Oldal nyomtatása - Az óceániai országok pavilonjai

Cím: Az óceániai országok pavilonjai
Írta: Mrs. Norris - 2025. 06. 30. - 22:43:49

Az óceániai országok pavilonjai

Ausztrália

Az európai közönség szemében már első pillanatban izgalmas - és egyértelműen nem az általa ismert hagyományok szerint tervezett - az Ausztrál Államközösség által megálmodott installáció. Első pillantásra nem is egészen biztos, hogyan érdemes tekinteni rá: mintha a magas növényzet között egyszerűen csak egy csalogató ösvény bejáratát látnánk, amelynek állomásai a magasból kirajzolnak egy bumerángot. Mintha a látogató nem is Barcelonában járna, a növények között számára új illatok - eukaliptusz, poros föld, varázslatos virágok a meleg, lassú, sűrű levegőben. Az ösvény homokos, puhán vezeti az érkezőket, és egy egyelőre ismeretlen rítus szerint alakítja ki a maga alakját, amelynek útjából elhajolnak a két méternél is magasabb növények.
Három zóna látogatható, melyet dominál az újrahasznosított fa, vörös agyag, megérintve a tárgyakat itt-ott halk, énekszerűen zengő homok surrogását halljuk. Az ausztrál pavilon természetes ereje megnyugtató - ahogy szerepük is a jelenkor mágusok közötti konfliktusainak idején.

Az első installáció, amelyet a látogatók megismerhetnek, 'A történet szövete' névre hallgat. A szabad ég alatti téren homokfestmények láthatóak, melyeket az őslakos mágikus világértelmezés hozott létre - ezekről olykor workshopok is megtekinthetőek. A látogatók részt vehetnek az új vonalak megrajzolásában, azok megérintve egy általuk mágikusan, önkéntelenül közvetített árnyalatot, hangot kölcsönöznek az új képnek. A második területen egy biztonságos, mágikus tűzteret rendeztek be, amely a mesemondásra is tökéletes: az itt dolgozó mágusok által az érkezők megtanulhatják, hogyan lehet a mágikus tüzet védelemre, közösségi történetmesélésre használni. Ez ad helyet továbbá annak a programnak is, amelynek keretén belül mágikusan kísérlik meg regenerálni az felégetett természeti területeket.
A harmadik területet fapalló fed, a szél itt már egészen olyan, mintha az óceán felől fújna - itt próbálhatják ki a látogatók a legújabb ausztrál mágikus innovációkat. Ezek közé tartozik egy üzenetküldésre használt mágikus szélháló, vagy épp az a mágikus testfestési technika, amely enyhíti a különböző betegségek hatásait a testre. A pavilon célja bemutatni az őslakos és más közösségek együttélésének mágikus módjait, valamint csendesen, nyugodtan bevezetni a látogatókat saját világába - ajándékként pedig választhatnak egy pergament, melyen egy őslakos mágikus történet olvasható.

Mikronézia

A Mikronéziai Szövetségi Államok pavilonja nehezen leírható mindazoknak, akik nem vettek részt a Világkiállításon - a földről nézve is úgy tűnik, mintha egy még ismeretlen, gyönyörű legenda elevenedve meg. A legendák szerint Nan Madol rituális kegyhelyét mágikus sziklák lebegtetésével készítették el, ahogy sok más építményt is a négy különböző sziget, négy különböző nemzet tagjai. Pavilonjuk is - külön engedéllyel - a föld felett, a magasban készült el. A mágia odafent négy szigetet úsztat az illúziós áramlatok között, ezek között a látogatók kis tutajokon közlekednek - és a földről is egy lassan felszálló tutajon közelíthetik meg a tereit. A pavilon semmi másra nem hasonlít, nem rendelkezik főbejárattal: minden eleme, hangulata aszerint készült, hogy a lehető legjobban megjelenítse a négy különböző sziget sajátos kultúráját.
A szigetekre készített apró építmények anyaga vulkáni kő, faragott fa, ezeket kagylók és korall díszíti - mindenhol a narancsok, tengerkékek, mélyzöldek, csontfehérek uralkodnak, mintha csak a naplementét látnánk a hullámokon lenyugodni. Az elemek organikusak, a látogatók beszámolói alapján lenyűgöző részletességgel megmunkáltak.

A Yap szigetét szimbolizáló szigetének középpontjában találhatjuk a rai kövekből álló kiállítást - ezek a nagy, lapos, középen lyukas kőpénzek oszlopokra felfűzve állnak, a pavilon mágusai pedig ezek között tartják a szóbeli előadásokat, valamint azokat a foglalkozásokat, melyek a tradicionális pénzmágiával foglalkoznak a szigeteken. A második sziget, Chuuk szolgál a csillag-mágia és a hagyományos asztronómia bemutatására - efölött a sziget fölött mágikusan gyakran elsötétítik az eget a bemutatók során, ahol kényelmesen elhelyezkedve nézhetjük, hogyan készültek a csillagtérképek az utazók számára, vagy hogyan használják a vízmágiát ezek megtervezésére. A harmadik sziget - Pohnpei - megjeleníti Nan Madol romjait. A falak itt gyakran mozognak, hogy új alakzatot adjanak ki - ez a tér szolgál arra, hogy bemutassa, miként építkeznek a mikronéziai államokban hagyományos mágikus módszerekkel. Az utolsó sziget Kosrae, amely egy apró vulkánt ábrázol - közepén egy kis kürtő, míg a sziget felülete fekete homok. A látogatók itt ismerhetik meg a vulkánokhoz köthető, mikronéziai mágikus rítusokat - és maguk is hozzáadhatják saját tüzüket a közöshöz, amely egy kívánságot hivatott teljesíteni.
Ajándékba és emlékként a látogatók egy zenélő kagylót visznek magukkal: ezt a fülünkhöz tartva naplementekor mindig hallhatjuk a szigetek körül játszó hullámok morajlását, és dobok hangját.

Palau

A mágia csodájának köszönhetően a Palaui Köztársaság pavilonja csak hirtelen felbukkan az ember előtt, mintha azelőtt áttetsző lett volna - táblája is azt üzeni, ne csak nézz, figyelj és hallj! Kívülről nehéz megmondani biztosan, milyen is alakja pontosan, 'ajtaja' is mintha egy keretek nélküli párakapu volna, de selymes hullámai bizalmat ébresztenek az érkezőben félelem helyett. A terület egészét emögött áttetsző víztükör fedi, ezen cölöpökön álló sétány, és mintha csak az egész úszna, a hullámok hangja mindenhová elkísér. Odabent jobban kivehető a szemnek a Rock Islands ihlette alakzat, a félkör alakú, növényzettel borított apró szigetcsoport, amely mintha ragyogna a napsütésben. A szerkezet organikus, akár egy élő korallzátony - megérintve a vizet hangulatunknak megfelelően a víz finoman megszíneződik. Lábunk alatt a fa, vulkáni kőzet - a cölöpök oldalán apró kagylók.

Rövid séta után egy apró, észrevétlenül elsötétedő, homályos kis szigetre érünk - a patrónusokhoz hasonló, de a szigetek mágiájában őshonos mágia vízilényeket és állatokat vetít körénk a levegőbe, amelyek a palaui hagyományok szerint őseink bölcsességét hordozzák, és csak a tiszta szívűek érinthetik őket. Az itt bemutató mágusok szívesen mesélnek történeteikről, valamint szívesen megmutatják azt is, hogyan érhető meg a vízi lények hordozta bölcsesség egy palaui mágikus fa mágiájával. A második kis tér egy magas növényfalakkal körbevett erdőrész, melyben váratlanul találjuk magunkat - mangrovefák, a függőkertek stílusában kialakított zuzmófüggönyök között kényelmesen elhelyezkedve hallgathatjuk meg, miként működik a hagyományos palaui gyógyító mágia, vagy épp hogyan rejtették el a menekülőket ezek az erdők mágikus tulajdonságai. Itt található a nagy kőtáblába vésett térkép is, amely a szigetek földrajzát ábrázolja, valamint bemutatja az erdő megmentéséhez tervezett projektek alakulását is.
A harmadik helyszín a kapcsolatkötéseké - ez hivatott elmesélni a Mikronéziai Kihívás történetét, amely ebben az évben indult útjára, és amelyhez más országok csatlakozását is várják: a kezdeményezés hivatott megmenteni a természetes vizek tisztaságát, valamint az erdők pusztításával szemben is fellép. Itt tekinthető meg a Tintaüvegek szekrénye is: a látogatók apró fiolákba helyezhetnek egy apró, mágikus érzést, melyért cserébe választhatnak egy másikat, ezt magukkal is vihetik később. Délutánonként megbűvölt halrajok úsznak keresztül ezen a téren - melyek épp úgy ragyognak a fényben, akár az emlékeink a pavilonról.

Szamoa

A sétányon, amely mintha újra akarná értelmezni a mágikus építészetről alkotott elképzeléseinket, az egyik legérdekesebb, leghívogatott a Szamoai Független Állam pavilonja. Egy hagyományos fale tele - kerek, oszlopos, tető nélküli, lényegében gyűlésházakból álló terület. Minden irányba nyitott, az oszlopok közé lépve azonban látható egy mágikus kupola is az épület felett, amely a nap járását követi mágikus árnyékokkal, de garantálva, hogy a pihenni vágyók az árnyékba húzódhassanak, és akkor is részt vehessenek a foglalkozásokon. Az épület keretei szamoai vörösfából állnak, ezeken fonott falevelek, fekete homokkő-alakok, tapa szövet fut, míg a talja meleg tapintású fekete bazaltlap. A pavilon nagy terén belül kisebbek vehetőek észre, de mind azonos légtérben maradnak - ezek között találjuk a hagyományos szamoai mágiagyakorlásról szóló bemutatókat, beszélgetéseket és előadásokat is.
A pálcamágiát megelőző időszakból láthatunk olyan bűbájokat, átkokat akár, amelyeket mozdulatokkal, tánccal, olykor közösen hoznak létre. Mindent átjár a fa'amatai - a hagyományos viselkedéskultúra, melyben a vendéglátás maga is mágikus cselekedet.

Az épület egyik, kicsit félreesőbb részében megkóstolhatjuk a helyi ízeket is - itt kapott helyet a szellemi örökséget hordozó mágikus gasztronómiai kiállítás, valamint egy interaktív kör is, ahol magunk is részt vehetünk a közösségi ételkészítésben. Emellett régi családi tárgyak kiállítása - melyek finom burokban lebegnek, de azt megérintve mintha csak a nekünk mesélné el lágyan annak történetét a mana - a tradicionális mágiagyakorlás egy formája. A hang minden látogató számára egy barátjáé, ismerősen cseng. A tér másik végében szamoai történeteket mesélnek, itt ismertetik a családnevek, klánvonalak eredetét is - a látogatók készíthetnek egy saját jelet a tenyerükre, amely szimbolizálja a saját családjuk, klánjuk történetét, és el is végezhetik segítséggel a rítust, amely így örökre ott marad velük.
A helyiség közepén egy nagy kör, amelyben a legtöbb beszélgetős estet tartják - itt párnák, puffok között leülve gyakran találunk szamoai zenészeket, sokszor tartanak csoportos táncbemutatót vagy akár órákat is. Ajándékként a látogatók kérhetik, hogy testükre a velük közös tervezés után egy apró malofie mágikus tetoválás készüljön - ez akkor tűnik fel a bőrükön, ha emlékeznek saját családjukra, klánjukra, és ezek az emlékek büszkeséggel, boldogsággal töltik el viselőjüket, mint egy ölelés a múltból.

Új-Zéland

A részletekre érzékeny látogatók biztosan aggódtak annak kapcsán, végül tényleg képviselteti-e magát Új-Zéland az aktuális világkiállításon a belpolitikai viták és konfliktus miatt, de a pavilon helyét egy elbűvölt tábla jelzi. Eszerint a kicsit ködös, áttetsző tér, amelyet magunk előtt látunk, eltakar.. valamit, amelyre csak odabent deríthetünk fényt. Ha egy kis ösvényen jobbról közelítjük meg, egy magas, és hullámzó fokokkal tervezett lépcsősor vezet bennünket egy ajtóig, míg ha balról, ugyanez a lépcsősor lefelé vezet. Odabent azonban minden eddigi kétségünk eloszlik a kezdeti Pākehā és Māori megosztottság után: a pavilon belseje két egymásnak háttal épített óriási félkör, amely fentről nézve egy spirált alkot - ez a koru, az újrakezdés szimbóluma.
A 'fehér' oldala minimalista gondolatmenet alapján egy elbűvölt betonból, magas üvegfelületekkel alkotott közösségi térnek tűnik, míg a 'maori' oldalon faragott fából, lenből, fekete vulkáni kőből áll a berendezés. A fehér oldalon a mágia érzetre is struktúrált, rendezett, láthatatlan - míg a maori oldalon már szinte az illatát is érezhetjük, mindent átjár, mindenben felvillan. A küldöttség tagjai a megnyitón, választott napokon más küldöttségek köszöntésére, valamint a barátságos mágikus rögbi-meccsek alkalmával tradicionális haka-t adnak elő.

Középen egy mágikus folyómeder látható: csak akkor tűnik fel benne a tükörkép, ha a másik oldalon is épp akkor, épp ott valaki beletekint. Itt tartják a vízhez, természetvédelemhez kapcsolódó előadásokat, melyeket mindkét oldalról tökéletesen hallani, és néhány foglalkozás keretében a látogatók megtanulhatják, ők maguk miként viszonyuljanak a természethez, annak mágiájához az ökomágia módszereivel. A fehér oldalon találjuk a Gyökerek tere elnevezésű zugot, amely egy interaktív megismerési formája nemcsak a maori és más kultúrák bűbájainak összefonódásának, de itt a összehasonlíthatják a különböző mágikus 'nyelveket is' - a hagyományos órákhóz kontra a waiata énekmágiához kapcsolódó hasonlóságokat és különbségeket is. A maori oldalon, átellenben két mágikus falfestmény mutatja a mágikus összefonódások és projektek mikéntjét a szigeteken - valamint itt kerül sor a pálcamozdulatok és a maori moko-ra varázsjelek összehasonlításában is. Bár sok helyen érzékelhetőek a két világ ellenkező mágikus hagyományai, a hatalmas tér tetején esténként két mágikusan, fényből bűvölt kéz érinti meg egymást - ilyenkor árad meg a folyómeder is, amely közös vízmenti pihenést biztosít a látogatók számára.
Ajándékként magukkal vihetnek egy apró, mágikus len tasakot: egy fekete és egy fehér kagylóval.

Cím: Re: Az óceániai országok pavilonjai
Írta: Inès de Saint-Vinant - 2025. 07. 17. - 09:08:41

(https://64.media.tumblr.com/0be8de590c8c3923b4d9c9cd43291633/e5979fc98d5d6a4f-9f/s1280x1920/70ba9c8b4180aaee6bb2f16aa0ddd05de26720be.jpg) (https://64.media.tumblr.com/27ae3696b4787ab6d05f0e051882d297/e5979fc98d5d6a4f-fa/s1280x1920/f8b2bbabe7bb40b631939a1b8eeedb9d1002165b.jpg)
nou barris sant martí ciutat vella
eixample sarrià-sant gervasi

Már legalább tíz perce elszakadt a csoporttól, és nem különösebben foglalkoztatja a gondolat, hogy visszamenjen, miközben Új-Zéland pavilonjával ismerkedik. Bár voltak kétségei az egyszerű táblát látva, azért most örömmel tölti el, hogy a lehangoltság gondolatait nem osztotta meg idejekorán senkivel - váratlan előnye a szokatlan egyedüllétnek. Mademoiselle de Saint-Vinant az iskolai egyenruháját is úgy viseli, mint mások a kötelességet, egyetlen pillanatra sem feledve, hogy ez a pár darab szövet nem fogja megmenteni a gondolatoktól, amik azóta kínozzák, hogy részt vett Dolores esküvőjén. Menedéket adhatna, igen, a felnőttség ígérete már a levegőben van, milyen jó is lenne most hátraarcot csinálni, és odarohanni valakihez, aki az ilyen ügyekben jártasabbnak tűnik, esetleg több tapasztalata van. Milyen jó lenne az apjába karolva elsuttogni neki bizalmasan, hogy a fantasztikus ruha, a szemet gyönyörködtető virágok, a kellemes zene - ennek mind elégnek kellene lennie. Akkor hát mi ez az érzés, ami azóta olykor görcsbe rántja a gyomrát, amikor Dolores eszébe jut? Dolores, aki rendkívüli jóindulattal negyven kiló talán, törékeny, áttetsző, mint az üveg, aki olyan szép, ezt már akár be is ismerheti magának, mert itt, a barátnői csacsogásától távol végre hallja a saját gondolatait. Szép, de mintha körbelengené valami furcsa boldogtalanság. A melankólia árnyalatai ezek? Csupán annak a jelei, hogy korábban olyan keveset kaphatott meg, most pedig nehéz mindent elfogadnia a férfitól, aki őt választotta?

Inès zavartan eszmél rá, hogy már percek óta hallgatja a sziget élővilágáról tartott, mágikusan kihangosított előadást, és semmit sem fogott fel belőle ezidáig. Márpedig, ha el akarja altatni a szülei aggályait az utazással kapcsolatban, valamit nyilván írnia kell, amibe kapaszkodhatnak. Jóformán látja maga előtt, ahogy Maman kézhez kapja a sorait, a gyűrűjét a lámpafényben, miközben újra és újra elolvassa, miként lelkendezik Barcelona építészetéről, a kertekről, amiket látott, a kiállítás különlegességeiről... nehezére esik felidéznie őket, mint a fogásokat egy hosszúra nyúlt vacsora végén. Csoportban közlekedve mindig jobban foglalkoztatták Louise és Amandine képtelen történetei arról az ausztráliai nyaralásról, ahol mindketten belehabarodtak ugyanabba a hobarti idegenvezetőbe, vagy Léonie párizsi útja a nagynénjével - úgy tűnt tehát, hogy az aggodalmait senki nem oszthatja, mert mindannyian túlságosan el voltak foglalva pazar útjaik ecsetelésével. Inès igyekezett mindenek fölé helyezkedni, mégis nehezen tagadhatta, hogy - rá kicsit sem jellemzően - mindig máshol jár, és ezt mások aligha érthetik meg. Hiszen nem voltak ott. Nem látták Dolores arckifejezését, szegény, persze, olyan bárgyú tud lenni, és mikor az esküvőről kérdezték, akkor elrendezte a dolgot annyival, hogy remek érzékkel segített a kis nehéz sorsúnak ruhát választani. És valóban elragadó volt benne. Hogy azóta kirázta a hideg, mikor a saját jövője szóba került, és immár nem annyira a boldog vágyakozástól, mint inkább valami megnevezhetetlen aggodalomtól - ezt szintén nem közölhette a társaságában senkivel. Amycus Carrow biztosan észrevenné, ha kétségektől elfelhősödött homlokkal megy hozzá. Hogyan festene utána a képeken?

- Oh, pardon. - A hangja szinte csak suttogás, mikor a válla egy másik vállhoz ér, felpillant, és vissza kell folytania a kitörő öröm megkönnyebbült sóhaját, mert végre az útjába kerül az, aki talán megértheti az őt kínzó gondolatokat. Egy részüket, legalábbis. Bár sosem értette, miért volt Skylar olyan búskomor azon a pazar ünnepen, utólag sokszor eszébe jutott az arckifejezése, amikor összefutottak az egyik balkonon, és nem kívánta tovább élvezni a holló társaságát, rossz hírek hozója, amikre senki nem kíváncsi egy ilyen szép estén. Legalábbis akkor még azt hitte.
- Nahát, Skylar. Nem is tudtam, hogy érdekel az ökomágia. - Őt ebben a percben a legkevésbé sem érdekli, de legalább megkapja Monsieur Devereaux jelenlététől azt, amit remélt: pillanatnyi enyhülést az őt kínzó, érthetetlen kétségek alól, és a mosolya jóformán őszintének tűnik. Egy pillanatra.

Cím: Re: Az óceániai országok pavilonjai
Írta: Skylar H. Devereaux - 2025. 07. 24. - 23:30:15

INÈS

2005, július 13

(https://i.pinimg.com/736x/1d/65/2b/1d652bad9f88d793fc621f7088f93314.jpg)

crushed little stars

nyelvezet

Kapar a torkom.
Nem igazán betegség - ez állandó. Figyelmeztető visszhang a hátad mögött, a füledben, a bőröd alatt. Gondoltam, hogy egyszer majd elmúlik - mint ahogy teszi minden, anyám rózsái az ablak alatt, a halovány süteményillat a konyhában, az a kellemes meleg a mellkasomban.
Ostobának érzem magam, mint gyerekként, egészen jelentéktelennek, úgy, mint aki fullad - állandóan, minden másodpercben, nem is lehet másképp, ha a levegő érdes, karcol, és égeti a torkod. Kapaszkodok a múlandó dolgokba, reménytelen butasággal, mintha csak lehetne jobb? Ismerem a víziót - nem szerettem volna megismerni, jobb volt… nélküle. A sötétben, ahol nem lát senki - leginkább az nem, aki szeretne, ha csak egy pillanatig is. A tó mellett, a torony egy üres pontján, az oltár mellett.
Nem kaparás, talán - talán hányinger. Egész testemben érzem. Jobbnak kellene lennie. Azt ígértem magamnak, hogy jobb lesz. Azt ígértem Piroskának is - némán, szótlanul, mert nem kérdezte, tudom, hogy szándékosan nem kérdezi meg, mert van annyira… előzékeny, hajlandó elfordítani az arcát, amikor tudja, hogy szükségem van rá. Nem követel válaszokat; és talán ez a legfőbb oka még annak is, hogy még itt van. Mellettem.
Többnyire. Ma nem vagyok benne biztos, hogy merre van, de tudom, hogy sok barátja van, és mindenkivel találkozni szeretne, ez pedig… nem olyasmi, amiért valaha is haragudnék - ő az egyik legcsodálatosabb ember, akit valaha is megismertem, az lenne az egyetlen dolog, amit nem értenék, ha nem rajongana érte mindenki.
Örülök, hogy eljött velem. Őszintén… bármennyire szeretném, hogy ne legyen rá szükségem, talán mégiscsak van; beszélgetni valakivel, még ha a világ legjelentéktelenebb dolgairól is, üres könnyedséggel elnevetni egy üveg bor felett este, mintha a világ rendben lenne, mintha nem szedne darabokra valami, ami éppen otthon vár.
Nem vár - ebben a percben éppen nem, most éppen valaki mást. Forró napsütésben, sós hullámokkal a bőrén, megnyerő, fényes mosollyal. Látom magam előtt a tekintetét, ahogy visszanézek rá Lolita feje felett; talán ez okozza a hányingert, még mindig. Talán örökké fogja - talán tényleg vannak dolgok, amik sosem tűnnek el.
Lézengek a pavilonok között - szeretném szeretni, tényleg szeretném, megcsodálni az oszlopfőket és az íveket, amiket aztán később a lap sarkára firkálhatok, élvezni a tömeg hullámát, ami nem várja el, hogy közéjük tartozz, senki nem tartozik ide, mégis minden; nem kér, nem vesz el, egyszerűen csak ad, gyönyörűen csillog a napsütésben, a mágia lélegzetelállítóan pattog a levegő forróságában. Könnyű - szinte túl könnyű.
A rajzfüzetem valahol otthon hever, a bőrönd legalján. Ott nem találja meg senki, ott nem emlékszik rá senki - ott nem néz vissza rám vádlóan, hogy már… közel egy hónapja? Ki se nyitottam.
Szánalmas érzés - többet érdemel a világkiállítás, mint amit én tudok adni, talán el sem kellett volna jönnöm, de tudtam, hogy nem bírok otthon maradni. Hiába vannak… nászúton. Hiába tudom, hogy még egy ideig nem térnek haza - nem, mintha ez olyan gondolat lenne, ami megnyugtat, amitől akár egy pillanatig is jobban érzem magam. Talán csak fokozza a hányingert. Talán már jobb lenne egyszerűen csak nem küzdeni tovább az érzés ellen.
Nem veszem észre elsőre - talán még akkor sem, amikor a vállamhoz ér, fogalmam sincs, hogy mit nézek, biztosan nem lehet lehet eléggé érdekes, legalább csak annyira, hogy úgy tűnjön, mintha. Apró az a rezzenés, amikor mégis tudatosul az érintés, hideg az a vibrálás, ami végigszalad bőrömön, ami belehasít a gyomromba, amitől azonnal szánalmasan érzem magam, valamit mormogok orrom alatt, túlságosan elmerülve ahhoz, hogy angolul tegyem, amit legalább a többség valamennyire ért; azt sem tudom, hogy miért kérek bocsánatot, a halovány ütközésért, saját figyelmetlenségemért, vagy egyszerűen csak saját magamért.
Kell még egy pillanat; ne, mert ne ismerném meg elsőre, de talán egy részem, ami épp túl mélyen van, mégsem teszi - talán az a rövid kis mosoly teszi az arcán, ahogy rámnéz.
- Inès. - Idegen dolog; ő maga is az kissé, sosem volt sokkal több, mint egy arc a sok közül a Cryus által rendezett estéken. Az a tökéletesre szabott arc, az aranyvér elegancia a vonásaiban és a tartásában, a nevében, pontosan az a fajta család, akivel bátyám kétségbeesetten igyekezett körbevenni magát mindig is. Az esküvői névből ítélve? Sikerült is. - Szia.
Nem mondanám, hogy Inès sokkal több lett attól a kis összefutástól néhány nappal ezelőtt az esküvő balkonján, de valami… valami mégiscsak történhetett. Nem köztünk - láttam az arcán valamit, amit egészen addig nem. Lehetett akár csak unalom, frusztrálódás a melegtől, a hamis eleganciától... de lehetett akár Lolita terrorjának tükörképe is - tudnám, ha ránéztem volna egyáltalán a lányra, de nem tettem meg; könnyebb volt a fehér ruha finom fodrait figyelni, pedig az is olyan volt, mint szilánk a torkomban. Valami, amit nem tudsz lenyelni - valami, amitől nem tudsz szabadulni sem.
- Nos… - Elpillantok inkább az arcáról, visszanézek arra, amit eddig is figyelhettem; hátha úgy nem árulom el azonnal, hogy még azt sem tudtam eddig a pillanatig, miről szól a pavilon. - Igen. Igazán.. izgalmas.
Talán nem is hazudok; az ökomágia már csak az lehet, ugye?
Egy részem inkább menekülne előle is, de leginkább Inès elől. Bármitől és mindentől, ami egy pillanatra is az esküvőre emlékeztet - de nem, mintha egy pillanatra is képes volnék elfelejteni. Ott van minden részletben, minden gondolatban. Még a spanyol nap ereje sem elég erős ahhoz, hogy kiégesse belőlem.
Mégis visszanézek rá.
- Hogy tetszik eddig Barcelona? - Üres kérdés, üres bájcsevej. Kétlem, hogy valaha is mélyebbre jutottunk volna. Nem is hiszem, hogy szükséges; egészen biztosan elegendő neki is egy Devereauxt csodálni, az egyetlent és az igazit.

Cím: Re: Az óceániai országok pavilonjai
Írta: Inès de Saint-Vinant - 2025. 07. 27. - 22:14:05

- Ó, Barcelona szintén... hogy is fejezted ki magad? Igazán izgalmas. - A mosolya egyértelművé teszi, hogy ennél többet vagy őszintébbet semmiképp nem áll szándékában mondani, de nem kétli, hogy Skylar pontosan ismeri a tánclépéseket, amelyeket el kell járniuk, még akkor is, ha történetesen az óceániai pavilonoknál állnak. Talán csak erre az alibire volt szüksége, talán végre leteheti a terhet, ami az utazás alatt mindig ott motoszkált a bőre alatt, mint kavics a cipőjében, mint Dolores megfejthetetlen arckifejezése, ahogy ellejtette első közös táncát újdonsült férjével. Inès jól ismerte a boldog elragadtatottság mimikáját, és még akkor is összeszorult a gyomra a látványtól, ha kénytelen volt bizonyos engedményeket tenni, hiszen Dolores festhetett olyan gyászosan azért is, mert annyira erőteljesen igyekezett a koreográfiára koncentrálni. Nem hihetetlen, éppenséggel. Hiszen olyan kis gyámoltalan tud lenni, még a párbajnoki cím ellenére is, mintha a fogát húznák, különösen azokban a helyzetekben, amelyeket Inès saját jövőjére gondolva már epedve várt. És mégis. Mégis.

- Most biztosan nagyon nehéz neked. De azt hiszem, már csak pár napot kell várnod, és hazatérnek a nászútjukról. - Csendesen, Skylarra sem pillantva beszél, az ajka alig mozdul, de a szavai mérgezett nyílhegyként kívánnak a másik szívébe fúródni, mert most aztán igazán kiugrasztja a bokorból azt a bizonyos nyulat. Kétség sem vibrál a hangjában, bár amint átgondolta a Jour J eseményeit, többször is felmerült benne, hogy talán téved. Skylar, a háttérbe húzódó, akit nem francia iskolába adtak, aki annyira kint van, miközben mégis bent tudott maradni - aki nyilván érez valamit, valami többet, valami mást, ha közös barátnőjükre gondol, hiszen lehetetlen, hogy azon a napon, ami a mindig meglehetősen ügybuzgó Madame Delacour és a Devereaux-család közös megelégedésére szolgált, ahol a násznép egyetlen tagja sem győzte méltatni a székszoknyákat, a desszertbüfét, a menyasszony kézzel készített fátylát... nos, éppen ő, a vőlegény fivére ült olyan ábrázattal, a poharába kapaszkodva, mint akit a vesztőhelyre visznek. Voltak egyéb ötletei is, persze. De mind sokkal kevésbé, hogy is mondjam, izgalmas. Mademoiselle de Saint-Vinant pedig igazán szerette, ha egy történet izgalmas volt, többek közt ezért is volt biztos abban, hogy remekül megértik majd egymást jövendő anyósával.
- És tudod, attól még, hogy férjhez ment, egyáltalán nincs veszve számodra semmi. Majd találsz valaki mást, aki kevésbé foglalt. Vagy nem találsz. - Vállat von, most először oldalra pillant, egyenesen Skylar szemébe néz, miközben folytatja. - Remélem, nem bánod, hogy ezt mondom, de nekem a bátyád egyébként is mindig túlságosan tökéletesnek tűnt. Az ilyesfajta tökély bántó, különösen, ha le is kell feküdnöd vele alkalomadtán. - Nincs kétsége afelől, hogy Dolores éppen úgy sodródott bele ebbe a házasságba, ahogy a ruhapróbába is hónapokkal ezelőtt. Az út kikövezve, a vörös szőnyeg leterítve - ezt a szőnyeget, és a hozzá tapadó elvárásokat Inès szintén igencsak jól ismerte. Ugyanakkor azt mindig hozzátette gondolatban, hogy az ő helyzete egészen más - a jegyese, az élet, ami rá vár, egészen más. Hogy Doloresért aggódik, ez jóformán normális. Barátnők közt ennek természetesnek kellene lennie.

Cím: Re: Az óceániai országok pavilonjai
Írta: Skylar H. Devereaux - 2025. 08. 07. - 02:06:30

INÈS

2005, július 13

(https://i.pinimg.com/736x/1d/65/2b/1d652bad9f88d793fc621f7088f93314.jpg)

crushed little stars

nyelvezet

Mehettem volna messzebbre, ugye? Talán ott nem találnak meg - az emlékek, a torta íze a számban, Inès.
Lehetne könnyed - súlytalan bájcsevej, amit már ismerek, amit már begyakoroltam, bár nem tudom, kitől tanultam: nem Cryustól, aki szélesen mosolyog, aki már nyújtja a poharat, aki mindenkire emlékszik, akire nem, azt is régi ismerőseként fogadja. Nem apámtól - tőle maximum a csendet, a poharakat egymás után ezeken az estéken, a halvány mosolyt az esküvőn. Mintha célbaért volna? Legalább az, amelyik számít - az egyetlen.
Talán anyámtól - talán ő még élvezte őket az elején, amikor kiszakadt a virágai közül. Ő még néha együtt sütött a manókkal - az övé mindig hamarabb elfogyott. Néha hozott fel belőle a szobámba, mielőtt odaért a vendégség: néha kipillantott az ablakomon a rózsáira, mielőtt kiment.
Egészen biztosan nem magamtól. Sosem voltam bájos, talán még illedelmes sem, nem az a gyerek, akit mutogatnak, akit előbb észrevesznek. Többnyire - ugye?
Szerettem volna, persze, akkor még. Próbálkoztam - újra és újra, de vannak dolgok, amikből nem marad semmi egy idő után.
Igazán izgalmas. Lehetne az a város is, a pavilon - lehetne az ez a beszélgetés is. Hiszen lenne miről, ugye? Az esküvő pompájáról, a finom csillámporról a levegőben, a rózsákról az asztalon - lehetett volna gyönyörű, valami tisztelete, egy emlék. De Cryus volt az egyetlen, aki még anyám sírjára sem rózsát tett - azt a csokrot valami sokkal nagyobb tragédiára tartogatta.
Nézek rá - mostmár nem a pavilon eseményeire, hanem az arcára, mintha nem tudnám eldönteni, hogy hozzám beszél-e. Egy részem majdnem felnevet - ami még kétségbeesetten kapaszkodik a valóságba, amelyiket még égeti minden szó, amiben Cryus kísért. Ami még szeretne kiabálni: gyermetegen, kapálózva, valaki biztosan meghallja majd, valaki biztosan látja. Akit még nem mérgeztek feladásig - adagonként, apránként.
Talán nem akar rosszat - még megszületik a gondolat, meg a mély levegő is, még csendben tudok maradni, még majdnem bólintok is. Majdnem - nem kellene, hogy folytassa. Minden ott megy tönkre, amikor folytatják.
Egy pillanatig fogalmam sincs, hogy miről beszél - talán elhiszem, hogy képzelődök, egészen biztosan képzelődök, mert nem beszélhet valami olyasmiről, ami… amiről nem tudhat, ugye? Ami annyira messze van, innen méginkább, amiről… amiről szó sem érdemes.
- Tessék? - Tényleg udvariatlan vagyok; vagy talán már nem kapok levegőt. Megpróbálom - nem jön be semmi. Egy pillanatig. Egyetlen pillanatig.
Nézem Inès arcát - mintha látnék rajta dolgokat, mintha látnám rajta a saját halálomat. Először Amyben - aztán Cryusban.
Aztán Lolitában.
Elkezdek nevetni.
Fogalmam sincs, honnan jön - hogy jön-e bárhonnan, hogy maradt-e még ott akármi; talán szép-lassan elpusztul minden, mint anyám rózsái a kertben, mint az a családnév, mint a remények. Lehetett volna ez is egy szép beszélgetés, ugye? Többé nem - nem, amikor alig tudom abbahagyni a nevetést.
Megérintem a homlokomat, végigsimítok a hajamban. Elfordulok tőle, épp csak aprón, csak annyira, hogy ne lássam, ahogy néz: mintha ismerne. Mintha mindent tudna rólam, a pillanattól fogva, hogy ránézett a bátyámra.
Egyszerűen csak itt kellene hagynom - szavak nélkül, mert nem érdemes, semmit nem volna érdemes mondanom. Lassan abbahagyom a nevetést, levegőt veszek - olyan íze van, mintha vérezne a torkom.
- Tudod, Inès… - Vajon mennyire volna végtelenül illetlenség rágyújtani ebben a kibaszott pavilonban? - Igazán értékelem, hogy ennyire törődsz az érzéseimmel, meg legfőképpen a bátyám tökélyével, mi lenne, ha ezeket neki mondanád? Vagy valakinek, akit érdekel, hogy mit gondolsz, meg mit nem? Esetleg?
Talán nem is rá haragszom - talán már az egész kurva világra haragszom. Talán ő csak rosszkor van rossz helyen - csendben kellene maradnom, mint az esküvőn. Az eljegyzésen. Egész kibaszott júniusban. De mikortól van az, amikor a csend tényleg elkezd… hangos lenni? Elviselhetetlen?
- Persze, most biztosan nagyon nehéz neked. Valószínűleg még sosem tévedtél egész életedben. - Előhúzom a cigarettatartót, de megállok, mielőtt kinyitnám, habozok. Habozok azelőtt is, hogy folytatnám. - Örülök… Lolita boldogságának, örülök, hogy… megtalálta. A bátyámban. A feltételezésed pedig egyszerűen csak… kurvára abszurd.
Miért magyarázkodok egyáltalán? Miért kapaszkodok még mindig valamibe, ami nem létezik? Miért próbálom megvédeni magamat egy feltételezéstől, aminek… még a gondolata is kellemetlen, idegen, és miért pont tőle? Miért számít, mit gondol?
Összeszorítom állkapcsom, végül visszacsúsztatom a tartót a zsebembe.
Cryus egészen biztosan rágyújtana idebent.

Cím: Re: Az óceániai országok pavilonjai
Írta: Inès de Saint-Vinant - 2025. 08. 16. - 22:36:03

Most, amikor érzékeny ujjal rátapintott a másik fájdalmára, már képtelen csak úgy elrántani a kezét. Nem, még akkor sem teszi, amikor Skylar rágyújt, bár felvonja a szemöldökét, mert azért erre a vehemens reakcióra igazán nem számított, éppen az ifjú Monsieur Devereaux-tól, akinek korábban szavát sem nagyon lehetett hallani. Talán ez az első alkalom, hogy tovább merészkedett a tőmondatok határain, és ha Inès nem érezné magát egyszerre lenyűgözve és némileg sértve az előzőek miatt, most valószínűleg tapsolni kezdene. De nem teszi, hiszen hová vezetne az?
- Tudod, szinte lenyűgöz a szókincsed. Ki hitte volna, hogy képes vagy nem csupán tőmondatokban kifejezni magadat? Egészen rendkívüli. - Ebben a műfajban igazán elemében érzi magát, a szája alig mozdul beszéd közben, mosoly játszik az arcán, mintha Skylar éppen valami igazán szórakoztatót mondott volna, bár ahhoz nyilván arra is szükség lenne az alapvető kommunikációs fordulatok villogtatásán kívül, hogy a fiatalember kihúzza a fejét a seggéből. Vajon hiba volt megelőlegeznie neki az erre való képességet? Ha mindez most parttalan vagdalkozásba csap át, nyilván rosszul ítélte meg a helyzetet. Nem ez lenne az első alkalom, nem igaz?

- A reakciód hevessége továbbra is azt sugallja nekem, hogy a feltételezésem nem annyira, hogyan is fogalmaztál? Kurvára abszurd? Skylar, értékes időt spórolnánk, ha befejeznéd ezt a gyerekes vagdalkozást, mert ha hiszed, ha nem, akár működhetnénk is együtt. - Bár már a gondolattól is rázza a hideg az előző megnyilvánulások keresetlen őszintesége után, amit egyesek talán egyszerűen faragatlanságnak titulálnának. Ami Cryust illeti, Inès mindig csodálkozott, miként alakulhatott ilyen eltérően a két fivér jelleme, vagy éppen betöltött szerepeik azokban a körökben, ahová keveseknek osztanak meghívót. A tökéletesség, amit az idősebbik képviselt, igencsak híressé tette őt az eladósorba lépő hölgyek körében, és Inès elég sok reménykedő megjegyzésnek volt fültanúja ahhoz, hogy mélyen átérezze mind a harmincnyolc bizalmas barátnőjének bánatát, amikor Devereaux-ék bejelentették, hogy megtalálták a nőt, aki az eszményi férfi tökéletes társa lehet.

Szándékosan igyekszik hátramaradni a csoporttól, míg mindenki mást az ökomágia foglalkoztat. Érzi, hogy minden szavának súlya van, bár, hogy jó lóra tett-e, abban már erősen kételkedik. Talán nem erre számított, talán megválogathatta volna a szavait, talán az egésznek nincs jelentősége - de ez a helyzet némiképp váratlan, és össze kell rendeznie a vonásait, mielőtt ismét beszélni kezd.
- Az esküvőn, úgy tűnt, mindenki együtt örül az ifjú párral. Kivéve te. Talán hibásan következtettem, de úgy érzem, több van Dolores szerencséje mögött, mint amit ő elárul nekem. Vagy magának. Te viszont, Monsieur Skylar, olyannak tűnsz, aki igencsak alkalmas titkok megőrzésére. Legyenek azok a titkok bármilyen súlyosak. - Nem teszi hozzá, hogy a Biarritzban eltöltött napok óta furcsa nyomást érez a gyomra táján, ha Dolores arcára gondol. Nem teszi hozzá, milyen keserves érezni, de nem kitapintani egy titkot, ami ilyen hosszú árnyat vet.

Cím: Re: Az óceániai országok pavilonjai
Írta: Skylar H. Devereaux - 2025. 09. 01. - 23:18:05

INÈS

2005, július 13

(https://i.pinimg.com/736x/1d/65/2b/1d652bad9f88d793fc621f7088f93314.jpg)

crushed little stars

nyelvezet

Nehéz egy sajgó pontot találni - ha minden annyira kibaszottul fáj.
A nyár forró, száraz levegője - kifulladok tőle, úgy érzem, futok valahová, valami elől, ami aztán úgyis utolér. A szél belekap a bőrömbe, megtép, mint apró kis karmok az ing alatt, egyetlen rossz mozdulat, egy óvatlan lélegzet.
Inès szeme, a kék jeges éle - olyasmi, amin halni szoktak, egészen biztosan még az is, aki ránevet. Talán még van, persze, aki nem látja a borzalmat alatta; de vajon meddig?
Mintha elvágnám magam rajta - a szavai? Csupán valami… ostobább fajta olaj a már régóta égő tűzön.
Rájöhetnék az értelmekre, megpróbálhatnék egészen belelátni, hátha találok valami mást a pohár alján szétszaladó borlenyomatokon kívül - de valójában minden pillanatnyi energiám kifut abban az utolsó nevetésben. Egészen kibaszottul szánalmas - egészen különösen keserű.
Mintha valami beleakadt volna az ingem hátuljába. Akárhová megyek, követ valami, érzem az árnyékát a vállamon, a nyakamon, a leheletét a gerincemen, a mosolyát magam előtt. Volna elég távol? Valahol, bárhol, ahol egyszerűen… nem kell, hogy jó dolgok történjenek, valójában már annyira kurvára nem kell; egyszerűen csak valami más. Valami jelentéktelen. Valami üres semmiség, amiben egy lélegzetig lehet… csend.
Elfordítom az államat, elnézek mellette - valójában az is teljes mértékkel jelentéktelen, amit figyelek, meg igazából fel sem fogom, de jobb, sokkal jobb, mint szembenézni vele, mint a pillantása alatt lenyelni azt a gyűlöletet a torkomból. Valahol még én is tudom, mennyire… méltatlan, talán még egyszer azt is belátnám, hogy nem érdemli meg, talán el kellett volna sétálnom, talán még mindig el kellene sétálnom, talán most még érzem azt a forróságot a mellkasomban, ami miatt nem vagyok képes, de az úgyis kialszik majd, és mi marad a helyén? Hamu, valami kellemetlen, valami, amit megbánok. Újra és újra.
Miért tűnik ennyire nehéznek mostanában elsétálni, ha olyan sokáig… könnyedén ment? Miért tűnik hirtelen úgy, hogy… mindenre az lett volna a válasz, valójában?
- Örülök, hogy szórakoztathatlak, bár nem kétlem, hogy találnál még jópár másik embert rajtam kívül, akik ennél is inkább lenyűgöznének. - Miért tűnik hirtelen olyan nehéznek csendben maradni?
Visszanézek rá - keresem, hogy miért állunk még egymás előtt. Már nem csak magamban; benne is. Mi az, amit még annyira mondani szeretne, amitől még valószínűleg tartanom kellene, amit talán egy részem mégis hallani akar?
Valószínűleg már mazochizmus - talán egy idő után már hiányzik a penge, ha nem vág eléggé.
- Működhetnénk együtt. - Már nem pillantok félre, miközben megismétlem a szavait; nem, mert ne égetne, mint a nap, csupán - ez nem olyasmi, amire számítok. Igazából… nem tudom, mire számítok. De nem erre.
Talán lemaradtam valamiről? Két nevetés meg megfulladás közt, valahol a felettünk átívelő borzalomban, valahol a saját magunk által vetett árnyékban?
- Egészen pontosan miben? - Őszintén kíváncsi vagyok. Egyetlen kicsi, elillanó, szánalomba fulladt pillanatig még azt is elhiszem, hogy nem lesz halálos; de persze nincs igazam.
Lassan szívom be a levegőt - mintha attól az oxigén nem halna szörnyet odabent, mintha attól elviselhetőbb lenne. Mint ezernyi szilánk a bőrömön. Évek óta, kibaszott évek óta - csupán mostmár lassacskán valósággá válik.
Mégis hogyan. Hogyan… kérhet tőlem ilyesmit, hogyan kérhetnék magamtól ilyesmit, amikor… Nem. Mert egyetlen ember van, akinek tartoztam bármivel is, és az nem ő, sosem volt ő, és még akkor sem voltam képes megtenni, amikor lett volna lehetőségem. Egyetlen pillanat - összeroppanva, még karcolva, de ott volt, még léphettem volna, és én nem voltam elég bátor. Az egyetlen pillanat, ami számított volna - minden más már ostoba félretáncolás.
Nézem az arcát - azt a jeget, lehetne égkék is, de nem, ez jeges, és fogalma sincs igazán, mit kér. Fogalma sincs, mi történik az orra előtt, talán még Lolitának sem, talán még én sem értem igazán.
Úgy mondja, mintha könnyű lenne - de ebben a pillanatban már nem tudom hibáztatni érte. Talán már elért a hamu odabent; talán nem is igazán égett igazán. Talán valaminek az árnyéka volt az is.
- Szellemeket látsz a falon, Inès. - Figyelem az arcát; már nem nevetek, talán vele együtt az én arcomról is eltűnt az előbbiek nyoma. - És különben is… Ha mégis léteznének ilyen… súlyos titkok, mi volna a terved velük?
Még csak nem is vádolok; őszintén kérdezek.
- Letépni a sebtapaszt, mintha nem vérezne halálra minden, ami alatta van?
Olyasmi az érzés, mint szilánkokon lépkedni. Vagy inkább azok között.
De persze így könnyű - hogy valójában az egész csak fikció. Egy súlytalan beszélgetés, ugye? Véletlen sem a valóság árnyékaival a nyakunkban - szellemekkel, amik nyilvánvalóan nem léteznek.
Kivéve, amikor igen.

Cím: Re: Az óceániai országok pavilonjai
Írta: Inès de Saint-Vinant - 2025. 09. 10. - 15:23:48

Mi sem természetesebb, mint állnia itt, élő, lélegző céltáblaként, hogy Monsieur Dépression Devereaux rálőhesse nyomorult kis verbális eszköztárát, amiben nem nyilvánul meg más, csak mások hibáztatása, valamiért, amit, ha egy kicsivel férfibb lenne, és nem holmi nyávogós plüssállat, amit a bőrönd alján felejtettek, míg a gazdája kiszaladt a kertbe játszani, már régen... szóval, már régen megoldhatta volna. Talán elkerülhető lenne mindez, Dolores tekintete a szertartáson, körülötte megannyi pazar, nagystílű csokor és sejtelmesen lengedező fátyol - olyan szép, olyan boldog, olyan megérkezett lehetett volna, de nem volt az. Nem, egyáltalán nem. És hogyan magyarázhatná el ezt éppen Monsieur Devereaux-nak, aki ebben a kínkeserves melankóliában még kiutat sem keres Dolores számára?

- Ó, Monsieur, fogalmam sincs. Én mondjam meg neked, igazán?! - Úgy toppant a lábával, ahogyan nagyjából tizenkét évesen tette utoljára, de ez a toppantás akkor is mérhetetlen harag vagy kiábrándult unalom előjele volt, és aki jól ismerte, az igyekezett félrehúzódni az útjából. - Mi történt a jó öreg lányszöktetéssel? Mostanra teljesen kiment a divatból? Vagy rágjam meg neked az ételt, Skylar? Esetleg segítsek abban is, hogy helyes sorrendben vedd fel a ruháidat? - Próbál suttogni, próbál nem fenyegetően hangzani, de a mademoiselle alighanem mostanra teljesen feladta ezt a beszélgetést, elsétált, hogy a helyét a trial des furies vegye át. Hogyan magyarázhatná el neki, hogyan értethetné meg vele, hogy ez neki nem csak játék? Hogy Dolores búbánatos bociszemei mostanra sokkal, sokkal többet jelentenek, mint azt bárkinek beismerheti? Egyrészt, nyilvánvalóan, mert Dolores az, aki - kedvesen naiv a maga irritáló módján, mégis közelebb érzi magához ebben a percben, mint azokat a barátnőket, akikhez vissza fog térni, remélhetőleg minél hamarabb. De azért is, mert az igát, amibe Dolores fejét behajtották, vagy önként hajtotta be, ki tudja pontosan? Nos, ezt az igát ő maga is jól ismeri. Túlságosan jól, még akkor is, ha biztos abban, hogy vele ez nem történhet meg. Mademoiselle de Saint-Vinant nem kényszerből cselekszik, nem odalökik, nem, ő a legjobb által választatott ki, és bármikor meggondolhatja magát, ha más igazolódna. Elméletben biztosan.

- Hihetsz, amit akarsz, de érzem, hogy valami nincs rendben. Nevezd női megérzésnek, és gúnyolódj rajta, ha úgy tetszik neked. De biztos vagyok benne, hogy többet érzel és többet tudsz, mint amennyit most megosztottál velem, és amikor a gyanúm beigazolódik, majd azt fogod kívánni, hogy bárcsak hamarabb léptél volna! Nem mind engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy csak üljünk egy lapos kő alatt, és nézzük, ahogy Trója porig ég, Monsieur. - Hátrébb lép, még a haja lebbenése, a háta íve is mérhetetlenül haragos, ahogyan elsétál, vissza sem nézve. Talán vannak pillanatok, amikor az ökomágia marasztalná, de most eszébe sem jut ilyesmi. Csak azt reméli, hogy Monsieur Devereaux és ő nem keresztezik majd egyhamar egymás útját, és erre minden esélye megvan - kész szerencse, hogy Devereaux-ék nem ragaszkodtak a hagyományos, francia oktatáshoz a fiaik esetében.

Köszönöm a játékot!

Roxfort RPG

2005/2006-os tanév => A Világkiállítás => A témát indította: Mrs. Norris - 2025. 06. 30. - 22:43:49