Roxfort RPG

(https://64.media.tumblr.com/771bbb7852bfb91bbe137def49870412/78d5ca2440f2a7b4-a3/s1280x1920/97f4c87fdd8920c63aabd0a664e218b639e727af.pnj) (https://64.media.tumblr.com/c7f922e6251a5460dfcb0c27c0498722/21206113ddfaa54e-e6/s400x600/06e725995c58d70f45fe9fb58268f2b25891fab9.jpg) (https://64.media.tumblr.com/f6f07873649c62c1e080322bdf94393e/0d7ae77a6c9cc334-ac/s640x960/8e4fc2a46eed817e64673a680a41a13e8441b5d7.jpg)

ᛟᚱᛗᚱ

Az agyagból írt rúna égeti a nyelvemet, de egy kígyó sincs a szobámban, amely hallja, hogy sziszegek nekik. Fáj. Érzem, hogy égeti a nyelvemet, már fél órája beszélek a sötétségbe, mintha megpróbálnám meginvitálni a gyertyalángján túlról, hogy jöjjön elő végre, mutassa meg az arcát nekem; akkor is, ha nem a sajátja, akkor is, ha csak az egyik fele van meg. Egy újabb pillantást akarok vetni rá, és ahogy érzem, hogy ég a nyelvem, ahogy érzem, hogy közeledik az a rövid pillanat, az elgyengülés, azt akarom, hogy megnyújthassam. A teljes igazságért én is odaadnám az egyik szemem.


 ᛃᚨᚱᚾ


Szinte sikít a kézfejemen, vörösen ég, miközben szürkévé válik a bőröm, hogy megóvjon a gyertyalángtól, mely nem tudja átégetni a megkeményedett bőrt. Ez, és a sziszegés lassan égetnek tovább, lassan marják el a megmaradt energiámat. Tudom, hogy veszélyes egyszerre két rúnát is folyamatosan használni, ilyen mértékben terhelni, még akkor is, ha a kezemen lévő a fájdalomból táplálkozik, melyet a mágia magának biztosít. A nyelvemen lévőt boldogságból készítettem, és nehéz elképzelni bármit.

 Erőszakkal igyekszem meghódítani a viharon át a boldogságomat.


Þeir hlutir er orðit hafa


A rúna fellángol a vállamon, és olyan erő fut át a karomon, amelyet azóta sem felejtek el. Olyan, amely fájdalomként hátramarad, ahogy elhajítom a lándzsát, mely keresztül szeli a mocsár bűzét, a zöldes levegőt. A kötések szilárdan tartanak, a rougarou csak ordítva próbál félremozdulni, de bármilyen sötét mágiát használt a varázsló, hogy azzá tegye magát, amit vadásztunk, számára nincs százegyedik nap. A lándzsa úgy hatol át rajta, mintha koboldok által ácsolt hajítógépből lőtték volna ki, nyekken egyet, és akként a szörnyetegként hal meg, akivé tette magát. Az enyém lesz a bundája, az első kabátom. Az első vadászat, ahol az enyém lett a kegyelemdöfés.

 Széttárom a karjaimat. A tengervíz felcsap, a villámok pedig minden irányból lesújtanak, újra és újra. Zöld a víz, zöld és fekete, a hullámai kétszer magasabbak, mint a hajónk árboca, mely behúzott vitorlákkal, orrán vicsorgó sárkányfejjel küzd Thor haragjával. Ez a vihar itt volt ezer évvel előttünk, és itt lesz ezer évvel utánunk is, bármennyit változik a világ. Lángoló Thorstein ezzel nézett szembe, az ükunokáim ezzel néznek szembe. Nem, kor, származás, vagyon, tehetség, név; mind lényegtelenek, csak tizenöt méteres hullámok léteznek, melyek csak a mágia miatt nem téptek minket darabokra, csak amiatt, és a bőrömön égő rúnák miatt nem adták még meg magukat az ujjaim, ahogy a kötelekbe kapaszkodom. Nevetek.

 A rovarok nyüzsögnek a tábortűz fénykörén kívül. A többiek poharat fognak, én szarvból készült ivókürtöt, melyet a nagybátyám adott nekem, amikor náluk vendégeskedtem Heimsendiben. Rengeteg ilyen eseményen voltam, nem voltak rajta különleges emberek, nem tettünk mást, csak történeteket meséltünk a nyár közeledtével. Miért volt mégis olyan meleg minden? Miért volt az az éjszaka annyira különleges, hogy most, amikor szándékosan igyekszem tönkrezúzni az elmém, is eszembe jut? Miért? Nem is szeretem igazán az embereket.

Þeir hlutir er verða munu

 Nem viselek ruhákat. Ég a testem; rúnák százai fedik a testemet, mint legendás hősökét. Nincs nálam pálca, sem lándzsa. Nincs rá szükségem. Egy vagyok Midgarddal, nem érinthet jég, tűz, kard, átok vagy fagyöngy, és ahogy széttárom a karjaimat az előttem szétnyíló tenger előtt, valami hatalmas megmozdul. Valami, ami körbeöleli a világot, mely arra hivatott, hogy részt vegyen a Ragnarökben, és ami talán rám várt, örökké. Köszönt engem, egyenlő félként.

 Eydis, a pusztító. A Nagy Fehér néven emlegetett albínó mantikór, amely kiirtotta a Gravelton Társaság vadászainak felét, előttem hever most, lándzsával a fejében, és mindenki emlékezni fog rám. Én vagyok a legnagyobb, senki nem fogja tudni, hogy a dolgom az volt, hogy a klánunk sámánja legyek; Eydis, a legnagyobb vadász. Most, a sötétség és a fény határán nem is olyan nehéz elismerni, hogy nem vagyok elégedett a szereppel; boldog lennék, ha apám és a bátyám úgy néznének rám, aohgyan én rájuk, amikor megölték azokat az inferusokat.

 Þeir hlutir er aldri váru ok aldri verða munu

 Egy felhőkarcoló tetején állok; nem láttam még soha egyet sem közelről. Magasabb, mint az Ilvermorny, elférne benne egy kisebb állam összes boszorkánya és varázslója, és több száz van belőle. Megérintem a falat, amely eleven képet mutat, ahogyan ígérték, és ott vagyok benne, pont úgy, pont olyan módon, ahogyan akartam. Talán emberek által teremtettnek tűnik, talán út egy másik dimenzióba, amit a muglik találtak meg. Egy dimenzióba, amelyben bárki lehetek.

 Végigfutok a városon néhány barátommal, akik igazán a barátaim. Akiknek nem kell hazudnom semmiről, tudnak rólam mindent. Ráülhetek a hatalmas szekérre, melynek a kerekein is ülések vannak, amely forog, megnézhetem korszakok történelmét, mintha én is ott lennék, melyeket szinte meg lehet fogni abban a kék-piros szemüvegben. Gyorsabban suhannék a tenger felett, mint a gondolat egy fémszerkezetben, megnézhetném, mi van a tenger mélyén, sőt, talán azt is, hogy mi rejtőzik Midgardon kívül, mert van, aki visszatért. Vagy lehetne az a legnagyobb problémám, hogy milyen ruhát vegyek fel valamilyen szórakozóhelyre, ahol őrültek a fények és az emberek.

 Megölelem apát, megölelem Ragnart, megölelem anyát. Szeretem őket. Bízom bennük. Elmondom nekik, hogy mennyire félek, milyen rémisztő nem tudni erről a két hétről. Újra bízom bennük, bármennyire égnek a szemeim, a rúna a nyelvemen, bármennyire perzseli a gyertya lángja a tenyeremet, a rúna a kézfejemet. Szívesen éltem volna ebben az életben.

 Sumir hlutir eru ætlaðir til at vera fjarlægir draumar um eilífð.[/i]

 
A bőrömet védő varázslat adja fel először. Kieesem az ágyból, előbb a térdeimre, azután a tenyereimre- az, amelyik megégett, kibicsaklik előlem, és arccal előre zuhanok a fapadlóra. Sziszegve káromkodom, miközben a nyelvem tovább ég, olyan kimerült vagyok, mint azután a vihar után. El tudnék aludni, itt, így, nem érdekelne, mit szól anyám, amikor reggel így talál. De kényszerítem magam, hogy próbáljak felállni, akkor is, ha nincs hozzá elég erőm, alig látok valamit.

 Néhány vörös hajszál. Végül megint nem takarítottam ki.

 Egy törés a zöld-fehér csíkos pajzson. Ha nem emelem fel, Zoltan, a vámpír bizonyára bezúzta volna a fejemet, mielőtt apám átka elemészti.

 Egy apró szakadás a földön heverő övemen. Mikor...?

 Mintha mozognának. Mintha a repedés, a pajzson mélyebb és mélyebb lenne. Ahogy kifújom a levegőt, a lehullott hajszál is úgy tekeredik össze, mintha élne, mintha hosszú, vékony százlábú lenne, mely undorító csápjaival és lábaival végig akar mászni rajtam. Hallom őket mozogni, ahogy sziszegés helyett csak égő nyelvvel, kiszáradt szájjal próbálok elmondani egy talán angol szót. Várom, hogy végigmásznak rajtam, végig a testemen, be a ruhám alá, azután be a bőröm alá, és utána belülről fogom érezni a lábaik mozgását. Mintha a repedés az övön is százlábú lenne.

 A sarokra nézek, mintha azt várnám, hogy ott, a világ repedésén, ahol a legnagyobb esélye van a hibának, hogy valahogy az ember átzuhan, vagy valami átjön valahonnan, előbújik valami. Egy pillanatra látok a fejemben egy groteszk, ajkak nélküli inferust, amely szinte emberi szomorúsággal néz rám. Azután egy kis szigetet látok. Érzek egy kezet a torkomon. Érzem, hogy hánynom kell. Valaki sikít. Valaki kopog az ablakon. Megrepedt. Betört. Felé fordulok.

 Itt van.





 Remeg a kezem, ahogy nézem a tenyeremet, ahol megégett. A látomások rosszabbak voltak, mint legutóbb, majdnem annyira, mint amikor megittam a ládám mélyén heverő főzetet. Kedvem lenne kinyitni, kidobni az ablakon, és örökre feladni ezt. Remegek, ahogy átizzadt hálóingben a fürdőszoba felé indulok.

 Friss az élmény. De tudom, hogy újra meg fogom próbálni.

Eydis szinte minden helyzetben magabiztosságot sugároz, általában azt a benyomást kelti, hogy nem akar megfelelni senkinek, és semmilyen elvárásnak. Bár nem kifejezetten ellenséges, viszonylag távolságtartó, nem mosolyog túl sokat, utálja a felesleges csevegést, és nem kifejezetten szociális. Főleg olyan barátságok, kapcsolatok érdeklik, melyek maradandóak, hasznosak, van értékük, és nem untatják. Kifejezetten nehezére esik megérteni, hogy más emberek miért próbálnak megfelelni azoknak, akiknek egyébként nem adnak a véleményére (bár megpróbálja a számára unalmas beszélgetéseket is konfliktus nélkül lezárni). A legtöbb őt ért sértés lepattan róla, bár ha valaki szerencsésen megtalálja a sebezhető pontjait, nagyon hirtelen tud nagyon haragossá válni.

 Eydis mélyen hisz a tradíciókban, családja és kultúrköre mágiájának kiemelt és felsőbbrendű szerepében, bár az évek alatt elhagyta a negatív megjegyzések egy részét, és inkább a büszkesége kiemelésére törekszik a ruházatával és az ékszereivel. Hat év után még mindig valamennyire idegen számára a modern amerikai Varázsvilág, furcsának tartja a mugli kultúra hatásait, bár már elismeri néhány hasznos részét a megszerezhető tudásnak. A muglik világa teljesen idegen számára, titokban ugyanakkor érdeklődik, és szívesen venné, ha valaki körbevezetné, még ha nem is vallaná be ezt senkinek.

 Eydis magabiztossága és elhivatottsága jelentős mértékben megtört 2004 nyarán, amikor egy napon rájött, hogy hiányzik két hét az életéből, csak fehér foltok maradtak belőle. Korábbi életcéljait (a Klán nagyságának növelése, a rúnamágiája és született párszaszájúságának tökéletessége, a mágiája tökéletesítése, megtalálni Jörmungandrt) teljesen háttérbe szorította, felülírta az a két hét, július 4. és 20. között, szinte nem telik el óra anélkül, hogy ne gondolna arra, ne próbálna rájönni, hogy mi bújik az emlékek alatt. A bizonytalanság, és fel-felvillanó, traumatikus emlékek, képek, amikor nincs teljesen magánál, olyanok számára, mint egy lyuk, és úgy érzi, hogy soha nem lesz teljes élete, ha nem derül ki számára, hogy mi történt akkor. Korábbi feltétlen szeretete és bizalma klánja tagjai felé megtört; úgy érzi, hogy a családjának biztosan tudnia kell, hogy mi történt.

 Annak ellenére, hogy kívülről nehéz lenne megmondani, hogy szenvedélyes, viharos érzelmei vannak, Eydis meglehetősen mély és szeszélyes érzelmi világgal rendelkezik, melyet letakar mások elől egy lepellel (különösen tavaly nyár óta). Az érzelmei az utolsók, amelyekben igazán megbízik, mindig hagyja, hogy vezessék a kezét, amikor kiválasztja a legmegfelelőbb anyagot, rúnát, időpontot és testrészt. A rúnák elkészítése, használata, az általuk okozott fájdalom, titkos beszélgetések kígyókkal segítenek neki egyben tartania magát a legjobban.

 Eydis szabadidejének jelentős részét leköti egyedi rúnamágiájának fejlesztése, és különböző kísérletek arra, hogy felfedezze, hogy mi történt pontosan vele, de nem hagyja ki az iskolai partikat, eseményeket, ha valaki meghívja, és egyáltalán nem veti meg az erős (főleg északi) mágikus alkoholokat. Sok lányhoz hasonlóan vonzza a szépségápolás és az öltözködés- ezen a téren modernebb, különösen tavaly nyár óta. Ideális partnernek az erős, határozott és magabiztos személyiségeket látja.

Merengő || Legjobb: Talán egy egyszerű alkalom, amikor év végén a tábortűz körül ült néhány iskolatársával; Legrosszabb: 2004.07.21. Amikor rájött, hogy semmire nem emlékszik július 4. óta, csak fehér foltok és ijesztő emlékképek maradtak.
Edevis tükre || Magát látja, sikeresen, mentálisan épen, sikeres boszorkányként; talán lát valamit az ismeretlen mugli világból.
Mumus || Egy hatalmas, két méter hosszú százlábú, amelyen apróbb százlábúk ezrei mozognak, készen rá, hogy rámásszanak.


         Apróságok