Roxfort RPG

Nem vagyok egy nagy karácsonyozós típus. A mi családunk nem ünnepel ilyet, igazából nem is hiányzik, de értem, hogy miért van bezsongva gyakorlatilag mindenki. Talán az eddigiekhez képest is kevesebb fegyelem jutott Fawcett szünetet megelőző, utolsó, hétfő reggeli tanórájára, mintha a hétfők nem lennének különben is még nálam is undokabbak. Az eddigi rendnek megfelelően megint nem sikerült semmit tanulnunk. Így ne legyen olyan érzése az embernek, hogy szándékosan hátráltatni akarják.

Nincs igazán kedvem ehhez a beharangozott eseményhez.

Sajnos nem kereshetek kibúvót, amivel diszkréten elkerülhetném az egészet és kivonhatnám magam a kötelesség alól. Mindig is volt egy kis irigység bennem azok felé, akik látszólag pontosan tudják, hogyan kell egy ilyen bálon viselkedni, és egészen eddig azt hittem, hogy én is közéjük akarok tartozni, én is olyan akarok lenni, mint ők. De most nehezen tudok nem arra gondolni, hogy milyen bosszantó lesz viselnem magamon mások tekintetét. Vajon nézik-e majd, hogy tudok-e már sántítás nélkül járni a próbán szerzett sérülésem után? Figyelik-e, hogyan feszengek egy ilyen környezetben? Keresik-e majd szándékosan a hibáimat, csámcsognak-e a külsőmön? Ítélkeznek-e amiatt, hogy kivel állok szóba – legyen annak vére bármilyen? Tudom jól, hogy gyűlölni fogom az egészet. Pontosan tudom, hogy gyűlölni fogom a rendezvényt már azelőtt, hogy betettem oda a lábam. Azonban a hiányom nem opció.

Készen állok arra, hogy elkövessek egy újabb hibát, és tudom, hogy milyen következményekkel jár majd egy esetleges igen. Nincs jó választás ebben a helyzetben. De ha már ebbe a helyzetbe kényszerültem, szeretném a legtöbbet kihozni belőle. Miért ne tölthetném az időmet valakivel, aki még sose bosszantott fel úgy rendesen, mindig kedves volt velem, sosem mutatott előítéleteket, és egészen… komfortosan érzem magam mellette? Halloween óta talán túl vagyunk azon is, hogy a legrosszabb arcomat lássa. Elviselte azt is, amikor ezek után a Halloween utáni, legelső tanórán szó nélkül mellette foglaltam helyet, szakítva az eddigi megszokásokkal, és eltérve a szokásos, rendszerint Orville-ből, Rokuroból vagy Varvarából álló helyválasztásommal.

- Még nem gratuláltam a meccsetekhez. Nem voltál borzalmas. - nem ez lett életem legjobb gratulációja, nem szoktam sűrűn osztogatni. Nem rajta múlt, hogy a meccset elveszítették. A Griffendél szurkolói között néztem a mérkőzést, még ha a kapitányukról a véleményem olyan is, amilyen. Az érdemeit nem vitatom, a dolgokhoz való hozzáállását igen, de igyekszem minél kevesebbet nem csak találkozni vele, hanem még gondolni is rá. A tények azért tények, ezen a mérkőzésen egyáltalán nem tapasztaltam ugyanazt a szervezettséget, mint amivel októberben szembesültem a Mardekár elleni kapkodós, fegyelmezetlen játékukkor. Lehet, csak rossz passzban voltak. Nem állítom, hogy nem voltak vesztes mérkőzéseim, amíg még játszottam, még ha kétszer haza is vittük a kupát Wampusfalvába.

- Örülök, hogy felépültél a sérülésből, Annie. - éppen rajta tartottam a távcsövem, amikor az a gurkó betalált a könyökére. Nem volt kíméletes. Nincs kétségem felőle, hogy a Roxfort gyógyítója ne boldogulna vele. Talán csak a defenzív mágia tanáruk, aki ekkora csalódást okozott, a javasasszonyuk viszont az én összes eddigi bajomat el tudta látni, beleértve a novemberi fagysebemet. A folyosó egyik elágazásánál aztán balra fordulok, elhaladva az egyik roxfortos diák ideszökött macskája mellett, aki meglehetősen közömbösen viselkedik velem. Nem veszem észre, és nem veszek róla tudomást, ahogyan az átváltoztatástan teremhez indulunk. Legalább McGalagony professzor óráján várhatóan valami érdemlegeset is fogunk tanulni…

- Mik a terveid a téli szünetre? Gondolom, családi elfoglaltságok. - elég részeg voltam, de nagyjából vannak emlékeim azokról a dolgokról, amiket mesélt róluk. Függetlenül attól, hogy nem ünneplem a karácsonyt, mert csak a konformista társadalom újabb léleksimogatását látom benne mondvacsinált hagyományokra hivatkozva, ha lenne erre lehetőségem, én is hazalátogatnék. Hiányzik Ghostpine, hiányzik az anyám, hiányzik az otthonom, és hiányzik, hogy a tetőről nézhessem az északi fényt. Abból itt semmit sem fogok majd látni. Legalább az időjárás már kedvezőbb, és jobban hasonlít ahhoz, amit megszoktam. Míg mások már téliesebb öltözetbe burkolóztak, én vékonyabb pulóverben mozgok egészen otthonosan ebben a hidegben. A Roxfort és a hozzá tartozó birtok túl kicsi nekem, néha egészen olyan, mintha meg akarna fojtani, de legalább az időjárás mellettem van. Számomra a hideg nem megpróbáltatás, hanem megkönnyebbülés. Mintha valami mégis csak követett volna otthonról.

Forgatom a szemem reakciójára, bár nem állítom, indokolatlan tőle. Nem sűrűn osztogatok dicséreteket, rendszerint pedig én magam sem tudok mit kezdeni vele, amikor én kapok belőlük egyet. Önkéntelenül bár, de bevillan az a régi emlék, amikor úgy lekorholtam Maddockot egy hasonlóért, hogy szerintem a szavaim se teljesen értette meg.

- Szűkmarkú vagyok a haszontalan gesztusokkal, nem vagyok hozzászokva. - tényleg csak kedves (???) akartam lenni a magam mércéjéhez képest. Szerintem még Prudencet sem dicsértem meg semmiért soha. Tudom, hogy képes lenne könnyedén elragadtatni magát, és a végén még azt hinné, neki ez jár. Anyámék így is túlságosan kesztyűs kézzel bánnak vele. De talán már sejti, hogy nem alapértelmezett az, hogy megköszönik, amit csinálsz.

De mondjuk amit mondtam Annienek, az tényleg béna volt. Nagyjából már akkor tudtam, amikor kiejtettem a számon, éppen csak nem tudtam addigra féket kötni a nyelvemre.

- Jövőre egyikünk se lesz itt, nem lesz mit ünnepelni. - a jelenünk csak egy állomás, még ha elég nagy is azok közül. Tudom, hogy a Tusa jelentős, tudom, hogy az a béna kép örökké ott lesz majd rólam a csokibéka kártyákon, viszont mindezek kevésbé fognak majd számítani tíz, vagy mondjuk húsz év múlva.

- Gyűlölök veszíteni, de sajnos tényleg nem lehet minden meccset megnyerni. Nem rajtad múlt, a teljesítményed a posztodon pedig elfogadható volt. - hanem a kapitányukon, aki az októberi meccshez képest most semmirevaló teljesítményt nyújtott. Valami változott, pedig elsöprő és könnyű győzelemre számítottam Siennától. Eltűnt belőle a tűz, az arrogancia felfalta. Talán a csapatával kellett volna foglalkoznia a sportszerű Barbon-gyűlölet mániákus gyakorlása helyett. Nem hiszem, hogy valaha megérti, hogy nem vagyok az ellensége.

- Tényleg nem az övé volt. - figyelem, ahogyan a már épnek tűnő könyökére mutat, és hallgatom ennek a Harrynek a bocsánatkérését. Így ennyiből nem ugrik be, hogy ki is ő, csak következtetni tudok arra, hogy a Hugrabug egyik terelője lehet. Nem sokakat jegyeztem meg az alsóbb évfolyamokból, nem nagyon beszélgetek velük. Meg ami azt illeti, másokkal se nagyon a komfort zónámba tartozó körön kívül.

- Megsúgok egy titkot, egyébként én sem viselek könyökvédőt. Zavar a mozgásban. - nem is tudom, az őrzők hogy tudnak abban a kipárnázott harci páncélban bármit is csinálni, bár amióta kviddics a kviddics, az őrzők legalább annyira, ha nem jobban a gurkók célpontjai, mint a fogók. Én legalábbis előszeretettel ejtem ki az ellenfél őrzőjét a játékból, hogy ne tudjanak védeni.

Lehet, hogy kétszer meg kéne gondolnom ezt az elhívást, miután így csetlik-botlik előttem. Nem tudom, mi vonta el a figyelmét, bár szemem sarkából még látok egy cirmost hozzádörgölőzni az egyik oszlopnak. Az oszlop alján lévő kopások egyértelműen arra utalnak, hogy hosszú ideje közkedvelt helyről van szó a macskák számára. Leguggolok mellé, hogy segítsek összeszedni a szanaszét repült könyveket és pergameneket. Ez a minimum azért a süteményért, amivel az imént még megkínált.

- Tessék. - kicsit rendezetlenül bár, de átnyújtom, amiket összeszedtem. Mintha ráadásul ugyanarra a könyökére esett volna ismét. Megvárom, míg betúrja őket a táskájába – én is egyszerűen csak így tennék - , mielőtt tovább indulnánk az igazgatónő órájára.

- Én is sajnálom. - kicsit csodálom, hogy ilyen hamar visszajön, a szünetből bőven van még hátra utána is. De gondolom, nekik azért könnyebb ezt megtenni. Tőlünk senki nem tud hamarabb visszajönni, mert szervezetten, csoportosan utazunk. De nem is akarnék. Nem olyan rossz a Roxfort, de kicsit mégis bosszantó, hogy egy mágikus szerződés az, ami a kastélyhoz köt, el az otthonomtól. Itt még sem olyan, mint ott.

- Nem tudnak jönni. És az különben se lenne ugyanolyan. - csóválom a fejem. Mindig úgy képzeltem, hogy járom a világot majd, izgalmasabbnál izgalmasabb helyeket és mágikus titkokat fedezek majd fel. Az átoktörők közül is a legjobb leszek, bárhová is vigyen az élet. De az a nyamvadt, kurva sziget mégis csak az otthonom, amit semmi nem pótolhat. Még akkor sem, ha nem ünnepeljük azt a rohadt karácsonyt.

- Persze, levelezünk. Talán majd az utolsó próbára eljönnek. - feltéve, ha megélem, de addig sok víz folyik le a Temzén. Legalább a szünet alatt koncentrálhatok majd arra a gömbre, amit attól a gargoyle-tól szedtem el. Még nem jutottam vele sokkal előrébb.

- Hiányzik Ghostpine. Az a sziget neve, ahol élünk. Decemberben sokat látjuk a sarki fényt. - azt hiszem, valamelyik bulvárlap már kitért arra, hogy hol is lakok pontosan, bár Ghostpine nem egy turista centrum, hanem magánterület, így szerencsére eddig még nem közöltek képeket és pontos helyzetet róla.

- Gondolom, azok. - nem mondták, de a szüleim hasonlóan bőkezűek a bókokkal, mint én. Amikor megtörtént a kiválasztás, az aktuális legnagyobb problémám az volt, hogy anyámat elbocsájtották a MACUSA-tól – csak azért, hogy tévedésre hivatkozva hirtelen gyorsan visszavegyék. Meg aztán Vitrol cikke, amit ezután intenzív kutakodások követtek mondvacsinált, függetlennek hazudott újságíróktól, csak hogy összehasonlítsák a profilomat Bartholomew Barebone-éval, és azt tippelgessék, vajon valóban a Barebone-ok mágiája éledt fel újra, vagy máshonnan loptuk a varázslatot.

Vitatkozhatnék, hogy nem volt olyan jó a teljesítményem. Nem is érzem annak, hiszen csak ketten sérültünk Connorral – bár ő sokkal jobban, és szerintem gyatrábban teljesített nálam. Nem érzem igazságosnak a pontozást, még Vale is jobb volt, de legalábbis egy karcolás nélkül megúszta. Az emberek nem ismernek, nem tudják, hogy számomra nem lett volna más megoldás a helyzetben, ami nem erőszakos, bár tényleges kárt nem okoztam a gargoyle-ban. Vita helyett azonban csak kimérten biccentek egyet köszönetképp. Tudom, hogy nem mindenki gondolja úgy, ahogyan ő.

Még kevesebben fogják, ha igent mond nekem.

- Akartam kérdezni valamit, Annie. - megállunk pár méterrel azután az oszlop után, ahol az imént még a macska koptatta a márványt rendesen. Még pont láthatjuk, ahogyan eltűnik a folyosó egyik kereszteződésénél, meglehetősen semlegesen viseltetve minden jelenlévő iránt.

- Elnyomja a mi? - kérdezek vissza, a szokásosnál talán tufább ábrázattal. Egyáltalán nem vagyok képes dekódolni, hogy mire is gondolhatott, mire utalt pontosan. Ha nem lenne esetleg egyértelmű, Ishidával hogy a fenébe tudjuk ilyen jól megérteni egymást, amikor földi halandó ránk nézve arra se tudna gondolni, hogy mi egyáltalán szóba állunk egymással.

Nem lettem tehát okosabb, bár az agyam egy rejtett, távoli kis rekesze talán képes elraktározni azt az információt, hogy nem annyira borzalmas dolog örömet okozni másoknak mindaddig, amíg a bókolás nem válik hazugsággá, vagy eszközzé ahhoz, hogy manipuláljanak vele. És akkor itt az újabb kérdés, mi az a pont, amikor már manipulációnak számít? Mikor mondasz valamit csak azért, hogy kedveljenek? Mert a legtöbben ezt teszik, de én ebből köszönöm, nem kérek. Közben mégis, nem ezt teszem most is, azért, hogy közelebb kerüljek legalább egy kicsit a jó oldalához?

- Persze, te leszel az első, aki valaha bármikor eszembe jut majd varázslények kapcsán. - ha személyről van szó, és nem pedig arról, ahogyan egy kerék megpördült fél tucatnyi varázslény fotójával, szemben az én félresikerült, cseppet sem előnyös képemmel, amin megint sikerült úgy kinéznem, mint egy sorozatgyilkosnak. Ezen a fotóretusok sem segítettek, konkrétan felismerhetetlen vagyok rajta. Bár ez kicsit talán szerencse is.

- Erről beszélek. - helyeselek arra, amit mond, a pacsit feltartó kezére azonban csak összevont szemöldökkel pislogok. Nem értem, mit szeretne. Elvileg a csuklóvédők egyébként úgy vannak kialakítva, hogy ne kéne zavarniuk a mozgásban, de mégis ezt teszik. Idegesít. Talán a könyököm nem is sérült soha úgy, ahogyan Annienek, még távcsövön keresztül se volt szép látni. Viszont aki kurvá… Hmm, ez talán megy szebben is. Aki sportolónak megy, az ne csodálkozzon azon, ha sportbaleset éri. A kettő sajnos kéz a kézben jár, a kviddics pedig a brutálisabb seprű sportok közé tartozik. A quodpot talán durvább, robbant már a pofámba a labda, nem volt szép. Nem volt kedvem viszont Malachi hajdani bátyjával több időt tölteni, mint amennyi kötelező, idegesített, ahogyan sorban álltak körülötte, hogy felszopják, mert azt hiszik, bármit is nyernek vele. Nekem ehhez nem volt gyomrom. Maradt hát a kviddics, ott úgyis kevesebben vannak.

- Ha visszajöttél a szünetről, és nem lenne elég leckéd, akkor szívesen mutatok pár terelő trükköt. Félreértik a posztot, nem elég az erő, kell hozzá a technika is. Láttam tőled egy csavart ütést is októberben, nem vagy rossz, na. - megint sikerül nagyon szofisztikáltan kifejeznem magam, bár legalább nem tettem hozzá, hogy lány létedre. Nem emlékszem, hogy mikor volt a Wampusnak utoljára női terelője, talán még a csapat tagja se voltam. Nem gondolom, hogy nem-specifikus a dolog, a technika pedig megelőzi a fizikai fölényt, bár kétségtelen, hogy mindkettőre szükség van hozzá, ha hatékony akarsz lenni a poszton. De a lányok gyakrabban pályáznak hajtói vagy fogó posztra. Különben is csak az számít, hogy akit a csapatba veszünk, az a legjobb legyen.

- Semmiség. - adom oda a dolgait. Nem csinálok nagy ügyet abból, hogy a kapkodásban véletlenül az én kezemet érinti meg. Miért is kéne?

Nem sokat tártam fel neki a családomból. Bőven elég, hogy a hiénák már lehozták, ezzel belefurakodva a privát szféránkba. Nem mondanám, kielégítő lenne a viszonyom Prudence-szel, mert szerintem ostoba és naiv, aki folyamatosan ábrándokban él az őt körbevevő világ kapcsán. De az azért nem tetszik, hogy olyan figyelmet kap, ami esetleg ártalmas is lehet neki. Tudtam, hogy bosszantóan sok hírverése lesz ennek a Tusának, főleg, miután Amerika hozzáért és bemocskolta a szabadság, a függetlenség és a kapitalizmus jegyében, de ez talán még így is túlzás. Eddig csak egyetlen, rövid levelet váltottam vele novemberben, amihez mellékelt egy frappáns rajzot rólam, a sérült térdemről, egy jégsugárról meg egy gargoyle-ról, de még nem jött meg az ihletem arra, hogy megköszönjem figyelmét. Talán majd a téli szünetben. Szinte üres lesz a kastély, szerintem ráérek majd ezen is gondolkozni, hogy mit írjak neki.

- Ez… igazán kedves tőled. A dobozt kéred vissza? - tényleg szerencse, hogy a doboz nem tört össze. Kár lett volna érte. Nem szeretem az ételt pazarolni.

- Nem vagyok egy ölelgetős típus. Mi nem ünnepeljük a karácsonyt. Nevezzük generációs traumának. - nem vagyunk jóban a keresztény ünnepekkel, nem tettek azok semmi jót nekünk. Van elég vallási fanatista a világon, nem kell még egy.

- De a mákos sütemények Minnesotában elég népszerűek, úgyhogy ennek… - felmutatom a süteményes dobozt, mielőtt elrakom.

…most nagyon örülök. Egy Juicy Lucy tenne még boldogabbá. Az se baj, ha nem sárkányból. - meg igazából bármilyen hamburger, már a sárkányhúshoz sem ragaszkodom. Nem mintha bármi felérne a sárkánysteakhez, de nem hiszem, hogy az itt beszerezhető. Ilyenkor érzem azt, hogy a WizBurger nem sietett eléggé a kapitalizmussal.

Valószínűleg a szüleim tényleg itt lesznek az utolsó Próbán, legalábbis volt már erről említés az egyik levelükben. De sok minden történik még addig. Minden döntésem, minden lélegzetvételem hatással van az ő életükre is. Én vagyok a pillangó Afrikában, aki meglengeti szárnyát, és hurrikánt idéz vele Amerika partjainál.

- Tényleg szép. - akaratlanul elmosolyodok az emlékekre.

- Tőlünk az egyik legszebb a kilátás rá az Államokban. Szeretek kiülni a tetőre és csak nézni. - ellenben most itt leszek ebben a gyász kastélyban, ahol lassan a falak és az erdő is fojtogatnak. Amennyi dolgot potenciálisan adhat ez a Tusa, ugyanannyi, vagy még több dolgot el is vett tőlem, és még nem fejezte be az adósság behajtását rajtam. Még nagyon az elején vagyok.

- A Próba szempontjából teljesen mindegy, hogy kedvelnek-e a lények, vagy sem. - nem veszem észre a szavaiban rejlő múlt időt. Talán csak nyelvbotlás volt.

- Harry Potter még az RBF vizsgáit se rakta le, amikor végrehajtotta a próbákat. Mindenkinél nagyobb hátrányból indult, nem kellett volna túlélnie a sárkányt, mégis gyakorlatilag megnyerte az egészet. - alaposan kiműveltem magam nyáron az eseményekből, bár első sorban az érdekelt, hogy milyen típusú feladatok vártak a bajnokokra. Cseppet sem ért készületlenül, hogy az első próbán bestiákkal találtuk szembe magunkat.

Eljött aztán a pillanat. Tudom, hogy még messze van a bál, hiszen alig pár napja, hogy kihirdették az eseményt. Viszont szerettem volna gyorsan letudni az egészet, ezzel megelőzve az esetleges konkurenciát, mert látom, hogy mások hogy néznek Anniere. Az se hátrány, hogy van időm elhívni mást, ha esetleg nemet mond. Mert nemet mondhat, bármikor nemet mondhat. Nekem mégis az első gondolatom az volt, hogy őt fogom először megkérdezni bárki előtt.

- Eljönnél velem a bálba? - nem gondoltam át teljesen, mit fogok mondani. Nem készültem előre szöveggel. A kérdésem könnyedén csúszik ki a számon, mintha az egésznek semmilyen tétje nem lenne a világon. Örülnék, ha igent mondana, nagyon is, de jobb túlesni rajta, ha nem hajlandó vállalni a velem való nyűgöt.

Nem sikerül választ kapnom arra, hogy mi az a dolog, ami elnyomja állítólagos kedvességem. Csak legyint egyet a kérdésre, ezzel megsemmisítve mindennemű, pillanatnyi törekvésem arra, hogy esetleg jobban odafigyeljek a jövőbeli, hasonló ámokfutásaimra. Valamit biztosan rosszul csináltam; valamit biztosan elbasztam, amit már szóra se méltat. Ez vagyok én, Solace Barbon, csalódások hírnöke, az illúzióvesztés mestere, akiből csak kiábrándulni lehet.

Lenyelem a dolgot, nem lenne célratörő erőlködnöm. Majd szorongok rajta akkor, amikor senki sem lát.

Mindketten tudjuk, hogy valószínűtlen egy olyan szituáció, ahol állatokkal kapcsolatban lenne problémám, Annie pedig elérhető közelségben van az esetleges megoldáshoz. Nem is hiszem, hogy ennek szólt a megjegyzés. A gesztusokat még én is értem. Valószínűleg viszont tényleg ő lenne az első, akihez ilyen helyzetben fordulnék, ha ez megoldható lenne. Már a parton meggyőzött arról, hogy legalább van fogalma arról, hogy mit csinál, ami sok esetben több, mint az enyém. Elég profi vagyok abban, hogy azt a látszatot adjam, mindig tudom, mit csinálok, és hazudnék, ha azt mondanám, néha nem az jut az eszembe, hogy csak egy imposztor vagyok. Valószínűleg viszont inkább előbb vágnám le minden végtagom, minthogy ezt hangosan is beismerjem. Irigylem kicsit Anniet, nála egyértelműek a jelek arra, hogy valamit jól csinál-e vagy sem. A sebek összehúzzák magukat, a lények pedig legalább elviselik, amikor foglalkozik velük. Bár feltételezem, sikerként könyvelhetem majd el, ha nem nőtt mondjuk még egy fejem egy ismeretlen piramisba való behatoláskor.

- Miért szórakoznék veled? - pislogok vissza értetlenkedésére. Nem szeretem, ha csak úgy hozzám érnek, idegesít, a saját anyám se szokott ölelgetni. Szerintem háromszor zuhanyoztam, amikor a próba előtt az egyik újságírónő hozzáért a vállamhoz az engedélyem nélkül.

- Este koccintunk egy BudWizarddal, akkor elengedi magát a csapat, aztán jól van. - nagyjából ennyiből a magam részéről kimerül az ünneplés, bár jól tudom, hogy se Fuentes, se Morris nem fogják vissza magukat ezeken a győzelmi ünnepeken, de mondjuk meg is érdemlik, nélkülük nem lett volna győzelmünk. Ishidát meg már úgy egészen kedvelem, és ha kötelező lenne megnevezni egy barátot, akkor az ő nevét diktálnám le, még ha teljes nyarak is telnek el úgy, hogy a másik gondolata se merül fel. Minek? Hova? Mire jó az? Azt meg hetedik éve nem tudom, hogy mi a franc keresnivalója van a Pukwudgieban, bár Gardner is rejtély a Szárnyaskígyóknál… mindegy.

- Így legyen. Mit mondtál, mikor jössz vissza, január elején, ugye? - függetlenül attól, hogy elfogadja-e a meghívást, tényleg szívesen gyakorlok vele. Szerintem a kviddicses karrieremnek tulajdonképpen már vége azután, hogy meghoztam két döntést: az egyik, hogy Angliába jövök a Tusára, a másik, legvégsőbb pedig, hogy elutasítottam az amerikai liga toborzását, kétszer is. Akkor, amikor a csapatba jelentkeztem, konkrétan tényleg nem létezett nekem más, mint a kviddics, de a prioritások hamar átrendeződtek, ahogyan egyre nagyobb hangsúlyt kapott, hogy más készségeim pallérozásával töltsem el az időmet. Kevés volt nekem, hogy csak egy újabb wampusos izomagy legyek, a sport pedig csak egy eszközzé vált, amivel kontrollálni tudom saját magamat. Függetlenül attól, hogy a Tusa hogyan alakul, nem kívánom celebként leélni hátralévő életemet, más terveim vannak.

- Helyi sajátosság. Minneapolistól északra lakok a tavaknál. - relatíve nem messze onnan, seprűvel alig két óra. Nem hiszem, hogy Ely neve bármit is mondana neki, hiába az a hozzánk legközelebbi, bár magnixokkal teli kisváros. A szigetünk szerencsére épp elég messze van tőlük. Közben biccentek egyet a dobozzal kapcsolatban, amit még a héten, elmosva visszaszolgáltatok neki, bár élek a gyanúval, hogy egy napnál tovább nem fog kitartani a sütemény.

Nem tudjuk már meg, hogy mi lett volna, ha kicsit hétköznapibb vagyok, legalább semlegesebb a lények szempontjából. Valószínűleg tényleg más taktikát választottam volna, például megpróbáltam volna játszani vele. Igyekszem a lehető legkevesebbet erre gondolni viszont. A pontozás bebizonyította, hogy nem a képességek alapján választanak. Tudom, hogy másoknak nem ez a benyomásuk rólam, de én sem örülök annak, hogy szimpátia alapján kaptam pontokat – miközben Vale például nem. Tudom, hogy Morrisnak köze van ehhez, és tudom, hogy ki fogom vívni a haragját azzal, hogy nem olyan partnert hívtam el, akit ők megfelelőbbnek tartanak. Például Eydist. Kedvelem a lányt, nagyon is kedvelem, de nem eléggé ahhoz, hogy az elsődleges választásom legyen a rendezvényre.

Annienek elég árulkodó arca van az érzelmeit illetően. Azt hiszem, sikerült meglepnem a kérdésemmel. Minden oka és joga megvan hozzá, hogy elutasítsa a meghívást, kizártnak tartom azt is, hogy ne fontolnák mások is, hogy elhívják őt. Hülye, aki nem veszi észre, hogy néznek rá a srácok. Mindannyijukat meg akartam előzni, mielőtt esetleg azért mondana nemet, mert már van partnere. Lehet, ha holnap hívom el, már késő. Vagy a következő szünetben. A mosolya és a válasza azonban kielégítően pozitívak. Biccentek egyet még egyszer köszönetképpen.

- Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést, Annie. Amúgy mi a kedvenc állatod? - nem teljesen független a kérdésem a báltól, gondoltam, készítek neki is valamit, bőséggel lesz rá időm a szünetben.

- Hagyjad csak, felveszem. - lehajolok a táskájából újfent kiborult dolgokért, amiket a kapkodós elpakolás okozott. Már a kezemben viszem utána a földre esett tankönyvét és füzetét átváltoztatástanra.

A játéktér szabad! Köszönöm a játékot! ♥