Roxfort RPG

(https://i.postimg.cc/85chkKxp/49282ba2a7a816e833f2e72ab7841c2d.png)(https://i.postimg.cc/MGx5wYWH/0158ff2e5f49aed63be205ab7714f305.png)

Ez az a hely, ahova azon diákok kerültek, akik megbetegedtek, megsérültek, vagy bármi hasonló. Madame Poppy Pomfrey a Roxfort gyógyítója, nem ismer lehetetlent, elvégre növesztett már vissza csontot, de kezelt már vérfarkas-harapást is. Ő látja el a diákokat a szükség óráján…

TW:káromkodás,öngyilkosság említése

Nem tudom, hogy mikor jutottam el a döntésig, hogy ma megteszem. Amikor legutoljára akartam az nem is igazán döntés volt, csak egy pillanatnyi elmebaj, valami, amiből nem tudtam hirtelen kikeveredni, azt hiszem akkor és ott nem is akartam igazán meghalni, csak kicsúszott a lábam alól a talaj, a talajról pedig elveszett egy láb.
Miért érzem, hogy ez most több annál? Nem kellene egy végtagnak, a testem tulajdon húsvér részének többet érnie a Trimágus Tusánál? Bármilyen értelmes ember megmondhatta volna, hogy már szeptember elsején felértékeltem ezt az egészet a magas égig. Alávetettem magam, minden percben ott motoszkált a koponyám hátuljában, hogy ez egy óriási lehetőség, minden, amire szükségem van. Talán, ha nem lenne vasbetonból a fejem…
Ha nem lennék ilyen kibaszott makacs megbeszélhettem volna valakivel, hogy mit gondolok,mit érzek valójában, legalább a barátaimmal, de nem ment. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, csak egrázom magam, mehet minden tovább. Nem akartam, hogy miattam egyék magukat, így is eleget aggódtak már.
Gemma volt itt, mikor felébredtem, Hera hozta a hírt, mindketten rohadt sokat tettek értem. Nem érdemlem meg ezeket az embereket,a mosolyukat a törődésüket és ma teszem ezt nyilvánvalóvá, mikor életemben először és utoljára feladom.
Belefáradtam abba, hogy ugyanazok a megválaszolatlan kérdések hajszolják egymást a fejemben, hogy apránként rombolnak le mindent, amiről azt gondoltam, hogy igazán én vagyok. Nem vagyok főnix, nem születek újjá minden csalódásból. Nem vagyok elég erős, elég rátermett, elég okos, elég bátor, nem tudom elviselni a vereséget, nincs bennem méltóság, türelem, alázat. Csak düh vagyok, nyers irányíthatatlan erő, amit le kell kötni, különben elsöpör mindent.

Sosem gondoltam volna, hogy hálás leszek azért, mert nem lehettem ott, amikor a bajnokokat hirdették, de őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy mi bújt volna ki belőlem abban a percben, mikor O’Hara neve hangzott el ott, ahova a magamét vártam.
Így sem volt könnyű, Hera láthatta az arcomat, a megfeszülő állkapcsom, az elfehéredő ujjbegyeket, amik azért markolják az ágykeretet, hogy nehogy összeroppantsanak valamit.
Napokig felváltva gyűlöltem mindent és mindenkit. A Serleget, az egész kibaszott Roxfortot, a barátaimat, amiért hittek bennem és biztattak, O’Harát, akiről azt gondoltam, hogy ha nem is direkt, de tönkrebaszta az egész nyomorult életemet. Egyszerűbb volt acsarkodni, mint elfogadni, hogy igazából én tehetek erről az egészről, hogy ez csak és kizárólag az én kudarcom. Talán csak Siennára nem tudtam haragudni, ahhoz túlságosan büszke voltam rá.
Rá kellett jönnöm, hogy igazuk van azoknak, akik azt pofázták, hogy egy roncs vagyok, de nem a testem, nem, az szinte tökéletes, edzett, mint az acél, csak a lelkem nem tudtam megedzeni soha. Gemmának méginkább igaza volt, mikor azt mondta, hogy nincs önkontrollom és valahol most is érzem, hogy a saját életem feletti kontrollt kergetem, ha már semmit nem irányítok ezen a kurva világon, legalább a halálom csak rajtam múljon.
Felülök, még sötét van, néhány percig csak bámulok magam elé az ágy szélén.

Semmi sem igényelt még ennyi tervezést életem során, ironikus, hogy pont a végére kellett megtanulnom figyelni a részletekre. Az első volt az időpont.
Várnom kellett, pedig szívem szerint már akkor a Temzének mentem volna, mikor Hera megjelent a gyászos képével az ágyamnál, mint valami szeretetteljes, de baljóslatú alvásparalízis démon. Démonka.  De ezt így nem lehetett csinálni, megállítottak volna, bántottam volna azokat, akik évek óta mellettem állnak és azt nem bírta volna el a lelkem.  Nem erényem a türelem, de kénytelen voltam kivárni. Kivártam míg egyedül maradtam, kicsit gyengébbnek tettettem magam, mint amilyen vagyok, kifigyeltem Pomfrey mikor mit csinál, ha semmi nem zavarja meg a rutinját, idomultam, mosolyogtam, olyan normális voltam, mint még soha. Kurvára kimerített.
Az időpont adott, tudtam, hogy ha mindenki a meccsel foglalkozik sokkal nagyobb esélyem van radar alatt maradni, főleg a korareggeli órákban, amikor amúgy sem jár erre a lőtéri kutya se.
A módszeren nem gondolkoztam, ez volt a legtisztább, a legegyszerűbb. Valahol ez is csak repülés, ugye?

Felcsatolom a protézisem és az ablakhoz sétálok. Óvatosan nyitom ki a szárnyakat és nagyot szippantok a beáramló hideg levegőből. Megborzongok, a szél az arcomba fújja a hajam. Vajon ki fog megtalálni? Vajon mi lesz utána?
A hegyekre függesztem a tekintetem, miközben az ép lábam a párkányra helyezem. 
Írhattam volna egy tisztességes búcsúlevelet, de csak néhány gondolatot bírtam lekaparni egy pergamenre, például, hogy szeretem őket és, hogy remélem egyszer majd megbocsátanak nekem. Azt hiszem azt is leírtam, hogy Macskát Vivienre hagyom, már…ha szeretné.
Sóhajtok, áthelyezem és súlypontom és nekiállok felhúzni a bal lábam is, még nem megy olyan könnyedén,és akkor…mi ez a hang?

Erőszakkal kell rávennem magam, hogy nézzem, hogy hallgassam, hogy megértsem, amit mond, pedig olyan jó volna elfordulni, nézni inkább mélán ki az ablakon, bele sem gondolni abba, hogy milyen iszonyatos, amit mind. Nem tehetem meg, ez a minimum, amit megérdemel, mert olyan ez az egész, mint valami autopszia, amit ő végez el saját magán. Lassan, mondatonként nyit ki mindent, amit ezek szerint éveken át -kibaszott felfoghatatlan, tizenegy éven át- titkolt el mindenki elől, mert már értem. Ez nem olyan, mint a lábam, mint a Tusa. Ez olyan, mint az a momentum, mikor megfordult a fejemben, hogy anyám ellen fordulok késsel a kezemben, mikor azon gondokodtam, hogy hány percig kellene szorítanom ahhoz Vivien nyakát, hogy elszálljon belőle az élet, mikor azon gondolkodtam, hogy hagynom kellene apámat belefulladni a saját hányásába. Ezt nem tudhatja senki, ezt nem lehet felvállalni és nem lehet kitenni a nyilvánosság elé, mert ez a véres lepedő, amit senki sem lenget az ablakban büszkén és boldogan.  De ő megtette. Képes volt kinyitni szekrényajtót és elém szórni a csontvázakat, csak hogy lássam, nem ez a világ vége és kurvára igaza van és, ha szükség lesz rá, ha tényleg nem tudok mást tenni, én is követni fogom a példáját.

Amíg ő nem áll ki az ablakba, addig nekem sem lehet. Amíg ő nem akarja feladni, nekem gondolnom sem szabadna rá. Szorítom a kezét és nem tudom kimondani, de némán ígérem meg, neki: Ameddig te bírod, addig én is bírni fogom.
Mégis hogyan bírja? Mi zajlik benne? Szinte szürreális, hogy képes egyáltalán…élni, túl az ösztönökön. Teljesen igaza volt, amikor azt mondta, hogy önző vagyok és bármennyire is kapálóztam ellene, az is kiderült, hogy gyáva vagyok. Talán egy átlagos tizennyolc éveshez mérten nem, de hozzá képest mindenképp. Nyilván éreztem, hogy erős akarata van, épp ezért élveztem annyira, mikor egy-egy alkalommal sikerült megtörnöm és akár csak egy lépést is közelebb lépnem hozzá, de ezt…ezt el sem bírtam volna képzelni. Egyáltalán azt a tényt, hogy képes leszek hozzá ennyire félelmetesen, húsbavágóan közel kerülni és én undorító állat még azt gondoltam, hogy ez a szexről szól, pedig köze sincs hozzá. Hát ez vagyok? Egy nyomorult ösztönlény, aki semmi másra nem képes, mint a saját teste mögé bújni, miközben egy fiatal lány, nem, egy ártatlan gyerek túléli a túlélhetetlent. Hol van ehhez bármi, amiből felálltam? A fájdalmam, a sárkány, a szenvedés és ebben a percben már a Tusa is csak a múlt, azt gondoltam lehetetlen, de ugyanúgy lelököm magamról ezt a csalódást is, de az alól a súly alól nem bírok kimászni, amit a története helyez rám.
Sosem gondoltam, hogy a világ egy kifejezetten jópofa hely, de talán azt hittem, hogy valamennyire igazságos. Valahol ad, valahol elvesz. De neki mit adott? Milyen hely az, ahol ilyen borzasztó dolgokon mehet át egy ártatlan kisgyerek? Ahol nem tudja megvédeni senki, ahol csak egymaga van?  
Megtehettek vele bármit, hajlítható az akarat, ha azt mondják ölj, vagy meghalsz. Én sem lettem volna jobb nála, éppen ezért fáj ennyire, amit magáról gondol, mert az önutálatot ismerem. Olyan ragacsos, hogy szinte lehetetlen kikeveredni belőle és a végén már mindenért te vagy a hibás, ha holnap véget érne a világ, azt is magadra vennéd.

Az érintése, a puha, hideg keze, a szép arca és az, ahogyan a tekintetünk összekapcsolódik, nekem is azonnal azt juttatja eszemben, hogy én vagyok a hibás. Nélkülem meg, enélkül  a gyermeteg faszom hisztéria nélkül soha nem kellett volna idáig elmennie. És most azt mondja, hogy kedves vagyok és jó? Ez nem lehet igaz, a jó emberek boldogok, a jó emberek nem próbálnak öngyilkosok lenni korahajnalban és nem dobálóznak idióta sértésekkel, amiért nem hagyják nekik.
-Biztosan egyszerűbb azt gondolnod, hogy az én tetteim fehérek, a tieid pedig mind feketék, de ez nem így van-fájdalmas grimasszal reagálok a szavaira, pedig én tényleg kedves akarok lenni, jófiú, akit úgy igazán szeretni lehet, a sárga herceg fekete lovon, vagy a franc tudja – mindketten szürkék vagyunk, Vivien.

Mert én csak a magam szintjén vagyok gonosz. Nem öltem meg senkit, csak az anyám elvesztette mellettem az őszinte, szeretetteljes mosolyát, az apám elvesztette önmagát, a nagyszüleim rám sem bírnak nézni, amikor úgy igazán észrevettem Vivient még volt pofám megdugni a lányt, aki szerelmet vallott nekem, aztán elfordultam tőle is. Én csak a saját miliőmben vagyok szürke, de ott igenis kurvára az vagyok. Szemrebbenés nélkül hazudok, képes vagyok szarul bánni az emberekkel, a barátaimmal, a szüleimmel és, ami még rosszabb, ennek egy része nem a múlt. Én ezt most is csinálom. Képes lettem volna úgy kivetni magam az ablakon, hogy jusztifikáltam magamban, hogy végül is majd jó lesz ez így mindenkinek előbb vagy utóbb és még rendesen el is hittem a saját baromságom.
-Ha én lettem volna a helyzetedben, vagy most elém állna valaki és pálcát szegezne a fejednek, Heráének, Gemmáénak, én megölném vagy megpróbálnám -nem tudom, hogy számára van-e értelme ezeknek a szavaknak, főleg azután, hogy volt lehetősége látni, hogy milyen keveset is ér számomra a saját életem. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy gyerekként, a baleset előtt vagy akár csak mezei kviddicsmeccsen, képes vagyok áttaposni mindenen és mindenkin. Az fix,  hogyha terelői poszton lettem volna valaha, már nem engednének pályára.

-Soha az életben nem merném azt mondani, hogy megértelek vagy egyáltalán fel tudom fogni, hogy min mentél át és nem hiszek ebben a sors bullshitben, de ha nem éled túl és nem vagy pont most itt, velem -mélyen a szemébe nézek, hogy lássa, minden szavam halálosan komolyan gondolom, közben pedig teljes tudatában vagyok annak is, hogy joga van arra jutnia, hogy ez is csak egyike az oszlopos faszságok egyikének, ami elhagyja a számat-akkor én már halott lennék. Ott feküdnék vérbe fagyva, betört fejjel a kövön.
Nem kellene ilyen kibaszott grafikusnak lennem, de ha már nincs jobb ötletem, ezzel kell előállnom, mert ez igaz, ezt neki is éreznie kell.

Amikor kettőnk viszonyáról kezd beszélni, akármennyire próbálom egy apró, egészen boldog félmosoly kúszik fel a szám szegletébe, mert bebizonyosodott, hogy nem vagyok bolond.  Furcsa melegség árasztja el a testem, ahogy visszanézek rá, a keze apró mozdulata az arcomon és hatalmas akaraterővel kell visszatartanom magam, hogy ne hajoljak közelebb, hogy ne akarjam megcsókolni, mert az rohadtul ijesztő lenne ebben a helyzetben és én egyáltalán nem akarom elijeszteni, aztán valami mégis történik.
Másodpercek alatt veszik el tőlem azt az elégedett melegséget a szavai és az, ahogyan távolodik tőlem, és én csak rázom a fejem. Nem gondolom igaznak, amit mond és nem akarom elveszíteni a közelségét. Hirtelen olyan a kezének érzete nélkül  az arcomon,a kezemben, mintha az oxigént vonnák meg tőlem, alig kapok levegőt.
Nem megy, utánanyúlok, megüthet, bánthat, nem érdekel. A derekánál fogva húzom magamhoz, egészen közel és a homlokának döntöm a magamét, ha engedni.
-Nem az az ember vagy, aki akkor voltál. Kényszerítettek, kondicionáltak, fenyegettek, ráneveltek arra, hogy azt tedd, amit akartak tőled. Befolyásolható voltál, védtelen és kihasználták – a szavak nehezen jönnek, nehéz őket kimondani is, de ez a szükséges rossz és képes kell lennem rá, mert gyűlölök minden „nem érdemlem”-et és szörnyű harag fog el minden „szörnyeteg vagyok”-tól, még annak ellenére is, hogy már mindent tudok. Mert ez minden, igaz? Ennek kell lennie.
– Egy valódi szörnyeteg sosem állt volna le, de te…újraépítetted magad és erősebb vagy szinte mindenkinél, akit ismerek.
Itt kellene befejezni, abbahagyni és nem mondani semmi többet. Ennyi éppen elég neki és talán nekem is, nem kell tetézni, de megremeg a kezem, ha a derekán tarthatom, és már olyan mélyen vagyunk a gödörbe, hogy miért ne áshatnám magamnak még mélyebbre, a fejem még úgyis kilóg.
-Kuvára nem érdekel, hogy azt gondolod nem vagy jó nekem, azt hadd döntsem el én. -halkan beszélek, nyugodtnak akarok tűnni, de kapkodom a levegőt- Tegyél tönkre, csinálj amit akarsz, karmolj, harapj,üss, nekem akkor is te kellesz. Én még…az életben nem éreztem ilyet.
Még mindig rendben, még nem mondtam ki. Talán még tarthatom magam, még maradhat valami a méltóságomból, amit Hera annyira gyakran emlegetett, de ha ő elmondott mindent és hogyan kussolhatnék még most is?!

Kijelentettem, hangosan is, hogy nem hiszek a sorsban, mélyen belül pedig már azt sem gondolom, hogy a világunk jó, vagy igazságos. Nincsenek istenek, nincs semmi, ami kívül állná rajtunk, ami felettünk helyezkedne el, csak mi vagyunk magunknak, még akkor is, ha ez egyáltalán nem fair. Őszintén haragszom mindenre és mindenkire, amiért senki sem volt ott Viviennek, amiért a gyermekkori barátnője ezt az utat választotta, de, ha igazán őszinte akarok lenni magammal, akkor őt is megértem, de azt gondolom, hogy kettejük közül az volt az erősebb, aki most itt áll velem szemben. Sajnálok mindent, minden fájdalmát és kétségbeesését, amit akkor még olyan könnyű volt mások ellen fordítani, de ma már más ember. Kíváncsi vagyok milyen lenne enélkül. Vajon akkor is itt lennénk vagy nem is törődne velem? Talán keresne magának valakit, aki nem csak meggyőzően játssza a jó srácot, hanem az is, valakit, akinek nem a teste a maszkja. Valaki olyat, akinek nincs maszkja vagy…átlátszóbb az enyémnél. Vannak még normális emberek? És ha igen mit csinálnak, amíg mi, az elmebetegek előszeretettel sokkoljuk egymást és tapasztaljuk meg az érzelmek létező arzenáljának legalább felét reggelig?

Felesleges ezen gondolkodnom, engem tulajdonképpen kurvára nem érdekelnek a normális emberek és az unalmas életük, Vivnek pedig sosem lesz már előtte, legalább annyira nem, mint, amennyire nekem nem lesz soha jobb lábam. Ez már megmásíthatatlanul így marad.
De azt hiszem mégis visszakaptam valamit ebből az egészből, csak nem pont azt, amit vártam, nem azt, amiről annyira gondoltam, hogy megérdemlem. Hogy miért nem lettem bajnok? Sose tudjuk meg, rázhatom a Tűz Serlegét, míg bele nem fáradnak az izmaim, mégsem fogja nekem elárulni, hogy miért nem adta meg, amit olyan kétségbeesve akartam. Arra jutok, hogy lehet a lábam, lehet Halloween, a személyiségem, az irányíthatatlan haragom vagy az állandó halálvágyam, már teljesen mindegy. Ennek lőttek, de helyette kaptam valamit, ami sokkal értékesebbnek tűnik ennél az ideig-óráig tartó médiahisztinél vagy a pénznél, ez valahogy örökké szól.
Először ér össze a gondolat a felfogóképességemmel, hogy talán azért történt ez az egész, hogy most mindketten itt lehessünk, hogy hallhassam és megpróbálhassam megérteni a történetét, hogy ne tapogatózzak tovább vele kapcsolatban a sötétben. És tudom, hogy nem kellene, azt hiszem nem is helyes, de van bennem némi elégedettség. Mégis elértem valamit, amit oly keveseknek sikerült, elmondhatom, hogy ténylegesen ismerem ezt a lányt, hogy nem csak azt látom, amit mutatni akart, hanem egészen a lényegét is, amiért borzasztóan hálás vagyok neki, még ha nem is feltétlenül tudom, hogyan kellene kifejezzem, még ha ezerszer is akartam feladni közben.

-Ha már az árnyalatoknál tartunk, én is tartozom egy vallomással-pedig nem kellene, senki nem kérdezte, senki nem feltételezett rólam semmit, el tudnék sunnyogni ezzel egészen életem végéig, mert ugyan kinek jutna eszébe megkérdezni, hogy „de ugye nem szokásod ilyen rémisztő jeleneteket összehozni ,csak úgy poénból, ugye?”. – ez nem az első alkalom, hogy ezzel próbálkozom -biccentek a fejemmel az ablak felé.
-Csak a mód volt új, de…a balesetem után, volt egy két remek ötletem. Kötél,kés, bájitalok túladagolása, a szüleim majdnem teljesen rámentek mentáisan-mondhatnám, hogy nem tudtam pontosan mit csinálok, csak ott volt bennem az érzés, hogy nem akarok nyomorék lenni, nem akarok másokra utalva élni, mit tudom én…egy kibaszott tolószékbe kényszerítve és feladni a repülést, mert abba belebolondultam volna. Most meg feladtam volna mindent és még csak nem is arról van szó, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve gondoltam kivetni magam az ablakon. Az egészben az a legundokabb, hogy én ezt most tényleg átgondoltam volna, csak éppen ő volt az, akinek egyetlen mozdulatát és gondolatát sem lehetett kiszámítani.
-Sokszor gondolok olyan dolgokra, amikre nem kellene. Arról fantáziálok, hogy megölök valakit, amikor igazán elborul az agyam, aztán, ha felszáll a vörös köd…nem is értem magam.
Ezt is nehéz így megfogalmazni, belegondolni abba, hogy talán tényleg van valami kurva nagy gondom a dühkezeléssel, mert ez ellen is mindig kézzel-lábbal tiltakoztam. Nincsen nekem semmi nyomorom, csak sok bennem az indulat és ki kell mozogni, de lehet, hogy ennél már komolyabb a helyzet. Borzasztóan érzem magam, mikor ezekre a dolgokra gondolok, olyan dolgokra, amikről Vivnek talán konkrét véres, éles, fájdalmas emlékei is vannak.

Eleinte nem értem, mivel húztam fel megint, aztán rájövök. Tény, hogy közöm se volt soha semmi olyanhoz, amiben ő ki tudja meddig élt …tényleg, vajon meddig tarthatott? Három hónapig, fél évig, egy évig? Belegondolni is kibaszott nyomasztó. Mikor az orromra koppint egy meglepett fintorral reagálok, nahát, már nem is pofozkodunk?
-Hé! -nyúlok az orromhoz, kicsit fáj, semmi maradandó, semmi ahhoz képest, amit nem rég kaptam, még mindig vérzik a nyelvem egy kicsit-Ezt Macskával szoktam csinálni és már ő se élvezi túlzottan.
Mindig olyan kis mérges fejet vág, mikor fegyelmezem, lehet, hogyha most látnám  magam kívülről azt mondanám, hogy tudom kitől tanulta a pofavágást. Amúgy meg...most komolyan úgy próbál nevelni, mint egy macskát szokás?!

Durva, hogy éppen most értünk egyet és az sem semmi, hogy mennyire tudok örülni ennek a kis mosolynak, amit az arcán látok, egészen megnyugtat, még ha azon is szórakozik épp ilyen jól, hogy még a baszatlan hipogriff átlag repülési sebességén is simán össze tudunk ugrani, attól teljesen függetlenül, hogy vannak-e valid információink vagy éppen csak nem egyezik a véleményünk.
-Majd beírom a naptáramba a piros betűs ünnepek közé-nem tudom visszafogni magam, halkan nevetgélek rajta, rajtunk. Még most sem tudom visszafogni azt a hatalmas pofámat, mindig magamnak akarom az utolsó szót és természetesen ő is, aztán meg megőrjítjük egymást, de ez most egyáltalán nem számít.
Csak az érdekel, ahogyan hagyja magát, nem rázza le magáról a kezem, nem menekül. A szemembe néz, hallgatja a szavaimat, és újra lehetőségem van látni azt a ritka mosolyt. Ez most nem gúnyos, nem gonosz, nem azért jelenik meg, hogy kinevessen, egyszerűen csak ott van a száján. Nincsenek kétségeim, biztosan a felét sem hiszi annak, amit most el igyekszem juttatni hozzá, amivel nyugtatni próbálom őt és magamat. 

Na nem mintha a felénél nem veszteném el teljesen fonalat. Mindig ezt teszi velem a közelsége, élvezem, ahogyan simogatja az arcom, hagyja, hogy átmelegítsem azokat a hideg kezeit és elfelejtek neki mindent. Minden kegyetlen dolgot, amit a fejemhez vágott, minden szemét húzását és nem tudom elrejteni az őszinte…nincs rá jobb szó, akármennyire is keresem, szeretetet, amit iránta érzek. Minden, ami dühített, ami szomorúvá és kétségbeesetté tett eltűnik, ahogy megcsókol, forrók az ajkaim az övéin és most érzem csak igazán, hogy mennyire hiányzott. Minden érintése igazolja, hogy ő is így érezhet és percekig gondolkodni sem tudok, nem látok, nem hallok csak rá figyelek, arra, ahogyan végigsimítok a hátán, egészen a tarkójáig, hogyha lehet még közelebb legyen hozzám és ebben a percben majdnem kimondom azt a bizonyos szót, az egyetlen szerencsém, hogy a nyelvemnek épp jobb dolga van a beszédnél, így akár egy lelkes sóhajnak is érzékelheti. Talán ha nem sütné ki teljesen az agyam a tény, hogy újra megérinthetem, csókolhatom, ölelhetem, feltűnne, hogy mennyi idő telt el valójában. A nap már bőven felkelőben van.

-Akkor…most már mindent tudok, ugye?-kérdezem zihálva, mikor már tényleg kénytelen vagyok elválni az ajkaitól. Akkor jönnek az eszembe mindenféle kérdések, de csak kettőt tartok elég fontosnak ahhoz, hogy fel is tegyem.
-Herának is elmondtad?-ez csak biztonsági kérdés, mert eléggé valószínű, hogy nem nekem mondta el először, hiszen akármekkora vágy, érzelem vagy a franc tudja mi is kösse hozzám, mindig is a fogadott húgom volt a legfőbb bizalmasa, és ezt a szerepet továbbra sem szeretném elvenni tőle.