Roxfort RPG

Összeszűkülő szembogarakkal hallgatom az ajkaidon kisikló szavakat. Látom az örömtelen, száraz mosolyod. Ismerem jól, hiszen ez köszön vissza a tükörből rám is, és ez néz vissza rám minden fényképről, amikor mosolyogni próbálok. Csak neked, ki a világnak ilyen csodálatosan hazudsz, ez sokkal rosszabbul áll, mint nekem. Legyünk őszinték.

Valami nincs rendben velem. Valami nagyon nincs rendben, ezt pedig tudtam, mindig is tudtam, ám ez mindeddig magányos szenvedésem és égető agóniám volt, lassan rothadó titkom, melyben nem osztozott senki más, és csak annyit láttak belőle, amennyit láttatni engedtem. De valami megváltozott, valami más, mert most már te is tudod, látom a szemedben, hogy tudod. Mennyit tudsz belőle? Mire emlékszel? Tényleg tudod, vagy csak paranoiám hatalmasodik el felettem, és játszik velem, mint macska az egérrel? Tudod, biztosan tudod. Láttad a véres kezeimet, láttad a gusztustalan ösztöneimet, megpillantottad az emberbőr mögötti szörnyeteget. Eydis klánjának engem kellene levadásznia, nem a rougaroukat, nem az akromantulákat. Én érdemeltem ki, hogy üldözzenek, mert egymagam nagyobb, lassabb és alattomosabb métely vagyok a világban, mint azok.

Pálcám vége úgy karistolja fel vékony bőröd, hogy nem szalad ki egyetlen átok se ajkaim, se gondolataim közül. Az átok én magam vagyok – puszta létezésem, ahogyan egyik lábammal a porcelán szélére támaszkodok, hogy ne tudj kitérni, és a kezem, mely pálcámat fenyegetésként a nyakadhoz illeszti. Röviden időzik csak el pillantásom a felbuggyanó vércseppen; a horzsolás, amit a hideg fa okozott, elég kicsi, de emlékeztetnem kell magam, hogy végtére is te dőltél bele a pálcámba, te akartad azt, hogy fájjon. Talán élvezed? Titkon még nálam is betegebb lennél, Maddock?

Nem csoda, hogy nem bírjuk elviselni egymást. Két őrültet ilyen kicsi helyen nem visel el a világ. Késő viszont, mert mind a ketten összezáródtunk ide. Egyikünknek engednie kell, mert a két akarat egyszerre nem érvényesülhet.

- Nem tudsz te semmit, Maddock. - hazudok, bár nem kell mélyen kutatnom hozzá, hogy tudjam, át fogsz látni ezen. Tudhatom, hogy valamit sejtesz, tudhatom, hogy legalább részben láttad egy olyan oldalamat, amit nem feltétlen akartam, hogy láss. De biztos vagyok abban, hogy nem tudod, pontosan mivel is állsz szemben.

Az én őseim vélhetően megölték a tieidet, pedig már mágiát se tudtak használni. Vajon még mindig ugyanígy néznél rám, ha ezt tudnád?

Elkapod a csuklóm, ahogyan megpróbálsz kimozdulni csapdád elől, azonban nem menekülsz pálcám elől, mintha még mindig akarnád a büntetést. Nem jut eszembe olyan átok, aminek a következményei nem lehetnek potenciálisan végzetesek mindkettőnk számára. Gyűlölöm, hogy itt vagy, gyűlölöm, hogy el kell viseljelek, és gyűlölöm, hogy egyre csak önmagamra emlékeztetsz. De azt azért én sem akarom, hogy meghalj. Példát veszek a vadászokról, tudod, azokról, akiknek az öröksége szennyezi a vérem, és amit minden igyekezetem ellenére nem tudok kimosni magamból. Szabad kezemmel próbálnék a fejedhez, az arany hajadhoz nyúlni, hogy erővel megragadva kifordítsalak állásodból, és a másik irányba nézz az egyik üres mosdóajtóra. Nem akarom, hogy a szemembe nézz. Nem akarom, hogy az arcomat lásd. Grátisz, ha hajad markolásával sikerül fájdalmat is okoznom neked. Pálcás kezem felett visszaveszem az irányítást; még érezheted a nyomását a hátadon.

- Jobban aggódnék amiatt, amit tenni fogok. - sziszegem a füledbe fenyegetőleg. Ami elmúlt, az elmúlt; nincs időnyerőm, amivel vissza tudnám fordítani az időt, hogy lebeszéljem magam arról az elixírről. Még ha lenne is, se gondolom, hogy ez megoldana bármit. Csak annyit érnék el vele, ha legközelebb a gyengélkedőn kötök ki, újra meglátogatnál, mert azt hiszed, jelent nekem bármit, ahogy kölyökkutya tekintettel sajnálkozol felettem.

Egy haszna talán mégis lenne. Megakadályozhatnám, hogy pórázt tegyél a nyakamba, és a rabszolgáddá tegyél. Mert a tetteim hozzád láncoltak, és te fogod a lánc végét. Erre pedig ennyi idő után most először kezdesz erre végre rájönni.

- Hallgass ide, Maddock. - gyors és határozott tempóval kísérnélek be az egyik mosdófülkébe, hogy a toalett felé térdeltesselek. Épp csak a hajadat nem azért fogom, amiért egy jól sikerült bulin bármelyik, hosszú hajú lányét.

- Innentől kezdve a dolgok egyszerűek lesznek. Két lehetőséged van. Egy. - a kezem még mindig a hajadban, épp elég erővel hozzá, hogy érezd, ha akarnám, lenyomhatnám a fejed a csempére. Nem teszem viszont meg; épp csak megtartanálak ebben a kiszolgáltatott, térdelő helyzetben, hogy felfogd a helyzet valódi súlyát.

- Nem szólsz hozzám. Nem nézel rám. Nem keresel, és nem próbálsz a közelembe férkőzni. A tantermek másik végét választod, amikor csak lehet. Cserébe megígérem, hogy én is levegőnek nézlek. Kettő. - alig észrevehetően húzok egyet a hajadon, hogy közelebb emeljem a fejed az enyémhez. Nem akarom, hogy esélyed legyen bármi másra nézni, mint a víz tükröződése a rosszul kivilágított mosdóban.

- Tönkreteszem az egész tanéved. És hidd el, Maddock, sok dologban vagyok jó. Tényleg sok mindenben. - karcolom a füledbe. A kis skót kirándulásod a személyes játszóterem lesz. A választás a tiéd: mi lesz?

Koponyád a mosdókagyló porcelánja felett; mindketten tudjuk, egyetlen, óvatlan mozdulatomba kerülne, hogy a padlót véred áztassa el. A véred, melyet tébolyomtól tengődve, önnön őrületem ösztönzésére nyáron megízleltem. Aranyat nem találtam – találtam helyette valami mást magamban, valami egészen borzasztót és szörnyűt. Valamit, amit nem bírok nézni.

Hánynom kell magamtól.

Én markolok rá szőke fürtjeidre a mosdókagyló helyett, én fenyegetlek azzal, hogy megalázlak, hogy szennyvizet itatok majd veled, vagy egyszerűen csak megcsókoltatom veled a porcelánt, hogy csodáljam és borzadjam, milyen mintázatként terebélyesedik a padlón a belőled ömlő vitae. Kiváló vagyok abban, hogy nyomorgassalak, és tudom, hogy csináljam úgy, hogy másnap még be tudj jönni órára. Egyedül azért nem történt még meg, mert még én is félem a következményeket.

Gyűlölettel vegyes rettenet tombol zöld íriszeimben. Szeretném azt hinni, nem vagy képes olvasni bennem, ahogyan nem voltál képes olvasni a jelekben sem. Emlékszem a torkomban dobogó szívemre, amikor tavaly ugyanezzel a kiskutya tekintettel néztél rám valami sportsérülés miatt. Mintha meghatnának az állatok. Nem gondolom, én voltam a célja, épp csak én voltam ott a helyszínen, aki elsődleges fókuszod lehetett a fájdalomban. Talán szeretem is, hogy mindig a fájdalom az, mely emlékemhez kapcsol. De miért éreztem valaha olyan üresnek magam, amikor nem az én segítségem kellett?

Meg akarom tenni. Neki akarom csapni a fejed, teli erőből, még akkor is, ha tudom, abból nem kelnél fel többé. Látni akarom a kínod, akarom, hogy azt én okozzam, hogy a tortúrádnak én legyek a kezdete, én legyek a vége, és én adjak végre könyörületet. Akarom a kontrollt, vissza, vissza az életem felett, melyet valamilyen módon elvettél tőlem, és most minden lépésem, minden lélegzetvételem fenyegeted. Akarom azt, hogy csak tűnj el! Tűnj el, nyomtalanul, nem kell a véred a padlóra, nem kell a sóhajod a karomban, nem kell más, csak tűnj el, szűnj meg, sorvadj el, és vidd magaddal a tébolyt, vidd magaddal azt, ami beteggé tesz, mert hát érted? Valahogy tényleg részese lettél annak, ami felemészt. Olyan nagy kérés ez? Nem kérek én lehetetlent tőled, csak azt, ami jár nekem.

- Bassza meg! - először erősödik a szorításom még az eddigieknél is jobban, és fentebb emelném a fejed, hogy nagyobb lendülettel teljesítsem be azt, ami pillanatnyilag, legalább pár röpke másodpercre segítene levezetni a feszültséget. Még én is elhiszem, hogy meg fogom tenni. A mozdulat aztán csalódás, mert ez vagyok én, ezt vagyok csak képes nyújtani neked. Elengedem a fejed, megkímélve a további fájdalomtól, bár az irgalmat és a könyörületet nem tiszta szív és lélek hozza, hanem csak a még több zavar és a még több gyűlölet.

Valami kurvára nincs rendben velem. Miért vagyok ilyen? Miért teszem ezt… magammal?

- Vedd úgy, hogy megállapodtunk. Nem akarom azt se, hogy rám nézz. Mi ketten… - ujjamat kettőnk között mozgatom jelzés értékűen.

…nem beszélünk többé. - eltávolodok tőle, a szomszédos mosdó ajtaját pedig erősen bevágom. Indulataim a kemény diófa zöldre mázolt ajtaja bánja.

A becsapódás és az ajtó reccsenésének hangja még akkor is kísért, amikor már rég nem vagyok itt.

//köszönöm a játékot! ♥