Roxfort RPG

A hullámok lassú, sötét ütemben verdesik a partot. Csak egy pillantás a karórámra, hogy megállapítsam, már elmúlt éjfél; a tenger vize már rég nem olyan kellemes, hogy önfeledten lubickoljanak benne, legalábbis azok nem, akik nem annyira edződtek meg a hűvösebb vizekhez úgy, mint én. Mindig van viszont olyan, aki vagy kellően elszánt, vagy eléggé részeg ahhoz, hogy a vízhőmérsékletet legfeljebb múló problémaként kezelje.
Még ebből a távolságból is látom a tűzkör fényét, amely napnyugta óta világít és mutatja az irányt. A második éjszakán megjelentem ott egy kis időre a csapat kedvéért, de azóta nem látogattam el oda. Fojtott jelenlétem akkor is feszültté teszi a többieket, ha egyébként meg sem szólalok. Nagyon jól tudom, hogy milyen hatással van másokra, még akkor is, ha igyekszem úgy tenni, mint aki ebből semmit sem vesz észre. Ahogyan újra, még egyszer utoljára a víz alá merülök, a távoli zsivaj halk morajlássá tompul.
Nehéz léptekkel, kellemes kifáradtsággal indulok vissza a partra. Kell néhány másodperc, míg szemeim hozzászoknak a fény hiányához, mégis, még a vízben kiszúrom, hogy a napozóágyon, melyet napnyugtakor befoglaltam magamnak, már ül valaki. Nehéz léptekkel közelítem meg a napozóágyat a homokos parton; bőröm még hideg, hajamból pedig csöpög a sós tengervíz.
- Malach, a helyemen ülsz. – először csak a sziluettjét veszem észre, de ahogyan egyre közelebb érkezem, lassan felismerem a rivális csapatkapitányt. Szavai súlyosnak is hathatnának, de a hangsúlyból nem érződik az él. Nincs benne követelés.
Törölközőm és a könyvem a földön, a napozóágy mellett hevernek. Valószínűleg Malach sem vette észre, hogy leestek. Szó nélkül hajolok le a dolgaimért – az egyszerű, sötétkék törölközőért, és az európai uralkodóházakról szóló mágiatörténelem könyvéért, bár ebben a sötétben már aligha fogok olvasni belőle. Majd miután a hátamra terítem a törölközőt, elfoglalom a helyet a másik napozóágyon.
- Elveszett a reflektorfény? Miért nem a többiekkel bulizol? – szegezem neki a kérdést, miután egyik karom a feje alá teszem. Fentről fotózva akár az Akasztott Ember tarot lapja is lehetnék. Nem pillantok rá Malachra, csak csendben hallgatom a tenger zúgását és a bulizók elnyomott zaját. Valaki gitározik – talán Miguel szédít egy európai csajt megint. Amennyire ismeren, Malachira nem jellemző az, hogy kihagyjon bármilyen alkalmat arra, hogy középpontban legyen. Talán körbe is nézhetnék, nem rejtőzködik-e a közelben a szokásos társasága. Bár kötve hiszem, hogy valamelyik homokvár vagy sörösláda mögött rejtőznének, hogy a megfelelő pillanatban boldog születésnapot kívánjanak meglepetésből. Egyrészt, mert a saját csapatommal se vagyok ilyen viszonyban, nemhogy az övékkel. Másrészt meg azért, mert épp senkinek se kötöttem az orrára azt, hogy csak most lettem nagykorú, ami a varázslást illeti. Eredeti terveim szerint az volt, hogy amint betöltöm a tizenhetet, valamit varázsolni fogok – nem kell nagynak lennie. Csak egy gesztus, csak egy szimbólum – egy szemmel érzékelhető határ, ami elválaszt a Barebone-októl. Mindennek azonban nem sok értelme volt úgy, hogy a Világkiállításon az állandó tanári jelenlét miatt minden kiskorú engedélyt kapott a varázshasználatra.
Valószínűbb, hogy Malach inkább csak azt beszélte meg a csapatával, hogy ma este itt, a napozóágyakon fogják jól érezni magukat. Számomra mindig is úgy tűnt, hogy Malach soha nincs egyedül. Jó név, jó vér, és az ezzel járó, önfeledt felelőtlenség – jó érzés lehet. Sosem fogom elmondani neki, de bármit megadnék azért, hogy a helyében lehessek.
Megállíthatatlan volnék.
- Ha már itt vagy, a napozóágy aljára rejtettem valamit. – nevezhetjük születésnapi ajándéknak is saját magamnak. Úgy terveztem, hogy egyedül fogom felhasználni azt, amit gyártottam, távol mindenkitől. Ha Malachi a napozóágy alá nyúl, akkor ki is tapinthat egy apró, tenyérben kényelmesen elférő, pipettával lezárt fiolát. Ritkán készítek hasonlókat, és nem tudom még, hogy mit fog kihozni belőlem a recept, amit véletlenül találtam egy régi füzetben. Nem véletlen, hogy csendesebb, másoktól valamelyest elszigetelt helyet kerestem.

D E A R   S O L A C E


not sure I’m brave enough


☙──────✽──────❧

– Minden verseny. – felelem gondolkodás nélkül. irigylem azt a naiv életszemléletet, amivel mind Prudence, mind Malach rendelkeznek. Az életben minden verseny, és mindig van valami vagy valaki, akit le akarsz győzni – ha mást nem, akkor saját magadat, és ha másért nem, akkor a túlélésért. Nem hiszek az „elég jóban”, mert az csak azok találmánya, akiknek sosem kellett igazán küzdeniük a sikerekért. Azt a mocskot, amit a vérem hordoz, csak a kiválóság képes megtisztítani, ehhez pedig minden reggel úgy kell ébrednem, hogy a tegnapi önmagam gyengébb nálam.
Hallom, ahogy ujjai kopognak a napozóágy karfáján, hogy leutánozzák a ritmust – az én napozóágyamén, amit véletlenül, mégis valahogy sorsszerűen elfoglalt. Csak a gyenge hullámok törik meg a halk neszt a tenger vize felől, melynek felszínére a Hold fénye ezüst csíkot húz. Keserűen nevetek fel a gondolatára, amiben azonban semmi üdítő, semmi kellemes nincs – erre az abszurd, groteszk és igazán szürreális képre, ahol én lehetnék Malach látszólagos helyén. Na nem azon, amit tényleg irigylek tőle – a nevét, a családja sikerét, és azt, hogy ilyen vérrel az ereimben valóban megállíthatatlan lehetnék. Hanem azon, ami arról szól, hogy mindig körbevegye őt a népszerűség lángja. Hogy nem égett még el a tűzben, ami körbeveszi őt? Hogy nem fulladt meg a folyton rajta lógó tekintetekben? Képes-e így egyáltalán tényleg önmaga lenni?
Mikor kezdődik Malach, és mikor az, amit mások látnak belőle?
- Nem mind halottak. – válaszolom, bár tudom, hogy valójában hidegen hagyhat téged a történelem, hiába vizsgáztál kiválóra belőle.
- Anastasia Romanova száz éves is elmúlt már, mégis a kezében van Izland. – éppenséggel Malachnak se válna hátrányára, ha a tudást hajszolná ahelyett, amit valójában csinál. Tudom, hogy sokkal okosabb, mint amit mutat magából – minimum kivételesnek kell lenni ahhoz, hogy megengedjék, két tálentumot is választhasson.
- Hát hogyne akarnád. – még a gyér fényben is látható, ahogyan csillan valami a szememben vizes hajam mögül. Felülök a napágyon, és várom, hogy ideadd az üvegcsét. Sötét mosoly csillan orrom alatt. Árnyékos tekintetem rávetük Malachra, miközben sejtelmes magyarázatba, illetve kérdezésbe kezdek.
- Áruld el nekem, Malach, szerinted mi a boldogság? – A kérdés egyszerű, a válasz még sem tűnik annak.
- Nem, nem az elégedettségre gondolok, és nem is a sárkányfű eufóriájára, hanem arra, ami rávesz arra, hogy kockáztass és megtedd, kerül, amibe kerül. - azt mondják, az alkimisták sajátja, hogy filozofikus hülyeségekbe keverednek. Ez pedig egy olyan alkímiai elixír, ami pont az egyik felvetés megtapasztalásához szükséges.
- Mit gondolsz, Malach, a boldogság, amit hajszolunk, lehet-e döntés, lehet-e nyers akarat? Mert ha az… – pillantásom az üvegre telepszik, ujjammal pedig rámutatok megerősítésként.
- …akkor az a kis fiola válasz erre a kérdésre. – nem kell az álszenteskedése, nem kell, hogy ártatlannak adja ki magát. Tudom, hogy nem a tököskólától és a dinnyevíztől szokták jól érezni magukat.

D E A R   S O L A C E


not sure I’m brave enough


☙──────✽──────❧

Nevetésében ott van az a jól ismert íz. hanghordozásáról néha magam sem tudom, hogy én képzelem oda, vagy valós a mögöttes szándék. Malachnak tudnia kéne már: nincs szükségem a sajnálatára, sem arra, hogy hagyja magát. Nem vagyok rászorulva a szánalomra. Eddig is megküzdöttem a magam sikereiért, ezután is így fogok tenni. Nem kell, hogy nyerni hagyjon.
Lustán vonom fel egyik szemöldököm a kérdésére. Találkoztam már eleget ezzel a vigyorral, és láttam eleget a ravasz fényt a szemében. Volt idő, amikor magabiztosságának látszata elegendő volt arra, hogy kizökkentsen és elbizonytalanítson. Az évek azonban megedzettek annyira, hogy megtanuljak átlátni a mázon, amit magán hordoz. Csak a leggyengébbek olyan ostobák, hogy mindent elhiggyenek, ha az jól van tálalva.
- Valójában egyáltalán nem érdekelnek a Romanovok, ugye? – felfedezés, megállapítás, kérdés, tényközlés? Mindegyik nem lehet egyszerre, abban az egyben viszont biztos vagyok, hogy nem ugyanazért vizsgázott ő is kiválóra mágiatörténelemből, mint én. Érdemtelen vagyok arra a hatalomra, amire születtem, hiszen az én születésemnek a feltétele volt megannyi, nálam érdemesebb boszorkány és varázsló halála felmenőim által. Vérem és vérvonalam sötét terhe olyan árnyékot vet rám, ami megakadályozza, hogy valaha is a fénybe lépjek. Gusztustalan az egész létezésem, mert ilyen áron életet létrehozni önmagában egy bűn. Mégis léteznem kell az életnek nevezett szenvedésben, hiszen a létezést önként nem fogadhattam el, kényszerítve voltam rá. Éppen ezért kötelességem törekedni a kiválóságra, és kötelességem a vezeklés azokért, akik nem kapták meg ugyanazt az esélyt, mint én.
De hát mi fogalma lehet erről az egészről Malachnak?
- Azt mondják, a kettő kéz a kézben jár. – összefonom az ujjaim és az ölemben pihentetem a kezem. Az elixírt egyébként nem én találtam fel. Én csupán követtem egy régi receptet, amit egy ócska könyvben találtam. Nem főztem belőle sokat – a kis fiola egy gyermek kezében is könnyedén elfér. Legfeljebb azért lehetek őrült, amiért hajlandó vagyok arra, hogy tényleg kipróbáljam, milyen lehet.
 - Az őrület még sem abban van, hogy elkészíted, hanem abban, hogy pontosan tudod, mit fog tenni veled, mégis használod. – az őrület nem a tévedésben rejlik, hanem abban, hogy pontosan érted, mi a következmény, mégis leoldod a láncot, mégis eldobod a korlátokat, és elfogadod, hogy minden következmény, minden morális felelősség a tiéd. Az elixír, amit készítettem, feloldja ugyan a gátlásokat, egészen mélyebben és sokkal alattomosabban, mint az alkohol.
- A tartalma nem fog elkábítani, ha minden igaz. Épp ellenkezőleg, a vágyaid kristálytiszták. A gondolatot nyers akarattá formálja, és elhallgattat minden tiltást. Végig önmagad maradsz. És ha így tetszik, miért ne? Miért is ne lehetne a boldogság titka, ha lealacsonyodunk ösztöneink szintjére, legalább ideiglenesen? – tisztában vagyok azzal, hogy meredek lejtő szélén egyensúlyozok, de néha hagyni kell győzni a kíváncsiságot, és nem félni tovább a zuhanástól.
Csak mosolygok a kérdésén a bátorságot illetően. Magam sem tudom, hogy mire számíthatok. Naivan hihetném azt, hogy csak le szeretném választani magamról azokat a dolgokat, amik csak hátráltatnak az utamban, a valóság viszont? Nem tudom.
- Kettő csepp elég lesz mindkét szemedbe. A hatás rövid, tíz percen belül el kell múlnia. Készen állsz rá? – a fiola még mindig Malach kezében. Csak arra vár, hogy átengedjük az egónknak a gyeplőt.

D E A R   S O L A C E


not sure I’m brave enough


☙──────✽──────❧

- Hmpf. – vetem rá lesújtó tekintetem, ahogyan visszakozik az ajándékomtól. Mi ez, ha nem gyávaságának bizonyítéka? Ékes példája egyszerűségének, ahogyan meghátrál, és kudarcot vall már azelőtt, mielőtt egyáltalán bevetné magát az ismeretlenbe, saját maga ismeretébe. Látom lelkének tükreiben, hogyan áhítozik selyemből font kíváncsisága, akarata azonban üres gyöngyházhéj. Mezítelen talppal taposok rá, én pedig érzem és élvezem, ahogy összeroppan súlyom, és alkímiai keverékem súlya alatt, melyet még el se fogyasztott egyikünk sem.
Szánalmas. Bizonyára jól állna rajta a póráz.
Átveszem a keveréket, amit még odahaza, Ghostpineban készítettem. Tisztában vagyok azzal, hogy vannak, akik a bájitalkeverő tehetségüket alantasabb, feleslegesebb dolgokra használják fel. Nem vagyok ártatlan, magam is találkoztam már Fuentes keverékeivel. Szórakoztatóak, de csak arra jók, hogy elüsd vele a felesleges időt, és megfeledkezz arról, aki vagy. Én ennek az ellenkezőjét tervezem. Le akarom vésni magamról a bőrt, a humán bőrt, amivel jelenlétem legalább tűrhető. Mindig is tudtam és mindig is tudni fogom, hogy soha nem fogok azon a fénnyel kikövezett úton járni, mint Maddock. Tartozásom a varázsvilág felé mondhatnánk, kozmikus. Én nem érdemlem meg a fényt.
Lecsavarom a pipettát, fejem pedig egészen hátradöntöm. Hajam még nem száradt meg az éjjeli úszás után. A pipettát megtöltöm az átlátszó folyadékkal, majd mind a két szemembe egy-egy kövér cseppet csepegtetek. Először az egyikbe, aztán a másikba. Nem fáj, nem szúr, nem éget, és nincs semmilyen szaga sem, ettől függetlenül kell pislognom egy keveset utána. Még az üvegcse lezárása előtt fel kell törölnöm az egyik szemem sarkában összegyűlt könnycseppet. Nem érzelmi, csak testi reakció.
- A következmények ismerete csak egy fék a vágyra. De te szereted, ha idomítanak, ugye? – nem vagyok képes megkötni ezt a féket a nyelvemen. Az, ahogyan Maddock elutasította, amit adtam neki, ékes bizonyítéka annak, hogy szereti azt a béklyót, amit a nyakára kötöttek. Testtartásom nem változik, orrom alatt azonban szolid, bár nem kifejezetten bizalomgerjesztő mosoly húzódik. A gyér fény ellenére Malachi talán még épp láthatja azt, ahogyan pupilláim természetellenesen megremegnek. Nem tart sokáig, csak néhány másodperc árulkodik arról, hogy a keverékem működik, ha azt a szavaim nem tették volna egyértelművé.
- Naiv gondolat, hogy az állatok nem ismerik a következményeket. Azt hiszed, nem érzik előre a fájdalmat? Nem menekülnek, csak ha már rájuk vetült a náluk nagyobb ragadozók árnyéka? Ugyan már, Maddock. A vad is pontosan tudja, mikor vágják el a torkát. – az amishok imádják saját magukat az állatok fölé helyezni, az állatokat pedig erkölcsileg semlegesnek tekinteni. Pedig az állatok nem erkölcstelenek, csak hiányzik belőlük az a bűn, aminek félelmében emberek milliói élnek önmegtagadó életet.
- Az való igaz, hogy az állatok ösztöneikben tiszták, de determináltak. Nincs bennük szándék az önmeghaladásra. De az emberekben van. Legalábbis a legtöbb emberben szeretném azt hinni, hogy van. – még mindig gyávának tartom, amiért nem mer belenézni a tükörbe, a saját tükrébe. Mitől fél? Mi az a vágy, amit ennyire el akar nyomni magában? Mi az a félelem, ami csontjaiban meghatározza őt?
Nem a mai nap lesz az, amiben megtudjuk azt. A fiolát nem zárom vissza, helyette beszéd közben kiöntöm a tartalmát a földre.

D E A R   S O L A C E


not sure I’m brave enough
coward


☙──────✽──────❧

Hallom, ahogy az alkotásom, ez az isteni elrendeltetést és akaratnélküliséget eltörlő folyadék koppan a puha homokban. Hosszú napok kutatása, kezeim precíz munkája és fegyelmezett összpontosításom eredménye az a színtelen, szagtalan, víznél alig sűrűbb, de tisztább folyadék, amit a spanyol homok fogyaszt el helyettünk. Illetve csak Maddock helyett, hiszen én köszönöm szépen, jól vagyok. Végig a szemébe nézek a művelet alatt, mintha azt kérdezném, most mi lesz majd, mit fog tenni, mit csinál. De hát mi oka lenne panaszra, ha egyszer ő maga utasított el? A vendégjog őt illette ennél az asztalnál, ő meríthetett először a levesből és ő választhatta volna ki először, hogy a tálcán kínált vadhús mely részét kívánja tányérjára venni. De nem élt ezzel a joggal, sőt, elutasította azt.
Ezzel pedig megsértette a házigazdát.
- Mi lenne vele? – kérdezek vissza. Arcomat féloldalas mosoly árnyékolja. Jól tudom, hogy ettől nem válok szimpatikusabbá. Nem vagyok vak, látom, hogy reagálnak rám az emberek, mindegy, mit teszek, hogyan erőlködök. Akkor meg minek küzdjek, mit nyerek vele? Hogy olyan legyek, mint ő? Ne legyünk nevetségesek. Pontosan tudjuk, hogy ez lehetetlen.
Csalódott vagyok, hogy nem küzdött az ajándékomért. Sajnálom, hogy nem kiáltott fel, nem kapott utána, nem csinált belőle drámát. Szerencsére túlontúl érdekes hozzá, hogy továbbra is akarjak vele foglalkozni ezek után. Élvezem, ahogyan bizsereg az agyam az újabb, talán csak költőinek szánt kérdései után, és azt, ahogyan az agytekervényeim azon dolgozzanak, hogy mondjanak valamit, ami szemben áll az ő állításával, csak azért, hogy mást mondhassak, mint ő. Akár azon az áron is, hogy ellentmondásba kavarodjak önmagammal. Talán épp ez lehet a ketrecének kulcsa?
- Követte a saját akaratát, és az ösztönei határozták meg a törvényét. A saját törvényei alapján helyesen cselekszik. – én pedig épp a saját törvényeim szerint élek. Talán csak a hátramaradt nyolc percben, amíg a készítmény hatása fennmarad. Nem, ahhoz én sem vagyok elég bátor, hogy teljesen önazonos életet éljek. Ő mondta, hogy megőrültem – de ennyire talán még én sem.
Felállok a napozóágyról, mint aki épp eleget pihent, pedig még a hajam sem száradt meg az esti úszás után. Utolsó mondata, mint egy könyörgés – egy fohász, esdeklő sirám. Talán nem így szánta, mégis, mintha megtört volna a láthatatlan oltár előtt, esdeklését pedig egy utolsó hangjegybe sűrítette volna. Fohászát meghallom, engem szólít, akit vigasznak neveznek, mert hát ezt jelenti a nevem. De ezt bizonyára tudja ő is, mert bármennyire nem virágos a viszonyunk, azért nem nézem le. Nem ostoba. Kivéve, ha hagyja, hogy ezek a kezek elhitessék vele, nem kést, hanem megnyugvást tartanak torka elé. Fejét térdén könyököltetett kezeivel támasztja meg. Egészen aprónak tűnik így.
- Miért, szerinted van? – kérdezek vissza, jobbommal a tarkója felé nyúlva. Ujjaim beleakadnak a hajába – azokba a szőke fürtökbe, melyeket mintha a napfény szívott volna aranyra. Arany, arany… Az arany teremtése az alkímia egyik legősibb vágya, az álom, amit Flamel óta senki nem ért el. És most itt van előttem közvetlenül, élő húsban és lüktető ereiben. Hajszálai között keresem a bőrének melegét, ujjaim pedig erősen feszülnek tarkójára, és zárnak össze. A nyomás határozott, érezhető, fejét pedig felfelé irányítom arcom felé, vele együtt pedig irányítom a tekintetét. Tenyerem súlya nem engedi el, mintha nyakának íve hozzám tartozna.
- Meddig fogod még viselni ezt a hülye emberöltönyt? Mi kell még hozzá, hogy elfelejtsd azt az éned, akivé kondicionáltad magad? – kényszerítem a tekintetét az enyémbe.

D E A R   S O L A C E


not sure I’m brave enough
coward


☙──────✽──────❧

Orrcimpáim és pupilláim hirtelen haragtól szűkülnek össze kérdésnek álcázott kijelentése nyomán. Mégis ki engedte meg neki, hogy kétségbe vonjon? Honnan veszi a bátorságot arra, hogy megkérdőjelezzen? Hogy merészeli a saját szavaimat ellenem fordítani? Még a gyér fény ellenére is látható a felindultságtól eltorzult tekintetem. Ujjaim erősebben marnának bele bőrébe, mert azt akarom, hogy fájjon neki. Nem tudok gátat szabni akaratomnak, ebben az állapotomban nem. A keverék, amit elkészítettem, legyőzi az elmét, elhallgattatja az összes aggályt, feloldja a gátlást és elveszi a féket. Nincs többé kontroll, és nincsenek többé gondolatok a következményekről. Hát érti már, mennyi energiámba kerül megtartani önuralmam és józan eszem?
Szükségem van pár másodpercre, amíg a szavai leülepednek bennem. Éppen azt teszi, amit én is szoktam. Szívesen rángatnám bele magam abba az illúzióba, hogy tőlem tanulta mindezt, de sajnos a világon nem minden szól rólam, és nem minden az én fájdalmam. Ezt még így, ebben a kifacsart állapotomban is elismerem. Arcomra visszatér a csendes, rendezett mosoly, a mozdulat pedig lassú, mint féreg a húsban. Továbbra sem hívogat, továbbra sem akar a barátod lenni, csak szépen lassan összetörni, kivégezni. Szorításom is enyhül, de épp csak annyira, hogy ne okozzak akkora fájdalmat vele.
Hogy nem lenne szembetűnő? Ugyan, Maddock, ezt te képes vagy elhinni magadról? A hangod is épp olyan torz, mint a mondandód. Tudod, nem küzdenél ezekkel a szavakkal, ha igazak lennének. Most mégis ott akadtak a torkodon. Állítólag az első hazugságot Ádám mondta Istennek, miután megette a tiltott gyümölcsöt a Tudás Fájáról. Évára kente bűnét, Éva pedig azóta is hordozza magával a sarat, amivel Ádám bemocskolta. A jelek mégis ott vannak a torkunkban, melyet ádámcsutkának neveznek.
És most te is nyelsz egyet, ugye? Tekintetem végigköveti torkod ívét, míg kezem továbbra is határozottan feszül rá tarkódra. Talán látom is, hogy megmozdul ott valami, vagy csak a téboly játszik velem? Nem kell mondanod semmit, mert a tested akkor is elárul, ha a szavaid nem. Cserben hagyott téged, egyedül hagyott szégyeneddel, pedig nincs mit szégyellni, hiszen mindannyian hazudunk. Csak nem mindenki tud ilyen szép mesét köríteni hozzá.
- Hazudsz. – jelentem ki számodra olyan biztosan, mintha azt mondanám, holnap felkel majd a nap. Nos, valakinek biztosan. Mielőtt még kifejthetném a remek gondolatmenetemet Ádámról és Éváról, karod az enyém után kap mint aki még mindig harcolni akar. Érzem a bőrömbe markoló, meleg ujjakat, de nem érzem, hogy tovább keresnéd bennem a könyörületet és a vigaszt. Felrúgtad az oltárt, amit nevemnek állítottál azáltal, hogy tiltakozni merészelsz ellenem, én pedig nem tehetek mást, minthogy a tarkódon nyugvó karomat inkább torkodra csúsztatom. Gyorsan csúszik nyakszirtedről torkodra, és pontosan tudom, hol kell megnyomni ahhoz, hogy kellemetlen legyen. Annyira feszítem meg, amennyire tudom még úgy is, hogy baloddal ebbe a kezembe kapaszkodsz. Másik kezemmel válladra nyúlnék, hogy egy újabb, gyors mozdulattal kibillentselek egyensúlyodból, ezzel együtt a napozóágyról. A homok puha, megtart majd, és megtart majd engem is az akaratommal együtt, amíg megpróbálok rád telepedni, hogy súlyom alatt ne tudj megmozdulni. Térdeimmel szorítanálak le a homokba, egyik csípőnél, másik combnál, kezeimmel pedig immáron csuklóidat próbálom leszorítani. Fejemben nincs ésszerű gondolat, ahogy előbb nyakadhoz hajolok, melynek szagából állatiasan szippantok egyet. Majd az egyik leszorított csuklódhoz fordulnék. Szomjazom a véredre, szomjazom arra, ami vagy. Ha csak egyszer megízlelhetném az aranyat, ami megkülönböztet téged tőlem, amitől mindig kiválóbbá válnál, csak egyszer… Talán kimosna az valamennyit őseim átkából? Elég lenne arra, hogy eltüntesse a mocskot és a szennyet, melyet ereimben magammal hordozok? Vagy legalább segítene egy kicsit ezen a terhen?
Szemeim a kék-lila vénákra szegeződnek, melyek íves vonalban húzódnak csuklód belső oldalán. Törékeny és tiszta, ellenben az enyémmel, mely nehéz és évszázadok mocskát hordozza magával. Fogaim épp csak érintik a bőr felszínét, hogy meghasítsák azt, a vér pedig, ami megkülönböztet téged tőlem, gyöngyözve serken elő belőle. Meleg, fémes ízű, épp, ahogyan elképzeltem. Akaratlanul hunyom le a szemem a tisztulási rituálé közben.

You’ll never find another like me
I guess I slipped right through the wire
(https://www.youtube.com/watch?v=Pk8nsJ-ufrg)

(https://i.pinimg.com/736x/24/46/75/2446756b7cad600515c7b8eab03187a8.jpg)

A visszautasítás úgy szalad rajtam végig, mint a gyász. Eleinte nyilván nem is hiszem, mert hát ott állok az évfolyamtársai előtt virággal, érted…virággal, rózsaszínnel, meg fehérrel szép nagy csokorban. Frissen vagyok fésülve, mosva, vasalva, a legszebb fehér ingem van rajtam, meg egy valag ezüstékszer, szóval kivagyok készítve rendesen, ezek meg többedmagukkal azt bírják nekem mondani, hogy át vagyok baszva, mint az öreg Dumbledore, mikor nem vette észre, hogy Voldemort a tulajdon kollegája tarkója. Ilyen árnyékra én még soha az életben nem vetődtem!
Nem is az volt a legfájdalmasabb, hogy Vivien megbeszélte velem a találkát, aztán úgy elfelejtett, mint apám a hazavezető utat a kocsmából, hanem az, hogy valami idősebb fazonnal lépett le. Ember az, aki ettől nem pszichopatul be legalább egy kicsit? Szerintem nem az. Ami a tagadás és alkudozása fázisa között történt arra nem vagyok büszke, eleve azzal indult, hogy erősen feldühödve földhöz vágtam a virágot és megtapostam, miközben olyan dolgokat mondtam, amiket remélem nem mondanak majd vissza a hölgynek, mert nem feltétlenül fogja őket zsebre tenni, meg én sem, amit utána kapok.

Mikor tragikusan hirtelen, de tényleg, szerintem a lányok azt gondolták, hogy teljesen megbolondultam, elértem az elfogadásig, úgy döntöttem, hogy a legjobb, amit tehetek ezen a királyi módon elbaszott estén, az az, hogy Buddhára iszom magam. Erre a célra magam mellé is készítettem a parton elérhető legnagyobb pohár sangriát, amit inkább ibriknek mondanék és ingemet kigombolva felfeküdtem egy napágyra gyászolni a nőkbe, meg a feminizmusba vetett babiloni bizalmam. Majd egyszercsak visszatér, de ez most eléggé földhöz vert. Nem szokásuk a nőknek ilyen rondán átverni a fejem, pláne, ha ilyen elegáncsos, meg jóindulatú találok lenni. Legközelebb, ha elfog a vágy, hogy így viselkedjek rákötöm egy bagolyra és megküldöm Szibériába, mert maximum ott bánnak így az emberrel, ahol senki se lakik és az is minek.
Amúgy teljesen úgy gondolom, hogy  ha méltóságteljesen nem is, de legalább csendben szenvedek, de rosszul láthatom a helyzetet, mert nagyjából fél óra dögrovás után  megjelenik a lakossági latin lover és még dohányárut is nyújt felém, amit őszintén meglepődve, de elfogadok, sőt a tüzet sem utasítom el hozzá. Nagyon retkül festhetek, ha mindenféle csellengő operett bonvivánok is idejönnek a lelkem simogatni, no mindegy.
-Csak egy nőügy-bólogatok- de most épp ez is sok.
Beleszívok a cigarettába egy hatalmasat, majd úgy küldöm tele a levegőt füsttel, mint valami fürdőbevaló gőzkazán.
-Ennyire látszik?-kérdezem, pedig biztosra vehetem, hogy kilométerekről ordít rólam a lelkifurka.

D E A R   S O L A C E


not sure I’m brave enough
coward


☙──────✽──────❧

You’ll never find another like me
I guess I slipped right through the wire
(https://www.youtube.com/watch?v=Pk8nsJ-ufrg)

(https://i.pinimg.com/736x/24/46/75/2446756b7cad600515c7b8eab03187a8.jpg)

Kell az a komponens, ami megkülönböztet minket egymástól, kell az az esszencia, ami azzá tesz téged, aki. Kell nekem a fényed, amit mindenki lát, kell a neved és kell vele együtt a lelked is.
Kell a kurva véred!
Ez nem egy kérés volt.
Hát érted már? Tudod, mit jelent az én bőrömben létezni? Nap mint nap megküzdök önmagammal, és azzal az átkozott örökséggel, amit legmélyebb kódomban hordozok, és ami szorít, egyre csak szorít, míg meg nem fulladok. Minden egyes nap megvívom azt a harcot, amit te sosem ismersz. Én vagyok az, aki ki fogja hordani családom bűneit, én vagyok az, aki mindenki mást felszabadít majd, és én fogok fizetni érte – és egy kicsit te is, a véreddel. Ehhez pedig erőre van szükségem. Arra az erőre, ami miatt téged mindig jobbnak tartanak majd velem szemben, és ehhez teljesen mindegy, hogy mennyi energiát öltök saját magam tökéletesítésébe.
Érted már, Maddock? Felfogod, hogy mekkora önkontrollal élem az életem?
Egyre kevésbé gondolok bele abba, hogy mit csinálok. Érzem, ahogy a tested megadja magát alattam. Ha akartál is tiltakozni, annak nyoma már nincsen, ellentétben azzal a vitaeval, amit akaratodon kívül odaadsz nekem. Azt mondják, az aranyvérűek sokkal nagyobb mágikus potenciállal rendelkeznek, mint mi, akik csak korcsokként tudtunk megszületni a világban. Mire lehetek képes veled? Egyedül az a gondolat jár a fejemben, hogy a véred hogyan fogja megtisztítani az enyémet. A golden child kivonata elég kell legyen arra, hogy kiirtson belőlem mindent, ami rossz, ugye? A te fényed az én sötétségem ellen, mert a te fényed nem halványul. Tele van reménnyel és őszinteséggel, a ragyogás pedig, ami árad belőle, fáradhatatlanul bűvöli el a szemet. Biztosan ezt látják azok, akiket ilyen könnyedén az ujjaid köré csavarsz. Belegondoltál már, mekkora hatalmam lenne, ha én is ezt tehetném, mint te, és elengedhetném magam? Milyen lenne az a világ, ahol nem arról hazudhatnék, hogy ember vagyok, hanem arról, hogy milyen ember vagyok valójában?
Meglátom véletlen tekinteted, ahogyan egy pillanatra kinyitom szemeim. Kezem arcodra tolom és elfordítom azt – látni sem akarlak. Érzem ujjamon az arcodról legördülő, gyenge könnycseppet. Hűvös, gyenge és sós. Mint egy kis titok, ott marad bőrömön még azután is, hogy visszarakom kezem a válladra, hogy szorításban tartsalak.
Érzem, ahogyan a fémes íz felcsap a nyelvemre, a folyadék pedig a gyomromba kerül. A bőrödnek jobb íze van, de igyekszem a gondolatokat kizárni a fejemből, miközben a tisztulásomat élem. Elveszem tőled a fényt, ami erősebb a Napnál olyannyira, hogy az csak halvány pislákolásnak tűnik melletted. A fényed olyan vakító, hogy ki sem tudom nyitni tőle a szemem. Mintha egy kristályt napfény érne az egyik oldalon, s rajta tiszta forrásvíz csillan szét, míg a másikon zavaros áradat kavarog az engem jelképező, zavaros porfelhő és komor égbolt súlya alatt.
Talán a fényed elég hozzá, hogy elszakítsa azokat a béklyókat, amik a Barebone-ok bűneihez láncolnak. És akkor én végre szabad leszek.
A só és a fém érzése és íze egyszerre borul rám, ahogyan fejem kitisztul. Az egyik pillanatban még elégedetten lehelek rá a felpattanó érre, a következőben viszont elfog valami émelyítő. Elengedem a szorításod és felülök melletted. Kezemet reflexből szám elé kapom, hogy ne öklendezzek fel valamit. A realizáció hideg zuhanyként ér; a kristály fényes oldaláról átléptem a másikra, a sötétebb felére. Oda, ahová való vagyok. Elborzadva tekintek végig azon, amit műveltem. Arcomon és kezeimen véred. Mellettem pedig te.
Az émelygés csak erősödik, ahogyan meglátom az akarat és ellenkezés nélküli, csendben létező testet. Azok a kezek, amik nemrég még a földhöz szorítottak, most remegni kezdenek. Elmúlt a dicsőség és a hamis tisztaság érzete, hogy helyére lépjen az undor. Nem vagyok több, mint egy szörnyeteg, aki nem képes kontrollálni magát.
Az én pálcám messze van; a tiédet veszem el, hogy a heget begyógyítsam. A látható nyomok eltűnnek bőrödről, mintha ezzel együtt eltörölhetném a tettet is. Rövid gondolkodás után viszlek vissza a táborba, hogy higgadt hangon azt mondjam, biztos sokat ittál, így találtalak a parton.

//Köszönöm a játékot! Ez egy egészen... új élmény volt. :(

You’ll never find another like me
I guess I slipped right through the wire
(https://www.youtube.com/watch?v=Pk8nsJ-ufrg)

(https://i.pinimg.com/736x/24/46/75/2446756b7cad600515c7b8eab03187a8.jpg)

Ha ez a szerencsétlen Antonio Banderas egy fasza estét szeretett volna eltölteni, meg felszedni egy jó nőt, akkor bizony igen csúnyàn elbánt vele a saját vaj szíve hogy megsajnált. Az én vajszívemnek meg teljesen mindegy, majdcsak megdermesztem valahogy, de jóféle szociálcigi hatására kezdem úgy érezni, hogy kicsit összeáll a világ, meg az egom, amit úgy tört dirib-darabra, hogy gyöngyhalászok se hozták volna fel szeptemberig. Szóval irány a vízfelszín, ha Vivien baszik ràm, úgy követem a példáját, pedig ha már ennél az igénél tartunk, ma egészen mást akartam vele kezdeni. Felbaszódni ellenben nem terveztem, de ház ez van, legalább nem magamban iszom, bár ebben a mentàlis àllapotban már az sem zavarna, ha azt gondolná a nép, hogy iszákos barom vagyok. Mellesleg nem lenne igazuk,azért iszákos nem vagyok. Még.
-Oh hát ez remek, nagyon hálás vagyok érte-vigyorodom el szélesem örömére annak, hogy hála a havannai havernak -mondjuk havanna az nem itt van, de soha se lehet tudni- immár mégtöbb pia vár arra, hogy elpusztítsuk.
-Olyan kultúr vagyok, mint az Operaház-ezt tényleg úgy mondom mintha meg tudnám különböztetni a Nabucco-t egy igen súlyos sértéstől, de erre a kérdésre pont tudom a választ- só és... na várjál, nem citrom, hanem lime?
Örömére annak, hogy ezt még talán jól is tudtam és nem vàgtam el magam spanyolológiából -nincs ilyen szó, kivéve persze, ha mégis van, de inkább ne legyen- le is húzom a kis pohár tartalmát, ami azért kicsit más ízű, mint azok a tequilák, amiket általàban fogyasztok. Nincs annyira nagy összehasonlítási alapom, azérz nem a tequilás üveget ölelve alszom el éjjelente, de azért jónak tűnik a dolog.

-Félszavad  se értem, de egyetértek, barátom. Tényleg van egy Enrique nevű nagybátyád vagy ezt csak így mondják, mint hogy szerelemben és háborúban minden lyuk egy lövészárok?
Ezt mondjuk apám asszem pont egy spanyol mestertől hallotta, asztalosmestertől, ő meg márcsak tudhatja.
Ezekutàn úgy hallom a nagy füstölgés közepette- amit ha McGalagony làtna valószínűleg azonnal lenyomná a cigit a torkomon- hogy a szivolàkat illetően neki is van tapasztalata. Bólogatok is neki nagy serényen, én is meggondolhattam volna kétszer milyen nőre megyek, meg talán azt is, hogy hogy viselkedem.
A viselkedésemen jót is röhög a torreádor, ha látta volna a nagyjelenetem el is ájult volna.
-No problemo, általában inkább a szőkékre bukom -koccintok vele jót mosolyogva ezen a "no homo bro" dolgon - azok közül is a lányokra, már ha lehet választani.
És újabb pohár tequila égeti végig a torkom, ez is azt jelzi, hogy hamarosan jobb lesz minden, amin meg nyivákolok, egyre távolodik, meg legalább van kinek mondani a magamét.
-Igen-erősítem meg a feltételezést-balfasz express első osztály. A hús hazai, csak itt romlott meg.
Házinyúlra nem lövünk, gondolom ezt szoktak mondani, pedig nem is egy házba osztott minket a süveg, szóval érvénytelen az egész. Ezután meg, ha lőttem is, fába ment a töltény.
-Na látod mekkora parszt vagyok -nevetem el magam, ahogy arra terelődik a szó, hogy miért is hívom a fejemben mindenféle latin hírességek összes nevén ever, hát mert nem tudom a nevét-Chikara Tetsuya és nem, nem egyenesen Japánból. Te viszont innen?
Gondolom spanyol. Spanyolnak kell lennie, hát shakirául beszél. Shakira spanyol? Most azt csinálom egy másik rasszal, amit az enyémmel szoktak, mikor azt mondják kutyaevő geci vagyok, illetve koreai létemre nem is tudom táncolni? Pedig amúgy tudok,koreai meg nem vagyok.

You’ll never find another like me
I guess I slipped right through the wire
(https://www.youtube.com/watch?v=Pk8nsJ-ufrg)

(https://i.pinimg.com/736x/24/46/75/2446756b7cad600515c7b8eab03187a8.jpg)

Onnan tudom, hogy velem valami nagy baj kezd lenni, hogy eleinte észre sem veszem az csajcsordát, igazából csak azért vetem arra tekintetem, hogy megnyugtassam magam, hogy az újonnan megismert haver nem épp a homoknak kacsintgat ilyen csábítóan. Lehet, hogy csak minden egyszerre ütött be, de a biztonság kedvéért először a kis csoportosulásra nézek, aztán a cigire, majd a homokra és őszintén megnyugszom, hogy akkor ezek szerint egyiket sem képzelem. Ha így jobban belegondolok, egyébként el tudnék létezni azzal, ha ennek a mai estének a korábbanját tényleg csak képzeltem vagy álmodtam volna, de akkor meg el kellene ismernem, hogy Vivienről álmodom és mindezt úgy, hogy még csak elképzelni sem tudom úgy, hogy ne legyen vérgeci. Sehogy se jó!

Ebbe a gondolatmenetbe mondjuk benne se tudok maradni, mert Fuentesék Miguelje teljesen kiborul azon, hogy a basic parasztság mellett a jelek szerint piaparaszt is vagyok. Fasza, majd beleírom a memoárjaimba! Mindenesetre sűrű bólogatással jelzem felé, hogy értem mi van, meg is jegyzem, hogy tequilát csak ellenőrizhetően latin embertől szabad elfogadni és akkor talán nem lesz szar, bár én ezen a ponton a savat is meginnám, ha kimarná belőlem a sértettségem és a mérgem.
-Nálunk saké van-magyarázom, ha már itt a külön kultúrák alkoholjainál tartunk -melegen is, meg hidegen is lehet fogyasztani, ebből is többféle van. Az olcsóbb ütős, a drágább utazós.
Előbbi egészen olyan, mint valami rohadt nagy atyai pofon. Nem mintha erről amúgy tudnék nyilatkozni, apám soha nem ütött meg. Ez lett volna a baj? Faszom se tudja, de nem most kellene azon agyalnom, hogy mi ment félre, amiért olyan lettem, amilyen. Pláne, hogy…miért én vagyok a saját fejemben a hibás ezért az egész szarságért? A gödörben az a legfontosabb, hogy ha már benne vagy legalább ne áss lejjebb, nem?

-Európai szőkék? -nevetem el magam, na igen, ezek szerint tényleg gyanúsan hasonló az ízlésünk- Az kurva jó, akkor most hidd el nekem, hogy ezekkel csak rábaszni lehet a sompolygásra.
Ezen a ponton mondjuk már lehet fel kellene ajánlanom, hogy cseréljünk, aztán most mindenki nézze meg, hogy mennyivel nagyobb mázlija van a másik nációval, nem mintha az én még csak nem is nőmet, már nem vitte volna el előlem egy körre.
-Ezt az udvarlást meg kosarat, így nem mondanám-keresem a fejemben a mindenféle értelmes gondolatokat, hogy megpróbáljam kifejezni, hogy tényleg nem olyan szekér után rohangálok fél lábbal, meg három bőrönddel, ami soha nem jelezte, hogy fel akarna venni- biztos megvan az a nő, akinél nem tudod eldönteni, hogy szíve szerint pofán baszna, vagy csak úgy simán, de bármelyik is legyen, elég ígéretesnek tűnik. Na ez valami ilyesmi lenne…vagy volt, de teljesen igazad van.
Végre valakinek volt már dolga ilyen kártékony, kedvszívó vámpírnővel, ettől a ténytől kicsit máris jobban érzem magam, na meg attól, hogy egy hatalmasat kortyolok a sangriámból, illetve tudok azon is derülni egyet, hogy egyikünk se onnan való, ahonnan valónak pofára osztaná az ember.
-Na jó, azért, ha te azt mondod, hogy Mexikóban laksz, az még jobban kijön, mint mikor én kijelentem, hogy Exeterben születtem, de a rézbaszáshoz csak csatlakozni tudok. Mellesleg a világ  egyik legfontosabb kérdése…-nézek rá, mert most fog eldőlni, hogy tényleg olyan hasonlók vagyunk-e, csak ugye más színben lettünk gyártva- kviddics?
Aztán a hölgykoszorúra terelődik a szó, akik láthatóan nyomnának ma egy kis keleti-déli feslettet, de így elnézve őket erősen el kell gondolkodnom, hogy van-e olyan testrészem, ami kívánja ezt a táncot. Hiába szuggerálok bárkit azzal a méla szamurájtekintettel, amit a genetikai lottón nyertem, nem érzek semmit és ez nem annyira normális.Mindenesetre kihúzom magam és egy a normálisnál nagyobb mozdulattal kibontom a hajam.
-Ezt biztos valami botanikustól hallottad! -vigyorodom el a virágos hasonlaton, kár, hogy az enyém nem hervadt, hanem konkrétan húsevő – Amúgy én hajlandó vagyok elegyedni egy kicsit, de tudhatod milyen érzés az, mikor valami hiper-szuper, rózsaszín izés fagyit akarsz, de csak vanília van…lehet vele élni, csak kicsit szomorú az egész. Bár…szerinted, ha nagyon tartanánk magunkat a dologhoz bevennék, hogy rokonok vagyunk?
Elnézve őket, ezek nem a mieink, de mivel Miguel sem ismert fel kifejezetten senkit, gondolom nem is az amcsi brigádba tartoznak. Mik ezek? Svédek, beloruszok? Azt se tudom, mi az a belorusz, mindenesetre, ha nagyon demanding lenne a szituáció, majd bedobom a dumát, hogy szerzetes vagyok eltávon és muszáj cölibálnom, nem mintha eddigi életem során valaha is be akartam volna vetni ezt a baromságot. Ahj, Chikara Tetsuya mi a franc bajod van?