Roxfort RPG

Santiago a roxmortsi főtéren várt, mozdulatlanul, akár egy szobor, amelynek a deles fény hosszú árnyékot vetett. A novemberi szél jeges ujjaival végigsimított a macskaköveken, papírdarabokat görgetve magával, és időnként felszökött a férfi kabátgallérjáig, hogy aláférkőzzön a finom textilnek, megérintve a férfi olívaszínű bőrét. A falu csendes, délelőtti moraja lassan átváltott zsongássá, ahogy a falusiak elindultak haza munkahelyeikről, hogy elköltsék szerény ebédjeiket; a háttérben a Három Seprűből kiszűrődő zsivaj pedig olyan volt, mint valami távoli, meleg dobbanás, éles ellentéte a köd hideg csendjének, amely a tér szélén kezdett leszivárogni a háztetők közé.
Santiago zsebre tett kézzel állt, arca félig az árnyékban, ahogy megszokta. Így könnyebb volt figyelni. Így kevésbé látszott, mennyire számolta a perceket. Combközépig érő, fekete kabátot viselt, amely mintha ráöntve simult volna testére. A fazon finoman hangsúlyozta vállait és derekát, és bár az anyaga vékony volt, a bűbáj, amelyet beleszőttek, olyan melegen tartotta viselőjét, mintha csak egy kellemes, tavaszi nap lett volna. A haját – hosszú, sötétbarna, fényében néha feketébe forduló tincsekkel és itt-ott ősz szálakkal – hanyagul elegáns ívben, rendezetlenül tökéletesen hátravetette. Arcán a gondosan nyírt, rövid szakáll finoman követte az állkapcsa vonalát, kiemelve a férfi keményebb vonásait, miközben mégis valami melegséget kölcsönzött neki – mintha csak a fáradtsága is jól állna viselőjének. Le sem tagadhatta volna mediterrán származását, amely itt, a skót felföldön meglehetősen idegenül is festett.

Egy nap volt még az első próba előtt, és ezt az egyetlen napot ő arra választotta ki, hogy lélegezni próbáljon az OMEN, a Noctua Tenebrosa árnyai, és a brit minisztérium rideg folyosói, na meg Miss Greenberry könyörtelenül pontos kérdései közepette. Mindezt Elfelda társaságában akarta megtenni.
Elfelda…
A gondolatára szinte azonnal elmosolyodott, de a mosoly éppen csak megvillant, mint egy gyertyaláng, amit azonnal el is fújt a hideg, novemberi szél. Még mindig csodálkozott rajta, milyen könnyen tér vissza a nő arca a gondolataiba, akár az Elfelda által jól ismert színházi reflektor, amely váratlanul gyullad fel a világot jelentő deszkák sötétjében. Ha becsukta a szemét, csak egy röpke pillanatra is, még mindig ott vibrált szeme előtt a barlang szívének fénye, és fülében hallotta a dermedt csendet, amelyben majdnem megtörtént az a csók. Az a mozdulat, amely azóta is ott feszült köztük, mint egy félbemaradt varázslat.

Most pedig itt várta őt, a főtér közepén, miközben az ég lassan megnyílt fölötte. Apró hópelyhek kezdtek szállingózni, melyek megültek a kabátján, a vállán, a hajában - fényes kis kontrasztokként felvillanva a sötét szálak között. Santiago úgy érezte, hogy a hó lassan patinát von köré, mintha valaki gondosan megkomponálta volna ezt a jelenet, finoman ügyelve a díszletére annak. A férfi kissé megemelte a fejét. A pelyhek puhán olvadtak el a bőre melegén, de a kabáton megmaradtak, mintha csak követni akarnák őt. Az auror zsebre tett kézzel állt tovább a téren, újból és újból arra az egy pontra pillantva, ahonnan Elfeldát várta.
Gondolatban végigjárt újra mindent, amit korábban előkészített. Látta maga előtt a titkos fennsíkot – a kis, rejtett teraszt, ahol a sziklák elnyelték a külvilág zaját, de ahonnét belátni a falut és a környező erdőket, hegyvonulatokat, távolban pedig magát a Roxfortot. Látta a lampionok finom fényét, amiket ő maga helyezett ki, ahogy a papírbúrájuk finoman megremeg a szélben, és látta az üvegbúrához hasonlatos burkot, amelyet ő maga bűvölt oda, hogy melegen és szárazon tartsa a szőnyeget, az asztalt és a székeket, és persze a terítéket. Orrában érezte a citromos, chilipelyhekkel szórt garnélát, a kecskesajtos saláta friss zöldjeit, és a boros, mazsolás mártással leöntött sertésszüzet; szájában pedig összefutott a nyál, ha a Crema Catalana narancshéjas-karamellás vegyületére, vagy a finom cortado kesernyés melegére, netalán arra a testes vörösborra gondolt, ami még odafent várta őket.

Elképzelte, ahogy majd leülnek az asztalhoz. Ahogy először megmutatja neki a völgyet, a távolban úszó ködöt, azt a csendet, amely nem fenyegető, hanem meghitt. Ahogy a nő hangja megtölti a fennsíkot, mint amikor valaki egy fekete-fehér felvételre színt rajzol.
A tér óraütése lassan egészet ütött. Santiago felpillantott, és egyszer csak ott állt Ő, érkezésével egyből mosolyt csalva a férfi arcára. Andorrában a barlangtúrájukkal megjárták a mélységet, mely végül nem egészen úgy sült el, ahogy azt a férfi tervezte. Úgy remélte,: a mai találkozásuk a magasságok meghódításáról szól majd.

Santiago egyetlen nagy lélegzetvétellel vette tudomásul Elfelda megérkezését, amely olyan volt számára, mint a viharfelhő mögül előbújó napsugár első meleg érintése az arcán. A nő ölelése először idegennek tűnt számára, mintha valami rég elfeledett mozdulatot próbálna újból megtanulni, mégis: jólesően simult bele, s karja ösztönösen fonódott a nő köré. Egy pillanatra felemelte őt, csak egy ujjhegynyi lebegésre, hogy Elfelda lábai a levegőben kalimpálva keressék a talajt. Santiago belélegezte az illatát, mélyen, hangtalanul - s egy pillanatra megtorpant. Valami más volt. Valami új, melegebb, finomabb árnyalat. Olyan volt az egész felismerés számára, mint mikor az ember rájön, hogy ugyanaz a dallam más hangszerelésben egészen máshogy hat a lélekre.
- De jó végre látni.
A férfi nem szólt, csupán finoman visszaengedte Elfeldát a talajra, majd kézen fogta őt, s egy puha, félköríves mozdulattal megforgatta, mintha táncba hívná szíve hölgyét a fény és az árnyék vékony peremén, a hópelyhekkel keretezett, roxmortsi főtéren. A mozdulat minden másodpercében sűrűbbé vált köztük a levegő.
- Mesésen festesz ma is - mondta egy fáradt, de őszinte mosollyal. - Látom, készültél… Új frizura… És mintha az illatod is más volna. Tetszik.
A hangja mély volt, és kissé rekedt, mint egy régi gramofon a hideg, téli estéken.

Az elmúlt hetek lopott percei, a futólépésben váltott mondatok, a sietve elrebegett ígéretek mind súlyos hiányt hagytak Santiagoban. A rohanás közepette Elfelda csak egy villanás volt: egy mosoly a kötelesség árnyékában, egy félmondat egy szigorúan titkos feladat elvégzése előtt, egy érintés, ami túl rövid ideig tartott. Most viszont… most többet akart. Nem akart hivatást, sem parancsot hallani. Malik Yavuz és Dél-Szudán valahol mélyen hullámzott benne, mint egy távoli vihar a hegyek mögött, de ma ez nem számított. Most pihenni akart. Lélegezni. Elfeldával lenni. S anélkül, hogy tudatosult volna benne, ez már egy olyan döntés volt, amely akár az egész karrierjét is megrengethette.
- Nagyon vártam már, hogy újból lássalak - folytatta csendesen, és tekintete végigsimította a nő arcát, mintha félne, hogy egyetlen pillanatkép is elveszhet. - És erre az alkalomra valami különlegessel készültem… Arra gondoltam, ha már legutóbb Andorrában a mélységeket jártuk be, most meghódíthatnánk a magasságokat. Ne aggódj, nem akarlak megint hosszú túrázással fárasztani. Viszont attól tartok, lesz egy kis bökkenő…
A férfi elhallgatott. A csend lágyan közéjük ült, mint pelyhedző hó a főtéri fenyő ágaira. Aztán halvány, kissé játékos mosoly húzódott az arcára.
- De szerencsére felkészültem minden eshetőségre.

A kabátja tágítóbűbájjal kezelt, belső zsebéhez nyúlt, s mintha egy ügyetlen bűvészmutatványt adna elő, előhúzott egy cipősdoboz méretű tárgyat a semmiből. A doboz súlytalan eleganciával simult a tenyerébe, és amikor Elfelda felé nyújtotta, arcán halvány, szégyenlős félmosoly villant.
- Nem hozhat mindig virágot az ember. De… ennek talán most nagyobb hasznát veszed. Remélem, eltaláltam a méreted.
Egy matt, krémszínű, sárkánybőr bakancs pihent a fedél alatt; egyszerre nőies és vad, egyszerre divatos és harcra kész, pont mint Elfelda maga. Legalább is az andorrai trollkalandban ekként ismerte meg őt a férfi. Santiago azonban nem a bakancsot, hanem Elfelda arcát nézte mindvégig, kíváncsian, akárcsak egy kisgyermek, aki arról próbált megbizonyosodni: vajon tetszik-e a másiknak az ajándéka.
- Idefelé jövet láttam egy üzlet kirakatában - magyarázta, mintha mentegetőzne. - Egy hangulatos kis utcában. Egyébként volt ott egy érdekesnek tűnő ivó is. Azt hiszem… Csikóhalnak hívják. Belestem az ablakon, és izgalmas helynek tűnt. Ha gondolod, később megihatnánk ott valamit. Persze… csak akkor, ha visszajöttünk onnan, ahová most vinni szeretnélek.
Hangja csendesen úszott a téli levegőben, mint egy régi fekete-fehér film narrációja, s közben valahol mélyen benne lapult az izgalom halk, finom borzongása is. A randevú szó súlya, újszerűsége még mindig idegenül feszült testére - mint egy ritkán viselt, túl elegáns kabát - de ahogy Elfeldára nézett, ez az idegenség lassan kényelmessé puhult rajta.

A nő minden egyes bókja olyan volt számára, mint egy váratlan reflektorfény: vakító, elbizonytalanító, de szépséges. Nem volt hozzászokva. A munkáját persze elismerték - egy-egy vállveregetés a főnököktől, biccentések a kollégáktól, rideg dicséretek, amik inkább illettek egy jó megoldásra, mint egy emberre, mint rá. De ez itt… ez most teljesen más volt. Elfelda minden szava élő fényként ütötte át a benne felhalmozódott sötétséget.
A férfi csak mosolyogni tudott. A szeme körül finom ráncokba simult a mozdulat, miközben néhány kósza, szélborzolta tincs árnyékot vetett az arcára. Zavarba jött - igazi, önkéntelen zavarba. A hópelyhek megültek fekete kabátján, megolvadtak rajta, apró vízcseppekké változva, ahogy Elfelda ujjai végigsuhantak a vállán. A mozdulat egyszerre volt könnyű, mint a szél, és súlyos, mint a vihar előtti csönd.
– Ugyan… Zavarba hozol – jegyezte meg halkan, alig hallható rekedtséggel, és ezzel ki is merült a bókokra adható teljes verbális repertoárja.
Aztán meglátta a nő szemében megcsillanó, visszatartott könnyeket. Mintha a világ egy pillanatra elnémult volna. A tér elcsendesedett körülöttük, a távolból érkező vásári zsongás halk visszhanggá vált, a fény tompábban táncolt a havas utcákon. Santiago mellkasában pedig lassan kitágult valami - talán egy elfeledett, eltemetett érzés, amiben már nem hitt, hogy valaha újjáéledhet. Már nem csak úgy akarta ezt a nőt. Beleszeretett. Egyszerűen, váratlanul, teljes természetességgel, mint ahogy a hó beleolvad a földbe.
Elfelda ebben a pillanatban nem a törékenységét fedte fel előtte, hanem valami sokkal becsesebbet: tisztaságot. Valami érintetlen szépséget, amelyhez Santiago úgy érezte, nincs joga hozzáérni. Egy lélek, ami fényből volt - túl sok fényből, túl sok reményből. Ő pedig… ő pedig egy félárnyékban élő ember volt, tele titkokkal, amiket nem lenne szabad a nő világába engednie.

– Nagyon szerencsés vagyok, hogy az életemben tudhatlak…
Santiago mellkasába jeges tűként mart bele a bűntudat. A nő nem tudta, ki ő valójában. Nem tudta, miért lépett az életébe, honnan jött, mit keres. Nem tudta, hogy a férfi érkezése nem teljesen a sors ajándéka, hanem valami sokkal sötétebb és veszélyesebb fonal része.
De a bűntudat gyorsan, kontrolláltan elnyelődött benne. Santiago úgy hallgattatta el a belső hangokat, mint egy besúgót, aki kihátrálni készült az egyezségből. Most nem ronthatta el. Most inkább… táplálkozott abból a fényből, amit Elfelda sugárzott. Falta a nő boldogságának minden morzsáját, s bár ezt nem vallotta volna be senkinek, még saját magának sem szívesen, egy pillanatra eszébe villant a gondolat: úgy szívja magába ezt a boldogságot, mint egy dementor. Ettől a gondolattól pedig ismét ránehezedett valami súlyos, sötét bűntudat, és irtózni kezdett saját magától.
Mégis mosolygott.
Amikor Elfelda zavartan elutasította a csikóhalas ötletét, Santiago érezni vélt a szavak mögött valami mélyebb történetet, és mintha… fájdalmat is. Nem az aurori ösztönei mozdultak benne, ez most valami egészen más volt. Tényleg tudni akarta, mi történt ott. Nem interrogálni akarta a nőt, hanem megérteni.
– Oh, ne haragudj, nem tudtam… De biztos akad még más hely – mondta finom hangon, amely mellőzött minden sürgetést.

Aztán csak nézte, ahogy Elfelda varázslattal megszárítja a fapadot, leül rá, majd gondosan felpróbálja a bakancsot. Santiago örömmel látta, hogy a méret pontosan stimmelt - persze, hogy stimmelt. Megvoltak a trükkjei. De egy igazi bűvész soha nem fedi fel azokat.
– Remekül áll – jegyezte meg halkan.
A kezét nyújtotta felé, finoman, udvariasan, de mégis olyan természetességgel, mintha ezerszer megtette volna már. Felsegítette a padról, s közben egy könnyed csettintéssel magához rendelte a nő levetett cipőjét, amely engedelmesen suhant vissza a megüresedett dobozba.
– Ezt itt ne hagyjuk – emelte fel a lebegő dobozt, egy félmosollyal. – Akkor hát, indulhatunk?
És elindultak. A falu utcáin át a hegyek felé. A levegő friss volt, harapnivalóan hideg, a vékonyka hóréteg ropogott a lábuk alatt, és a világ olyan érzést keltett, mintha egyszerre lenne végtelenül nagy és otthonosan kicsi. Beszélgettek, nevettek, időnként egymásra pillantottak, mint a tinédzserek, akiknek a világ minden sötétsége ellenére is csak az számít, hogy a másik mellett lépkedhetnek.
A falusiak sorra köszöntek Elfeldának.
– Művésznő, szép napot!
– Művésznő, szabad egy aláírást?
Santiago csodálattal figyelte ezt a természetes, mégis mágikus aurát, ami a nőt körülvette.
– Milyen érzés, hogy ennyien ismernek? – kérdezte kissé féloldalas mosollyal. – Hozzá lehet ehhez szokni egyáltalán?

A kérdésre nem kapott azonnal választ, mert ekkor egy fiatal, kócos, szakállas férfi sétált el mellettük.
– Szia… sztok – mondta bizonytalan mosollyal. A tekintete azonban nem volt bizonytalan. Nem is kedves. Inkább… szomorú. És talán túl sokáig időzött el Elfelda arcán. Santiago tekintete összetalálkozott a férfi pillantásával. Egy röpke, alig egy másodperces töredéknyi időre… de mindez elég volt hozzá, hogy a másik végigmérje őt. Utána pedig... mintha mosolygott volna. Egy olyan mosollyal, amit csak az ért, akit olyan veszteség ért, amit nem akart beismerni.
Santiago szemöldöke alig láthatóan megrezdült.
– Hmm… Úgy vélem, ő nem igazán örült nekünk – állapította meg halkan, kissé ironikus tónussal. – Vagy inkább nekem…
A hó lassan, finoman hullott köréjük, a falu zsivaja távolodott mögöttük, és a hegyek felé vezető út sötétebbé vált, ahogy beértek pár fa árnyékába - de valahol a sötétség mélyén ott volt a magasság ígérete, és a felhőcsúcsok felett a fény. És Santiago most először életében úgy érezte: valóban a fény felé tart. Tévedések, bűntudat és hazugságok ellenére is a nő mellett. A nő miatt...

Santiago valóban olyan „szekrény” volt, akire bármikor rá lehetett tenni még egy könyvet, aztán még egyet, és még egyet - feladatot, felelősséget, mások életét - és akitől sosem kérdezték meg, meddig bírja még a terhelést. De nem panaszkodott. Sosem tette...
Ahogy sétáltak, a kezük véletlenül összeért. Először csak egy ujj, egy futó érintés, mintha a levegő maga próbálná ki kezeik között, hogy elbírja-e ezt a közelséget. A pillanat előtti várakozás ott vibrált köztük, fülledten, kimondatlanul, mint egy visszatartott lélegzet. Egyikük sem sietett, nem kapott utána a mozdulatnak, hagyták, hogy a döntés lassan szülessen meg. Aztán Elfelda ujjai finoman a tenyerébe simultak, törékenyen, mégis határozottan, és Santiago összekulcsolta velük saját ujjait.

Időről időre megállították őket. Arcok hajoltak Elfelda felé, mosolyok, kérések, és fényképezőgépek villanásai törték meg az ők kettejük pillanatát. Santiago ilyenkor hátrébb lépett, mintha árnyék lenne a fény mögött. Átvette a nő táskáját, aztán csak türelmesen figyelt, szemében csendes kíváncsisággal. Nézte, hogyan válik Elfelda egyszerre sokak számára elérhetővé és mégis elérhetetlenné. Amikor aztán újra kettesben maradtak, hallgatta a nőt arról, hogy meg lehet szokni ezt az ismertséget, hogy jólesik, ha „szeretik” őt.
Santiago belül mérlegelt. Ő sosem engedhette meg magának ezt a fajta láthatóságot. Titkokból épült, szerepekből és hallgatásokból, a veszély pedig állandóan ott lapult körülötte, mint egy árnyék, amelyet nem lehetett lerázni. Irigyelte Elfeldát a fényéért, de ugyanakkor sajnálta is, mert tudta, milyen ára van mindennek.
Amikor Elfelda rákérdezett, hogy neki is vannak-e hasonló élményei, csak elmosolyodott, amiben volt valami fáradt bölcsesség, és amely pillanatban öregebbnek tűnt a koránál.
- Igen - mondta halkan. - Az emberek néha félreértelmezik az érzéseiket. A hálából gyakran más lesz. De ezek az érzelmek többnyire nem valódiak… és ha mégis azok lennének, tilos viszonoznunk.

Ekkor suhant el mellettük a szakállas férfi. Egy pillanat volt csupán - egy repedés az időn. A csevegés kettétört, mint egy rosszul vágott filmszalag. Elfelda megmerevedett, arcán érzelmek ezer hada rohant át, gyorsabban, mint ahogy a férfi követni tudta volna őket. Santiago nem szólt, csupán figyelte, hogy a fiatal férfi miféle hatást vált ki a nőből. És ekkor az auror szívében idegen érzés lobbant fel: a féltékenység sötét, nyugtalan szikrája. Nem volt birtokló, nem volt versengő - de észlelte a súlyát a pillanatnak. Elfelda múltja arcot és nevet kapott, és ettől váratlanul Santiago számára is valóságossá vált.
Amikor Elfelda kimondta, hogy a férfi az exe, az auror már tudta. Aztán elmondta, hogy ezért nem akart a Csikóhalba menni, mire Santiago csak bólintott. Mikor a nő belékarolt, ő szabad karjával keresztül nyúlt rajta, és kissé magához ölelte őt, mintha csak fizikai horgony kívánna lenni Elfelda csónakjának az érzelmek viharában.
- Sajnálom, hogy egymásba futottunk.
- Nem vagy hibás azért, mert érzel - mondta csendesen. - A múltunk elől nem futhatunk el.
Nem mondott sokat, nem is akart. A szavaival nem megoldást kínált, csak jelenlétet mutatott, hogy ott van, figyel, együtt érez a nővel.

A falu zaja végleg elhalt mögöttük, ahogy az erdei ösvény beszippantotta őket. A fák sötétje sűrűbb lett, a levegő tisztább, a csend pedig mélyebbre vájt fülükben, és valahogy még nagyobb súllyal nehezedett rájuk. Valahol előttük várta már őket a mágikus helyszín, amelyet előkészített - fény egy buborékban, magasság a mélység fölött. De Santiago gondolatai csak örvénylettek, mit sem foglalkozva a csodás randevú színhelyével: Vajon az ő múltja is utoléri majd így, ahogy Elfeldát a sajátja? Meddig rejtheti el, ki is ő valójában, és hogy eredetileg miért lépett Elfelda életébe? Vajon egyszer ő is csak egy szakállas alak lesz majd a nő számára, aki után csupán fájdalom marad? Vajon a nő még mindig szereti azt a férfit? És ha igen - mennyi esélye van neki, Santiagónak, aki idősebb, terheltebb, és oly sok sötétséget hord magában?
A hegyek némán figyeltek. A sötétség mélyén ott lapult a fény ígérete - de Santiago most már tudta: odáig nemcsak emelkedni kell, hanem szembenézni mindazzal, amit magával hozott.

A falu zaja már csak tompa emlék volt mögöttük, elnyelte azt a fák sűrűje, a hóval pettyezett avar, és a levegőben terjengő gyantás illat. A magaslat felé vezető ösvény keskenyen kanyargott, egyik oldalon mélység tátongott, a másikon a hegyoldal magasodott föléjük. Santiago léptei egyenletesek voltak, de belül minden más ütemre járt a férfiban. A fény ígérete ott derengett valahol előttük, a sötét mégis makacsul kapaszkodott belé, és próbálta visszahúzni őt.
- Köszönöm, hogy így megértesz!
Elfelda szavai mosolyt csaltak Santiago arcára. A mozdulatban azonban nem volt diadal, sem önelégültség. Csak egy finom, visszafogott ív volt a férfi borostával keretezett szája sarkában, amely azt jelezte: itt van, jelen van, figyel, hallgat, együtt érez. Ujjai finoman rászorítottak a nő kezére, nem erősen, nem birtoklóan, inkább csak úgy, mint amikor valaki a sötétben hazabotorkálva meggyőződik róla, hogy a lépcső korlátja még a helyén van. A nő tenyere a hideg levegő ellenére is meleg volt, és Santiago érezte a bőre alatt szerteágazó erek lüktetését a saját pulzusában is, mintha a saját és Elfelda szívverése összehangolódott volna.

- Ezek szerint neked sem sikerült elfutnod a múltad elől… - folytatta a nő.
A mosoly elhalványult. Nem hirtelen, nem drámaian, hanem úgy, ahogy a fény szokott kihunyni a kihűlő cigarettacsikk végén. Santiago ajkait egy apró sóhaj hagyta el, a lehelete fehér felhőként vált le róla, és azonnal szétfoszlott a fák között. A hideg ugyan csípte az arcát, de az igazi maró érzés mégis belülről jött. A nő szavai csendben célba találtak, ám a megállapítása nem vád volt, inkább csak felismerés. Santiago tekintete egy pillanatra elsiklott Elfeldáról, végig a sötét fatörzseken, a hófoltokon, a távoli semmin, ahol az ember könnyen hihetné, hogy el lehet tűnni.
- Mint mondtam, az elől senki sem futhat el… - szólalt meg végül csendesen. A hangja mély volt, kissé rekedt, mintha a hideg és a kimondatlan szavak egyszerre ültek volna rá. - Én sem vagyok kivétel. Én is cipelem a magam bőröndjeit, ahogy mindnyájan tesszük. A kérdés csak az, hogy találunk-e olyat, akivel osztozni tudunk a terhen…
Finoman Elfeldára pillantott. A szomorú mosoly még mindig ott bujkált a szája sarkában, és a szeme körüli apró ráncokban, mintha az idő maga is megállt volna egy lélegzetvételre, hogy jobban lássa ezt a törékeny pillanatot. A fény és az árnyék váltakozva rajzolták ki az arcát, ahogy az ágak között átszűrődtek a halvány napsugarak.

- De azért próbáltad már? És hogy ment? - kérdezte Elfelda.
Santiago nem felelt azonnal. A léptei megtorpantak, mintha lábai elől hirtelen eltűnt volna az erdei ösvény. A zaj teljesen eltűnt, még a hó roppanása is elnémult. A férfi lelki szemei előtt képek villantak fel, élesebben, mint bármely emlék: egy kikötői raktárépület sós, olajos levegője; egy elhagyatott ház nappalija; egy üres pincehelyiség, ahol a falak magukba szívták a sikolyokat. Mindegyik kép közepén ő ült egy rozoga széken, a fa nyikorgott alatta, és vele szemben valaki felemelte a pálcát. Az Imperius átok megváltásként csendült, akár egy altatódal, ami selymesen bekúszik az ember bőre alá. És hirtelen ott volt ő és a boldogító nemlét, a lebegés, ahol a kötelességek eloldódnak, a felelősség súlya megszűnik, és a világ egyszerűvé válik. Ez volt az auror egyetlen menedéke. A sötétség egy fénnyel bélelt szobája. Legalább is addig, míg meg nem ismerte a nőt...
De minderről nem mesélhetett Elfeldának. Nem most. Talán sohasem…

Pillanatokon belül visszatért a valóságba, majd lassan a nő felé fordult. A mozdulat nem volt sietős, inkább megfontolt volt, mintha minden centiméter számítana. Kezével finoman végigsimított a nő arcán, kisöpörve egy kósza, szőke tincset a kék íriszek elől. A másik kezével a derekánál fogva közelebb húzta magához Elfeldát, áthidalva a maradék távolságot, amely még köztük feszült.
- Mást sem teszek… - mondta halkan, szinte suttogva. A távolság lassan elfogyott kettejük között. - És hála neked, egyre jobban megy.
A csók nem volt hirtelen, de nem is volt bizonytalan. Úgy érkezett meg, mint egy rég várt finálé egy fekete-fehér film végén. Santiago ajkai puhán, mégis határozottan simultak Elfeldáéra, és a csókban ott volt megannyi visszatartott lélegzet és elfojtott vágy lüktetése, az a kitörni kész erotika, amely eddig csak árnyékként kísérte őket. A világ megszűnt zajosnak lenni, de a csend most nem üresség volt, hanem telítettség. És akárcsak a csend-zaj, úgy a fény-sötét ellentét is feloldódott egyetlen, vibráló pillanatban.
Aztán amikor végül elszakította ajkait a nő ajkaitól, a levegő hirtelen újra hideg lett, mintha a varázs egy lépéssel odébb költözött volna. Santiago tekintete Elfelda mögé siklott, fel a magasba. A fák között, a sötét hegyoldal peremén derengeni kezdett a sziklaorom, amelyen a mágikus aurájú varázsbuborék halvány fénye pulzált, mint egy szívverés a mélység fölött.
- Megérkeztünk - mondta Santiago, ám azt, hogy a szó az ösvény végéről, és a buborék alatti asztalról, vagy kettejük beteljesedett pillanatáról szólt-e, nem lehetett tudni...

Elfelda érintése libabőrössé varázsolta őt. Jóleső, szinte fájdalmas bizsergést érzett, ahogy a finom ujjak beletúrtak a hosszú, sötét tincsekbe. Abban a pillanatban minden zaj megszűnt körülötte: nem hallotta a szél zúgását, nem érezte a hideget, nem volt többé múlt, nem voltak titkok, sem parancsok. Csak az a biztos tudat maradt, hogy kell valakinek. Nem egy aktának, nem egy ügynek, nem egy minisztériumnak - hanem egy élő, lélegző nőnek, aki most ugyanazzal az elszánt gyengédséggel csókolta őt vissza, amellyel addig csak nézett rá.
A boldogság idegen érzés volt számára. Nem harsány, nem felszabadító, inkább csendes és súlyos, mint amikor az ember hosszú idő után végre leül, és rájön, mennyire fáradt volt. Santiago most először nem játszott szerepet. Nem volt auror, nem volt a spanyol minisztérium láncra vert vérebe, nem volt eszköz és nem volt fedősztori. Csak az az ember volt, aki lehetne - és akit Elfelda így is, sőt pont így csókolni akart. Ez a felismerés veszélyes gondolatot ébresztett benne: hogy talán valóban megérné mindezt maga mögött hagyni. Hogy talán a megmentés nem mindig egyirányú. Hogy talán, akaratlanul is, egymást húzták ki valamiből, amibe külön-külön már belefáradtak.

Elfelda kézen fogta, és maga után húzta a sziklaorom felé. Santiago mosolyogva követte őt, és engedte, hogy a nő vezesse. A varázsbuborék fénye puhán derengett előttük, mint egy meleg ablak egy hideg utcában. Nem menekülés volt ez, tudta jól. Csak egy ideiglenes tér, ahol meg lehet állni. Egy lélegzetvétel a nagyvilág két szívdobbanása között.
- Merlinre… hogy tudtad ezt kitalálni… és megteremteni? - hallotta Elfelda hangját, amely egyszerre volt ámuló és meghitt.
Santiago halkan felnevetett, a hangja megtört a hegyi szélben.
- Nem is rossz egy magamfajta, öltönyös aurortól, igaz? - mondta könnyedén, majd oldalra billentette a fejét. - De be kell vallanom valamit, amit még a kollégáim előtt is próbálok titokban tartani: végtelenül romantikus alkat vagyok.
Újabb nevetés szökött fel belőle, ezúttal oldottabban, aztán derékon fogta a nőt, magához húzta, és finoman összeérintette a homlokukat.
- Örülök, hogy tetszik…

- Tudod, ez most lehet, hogy furcsán hangzik, de számomra felfoghatatlan, hogy egy ilyen érzékeny és fényes szív hogy bírhat el ennyi sötétséget...
Santiago arca egyetlen pillanatra elkomorult.
- Sötétség nélkül nincs fény - felelte csendesen. - És ez igaz visszafelé is. A legfényesebb gyertyaláng veti a legsötétebb árnyékot…
A szemében ott ült az elmúlt évtized minden fájdalma, gyötrelme és kimondatlan borzalma, de valahol mélyen, szinte szégyenlősen, pislákolni kezdett egy apró fény. Nem hirtelen, nem látványosan. Csak annyira, hogy észrevehető legyen.
- Azt hiszem, ez a fény mindvégig ott volt bennem - tette hozzá halkabban. - De az igazság az, hogy még sosem találkoztam senkivel, aki képes lett volna kihozni belőlem mindezt… egészen mostanáig.
A szél ekkor felerősödött. Belekapott a kabátjába, majd összekeverte Santiago sötét hajtincseit Elfelda szőke fürtjeivel, mintha maga a szédítő magasság próbálná összefonni őket.
- De bárhogyan is, én szívesen görgetem veled tovább a bőröndöket… - mondta Elfelda.
Ebben a mondatban nem volt ígéret az örökkévalóságra, nem volt követelés, csak elfogadás. Egyfajta ajánlat volt ez, amit nem lehetett félreérteni. Mégis, a férfi lelkének legmélyén ott motoszkált egy keserű gondolat: egyszer majd kiderül, miért lépett valójában Elfelda életébe. És akkor minden más fénytörést kap. De addig is, próbált nem gondolni az elkerülhetetlen jövőre. Nem felelt szavakkal, helyette újból megcsókolta a nőt.

- Remélem, éhes vagy - mondta végül, kissé rekedten, amikor elszakadtak egymástól. - Mert valami igazán különlegessel készültem. Gyere!
Magával húzta a nőt a varázsbuborék belsejébe. Odabent eltűnt a szél, elhalt a hideg, és a külvilág zajai tompa emlékké szelídültek. A levegő meleg volt és fűszeres, finom ételek illata lengte be a teret, a fény pedig úgy simult köréjük, mintha mindig is ide tartoztak volna. A béke nem volt végleges, de most valóságos volt. És ez a délután, s talán még az este is, csak az övék volt, senki másé...