○ R: mature (18+) ○ Tw: a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző meggyőződését.
Egy házasság gesztusai, amely mögött nem húzódott a törvény betűje, a törtfehér alázatossága, ígéret — a házasságuk most egy üres szék volt az étkezőben. A hajnal erőszakos volt, érdes, fegyvert pillanatért élező, mikor Elizabeth Rappaport megérkezett.
Ralph Lauren felett tüntető szomorúság — mindig elsőként ébredt, sötétebben, mélyebben, mint az oklahomai ég. Amire gondolt — láthatatlan tinta Rappaporték szégyenre, fájdalomra megtartott vendégkönyvében. Nem nézett a férfire, a csendes haragot megtartotta magának — de az árnyéka hosszú volt.
— A kocsi már vár. Hamarosan ott leszek. — testével nem fordult felé, nyaka, háta beszélt csak. Azt suttogta nincs mi, a kocsi téged és engem vár, de nem együtt megyünk. Nem terített reggelihez — szemét félig lesütötte, mintha még tekintetét is sajnálta volna JFR-től.
Megtévesztően nyugodt volt — haragja precíz, kimért, mélyről jövő, személyes. Mintha selyemszalagot húzott volna ki a hajából — mosolya úgy tűnt el, a fájdalom átszűrődött az ujjai között, ahogy a ház kulcsát a pultra helyezte. A manóra nézett — a férfire nem.
— A hibát már elkövedted, Apu. Csak még nem vetted észre. — ez volt minden válasza a gyertyák korai, kapkodó elfújására. A ruhája halványkék, hajában fekete selyemszalag — mintha gyászolna valamit, méltósággal int a lágy szélben, mikor távoznak. Mintha temetésre indulnának.
A texasi égbolt kobaltja alatt már várták őket — a kis épületben, a semmi közepén zsupszkulcs ült az asztalon. Az ügyintézés gyors, könnyű — de Elizabeth Rappaport nem tette azzá pillanataikat, mikor nem kérte az apja karját, maga fogta meg a fényben felizzó poharat.
Az ég Oklahomában nyugodtnak tűnt, megbocsájtónak akár — a lány vonásai mellett már-már rendezetlennek. Elizabeth Rappaport tökéletes volt haragjában is, azt csak azok elől rejtette, akik nem ismerték — de JFR? Ő tudta, veszélyben van hétvégéje, nyugalma. Talán a legnagyobb kincse: a lánya szeretete is.
Cím: Re: national anthem
Írta: John F. Rappaport - 2025. 07. 11. - 22:39:30
○ R: mature (18+) ○ Tw: a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző meggyőződését.
A szálló por lassan belepi a cipője fekete, kerek orrát — a levegő megüli a bőrüket, sűrű a napsütés. Nincs igazán hová bújni, az udvarház előkertjében az árnyékok ritkásak — Elizabethben csak tekintete mozdul, de az éles maradt. Délibáb járt köztük.
Először úgy tűnt, nem méltatja válaszra — közömbös maradt, ahogy azon az éjszakán. Lefektettem Josephet, neked is ideje volna aludni térni, Apu. Elizabeth Rappaport Amerika gazdaságának dór, jón, korintoszi oszlopa volt — szilárdabb, mint amit századunk engedett. Közönyében kitartóbb, csodálatra méltóbb — akár csillagsávos eufóriánk a megnyert hegemónia felett.
— Nahát. Már nem is emlékszem, tudod. — ellépett mellette. Elkavarodott a kevés, sóhaj keltette momentum is közöttük. A kalapja eltakarta arcát — sötét szalagon az ezüst hímzés, elegáns, déli gyász. Nem pihenni érkezett — ítélkezni.
Míg elérték a juharligetet, csendjével mérte a férfit — Ephraim Calder úgy üdvözölte őket, mintha vendéglátásuknál semmi nem okozhatna valódibb örömöt már számára. A lány tartásával ellentétben boldognak tűnt — vagy megtette azt a szívességet, hogy hazudjon iskolai barátja kedvéért.
Szobáik messze voltak, külön szárnyakban — a ház monumentális, a magas mennyezet boltíves, mahagónival borított szkéné volt. A fény sárgán járta át — hamarosan terítenek, addig sem üzletről, sem politikáról szó sem eshet. Elizabeth vissza sem nézett, míg elkísérték — biztosan elfáradt, hosszú volt az út.
Csak akkor váltottak szót ismét, mikor a korai kávé, a pazar ebéd után épp jókor — ahogy csak viharfellegek érhetik az embert, szólította meg a férfit, mikor az a terasz felé indult.
A mosoly fegyelmezett — a tekintete, mint bürökpohár, fénylett, kezében egy könyvet tartott. Naplójukat. Elizabeth Rappaport jeges presszókávé volt, friss levendulaszirup a kristálypohár peremén, ezüstkanállal — valami kötelező, valami ki nem mondott.
— Ez nálam maradt, de biztosan szeretnéd visszakapni. Ilyen bizalmas holminak annál a helye, akit megillet, Apu. A kávé elkészült, odakint szolgálják fel. — könnyen nyújtotta, minta azt mondaná, add annak, akit méltónak találsz rá helyettem.
Elizabeth Rappaport úgy vonult be a családi kalendárium lapjaiba, mint aki gyászában, győzelmében, veszteségében is tökéletes maradt — a bosszú most sem volt élénk, csak valami otthonos, poros, naplementében nyújtózó pasztell-vágyálom. Egyszer pillantott JFR szemébe, mielőtt kilépett a teraszra.
A legidősebb Grant-fiú mellett foglalt helyet — épp szemben a férfival. A rádió hangja lágyan ringott köztük — mint függöny a vihar előtti áldásos szélben.
Cím: Re: national anthem
Írta: John F. Rappaport - 2025. 07. 11. - 22:57:35
○ R: mature (18+) ○ Tw: a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző meggyőződését.
Ha dühös volt — csak halvány rózsás pír az ég alján, egyre közelebb. Közelebb. Valami túl tökéletes — vagy a mosoly, vagy a vállai íve.
Nyilvánosan alig-alig eszik — most, hogy lehetőségük volna, sem teszi. A kávé rideg a kis gyömbéres sütemények mellett. Nem ridegebb, mint az a mozdulat — látszólag minden rendben van. Minden tökéletes. Semmi sem az.
Sötétzöld bársonyfüggöny, amin keresztül csak szűrt fénynek jut hely — így emelte ajkához a poharat, tekintete nem fordult az apja felé. Roger Grant, az udvarlója — őt hallgatta, mintha semmi nem köthetné le úgy, ahogy annak élményei a tanulmányaival kapcsolatban.
Csak akkor bólint, mikor a délutáni túráról kérdezik — a rádió hangja megül a beszélgetések mélyén. A levegő forró — de a vihar már közeleg. Egyikük sem hallja, egyiküket sem érdekli. Levelek susognak, minden kétség alszik.
Ugye ön is jön majd velünk később, a tóhoz, Ms. Rappaport? — Elizabeth fiatalabb volt nála. Roger Grantnak túl friss az arca, túl tiszta a hangja. — Majd meglátom, de már elígérkeztem a túrára. Ne haragudjon, át kell öltöznöm hozzá. — a férfi pontosan tudta, mit jelent ez a mondat. Elizabeth nem fog menni. A feszültség nem tartozott oda — mégis ott volt, mint valami nyers, láthatatlan selyem megfeszülvén.
A távolban már komoran követték egymást a viharfelhők — szinte fullasztó volt az izgalom, mintha a táj is visszatartaná lélegzetét. A mágikus anomáliak megkövetelik a maguk figyelmét. Előbb forró — aztán majd dermesztő hideg lesz.
— Elnézést, odalent találkozunk, ahogy megbeszéltük. Köszönöm a kávét. — mindannyiukra mosolygott, egyikükre sem igazán. A háta beszélt, míg megfordult, elindult JFR mellett — te maradj csak, ha már ilyen jól érzed magad.
A határtalan legelők, göröngyös dombok, ritkás erdősávok könnyedén tagolták a birtokot — akár Phoebe kése a citromos süteményt, melyet a férfinak nyújtott. Eszébe sem jutott útnak indulni — biztosan megáznak még, nem igaz?
Elizabeth Rappaport karcsú lovaglócsizmájában, hideg, fehér lovaglószoknyájában, ingében — már az egyik thesztrált simogatta lassan odalent. Haját feltűzte — de ez is távolságot szült csak közöttük. Nyaka fehérsége — szótlansága.
Az ízlésed egy magnixé. Remélem, szégyenedben el is veszed — a legjobb barátnője leszek, jobb, mint saját anyja lehetne. Őszintébb lesz hozzám, mint saját magához, vagy hozzád — és semmit nem tehetsz majd ellene. Miért is tennél? Hiszen benne megbízol. Én vagyok az, aki nem érdemes rá.
A thesztrálok patái alatt a nyirkos föld nyikorog — ígér valamit, valami egészen szörnyűt, amely már a látóhatáron jár. Elizabeth szeme sötétebb, mint az ég — miközben mégis Rogerrel beszélget elmélyülten JFR legnagyobb boldogságára.
Cím: Re: national anthem
Írta: John F. Rappaport - 2025. 07. 11. - 23:44:16
○ R: mature (18+) ○ Tw: a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző meggyőződését.
Eleinte csak a nap tompul el — akár egy koszos üvegen át nézett vasárnap délután. A látóhatár felhői harántcsíkos zöldesszürkék.
Elizabeth Rappaport úgy hajol közelebb Roger Granthez, mint aki csak szeplőit szeretné számolni — rajongó ártatlansággal. A párás levegőben szirmot köztük — valami türelmetlen, türelmetlenül vidám bont.
De magában ő is tudja — már az emlék fodrozódása előtt is, hogy közös vásznuk szakadását be nem foldozhatja. Elizabeth annál jobban haragudott a férfira — hogy elméjének sötét zugaiba épp most csempészett fényt a rettegés. A tőle való rettegés.
Ő a legélesebb fegyver — a legélesebb, amely valaha a kezében volt.
Sosem kérdezett — nem tett szemrehányást. Elméje megült csak halkan, mozdulatlan — csendje ijesztő volt az emléket meg sem érintvén. Csak egy pillanatra nézett hátra — az egyik kanyarban, míg a fiú thesztrálja mögé sorolt. Szeme hideg volt — mint a téli texasi reggel, mikor a madarak énekét sem hallani már.
Nem kért a kedvességből, emlékből — JFR egész életét lába elé tehette volna, templomi, bibliai haraggá dermedt minden eddigi figyelme.
— Nem, a csend szerintem is áruló. — válaszolta egy lényegtelen kérdésre. Roger Grant meg sem fordult nevettében — Ms. Rappaport társasága még éjfél előtt egy perccel is humoros volt számára.
Hangjának hajszálvékony árnyalatai — mind egy elharapott szó maradt. Minden pillanat egy emléket hasított le magukból — visszavarnni nem lehetett már egyiket sem.
Áruló. Elizabeth gesztusában ott égett — a legnagyobb sértés, hogy JFR még mindig emlékszik mindenre, de már nem elég bátor, hogy kimondjon bármit is.
Méltatlan áruló. Nem azzal, amit megtett — azzal, amit nem. Az ő csendje áruló volt — Elizabeth csendje ítélet.
Nem játszotta meg a sebezhetőt — kivonult közösségükből, már-már Roger Grant karja után kapott, mikor az készült elejteni a térképet. Kivonult.
Kivonult a férfiból — aki nem volt hajlandó elmondani, miért kezdett máshol keresni valamit, amit tőle is megkaphatott volna. Az égbolt egyre forróbbá vált — szikráztak alatta kimondatlanságaik.
Talán szomorú is volt — a villámok fényében nehéz volt olvasni belőle, még nehezebb, mint máskor. Nem akarta, nem engedte.
Hogy szomorú volt — nem őszinte, tiszta szándékból. Gyűlölt veszíteni — és gyűlölte elveszíteni legnagyobb szövetségét. Nem becsülte eléggé: talán egyikük sem a másikat. Elizabeth felvonta az állát — a szél megérkezett közéjük. Roger Grant mondott valamit — de kinek számít, hangját elnyerte a kavargó harag.
A thesztrálok nyugtalanná váltak — mintha érezték volna, Elizabeth gyűlöletében több számtani mérték, tervezés volt, mint egészséges.
Aki nem választ, az elveszti jogát, hogy sajnálja magát.
Cím: Re: national anthem
Írta: John F. Rappaport - 2025. 07. 12. - 00:08:04
○ R: mature (18+) ○ Tw: a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző meggyőződését.
Hogyan birtokolhat bárki? Hogyan birtokolhat és veszíthet el bárki? Hogyan birtokolhat, veszíthet el bárki anélkül, hogy eszét ne veszítse vele?
A levegő forró — a mennydörgés tompa, közeli, minden lüktetésével ígéri, azonnal leszakad. Közéjük — számtalan gyilkos haraggá szóródva.
A viharossá dagadó szél fodrozza a domboldalt — füvet, virágokat, kimondatlan szavaikat. Mintha az egész világ egyetlen lélegző tenger volna — Elizabeth haragot arat. Lassan kóstolja a férfi hullámzó haragját — minden apró cseppje más árnyalatú élvezet. Harapás.
A horizont fekete — a föld megmozdul lábuk alatt a széllökésektől. Bennszakad a levegő — a fények elhalványulnak. Nem néz a férfira — anélkül is tudja, miért engedtek a nyereg szíjai. Nem haragszom rád — súgja a háta, válla, nyaka. Nem fordul felé — nem érdemled meg.
A bosszú nem szólal meg — csak megjelenik. Elegáns, hideg — lassan bomlik ki, mint hajából a selyemszalag. Nem kap utána.
— Igen, kérem, Mr. Grant, hamarosan utolérjük. — a kantár ujjai között: kimért, finom, túlságosan szabályos. A testtartás nem meghittség — határvonal.
Mintha JFR sosem létezett volna — úgy csúszik le a thesztrál hátáról, hogy maga rögzítse újra a nyerget. Mint annyiszor korábban — már nem volt puha, megbocsájtó. Nem ért hozzá — mintha idegenek volnának. Hajlandó volt elkárhozni itt előtte — és nézni, ahogy a férfi nem érintheti többet.
Elizabeth Rappaport tökéletes volt — áldozatnak, és mélyen lappangó gyűlöletnek is. Mozdulatai nem egy megbántott kislányéi voltak — tekintete alatt sötét árnyék húzódott. Csak ítéletül szolgált, ahogy nem nézett rá.
— Erre semmi szükség. Biztosan nem szeretnéd megsérteni Grantéket. — nem is figyelmeztető lövés: rögtön kivégzés.
Most először találkozik a tekintetük — Elizabeth dühében mintha mosolyogna. Vágyik a férfi dühére — keresetlen szavaira, hogy bűnhődjön. Bőrük lassan majd az eső permetétől csillog — ruháik nehezebbek, mozdulataik ösztönösebbek.
A thesztrál hirtelen mozdul — a szálas test megfeszül félelmében. Elizabeth tenyerét a nyakára simítja — de a szeme sötétebb már, mint a felhők.
— Talán mégis előre kellene menned. Nyilvánvalóvá tetted, hogy Mrs. Grantnek támogatásra van szüksége, nem igaz? — szoknyájának fodrait elkapja a vihar erősődő sóhaja.
De talán nem erkölcsi támogatásra. Nem mély támogatásra.
Mintha a vihar testet adna a benne tomboló dühnek — jogosnak, és a színpadinak egyaránt. JFR-nek semmi joga arra, hogy azért büntesse — amit érez. És amit Elizabeth sosem nevezett nevén.
Amint az óriási cumulonimbus koronaként járja át az eget — alja szinte fekete, szélei halványzöldben égnek. Mélyet kortyol a férfi haragjából de — Ő miért érez dühöt?
Cím: Re: national anthem
Írta: John F. Rappaport - 2025. 07. 12. - 00:34:49
○ R: mature (18+) ○ Tw: utalás incesztusra. a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző meggyőződését.
JFR tekintetében az ég — túl valóságossá vált. Narancsos, mintha a fény halna el benne — a tompán zöld táj nyíltan terült el előtte.
Elizabeth most is tökéletes maradt — tökéletes sértettségében, tökéletes haragjában. A mozdulat — amellyel eltartotta kezét a kantárral, merev, kemény maradt. Indulatos — a szeme alatt feszülten vibrált az a szenvedély, amelyet..
Amelyet felismerésként — akár a villám a mennyeket, harap el egy másik.
Az értelem határán táncolnak — JFR valóságának legvégén. A saját érzéseinek.. fenyegető ismeretlenjében.
A levegő vastag, nehéz — mint egy titok, melyet nemcsak nem mondhattak ki. Nem is tudtak róla, míg késő nem lett.
Ez vagy te? Ez vagyok én. Félnem kellene tőled — elpusztíthatnál. Megölhetnél. Te is tudod. És most.. csak most érti meg Elizabeth Rapppaport — ők tényleg ugyanazt akarják.
A másik dühét — szenvedélyét. Haragját — és őrületét. Mindent. Szavaira elmosolyodik — a gesztus lágy, beljese éles. Kést rejtő selyemzsebkendő.
— Na és mit fogsz tenni ellene? — először néz rá ilyen megbocsájthatatlanul. Elizabeth Rappaport sosem sértett meg senkit — szívességet, ártatlan, látszólag öntudatlan szívességet tett jelenlétével mások nehéz perceiben.
De Elizabeth Rappaport volt — ahogy jelen is. JFR lánya volt — a belőle sarjadt sötétség.
Nem süti le tekintetét — vágy fut az ajkain. Az arca őszinteségében tündökölt, perzselt a szél morajlása között. Arca leplezetlenül őszinte — talán a legrosszabb, amivel ellenfelévé válhatott.
— Én sem. Nem fogom hagyni, hogy boldog légy nélkülem. — mondta szinte szakrális borzalommal.
Szavait sokféleképp lehetett érteni — ha nem hasít belé a villám.
Körülöttük a táj tiltakozott a rémálom ellen — minden morajlás, aztán a csavarodó füttyszó. Elizabeth haja kibomlik, ahogy megfordul — háta mögött a természet követeli magának a főszerepet tragédiájukban.
— Mágikus. — de nem volt benne biztos, hogy a férfi hallotta őt. Talán ügyetlen, kapkodó a mozdulat, amellyel felült a thesztrálra — csontfekete teste azonnal menekülni akart. Nem kellett megfordulniuk sem — azonnal neki is iramodtak a határnak, el — bármerre, csak el a halál közelségétől.
— A térkép. Nálad van? — csak elméjében szólal meg. Ura a helyzetnek — ennek inkább, mint az előbb. Csak egy pillantást vetett rá — de lennie kell valahol egy vendégháznak..
Elizabeth Rappaport tudja — nem pusztulhatnak el egy tornádótól. Csak attól, amit éreznek egymás felé.
Cím: Re: national anthem
Írta: John F. Rappaport - 2025. 07. 12. - 00:50:35
○ R: mature (18+) ○ Tw: utalás incesztusra. a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző meggyőződését.
Mintha lázas volna — a tekintetében édes maradt a harag. A levegő túl nehéz — pillanatokra túl lassú. A közelségük elviselhetetlen volt — a bosszúké, felismeréseké. Kegyelmet nem sodort a szél — vagy csak őket nem érte már el.
— Remélem, hogy fogsz. Te nem? — kérdezi higgadtan. Ettől még jobban fáj. A nyugalom örökölt fegyver — a Rappaportok öröksége. Ebbe terítenek — ehhez fohászkodott a férfi indulatos, sötét éjszakákon.
A kegyetlen nyugalom pedig eljött érte — ahogy a mesékben. Kiszámíthatatlanul, de — szó szerint.
Elizabeth mosolya tökéletes — jellegzetes, akár egy múzeumi portré. Felismerhető, és — valakinek fájdalmasan drága. Érlelt bosszújuk már nem csak a viharé — valami véglegesé, a csönd előtti utolsó remegésé.
De már nincs hová menekülniük maguk elől.
A domboldal máskor szelíd fűtengere kettéválik — előbb előttük, aztán mögöttük majd. Elfogy a levegő — mind ott kavarog nem messze.
Már nem csak eső, nem csak szél — tekintetük sötétebb, mint a vihar. Elizabeth elkapja a gondolatot — akkor arra, mindjárt meglátom.
Nem gondolkozik, elhiszi-e — a szél már belemarkol a ruháikba. A horizonton az ég fehérré villan, csontfehérré — másodpercekre meglátszanak a fák kontúrjai. Hangosan sikolt a domboldal.
A thesztrálja megugrik ijedtében — a következő mennydörgésre a föld is megmozdulni látszik. Az ágak meghajolnak a sötétségnek. Mint valami ősi, vad idők árva gyermeke — a tornádó mindent magának akar.
Elizabeth szorosan tartja a kantárt — átugranak egy mélyedésen, nem pillant hátra. Tudja, hogy — JFR nem hagyja majd el. Soha nem kívánt mást — magukat csak az egész világ ellen. Az ellen a világ ellen, amely mint a vihar — mindent tönkretett.
JFR nevének betűit — majd a sosem volt nyugalmas estéket, amelyekben az apja egészsége úgy borul rájuk, mint az ég Texasra. Akarta, követelte, hogy legyen rá büszke — és hogy magára legyen az. Hogy ugyanaz legyen — hogy ő maga legyen a vihar.
De az években, melyekben céltalan sodródtak — most Elizabeth ott áll mögötte. És nem viseli el az árulását — vagy hogy megadja magát neki. Egyikük sem a másiknak. Táj — a természet haragjának.
— Ott van. Erre! — a férfi elméje még most is otthonos volt. Az előttük elnyúló föld forró, poros, nyárillatú — akár egy hosszú, részeg álom. A végén pedig — a vadászház. Magányos.
Csak most nézett át a válla felett — a tornádó zöldes-fehér angyal volt. Mintha csak az istenek gyermeke volna — sosem látott szebbet.
Ahogy JFR fényénél sem azelőtt. A harag és vágy alatt — a szél már nem játszott velük, üvöltött. A világ elszíntelenedett — épp úgy, ahogy a férfi nyomán. Ígéretet látott benne — és azt, akit viszontláthat. Talán viszont is látja már.
A vadászház — fehér, zsalus ablakokkal, rozoga teraszával várt. Alig látszott — de ott volt. Leugrott a nyeregből, de tartotta az állatot — ha az megiramodik, nem látják viszont. Elizabeth nem hagyta volna sorsára. Buta volt, gyermeki — és ahogy egykor JFR, ő is a felelősség eleven teste a kezei között.
— Az ajtót! — nem tudta volna felfeszíteni. A szél megrázta az egész épületet — a tető reccsent. Mégsem maradt más. Maga előtt a thesztrálokat kényszeríti be — nincs idő a pincét keresni, ha volna is.
Már a gardróbban vannak, mikor — egy pillanatra eltűnik minden fény. Minden hang más — a világ szétszakadni tűnik. A tető reccsen — a thesztrálok összehúzódnak rettegve a polcok alatt, között. — Most... ér ide, Apu. — most nem törődik az emlékezettel, az iménttel, korábbannal.
Mindketten lebuknak — az életbe vetett csalódás, fájdalom elől. Előbb a polcok alá — aztán egymásba. Csak ők maradnak — táj a természet haragjának.
Cím: Re: national anthem
Írta: John F. Rappaport - 2025. 07. 14. - 21:30:46
○ R: mature (18+) ○ Tw: utalás incesztusra. a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző meggyőződését.
Tőle tanult mindent — hazudni, mosolyogni, a bukást pohárba mérni, kiinni. Félelmet érezni felőle — nem először, nem is másodszor, de saját tehetetlenségében.. Forró volt, mély repedésekkel telt — aszály idején a föld, melyből gazdagságuk sarjadt. Szél játszott felette — narancsban, vörösben, bíborban. Délibáb járta át a józanságot — Elizabeth mohón kortyolta JFR érzéseit.
Ami szép volt életében — meghalni is csak szépen tudott. Az apja rettegése éhséget keltett benne — mintha nem épp meghajolni készültek volna a nagy közös fájdalomtest megvonaglása előtt. Az amerikai fájdalomtest: fénnyel, gyönyörrel telt kárörömmel vegyes életigenlés. Legyőzetni, elbukni általa — hirtelen már győzelemnek tűnt, az által elveszni, amiből vétettek.
Talán csak az utolsó pillanatok delejes éjfele — talán Mary a kereszten. Talán csak Elizabeth Rappaport lelkének fogai — a férfi bőréből, tekintetéből, elméjéből vette a következő lélegzetet. — És ha más bánt? — suttogja tudata, a szél süvít.
Mindent akart, mindent a férfiból — az alakot, akinek látta, a görnyedt hátat, amellyé mások szándéka tette. A gránátalmát — annak vérét végigcsordulni az alkarján, lenyalni onnan.
Emberségüknek ebben a véghez közeli pillanatában — amikor elesettségük lázas győzelmet kívánt aratni a sors törvényszerűségein, éppen most, éppen most a leginkább, utoljára, a leginkább. Most látta igazán JFR-t — hangja szinte elveszett mellettük, számtalan üveggolyó csak, ahogy elgurulnak a hideg deszkákon.
Glóriába öltözött homloka, egész lénye — mintha megigazultak volna, és máskor sosem láthatná így. Kényszerű erkölcseik fáradt leple semmis — alatta minden, amit mindennapok morzsoltak szilánkossá. Idegeik, sugáron járó becsvágyuk sikolyai — most látta igazán az apját, és az őt.
Egy pillanatra csend volt — a legnagyobb csend, amelyet valaha hallottak. Az elmúlásé — amelyet talán épp Yvette is hallott, miután darabjai szétszóródtak múltjukat beszennyezvén, amely a sors másik kegyetlen tréfája volt. Talán látják még — ahogy eljön értük életunt, tisztességes és gyűlöletet sosem érző napnyugtaként.
Elizabeth Rappaport megmarkolta JFR ingének nyakát — szembogarait, lélegzetét, a megnyugtató utolsó felismerést, mely bőrét érinthette volna. Azt is akarta — mindent, mindent csak magának: rettegését, elhamvadó eufóriáját, égig érő gyűlöletét kiszolgáltatottsága iránt. Ahogy a táj — elmosódott köztük a bordó, a szürke, a holttestek iszamós tekintének zöldes-kékje.
Elizabeth Rappaport megcsókolta a férfit — szemei fogságában tartotta életük lepergő másodperceit, azokat, amelyeket birtokolni legnagyobb önzőségünk idején dajkálunk, ölünkben rejtünk el felettes énünk elől is.
— JFR. — utolsó gondolata, utolsó szikrája kívánt lenni. A három szótag templomi harag, bibliai harag volt a csendben. Ajkai az övéhez préselődtek — ezt követték balja, mellkasa, csípője is.
A kettőjük torkában dobogó szíve nem született önzetlenség gyermekének — sosem volt az, sosem vágyott rá. Egén örökké gyilkos viharok jártak nesztelen — a szilaj gyönyört nem csendesítette ésszerűség vagy az évek. Felszögezte magukat a keresztre — és szeme sem rebbent közben.
Önzősége egyidős volt az emberiséggel — ez adta az arca pírját, nevetése csengését. Árnyéka belőle állt, hozzá tért meg — az önzőségnek pedig a férfi része, gyöngye, éke, tulajdona lett. Nélküle nem — nélküle nem akart semmit. Vagy meghalnak ma — vagy meghalnak máskor. Egyre megy.
Tőle tanult mindent — birtokolni is.
Tőle tanult mindent — tökéletesen.
Cím: Re: national anthem
Írta: John F. Rappaport - 2025. 07. 30. - 03:11:20