Roxfort RPG

- Szóval érted, tökre nem mindegy – vágott bele huszadjára is McLagen. Igazából már tökre nem tudom követni, hogy miről van szó. Valahonnan a Chudley Csúzliktól kezdtük, ami eleve vesztes téma volt és most már ott tartunk, hogy miért unalmasak a mugli sportok.

- Utoljára mondom, hogy a mugliknak nem poén a száguldozó vasgolyó a pályán – kezdem kicsit felhúzni magamat. Bas karo, hagy már abba haver.

- Jó de tényleg feldobná a dolgokat! Tök kár hogy olyan lassan tudják meggyógyítani magukat... – és tényleg szomorú, beszarok. Ez egy kretén.

- Robert – sóhajtok és felkapja a fejét arra, hogy a keresztnevén hívom, mintha az anyja lennék – inkább kérlek hozz még egy ilyen cuccot, ennek mindjárt vége. – mutatom fel az üresedő tökös gin-tonicomat.

- Igenis kapitány! – tiszteleg idétlenül és elvonul a hűtő ládákhoz keverni egy piát. Én elégedetten mosolygok, még ha tudom, is hogy csak viccelődés volt, jól esik. Megbecsülés? Büszkeség? Ez a valami mostanság mindig körbe leng.

Megváltoztam. Legalább is azt képzelem magamról. Talán minden a Tavaszi Zsongáson kezdődött, amikor végre ténylegesen hadat üzentem O’Harának és a rákövetkező hétvégén meg is nyertük a csapattal a kupát. Érzem, hogy erősebb vagyok, hogy önmagam vagyok. Már nem csak az másodéves kislány, aki sírva menekül el, amiért csúfolták a hidzsábját. Sebezhetetlennek érzem magamat, aki végre legyőzte az árnyékát és úgy viselkedem, mint egy griffendéles. Mégis van valami keserédes íz a számban, és ez nem a hideg italtól, amit kortyolgatok – és remélem abuék soha nem tudják meg – hanem inkább attól az árnyéktól, vagyis inkább a hiányától. Mióta Connor bemutatta azt a bámulatosan béna és szerencsétlen mutatványt semmit sem halottam róla. Amikor bent voltam nála a gyengélkedőn ki volt ütve, vagy legalább is úgy tett, aztán azt hiszem a ’Mungóba küldték, meg jöttek a vizsgák és sitty-sutty le lett zárva a tanév. Barcelonába sem jött velünk... remélem jól van.. de ha igazából őfelsége pennát sem bír ragadni, igazából baromira nem érdekel. Mondjuk miért is írna pont nekem? Nem minta egyáltalán jóban lennénk.

Bhai, nem kéne ilyeneken filózzak, inkább csak vibeolnóm kéne itt a többiekkel. Éppen kutatom tekintetemmel, hogy hol van már McLagen az utánpótlással, amikor valaki hozzám ér. Ya’Allah, mi a franc? Erre a vadidegen hústorony elkezd hozzám beszélni, de olyan stílusban, hogy az ütő is megáll bennem. Abszolút haram. Kezdek szikrát kapni – nem azt a fajtát amiről hadovált - és megy fel bennem a pumpa, még mázli hogy a haverja arrébb húzza.

- Hát pedig jó lenne, ha figyelne rá. – törlöm meg derekamat, mintha a meláknak sikerült volna összegyűrnie az fürdődresszt meg a lennadrágot. – még egyszer így szól hozzám és oda bűvölőm a nyelvét, ahova nem szeretné.

Engem aztán nem hat meg a szőke srác bűnbánó feje, még is mi a kétségbeesett kelpi volt ez? Persze az akcentusból azonnal levágom, hogy amcsik. Naná hogy. Most meg egy cikeszről kérdezget. Keresztbe fonom karjaimat, szemöldököm meg felszalad homlokom közepére.

- Ez most valami felszedős duma akar lenni? Ez a kis játékotok, hogy letaperol a haverod te meg jössz a nagy kék szemeiddel meg a kitalált sztorival? – a kezdeti felháborodott haragom már inkább flegmaságba csap át. Komolyan mi történik a srácokkal? Mintha az egész hatodévem arról szólt volna, hogy mindegyik meghülyült. Szigorú tekintettel figyelem Stan és Pan-t előttem, várva a további kínos magyarázkodást, de akkor megpillantok mögöttük elsuhanni egy aranygolyót a sátrak között és felcsillan a szemem.

- Tegyük fel, hogy létezik ez az „illegális cikesz”.. mi a nagy tervetek, hogy fogjátok be? – az egyértelműen túl ittas nagydarabra sandítok – ha a haverod seprüre ül esélyes, hogy többet nem ér cikeszhez.

A forróság nem csak a homoktól jön, hanem attól is, ahogy a melák rám karol és odavágja a „háromfős sátor, szikra, csiholás” szövegét. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy idegen lányokhoz így nyúl. Azonnal felmegy bennem a pumpa, a bőröm alatt szétárad a tiltakozás. Haram az egész, az érintés, a hangnem, a célzás – és Allah a tanúm, ha Malachi nem rántaná arrébb, már pálcát rántottam volna. Megérdemelné. Malachi elnézést kér, és az a fajta mosoly játszik az arcán, ami láttán egy pillanatra hajlamos lennék engedni a dühből. Nem ő volt a tahó. Sőt, látom rajta, hogy ugyanannyira szégyelli magát a csapattársa miatt, mint amennyire én fel vagyok háborodva. Ez megmenti attól, hogy azonnal elküldjem őket melegebb éghajlatra.

– Zafira Tavish. Roxfort, Hollóhát. Fogó és kapitány. – fogom meg Malachi kezét szorosan, hadd érezze, hogy nem játszom.

Sullivan persze még mindig próbálkozik a nagyfiús vigyorral, de ezúttal felé fordulok. – Még egy húzásod van. – A hangom hideg, nem kiabálok, de a dühöm minden szavaimban ott rezeg. Allah adjon türelmet, hogy ennyivel megúszta. Aztán vissza Malachira. Ő legalább ember módjára viselkedik. Thunderbird-kapitány, érdekes... szóval egy másik madaras házból. Furcsa, hogy mennyire más az energiánk, mégis van benne valami ismerős. Valami kimondatlan szövetség a kapitányok között? Bakwaas, ennyi erővel Holdennél és Siennánál is érezném, meg... hagyjuk.

Az agyam már kattog. A sátorban ott a seprűm, McLagen a közelben, bármikor elő lehet rángatni bíróskodni meg amilyen lelkes ilyen téren tuti bedobja a saját seprűjét a közösbe. Az apja úgy is kb évente vesz neki újat. Egy cikesz a homok felett, két kapitány, két iskola. A düh helyén lassan izgalom nő. A testem automatikusan reagál: súlypont előre, a szemem követi néha meg-megcsillanó ívet, a kezem szinte a seprűnyél után nyúl, pedig az még bent van a sátorban. A tenger sós levegője összekeveredik az adrenalin szagával: ez már majdnem meccs. Sullivan újra felcsapna, de fél kézzel leintem.

– Roy, ma nem ülsz fel seprűre. Holnap másnaposan sem. – A hangom nem éles, inkább kapitányi utasítás: egyszerűen így lesz. Mióta kimondtam, hogy én is kapitány vagyok, mintha a melák egy fokkal visszább vett volna, Maddock nagy rendet tarthat otthon, a nagy tó túloldalán.

– Nálam van seprű. Két perc és itt vagyok vele. – mondom ki, mielőtt még elbizonytalanodhatnék. – Te mondod meg a szabályt, Malachi. Első érintés vagy tiszta fogás?

A torkomban dobog a szívem. Ez most játék, de minden porcikám ugyanazt érzi, mint meccsnapokon. És ha már játék, játszuk rendesen.

– Tét is kell. – folytatom, félmosollyal. – Ha tiétek az első fogás, Roy megkapja a cikeszt… visszatenni. Személyesen. – finoman megnyomom – És bocsánatot kér. A profnál. Józanon.

- Ha viszont enyém a cikesz - hű de magabiztos vagyok - akkor a Thudnerbird ház alázatosan meghívja a Hollóhátat holnap egy körre a parti bárban. Persze a cikeszt akkor is megkapjátok, szóval mindenképpen nyertek. – nyújtom a kezemet. Rápillantok Malachira, kicsit lehalkul bennem a zaj. Tetszik, ahogy a szégyen fölé rakta a rendet; tetszik, hogy nem sunnyogja el a felelősséget. Nem akarom kellemetlen helyzetbe tolni — pont elég kellemetlen ez az egész „eltűnt cikesz” sztori.

– Deal? – biccentek. Ha megegyeznénk neki is állnék ténykdni. – Hozom a seprűt, és riasztom McLagent line-judge-nak. – A csuklómon megpendül a pálcám, egy rövid, kék villantás a sátrak fölé: jelzőfény, ami csak a sajátainknak van jelentéssel. Hollóhát-hívás, semmi feltűnés a tanári szemnek.

Mielőtt elindulok, még megállok Malachi mellett. – És… – nézek fel rá féloldalas mosollyal – ha már mindketten madarakat vezetünk: kérlek tényleg tartsuk a fiókákat a földön, amíg a nagyok repülnek. Roy a partvonalon segíthet. Lehet tapsolni.