○ R: mature (16+)
○ Tw: politika. a történet minden része fiktív,
nem tükrözi a szerző meggyőződését.
○ 2005. 09. 10.
A márványfalak gótikus ragyogása bizalmat keltett benne — mélyebbet,
mint a Roxfort korábbi napjain, melyeken úgy járt csak szellem a falak közt,
mint baljóslatú ígéret. Mintha két tükör beszélne egymáshoz — olyan volt
Ms. Llewellyn tekintetében előbb a vélt kíváncsiság, aztán hangjában a kérdés.
Emlékezett rá, ahogy az ember soha nem feledi el vetélytársait:
ennél nagyobb tisztelettel nem is illethette volna, hasonló a hasonlót.
A kő hideg — a rideg folyosókon járt előtte a történelem, és mert egészen
hihetetlen volt, a közelmúlt is. Elizabeth Rappaport csak méla derűvel
gondolt a történet elejére, melyből nemzete sarjadt — és ahová most csak
egy játék kedvéért visszatért. Annak érződött — semmi komolynak,
semmi személyesebbnek egy óceánba öntött csésze teánál.
Nem felejtette el a különös szövetséget — a kinyújtott kezeket, a győzedelmes
zászlókat Dunmore Headtől kelet felé. Ami jó volt, könnyen merült
megszokásba az angol éghajlaton — kivéve Ms. Llewellynt.
Az Ilvermorny címere janus-arcával most is a zakója része maradt:
egy sötétbordó selyemköpeny alatt, melyet a kora este érdemet ki.
A luxus nem volt kérdőjel — pont a mondatok végén, és mert Elizabeth
amerikai volt, rögtön individualista is. A Roxfort szürke-négyszíne
mindenen megjelent — diákjainak hangjában is, mely visszhangzott azon
a rossz emlékű tanórán is. Madrigal bizonyára otthon érezte magát közöttük —
a káosz rendezett sorai jobban illettek hozzá, ajkán akkor is mosolyt élt,
mikor arra legkevésbé lett volna oka. A lázadók helye a teremtésben —
Elizabeth Rappaport szerint most is ott húzódott, ahol az aranyhíd.
Minden a legtökéletesebb rendben — ahogy forró délutánt elsöprő vihar követ.
Korán érkezett — megszemléli a közeli portrékat, egyformán érdektelenné
mázolt vonásaikon néma érdeklődés ült. Bizonyára kísértésnek, rejtett tőrnek
látták — ahogy az paletta más navy, bordó, jégkék árnyalatait.
A Roxfortnak talán épp erre nyílt kívánsága — saját végzetére, ahogy annyiszor
már korábban. Elizabeth mosolya őszinte volt — mint aki tud már valamit,
amit mások még nem.
A hűvös, tartózkodó folyosók színpadán részleteik kínálták magukat mások
vágyának játékszeréül — Elizabeth mozdulatai lassúak, elegánsak, ahogy
jár közöttük. Ruhájának anyaga, szabása nem kijelentés — a gesztus, a
koreográfia beszél helyette. Szájának íve mindig okkal nevetett csak:
laissez-faire a világvége huszonharmadik órájában.
— Ms. Llewellyn, örömömre szolgál, hogy meghívott. Nagyon figyelmes öntől,
köszönöm! — emlékszik rá, ahogy márvány emlékszik márványra.
A bordó és a palackzöld mindig illettek egymáshoz — mindkettő csak akkor nyerte el
valódi mélységét, ha értő kezek nevelték. Szükségnek még lehellete sem rontotta
nemzetközi kapcsolataikat — a pénznek, hagyománynak épp olyan a csengése,
bármely égtáj örököse is. Vetélytársak voltak, mert vérükben volt — azonos árnyékai
a szellemi értékek trónjának, mielőtt elfoglalnák azt.
Ahogy Ms. Llewellyn, Ms. Rappaport is pontosan értette kötelességeit.
És hogy minden trón egy koporsón áll.
— Nagyon kíváncsi vagyok az önök Prefektusi fürdőjére. Gyakran jár ide? —
ujjai a kilincset érintik, mielőtt szembogarai a belső tér gazdagságára tévednének.
Finoman biccent — mintha koronában bólintana elismerése jeleként.
Az óriási medence még üresen is lenyűgöző látványt keltett — a terem maga deklarálta
önnön rangját, kiváltságát szépségében, részleteiben. Jellemében talán —
mert jellem kellett megannyi arany, rózsaolajjal illetett perc között így kitűnni
a Roxfort magabiztos palettája alatt.
Elizabeth nézte a számtalan csapot — a magas ablakokat, a kis asztalra állított
borostányszín poharakat, a hűtött, gyümölcsökkel díszített tálakat.
Eddig is tudta, a Roxfortért kár lesz — égő valójának egy szeletét látva azonban..
valamiféle váratlan sorsközösséget, és rögtön bajtársiasságot is érzett.
Egyetlen amerikai sem hagyná veszni azt, ahonnét családfája gyökerei nyújtották
ujjaikat felé — egyetlen sem, amelyik emlékszik az elmúlt évszázadra.
|