Oldal nyomtatása - Playa de Cristal – tenger és fürdőzési terület

666
· · ─────── ·(https://i.imgur.com/LgqbfK7.png)· ─────── · ·

@zaniah ·⬧· 2005. július 4. hétfő

A védőbűbájok a legügyetlenebb diákot is megvédik a fulladástól, a hülyeségre azonban nincs ilyen védelem. A tanárok árgus szeme sem elég arra, hogy ennyi diák minden cselekedetére figyeljenek; így történhetett az, hogy az előző éjszaka arról szólt, hogy hogyan lehetséges három üveg sangriát egyetlen varázslattal buborékosítani Madrigal professzor tiszteletére, ki tudja tovább lebegtetni a tanár nyugágyát a levegőben, vagy pedig hogyan lehet véletlenül tényleg olyan messzire hajítani a varázspálcádat, hogy az beessen a vízbe.
Mire eljutott hozzám a történet, legalább négy különböző verzióját adták elő hatan, amiből nem is értettem mindent, mert megszakította a beszámolót a La Tortura refrénje, aminek a hatására valahogy mindenki megfeledkezett a dologról. Engem azonban nem hagyott nyugodni a dolog – míg mások ezen a kora hajnalon inkább kávét és életkedvet próbálnak tömni magukba, vagy épp bájitalokat a fejfájás elmulasztására, miközben a víz felé se néznek, én megtaláltam a küldetésben a legújabb indokot arra, hogy víz alá merülhessek.
Célirányosan keresem a pálcát a vízfenéken. Biztos vagyok abban, hogy a part mágiája miatt nem tudnék komoly kárt tenni magamban, ahogyan abban is, hogy buborékfej bűbájjal tudnék még segíteni azon, hogy hatékonyabb legyen a keresés. Még sem használtam bűbájt, és a sátorban, a holmijaim között hagytam a pálcám. Körülbelül másfél percenként közelítem meg újra és újra a felszínt, hogy levegőhöz jussak; kiszúrok valakit egy vízben lebegő stégről; meglepne, ha ő is Varv pálcáját keresné. Talán csak a napfelkelte miatt kelt ilyen korán.
A homokban először kagylók és törmelék kapar a tenyerembe; az egyik élesebb kagyló meg is vágja a tenyerem élével. A világ itt most is csendes, nincsenek színek, és a nap fénye is csak foltokban ér le az aljzatra. Többször is vissza kell mennem a mellkasomra tapadó nehéz érzet miatt. Végül sikerül kitapintanom valamit egy kupac homok alatt. Érzem a pálca tapintását a kezem alatt – és ugyanazzal a lendülettel érzek valami mást is. Nem veszemem észre elég hamar azt a lényt, ami olyan közel került hozzám. Rámarkolok a pálcára kezemmel, hogy ne szalasszam el az esélyt; a rája riadtsága nagyobb, mint az enyém. Menekülése közben méretes homokfelhőt ráz fel, hogy ne lássam, merre menekül.
- A kurva… – sziszegem visszafogottan, ahogyan felérek a felszínre, közvetlenül a lebegő platform mellett. A szaros kis féreg miatt majdnem elejtettem azt, amiért mentem. A lebegő platform szélére rakom a pálcát, amin Zaniah is meditál, majd én is megkapaszkodok a szélében.

Solace
2005.nyara

(https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcQU8obYaUkP8mGyMp3Zaszzj2bWL2qcoB4BB_Wq3SEpiQBOf5odetergEpDdoR_JMjxLVI&usqp=CAU)

Ritkán születik az életben olyan kitüntetett pillanat, amikor úgy érzed, megérkeztél. Amikor csak úgy háborítatlanul vagy, lebegsz, és élvezed, hogy ott tartasz, ahol. És az vagy, aki. Ez most ilyen volt neked, ahogyan ezzel a különleges rájával, ezen a nyugodt reggelen kapcsolódtál.
A többiek sokáig fent voltak az éjjel, de te nem annyira voltál bulizós hangulatban, úgyhogy korán lefeküdtél. Szoknod kell még ezt a közeget, a zajt, az üres konfliktusokat, a felesleges fecsegést. Alapvetően szereted az embereket és nincs bajod azzal, ha társaságban "kell" lenni, de ez a tini őrület kevésbé a te műfajod. Sokkal jobban érzed magad, amikor a saját közösségeddel járod a montanai vidéket, időnként megpihentek, tábort bontotok, hogy aztán különböző rítusokkal adózzatok a természetnek és a mágiának. Olyankor van kedved énekelni, táncolni, megnyílni másoknak... az a közeg a te közeged, a te ízlésed, a te szinted. Most mégis itt vagy, eljöttél... hogy miért is? Magad sem tudod. De... talán mégis. Világot akartál látni. Új tájak, új növények, új állatok, új mágikus lények lehetősége vonzott magához, és úgy érezted, kár lett volna kihagyni ezt az utazást, még akkor is, ha a diáktársaid ritmusát nem mindig volt kedved felvenni.
Ma hajnalban spontán tévedtél le a partra, érezted a hívást. Nem kellett sokáig várnod, mikor megpillantottad azt a gyönyörű, egyedi ráját, amely márványos formában pompázott. Bár nem sokat tudtál a rájákról, azt valahogy rögvest sejtetted, hogy ez a fajta bizony veszélyes is tud lenni, ha akar. Ennek ellenére miután kényelmesen elhelyezkedtél a vízparton lebegő platformon, és lecsendesítetted elmédet, sikerült a szokott módon kapcsolódnod vele, és egy időre magad mögött hagytad emberi lényed. Önfeledten csapkodtál a farkaddal, és úszkáltál a mámorítóan kristálytiszta vízben. Élvezted, hogy körülötted csak egy-egy erre tévedő hal, tengeri növények vagy kagylók auráját kell érzékelned. Jó volt magad mögött hagyni fárasztó gondolataidat, hallgatni a víz különleges atmoszféráját.
Háborítatlan lebegésed azonban nem tartott sokáig, egyszer csak arra figyeltél fel, hogy valaki a közeledben kaparászik, zajt csap és a feléd áramló vízből ítélve nagyon is közel volt hozzád. Azaz a rájához, amivel kapcsolódtál. Átérezted a rája rettegését és egy pillanat múlva már az agresszióba átcsapó félelmét is.
- Ember... - riadtál össze, majd ösztönösen cselekedtél, félelmedben visszahúzódtál önmagadba, a rája pedig kiszakadt a veled létesített kapcsolatból. Csak ekkor jutott eszedbe, hogy határozottan érzékelted, a rája meg akarta támadni a számára ismeretlen embert. És ekkor realizáltad azt is, hogy te ezt a bizonyos férfit ismered.
- Solace... mi a fenét keresel itt? - siklott ki ajkaid közül, ahogy tágra nyitottad zöldeskék szemeid.
- Gyorsan gyere ki a vízből! Ez egy zsibbasztó rája... ha begurul, úgy megráz, hogy belehalsz... - magyaráztad neki riadalmad okát, majd a karja után kaptál, hogy kisegítsd a vízből. Bármennyire is megzavarta a hajnali relaxációd, - ami miatt ugyan tagadhatatlanul nehezteltél rá -, azt mégsem akartad volna, hogy a szemed láttára kapjon 200 voltos csapást szerencsétlen wampusos srác.

666
· · ─────── ·(https://i.imgur.com/LgqbfK7.png)· ─────── · ·

@zaniah ·⬧· 2005. július 4. hétfő

Elhajtom a kezet, ami segíteni akar – csak feltart és akadályoz. Nem kell azonban kétszer mondani. Mindkét tenyeremmel megtámaszkodom a platform szélében, miután Varvara pálcáját biztonságba helyeztem, majd kitolom a saját testsúlyom, és felmászok a lebegő faszigetre. Még épp érzem a lény jelenlétét, ami elúszott a lábam alatt.
Talán ostobaság volt a pálcám nélkül elindulni – hiszen se a Shagawába, se a Nagy Tavak bármelyikébe nem szoktam elmenni nélküle. Ennek a partnak biztonságosnak kellene lennie, hiszen tisztességesen megfulladni sem lehet a hullámokra borított bűbáj miatt. Alábecsültem a lények és bestiák felém tanúsított megvetését.
Élvezem, ahogyan az adrenalin szétárad testemben. Nem lenne semmi okom vigyorogni, mégis kellemes fáradtsággal, fejemet az égnek vetve terülök szét a platformon. Érzem, ahogy tüdőm szaporán telik meg a sós levegővel, és érzem Varvara pálcáját is a könyököm alatt – sikerült ráfeküdnöm véletlenül, de nem törtem el.
- Varva pálcáját. – válaszolok Zaniahnak egyszerűen. Mióta csak megérkeztünk a Világkiállításra, alig lehet a vízen kívül látni. Nem lehet annyira sokkoló a látványom. Más kérdés, hogy a társaságom mennyire váratlan, vagy egyenesen mennyire kellemetlen. A könyököm alá is nyúlok, hogy egy pillanatra felmutassam a szerzeményt. Nem tervezek ünneplést és nyakba borulást ezért. Valószínűleg csak a kezébe nyomom majd, amint meglátom, és megyek is a dolgomra tovább.
- De ne aggódj. Mindjárt megyek tovább. Semmi esetre sem akartam megzavarni a hajnali meditációdat. – vagy bármi is az, amit Zaniah itt csinál. Az állomás csak ideiglenes, és tovább fogok állni, amint lehet. Még hallom a víz örvénylését körülöttünk – nem vagyok benne biztos, hogy csak a hullámok csapdossák a platform szélét, vagy a rája az, aki még mindig meg akar ölni.
- Sokat tudsz arról a dögről. – a magasba emelem a sérült kezem, amit megvágtam azzal a kagylóval. A seb meglepően mély, de csak most realizálom a hozzá tartozó, szúrós fájdalmat. Vérem keveredik a rá tapadt vízzel, de hiába, hiszen még ez is kevés, hogy kimossa belőlem a scrourersek szégyenét.

Solace
2005.nyara

(https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcQU8obYaUkP8mGyMp3Zaszzj2bWL2qcoB4BB_Wq3SEpiQBOf5odetergEpDdoR_JMjxLVI&usqp=CAU)

Az önmagadba fordulás, a lágy, még éledező napsütés az arcodon, a tenger sós illata... elandalított, megbabonázott, magával ragadt. Kiszakadni ebből a nyugalmi helyzetből, idegesítő és... valahol fájdalmas is. Az, hogy a segítséged, a kezed nem kellett, kissé meglepett. Nem ehhez voltál hozzászokva, ott, ahonnan te jöttél, a segítő kezet elfogadni volt szokás, nem eltolni.
Fura egy srác... - gondoltad magadban, de hangosan ki nem mondtad volna. Nem voltál az az alkat, aki ok nélkül bánt meg embereket. Most sem tetted. A gesztus után a tőle hallott információn úgyszintén meglepődtél. Bár nem ismerted annyira Varvarát, tekintve, hogy nem egy házba jártatok. Mégis, ugyanaz volt a választott tálentumotok és talpraesett, összeszedett boszorkánynak tartottad, nem gondoltad volna, hogy elhagyná a pálcáját.
- Hogy került a vízbe a pálcája? - tetted fel a kérdést, amire lehet ugyancsak elutasítás érkezik majd, de attól még téged érdekelt. Azért egy varázspálcát elhagyni... nos... nem mindennapos dolog. Legalábbis ott, ahonnan te jöttél. Ki tudja, itt mi dívik... lassan már úgyis 'aliennek' érezted magad itt, ahol a korodbeli, menő arcok előszeretettel ittak és buliztak. Te meg csak... kapcsolódni akartál a természettel, és... az anyád után akartál kutatni. Ezt még magadnak sem merted teljes vállszélességgel kimondani... beleállni abba, hogy hiányzik. Valóban hiányzik az, aki elhagyott, amikor a leginkább szükséged lett volna rá? Milyen beteges dolog is ez. Mégis így volt.
- Miattam nem kell sietned... az ilyen szépséget még véletlenül sem sajátítanám ki - intettél a kristálytiszta víz felé, amiben ha jobban belegondolsz, már többször láttad Solace-t, mióta itt vagytok, szóval tényleg nem kellett volna annyira meglepődnöd ezen. Az, hogy a varázsló vonzódott a vízhez, számodra egyértelmű volt, pedig nem is ismerted. Mégis, emiatt valahol szimpatizáltál vele. Aki tudja értékelni a természetet, a vizet, az egyedüllétet... az mégis csak hasonszerű lehet veled.
- Nem annyit, amennyit szeretnék... de azt speciel tudom, hogy szereti átölelni az áldozatát, 200 voltos áramütéssel sújtani, majd megenni... - adtad át a jelen helyzetben meglehetős fontossággal bíró információt wampusos diáktársadnak.

666
· · ─────── ·(https://i.imgur.com/LgqbfK7.png)· ─────── · ·

@zaniah ·⬧· 2005. július 4. hétfő

Valóban jó kérdés, hogy került Varvara pálcája a tenger fenekére. Minimum négy, egymástól teljesen eltérő történetet hallgattam végig a lehetséges eseményekről, melyek végeredményben mind ugyanoda futottak ki: egy kilenc hüvelyk hosszú vörösfenyő pálca, tizenöt méterre a part szélétől, a víz alatt, homok alá rejtve. Illetve még egy közös volt mindegyik történetben, ami az elfogyasztott italmennyiségre vonatkozik. Valószínűleg épp tegnap estére hevertük ki az utazással járó jetlaget, ami miatt épp a tegnapi, vasárnap este döntött úgy az amerikai delegációnk, hogy nem fogjuk vissza magunkat. Már aki, persze – mindig vannak olyanok, akik nem keresik kényszerűen a feltűnést, ahogyan azt Vianne vagy Malachi teszik. Úgy tartják, a szőkék amilyen egyszerűek, olyannyira boldogabbak is.
- Este buli volt. – valószínűleg ezzel mindent elmagyaráztam Zaniahnak. Nem szoktam látni őt az ilyen eseményeken, még engem is gyakrabban rángatnak ki – ha másért nem, akkor azért, hogy megünnepeljük a Wampus legújabb győzelmét.
- A legextrémebb verzió szerint egy sirály felkapta a pálcáját és elrepült vele. A legvalószínűbb, hogy csak behajította a vízbe. – lehunyom a szemeim a deszkákon elterülve, sötét karikáim alatt pedig egy mosoly jelenik meg arcomon. El kell ismernem, hogy nem mindennapos dolog az, amire képesek voltak. Bizonyára nem érezném ennyire szórakoztatónak, ha velem történt volna mindez, de a megoldás egyszerű: eleve nem hagytam volna, hogy ilyen előforduljon velem. Belső késztetés vett rá arra, hogy visszahozzam a pálcát, hiszen igazán méltatlan lenne egy ekkora hatalommal bíró eszközzel az, ha örökké a tengervíz foglya lenne. Ennél még Varvara pálcája is többet érdemel.
- Legközelebb valaki fehérneműjét találjuk majd valamelyik sátor tetején. Mondjuk Vianne-ét. – bár azt jóval egyszerűbb lehet leszedni onnan a mágiának hála. Az ilyen nagy hatalmú eszközökkel szemben, mint a varázspálcák, nem működnek a begyűjtő bűbájok.
- Valóban szép. Más, mint otthon. – résnyire nyitom csak ki szemeim, hogy szempilláim résein át végigpásztázzak a kékségen, amerre Zaniah mutat. Nehéz összehasonlítani a Shagawa-tó vízével, hiszen az annyira más, mint ez. Annak is megvan a varázsa, és az otthonos illata. Sokkal hidegebb, őszintébb, és pontosan tudom, hogy mi akar épp megölni. Valamivel veszélyesebb vizekhez vagyok szokva, mint amit itt biztonságosnak mondott fürdőző területként kijelöltek számunkra.
Legalábbis annak biztonságos, akit ezek szerint nem akar feltétlenül megölni egy zsibbasztó rája.

Ships on the sea, ships on the sky
(https://64.media.tumblr.com/49502ad7679bdc98ea5f06e36278c24a/aa159404c9a49dff-da/s540x810/b1fca90d050c3a151481710c94ddb1b167b50619.gifv)
Varvara&Eydis - július 21.

Ahogy a csillagok között, az éjszakai égbolton úszó, néha-néha villogó fénypontra nézek, egy pillanatra elkap a vágy, hogy én is ott lehessek. Ültem már seprűn, de soha nem voltam túl kiemelkedő repülésben, és mindenki tudja, hogy van egy magasság, ahol a levegő elfogy, elájulsz, és magatehetetlenül alázuhansz. Megfelelően összetett mágiával meghódítható az égbolt, a muglik azonban szinte ott élnek- másodpercenként varázstalanok százai szállnak repülő hajókra, hogy ott hajózzanak.

Csak a tenger hullámait hallom, melyek meg-megmozdulnak körülöttem, időnként arrébb löknek, talán magukba is ölelnének, ha az iszappal és hínárral a kezemre írt rúna nem akadályozná meg. Újra bizsereg a bőr, ahogy kinyúlok, és egy pillanatra összezárom az ujjaimat a fénypont körül. Egy másik életben ott ülnék, ott hajóznék én is most.

Ostobaság. Ez az egész vágyakozás ostobaság. Nem vagyok mugli. Nem is akarnám feladni a mágiámat. Itt vagyok a Föld összes értékes mágiájának gyűjteményével körülölelve, és egy ostoba fémtákolmányt vezetek, amely a legminimálisabb probléma hatására a tengerbe zuhan.

Veszek egy mély levegőt, miközben felállok, és kényszerítem magam rá, hogy elszakítsam a tekintetemet a repülőgéptől. Az a világ távol van, nem más, mint egy apró csepp egy Merengőben, vágyakozni valami másra, mint aminek az ember született, gyengeség. Lemosom a rúnákat a kézfejemről, és kifelé indulok a partra. Elég későre jár, nincsenek kint sokan, a legtöbben most vagy alszanak, hogy holnap ismét nekivághasson a kiállításnak, vagy isznak, szórakoznak valahol. Könnyen belefeledkeznek az ünneplésbe, a felesleges dolgokba, olyannyira, hogy végül az egész életük lesz romantikus parterek, meztelen testek keresése. Pedig annyira hatalmas és ismeretlen ez a világ.

Felnézek ismét, de nem látom már a villanásokat.

A partra sietek, és gyorsan felveszem a ruháimat. Hagyom, hogy a hajamról a víz a földre csorogjon, nem próbálok megszárítkozni, még most, éjszaka is elég meleg van hozzá, hogy tudjam, a víz gyorsan elpárolog majd. Kellemes, megnyugtató a hűvös, ismerős, otthoni, még az előttről, hogy köd borult az elmémre. Megérintem a homlokomat, ahogy eszembe jut ismét, mit hagytam hátra, az óceán másik oldalán.

Végigfuttatom a kezemet a táskámon.

Lehet, hogy a mai egy jó éjszaka. Nem próbáltam magam túlterhelni, mióta Európába jöttem. Megpróbálhatnék öt rúnát, csak egy olyan hely kell, ahol nem találnak meg, nem zavarnak meg. Amikor az ébrenlét és az ájulás közötti határ elvékonyodik, amikor a vakfoltok mozognak, amikor ugatást hallani két fal találkozása felől, és a valóság és a delírium közötti fátyol elválik, látni vélem azt a hiányzó darabot belőlem. Talán a valóság határán túl van.

Néha azt remélem, hogy ez csak egy próba. Csak tesztelni akarják, hogy megtalálom-e, hogy elég erős vagyok-e. De ez a magyarázat túl kényelmes, és nem fogok elkezdeni hazudni magamnak. Nincsenek olyan emberek ezen a világon, akikben igazán megbízhatok.

Észreveszem a lányt a parton, kicsit arrébb. Rögtön felismerem- nem emlékszem, hogy túl sokszor beszéltünk-e, de arra igen, hogy muglik gyermeke. Elkap a vágy, hogy odamenjek hozzá. Bármilyen ostobaság is visszatérni az égi tengerre.

A táskám tele van a Varázsvilág kincseivel, több ajándék közülük segíthet megtalálni, hová tűnt egy darab a tudatomból. A fémhajó, amely az eget hasítja, nem fog segíteni, nincs mugli, amely segíthetne. Nincs semmi logikus ebben- igaz, gyengeség lenne nem megpróbálni, nem kinyúlni érte. Talán ha kielégül ez az ostoba kíváncsiság, nem fogok végre ennyi időt és gondolatot pocsékolni neki- és talán kicsit gyakorlom a kapcsolatteremtést az iskolatársaimmal, eléggé kimaradt.

- Láttad azt a repülő szerkezetet? Te ültél már olyanon? Milyen érzés?- nem tudom rászánni magam, hogy valami olyasmit kérdezzek Chernovtól, hogy ő sem tud-e aludni, vagy szépnek találja-e a tengert. Tudom, hogy sokan ezzel indítanak bemelegítésként, mintha a szavak is olyanok lennének, mint a Sármál festéséhez használt anyagok, melyek tökéletes összekeverést érdemelnek. A szavak is a mágia részei persze, de nem érzem úgy, hogy megváltozna az eredmény, hogy szükséges lenne ez.

Solace
2005.nyara

(https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcQU8obYaUkP8mGyMp3Zaszzj2bWL2qcoB4BB_Wq3SEpiQBOf5odetergEpDdoR_JMjxLVI&usqp=CAU)

Ahogy Solace magyarázatát hallgattad, eszedbe jutott, hogy ha valóban egy sirály játszotta volna-e el Varvara pálcáját, akkor te tudtál volna segíteni, ha jelen vagy azon a bizonyos bulin.
- Na és jó volt? Zenéltetek, táncoltatok is? - érdeklődtél lazán, hátha kedvet kapnál a hasonló estékhez az elmondása alapján.
Mindeddig nem bántad, hogy kimaradtál bizonyos szociális körökből és élményekből, hisz több időd volt elmélyülni saját magadban. és a mágikus lényekkel, állatokkal létesített kapcsolatodban. Itt Barcelonában megannyi - számodra - új faj közül válogathattál, levegőben, szárazföldön és vízben egyaránt. Nem beszélve a növényvilágról, ami szintén lebilincselő volt számodra. Számos virágot és gyógyfüvet gyűjtöttél össze a vászonzsákodba, és esténként azzal múlattad az időt, hogy szépen lepréselted őket egy vastag bestiatankönyv segítségével. Előre eltervezted, hogy fog örülni neki apád, ha ezt majd szuvenírként hazaviszed neki. Szerette a festményeit ilyen elemekkel ötvözni, ez mindig különlegesebbé tette az elkészült képeket. Persze magadnak is gyűjtöttél ilyen kincseket, ugyanezen célból kifolyólag. A préselt virágokkal és füvekkel díszített ékszerek nem csak elképesztően mutatnak, hanem akár krízis helyzetben is jól jöhetnek, példáuul ha az embernek a gyógyír kulcsa betegség vagy sérülés esetén ott lóg a nyakában.
Vianne fehérneműje viszont érthető okok miatt nem tartozott az érdeklődési területedbe, így hát nagyot nevettél Solace poénján. Nem is gondoltad volna, hogy a wampusos diák ilyen humorérzékkel van megáldva, igaz, korábban nem nagyon váltottatok egy-két szónál többet, így nem meglepő, hogy most új tulajdonságaira figyeltél fel. Hogy miért éppen Viannet említette, azt személy szerint nem tudtad, de ez most nem is számított. Nem tartoztál azok közé, akik pletykálkodnak másokról, képben vannak a legújabb hírekről és úgy ízlelgetik az információmorzsákat, mint más a Bagoly Berti féle mindenízű drazsét.
- Az biztos - bólogattál a felvetésre, hogy itt egész más minden. Bár Montana a szíved csücske volt, és imádtál ott vándorolni, most üdítő volt valami egészen más környezetben megtapasztalni a természet szépségét.
- Akárhogy is, nagyon rendes tőled, hogy lemerültél érte a víz alá - jegyezted meg, noha most jutott eszedbe, hogy talán invito varázslattal is meg lehetett volna próbálni visszaszerezni a pálcát. Persze az is lehet, hogy Solacenak kedve szottyant egy kis úszáshoz, és összekötötte a kellemest a hasznossal. Vagy lehet létezik valami automatikus pálcavédőbűbáj, hogy bevédje a pálcákat, nehogy mások eltulajdoníthassák, amíg alszik a tulaja vagy ilyesmi. Erről még sosem hallottál, de lehet, hogy csak nem figyeltél eléggé bűbájtanon.
- Te először vagy Európában? - kérdezted oldalra biccentett fejjel a sráctól.

Sade, es-tu diabolique ou divin?
(https://i.imgur.com/38pDw8g.png)
@Miguel ❁ 2005. július 14. csütörtök

Biztosan sokkal-sokkal tágasabb bőröndre lenne szükségem, mint amit hoztam magammal, amennyi kincset összeszedegettem a városban. Már biztosan gyanús lehettem, ahogyan egy-egy újabb repetáért megjelentem némelyik pavilonnál, hogy még többet tudhassak meg a növényekről, amiket magukkal hoztak, és hogy csodálhassam azokat a zöldellő és virágzó csodákat, amiket eddig üvegházakban se láthattam. A sátrunkban az ágyam környéke tulajdonképpen már most tele van apró cserepekkel és a bennük gyökeredző vegetációkkal, és az összes ruhám minden zsebét teleraktam tasakokkal, amikben kis magvak vannak, amiket kaptam. Szóval mondhatnánk egészen magabiztosan, hogy a bőröndöm kapacitása véges, nem férne el benne több dolog. Bőröndömmel ellentétben mohóságom azonban nem ismer határokat. Majd viszem őket a zsebemben, a nyakamban, meg ahol elférnek! A két szép szememért talán Lucien is segít majd a kincsek hazavitelében.
Józan észre fittyet hányva gyalogoltam be a tengerbe, mert hogy valahogy úgyis kitalálom majd, hogyan fogom ezt a sok-sok növényt biztonságosan hazavinni. A mediterrán vizek egyik legkülönlegesebb palántáját keresem, nem is véletlenül. Odahaza a varangydudva termése csak nagyon nehezen kapható, és az is jó drágán, mert népszerű ital alapanyag, ezért hamar felvásárolják a piacot. Daphnénak azért szóltam, hogy hova megyek, bár nem hiszem, hogy van az a tömeg, ahol engem csak úgy el lehet veszíteni.
A víz ezen mélységével a homokos földet éppen csak érintem, ha lábujjhegyen állok. Valamivel távolabb a tömegtől találtam meg a tökéletes begyűjtő helyem. Míg mások tényleg csak szórakozni jöttek, én nagy levegőt véve a víz alá merülök, hogy megkeressem azt, ami miatt jöttem. A sokadik merülésnél sikerül csak kényszeríteni magam, hogy nyissam ki a szemeim a víz alatt, hogy lássak is valamit, de a kemény munkát teljesen megéri az a pár palánta, amit sikerül gyökerestül kiszednem, majd a vízen lebegő fa vödörbe tennem, amit magammal hoztam. Ezeken még nincs termés, látszólag pedig nincs is bennük semmi különleges, de fiatalok még. Persze törekszem arra, hogy ne vigyek el túl sokat. De azért még egyet…
Amikor újra felbukkan a fejem a víz alól, kezemben egy újabb palántával, a vödröt már nem találom. Levegővételem után pár másodpercet is gondolkoznom kell hozzá, hogy rájöjjek arra, hogy egy erősebb hullám, amit egyébként odalent is éreztem, messzebb sodorta azt, kifelé, a még mélyebb vizek felé. Talán bízhatok a szerencsémben és a srác jóindulatában, aki a növényes vödrömtől pár méterre úszik éppen?
- Excuses-moi! – jaj, hát hova tettem a józan eszem? Az se biztos, hogy tud franciául. Integetek és csápolok azért határozottan, hátha észreveszi. Egy újabb, erősebb hullám érkezik, ami most engem is elér. Még jobban kell tartanom az egyensúlyomat, hogy ne döntsön le lábujjhegyemről.
- A vödör… Elsodródott. Tudnál segíteni? – elég messze került tőlem, de hozzá talán épp elég közel van ahhoz, hogy meg tudja menteni a varangydudvákat. Az újabb mondatom már angolul teszem, remélve, hogy azt jobban megérti, az erős akcentusom ellenére is.

Belleza europea intocable
2005. július 14. csütörtök
Señorita Élodie

Figyelmeztetés: itt-ott fellelhető trágárságok

Persze, természetesen úgy nem jöhettem el a világkiállításra, hogy ne tenném hasznossá magam. Az élvezetek mellett okosan terjesztenem kell az igét, ahogyan azt Javier bácsikám jóváhagyta. A partidrogjait egy kis csellel hoztuk át a határon, azaz nem én, hanem kedves olyansokad unokatestvérem, hogy igazából már csak az összetartozástudat kovácsol össze minket, amely a hatóságok számára már-már nem létező gondolat. Jó szokásomhoz híven összekötöm a kellemeset a hasznossal: élvezem az európai életet itt Spanyolországban, ahonnan végülis származnak gyökereim is. Egy szelet otthon a spanyol nyelv csengése mindenhonnan, még ha a tájszólásuk, beszédstílusuk kicsit másabb is a spanyol spanyoloknak, mint nekünk.
Jó végre kicsit kiszakadni a monoton, lehangoló, nehéz közegből, melyet otthonomnak nevezhetek. Kifejezetten üdítő, hogy itt nem tudja minden másfeledik ember, hogy mit tettek apámék, hogy mi történt anyámmal. Végre kicsit elmenekülhetek az engem folyamatosan figyelő, ítélkező szemek elől, még ha nem is teljesen. Mindreader Barbie is a saját útját járja, én is megtalálom a társaságomat a kedves európai lányok között. Nem éppen a világkiállítás az, ami megfogja az érdeklődésem, hanem a szabadság, ami távol Javier bácsitól végre egy kicsit megadatik. Most nem léteznek a következmények, a csalódások, elvárások, megrovások, furcsa tekintetek, a rengeteg negativitás, amely általában körbevesz. Itt és most csak a gitárom húrjain pendülő romantikus dallamok, a lenge sós szellő, mely akár egy gyengéd női érintés simít végig a bőrömön, a spanyol nap, mely úgy perzsel akárcsak a szenvedély egy forró éjszakán, a hűsítő tengervíz, melyben megmártózom, amikor már nem bírom viselni a forróságot, a füves cigi, amely feloldja a gátlásaimat egy görbe este előtt, persze némi kötelességtudat, de nem elég ahhoz, hogy éppen jó legyen. Sosem elég, de mindig túl sok. Mert nem kéne ezt csinálnom, ugyebár? De ha nem ezt csinálom, mi másban tudnék érvényesülni? Miben lehetnék elég jó? Honnan tudnék annyi pénzt összekaparni, hogy...
... hogy Őt visszahozhassam? Vagy legalább láthassam egyszer újra? Hogy megmondhassam neki, mennyire sajnálom? Milyen bolond voltam? Egy hülye kisgyerek ugyebár.
¡Joder!
Csak céltalanul lebegek a vízfelszínen. Espero un milagro. Un aplauso. Cualquier cosa. Gondolataim elkalandoznak megint felé. Mindig felé, ha hagyom. Amikor éppen nem emészt fel más belülről, akkor újra és újra visszhangzanak a fejemben azok a szavak. Egy hülye kis seggfej pöcs szavai. Mis palabras.
A tenger hullámai játszadoznak a nyakamban lévő láncon lógó Anillo-val. Végre valahára, bár nem érkezik meg az isteni áldás, de rászánom magam arra, hogy csináljak is valamit a céltalan lebegésen kívül. Először lemerülök, hogy a rakoncátlan tincsek olyan helyre kerüljenek nedvesen, ahol nem zavarnak, majd elkezdek tempózni. Elvégre a wampus fogójának mindig top formában kell lennie. Barbon és Morris mellett mernék nem formában lenni. Még így is konstans azt érzem, mérföldekkel le vagyok maradva tőlük.
Puede que esté celoso. De ez hajt előre. Ha már tehetségem nincs ugyebár, amivel kitűnhetnék. Maximum tehetségesen vagyok idióta, ahogyan apám is. De szerencsémre Javier bácsi vigyáz rám.
Por suerte...

A perifériás látóterembe beúszik egy gazdátlan vödör... kicsit lassítok is a tempómon, majd meghallom egy kétségbeesett női hang szólítását.
Damisela en apuros.
A bájos hang, az ellenállhatatlan francia akcentus már látatlanban is meggyőz, hogy segítenem kell, úgyhogy immáron célirányosan gyorsúszok a vödör felé. Hamar el is csípem a szökevényt, majd a belleza rubia felé úszom a zsákmánnyal együtt. Egy sármosnak mondható, de alapvetően kedvesnek szánt mosollyal nyújtom át neki a vödröt.

- Tessék Señorita, a varangydudva palántával teli vödre - muszáj volt belepislantanom, ha már így alakult a helyzet, kíváncsi természet vagyok. - Több ötletem is lenne, miért gyűjtögeti ezeket a növénykéket. Remélem azért utána járt a dolgoknak, hogy megharagszanak-e a spanyol hatóságok, ha ezeket csak úgy szuvenírként átviszi a határon, avagy sem. Kivéve, ha tévedek, és francia létére hosszabban marad itt Spanyolországban, mert ez esetben az aggodalmam teljességgel alaptalan - kacsintok rá mosolyogva. Valójában azonban ez egy burkolt figyelmeztetés, mert tényleg oda kell figyelni ezekre a dolgokra. Mondjuk szívesen adok tanácsokat egy szép hölgynek bármikor, hiszen az illegalitás földjein remekül eligazodom, de nem tűnik olyan embernek. Habár... mindig a legártatlanabb szempár mögött bújik meg a legzseniálisabb gonosz elme, nem?
Na nem, Javier bácsit semmiképpen sem definiálnám ártatlannak. Sem szépnek, ha már itt tartunk, de a kivételek erősítik a szabály ugyebár.

- Miguel Fuentes vagyok. És Önben kit tisztelhetek, Señorita bonita? - lehet Barbon szerint mézesmázas vagyok, de pont kurvára leszarom az ő véleményét. Ebben legalábbis. C'est la vie, vagy hogy mondják a franciák.

666
· · ─────── ·(https://i.imgur.com/LgqbfK7.png)· ─────── · ·

@zaniah ·⬧· 2005. július 4. hétfő

Nem emlékszem, hogy bármikor is láttam volna Zaniaht ezeken a bulikon. Nem ismerem annyira a házát, még ha a Szarvas Kígyó is fejet hajtott előttem a beosztási ceremónián, amikor először léptem be az Ilvermorny kapuján. Nem tudom, mennyi ünnepségük lehet a zárt falvuk mögött, de nehezen tudom elképzelni Zaniaht rajtuk. Ha ott is van, még inkább esik nehezemre elképzelni azt, hogy láttatni akarja magát. Tudom tisztelni, hogy nem mindenki ég olyan feltűnési viszketegségben, mint Maddock vagy Gardner, akiknek kötelező jelleggel ott kell lenniük minden eseményen, hogy tudassák a világgal, hogy léteznek.
- Ők biztosan. – felelek a kérdésre. Nem töltöttem ott több időt a kelletténél, és azt is jóformán azért, hogy ne hallgathassam Fuenteséktől azt, hogy mekkora buliból maradtam ki. A tiszteletköröket muszáj megtennem, még akkor is, ha kevésbé fűlik hozzá a fogam. Nem tudtam annyira elengedni magam a tegnapi káoszban, és már éppen visszaindultam a sátrunk felé, amikor Chernovék megtaláltak ezzel a hülyeséggel. Zene persze biztosan volt. Az egyedüli oka annak, hogy éjszaka aludni is lehetett, az a zajkizáró bűbáj, amivel nyugalom volt bent.
- Folytatás ma este. Július negyedike. Biztos emlékezetes lesz. –
hallottam róla, hogy fellőnek pár tűzijátékot, most már élesben, mert este csak véletlenül (vagy próba-szerűen) robbant egy a víz felett. A tegnapira illett elmennem, és valószínűleg a mait se úszom meg. Aztán egy darabig békén hagynak a nyomorúságommal.
Felülök a platformon, amikor már azt érzem, hogy megszáradtam. Csak a hajamon érzem továbbra is a tengervizet. Vállaim megvonásával reagálok a bókra, dicséretre, vagy bárminek is nevezzük azt. Nem árt, ha nem gondolnak teljesen faszfejnek, de ennél fontosabb az, hogy valamelyest ezzel a cselekedettel is törlesszek őseim bűneiért a varázsvilág felett. Valószínűleg lett volna olyan módszer, amivel a pálca visszaszerezhető lett volna, ha már a begyűjtőbűbájnak és sok más varázslatnak ellenáll, de mindenkinek jobb, hogy ezt a kísérők bevonása nélkül tudtuk megoldani.
- Nem, soha. Nem sokszor hagyom ott Ghostpine-t. – a szigeten szinte mindenünk megvan, amire szükségünk van, amit pedig ott nem kapunk meg, időben beszerezzük a kontinensről vagy bagolypostával.
- Nyilván lehetnek európai gyökereim, de nem tudok róluk semmit. – szempillarebbenés nélkül hazudok, avagy csak félig. Egész jól vissza tudtam vezetni a családfámat az amerikai történelem kezdeteihez, de nem tudok semmit arról, hogy azt megelőzően, Európában mit műveltek az őseim. Valószínűleg brit telepesek lehettek a nevük alapján, de nem tudom, milyen életük lehetett az Óceán túloldalán.
- Úgy tudom, Kelet-Európából származol. Honnan is? – hallottam dolgokat róla. Dolgokat, melyeket részben a rosszindulat, részben pedig az igazság szült. A legaljasabb szóbeszédeknek is mindig van valami alapja. Nem érezhet rosszindulatot a hangomban – ha ártani akarnék neki, arra ennél direktebb eszközeim lennének, és nem bújnék ostoba pletykák mögé. A kommunája inkább izgalmasnak tűnik értékes tapasztalatokkal.
- Mit gondolsz, elment már? bökök fejemmel a víz felé, és előrecsúszok a platformon, hogy a lábaim megmártóztathassam a vízben. Nem látom már a közelben, talán sikerült lehiggadnia.

Sade, es-tu diabolique ou divin?
(https://i.imgur.com/38pDw8g.png)
@Miguel ❁ 2005. július 14. csütörtök

Pár lépéssel arrébb mozgok a part felé, hogy talpaimmal kényelmesen megkapaszkodhassak a homokos tengeraljzatban. Nagy szerencse, hogy a srác épp a közelben úszott! Nem vagyok biztos benne, hogy tudnék elég gyors lenni hozzá, hogy beérjem a hullámok hátán kallódó vödröt, az pedig nem elég, hogy pazarlás lenne, de a benne lévő palántákat is halálra ítélné. Borzalmasan érezném magam tőle.
- Merci, merci, monsieur! – hálálkodom, amikor a srác odaúszik hozzám a zsákmányommal, amit nem hagyott veszni hagyni. Magamhoz is húzom azt – nem borult ki egyik sem, gyökereik pedig lazán kapaszkodnak az apró kövekben, amiket az aljára raktam. Ezek még fiatalok, hosszú út vár előttük, és nem csak Sionig, hanem azon túl is, az első termésükig.
Az örömbe üröm vegyül, ahogyan mindenféle hatóságokról kezd el beszélni. Túl fiatalnak tűnik hozzá, hogy valamelyiknél dolgozzon. A spanyolok nálunk tanulnak, és valahogyan ismerős is az arca. Talán láthattam már a Beauxbatonsban, még ha nem is ismertem őt eddig személyesen. Aztán az is lehet, hogy ebben is tévedek. Nem lenne meglepő, és kiderülhet még, hogy csak egyike azon embereknek, akiknek olyan átlagos arcuk van, hogy mindenki ismerősnek gondolja őket.
- Gondolod, hogy megharagszanak? – ijedt szemekkel ölelem magamhoz a vödröt, nehogy elvegye tőlem akár a srác, akár a víz körül settenkedő hatóságok. Igaz, a határokon talán jobban kellene tartanom tőlük, még ha nem is igazán emlékszem olyanra, hogy bármilyen határon megállítottak és ellenőriztek volna minket idefele. A pegazusok, amik a kocsikat húzták, most is valahol biztonságban pihennek Madame Maxime szigorú utasítása és whiskey-diétája mellett.
- Nem akartam rosszat, és nem vittem sokat… – bár ha összeadjuk azt a tetemes mennyiségű növényt és magot, amit itt tartózkodásom alatt összeszedtem, abból képes lennék feltölteni egy kisebb üvegházat. Tulajdonképpen már alig várom, hogy otthon lehessek és megcsináljam a magam kis mediterrán oázisát. Anya biztosan örülni fog, hogy mi mindent vittem haza már megint. De végülis egyiknek sincs mérgező tüskéje vagy csípő levele, pedig azok a kedvenceim.
- Egyébként Svájcban lakom, bár nem hiszem, hogy számítana, anyukám pedig tényleg francia, mármint francia-francia. Nem tudom, láttalak már a Beauxbatonsban? Ismerős az arcod, bár lehet, már tudnád, ki vagyok, ha odajársz, jaj, de buta vagyok! – nincs kontroll, ami visszafogná a szavaimat, és ha van is kéz, ami befogja a számat, túlkiabálom. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire kitűnök a diákok közül, még ha ez nem is sziporkázó személyiségemnek vagy a növények iránti szeretetemnek is szól. Szerintem az elsősök is hamarabb észrevesznek, hiszen az egész iskolában egy valaki van csak jelenleg, aki magasabb nálam, mióta a bátyám elballagott, az pedig az igazgatónő.
- Élodie Roethlisberger. Kezet nyújtanék, de hát itt, tudod, kicsit sok a víz. Kivéve, ha a spanyol hatóság vagy, akkor a nevem Madame Untel. – szám mindkét sarka indokolatlanul húzódik két fülemig, bár valószínűleg a gondolat csak nekem vicces.

Solace
2005.nyara

(https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcQU8obYaUkP8mGyMp3Zaszzj2bWL2qcoB4BB_Wq3SEpiQBOf5odetergEpDdoR_JMjxLVI&usqp=CAU)

Bár nem ismerted, mégis el tudtad volna képzelni Solace-ról, hogy zenél valamin. Gitározik, zongorázik, vagy akár szaxofonozik. Az, hogy most nem zenélt, persze nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy máskor szokott.
- Sosem szoktál zenélni? - kérdezted lazának szánt hangon, elvégre most egy lépéssel belsőségesebb információról érdeklődtél. Nem akartad, hogy úgy érezze, átmész egy határon. Sosem szoktál tolakodó lenni, de a nyers véleményed azért előfordult már, hogy olyan módon hangoztattad, ami másokat zavarhatott. De ezzel megbékéltél... nem akartál beállni a soeba, különben sem tudtál volna.
- Az biztos - bólintottál, mert ha a tegnapi 'jelentéktelen' dátumnak ilyen buli dukált, akkor a mai biztos eszelős lesz. Egy pillanatra átsiklott a gondolataid között a lehetősége annak, hogy elmenj. Elvégre... miért is ne... lehetnél néha olyan, mint bárki más a te korodban... ismerhetnél meg több embert a megszokott köreiden kívül is... Lehet, hogy ez az utazás arra is jó lenne, hogy barátokat szerezz? Ezen a gondolaton azért már megmosolyogtad magad...
Na ne ragadtasd el magad, Niah...
- Ó, megértem. Én sem sokszor hagyom ott Montanát. Csak ha iskola van - mosolyogtál őszinte lelkesedéssel, ami nem az iskolának szólt, hanem az otthonodnak. Ugyan ennyi idő után még nem volt honvágyad, de jó érzés lesz hazatérni, az biztos. Csendben bólogatva fogadtad be az információkat, majd eloszlattál egy félreértést.
- Ami azt illeti, az őseim valóban onnan származnak, Magyarországról vándoroltak Észak- illetve Dél-Amerikába, ezért beszélem én is a romanit, ami az ő nyelvük. De én magam már Montanában születtem, és mindig ott éltem. Ha jól tudom, még a dédnagyanyámék jöttek ide Kelet-Európából - rántottad meg a vállad akaratlanul is, mert ebben nem voltál teljesen biztos. Talán még Mama említette anno, de lehet nem is így mondta... a vele kapcsolatos emlékeid sajnos nem maradtak olyan tiszták, mint szeretted volna. Hiába, az idő mindent beárnyékolt. Még az ő emlékét is.
- Szerintem elment igen, nem kifejezetten az a türelmes vadász, aki sokáig vár a prédájára... nála inkább a helyzet szüli a gyilkolást... - felelted elgondolkodva. Hiába, az, hogy beleláthattál állatok gondolataiba, nagy mértékben tágította az emberekről alkotott gondolataidat is. Vajon milyen lény lehet az, aki előre megfontolt szándékkal, mindent pontosan eltervezve oltja ki egy másik lény életét? Főként akkor, ha arra nincs is szüksége... nem a túlélés érdekében öl... hanem élvezetből...
Számodra az ilyen lény nem volt más... mint szörnyeteg. Rémület rázta meg a gyomrod, ha belegondoltál, hány ilyen szörnyeteg járhat szabadon.
- Neked mi is a Tálentumod? - kérdezted váratlanul, mintegy átugorni próbálva az előbbi sötét gondolatokat. Ahogy telt az idő, azon kaptad magad, hogy egész jól érzed magad Solace társaságában. És ez őszintén meglepett. Ritkán fordult elő veled, hogy egy előzetes benyomást felülírna a másik társaságában töltött idő. Leginkább csak állatoknál vagy mágikus lényeknél...

(https://64.media.tumblr.com/311f4b2f89b97b0c9d60581f04195ab7/19bad7a832d44511-d1/s400x600/160e7d5b427ef909bfa2e0c2b58bceed9f450bc8.jpg)

✦ Everybody seems there laugh at me
Think it's fun to watch me alive ✦ (https://www.youtube.com/watch?v=lt9-hyEa9Ps)

To Eydis

TW: Basic káromkodás

Azt mán csak meg kell említeni, hogy elsősorban nem nyöszögni jöttem, mer’ mikor megláttam, hogy jött valami levelem azonnal gondoltam, hogy a bátyámtól van és álltam is neki előre huhogni, hogy majd de jó lesz nekem.
Neki is indultam a partnak, hogy majd itt a naplementében szépen elolvasom a levelet, mert hát abba csak jó hír lehet, mi nyavalya is lenne más?!
Tehát betoltam a fülembe a fülhallgatót, amibe Glukoza már neki is állt dalolni valamit nagy oroszsággal és bontottam a levelet lelkesen, csak azért, hogy úgy pofára essek, mint a szomszéd a frissen vikszelt padlóján.
Ott indította az egészet, hogy meg merte kérdezni, hogy az istenbe érzem magam itt, ami magában még tökre nem a világ legocsortányabb kérdése, csak már lehet belőle érezni, hogy igyekszik elterelni a témát az ember, szóval elég egy ábrázatlan dolog ezzel nekimenni bárminek.

Jó, nem baj, ezt még leseprem és megyek tovább, ahol is Grisha képes megjegyezni, hogy bizony Barcelona az nagyon messze van, amitől még ilyen messziről is belecsimpaszkodnék a szép szőke hajába és eléggé megráznám, mondjuk, mint kóboráram a kezdő villanyszerelőt. Hát hogy lehet ilyen böszmeségeket leírni? Meg ha le is írta, legalább legyen rám tekintettel és húzza is ki nyugodtan a picsába!
Európába van, konkrétan Spanyolországban, szóval ügyes vagy, Sherlock, rajtad kívül aztán kurvára senki nem jutott volna el eddig a fifikás következtetésig.
Lássa fene, a levél vége úgyis csak az, hogy nem jön, mert messze van, mert drága, mert át kell szállni azon a rühös repülőgépen félúton, ami meg megint falhoz veri az embert anyagilag, akárhogy is számolja a dolgot, csak nem adja ki!
Ettől először elönt az ideg, mert szinte látom hogy adná elő magát, csak leppegne-löppögne kínjába, aztán ugyanettől bőgni támad kedvem. Eközben The Killers áll neki a fülemben a Mr. Brightside-nak, amire még lehetne ily olyan jó hüppögősen nyivítani, de azért itt nyilvánosan nem tenne jót a z image-emnek, szóval a zenelejátszót kikapcsolom és bevágom a táskámba.
Azért néhány könnycsepp leszalad, pedig nem akarom. Nem gondolhattam halálkomolyan, hogy fogja magát és idepattan, ha elég szépen kamillázok neki, de böszme voltam és beleéltem magam. Én totál elképzeltem már mindent előre. Hogy majd jön, jön a parton a hátizsákjával, mezítelen lábbal a homokban, a haja egy kicsit a szemébe lóg, hunyorog, mert biztos megint elhagyta valahol a napszemüvegét. És én úgy örültem volna neki, hogy majd belegebedtem volna, de mindez lófaszt nem számít már.

És akkor idegsokkos leszek a rémülettől, mert meghallom Eydist, akinek hosszú évek óta sem bírom helyesen kiejteni a családnevét, azért nem is próbálkozom. Kérdezném én tőle, hogy az ördögbe pattant ide vizes hajjal, de sokkal valószínűbb, hogy én vagyok úgy seggreesve a magam bajában, hogy észre sem vettem. Gyorsan megtörlöm a felsőn ujjába a szemem és begyűröm a levelet a farmersortom zsebébe. Mit is mondott? Mi milyen?
-A röpüllőgép?-nézek fel és kicsit meg kell köszörülnöm a torkom, hogy visszajöjjön a nem némán nyígós hangom- Kétszer utaztam olyanon, de mindkétszer úgy bedugult a fülem, hogy azt hittem ott süketülök meg. Amúgy fura érzés…mintha a belső szerveid nem a helyükön lennének, hanem elkezdenének maguknak új helyet keresni a magasban. Kicsit hullámvasutas érzés, csak nem ráz annyira.
Ötletem nincs, hogy miért magyarázom neki ezt a baromságot, de legalább addig sincs kedvem homokba dugni a fejemet, mint annak a rusnya nagy madárnak és csak orbákolni befele, a földközéppontja felé.

666
· · ─────── ·(https://i.imgur.com/LgqbfK7.png)· ─────── · ·

@zaniah ·⬧· 2005. július 4. hétfő

- Távol áll az érdeklődési körömtől. Miből gondoltad, hogy zenélnék? – rázom a fejem az ismételt kérdésre a zenéléssel kapcsolatban. Zaniah már inkább tűnik olyan alkatnak, aki szívesen foglalkozik ilyesmikkel, nekem azonban se tehetségem, se motivációm nem volt soha ilyesmire. A gitár jól passzol Miguel kezébe, Malachi ujjai pedig úgy simulnak rá a zongora billentyűire, mint az álom a fáradt szemhéjra. Az enyémben csak üresen kongó eszközök, a zaj, amit kelthetnék velük, legfeljebb a zöldségágyásokat megdézsmáló madarak elriasztására szolgálhatna, vagy a mélyalvó felkeltésére, ha kellően rossz vagyok benne. Nem igaz, hogy nem érteném és nem élvezném viszont az értékét; tisztelem a művészet akaratmegtestesítő értékét, és azt, ahogyan az alkotó formálja, uralja az alkotását. A világ megváltozik tőled, akár a zongora billentyűit koptatod, vagy festékcsíkot húzol a vászonra. Hagytál valami maradandót – belőled, magadból, az akaratoddal. A valóságot tehát épp olyan módon manipulálják, mint én az anyagot, legyen az alkimista laborom üvegcséibe zárva, vagy épp ez a fizikai test, ami elhordozza eme lelket.
Nem tudok sokat az országról, amit említ. Találkoztam vele az európai történelemkönyvek hasábjain, és nem hódolnék be az amerikaiakról szóló sztereotípiáknak, el tudnám helyezni a vaktérképen. A tudásom velük kapcsolatban pár véletlen, történelmi információt leszámítva ki is merült ezzel. A rájákról viszont még ennél is kevesebbet tudok. Csak a makacsságomnak köszönhető, hogy még mindig erőltetem a bestiaismeretet, hiszen még ha biztos is, hogy nem vár rám olyan jövő, ahol velük kell foglalkoznom, az információk a lényekről értékesek, és gazdagabbá teszik ismereteimet. Úgy rémlik, hogy Zaniah azokat az unikornisokat is úgy etette kézből az órák alatt, mintha csak egy macskát édesgetett volna magához. Én ezt is messzebbről néztem az órákon, mert megvadulnak, ha közelebb megyek. Soha nem ártottam egynek sem, de talán mégis érzik azt, hogy mi az, amire képes lehetek.
- Nálunk ilyenek nincsenek a szigeten. – utalok a rájára, miközben bátrabban merítem vissza a lábaim a vízbe.
- Viszont egyre több a dugbog (https://harrypotter.fandom.com/wiki/Dugbog). Valahogy átvándoroltak hozzánk a Nagy Tavaktól… – épp elég bosszúságot okoznak ahhoz, hogy pálca nélkül már ne menjek a tóba úszni úgy, mint gyerekkoromban. Sajnos néha egészen közel merészkednek Ghostpine partjaihoz. Irtjuk őket, ahogy csak tudjuk.
- Alkímia. És a tiéd? Ha felvettek valahova. – egyszerű a feleletem, mely úgy érzem, nem szorul magyarázatot. A sport nem más, mint egy eszköz, amivel kordában tartom a testet és az indulatot, de hiába az eredmények, és hiába az ajánlatok, nem kívánok profi ligába kerülni. Nekem ez kevés. Természetesen azt a mágiatudományt kellett választanom, ami a legmélyebb megértést igényli elemi szinten, és a legnehezebbnek is bizonyul megértés tekintetében. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez a legnépszerűbb a tálentumok közül, de soha semmiben nem voltam képes ilyen szempont alapján dönteni. Engem nem érdekel annyira, hogy mit gondolnak rólam. A népszerűség illúziója csak a Malachi-féléket képesek annyira elkápráztatni, hogy elfelejtenek tőle önazonosak lenni. Azt hiszem, ha ezeket képes lennék kifejezni, Zaniah talán értené. Így lenne, ugye?
- Nos, ha a terep már biztonságos, legjobb lenne visszaszolgáltatnom a pálcát a tulajdonosának. – még kapaszkodok a lebegő platform szélén, mialatt belemerülök a vízbe. Célom minél hamarabb odaadni a pálcát Varvarának, még mielőtt felnőtt segítséget venne igénybe hozzá, bár jómagam sem vagyok biztos abban, hogy emlékszik egyáltalán az estére.

Belleza europea intocable
2005. július 14. csütörtök
Señorita Élodie

Figyelmeztetés: itt-ott fellelhető trágárságok

Szolid tempóban evezek a lábaimmal, hogy fent maradjak a víz felszínén, közben alaposan megfigyelem ahogy belleza rubia milyen szeretettel öleli magához a kis dudvabébi-s vödröt. Ezen csak mosolyogni tudok. A legtöbb ember akit ismerek kemény, mint a kád sarka, ambiciózus, már-már túlontúl komoly személyek. Elvégre leginkább a házam tagjait ismerem, de ott is vannak kivételek. Néhány, nem túl sok. Hozzájuk képest a Señorita ártatlansága olyan fényesen vakít, hogy még a spanyol napot is elvakítja. A hasonlat szépsége, hogy pont ekkor úszik a nap elé egy felhő.

Ijedtségére kicsit felnevetek, de nem azért, mert nevetséges lenne. Nooo... Azért, mert annyira linda. A tapasztalatok amúgy is azt mutatják, hogy az emberek hajlamosak külső és első benyomás alapján ítélkezni, ezek alapján pedig nem kell aggódnia Señorita-nak.

- Rettentően röstellem Señorita, nem akartam ráijeszteni Önre - enyhén hátrébb dőlök a vízen, hagyom a lábaimnak, hogy a felszín közelébe sodródjanak, és lebegni kezdek a lagymatag hullámokon. - Alapvetően a válaszom igenleges lenne, de elnézve kegyedet, még azt is mosolyogva elnézné bárki, ha méreggel a kezében lebukna egy gyilkosságot illetően. - Na igen... ha egymás mellett állnánk, és egyértelműen ő lenne a gyilkos, akkor is engem vinnének el, ebben estoy seguro. - Ne aggódjon, minden rendben lesz. Nem akartam elültetni bogarat a fülében. - Ahogy elnézem őt, furán stabil a vízben... kevés a mozgás is körülötte, mintha... No, eso es imposible.

- Valóban, egy ilyen Señorita hermosa-ra bizonyosan emlékeznék. Az amerikai delegációval érkeztem, az Ilvermorny-ból - Egyáltalán nem zavar az, hogy ennyit és ilyen hangerővel beszél, sőt. Legalább eltereli a gondolataimat. - Azt hallottam Svájc szép hely. Egyszer szívesen megnézném - kacsintok rá, nem mintha jelentene bármit is ez a mondat. Valószínűleg a Világkiállítás után soha többet nem fogunk találkozni, bár... nunca digas nunca.

Megint nevetek. Talán kicsit hangosabban, mint az előbb, talán kicsit felszabadultabban is.

- Nos Señorita Roethlisberger, se nem vagyok spanyol, legalábbis csak nagyon távoli ágakról, ugyanez a hatósággal is. De ne aggódjon, a kis titka nálam biztonságban van - rákacsintok, majd elkezdek körülötte úszni. Egyre inkább érdekel, hogy hogyan tud ilyen stabil maradni a mozgó víztömegben. - És mondja csak Señorita Roethlisberger, még gyűjtögető életmódot folytat, vagy gyarló emberi mohósága kielégült a vödörnyi varangydudva palántától. Esetleg tudok még valamiben segíteni? - Kedvem támadt gitározni. Estoy de buen humor.

Barcelona, 2005. július 14., csütörtök este

And there's no remedy for memory
Your face is like a melody
It won't leave my head

(https://i.imgur.com/xujUgQG.jpeg)

Annie&Daphné

Szirénhínár.
A hivatalos indok arra, hogy miért vagyok kint este a parton. A nem hivatalos indok pedig… egyszerűen nem tudtam tovább a sátorban maradni. Élodie igazán lelkesen beszélt az amerikai fiúról, aki délelőtt segített neki varangydudvát szedni, annyira lelkesen, hogy elaludt, mielőtt kijöhettünk volna ketten begyűjteni a szirénhínárt, és én csak… a hirtelen rosszullétemet ráfogtam arra, hogy csak a fejem fájt, mert sokat voltam a napon, pedig valami egészen más fájt, valami egészen mástól.
Tudom, hogy nem kellene ennyire kiakasztania egy szimpla névnek, hiszen Spanyolországban vagyunk, ahol a Miguel annyira gyakori név, mint nálunk otthon a Jacques, és mégis. Valahogy kibírtam sírás nélkül, de szerintem egyedül Élodie őszinte lelkesedése miatt, amit semmiképpen nem akartam elrontani, így hát csak… belül törtem össze. Talán egyszer el fogom tudni mondani neki, hogy miért.
Nem szerettem volna viszont, ha a fáradtság miatt lemarad a szirénhínárról, amit kizárólag éjszaka gyűjthettünk be mi lányok, hiszen akkor énekelt, és mi nem őrültünk meg a hangjától, mint a fiúk - ezt az éneket követem most is, halkan dúdolva válaszul nekik, óvatosan sétálva beljebb a vízbe, de szerencsére pár példány a felszínhez egészen közel is megtalálható volt. Tudom, hogy Élodie nagyon boldog lesz, ha ezeket fogja látni holnap reggel, amint felkel - a gondolattól én is elmosolyodom, ahogy gondosan egy vízzel teli vödörbe rakom a hínárokat, hogy ne száradjanak ki holnap reggelig, aztán majd csatlakozhatnak Élodie varangydudváihoz. A varangydudvákhoz, amiket Miguellel… lenyelem a gombócot a torkomban, mert még itt sem akarom engedni magamat sírni, még úgy sem, hogy senki sem lát. Lassan, szaggatottan fújom ki a levegőt, belekapaszkodva a vödörbe, és olyan erősen szorítom, hogy fel is sérti a kezem, de nem foglalkozom vele, még örülök is kicsit egy másik fajta fájdalomnak.
Amikor úgy ítélem meg, hogy elég hínárt szedtem, és sikerül mélyeket lélegezve és a vizet nézve legalább annyira megnyugodnom, talán ne sírva aludjak el, visszaindulok. Már úgyis egészen besötétedett. Bár, ilyen sokáig elnézve a vizet, még felmerült bennem az is, hogy... talán minden egyszerűbb lenne, ha... De nem. Visszautam azonban nem tud magányosan telni, mert három srác - akik Robert, Noah és Chad néven mutatkoznak be - próbál roppant kitartóan meggyőzni, hogy elkísérhessenek a szállásra, hiába semmi szükség rá. Hiába vágynék most borzasztóan arra, hogy egyedül legyek.
-Igazán nem szükséges… - próbálkoznék halkan visszautasítani a felajánlott segítséget, de hajthatatlanok. Az előbbi nyugalomnak már nyoma sincs, érzem, hogy remeg a hangom, és még jobban szorítom a kezemben a vödröt.
-Na, egy ilyen szép lány igazán nem sétálhat egyedül éjszaka!
-Segítek vinni a vödröt, mit is mondtál, mi van benne?
-De meghívhatunk egy italra is! Az majd felvidít!
-Én tudom is, mi vidítana fel!
-Köszönöm, nagyon kedves, de nem… - elcsuklik a hangom, a sírás kerülget. Sosem tudtam jól kezelni az ilyesmit, és most aztán pláne nem is voltam abban az állapotban, hogy egyáltalán megpróbáljam. Körbenézek, és látok embereket, még egy lányt is, egészen közel, de nem merek szólni, mert mégis, mit mondanék? Három udvarias fiatalember szeretné, ha visszajutnék a táborhelyre? Semmi rosszat nem csinálnak. Talán csak hagynom kellene, hogy…

Solace
2005.nyara

(https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcQU8obYaUkP8mGyMp3Zaszzj2bWL2qcoB4BB_Wq3SEpiQBOf5odetergEpDdoR_JMjxLVI&usqp=CAU)

A megérzéseid nem mindig működtek. Például most sem... simán kinézted volna Solace-ból, hogy például zongorázik, szinte láttad magad előtt a hosszú, karakteres ujjak játékát, és a bólogató fejet, ahogy beleéli magát a zene áramlásába. Ám ezek szerint tévedtél.
- Fogalmam sincs, csak szerintem illene hozzád a zenélés - vallottad be töredelmesen, mert most mi mást fellehetnél? Sokszor teszik magukat az emberek nevetségessé azzal, hogy kimondják a valós gondolataikat, de téged ez valahogy nem zavart. Nem érdekelt, hogy másnak lássanak mások, mint amilyen vagy. A gondolataid pedig lényegében megszemélyesítettek téged, egy voltak veled. Voltak persze olyan gondolataid és érzéseid, amiket a világ minden kincséért sem teregettél volna ki senkinek, de az ilyen hétköznapi gondolatfoszlányokat nem cenzúráztad. Felesleges energia kiadás lett volna részedről, ha másnap próbáltad volna feltüntetni őket.
- Hmmm... érdekes jelenség ez a vándorlás... az állatok olyan jól megérzik, mikor, hova kell menniük - jegyeztem meg a dugbogokkal kapcsolatban. Vajon az emberek is ennyire zsigerileg érezték, hogy merre hívja őket a sodrás? Ebben egyáltalán nem voltál biztos, az igazat megvallva sorstársaid gondolataira nem is lettél volna olyan kíváncsi, mint a mágikus lényekéire. Az a nyers erő és élni akarás, ami belőlük áradt, úgy vélted, nagyon sok emberből hiányzott.
Solace-ban ellenben nagyon is meglehetett az a fajta fejlődni akarás, tudásvágy és kitartás, ha az alkímiát választotta, ezt biztosan érezted.
- Az nagyon izgalmas tárgy... Én a rituális mágiát választottam, és ezen belül a druidizmusra specializálódtam - mesélted Solace-nak. Életed legfontosabb pontja az állatok elméjével való kapcsolatfelvétel, és bár sok veszély és nehézség is fakad ebből a tehetségből, végtelenül hálás voltál azért, hogy az ég megáldott ezzel. Apádhoz hasonlóan hittél a lényedet óvó-védő szellemekben, és nekik adtál hálát ezért a kiváltságért.
- Szerintem nyugodtan mehetsz! További jó felfedezést... - bátorítottad Solace-t a merülésre, ami aztán meg is történt hamar. Érthető volt, hogy Solace igyekezett visszaszolgáltatni a pálcát Varvarának, elvégre a pálcája nélkül mégis csak félember egy boszorkány, avagy varázsló. Mikor a srác arrébb úszott és a vízfelszín lenyugodott, te ismét elcsendesítetted elmédet. Most nem terveztél mással kapcsolódni, csak a saját belső hangodat kívántad meghallani.

Köszönöm a játékot! ^^

Nehezen veszem rá magam, hogy a szemébe nézzek, ne az eget figyeljem további repülőgépekért. Bármilyen gyenge és felesleges dolog, úgy érzem, hogy a szívem is repül, ha belegondolok abba, hogy mennyire lenyűgöző lehet égen hajózni.

Irigylem érte, amiért lehetősége volt rá. Nem vagyok benne biztos, hogy miért nem többször repült.

- Hasonlónak tűnik a hoppanálás mellékhatásaihoz. Szeretsz repülni?- azzal tisztában vagyok, hogy minden bizonnyal nem tudja vezetni a repülőgépet, ami messze túl bonyolultnak tűnik hozzá, hogy akárki ismerje. Talán bonyolultabb, mint hajózni.

- Nem ijesztő? Úgy tudom, hogy sokszor lezuhannak.- eszembe jut a vihar, ami el akarta nyelni a hajónkat, és tetszik a gondolat, hogy az égen, egy hasonló viharban verdes a gép a szárnyaival, küzd érte, hogy a levegőben maradjon, mint egy hatalmas madár.

Érzem, hogy felpezsdül a vérem a gondolatra. Talán ismét valami ilyen egyszerűségre lenne szükségem. Egy harcra, ami emlékeztet rá, hogy élek, amelynek során nem kell foglalkoznom rejtélyekkel, családdal, titkokkal, kétségekkel, nevekkel. Az egyetlen dolog, ami valódi: küzdelem az életért. Mélyen beszívom a sós tengeri levegőt.

Talán ez lehet az igazi szabadság.

- Mennyire bonyolult megtanulni vezetni őket?- az utóbbi kérdés teljesen feleslegesnek tűnik. Úgysem hiszem, hogy valaha lesz lehetőségem rá, hogy repüljek, hogy muglik közé menjek- biztos, hogy nem tudnék beolvadni, de úgy érzem, hogy akarom ezt a szabadságot: repülni az égen, át a viharon, hatalmas madárként küzdeni a túlélésért, küzdeni a logika ellen, ami azt mondja, hogy a fém túl nehéz, nem repülhet, mágia nélkül nem, a muglik mégis találtak rá megoldást.

Ritkán érzem, hogy őszintén, lelkesen mosolygok, most viszont tudom, hogy talán látja a lelkesedést az arcomon. Talán elmondja másoknak is, hogy felesleges dolgok miatt vagyok boldog, felesleges dolgokra vágyom. Nem tudom, hogy haszna lenne-e belőle, hogy benne van-e a természetében, de ma nem érdekel, hogy esetleg aláássa a reputációmat az iskolában. Ma csak az érdekel, hogy megtudjam.

Csak most veszem észre, hogy vörös a tekintete.

- Történt valami a szemeddel?- könnyen lehetne a sós víz, ami irritálta. Biztosan volt alkalma úszni, mint mindenkinek, aki idejött. Azok pedig, akik tapasztalatlanabbak a vízzal, gyakran könnyebben okoznak maguknak sérüléseket a vízben, még ha ilyen aprókat is. A víz mindig hívogatónak tűnik, különösen éjjel: ha valaki elég ideig nézi a felszínét, az átöleli, becsalja, és elnyeli azt, aki beleugrik.

Az az érzésem, hogy nem ez a valóság.

- Bántott valaki?- talán furcsán személyes a kérdés, mert nem vagyunk közeli barátok. Talán nem is kellene megkérdeznem- nem is tudom, hogy miért jut eszembe, hogy segítek neki, ha igen. A lány idegen.

Sade, es-tu diabolique ou divin?
(https://i.imgur.com/38pDw8g.png)
@Miguel ❁ 2005. július 14. csütörtök

Nem tehetek róla. Ahogyan beszél, önkéntelenül is elképzelem magam a femme fatale típusú gyilkosként, amit leír. Lelki szemeim előtt megjelenek csipkés gyászruhában, kezemben pedig egy csokor hófehér gyöngyvirág. Borzalmasan állna nekem a szerep – bizonyára nem lennék képes arra, hogy komolyan vegyem a búskomorságot, csapnivaló femme fatale lennék, ezen pedig semmilyen ruha nem segítene. Alkalmatlan vagyok arra, hogy eljátsszam a végzet asszonyát, és előbb vagy utóbb, de inkább előbb oda nem való megjegyzéseket tennék a helyzetről és a gyöngyvirágról, ami az egész illúziót megtöri.
Ajkaim máris mosolyra húzódnak, de gyorsan szám elé is kapom kezem, hogy feltartsam a kitörni készülő nevetést. Nem kéne, hogy a molduk megtalálják ezt a helyet, márpedig azt mondják, olyan hangos tudok lenni, hogy még a másik strandon is meghallják. Még ha ez nem is igaz, mert csak bántani szeretnének vele, talán nem kéne alapot adni erre? Persze a dudvapalántás vödröt stabilan tartom magam mellett a másik kezemmel, ha már ilyen szerencsésen visszakaptam azt.
- A varangydudva szerencsére nem mérgező, de fogyasztását csak vízközelben ajánlom, ’a nem szeretnél fulladásos ’alált ’alni. Biztosan nem lehet kellemes, bár nem tudom, szellemektől még nem kérdeztem, mert egyet sem ismerek, aki így ’alt volna meg. Én meg még sosem haltam meg. Bezzeg a gyöngyvirág… – jaj, Élodie, miért is beszélsz most azokról a gyöngyvirágokról? Bár kétségtelen, hogy azt sokkal szívesebben ültetnék bogaraknál, és nem a fülembe, hanem otthon a kertbe. Csak az a baj, hogy sose vagyok otthon, amikor szezonjuk van.
- Ámerikai vagy! – vigyorodok el, ahogyan bemutatkozik. A kiejtéséből érezhető – britekkel beszéltem már, főleg a bátyám együttesének egy-két tagjával, de ők egészen máshogyan beszélnek, mint ő. Én is az alapján tanultam az angolt, ahogyan ott beszélnek, de mindig nagyon tetszett az amerikaiak lazasága. Az én angolom talán nem olyan rossz, de még mindig előfordul, hogy nem jut eszembe belőle a megfelelő manière de dire. Érződik azért, hogy nem teljesen franciás az akcentusom, kevésbé túlzó a torokhangos r-em, és kerekebbre ejtem a magánhangzókat. De a h-kat így is gyakran elhagyom.
- Feltétlenül szólj előre, ’a Svájcba érkezel. Még időben elrejtsem a mérgeimet és készítsek új személyazonosságot a menekülésre. – kacsintok rá. Jól tudom, hogy valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni ezután, és inkább csak az illem szolgálta őt arra, hogy megdicsérje az országomat. Szépnek persze tényleg szép, de nincs annyi turistánk, akik pedig vannak, azok mind legalább valamennyire gazdagok. Sion kis település meglepően szép katedrálissal, van ott is egy Notre Dame, csak nem olyan híres, mint a másik Párizsban. De nincs sok turista, és azok is inkább hegyet másznak vagy síelnek az Alpokban.
- Este kimennék a barátnőmmel szirén’ínárt gyűjteni, érdekes növény, tudod, és csak holdfényben gyűjthető. De azt neked nem ajánlom, a férfiak megőrülnek a dalától. Úgyhogy köszönöm még egyszer, kedves Miguel, így is rengeteget segítettél! De a ’ulláról, amit a tengerbe rejtettem, nem beszélünk. – elhúzom a kezem a szám előtt, mintha becipzároznám azt. Bár igazából még a bogarakat se tudom bántani. Legfeljebb akkor, ha tényleg kártevők, és komoly veszélyt fenyegetnek a kertemre, de ez általában semmi olyan, amit más rovarkák odatelepítésével meg nem tudok oldani. A természet rendezi önmagát. Ahogyan sétálunk kifelé, egyre inkább látszódnak a lábaim, és még inkább az, hogy, nos… Hogy azok kicsit hosszabbak, mint amit az átlagtól megszokhatott. Szerencsére már be van készítve a szokásos hegyi levegős magyarázat-csokrom, ha esetleg rákérdezne.
- Igaz az, hogy sárkányokat esztek ott reggelire? A bátyám mondta, de én ezt nem akarom elhinni, ’ogy ilyen van. – kérdezem, amikor már csak térdig ér a víz. Nos, nekem térdig.

(https://64.media.tumblr.com/311f4b2f89b97b0c9d60581f04195ab7/19bad7a832d44511-d1/s400x600/160e7d5b427ef909bfa2e0c2b58bceed9f450bc8.jpg)

✦ Everybody seems there laugh at me
Think it's fun to watch me alive ✦ (https://www.youtube.com/watch?v=lt9-hyEa9Ps)

To Eydis

TW: Basic káromkodás

Úgy fixírozza az eget, mintha ott lehetne megtalálni az élet értelmét, ha elég ideig kitartóan bámulod. Összevonom a szemöldököm, mert nem hazudnám azt, hogy kifejezetten értem ezt a nagy érdeklődést. Egyebek iránt tényleg kapóra jön ez a furinka kis epizód, mert enélkül, most kínomban itt sírva devendéroznék a tengerparton hajnalig magamban. Mert akárhonnan akarom szépítni az esetet, azért a szomorúságom hamar haragba fordult és most már határozottan azt gondolom, hogy Grisha menjen a büdös picsába a kifogásaival meg a férfihö’ méltatlan nyervogásával, hogy ez nincs, az nem jó, meg amaz szar.

-Hát úgy olyasmi-gondolkodom el jobban a hoppanálás meg a repülés hasonlóságain, de azért így mélyebbről nézve a dolgot annyira mégsem egykutya- mondjuk az más, hogy így nem tudod elbaszni. Mármint többnyire nem szakad le semmid a magad hibájából, ellenben mindenféle egyéb gebasz az lehet. Láttad a Lostot?
Eljuthatnék addig saját energiámbó’ is, hogy aki ilyen bámész módon tekintgeti a röpüllőgépet, annak bajosan lehet otthon tévéje, amiben mindenféle magnix műsorokat nézhet, főleg Eydisnek, neki aztán mégbajosabban lehet. Na meg, ha lenne is, biztos nem vóna úgy rágyógyulva egy ilyen sorozatra, mint én tavaly nyáron, minden ismerősöm teljesen kikészítettem az elméleteimmel. Mindenesetre megpróbálom hátha hallott róla, csak aztán magyarázom tovább a baromságom.

-Ehhe -sóhajtok még a röpködés gondolatára is, mert szívem szerint, most elröpülnék haza és jól megrángatnám a bátyámat, hogy miért nem szeret igazán, de az olyan hosszú út lenne, hogy ha ma indulnék, tán holnapután helyben volnék. – még egy néhány órás utat ki lehet bírni, de aztán bedugul a füled meg lezsibbad a lelked is és ott aztán nem lehet fel s alá futkozni, mint egy vonaton. Én jobban bírom a varázslók módszereit, nem kerülnek annyi időbe, néha még annyi pénzbe sem.
Mekkora duma! Ki is írhatnám a homlokomra, hogy tavaly csóró voltam, de idén mégcsóróbb vagyok, há’ istentelen az egész. Ha a bátyám tudna hoppanálni, akkor most csak úgy itt tudna teremni és elmondhatnám neki hat mondattal és egy szusszal, hogy mennyire hiányzott és milyen rohadt jó, hogy itt van. De Grisha nem tud hoppanálni, a gépre se tudja felhúzkodni a tetovált valagát.

-De, elég para. Mármint engem végig a hideg rángatott, mert hát, ha bármi félremegy, akkor az egész gép mindenestül megy a levesbe, a tengerbe vagy belecsapódik valamibe azt’ reccs! -magyarázom és olyan lelkesedést látok végiggyalogolni a képén, ami még a gépen repülésnél is ezerszer parább és akkor úgy vagyok véle, hogy aztat nem is igen akarom tudni, hogy mi játszódik a fejében, aztán meg az, hogy inkább mégis tudni akarom. Tehát majdnem tudom, hogy mi is érdekel. A vezetéssel kapcsolatos kérdésén mondjuk bőven el kell gondolkodnom, mert, ha így jobban megnéz, akkor nem véletlenül nem nézek úgy ki, mint egy repülőgép pilóta. A jobb és balkéz megkülönböztetése is tud gebaszt okozni, Grisha még volán elé sem enged nem, hogy repülővolán elé. Pedig szerintem igen szép lenne rajtam a pilóta szemüveg.
-A szememmel?-kérdezek vissza értetlenkedve, mert először esküszöm tényleg nem látom az értelmét a dolognak, aztán rájövök, hogy valószínűleg már a belülbőgéstől kivörösödött aztán most elég vészesen nézhetek ki vele.
-Ja? Nem -rázom meg a fejem, mert böszmeség lenne itt indokolatlanul ráborítani minden nyavalyámat. Egyáltalán mit mondanék? Honnan kezdeném? Mennyire lenne kellemetlen? Mint a marhának a vágás, gondolom – Mármint csak a bátyám, de ő nem bántott, csak böszme.
Jó’ van, ez legyen az arany középút, ő gondolom udvariasságból kérdezte, én meg szintén udvariasságból válaszoltam valamit, aztán vagy akarja tovább bizserélni a dolgot vagy nem.

Belleza europea intocable
2005. július 14. csütörtök
Señorita Élodie

Figyelmeztetés: itt-ott fellelhető trágárságok, öngyilkosság/halál említése

Lazán a fejem alá teszem a karjaimat, mintha nem a víz felszínén lebegnék, hanem a forró spanyol homokban pihegnék vízszintesben. Közben fél szemmel Señorita arcát figyelem és örömmel konstatálom, ahogy mosolyra húzódnak az ajkai. Bár nem úgy tűnik, de azt is megfigyelem, hogy mintha elfojtaná a nevetését és az espectacular mosolyát is a keze mögé rejti.
- Hmm, fulladásos halál? Nem próbáltam még, de szerintem nem a legelegánsabb illetve nem a legbékésebb halálforma. De persze ez csak találgatás részemről, nekem sincsenek olyan szellem ismerőseim, akik erről be tudtak volna számolni - kacsintok a Señorita-ra mosolyogva. Közben fél szemmel diszkréten próbálok az arcmimikájából olvasni, hogy vajh' rákérdezzek-e a gyöngyvirágok említésének eredetére, vagy csak rosszat tennék vele... Egy hullám megdob, mire 'felegyenesedem' a vízben és odaúszom Señorita Élodie-hez. - Kegyed szereti a gyöngyvirágokat? Be kell vallanom Señorita , szépsége vetekszik a legszebb gyöngyvirágéval, sőt még a legszebb Laelia-éval is, mely személyes kedvenc virágom egyébként- úszom körbe ismét.
¡Tocado y hundido! Bár mint a bőrszínem is enged következtetni, a Latin-Amerikai régióból származom, noha az Egyesült Államok területén születtem még anno - keserédes emlékek árasztják el koponyámat, de a mosolyomat nem hagyom megtörni. Mindig is ez az álarc volt a legnagyobb fegyverem, noha vannak olyanok, akik ezen is átlátnak. Szerencsére számszerűleg 2-3 emberről beszélünk, ebből egyet nem bánok, a másik kettő igazán felfordulhatna. Minden tisztelettel és szeretettel gondolom ezt természetesen. Végül azonban kénytelen vagyok megadni magam a nevetés áradásának, hiszen Señorita viccei kiválóak egyébként. Ami pedig még szebbé teszi őket, hogy látszólag természetesen jönnek.
- Rendben, igyekszem majd észben tartani, hogy a házkutatás tényét mindenképp megküldjem kegyednek 7-10 munkanappal előre, hogy el tudjon készülni a hamis személyazonossága - kacsintok rá, mielőtt megejtenék egy taktikai merülést, hogy rakoncátlan hajtincseimet valamennyire rendbe szedjem... legalábbis egy rövid időre. - Bár azért egy tour-guide-t igazán szívesen vennék ott tartózkodásom idejére!
- Ahh, milyen sajnálatos, pedig két hermosa Señorita-nak bármikor ezer örömmel szívesen segítenék, de talán nem lenne jó megőrülni, nem?- pedig mennyire megmozgatja a fantáziámat nem egy, hanem rögtön két európai szépség. Vajon a barátjője is szőke? Kénytelen vagyok bevallani magamnak, hogy las rubias son mi tipo. A vízihullás megszólalására pedig láthatatlan lakatot teszek a számra, melynek képzeletbeli kulcsát a tengerbe hajítom. - Titkát a sírba viszem Señorita. Reményeim szerint nem hullám-sírba!- Más halál illik hozzám. Persze, megérdemelnék valami szenvedőset, valami szégyenteljest, valamit, amelyet még e legromlottabb lelkületűek sem tudnak elfordulás nélkül végig nézni, de... azt hiszem egyszer a túladagolás, vagy a kísérletezgetés fog elvinni. Con estilo, verdad?
Lassan de biztosan már nekem is kényelmesebb sétálnom, ekkor csap arcon teljes erővel a magasságkülönbségünk. Az első, ami azonban egyből feltűnik, hogy milyen szép lábai vannak. No-no lábfétish, de tényleg szépek a lábai is, na.
- Ha reggelire nem is, de előfordul, hogy eszünk sárkányhúst. Van olyan gyorséttermi láncunk, amely az istenien finom sárkányburgerei miatt híresült el. Egyes híresztelések szerint ezért olyan magasak és nagydarabok a Wampus ház tagjai, mert mi több sárkányhúst fogyasztunk, mint a többiek, mellé még sokat is edzünk... - előzékeny úriember módjára átveszem tőle a vödröt, és jómagam viszem ki a partra. - Merre vert tábort kegyed?

The help can come from the strangest places

(https://i.pinimg.com/736x/ca/6c/44/ca6c44ea42f6d3ad66312a1dee6e817c.jpg)

Daph
2005.07.14. este
Barcelona

Egészen meg tudnám szokni, ha minden este lehetőségem lenne kimenni egy tenger vagy egy tó partjára, ahol sétálgatva elhallgatnak a bennem zsibongó gondolatok, és az orromon keresztül a testemet megtisztítaná a friss levegő. Otthon erre a célra amikor csak lehetőségem van a közeli erdőt veszem célba: a probléma csak az vele, hogy napközben viszonylag sokan mászkálnak arra, sötétedés után pedig fura alakok. Apu és Nagyi emiatt nem igazán örülnek neki, amikor így teszek. Noha mindig viszem magammal Erebor-t, neki inkább már csak a kinézete ijesztő, de már azt is alig hallja meg, ha szólok neki.
Valahogy az ember nem gondolná, hogy a napfényes Spanyolhonban is hasonló bajságokba futna.
Az elmém éppen egy összegzést készít az elmúlt napokról: a Világkiállításon látottakról, a hosszas beszélgetésekről esténként Eperkével, az übercuki aranyszőke Malcipánnal való furkász-vadászatról, a Baywatch-ba való egészen pofásan szemrevalóan sportos testű habfiúról, ahogy lassított felvételben valami epikus zenére sétál ki a vízből, Ophi-ról és Holdenről, meg a kapcsolatukról, és hogy mikor jönnek össze végre már??? De most komolyan, borzasztóak ezek ketten. Szerintem a süketnémavak is látná a köztük lévő kémiát, hallaná, hogy mennyire üvölt az, hogy együtt kellene lenniük és felsikítana, hogy JÖJJETEK MÁR ÖSSZE HALÓ!
Nem, nem húzhatom fel magamat ezen, és nem, nem szólhatok bele. Pedig...! De be kell látnom magamnak, hogy hagyni kell az eseményeket megtörténni a saját medrükben. Maguknak kell rájönniük az érzéseikre és lépésre elszánni magukat. Ha én lennék hasonló helyzetben, én sem díjaznám, ha közbe szólnának. Mondjuk a feltételezés vicces, mert én soha nem leszek ilyen helyzetben... eddig is bizonyos voltam ebben, de a múltbéli események után... még biztosabb vagyok ebben. Maradnak nekem a könyveim és az állatok/varázslények.
Gondolatmenetemet egy kisebb csoportosulás zavarja meg a parton. Alapvetően nem figyelnék fel rá, de a felállás (3 fiú, egy lány) már furcsa, na meg a testbeszédek. Úgy látom innen, hogy a lány eléggé feszélyezve érzi magát. Megindulok feléjük, majd meghallok egy furcsa éneket. Kell pár lépés, mire leessen, hogy talán szirénhínárt hallok? Talán ezért olyan nyomulósok a srácok, ezért nem értenek a nem-ből? Előkapom a pálcámat, majd még mindig a takarásukban összekötve az A tervet a B-vel, hogy legyen belőle egy mindent elsöprő C... egy jókorát büfögök, de olyat, hogy visszhangzik bele az egész part. Erre majdnem elnevetem magam, de vigyorgásra moderálom magam, és ahogy az egyik csávesz fordulása felfedi előttem a lány kezében lévő kis vödröt, egy nonverbális Silencio-val elnémítom a daloló növényeket. Mármint erősen remélem, hogy azért fejeltek ennyire be, mert a vödörben szirénhínárok vannak, és túl közel vannak a fiúk hozzá... Máskülönben jön a D terv: hit and run. A pálcámat gyorsan visszatűröm az ing alatt a nadrágomba, ahogy szélesen vigyorogva a srácok közt a lányhoz lépek és átkarolom a vállát.
- Yoooo! Már mindenütt kerestelek! Arról volt szó, hogy megvársz a gyűjtögetéssel, most kajak rosszul érzem magam! - azért vetek lopva egy pillantást, majd hosszan kifújom a levegőt kicsit megnyugodva, hogy a sejtésem beigazolódott. Már csak azért fohászkodom, hogy ez triggerelte be őket, és... nem úgy az összes többi, amit szintén hallani lehet a távolban. - Figyu skacok, köszi, hogy vigyáztatok a barátnőmre, de innentől átveszem - kacsintok rájuk, ahogy előveszem a mélyebb, tomboy-osabb hangomat. Az öltözködésem legalább adott, remélem a lány is veszi a lapot, és együttműködik.
- A... barátnődre?- ütközik meg egyikük. Ezaaaz, működik a terv... kinda...?
- Uuufff, két csaj jobb, mint egy - dörzsöli az egyik tag a kezeit, miközben végigmér engem is. Jó, mégse működik olyan bombabiztosan a C terv, mint reméltem. Szerencsére mivel elől deszka hátul léc az alkatom, így nincs rajtam sok bámulni való. Megemelt szemöldökkel nézek rá, szabad kezemmel azért a pálcámra markolok, noha tudom, hogy előbb az öklömet ismertetném meg az orrával, ha arra kerül a sor.
- Ufff, ha továbbra is szeretnél szaporodó képes maradni és megőrizni a maradék férfiasságod, akkor azt javaslom fordíts hátat, mielőtt még megismerkedsz Elton-nal és Leonidas-szal - mondom neki komolyan. Arról már nem kell tudniuk, hogy ezek a nevek a bal és jobb kezeimet hivatottak jelenteni. Ilyenkor hálát ahogy az égnek, hogy ismerem Gem-et, aki az egyik legvagányabb csaj a földkerekségen, mind a 150 centijével, vagy mennyi ő igazándiból.
Merlin ősz szakállának hála a büfögés, a tomboy-look meg a szirénhínárok elhallgattatása eléggé kuksilohasztó élmény volt számukra, hogy inkább új préda után kutassanak. Azért egy-egy éhes pillantást vetnek még szerencsétlen lányra, de igyekszem kitakarni a saját testemmel egészen addig, ameddig a kedves fiatalemberek el nem vonulnak. Ekkor már egy teljesen más arccal fordulok felé: a magabiztos, ellenségesebb, harciasabb tekintetem helyére visszakerül a kis fahéjascsiga, kenyérre kenhető nutellás arckifejezésem.
- Minden rendben? Nem bántottak? - kérdezem halk, kedves hangon tőle, ahogy kicsit távolabb lépek, hogy teret adhassak neki, ne érezze magát kényelmetlenül.

Barcelona, 2005. július 14., csütörtök este

And there's no remedy for memory
Your face is like a melody
It won't leave my head

(https://i.imgur.com/xujUgQG.jpeg)

Annie&Daphné

TW: zaklatás, szexuális utalások
…hogy Robert a derekamra tegye a kezét, majd lejjebb csúsztassa, határozottan lejjebb, mint az illendő lenne, nem akarom, hogy hozzám érjen, de képtelen vagyok elhúzódni…
…hogy Chad a fülembe suttogja, hogy már alig várja, mit hoz az este, neki remek ötletei vannak…
…hogy Noah meghívjon arra az italra, csak egy ital, tetszeni fog, hiszen édes, mint én…
…valamit mondanak még, tudom, hiszen látom mozogni a szájukat, de valahogy az egész összemosódik, vagy talán csak a saját zakatoló szívverésem tompít el minden más hangot körülöttem. Az agyam valami rejtett, távoli szegletében érzékelem ugyan, hogy nem kellene velük mennem, talán mondok is valamit, azt hiszem, azt, hogy nem, de lehet, csak képzelem…
…azt viszont nem képzelem, hogy megjelenik mellettem egy lány, és Robert valamikor elenged - cserébe most ez a lány karol át. Talán segíteni jött, talán nem - de továbbra is képtelen vagyok megmozdulni. Ő is magyaráz valamit, de annyira távolinak tűnik a hangja.
-...hogy megvársz a gyűjtögetéssel, most kajak rosszul érzem magam!
-...vigyáztatok a barátnőmre, de innentől átveszem!
Valaki megszólal - én, azt hiszem, bár a hang mintha nem az enyém lenne.
-Igen, ne haragudj, csak…elkalandoztam - magyarázkodom halkan, azt se tudom, ki ez a lány vagy miért segít nekem, és valami még történik, talán, valószínűleg, mivel a fiúk már nincsenek itt, és ez a lány néz rám nagyon kedves, barátságos arckifejezéssel, és arról érdeklődik, minden rendben van–e, nem, nincs, semmi sincs rendben, miért vagy kedves velem, miért…
-Én…
Nem tudom mi történik. Velem történik egyáltalán? Hátrébb lépek - nem akarom a közelemben őt sem, pedig tudom, hogy nem tett ellenem semmi rosszat, sőt, de képtelen lennék most elviselni. Lehunyom a szemem, a vödröt még mindig a kezemben szorongatom, mint valami mentőövet, pedig nem is fuldoklom, még ha úgy is érződik most. Mélyen beszívom a sós, tengeri levegőt, de csak szaggatottan tudom kifújni, érzem, hogy remegek, és nem a hidegtől, hogy a sírás fojtogat, bár nem is vagyok már benne teljesen biztos, hogy mi miatt is sírnék jelenleg jobban - a bátyám emléke, a fiúk nem kívánt közeledése, a lány kedvessége, vagy mindhárom miatt egyszerre. Kinyitom a szemem - próbálok a lány arcára fókuszálni. Annyira kedves arca van.
-Köszönöm… nem, én csak… szeretnék visszajutni a táborhelyre - suttogom halkan, de elcsuklik a hangom. Érzem az első könnycseppet legördülni az arcomon - gyorsan letörlöm, mielőtt több követhetné, mert akkor talán soha nem tudnám abbahagyni. A szabad kezemmel megszorítom a vödröt tartó karomat, abba igyekszem kapaszkodni, ahogy próbálom összeszedni magam. A körmeim belemélyednek a bőrömbe, de alig érzékelem, hogy fáj. Talán szükségem van most erre.
-Hogy hívnak? - kérdezem. Bármi másról szívesebben beszélnék jelenleg, mint magamról, vagy arról, ami történt.

The help can come from the strangest places

(https://i.pinimg.com/736x/ca/6c/44/ca6c44ea42f6d3ad66312a1dee6e817c.jpg)

Daph
2005.07.14. este
Barcelona

A parton végig táncoló lenge szellő nem elég ahhoz, hogy elfújja messzire a történtek emlékét. Figyelem a lányt, minden mozdulata feszültségről, szomorúságról árulkodik, mégsem tudom, hogyan is segíthetnék neki. Nem lépek utána, hagyom, hogy számára kényelmes távolságra lépdeljen el, közben zsebre vágom a kezem és felpillantok az égre, hogy a tekintetemmel se nyomasszam tovább. Csak akkor pillantok vissza rá, amikor megszólal. Hangja bizonytalan, halk, olyan érzést kelt az emberben, hogy meg akarja védeni őt. Ösztönösen le is veszem magamról az inget, amit a hűvösebb esti időjárás miatt kaptam magamra és nyújtom felé.
- Persze, érthető, hiszen későre jár. Na meg valóban nem okos ötlet egy vödörnyi szirénhínárral egyedül mászkálni- mosolygok rá kedvesen, de azt már nem fűzöm hozzá, hogy kettőnknek sem annyira biztonságos ez a móka így ebben a formátumban. Még ha egy kompetens boszorkány is lennék, aki elátkoz mindenkit a francba, ha kell - mondjuk mint Orin, vagy Sienna, vagy Gem, a teljesség igénye nélkül természetesen - akkor kevésbé fájna az én fejem is emiatt, de így... Nem kérdezem meg, hogy szeretné-e, ha elkísérném, csak a testbeszédemmel üzenem neki, hogy mutassa az utat. Egy utolsó pillantást még vetek a távolodó férfitrió alakjára, kicsit görcsbe is rándul a gyomrom, hogy nincsenek annyira messze, amennyire illene nekik. Valamint a hirtelen elforduló arcok is nyugtalanítanak. A pálcámat azért kéznél tartom, de mint említettem már vala gondolati síkon: nem én vagyok a párbajozók gyöngye, maximum negatív értelemben. Hiába az elméleti tudás, hiába tudom elvégezni a varázslatokat, nincs meg az ártó szándék, nincs meg bennem az az erő, hogy rá tudjak támadni másra úgy igazán. Még ha csak gyakorlásból is. Ezért sem leszek soha jó terelő, és mégis...
Ahogy elindulok, a homokszemcsék érzete a lábaim között kirángat az értelmetlen elmélkedésemből.
- Engem? A nevem Anne-Rose, de nyugodtan szólíts csak Annie-nek. A Roxfortos delegációval érkeztem, bár nem maradok olyan hosszan, mint egyes társaim. Tulajdonképpen nyaralok itt az egyik legjobb barátommal - persze, nem kérdezte, de van egy olyan érzésem, hogy kell neki az elterelés a gondjairól, gondolatairól, önmagáról. - Na és téged hogy hívnak? - annyi mindent kérdezhetnék még: Miért gyűjt szirénhínárt? Miért egyedül? Honnan jött? Mióta van itt? Melyik delegációval érkezett? Azonban olyan törékenynek érzem őt, hogy inkább ezeket a kérdéseket hagyom és... ha magától szóba hozza őket, akkor jó, ha nem, akkor nem. Nem kell mindig mindenkiről mindent azonnal tudnom. Ha a Sors is úgy akarja, valamint a másik illető, akkor minden meg fog történni a maga medrében. Éppen úgy, ahogy az apály és a dagály is szabályos egymásutánban váltják egymást, ahogy a csillagos égben szimpla derengésként sejlik fel az alakunk a végtelen víztükör előtt, ahogy a sirályok hangja töri meg az éjszaka csendjét.
- Tudtad, hogy itt a Baleár-tengerben van a legősibb növény ever? Ha most lelősz sem fogom tudni a latin nevét, de egy tengerifű faj, neptunfű egyébként a becses köznyelvi neve, és 80-100.000 éves a tudósok szerint. Tök klassz, nem? - nézek rá hatalmas vigyorral, ő ilyen kis növényes cuki lánykának tűnik nekem, biztosan értékelni fogja a fun fact-emet. Vagy kellően hülyének néz miatta, a lényegen talán nem változtat.

Barcelona, 2005. július 14., csütörtök este

Your soul is haunting me and telling me that everything is fine
But I wish I was dead

(https://i.imgur.com/xujUgQG.jpeg)

Annie&Daphné

TW: nyelvezet, self-harm és öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok
Egy halvány mosollyal és némiképp gépies mozdulatokkal veszem el a felém nyújtott inget. Nem különösebben fázom, pedig biztosan hideg van, de legalább a remegés mégis abbamarad, ahogy magamra terítem a ruhát. Nem mozdulok, csak, miután sikerült leküzdenem a sírást és a helyét átveszi valami… más. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire elindulunk, de azt legalább igen, hogy merre kell menni.
-Nem, valóban… nem az - bólintok lassan, és a lány kedves arca ellenére mardosni kezd a bűntudat, amiért annyira buta és felelőtlen voltam, hogy nem alkalmaztam hamarabb Silencio-t a szirénhínárokon, pedig ott a pálca a szoknyám zsebében. Eszembe kellett volna jutnia. Meg annak is, hogy ne jöjjek ki egyedül. Ehelyett veszélybe sodortam… a lányt Annienek hívják, szóval Anniet is.
-Nagyon kedves neved van, Annie - valahogy az egész lány annyira… soleil sous forme humaine. Nem tudom, miért van az az érzésem, hogy bárhol megjelenik, jobbá teszi az ember napját szimplán azzal, hogy ott van. Van az egész kisugárzásában valami… megnyugtató. A legjobb barátja is biztosan így gondolja róla.
-Mi… - Mikaela. Nem. Nem ez a nevem. Kizárólag Miguel emléke az oka, hogy egyáltalán eszembe jutott, mert egyébként hosszú idő óta nem gondoltam már erre úgy, mint valamire, ami hozzám tartozik. - Daphné d’Aboville. Beauxbatons delegáció - még a hangom sem érződik most a sajátomnak.
Legszívesebben kihasználnám, hogy Annie semmit nem tud rólam. Hogy valószínűleg soha nem találkozunk újra. El akarom neki mondani az egészet, hogy ki vagyok, hogy honnan jöttem, hogy annyira kibaszottul, rohadtul, elviselhetetlenül hiányzik a bátyám, az ikertestvérem, a másik felem, hogy nem tudom, hogyan vagy miért vagyok képes még levegőt venni egyáltalán, hogy ha tudnám, hogyan kell tudatosan leállítani a szívverésem és a légzésem, ha valamikor, akkor most megtenném… mert minden egyes légvétel elmondhatatlanul, bénítóan fáj, és azt hittem, ennyi év után túl vagyok rajta, hogy nem érint már meg, hogy nem… hogy nem omlok össze tőle. Sírni akarok, üvölteni, amíg ez az érzés el nem múlik, vagy amíg végleg és visszafordíthatatlanul össze nem törik bennem valami. Hogy csak további fájdalmat akarok okozni magamnak addig, amíg az a sérülés jobban fáj, mint amit belül érzek. Bele akarom mélyeszteni a körmömet a vágásba a tenyeremen, amíg kiserken a vér, végigfolyik a karomon, amíg el nem érek a húsig, a csontig, valóságossá akarom tenni azt a tőrt, ami úgy érzem, átszúrja a mellkasom, amitől nem jutok rendesen levegőhöz, és tényleg mélyen megforgatni magamban, vagy csak kitépni a szívemet a helyéről, amíg elmúlik a fájdalom, elmúlik minden, és én is és… vége lesz. Csak legyen vége. Kérlek, kérlek, csak… legyen vége. Nem tudom tovább csinálni ezt. Nem tudok tovább így élni. Nem akarok. Nem megy, soha nem ment, nem vagyok elég erős hozzá, nem… Szeretnék… egyszerűen csak szeretnék… lefeküdni a homokba, és nem mozdulni, amikor elragadnak a hullámok. Elmerülni a tengerben, elsüllyedni, eltűnni, és nem kelni fel többé. Ott már nem fájna semmi, és nem kellene azt éreznem, hogy 10 éve hiányzik egy létfontosságú darab belőlem. Et je trouverai enfin la paix. Dans la mort.
Nem tudom, mi lenne, ha Annie nem beszélne hozzám. Talán tényleg megtenném.
-A latin neve Posidonia oceania. A görög tengeristen után kapta a nevét - legalább az agyam még ilyen állapotban is emlékszik információkra, különös, hogy pont erre. - Az egész Földközi-tengerben megtalálható, kivéve a keleti partot Egyiptomnál. Rendkívül nagy mennyiségű szén-dioxidot köt meg. Tudtad, hogy biológiai indikátor? - nyilvánvalóan igen, de azért folytatom. - Hosszú életciklusa van, nagyon széles körben elterjedt és kiváltképp… érzékeny a környezeti változásokra - a hangom halk és érzelemmentes, távoli, még mindig, de erőt veszek magamon, és mondom tovább, pedig egyébként nem faggat senki. - Bentikus faj, és nagy mennyiségben képes szennyező anyagokat a szöveteiben koncentrálni - sorolom, magam sem értem, hogy miért. De valamiért biztosan lényeges, hogy most inkább erről beszéljek, amíg sétálunk.
Nem veszem észre, ahogy visszaérünk a táborhelyre, csak, amikor már a sátor előtt állunk, de mintha… valamivel könnyebb lenne most. Annie végig szóval tartott - nem tudom szavakkal kifejezni hogy mennyire hálás vagyok neki ezért. Nem mondtam neki semmit arról, hogy mi történt velem, mi történik velem, nem éreztem volna fairnek, ha ezt a súlyt is az ő vállára raktam volna. Valószínűleg már így is túl sokat tettem… remélem nem neheztel rám túlságosan. Azt nem szeretném, nem így… nem ezt akartam.
-Ne haragudj és… nagyon köszönöm - suttogom halkan, és szomorúan elmosolyodom. Szeretném megölelni, és valami azt súgja, hogy ő olyasvalaki, akit tényleg jó megölelni és aki még hagyná is, ugyanakkor nem akarom, hogy most bárki is hozzám érjen. Az egyik karom továbbra is össze van fűzve magam előtt, kicsit a hideg miatt is, bár már nem szorítom annyira görcsösen se a felkarom, se a vödröt a másik kezemben. Kibújok az ingből, és felé nyújtom.
-Bonne nuit, Annie. Kérlek vigyázz magadra. A… a világnak szüksége van a hozzád hasonló emberekre.
Miután eltűnök a sátorban, gondosan elrendezgetem a szirénhínárokat, mielőtt átöltöznék pizsamába és lefeküdnék az ágyamba. A fájdalom, bár enyhült, de még mindig ott van, még mindig ez az egyetlen, amit érzek - de legalább valaki valahol van annyira kegyes hozzám, hogy hamar elnyeljen a sötétség és az álmok.

Köszönöm a játékot. <3

Roxfort RPG

2005/2006-os tanév => El Sombracel – a Lezárt Tengerpart => A témát indította: Mrs. Norris - 2025. 06. 30. - 22:04:15