Oldal nyomtatása - Belső udvar a kerengővel

D E A R D A P H N É

don't wanna fall

☙──────✽──────❧

Már kisgyerek koromban megtanultam meghúzni a határt köztem és a világ között. Magányos, illetve fájdalmas leckék ásatták velem az árkot. A szó fegyver, az érzelem gyengeség, tartja apám és ezen intelem mentén táncoltam a hallgatás és a beszéd vékonyka kötelén. Lépteimet könnyűnek álcázom, mintha nem húzna a talaj, nem helyezne rám ólmos súlyt, nem rogyna meg a térdem alatta. Arcom semleges-barátságos mosoly mögé rejtem, hogy ne lássa senki a gennyes sebet, ami a lelkemen éktelenkedik. Míg nem nyitom ki a szám, az sem bűzölög és a megfelelő szavak szöknek fel a torkomon át, még a szag is illattá szelídül. A fájdalmat méltósággal kell viselni, bárhonnan és bárkitől is érkezzen. Apámnak igen sok bölcsessége van, amiket ugyancsak fájdalmas megtanulni.
Egyetlen helyet ismerek, ahol szabadon megélhetem a vágyaim, a félelmeim, a boldogságom vagy kétségbeesést. Ahol taps és elismerés a jutalom, amíg a zongora elől felkelve hátrahagyom azt a vihart, ami a lelkemben tombol. A húrok között reszket, a pedál őrzi a visszhangját, míg a billentyűk már a hátam mögött könnyezik azt. Láthatatlan kristálycseppek hullanak olyankor a földre, emlékeket csillogtat bennük a beszökő napsugár, de én az összeset eltaposom, hogy rajtam kívül ne csodálhassa őket senki. Mert mindez csak rám tartozik, hisz senkit sem érdekel igazán, csak a semleges-barátságos mosoly.
A kastélyban nem találtam zongorát. Még nem volt érkezésem Annie-nél érdeklődni, ezt az egyet saját magamnak szerettem volna felfedezni, de kudarcot vallottam. Bevallom, hiányzik a hangszer, mintha túl magasan lennék, nincs elég oxigén, amit magamba szívhatnék. Szédülök tőle, a nyomás feszíti a mellkasom, sípol a tüdőm, mert nem tudok lejjebb ereszkedni. A kilátás szép, de túl sok és nem tudok egyszerre ennyi mindent befogadni.
Nem akarok zuhanni.
A nap átsüt az ablakokon, láttatni engedi a sugara éles határvonalát, fénye pedig a félig megírt kottámon ül. Mintha elemezné, ízlelgetné a jegyeket, a tucatnyi javítást a lapon. A föld még meleg a kora ősz még nem ölte ki a nyár érintését belőle. Egy fűszállal játszadozom, hátam a fának vetve döntöm a fejem is a törzsnek és lehunyt szemmel dúdolom a félig kész darabot. Ujjaim kopogják a ritmust, láthatatlan zongora billentyűit taposva. Be kell érnem a képzelettel.
Nem akarok zuhanni.

2025. szeptember közepe-vége

Je suis très doué pour faire semblant
que tout va bien.

(https://i.imgur.com/144Pkta.jpeg)

Malachi&Daphné

Tetszett Élodie ötlete, hogy megszervezzük ezt a klubot a hozzánk hasonló mandragóra, de legalábbis növénykedvelő embereknek - furcsa is volt, hogy itt nincs ilyesmi, mikor odahaza mindennek volt klub, ami már legalább 3 embert érdekelt.
Persze, az, hogy nem volt, nem jelentette azt, hogy nem is lehet, szóval amíg Élodie beszélt, én elkezdtem írni: embereket, akiket esetleg érdekelhet, helyszínt, lehetséges dátumot, amit persze azért még egyeztetni kellett a potenciális résztvevőkkel, meg talán a tanárokkal sem ártott futni egy kört, hátha amiatt nem csinált itt senki klubot, mert mondjuk tilos volt.
Jól esett fókuszálni erre, habár most nem a folyton csapongó, aggodalmas gondolataimat kellett lenyugtatnom, hanem találni valamit, ami segít leküzdeni a mostanában rámtörő… kedvetlenséget. Szóval vállaltam a meghívók elkészítését is, ha már elhoztam magammal a festékeimet és a ceruzáimat, bár talán inkább csak az ismerősségük miatt, nem azért, mert kifejezetten használni terveztem volna őket, et pourtant, nous voilà.
Természetesen nem tudtam félmunkát végezni, akkor már legyen minden szép és ízléses és legfőképpen növényes, mégsem adhatunk leendő klubtársainknak egyetlen egy darab cetlit, non, c'est tout simplement inacceptable, és ahogy az ecsetet precíz mozdulatokkal végighúztam a papíron, már kezdtem egészen, ténylegesen lelkes lenni én is. Végül a meghívó picit talán… indokolatlanul elegánsra sikerült egy ilyen kiscsoportos tevékenységhez, de hát legalább hasznosítottam a művészeti órán tanultakat. A szüleim és a rajztanárom biztosan nagyon büszkék lennének.
És biztosan az is örömmel töltené el őket, hogy elvállaltam, hogy egyenként felkeresem azokat az embereket, akiket Élodie-val mindketten lehetséges klubtagnak gondoltunk. Ezt a fiút sajnos nem ismertem, de Élodie úgy látta, hogy kedveli ő is a növényeket, valamint azt mondta, kedvesnek is tűnt.
Azért beletelik némi időbe, amíg megtalálom Malachit - eltelt ugyan már egy pár hét, de még mindig nem tudtam teljes mértékben kiigazodni a roxforti kastélyban. Hiányoztak a Beauxbatons barátságos mészkőfalai és légies eleganciája, itt valahogy minden sokkal… ridegebb és komorabb volt. De ma legalább egészen szép az idő, többen is inkább a szabadban tartózkodtak még - végül az egyik belső udvaron meg is pillantom a szőke hajú fiút. Legalábbis nagyon remélem, hogy ő az.
Veszek egy mély levegőt, mielőtt odalépnék hozzá, bár fejben már elgyakoroltam párszor, hogy mit is szeretnék mondani. Előveszem a legszebb mosolyomat, és próbálok úgy tenni, mintha valóban annyira magabiztos lennék, mint amilyennek kinézek.
-Szia! Malachi Maddock, ugye? - szólítom meg kedvesen, úgy tűnik, nagyon bele van mélyedve… egy kottába, jól látom? - Daphné d’Aboville vagyok. Zavarhatlak egy pillanatra? - amennyiben igen, akkor folytatom. Eddig egészen jól megy. - A barátnőmmel arra gondoltunk, hogy egybe gyűjtenénk pár embert, akik hozzánk hasonlóan kedvelik a növényeket vagy csak érdeklődnek a felhasználásuk iránt - az órai kereteken kívül is. Otthon elég népszerűek a különböző klubok, itt viszont, sajnos, nem, de szeretnénk itt is folytatni ezt a hagyományt - átnyújtom neki a meghívót. Amíg megnézi, ha megnézi, legalább van időm egy picit összeszedni magam. Mély levegő, most már végig fogom tudni mondani. - És téged is szívesen látnánk, ha lenne kedved csatlakozni - mosolygok rá. - Ha bármi kérdésed van, igyekszem válaszolni rá, de egyébként nem szeretnélek sokáig feltartani és hagylak visszatérni a… ne haragudj, illetlenség leskelődni, de a kottádhoz… - egy fél pillantással azért még megbizonyosodom róla, hogy jól láttam-e a hangszert, mielőtt visszanéznék a fiúra. - …zongora, ha nem tévedek - teszem még hozzá mosolyogva. Azért amíg várom a válaszát, azért csak előkerül kicsit az aggodalom, hogy vajon mit fog szólni, meg hát, legyünk őszinték, ennyit én nagyon ritkán szoktam egyhuzamban beszélni.

D E A R D A P H N É

don’t wanna fall

☙──────✽──────❧

A világon mindösszesen két hely van, ahol szabadnak érzem magam. Ahol nem kell a nevem börtönében élni, ahol nincs súlya a szavaknak, ahol lehetek repedezett-tökéletlen. Az egyik a zongora előtti priccs. Az ujjaim a billentyűkön, a pedállal a talpam alatt. Sokáig játszottam csupán édesanyám kedvéért, a mosolyáért, a szemében csillanó örömért és büszkeségért, a csilingelő, felszabadult nevetéséért. Csakis neki és érte ültem a hangszer elé, neki és érte csendült fel a betanult dallam. Nem tudnám megmondani, hogy mikor kezdtem el magamért játszani. Nincs a kettő között éles vonal, az érzés lassan fordult át, észrevétlen, de onnantól kezdve már nem csak az ő, de a saját örömöm is motivált. Megtanultam eltérni a kottától, kísérletezni a zenével, az ujjam köré csavarni a dallamokat és magamat is megleptem vele, hogy mennyire… helyes ez így. Azóta töretlen a szerelem.
A másik édesanyám üvegháza. A tucatnyi nehéz illat egyvelege, a párás, meleg levegő, a nap szikrázó fénye a leveleken megrekedt vízcseppeken. Az az a hely, ahová apám és a bátyám sosem tette be a lábát, az a hely az, ahol csakis ketten létezünk, mert a világ olyankor bevonul velünk együtt és az üvegfalakon túl húzódó semmivel bőven ráér mindig később foglalkozni. A föld a körmöm alatt, a kőszegély a térdem alatt. Anya mindig lelkesen mesélt a növényeiről, rendkívül büszke a gyűjteményére, amit ugyancsak észrevétlen kezdtem vele együtt magamnak vallani. Kimondatlan, fájdalmas igazságok bújnak meg a gyökerek között, a pólusainkból áradt, a növények pedig az oxigénnel együtt magukba szívták azt is, hogy később egymásnak suttoghassák és a napfénnyel átitatott üveg nyelje végül el őket. Az igazság ott lapul észrevétlen a sarkokban továbbra is és a néma elfogadás a jussa annak, aki belép közéjük.
Mindkettőtől távol vagyok.
Silány módon próbálom illúzióba ringatni magam jelenleg. A fűvel vetett kis körben a fa tövében, mintha az angol növényzetet érdekelnék a titkaim, mintha néma együttérzéssel tudnának ölelni. Mintha a képzelet tényleg megszólaltatná a leütött hangokat, mintha az égbe kiálthatnám általa a gondolataim érzésekké sűrített nyilát. Mégis sikerül belefeledkeznem. A lehunyt szemhéjamon villanak fel a színes hangjegyek, a helyükre úsznak és egyhelyben lebegnek, míg újakkal nem tarkítom a sort, hogy végül elégedetlenül hesegessem el az összeset.
Röstellem, de nem veszlek észre azonnal, nem érzem, hogy a napsugár elé állsz, hogy az arcomról eltűnik a meleg érintése. A hangod is lassan úszik felém és én még lassabban kapcsolok. Fél szemem nyitom csak ki, még messze járok innen, még együtt szállok a gyenge szárnyakon bukdácsoló dallal, ami ott pihen az ölemben és röhög rajtam. Hangosan vihog, sérteget, hallod te is, ugye?
- Tudom ki vagy - fűzöm a mondandód közepébe mosolyogva. A neveltetésem átka, azt hiszem. A hatalom a tudásban rejlik és semmi sem ad nagyobb előnyt, mintsem a mások ismerete. Veled szemben pedig másik nagy előnyöm, hogy a buszunk pont elég kicsi ahhoz, hogy a hírek meglepően rövid idő alatt keresztülsuhanjanak rajta. - Ne haragudj, nem akartam a szavadba vágni - Kapok észbe. Kékjeim rajtad nyugtatom, minden figyelmem a tiéd Daphné, de bevallom, nagyon küzdök, hogy így is maradjon. Az ujjam tovább dobol a földön, a befejezetlen dallam az agyam hátsó részét rágcsálja, követeli, hogy fejezzem be. Enyhén felvonom a szemöldököm, ahogy átveszem tőled a lapot, ami egyből mosolyt csal az arcomra. Igazán művészi, a színek nyugodt harmóniában csücsülnek rajta és kellemes keringőbe kezd a bennem élő művésszel.
- Igazán kedves, hogy gondoltatok rám - pillantok ismét rád mosolyogva. Tudod, nemmel szeretnék felelni most neked, mert keserédes ízt hagy a számban az ötletetek és egy olyan álom ígéretét lengi körbe, ami sosem lehet már az enyém. - Szívesen csatlakozom - felelem végül, a szavak legalább csak egy kicsit égetik a torkom, de rád töretlen jókedvvel és mosollyal pillantok. - Megpróbálok majd valami izgalmassal készülni.
Szavaid nyomán vezetem vissza a tekintetem az ölemben heverő lapra. Gondolataim azonnal visszatérnek a zenéhez, a megoldandó problémához, ami felett legalább van némi kontrollom. - Nem tévedsz - felelem immár vigyorogva, majd a bíborszín csapatkabátomért nyúlok és terítem le magam mellé a földre. Hátulján kék “Thunderbird” felirat hirdeti a házam, mintha a világ ezen oldalán lenne jelentősége - mégis büszkén viselem továbbra is. - Kérlek - mutatok a neked előkészített helyre és ha elfogadod az ajánlatot, úgy fordulok, hogy te is ráláss az eddigi munkámra.
- Eléggé elakadtam, itt. Lágyabb átvezetés kellene, de egyik sem érződik megfelelőnek - kezdem ecsetelni a problémám, hátha ezüsttálcán kínálod a megoldást.
Talán segíthetünk egymáson.

2025. szeptember közepe-vége

Je suis très doué pour faire semblant
que tout va bien.

(https://i.imgur.com/144Pkta.jpeg)

Malachi&Daphné

Tudom, ki vagy.
Már te is előrébb vagy, mint én. Azt hiszem, rajtam kívül mindenki jobban tudja ezt, nekem viszont fogalmam sincs, ki vagyok. Vagy kinek kellene lennem. Azt hittem, tudom, de…
Ha Miguelt kérdezted, a nevem Mikaela Fuentes - spanyol névvel, Mexikóból, aki alig tud már a saját anyanyelvén, újra kell tanulnia mindent, ha más miatt nem is, legalább Miguel miatt. Ő biztosan nagyon sokat tudna mesélni a kislányról, aki voltam, akihez azt hiszem, még mindig ragaszkodik, és akihez nekem is ragaszkodnom kellett volna. De elengedtem. Miért gondolok rá mégis akkor?
Ha mindenki mást? Ők azt mondanák, a nevem Daphné d’Aboville, francia szülők tökéletes, bár sajnos minden igyekezete ellenére sem elég tökéletes és elég francia lánya, és valószínűleg valamit ők is tudnának mondani rólam neked. Például hogy kedves és illedelmes vagyok. Csendes, ezt is biztosan kiemelnék. Sokat mosolygok, mintha minden rendben lenne és nagyon jó vagyok abban, hogy azt csináljam, amit mondanak nekem.
Az első verzió nem létezik, nem létezhet, a második verziót pedig ismerem, de nem szeretem. Igazán az elsőt se szeretem, de ez nem is igazán lényeges. Sosem akarnék, vagy tudnék, más lenni, mint amit elvárnak tőlem.
Szóval kérlek, ha tudod, hogy ki vagyok, oszd meg velem is. Én is nagyon, nagyon szeretném tudni.
Arról pedig már tényleg nem szeretnék említést tenni, hogy szerintem ez a verzióm se érdemes arra, hogy ismerjék.
És te ki lennél?
Nem kerüli el a figyelmemet az ujjak dobolása a földön, és már egészen kezdek bizonyos lenni benne, hogy megzavartam valamit. De folytatom, és csak finoman megrázom a fejem, miszerint semmi baj, hogy félbe lettem szakítva.
-Ezt örömmel hallom - bólintok. - Bármiről beszélhetsz, ami a témához kapcsolódó - mosolygok rá továbbra is, kedvesen és megnyugtatóan, hiszen mennyivel is egyszerűbb, ha másokat kellett, és nem saját magamat.
Egyelőre úgy tűnik, Malachinak nincs több kérdése - számomra is az egyetlen még eldöntendő dolog az időpont, de azt majd megbeszéljük, ha már felkerestem minden lehetséges klubtagot. Még van egy Hugrabugos lány, akit meg szeretnék kérdezni.
Először nemet szeretnék mondani arra a felkérésre, hogy itt maradjak - úgy érzem, inkább csak útban lennék, nem is ismerem ezt a fiút és biztosan Malachi is szívesebben töltené az idejét bárki vagy bármi mással, de sosem tudtam segítségkérésre nemet mondani. Úgyhogy csak mosolyogva bólintok.
-Merci beacoup - illedelmesen megköszönöm és elegánsan helyet foglalok a leterített kabáton, szépen megigazítva a szoknyámat, nem túl közel, de, hogy a kottát azért lássam. Nem kerüli el a figyelmem a kék Thunderbird felirat, és így már tudom, hogy nincsenek egy házban a bátyámmal. Az ő pulóvere bordó Wampus feliratú, jelenleg a szobámban van és igazán illene már visszaadnom neki. - Bár attól tartok, zeneszerzésben a másik felem többet tudna segíteni neked - mindig is Miguel volt a kreatívabb kettőnk közül, én pedig nagyon jól értettem ahhoz, hogy az előre megírt dolgokat kövessem. Bár Miguel nem játszott zongorán, legalábbis, legjobb tudomásom szerint, és nem is tudtam volna elképzelni, hogy lecserélje másra a gitárt de… 10 év hosszú idő. Én sem gondoltam volna régebben, hogy majd fogok.
Ahogy a sorokat nézegetem a majdnem kész kottában, és, ahogy gondolatban lejátszom a hangokat a billentyűkön, egy lassabb, keserédes hangulatú zene rajzolódik ki. Kissé meglepődve pillantok fel Malachira, akiről első benyomásra nem feltétlen… ezt képzelném el, de persze nem ismerem, így inkább újra a kezében tartott papírra néznék.
-Pontosan mit szeretnél, hogy kifejezzen ez a darab? - érdeklődöm, még mindig a kottát tanulmányozva. Az nem annyira fontos most, hogy kinek írja, nem is tartozik rám, de talán ez a kérdés nem túl udvariatlan. - Mivel ez már a vége, ha jól látom, akár lehet itt - ujjammal finoman megérintem a papírt. - egy kisebb szünet. És utána akár folytatódhatna így? - halkan dúdolni kezdek egy dallamot, ami talán illene ide - persze attól függően, hogy Malachi mit szeretne.
Talán tudok neki segíteni.

D E A R D A P H N É

don’t wanna fall

☙──────✽──────❧

Tudod Daphné, van egy olyan érzésem, hogy igen sok mindenben hasonlítunk. Mindenkinek van egy képe rólam, mindenki egy picit másképp fest le, egy plusz ecsetvonás itt, egy színes folt ott, de a vonalon túl senki sem merészkedik. Fakó-pasztell színek, egyenletes, kiismerhető vonalvezetés jellemez, a kép tökéletesen olvad a háttérbe, nem harsog, csak addig marad meg az ember tudatában, míg nézi. Meleget áraszt, nem izzasztó hőt, csak ami kellemesen megbizsergeti az ujjbegyeket egy hideg estén. Mosolyt csal az arcokra a kellemes érzés nyomán, de mégis annyira természetesnek hat, hogy amint tovább lép, már el is feledkezett róla, hogy valaha is a látómezejébe került. Viszont én már rájöttem, hogy a felszín alatti örvénylő víztömeg senkit sem érdekel. A lelkem vérzik, a cseppek mutatják az utam, de senki sem kínál kötszert, mert könnyebb tudomást sem venni a tátongó sebekről. Hisz akkor elvárható az őszinte kérdés; Mi történt veled?, de a válasz már csak kulcsra zárt ajtókon kopogtatna. Legalábbis ez az elméletem. A válaszaim mosoly mögé rejtem, amögé a kellemes-meleg, de könnyedén feledhető mosoly mögé, mert az igazság, amire úgy gondolom, hogy senki sem igazán kíváncsi, még több fájdalommal és vérrel járna. Látok ellenpéldákat, Daphné, csodálatos, színes-szagos, vibrálóan csodás embereket, akiknek ajkáról könnyedén gördül az igazság, akik kivívják maguknak a figyelmet, az együttérzést és a segítséget, kérés és könyörgés nélkül is.
Mi nem vagyunk ilyenek, ugye? Nekünk a mosoly a páncélunk, a kedvesség a pajzsunk, hisz mi a saját fájdalmunkból táplálkozunk és önző módon nem kínálunk senkit se belőle. Arra még nem jöttem rá, hogy meddig élhetjük fel a saját tartalékainkat, míg egyszer csak a fájdalom emészt el minket. De amíg ez meg nem történik… csak a fakó villanás árulkodik a tekintetedben, tudom, mert az enyémben is ott van, mások még sem fedezik fel soha attól a bizonyos mosolytól, ami ott csüng az arcunkon most is. Szép maszk, Daphné, művészi, mint a meghívó, amit az imént kaptam tőled.
- Bevallom, még nem tudom, hogy mi lesz az, úgy érzem, hogy itt igencsak meg van kötve a kezem a mélyebb helyismeret nélkül. - Szavaim kedvesen csendülnek, egyáltalán nem érződik belőle a kifogás mellékzöngéje, pedig bennem rendületlenül visszhangzik az érzés. Túl személyesnek, túl intimnek érzem a karnyújtásnyira lévő lehetőségeim és ez megrémiszt, hisz akkor, ha csak egy kicsivel is, de a felszín alá kell nyúlnom, megzavarni a nyugodt állóvíz ingatag illúzióját. - Esetleg megkérdezhetem, hogy még kikre esett a választásotok? - Kékjeim továbbra is rajtad nyugtatom, csak akkor fordítom el rólad és hagyom elveszni a fókuszt a környezetről, mikor elhelyezkedsz mellettem és a szoknyádat igazgatod. Kihasználom a pillanatot, hogy belül kicsit megint összetörjek és a darabokat gyorsan egymásra is pakoljam, mielőtt észrevennéd a változást. Nem tudok nem az elvesztett és rám erőltetett lehetőségekre gondolni, az egyik a tudatom hátsó sarkában könnyezik, a másik fogát csikorgatva véresre kaparja a koponyám belsejét és a csodásan feldíszített papír a kezemben a bőrömbe égeti a vesztett csata nyomát.
- Hmm… - Szememből kipislogva az önsajnálatot fordulok vissza feléd. - Az előttünk álló lehetőségeket és azokat, amiket elvesztettünk általuk - felelem végül halkan neked, mosolyom őszinteségről árulkodik, miért is zavarna meg a szavaimban gondosan elrejtett féligazság? Miért is tűnne fel benne a szívem őszinte darabkája, hogy tűnne fel a belőle könnyező vérbe mártott penna hegye, mikor a festék már rég megszáradt a papíron? Megmaradok a kottámmal együtt is kellemes-meleg.
Szemhéjam rezdül, ahogy meghallom a hangod. Akaratlan hunyom le a szemem, néma éneked nyomán szállnak fel a jegyek, puhán, gyengéd vibrálással lebegnek előttem és bevallom neked, igen könnyen feledkezek meg mellettük minden másról. Legalábbis míg el nem fordulsz majd… tudod, olyan kellemes-meleg. - Jól sejtettem, hogy a zeneérzékenység nálatok családi vonás. És ez egy igencsak jó irány… - Elveszik a tekintetem a hangjegyek között, halkan dúdolni kezdek én is, megtartva az ötleted gerincét és a nyomán vetek pár új jegyet a papírra.
Olyan kellemes-meleg…

2025. szeptember közepe-vége

Je suis très doué pour faire semblant
que tout va bien.

(https://i.imgur.com/144Pkta.jpeg)

Malachi&Daphné

Ne aggódj, nem csak te nem ismered még a kastélyt.
-Növényt hoznál te is? - kedvesen érdeklődöm, még mosolygok is, ahogy azt kell. De a körülmények ellenére, a téma miatt legalább kevésbé esik nehezemre. - Nem muszáj, bár valószínűnek tartom, hogy a gyógynövénytan professzor tud segíteni - elvégre Rokuronak is engedte, hogy a melegházban szállásolja el a növényeit. - Én azt hiszem, a jardin à la française… a francia kertekről fogok beszélni - ahogy kimondom, realizálom, hogy persze, hát mi másról, ez illik hozzám, ez illik Daphnéhoz. Gondosan megépített, szimmetrikus, elegáns és tökéletes. Valami, amit megalkottak, rendbe tettek - kontrollálnak. Szép, megnyugtató, kétségkívül esztétikus - de mégis olyan mű az egész, nem? Comme moi.
-Igen - bólintok. Nem Malachi tehet róla, hogy most, miután elmondtam mindent, amit szerettem volna, nem is tudom, mivel kellene folytatnom, és inkább már mennék, valahova, bárhova - egyedül szeretnék lenni. Nem érzem idevalónak magam - sehova sem illő vagyok, újabban mintha egyre jobban így lenne. De elmenni, mégis… az nem lenne kifejezetten illendő és udvarias. Én pedig mi más is lehetnék, ha nem illedelmes, mindig? De hát úgyis azt mondtad, tudod, ki vagyok, nem igaz?
- A barátnőm, Élodie ötlete volt. Én meghívtam még Rokuro Ishidát, őt bizonyára… ismered? - nem voltam benne biztos, mennyire, elvégre az Ilvermorny állítólag hatalmas, más házban voltak, Rokurot pedig nem kifejezetten… szociális embernek ismertem meg - nem mintha én az lettem volna - de egyébként egészen kellemes és érdekes társaságnak tartottam. Illetve volt talán egy-két furcsa dolga, de ennyit bizonyára állítanak az emberek másokról is. Vagy rólam - most aztán talán különösen, bele sem gondolok inkább, mik keringhetnek, bár vannak sejtéseim. Nem is tudom, azok bántanak jobban, amelyek igazak, vagy azok, amelyek nem. Persze ez nem számít.
-És Anne-Rose Tuffin is hívtam, ő is csatlakozik majd hozzánk - rá is elsők között gondoltam, ő pedig csodálatosan széles mosollyal mondta, hogy jön. Nem lehetek elég hálás érte, meg azért amit tett értem azon a bizonyos barcelonai estén. Talán sosem fogom tudni elmondani neki, de tudom, ezt a találkozót is biztosan beragyogja és csak szebbé fogja tenni.
-Egy Alma Remington nevű lányt még meg kell kérdeznem. Őt nem ismerem, de alapvetően ennyien lennénk, veled és velem együtt - bólintok végül Malachira nézve, ahogy a résztvevők listájának végére érek. Miguel azt mondta, nem érzi, hogy idevaló lenne - egy pillanatra, csak egy pillanatra, szomorúság suhan át az arcomon, ahogy ez eszembe jut, mielőtt újra átvenné a helyét a mosoly, amihez mindig tudtam nyúlni. Bár megoszthatnám ezt vele. Bárcsak ne érezném úgy, hogy minden egyes különbség egyre jobban széthúz minket, ahelyett, hogy vonzana, mint az ellentétek szokták egymást. Bárcsak ne félnék, amikor nincs mellettem. Bár félek akkor is, ha mellettem van - csak akkor mástól.
-Javasolnál esetleg még valakit az iskolátokból? - hátha valaki elkerülte Élodie figyelmét. Habár talán így is elegen vagyunk. A kisebb társaságokban sokkal jobban éreztem magam, kevésbé feszélyezve a rám szegeződő pillantásoktól.
Aztán Malachi elmondja, mit szeretne kifejezni, és kedvesen beszél, de mégis fájnak a szavai - pedig nem nekem szánta őket, nem is bántónak, nem tudhatja, hogy én… hogy ez mennyire… mennyire nem számítanak a lehetőségek. Csak az számít, mit veszítettünk - és én elveszítettem mindent. Kaptam dolgokat, mindent megkaptam, amire csak vágyhattam, hálás vagyok értük - de semmi nem az enyém valójában. Felépítettek, megterveztek, mint azokat a francia kerteket. Et je les ai laissés faire.
És tudod, mi a legrosszabb? Nem is haragszom érte. Nem is neheztelek, soha nem lázadtam - és annyira borzasztóan önző vagyok, hogy még szeretem is az életemet. Pedig meg sem érdemlem, sem azt, hogy valaha boldog lehessek.
-Valóban az, igen - mosoly, szoknyasimítás, jó irány bizonyára, különben nem lennék most itt. Inkább a dallamot folytatom, amit megkezdett, nem az emlékeket követem, amit ez idéz bennem. Lenyelném a gombócot a torkomban - de inkább ürességet érzek. Valaminek a hiányát, nem is tudom megfogalmazni, minek. Nem is számít, ez sem számít - a kottára szegezem a tekintetem helyette. Nem akarok itt lenni. - A vége lehetne akár egy kicsit reményteljes - változtatok a dúdoláson, az ujjaim finoman játszanak a földön a képzeletbeli zongorán. Reményteljesebb, mint az én történetem.
Vagy mindkettőnké.

Dear Daphné

don’t wanna fall

R emény… egy kétélű fegyver, egy olyan varázslat, ami gondatlan kezekben átkot szór arra a kézre, ami teremtette. Rég megtanultam már, hogy ez csupán illúzió, a legrosszabb féle drog, amire az ember valaha rászokhat. Ragyogó az érzés, kivirágoztatja a jövőt, felnyalábolja a szívet és az elmét, hogy végül ez az aljas áruló, ez az ördög-szülte remény a legmagasabb toronyból hajítsa le odaadó hívét. Ugye azok a gondatlan kezek… Felálltam, véresen, törötten poroltam le magamról a szilánkokra robbant álmokat, mert a remény nálunk nem növeszt szárnyakat, nem dagaszt szelet, ami felkap és továbbrepít. Az a bátrak eledele, azoké, akik rendelkeznek akarattal, tettvággyal, hogy a legcsodálatosabb transzfigurációt hajthassák végre általa. Gyenge vagyok és gyáva, Daphné, te is látod? A lelkem a félreeső sarkokban reszket, most is itt bujkál a fa mögött az árnyékban. Fél, hogy tenni kéne valamit saját magáért. Könnyebb azt mondani, hogy már túl késő, mint felállni, leporolni magam és újra ugrani. Gúzsba köt a kudarc lehetősége… Ezért papírra véreztetem a lehetőségeim, mert nem tudok a billentyűkre könnyezni.
Nem kérek reményt, Daphné. Nem akarok menni. Nem akarok leesni.
- Több lehetőség is megfordult a fejemben - felelem, talán túl gyorsan is. A kín és a szégyen keserű elegye fintorba rántja egy pillanatra az orrom. Az apró barázdák hamar elsimulnak, makulátlan vásznat enged láttatni, mert már megszokásból is a felszín alá söpröm a tökéletlenséget. Nem hazudok neked, tényleg megjelent a bársony tasak a gondolataim peremén, hát mindig ott van. Ott kuporog, édesen dúdol a fülembe, hogy ne feledkezhessek meg róla egy pillanatra sem. Hirtelen nevethetnékem támad, de lenyelem a késztetést. Ironikus, hogy mennyire illene az elegyem a prezentáció témájának, amire talán még a bátyád is büszke lenne, ha tudna róla. Talán nálunk jobban senki sem lenne alkalmasabb klubtagnak… - Köszönöm a tanácsot, lehet így fogok tenni. - Mosolyogva pillantok rád, ahogy az üres szavakat ejtem az öledbe, kérlek, nézd el nekem. Ne vedd magadra, hogy nem tudom értékelni a cikornyás betűket, hogy fáraszt a puszta gondolata az eseménynek, hogy érdektelennek érzem, hogy most erről folytatunk diskurzust. Merlin a tanúm, nem a te hibád, Daphné. A probléma velem van, meg az átkozott remény nevű droggal.
- Ismerem, apám nagy kedvelője ennek a kertépítészeti stílusnak. A belső udvarunk ily módon került kialakításra. - Thaddeus Maddock ugyanis a tökéletesnél nem ad alább. Ez a legnagyobb oka, amiért szégyenként értelmezi a nevem, amiért nem rendelkezhetek önálló akarattal, nem dédelgethetek vágyakat… amiért nem foglalkozhatok azzal, amiben valóban látnám magam a jövő zavaros folyamában.
- Nem túl közelről, de igen. Ő nagyon jó választás. - Bólintok is mellé, majd csendben hallgatom tovább a névsort. Annie említésére őszinte mosoly fut át az arcomon, pillantásom a karkötőre siklik, ami az ő keze munkáját viseli. Miatta egy leheletnyivel kevésbé érzem kínosnak ezt a találkozót. Miatta képes vagyok megemberelni magam. - Nem jut jelenleg eszembe más, akivel számolnotok kéne. De nem hiszem, hogy problémát okozna a kis létszám, épp ellenkezőleg.
Oldalvást pillantok rád, ahogy hangod burkot képez körénk, mintha arra a fél percre megszűnne a világ körülöttünk, mintha a Föld is megállt volna a forgásban, csakis azért, hogy meghallgathasson téged. Nem tudom érte hibáztatni. Valamiért igazán különlegesnek érzem ezt a pillanatot, mintha egy titkot osztanál meg velem és én kérés nélkül is kincsként őrzöm majd. A szavaknak súlya van, ez igaz, de könnyen és gyakran csúfítja őket hazugság. Én már csak tudom, a féligazságok is félig hazugságból táplálkoznak. De puszta hang, a dal, a ritmus… az képtelen a csalfaságra. A zenénél őszintébb és tisztább közlési forma nem létezik és Daphné, úgy érzem, hogy most kezdünk csak igazán beszélgetni egymással. Az ötleted keserű mosolyt csal az arcomra, de nem hagyom, hogy az a fránya remény éket verhessen most közénk.
- Szerinted tényleg illene ide? - halkan kérdem csak, tekintetemben olyan igazság villan, amit most az egyszer remélem, hogy felismer valaki. Bízom benned, Daphné, bízom a szívedben reszkető dalban.
Csak ne hazudj nekem, kérlek. Csak ne most.

Sincerely,

Malachi

2025. szeptember közepe-vége

Je suis très doué pour faire semblant
que tout va bien.

(https://i.imgur.com/144Pkta.jpeg)

Malachi&Daphné

TW: depresszió, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok
-Válaszd, ami a legjobban tetszik - bólintok, és mintha egy pillanatra Malachi…nem, bizonyára képzeltem. Biztosan minden rendben van - de kit akarok áltatni, soha nincsen semmi rendben.
- Akkor számodra nem kifejezetten lesz új információ, biztosan szépek. Otthon a házunk mellett is van két ilyen - valójában több kisebb kert, csak a két legismertebbet emelem ki. Jardin de Diane de Poitiers és jardin de Catherine de Médicis - előbbi egy sokkal nagyobb, tágasabb kert szökőkúttal, utóbbi egy elegánsabb és intimebb, közepén egy medencével. Nem említem meg a kastélyt inkább, amihez tartoznak, furcsán szoktak nézni rá. De nagyon szeretem azokat a kerteket, túl hamar szerettem meg, pedig utálnom kellett volna - de helyette csak magamat utáltam.
De hát olyan szép volt, a folyópart különösen. Egyszer majdnem beleestem a vízbe - talán meg kellett volna történnie. Nem történt, de elképzeltem, milyen lett volna, bizonyára jobb. Máskor, ha elég erősen koncentráltam, még néha Miguelt is magam mellett láttam újra. Persze egyik ilyen álomkép se tartott sokáig, és mindig ugyanúgy végződött - fájdalommal és sírással, megérdemelten. Felfoghatatlan még mindig, hogy most egy iskolában vagyunk.
-Tudom - bólintok. Nem hiába volt Rokuro az első a listámon. Nem kerüli el a figyelmem, ahogy Annie-re reagál - a lány társaságának én is őszintén örülök, és ahogy az én tekintetem követi Malachiét, és megpillantom a karkötőt, egy pillanatra átsuhan a fejemen, hogy vajon van-e több köztük puszta barátságnál, de aztán el is szégyellem magam, mert nem rám tartozik se az, ha van, se az, ha nincs, így nem is foglalkozom ezzel tovább inkább. Pontosan tudom, mennyire kínos és kellemetlen tud lenni, amikor kívülállók olyan dolgot látnak bele két ember kapcsolatába, történetesen ha az egy lány és egy fiú, ami nincs is ott. Mint például egy hölgy nem is olyan régen Roxmortsban.
-A magam részéről én is jobban preferálom a kisebb társaságot - biccentek egyetértően. Talán ez is közös lesz mindannyiunkban, nem csak a növények szeretete. Nem baj, ha a jelenlévőket nem csak egy dolog tartja össze.
Sajnos nincs, ami kiszakítson a gondolatspirálomból, abból a kellemetlen érzésből, hogy nem itt kellene lennem, nem akarok, de mit tehetnék? Felállhatnék, leporolhatnám a szoknyámat és elmehetnék - ha mernék, ha nem félnék, ha nem lennék tele annyi… elvesztegetett… lehetőséggel. Ha nem lennék… én magam is… egy elvesztegetett lehetőség. Talán nem is olyan vagyok, mint az a kert. Megpróbálták, de… biztosan tudják, érzik, hogy… lehetett volna jobb, de mégsem…mégsem elég jó - soha.
-Igen, illene - bólintok, ahogy befejezem a dúdolást. - Szeretnéd? - én szeretnék hinni egy boldog befejezésben, pedig nem is tudom, hogy nézne ki az számomra - azon kívül, hogy szerepel benne Miguel. Talán minden olyan benne, abban az álomképben, mint régen, noha tudom, hogy ez lehetetlen, mert semmi, egyáltalán semmi sem lesz már ugyanolyan. Talán szeretnék hinni valamiben, ahol talán egyszerre lehetek Mikaela és Daphné is, ahol nem csak fekete-fehér dolgok vannak, jó vagy rossz, vagy ez, vagy az, de a kettő együtt soha. Az túl szép lenne, nem igaz? Nekem pedig nem járnak szép dolgok. Nem jár nekem Mikaela, sem a neve, sem… semmi, egy olyan lányé, aki… ki lenne ő egyáltalán? De nem számít, mert úgysem kellett senkinek. Felesleges…nem akarok…nem gondolhatok rá, mert...
Mert ő nem volt… tökéletes. De Daphné az, annak kell lennie. És ebben a világban csak neki van, neki lehet hely. De Miguelnek nem Daphné kell, hanem Mikaela, a bátyám a húgát akarja vissza, és mellette én is inkább ő lennék. De nem tudom, hogy legyek az a lány. Fogalmam sincs, ki az a lány, de már azt hiszem, azt sem tudom, ki Daphné. Hogyan tudnék megfelelni neki, a szüleimnek, a világnak, mindenkinek… mindenkinek egyszerre? Hogyan legyek az a lány? Fogalmam sincs ki ő. Ha akarnék is ő lenni… kinek kellene lennem? Szeretnék egyáltalán ő lenni… bárki is? Nem tudom de… azt sem, hogy számít-e egyáltalán, mit szeretnék.
Tudom, ki vagy.
Nem. Nem tudhatod, mert én sem tudom. De nem szeretném azt, hogy te mondd meg.
-Mindenkinek mást fog jelenteni. A művészetben, legyen az zene vagy festészet, az a szép, hogy nincs egy jó válasz vagy két ugyanolyan elemzés - miért nem tudom így látni a saját életemet is? Miért érzem úgy, hogy bármit választok, elveszítek valami fontosat, másokat, másokból…vagy magamból. Ha eldöntötték, ki vagyok, hogy kinek kellene lennem, miért… miért nem lehetek csak elégedett azzal, ami van? Ami lesz? Nem értek semmit. Nem tudok semmit.
Tudom, ki vagy.
Fogalmam sincs kinek higgyek.
-Jó lenne így? - remélem, hogy igen. Hogy legalább tudtam tenni… valamit. Bármit. - Attól tartok mennem kell… ne haragudj - őszintén bánom, hogy ennyire… hogy ennyire ilyen vagyok. Ne haragudj.
-Még van egy kis dolgom, és szeretnék beszélni Almával is - ez sem hazugság. De képtelen vagyok tovább itt maradni, magam sem tudom, hogy miért. Azt viszont tudom, hogy muszáj megtalálnom Miguelt. Most. Azonnal. Szükségem van rá, mert… Mert önző vagyok, még most is, és azt akarom, hogy szeressen, pedig azt sem tudom, kit vagy mit kellene szeretnie bennem. Vagy lehetne egyáltalán.
Senkit. Senkit nem lehetne. És mégis bármit, akármit megtennék ezért.
Vajon neki szüksége van rám?
-A darab igazán szép lesz, Malachi, bárkinek is írod. Találkozunk a gyűlésen, örömmel látunk majd, ha tényleg csatlakozol végül - rámosolygok, és ez is őszinte. - Még megkereslek majd az időpont miatt, ha nem bánod - felállok, egy pálcamozdulattal megtisztítom és kisimítom a dzsekit, mielőtt visszanyújtanám a fiúnak.
Ne marasztalj, kérlek. Nem tudom, miért érzem azt, hogy nem szeretnék a közeledben lenni, pedig nem is a te hibád - hiszen nem tettél semmit. Ha valaki hibás, az csak én lehetek.
Hiába próbáltam megszabadulni tőle az előbb, érzem a gombócot gyűlni a torkomban, de kivételesen azt hiszem, nem a pánik miatt.
Nincs jogom sírni. Én okoztam ezt.
Te nem akarsz zuhanni, Malachi, de én azt hiszem, mégis esek, le, valahova mélyre.
És vajon lesz valaki, aki elkap, mikor földet érek?
Nem.
Nem lesz, de jobb is így.

Köszönöm szépen a játékot <3
Szabad a játéktér.

We're all brave on our own way

for example I'm not afraid of raw cookie dough

date: egy májusi szombaton to: Hanni Haeni

Locket Grimmstark jó szokásához híven hajnali fél ötkor ébredt.
Ezzel rendszerint a hidegrázással kevert frászt hozta a szobatársaira, akik úgy gondolták, hogy normális ember, ha esetleg képes lenne kinyitni a szemét ezen az undorítóan korai órán, biztosan össze is zárná tíz percen belül, nem pedig nekiállna felöltözni és lemenni a konyhára, hogy ott a hasonló módon álmatlan házimanókat zavarja a mindennapi életvitelükben. Már ha azt, amit ezek a nyomorult lények művelnek, egyáltalán életnek lehet hívni!

Locket viszont nem a házimanókkal szeretett volna foglalatoskodni, sőt, az lett volna neki a legkényelmesebb, ha az egész kompániát kihajthatta volna a birtokra gombászni, annak legalább eredménye lett volna, de ehelyett csak újabb könyörgő monológot intézett hozzájuk azzal kapcsolatban, hogy legyenek már olyan jók, és ne szóljanak senkinek arról, hogy ő itt illegalitásban szórja a lisztet, hiszen nagyon fontos új recepteket szeretne kipróbálni. A manók nem különösebben szimpatizáltak Lockettel -jó szokásuk szerint-, viszont be kellett látniuk azzal a parányi és kihasználatlan agyukkal, hogy enni még ők is szoktak. Locket kérdezte is magában, hogy „ugyan minek?”, de inkább igyekezett két kezét összetéve és tésztázva örvendeni a ténynek, hogy a józan ész határain belül maradva, tulajdonképpen azt csinál, amit akar.

Kezdetben vala, tehát a tea. Earl Grey, három bögrényit főz le belőle. Aztán a liszt háromszáz gramm, eleinte sokallja, de aztán úgy van vele, hogy ha jól sikerül, majd elfogy, ha meg nem, hát úgyis ki kellene borítani, annak már nem oszt nem szoroz, pont mint a halott matematikus. A teát szárított levendulával keveri, bőszen szagolgatja, hogy megfelelő lesz-e az összetevők közti balansz, s Kit, ha nem is látja, de érzi, hogy ez jó. Összekeveri a tésztával, és már sülhet is.
Következő! Magabiztosan dolgozik, mintha minden mozdulata pontos tervezés eredménye volna, bár senki nem látja, aki mindezért megdicsérhetne, ő pedig nem is azért csinálja, hogy ajnározzák, semmit sem azért csinál, hogy valaki két pofára örvendjen neki. Pontosabban…ez kamu! Néha igenis szeret örömet okozni, most sem a fióknak süt-már, ha ennek a szóképnek ebben a formában van bármi értelme- mert hogy igazán felesleges lenne megsütni valamit, aztán szépen betolni a fiókba, hogy ott rohadjon.
Vissza a sütésre!
Kis gombócokat formáz a tésztából, aztán még kisebb hosszúkás hurkákat és összetapasztja őket. Újabb, szinte mikroszkopikusan pici gombóc, piros cukorka. Belenyomja a tésztába. Nyúl. Nyúlnak néz ki, ha sütés közben sem lesz belőle Godzilla, akkor jó lesz húsvétra. Egyáltalán mikor időszerű a nyúl húsvéton kívül? Nem volt vallásos, de azért megfordult a fejében, hogy rohadt fura képzettársítás a keresztre feszített Jézus meg a tojó nyúl. Nyúltojó.
Ha a nyúl tojással szaporodna szőrös lenne a rántotta? Nem, hülyeség! Kikeveri ostmnathust és a cukorkaszemű angóraállat gyomrába injektálja.

A feketeszezámos pogácsa is elkészült. Három röpke óra alatt végzett is mindennel, ami azt jelenti, hogy még legalább két órát alhat a megbeszélt találkozóig, addig a süteményeknek is van ideje pihenni.
Remekül pihen minden, kiváltképp Kit, aki annyira jól aludt, így dolga végeztével, hogy sikerült tíz perccel az egyébként általa megadott időpont előtt ébrednie. Káromkodva rángat magára egy kevésbé lisztes pólót -elképzelhető, hogy mindegyik lisztes, amelyik pedig nem lisztes, az minden bizonnyal vajas- és fésüli végig a haját az ujjaival. Innentől kezdve gyorsvonatot megszégyenítő sebességgel robog.

Konyha.
Süteményeket tányérra.
Ne ilyenre!
Jó, mindegy, ez van ez jó, nem szarozunk!
Hogy vigye? Három tányér, két kéz. Mindenhogy kevésnek tűnik. Felrakhatná a fejére, mint a beduinok? Nem! A beduinoknak turbán van a fején, hülye Kit, műveletlen Kit.

-Anyám…varázsló vagyok!
Élete felfedezése. Letakarja szépen a tálakat, kettőt lebegtet, egyet visz. Ez működik!
Azt nem vette csupán számításba, hogy már mindenki szabadon garázdálkodik a kastély minden pontján, a folyosón pedig lépésben érdemes haladni, nem pedig három tányérral, kapkodó elmebeteg módjára.
-Bocsánat!-egyensúlyozik el egy adag amerikai mellett, mosolyognak rá a lányok, rém kellemetlenül érzi magát tőle.
-Elnézést, lehetne…?!-suhan el pár felsőbbéves mellett, az egyik majdnem lefejeli a pogácsát, kár lenne érte. A pogácsáért! Fogy a türelme, a következő összefogódzott csoportosulásba már kedve volna belerúgni. Nagy levegő! Nincsenek dühkezelései gondjai, hát most sütött!
-Pusztuljál már odébb, a seggedre nőtt a szemed és befelé néz?-förmed rá végül az utolsó elékerülő brigádra, mielőtt kivágódna a helyszínre. Nem tudja, mennyit késett, de Hanni már ott van, méghozzá háttal. Hagy magának néhány másodpercet, hogy csak úgy nézze a kis tündérkislányt, legalábbis, ahogy a fejében hivatkozik rá.
Ha ilyenkor nézi, az azért jó, mert később már nem kell, nem jön tőle borzalmatos zavarba, és legfőképpen nem lesz vörös a feje mint egy red velvet torta a lemenő nap fényében.
Igyekszik a lány mögé settenkedni, ami pont annyira sikerül neki, ahogy ezt három tányérral lehetséges megtenni.
-Csókolom kacsóit, Lady Haeni!-böködi meg finoman a vállát a szabad kezével, mert hát szomorú lenne szegény lány hajába dörgölni valamelyik új innovációját. A tálakat az egyik padra lebegteti, mielőtt még elrakná a pálcáját – Bocs, hogy késtem, de mindenki most rajzik. Nem tudtam, hogy mire ideérek, herpeszem lesz vagy gyerekem. Na de…olyat csináltam, hogy én is alig hiszem, a franciáknak abszolút semmijük nincs ellenem! Nézz csak rájuk!

c a t c h & k a t c h
2006 • 05 • szombat

to: k i t k a t

Ha el kellett volna döntenie, hogy a francia vagy kínai, esetleg az angol pékművészetet értékelte-e jobban, elég nagy bajban lett volna: legalább akkorában, amekkorában legutóbb voltak, mikor jó ötletnek tűnt elrejteni azt a nyomot az erdő szélén. Bár meg tulajdonképpen - gondolja most, ahogy elgondolkozva egy levelet kerget az udvaron, mielőtt majdnem átesik egy különösen sima kis kavicson, úgyhogy most már a kis kavics tanulmányozása köti le a figyelmét - mindegyikből vannak kedvencei.

   És azt mindent megváltoztatott, ha KitKat készítette őket. Titokban - vagy annyira nem is titokban - mindig odavolt érte, de hogy is lehetne ellenállni valakinek, aki ennyire finoman süt, és mindig gondol rá is? Persze KitKat csinos fiú is volt, és nem is aggódótt annyira miatta, hogy mindig ő legyen a Sötétség Lovagja, mint az unokatestvére, de Hanninál az első érv 1D6 volt kockák nélkül is.

   Az pedig mindig vicces volt, hogy ő érti igazán, mit jelent a fiú beceneve. Okii, a Mars is nagyon finom, de a Kit Kat az OG - mondta volna, ha valaki teljesen véletlenül megkérdezi ezt tőle épp itt, épp most.

   - ...És gyereked lett vagy herpeszed? Is-is, sem-sem? Na jó, elnézem, ha... oooooooh. - már eleve nevetnie kell, mikor megfordul, mert kétli, hogy az arca tudna igazán szigorúnak tűnni, legalábbis Appa egyszer ezt mondta, és azóta jobb erre gondolni, minthogy máskor hörcsögnek titulálták.

De KitKat valószínűleg egy órát is késhetett volna, mert amit a tányéron hozott, azért minden is meg lett volna bocsájtva. Hanni, akár a többi griffendéles, büszkén védelmezte a tavalyi kviddicses vereségtől elkezdve a fejjel-a-falnak-de-nagyon mentalitásig az összes közhelyeket, de ezen a közhelyen csak a süteményeket látta pár pillanatra, amíg nem pislogott legalább hármat gyorsan egymásután.

   - Milyen nagyon szépek! Pontosan mik ők? Biztos nem baj, hogy megkóstoljuk? - a bakancsa hülye kis csikorgással válaszol, mikor lábujjhegyre áll, hogy közelebbről is megszemlélje őket. Ha Hanninak különleges képessége volt hozzá, hogy jó érzékkel elkerülje a prefektusok pontlevonásait, amiért nem mindig az egyenruha összes darabját viseli, KitKatnek legalább ilyen tehetsége volt benne, hogy minden műve mesterműnek tűnjön.

   A harmadik pillogásra látja csak, hogy KitKat milyen lelkesnek tűnik - vagy hát, ebből a magasságból, illetve annak hiányából úgy tűnt. Összekulcsolta a kezeit a háta mögött, és a bakancsa orrán-sarkán hintázva suttogni kezdett, mintha cinkosok lennének. Süti-cinkosok. Vagy Cinkos-sütik.

   - Szerintem ezek eddig a legjobbak! Ha a franciák meglátják, én rádobom a talárom, és te futsz, aztán találkozunk a második számú rejtekhelyen. De addig is.. megkóstolhatjuk? Annyira.. dundik és kedvesek! Hogy készültek? - hirtelen ő sem emlékszik, melyik a második számú rejtekhely, ezért lehet, hogy inkább a franciákra kell majd dobnia a talárját, hogy megmentse magukat a feltételezett süti fasiszták támadásától. De KitKatnek, a dundi nyuszi-sütiknek és feketeszezámos pogiknak bármit.

We're all brave on our own way

for example I'm not afraid of raw cookie dough

date: egy májusi szombaton to: Hanni Haeni

Nyilvánvalóan nem csak indokolatlan, hanem majdnem felesleges is volt izomból nekiállni és háromfélét sütni hajnalok hajnalán. Ha már itt tartunk, mindebből a legtöbb ember, a hajnalok hajnalán részletet emelné ki, mint igazán értelmetlen, viszont önsanyargató sajátságot, de Locket Grimmstark bírta a koránkelést.
Szomorú is lett volna, ha nem így áll a helyzet, hiszen élt-halt a pékmesterségért, azt pedig köztudottan nem délután szokás végezni, már csak azért sem, mert ugyan mivel lehet jobban kezdeni egy reggelt, mint egy finom péksüteménnyel? Erre mindenféle dietetikusok, és önjelölt fogyiguruk bizonyára azt mondanák, hogy bármi mással, akár egy félbevágott nyers angolnával is, de Kitet ez cseppet sem foglalkoztatta, és minden jel szerint a diétásnővérek sem üldözték végig vasvillával a folyosókon. Vicces gondolat, hiszen már az sem nehezíthetné jobban a helyzetét.

Visszatérve a hajnalokra, Kit épp azért preferálta őket annyira, mert eszénél lévő, magának minimálisan is jót akaró ember nem hajlandó felkelni, főleg nem hétvégén, ennek megfelelően volt lehetősége két olyan dolgot is élvezni, amihez Roxfortszerte igencsak nehéz volt hozzájutni: a nyugalmat és a csendet. Locket Grimmstark mindezt nem kívánta a nap huszonnégy órájában-végtére is kínai, nem pedig kínosan különcködő japán, amiből az idei év során legalább egyet alaposan meg lehetett figyelni, bár nem természetes közegében- ennél fogva ezek a reggeli órák épp elég rekreációs énidőt biztosítottak számára a kiegyensúlyozott viselkedéshez, amit egészen addig tud gyakorolni, míg meg nem őrül attól, hogy mindig mindenki megáll előtte és péniszeset játszik a legtömöttebb folyosók kellős közepén. Miért kell mindenhol csak úgy céltalanul álldigálni, mintha csak a Kóbor Grimbuszt várná az ember?! Ha meg azt várja, akkor ahogy Kit azt mondaná, „lehet nagy nyugalommal odébbtakarodni a büdös picsába”, ami nem egy szép mondat, de azért nem érezne nagy megbánást, ha még is elhagyná a száját, főleg, ha egy De Lys-hez intézhetné.

Másodszor is visszatérve hát azokra a fránya hajnalokra -nem is beszélve, ezekről a fránya kalandozásokból a mindenféle szükségtelen gondolatok virágos völgyébe- Locket Grimmstark úgy funkcionált, mint egy gyenge minőségű matrica. A felkeléssel egyáltalán nem adódtak problémai, sokkal inkább a fennmaradással, ha pedig álmos volt, sokkal hamarabb tört elő belőle az ŐsLocket, azt pedig jobb volt elkerülni, főleg, ha Hanniról volt szó, és persze a neki sütött kis érdekességekről.
Annyira lelkes, hogy csak akkor esik le neki, hogy mit mondott, mikor már sikeresen szélnek eresztette a gondolatot.Még hogy gyerek meg herpesz? Herpeszes gyerek? Gyerekes herpesz? Herpeszes Locket? Na nem! Vannak határok!
-Az egyiket megúsztam, a másikról majd kilenc hónap múlva dumálunk-von vállat mosolyogva, aztán megjelenik a fejében az kamaszokra nagyon is jellemző gondolat, miszerint: Ez most gáz volt? Furcsa? Végül is ez úgy hangzott, mintha köze lenne a gyerekhez? Nagyon kínos! Álljon meg a fáklyás, nincs is gyerek!
-Vagyis nem, mert nincs, meg hát minek is hoznám fel neked, ha lenne, mert hogy nincs. Elég szürreál-neveti el magát, de már érzi is, hogy zavarba is jön, mint a kovász, amikor rádöbben, hogy tulajdonképpen gomba, amit egy egészséges malacrózsaszín arcszín kísér.

Szerencsére a kis tündérkislányt lekötik a sütemények, így van lehetősége meg talán néhány másodpercre visszaszerezni az emberhez méltó ábrázatot és annak színét.
-Tetszik?-vigyorodik el büszkén- Ez szezámmagos pogácsa, a nyulakban osmanthus van, az ilyen kínai növény, anya nemrég küldött belőle, és ez meg-mutat a kekszekre, amiket végül hold, csillag, illetve felhő alakban szaggatott ki- ezt meg nem mondom meg! Ha kitalálod, milyen ízű kérhetsz tőlem valamit, ha nem találod ki…akkor meg elcseszerintettem.
Ezután megszabadul a tálak épentartásának kemény és hálátlan feladatától és úgy néz a lányra, mintha azt kérdezte volna, hogy biztos jó-e az embernek, hogy két keze, két lába, két füle és mégsem hal vagy szatyor.
-Ha nem kóstoljuk meg, az a baj. Akkor hiába güzültem vele már hajnali ötkor.
Hiába güzült hajnali ötkor azért, hogy nyuszikat csináljon, amiket aztán aranyosnak tarthat. Milyen furcsa, érthetetlen dolog ez! Szerencsére Kitnek nincs ideje ezen egy újabb gondolati körutat tenni a világ körül, mert olyan aranyosnak találja Hannit, mint süteményvédelmezési államtitkárasszonyt, hogy képtelen abbahagyni a mosolygást, még akkor is, ha utálja ezt a szájat és ezt az undok szimmetrikus mosolyt is, amit a Mungóban tökéletesítettek.
-Az az igazság, hogy stratégiailag előnyösebb, ha te futsz, kisebb vagy, könnyebben elmész szem és radar alatt, mint én-kezdi magyarázni a mesterterv általa elképzelt változatát, amiben majd ő hősiesen útját állja a gaz latol flanciáknak, míg Hanni biztos helyre menekíti a szajlét.
-Na csücss és láss neki!-int a pad felé, aminek az egyik felére le is ül izgatottan pislogni, miközben azt elemzi magában, hogy annál, hogy csüccs, már csak a herpesz hangzik hülyébben, ennek ellenére mi sem természetesebb, mint hogy Locket Grimmstark mindkét szót hangosan kimondta.

c a t c h & k a t c h
2006 • 05 • szombat

to: k i t k a t

A probléma már felütötte a fejét, mint a kedves gyomnövények szokták tavasszal - amik között talán igen, talán nem találhatjuk a szagos mügét, aminek eredetére Hanni még mindig nagyon kíváncsi volt, de most már arra is, mire gondolhatott KitKat az imént.

   Mert hát probléma természetesen volt, erre most már figyelni kellett, és egy olyan csinos fiúnak, amilyen KitKat is volt, biztosan sok van belőle, annyira sok, hogy minden napra elvihet egyet randizni.

   Griffis, mardis, hugrás, hollós - és beaux meg ilveres problémák, egyik szebb, mint a másik. Legalábbis most már meg van róla győződve, legalábbis annyira, hogy muszáj meg is kérdeznie.

   - Nem tudom, a babák aranyosak. A hipotetikus babák is amúgy.. de szóval te.. randizol valakivel? Ha babák vagy herpeszek? - az orrát csiklandozta egy kis féltékenység, mert a lány biztos nagyon vonzó, legalább annyira, mint amennyire KitKat, de közben annyira kíváncsi volt, hogy az első érzése gyorsabban tűnt el, mint ahogy ez a sok feketeszezámos pogácsa fog hamarosan.

   De ez természetes, nem? Biztosan együtt szoktak sütni, és a lány a vállára hajtja a fejét - KitKatére, hogy elkerüljük a képzavart, mondaná Hanni, aki olykor hősies küzdelmet folytatott a negyedik megtanult nyelvével, az angollal és az alany-állítmány mibenléte olykor azért legyőzte. Tehát a lány a vállára hajtja a fejét, és titokban nyalják ki együtt a maradék sütitésztát az edényből.

Igen, ez mindjárt nagyon jól hangzik. KitKat megérdemli, hogy szeressék és mindenféle spicy sütis pillanatok férfi főszereplőjévé tegyék.

   - Igen, nagyon! És.. osmanthus? Oooh, egyszer az egyik rokonunk hozott belőle és azóta is mindig könyörögtem Appának, hogy legyen belőle nekünk is, de azt mondta, hogy nem tudnék vigyázni rá és aztán neki kellene.. de még nem gondoltam rá, hogy meg is lehet enni. Jó, igazából mindent meg lehet enni egyszer, de tökéletesen illik a nyulakhoz. - még közelebb hajol hogy megszemlélje őket, és egyre inkább úgy találja, hogy az osmanthus és a nyulak elválaszthatatlanok egymástól. Talán mert a nyulak is megeszegetik?

   A kekszet tehát ki kell találnia, máshogy nem is lehet. Az egész, épp csak két pokémonos ragtapaszos jelene beleremeg a kihívásba, vesz egy mély levegőt, aztán az orra után megpróbálja kitalálni. Muszáj nevetnie azon, amit a fiú mondott, mert igaza lehet benne: Hanni még pont akkora volt, hogy futás közben sem verte le soha a második emelet egyik kanyarjában a taktikailag nyilván a menekülést akadályozó páncélt, amit mások már gyakran.

   - Levendulás keksz? Remélem, hogy eltaláltam, de ha nem, akkor sem cseszerintetted el. Oh amúgy akarok kérdezni valami nagyon fontos dolgot is. - vidáman elcsen egyet és engedelmeskedik a körülményeknek, be is foglalja a legközelebbi padok egyikét, mielőtt tényleg arra járna valaki és megkérdezné, hogy Mr. Grimmstark, mondja, ezt mind a hálóterme diszkrét berendezései között hozta létre?

A törökülést azt sem rontja el, hogy egyszer épp KitKat füle hallatára is megjegyezte Elowennek, hogy amúgy ő évekig azt hitte, hogy amikor valaki lótuszülésben foglal helyet, akkor igazából éppen lótüszül, mint tevékenység. Hosszú, a meccs miatt a griffendéles büszkeség címszó alatt eredetileg vörösre, aztán eredményként Weasley-gingerre sikerült haját a háta mögé dobja illetve a füle mögé gyűri, hogy véletlenül se zavarja meg a pillanat varázsát.

Mégiscsak most következik a valódi varázslat: a sütik kóstolása.

We're all brave on our own way

for example I'm not afraid of raw cookie dough

date: egy májusi szombaton to: Hanni Haeni

Locket Rupert Grimmstark nem arról volt nevezetes, hogy minden esetben alaposan átgondolta volna azt, amit mondani készül. Oly mértékekbe menően nem, hogy többnyire mikor a mondat első szava elhagyta a száját, az utolsó még tervben sem volt. Annak pedig, hogy valaki fejében előbb születik meg az alany, mint az állítmány, lehetnek következményei, főleg, ha gyerekekről meg szájról szájra terjedő betegségekről beszél Hanni előtt, akinek valószínűleg egyikhez sincs köze. Legalábbis Locket valamiért ebben reménykedik, elfelejtve a tényt, hogy még a nátha is így terjed, illetőleg miért is érdekelné, hogy mit csinál a lány a szájával? Vagy más szájával?
Nem, jelenleg jobban jár, ha szépen lesüti a szemét és senki szájával kapcsolatban nem von le messzemenő következtetéseket, sőt sokkal üdvösebb volna valami egészen másra gondolni, például, hogy őszintén reméli, hogy a nyulacskák kis teste nem szívta magába az osmanthusos tölteléket, mert az igazán elrontaná a koncepciót, ami mi is volt?

A mondat elejére vállát vonogatva bólogat, végül is ugyan mit tudhat ő a fiktív vagy nem fiktív gyerekekről? Annak ellenére, hogy ő hozta fel őket, nagyjából semmit, a randizásról pedig ugyanígy vannak élményei. Kellemetlen volt beismerni, de Locket soha az életében nem randizott senkivel, bár úgy érezte, hogy bőven még ideje, idegzete viszont nem igazán volt arra, hogy megkísérelje kitalálni, hogyan is kellene udvarolni.
A kérdésre nem számított, az egyetlen ember, aki bármi hasonlóról érdeklődött vele kapcsolatban, az a tulajdon anyja volt, akire rá lehetett legyinteni válasz nélkül, nem így Hanni Haenire. Kit nyelni szeretne egy nagyot, közben viszont lélegezni sem volna egy felesleges dolog, a nagy nyomás alatt azonban sikerül neki a két tevékenységet egyszerre kivitelezni, ami irtózatos köhögőrohamot eredményez, nem pedig értelmes választ.
Locket enyhén szólva és cseppet sem férfiasan fulladozik. Annyira, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de mélyen belül, egészen tudat alatt ennek képes örülni, mert ezzel is nyer hatvan másodperc gondolkodási időt, hogy kitalálja, mit is illene vagy kellene erre válaszolni, az viszont sajnálatos módon nyilvánvaló, hogy az oxigén teljes körű hiánya nem segít sokat gondolkodni.
-Ki? Én?-nyögi ki nagy nehezen, mikor már több, mint biztos, hogy nem ölik meg a saját testnedvei, vagy azok közül éppen csak egy.

Miért kérdeztem vissza? Ki mást kérdezett volna, a páfrányt a falon? Vagy az nem páfrány? Válaszolj, Kit, válaszolj!

-Ja, én. Nem, nem…dehogy, nem. Mármint…ki? Érted, ki randizna velem?-tárja szét karjait kérdőn, a mozdulat közben kishíján lelöki az egyik süteményes tányért, de sikerül utána nyúlnia, így csak az borzasztóan kínos, ami elhagyja a száját. Megkérdezett egy csodaszép lányt, aki nem mellesleg az egyik kedves barátja- és biztosan nem azért érdeklődött, hogy tapogatózzon- hogy ugyan milyen elmebeteg randizna vele! Micsoda eredmény, és még alig van délután!
Ezután annyival egyszerűbb témának érződik az osmanthus, hogy szinte elfeledt azon aggódni, hogy a nyulak bélfala vajon beszívta, avagy sem, és még mindig erősen vöröslő arccal, de megkönnyebbülten elmosolyodik.
-Remélem ezt nem csak egyszer lehet megenni, csak mert mandarinul volt a recept, én meg…hát, tudjuk hogy tudok mandarinul-von vállat, nyilvánvalóan nem a maga csekély tudásából igyekezett dolgozni, hanem segítségül hívott valami fordítóbűbájt, ami reményei szerint nem lett brutálisan elrontva.
-Anya megy Kínába majd, lehet, hogy én is, én…-zavartan nyúl a tarkójához, hogy egy hajtincset kezdjen el piszkálni, nem is érti, miért van ekkora zavarban, csak egy aprócska felajánlást akar tenni- szóval hozhatok, ha szeretnéd.

Ameddig a lány a nyúlcsapattal foglalkozik, Locket újra megnézi. Jó lett a haja, már ha ilyenre akarta, de tulajdonképpen, ha nem, akkor sem rossz. Lehet, hogy neki is csinálni kellene valamit a hajával, hogy ne legyen ilyen borzalmasan unalmas. Vajon Hani azt gondolja, hogy unalmasan néz ki, azért nem randizik vele a kutya se? Nem mintha meg lenne veszve azért, hogy randizzon akárkivel, vagy…nem tudja. A gondolataiból Hanni nevetése zökkenti ki, amin szélesen elmosolyodik. Tulajdonképpen legyen akármilyen ügyefogyott szerencsenélküli, aki a tulajdon nyálától majdnem elpusztult, legalább meg tudja nevettetni. Ez is valami!
Leülnek, ami abból kifolyólag nagyon szerencsés, hogy Locketnek nem kell lefele bámulnia, Hanninak pedig…, nos továbbra is felfele célszerű pillantgatnia, még ha nem is olyan magasra. A levendula jó tipp, de félmagoldás, ennek ellenére bólint.
-Ismered azt a viccet, aminek az a végszava, hogy „határeset, elfogadom”?-kérdezi mosolyogva, aztán eszébe jut a vicc témája és azonnal rájön, hogy megintcsak önmagát sikerült a végtelen kínosság csapdájába csalnia.
-Kérdezz! Egyébként a hajad olyan...jó új.-bólogat, miközben elsüti ezt a rettenetes bókot, el sem tudja képzelni, hogy mi lehet a fontos, amellett azt sem tudja, hogy hova nézzek és mit figyeljen a lányon, hogy ne kerüljön még furcsább helyzetbe.
Mi van, ha Hanni érzékeli, hogy ő éppen furcsálkodik? Nem, az rettenetes volna. A felhők mögül kibújik a nap, melynek meleg sugarainak egyike éppen Locket szemét veszi célba, megmutatva a világnak a balnál egy árnyalattal zöldebb jobb íriszt, valamint azt, hogy fiú szeme fényérzékeny, a napszemüvegét pedig az ágyán hagyta.

c a t c h & k a t c h
2006 • 05 • szombat

to: k i t k a t

Egy pillanatra megáll és a fiúra néz, a fejét is megbillenti kicsit, mint azok a kutyusok, akik nem biztosak benne, hogy értik a kontextust. Például egy kedves mopsz, ők általában egyáltalán nem. Most épp Hanni sem nagyon.

   A gondolatai között sok minden kergeti egymás, kutya, cica, mérési hiba - Ikea, Praktiker, Baumax és Kika. Ez egy beugratós kérdés volt, vagy inkább egy rejtvény? KitKat így akarja próbára tenni, mennyire ismeri és figyel rá?

   - Hm.. nem t'om, ki nem akarna veled randizni? - most már biztos benne, hogy ez egy rejtvény. Valami, ami elszaladt a kis feje felett, pedig fontos lett volna. Ez sajnos olykor előfordult, de azért reméli, hogy KitKat inkább beavatja a dologba, és akkor lehull a lepel. Mindegyik, valamilyen értelemben.

   Kíváncsian megvizsgálja közelebbről is az osmanthus nyulakat, hümmögve bólogat a mandarinra - ami már csak azért is tetszett neki, mert milyen izgalmas lehet egy nyelv, ami egy gyümölcs is. Talán csak párszor hallotta a fiút magában dünnyögni rajta, de az is olyan dallamosnak tűnt, mintha valaki a naplementén játszana, akár egy hangszeren.

   - Oh, megtennéd? Nagyon szépen köszönöm, ha nagy leszek, meghálálom! Jó, igazából meghálálhatom már hamarabb is, mert szerintem sosem leszek nagy.. láttad Appát. - és könnyedén el is engedhetik annak reményét, hogy valaha egyedül is levehet majd dolgokat a nagyszülei kisboltjában a magasabb polcokról is.

   Kicsit mozgatja az orrát annak jeleként, hogy nem, nem ismeri a viccet. De nagyon szeretné - ahogy általában mindenre kíváncsi volt, amit Locket mondani tudott neki elsős koruk óta, ahol Hanni sokkal nagyobb biztonságban érezte magát valaki mellett, akit az egyik gonosz fiú épp úgy lesárgázott, ahogy őt. Arra már nem emlékezett, ki lehetett, meg mindenki pont úgy néz ki, ha megütöd egy vastag tankönyv élével, ugye?

   - Még nem, de most fogom, ugye? Oh, köszönöm. Elrontottam, mert griffis vörös lett volna, de ilyen Ginny Weasley aes lett. Appáéknak még nem mertem megmondani..- ezúttal egy feketeszezámos pogira is lecsap, hogy udvarias falatgatás helyett rögtön egy harapással eltüntesse a felét. Csak azért kell kuncognia, mert kicsit csikizi a nyelvét a sok apró magocska.

   Azt nem teszi hozzá, hogy Ginny Weasleynek azért sokkal jobban állt, de az átalakítás fárasztó néhány órájában nem volt egészen biztos, hogy nem Voldemort lesz-e végül az inspiráció. Legalábbis ha jól emlékezett, ő volt kopasz, ugye? Ha ezt most felveti szegény KitKatnek, a fiú bele fogja tömni az összes süteményt, nehogy még egyszer megszólaljon, és még el is kell hívnia.

   - Oki, szóval ha ráérsz nyáron, akkor eljöhetnél hozzánk ilyen ott alvós eventre. Lori mesélne szívesen, de aludhatnátok nálunk, mármint az én szobámban, nem a nappaliban vagy ilyesmi. Mondjuk elég nagy az ágyam, csak ugrálni nem annyira jó rajta, mert akkor elég merevek lesznek a rugók. - próbál a lehető legártatlanabb arcot vágni és közben nem megfulladni a pogácsán, de ezt már csak a vicc kedvéért is hozzá kellett tennie.

We're all brave on our own way

for example I'm not afraid of raw cookie dough

date: egy májusi szombaton to: Hanni Haeni

Locket úgy gondolta, hogy az idő nagy részében, ha nem is teljesen tökéletesen, de érti Hannit és ennek megfelelően Hanni is biztosan érti őt, éppen ezért olyan furcsa ez a momentum, ahogy kissé zavart tekintettel nézik egymást.
Kit elsősorban a kérdést nem érti, pedig nyilván a szavakat, amikből áll, jól ismeri, de valamiért egymás mellett nem kifejezetten tűnnek értelmesnek, főleg nem az ő esetében, aki soha az életében nem randizott, sőt azt sem igazán tudja, hogy ezt a tevékenységet hogyan kell végezni. Ebből kifolyólag nem jutott el a következő kérdésig, miszerint kivel kellene randevúznia.
Jaj, az a francia szó! Pfuj, rettenetes, borzalmas, kegyetlen!

A lány következő kérdését ellenben még annyira sem érti, mint az előzőt. Egyébiránt, ha visszamenne az első kérdéshez ott is volt egy logikai kanyar, amit nem sikerült bevennie, mégpedig, hogy a babák és a harpesz, vagy ezen a ponton a herpeszes babák hogyan is kapcsolódnak az ő randizási szokásaihoz, amik ugye nincsenek és teljesen őszintén úgy véli, hogy ezt Hanni is igazán tudhatná mert, ha történetesen igyekezne is valakivel ezt a randizásnak hívott valamit művelni, bizonyára nem titkolná el éppen előle, hiszen barátok. És a barátok nem titkolóznak egymás előtt.
-Sokan-mondja ki, de még ez az egy szó is kérdő hangsúlyt kap, mert valóban előbb tudna mondani tíz olyan embert, aki akkor sem randizna vele, ha emiatt penészes kenyeret kellene ennie élete végéig, mint tíz olyat, aki részesítené abban a kegyben, hogy foglalkozik vele. Locket Grimmstark nem igazán tudja, hogy mit kell csinálni a lányokkal, azt is csak sejti, hogy Hannival mit kell csinálni, de vele legalább jól érzi magát, még akkor is, ha többnyire szörnyen kínosan viselkedik.
-Mondjuk Madame Pomfrey, Lorian, a teljes De Lys család -az eleve nagyon sok fő-az én rokonaim, McGalagony…te.
Megint ez a francos kérdőhangsúly, pedig sokkal egyszerűbb volna ezt csak így kijelenteni, nem is beszélve arról, hogy kissé magabiztosabbnak is tűnne tőle, mert egyelőre teljesen úgy érzi magát, mint a sületlen kenyér.
Borzasztóan örül is, mikor Hanni figyelme inkább a hasas nyulakra terelődik, akik szerencsére cseppet sem sületlenek, ezt már a színük is elárulja. Ez legalább határozottan jó jel, még ha Locket mandarintudása meglehetősen szegényes is, a sütemény ránézésre nem tűnik emberi fogyasztásra alkalmatlannak, bár azt már volt lehetősége megtanulni, hogy a külső nem minden, ami esetében elég ironikusan hangzik.

-Persze, hozok kettőt és versenyezhetünk, hogy melyikünké éli túl tovább-az utolsó szavak már kishíján nevetésbe fulladnak, hiszen Kit is valószínűnek tartja -már, ami a méreteket illeti-, hogy Hanni nem lesz kifejezetten nagy, bár úgy érzi, hogy ez nem a világ legnagyobb tragédiája. Végül is boszorkány, ha nem tud levenni valamit egy magasabb polcról, le tudja varázsolni onnan.
Vagy megkérhet engem is, hogy vegyem le, ha éppen kéznél vagyok!
-Nem kell meghálálni, szívesen teszem-végül is éppen elég hálás azért, hogy Hanni ilyen lelkesen teszteli a kreációit, emellett időt is tölt vele, keresve sem találna jobb főkóstolót, mielőtt még Lorian elé, aztán pedig a tulajdon édesapja elé vinné az újdonságok ügyét.

Azt viszont őszintén remélte, hogy Hanni ismeri a viccet, mert ha nem, akkor neki kell elmondania, márpedig ez egy kissé disznó vicc, de nem azért, mert malac volna benne. Az apja szeretett ilyeneket mesélni más férfiakkal egyetemben, aztán pedig öblös hangon röhörészni rajta, Kit is sütés közben hallotta meg az egyiket, többek között ezt is. Miért is ismerne Hanni disznóvicceket, vagy éppen disznókat?
-A vicc az úgy szólna, hogy egy nagy sűrű sötét erdőn lovagál épp át a lovag, amikor belefut rémületesen csúf banyába a keskeny keresztúton, akinek egy holló ül a vállán és megszólítja-itt meg kell köszörülnie a torkát, mert keresnie kell egy szót, ami helyettesíti azt, amit az apja eredetileg mondott, mert az ő ki nem mondja, Hanni előtt meg főleg- szóval…azt mondja neki: Daliás lovag, ha kitalálod mi ez itt a vállamon, akkor meg…öhm…ma…magadévá tehetsz. Mire a lovag ijedten azt mondja: Úgy látom, egy elefánt! A banya csak elmosolyodik és így szól: Határeset, elfogadom.
Bocsánatkérően pislog a lányra, nem is tudja, hogy eleve a vicc miatt, vagy azért, mert ilyen csapnivalóan rosszul sikerült előadnia.

-Szerintem szép, illik a szemedhez-mondja és jobbnak látja másra használni a száját, így bele is harap egy nyúlba, ami szerencsére valóban fogyaszthatónak tűnik, bár talál benne néhány apróbb hibát.
A meghívást is rágás közben hallgatja, ami egy ideig nincs is különösebb hatással a légzésére, egészen addig, míg a Hanni szobájában való alváshoz nem ér, mikor is Locket Rupert Grimmstark egy sikeresen légcsövébe fogadja a süteményállat fejét, minek hatására elsápad, elvörösödik, majd éktelen köhögésben tör ki.
-Hogy a…merev…rugók-hápogja, ahogy egészen derekasan küzd az életéért és újraértékeli minden tettét, főként azt, hogy vajon miért nem nyelte le egyben azt a nyomorult nyulat már akkor, mikor Hanni megszólalt.
Miután az életveszélyen túllép -bár, hogy a nyúl feje hova lehetett, azt nem tudná megmondani- vesz egy hatalmas levegőt és megtörli a szemét, mert bizony még a könnye is kicsordult a nagy fulladozás közben.
-Kicsit fojtós, nem?-kérdezi élénken vöröslő fejjel- És mind a te szobádban fogunk aludni? Az ágyad..ban?

c a t c h & k a t c h
2006 • 05 • szombat

to: k i t k a t

Tele vannak mindketten kérdőjelekkel, azok elúsznak közöttük, mint a nyári nyárpihék - bár ez a fokozás már biztos zavarná, mert miért hívják a nyárfát nyárfának, és vajon egyáltalán nyáron virágzik-e? A mérsékelt égövi flóra kérdése mindig váratlanul bukkant fel, mint a friss hajtások tavasszal.

   Mint most ez: vajon butaságot kérdezett? Nem ez lenne az első alkalom, például elsősként a legnagyobb balszerencséjükre megkérdezte, hogy vajon meg lehet-e simogatni McGalagony professzort. Ő úgy értette, hogy mikor épp cica, de addigra már mindegy volt.

   - ...oké, talán ebből páran nem, bár nem tudhatjuk, hogy mit szeret Madam Pomfrey. Megtudtam, hogy Poppy a keresztneve, szóval, érted. És én amúgy randiznék veled biztosan. - biztosítja rögtön, bár az első része a megnyugtatásnak lehet, hogy csak neki tűnik annyira jó érvnek.

   De ha valakinek kedves növényneve van, az biztos nem lehet nagyon toxikus - kivéve, ha mondjuk Akonitin lenne. Akonitin Grimmstark. Nem is hangzik rosszul egyáltalán - de abban is biztos volt, hogy a de Lys gyerekeken (és felnőtteken) kívül bárki szívesen randizna valakivel, aki ilyen helyes és ilyen finom dolgokat süt.

És persze ennyire jó barát.

   - Okiii. Szerintem a tiéd, de a múltkor megmentettem egy pitypangot, mikor a macskám megpróbálta megenni, szóval ki tudja, lehet, hogy nem vagyok reménytelen? Mondtam neki, hogy ne legyen gecimacska, és amikor felnéztem, láttam McGalagony professzort.. remélem, nem hallotta és nem vette, tudod, magára. - mint fellow feline, mert lehet, hogy igazából jóban vannak? Vajon McGalagony jóban van a többi macskával...?

   Ez a gondolat nagyon veszélyes, úgyhogy harap még egyet a hasasnyúlból, és próbál nagyon minden érzékével csak helyes és rendes dolgokra koncentrálni. Például most arra a viccre, amit Locket el fog mesélni neki, hogy ne legyen ilyen világtalan a kérdésben.

Aztán megáll a rágásban, és pislog egy kicsit.

   - ...szóval a banya.. lefeküdt a lovaggal? - kérdezi egy kis hatásszünet után, és ez hirtelen nagyon érdekes lett. Tényleg ez a vicc lényege? Muszáj nevetnie, bár illetlen dolog teli szájjal, vagy úgy eleve, az olyan vicceken, amiket nem illik érteni. De szegény KitKat olyan zavarban van tőle..

   Szegény KitKat ha tudná, mit szeret olvasni szabadidejében, lehet, hogy most felállna, vetne egy keresztet rá, mint egy frissen megkelt veknire, és elmenekülne. Persze azokat a könyveket Hanni sosem látta, dehogy ismerte, sőt.. csak ne lett volna annyira kíváncsi.

   - Köszi, de... - gyorsan leteszi a hasasnyulat és a feketeszezámos pogit, hogy megmentse KitKatet a biztos fulladástól, és főleg, hogy alkalmazza rajta a Henrich műfogást. Vagy Hindrich műfogást? Az összeset, ha ezzel segíthet a fiún.

Bár a fiú arca felvette a házuk színét, semmiképp nem hagyhatja, hogy ez tovább folytatódjon - csak ne lenne ennyire alacsony. Mármint Hanni, nem KitKat, ő pont jó magas, talán ahhoz is, hogy ha a padra feláll, akkor mögüle jól meg tudja ölelni, és kis kezeivel némi kényelmetlen nyomás alá helyezni a rekeszizmát.

Azért nagyon aggódik, hogy tényleg nagyobb baj lesz - hirtelen egy bűbáj sem jut eszébe, ami azonnal segítene, de ha arra kerül a sor, ő szívesen megtesz bármit. Annyira bármit, hogy már elkezdte felidézni az összeset - vajon az invito nyúlfalat segítene?

- Igen, ha szeretnéd, megnövesztjük, és akkor mindenki aludhat keményen az ágyamban, de most.. bocsi, bocsi, KitKat, remélem ettől jobb lesz.. - felkészül rá, hogy most mindjárt alkalmaznia kell azt a műfogást és akkor a fiú vagy a röhögésbe, vagy a szégyenbe fog belehalni, de még mindig jobb, mintha a hasasnyúlba. Főleg azután, hogy meghívta magukhoz nyárra.

We're all brave in our own way

for example I'm not afraid of raw cookie dough

date:egy májusi szombaton. to: Hanni Haeni

Locket Rupert Grimmstark számtalan dolgot nem értett. Többek között például azt, hogy Binns professzor miért vállalta el, hogy halálában is meglehetősen érdektelen diákokat oktasson, illetve azt, hogy ezért cserébe kap-e valamit. Azt speciel értette, hogy halottnak lenni meglehetősen unalmas lehet, és ilyenkor, ha az ember- vagy jelen esetben annak a szelleme- nem akart rövid úton apátiába esni, majd megbolondulni, akkor jobb volt keresni magának valami hobbit, de azért szellemként is csak dolgozni? Azt azért meglehetősen durva dolognak tartotta, de közben mégis értette az iskola álláspontját, ami szerinte az lehetett, hogy addig sem kell új tanárt keresni, nehogy bárki úgy járjon, mint még Potter idejében a gyorsan fogyatkozó és kevéssé hasznos SVK tanárok. Mindebből kiindulva, ezt még mindig jobban értette, mint ezt az egész témát azzal kapcsolatosan, hogy kivel nem randizik.
Kedvesen és hasonlóan értetlenül pislog vissza Hannira, akit jelenleg olyan végtelenül aranyosnak tart, hogy amennyiben látna rá némi esélyt, hogy túléli, bizonyára szorosan megölelné a lányt, de egyelőre úgy érzi, hogy borzalmasan furcsa lenne épp most elragadtatnia magát egy ilyen furcsa jelenetre. Amikor a kis tündérkislány szája szóra nyílik, még éppen benne van ebben a gondolatgombolyogban, amiből még McGalagony professzor gyakorlott macskamancsa is nehezen tudná kibogozni, ennek ellenére jót mosolyog a gondolaton, hogy ő és Madame Pomfrey, aki arra van kárhoztatva az édesanyja által, hogy havonta egyszer alaposan megnézze az arcát esetleges változások után kutatva, ilyen változások pedig már legalább fél éve nem jelentek meg, a javasszonynak viszont könnyen lehet, hogy borzalmasan elege volt Xiu Ying Grimmstarkból, amiért ilyen felesleges vizsgálatokra kárhoztatta.

-Jó, de csupán azért, mert valakit máknak hívnak még nem kell a pékkel…-kezdi magyarázni, szinte a lány szavába vágva, amikor is sikeresen megérkezik hozzá a mondat, miszerint Hanni Haeni hajlandó lenne vele, mint újonnan összepuzzle-özött Locket Grimmstarkkal randevúzni, amitől hirtelen olyan szerencsétlenül vette a levegőt, hogy az igencsak fájdalmasan szorult be valahova az oldala környékén.
-A ku…tya fa…-kapott az említett testrészhez, de hát mégsem szeretett volna egy ilyen csinos lány előtt káromkodni, aki történetesen a barátja és épp most említette hogy… És akkor Locket rájön arra, hogy ez bizonyára annak a megfelelője, mikor megdicséri valaki egyébként igazán ronda cipőjét puszta kedvességből, hogy az illetőnek jobb napja legyen. Locket Grimmstark akár boldog is lehetett volna attól, hogy Hanni egészen pozitívan reagált erre a gondolatra, mégsem tudott hinni neki, sőt egyenesen úgy érezte magát, mint egy rettenetesen csúnya holland facipő, csak hollandnak egy kicsit kínai. Kínai rusnya facipő, akinek csak azért mondják, hogy randiznának vele, hogy megnyugtassák azt a háborgó kis lelkét.
-Honnan tudtad meg, hogy ez a keresztneve?-kérdezi, hogy valamennyire visszajöjjön az előbbiekből és egy válasznyi időt ad magának, hogy latolgassa, mit mondjon, ha egyáltalán szükséges bármit is mondani a randihelyzetre. Azt mindenesetre eldönti, hogy semmiképp nem veszi komolyan a kis megjegyzést.
-Amúgy meg…-nyel egy nagyot, mielőtt kimondaná, mintha ennek bármiféle tétje is lenne a jelenlegi helyzetben a kicsin tinédzserbüszkeségét leszámítva-nagyon kedves tőled, hogy képes lennél velem randizni. -ha nem lenne más választásod széles-e földön, teszi hozzá magában.

Ezután szerencsére növények és macskák törékeny balanszos együttélésére terelődik a szó, nem mellesleg Kit világéletében imádta azt, ami Hannival meg McgGalagony macskaságával történt, egyenesen onnan, hogy kíváncsi volt meg lehet-e simogatni, amire ő maga biztosan azt mondta volna, hogy az nagyon sok mindentől függ, de talán érdemes lenne megkínálni egy meowtinivel, de akkor még egyáltalán nem mert volna valaki olyanhoz szólni, aki olyan szép, mint Hanni, vagy csak…nos feleannyira szép. Az újabb macskás fiaskón láthatóan jól szórakozik.
-Biztos nem vette magára, elég öreg már hozzá, hogy tudja, mi szól neki és mi egy szimpla macskának, még ha a tied tök kedves is-elgondolkodik a maga tapasztalán a macskákkal kapcsolatban, mikor is hétéves kora környékén talált egy vörös példányt és olyan jópofának és puhának találta, hogy hazalopta. Ez magában nem lett volna baj, de egyrészt a szomszédé volt, másrészt pedig nem véletlen, hogy a pékségek sütésre használt tereiben igazán ritka a macska. Legalább annyira, amennyire jó pékségekben nincs De Lys sem.
-Apám szerint a macska az egy veszélyes állat, belelép a tésztába, meghemperedik a lisztben és kész, vége…mindenki bélférges, aki aznap bejött. Azért én bírom a macskákat, biztos nem férges mindegyik-von vállat, mert ugyan nem ért hozzájuk és érthető indokokból nem lehet sajátja, azért volt bennük valami nagyon szerethető, például, hogy nem kellett őket sétáltatni és, hogy olyan buta hangon tudtak nyervogni, ami valahogy mindig mosolyra fakasztotta Kitet, nem úgy, mint ez az ostoba disznóvicc, ami biztosan meglepte Hannit, aztán szerencsére még is nevetni kezd. Locket ekkor el meri lazítani a vállízületeit, bár azt kívánja, bárcsak inkább egy disznóról mesélt volna viccet.
-Azt nem tudjuk biztosan, csak, hogy ki akarna kisámfázni egy ilyen rút vénasszonyt. Ha a lovagnak szerencséje volt, akkor a banya, csak egy banya, nem mondjuk a helyi boszorkány, mert akkor biztosan rosszul járna, ha menekülni próbálna. Esetleg békává változtatnák és akkor meg nem feküdne többet le senkivel sem, csak békákkal, akik meg nem nem fekve…érted-magyarázza vörösödő fülekkel, amikről talán lehetne azt hinni, hogy csupán a nap süti, de aki kicsit is ismeri Kitet az láthatja, hogy rettenetesen zavarban van a témától.

Eztán Locket Rupert Grimmstark hivatalosan is eléri a kínosság oly fokát, aminél kínosabb már nem is igazán lehetne széles evilágon, tán csak akkor, ha egy tornádó még a nadrágját is letépné róla, de erre szerencsére nincs sok esély. Percekig hősiesen küzd a nyúl ellen, ami bizony cigányútra indult, és onnan se lefele, sem pedig fölfele nem kívánt megindulni, ezt pedig úgy gondolta, hogy Hanni is észlelte.
-Mit…mit csinálsz?-nyögte ki nagy nehezen és meglehetősen hörögve, pedig szíve szerint inkább azt érdeklődte volna meg, hogy hányan és pontosan kik fognak még rajta kívül a lány ágyában aludni, ehhez persze célszerű lenne először is túlélni a saját süteményét, ami úgy tűnik, segítség nélkül szinte kész lehetetlenség.

c a t c h & k a t c h
2006 • 05 • szombat

to: k i t k a t

Tulajdonképpen Hanni nagyon is azt gondolta, hogy ha valakit máknak hívnak, tehát fellow félreértett ételnév, akkor nagyon is van értelme ismerkednie a pékkel - leginkább vele, és hát KitKat nagyon csinos fiú volt sokadjára is, nem csak első pillantásra.

   Bár ki tudja - mondaná rögtön utána, valamiért a Roxfort tanárai és személyzete úgy félt a házasságtól, mint vélhetően attól, hogy a diákok kiszimatolják, mint az ő macskája az összes számára mérgező dolgot, hogy pontosan kivel is randiznak éppen. Még most is elég vidám, ha arra gondol, hogy véletlenül megtudták, hogy...

Hogy nemcsak Oakley professzor nem fogadott örök hűséget az üstjeinek, de épp a házvezetőjük, és épp Ginevra Weasley! Ezt is szívesen említené most KitKatnek, de a pillanat kicsit talán fullasztóbbá vált annál, hogy megvitassák a különben biztosan mindenkit épp egyformán izgató híreket.

   - ...megkérdeztem tőle. Szerinted.. tilos megkérdezni a tanárok nevét? Mert akkor én.. elég nagy bajban vagyok, megkérdeztem már majdnem mindegyiküktől. - épp olyan tekintettel néz a fiúra, mintha most kellene beismernie az összes kihágását, és mindketten sejtenék, hogy az.. eltart majd egy darabig.

   Sajnos biztos, hogy nem lesz az a darab is olyan finom, mint amit épp eszeget - bár elsősként letámadta magát KitKatet is, mert nem értette, miért van valakinek absztrakt neve. Vagy főnévi. Vagy az absztrakt dolgok is főnevek valójában?

   Biztos így érezheti magát a macskája, mikor felmajszolja azt a pitypangot, míg Hanni nem figyel.

   - Képes? Úgy érted, hogy megvan rá a képességem? Amúgy megvan, persze, de a kedvem is. Meg a lehetőségem? Melyik az az igeidő? Mindus, az összes igaz. - legyint egyet, mert végképp feladja a nem is anyanyelvével folytatott küzdelmeket, főleg, mikor tele a szája ezekkel a finom süteményekkel. Főleg a hasasnyúllal.

   Majdnem megkérdezi, hogy mármint az ő macskája-e a kedves, mert ez csak idő felében igaz, vagy az iménti banyás beszélgetés terelődött kicsit más értelmezésbe.. Mert bár Hannit az angol nyelv, mint a balsors, régen tépte, azért néhány olyan kifejezést természetesen ismert, amit koránál fogva semennyire nem lett volna szabad.

   Ilyen volt például a cica. A kiscica. Amit valami másra is mondanak..?

   - Hát, én mindig megtömöm őt preventíven. Mármint a macskámat. Mármint azt a macskámat, amelyik pitypangokat eszik, nem azt, amit az angolok néha annak neveznek, ha most a banyáról is szó van. - ezt mondjuk lehet nem kellene felemlegetni, nehogy a fiú itt tényleg cigányútra járjon. Vagy hogy mondják..

   Nem késlekedhet tovább, mert bár elsősorban mindig sérült állatkák ápolásában segített szünidejében, most KitKat mentése volt a sürgősségi teendő, így megvetette a saját kis lábait a padon - mielőtt megint káosz keletkezik az alany-állítmány rengetegben - és úgy rekeszizmon ölelte, hogy öröm volt nézni.

Érezni biztos kevésbé, de sajnos elkerülhetetlen volt.

   - Ne félj, Locket, megmentelek! - kiáltotta, sajnos épp bele a fiú fülébe, és ahogy otthon tanulta, elkezdte préselni erősen, nem túl nagy testének minden erejéből. Szegény ~~áldozata~~ barátja izmai ellenálltak, nehéz volt megmondani, hogy melyik erőszaknak: ami a hasasnyúlból jött, vagy ami Hanniból.

   Azért hősiesen küzdött, mint a papírtigris, még azt sem szégyellte, hogy az ő arca is felvette a boldog paradicsom árnyalatát, és olykor jól időzítve, bár nem egészen tudatosan bele is nyögött a fiú fülébe. Hogy ez miért történt, arra Hanni sem tudott volna válaszolni, túlságosan lekötötte, hogy megmentse KitKatet a bizonyára teljesen biztos kínhaláltól.

   - Aludhatsz az ágyamban, megengedem, megosztom veled a párnámat és a pizsimet is, csak nyoooomj, Locket, nyooooomj! - adta le a vezényszót, a haja összegubancolódott, ahogy az összes kis izma minden erejéből próbálta kipréselni onnan azt a falatkát. Ha kell, ő szájon át lélegeztetni is fog, ha ezzel Locket megmenekül végül a rá váró sötét borzalmaktól.

Ezért pedig tényleg a pizsijét, hálózsákját, párnáját is megosztja vele.

We're all brave in our own way

for example I'm not afraid of raw cookie dough

date:egy májusi szombaton. to: Hanni Haeni

Locket Rupert Grimmstark nem mindig értette, hogy pontosan mi mehet végbe Hanni fejében, de ez általában nem zavarta mag, sőt, arra ösztökélte, hogy még jobban figyeljen a lányra, aki úgy élt a fejében, mint egy croquembouche. Mellesleg bele sem akart gondolni, hogy miért francia illetőséfű az összes gyakorlatilag megsüthetetlen és végtelenül izzadtságszagú -szerencsére csak képletesen, milyen gusztustalan lenne, ha egy süteménynek tényleg verejtékes bukéja lenne, fúj- sütemény. Persze, hogy a fene zabálta, baj kelesztette, egocentrizmus által megdagasztott francia nép valami olyat szeretne kitalálni és kitalálni, amit még ők maguk sem képesek tökéletesen létrehozni, ez annyira jellemző rájuk!

Visszatérve azonban Hanni cseppet sem francia croquembouche-ságához, Kit szinte látta, ahogy a lány apró, tökéletesen és mégsem hibátlanul megformált rétegekből tevődik össze. Nyilvánvalóan nem gondolta, hogy a kis tündérkislány profiterolból és karamellből áll, de valahogy mégis olyannak érezte, amit egymaga nem érthet meg maradéktalanul. Pedig Locket nagyon szerette volna érteni azt, ami történik és még annál is jobban szerette volna, ha a szíve nem változott volna üstdobbá a mellkasában és nem verte volna fáradhatatlanul a The Irish Rovert. Madame Pomfrey-vagyis, mint kiderült Poppy- említése, kissé kizökkenti, ettől nincs zavarban, csupán attól, hogy el kell magyaráznia Hanninak, hogy nem mindenkinek kell okvetlenül összekapaszkodni, akinek furcsa neve és hobbija van. Pomfrey egyébiránt kedves és jóindulatú, bár időnként kissé zsémbes asszonynak tűnt fel számára, ám ha romantikus szempontból igyekezzük nézni a dolgokat, kissé mégis öreg lett volna hozzá. A kissé alatt pedig nyugodtan érthetjük azt, hogy bő negyven évvel öregebb annál, mint, amit Locket kicsiny szíve elbírt volna.

A kérdése némileg segítette Kitet abban, hogy a normális légvétel közelébe kerüljön, hiszen mindezen csak mosolyogni tudott. Tényleg minden egyes tanár keresztnevét megtudakolta volna? Ő nem igazán tudta senkiét, leszámítva talán Oakleyt,McGalagonyt és Romanovot, de mindegyikük nevét érdekesnek találta, a többieké pedig…nos, valahogy kiment a fejéből. Valamiért nem is gondolta, hogy például Binnsnek vagy Fricsnek lenne keresztneve, bár utóbbi nem tanár, csak akkor tűnik fel a nyomában, ha furcsa időpontban kódorog a konyha felé, egyszer pedig azzal is megvádolta, hogy lop. Locket ezen fel volt háborodva, kikérte magának, ő nem lopja, ő süti.

-Ha bajban vagy, akkor már évek óta fennáll a helyzet, gondolom ezzel még le lehet vizsgázni-mosolyodott el már a gondlaton is, hogy a kis Hanni végigrángatta mindenki talárujját azt kérdezgetve, hogy ugyan hogy hívják és természetesen mindenki volt oly kedves elárulni neki, mivel már kicsinek is ellenálhatatlan volt. -Áruld el, melyiknek van a leghülyébb neve?
Bár szerinte egyértelműen a franciáknak. A nyelv is olyan, mintha hörghurut kínozna, miközben bedagadt nyelvvel kényszerűen raccsolsz, egyenesen gusztustalan. A franciák után ellenben kénytelen Locket következni, akinek mélyen tisztelt, kedves és erélyes édesanyja beszélte ugyan az angol nyelvet, de születése idején még voltak bizonyos szavak, amiket nem ismert vagy nem értett, a locket szócskát pedig csak szerette ismételgetni a hangzása végett. Ezután pedig úgy kívánta ismételgetni, hogy elsőszülött és egyetlen fiának adja keresztnévként.

Amikor viszont Hanni a vele való randevúzásra való képességről és passzióról beszél, teljesen mindegy hogy hívják, mert egyenesen úgy érzi magát, mint a macska a forró bádogtetőn. Sürgeti az inger, hogy erre valamit lépni illene, de közben olyan végtelenül forró a lába alatt a talaj, hogy inkább az ötlik eszébe, hogy menekülnie kellene. Nem hisz a lánynak, nem tudja, hogy a lányok -kiváltképp ez ilyen szép lányok-, mi alapján választanak maguknak randipartnert, de abban biztos volt, hogy nem a pékképességek szoktak döntőek lenni. Pedig Locket rendkívül pékességes-pardon- képességes pék, fiatal kora ellenére, ám ez nem segít zavarán és a tényen, hogy erre egyszerre akar reagálni és nem reagálni, tehát elterelésként töm némi süteményt a szájába, ami a későbbiekben rémes döntésnek bizonyul.

-Hmmm…-nyel egy hatalmasat, ilyen témák mellett minden más kissé száraznak hat-te randiztál már valakivel?-kérdezi és tekintetét már el is kapja a lányról, helyette inkább a feje felett látható növényeket vizslatja, mintha azokból kihámozhatna valami értelmeset. Biztosan igen, végül is Hanni igazán csodaszép, és ezt mások is észrevették már, mivel azok nem csak a kovászukba bambulnak bele.

Nem csoda, hogy ettől a macska a Tömő utcában című jelenettől a torkán akad a falat, de eleinte nem tart tőle, hogy ne tudná onnan kiküzdeni, ám, ahogy telik az idő és Hanni nekikezd a mentőakciójának, egyre inkább azt gondolja, hogy ebbe bele fog halni. Először is ilyen végtelen közelségre nem volt fölkészülve, másodszor is…minden, ami most történik szürreálisnak hatott számára, harmadszor pedig ez a szegény, vele szomorúan pórul járt hölgy, épp ott igyekezett lihegve a fülébe, miközben azt ígérte neki, hogy aludhat az ágyában. A zavar eléri tetőfokát, Kit megbékél azzal, hogy sosem győzi le a de Lys-ket, sosem meséli el mindezt Loriannak, aki biztosan jobban reagált volna nála és sosem kér elnézést Hannitól, mivel másodperceken belül halott lesz, már ha szerencséje van. De nem volt.
Rekeszizma hatalmasat rándul, ahogy kiköhögi a nyúldarabot, ami a kerengő faláról pattan el, a továbbiakban ismeretlen helyre távozva, Locket Rupert Grimmstark, pedig úgy örvend a levegőnek, mint még soha semminek. Aztán eszébe jut, hogy mégis kellene valamit kezdeni a kialakult helyzettel, így, ha ez még lehetséges újra fültövéig vörösödve fordul a lány felé.
-Hanni, kérhetek tőled egy szívességet?-piszkálja zavartan egy hajtincsét- Megtennéd kérlek, hogy erről így...soha senkinek nem szólsz egy szót sem? Cserébe kérhetsz bármit, én örömmel...-pislog rá kérlelőn a zöldesbarna szemeivel.

c a t c h & k a t c h
2006 • 05 • szombat

to: k i t k a t

Erősen el kell gondolkoznia rajta, melyiküknek volt a leghülyébb neve - vagy hogy KitKat melyiküket találná a leghülyébbnek, mert Hanninak majdnem minden keresztnév tetszett. Ha nem is voltak fellow félreértett ételnevek sorban, azért akadtak köztük nagyon kedvesek és félreérthetőek is.

   - Hát.. tudtad, hogy Binns professzor neve Cuthbert? Azt hittem, hogy custard, és örültem neki, de aztán kiderült, hogy mégsem. Meg Rowle professzor keresztneve Concordia, mint a repülők. Majdnem mint a repülők. - mosolygott végül vidáman, hogy megtalálta a legmegfelelőbb neveket.

   Egy pillanatra elgondolkozik a válaszon: mert persze, randizott sok mindenkivel, de akkor ő épp Ragnar Rok volt, a barbár félork, és nem teljesen biztos benne, hogy KitKat beszámítja-e az asztali szerepjátékot. Vagy a fanficeket, amiket írt?

Harap egy nagyot a hasasnyúlból, mereng még rajta, mi lenne a legjobb. Vajon a fiú mit szólna, ha tudná, hogy a héten fejezett be egy shifter romance könyvet, amiben valaki egy wampussal ismerkedett meg igazán közelről? Nagyon spicy volt - de lehet, hogy KitKatra úgy hatna, mint egy kanál fahéj csak magában.

   - Igazi emberrel? Úgy még nem. Egyszer valaki azt mondta a faluban, hogy inkább több baddie, mint babygirl, és szerintem én egyik sem vagyok, de talán a második inkább? ABG? Talán. De Appa szerint ha valaki meglátja, hogy mennyi süteményt meg tudok enni, otthon fogok lakni örökre. - vigyorog vidáman, aztán jöhet még egy falat a hasasnyúlból.

   Szinte teljesen biztos benne, hogy Appa ezt azért mondta, mert utál főzni, de ezt nem ismerheti be nagyon koreai szüleinek, így aztán Hanni lépett elő séfnek, és néha egész finom is volt, amit elkészített. Nem mintha őt nem üldözték volna ugyanazok a koreai nagyszülők, ha nem tudja életben tartani Appát, csak..

   Hát tény, hogy egyszer elpusztított három liter rament. Jobb ezt is titokban tartani..

   De most minden erejét bevetve próbálja megmenteni jó griffendélesként KitKatet, ezt hangos lihegéssel, nyögködéssel, szuszogással és más nagyon susnek nevezhető effektek közepette, de hát máshogy nem megy. Megidézi magában a nem is kultúrájához tartozó, de neki nagyon tetsző Susanoo no Mikoto minden erejét is.

   Ebben a pillanatban bármit megígérne, ha KitKat nyílásai szabaddá válnak - bár ez lehet, hogy nem lenne annyira jó érzés pont neki, úgyhogy a kívánságba a küzdelmek közepette csak a nyelő és légcsöveit sorolja bele. Még mindig rajta csimpaszkodva nézi ő is, ahogy a darabka messzire száll..

   Ki tudja, hol áll meg és kit hogyan talál meg?

   - Persze, de nem hiszem, hogy kinevetnének. Pusztítóan jó volt a hasasnyúl. - állapította meg, és udvariasan lemászott a fiúról, már amennyire ezt lehet udvariasan kivitelezni. Szerencsére a safety shorts remek koreai hagyománya ide is elkísérte őket, nem kellett nagyon szabadkozni.

   Persze egy ilyen ajánlatot mégsem hagyhat ki, igaz? Ha KitKat is eljön nyáron.. és mondjuk sütöget kicsit a tábortűz felett, Hanni még azt sem bánná, hogy a fiú rájön, hogy mennyire boldog paradicsom arca van, mikor jóllakott. Ki kell használnia az ajánlatot, szigorúan kulinárisan.

   - Ohh oki, akkor kérlek, gyere el nyáron, és készíts valami finomat! És ahogy ígértem, aludhatsz az ágyamban, odaadom a hálózsákom is, elférünk benne sokan. - mosolygott vidáman, és mintha mi sem történt volna, visszaült, hogy újra megkóstolja a biztonság kedvéért a készült péksütiket.

   Ez a nyár igazán csodálatos lesz: KitKat a hálózsákjában, és senki nem fullad meg. Ennél többet nem is nagyon lehet remélni így, negyedév és ötödév után pont tőlük és kis barátaiktól.

Roxfort RPG

Múlt => Északi szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2025. 06. 19. - 19:04:00

We're all brave on our own way

We're all brave on our own way

We're all brave on our own way

We're all brave on our own way

We're all brave in our own way

We're all brave in our own way