Roxfort RPG

Odakint a roxforti birtokon végigsöpört az őszi szél, megzörgetve a kastély ablakait, befurakodva az ősi téglák közti réseken, olyannyira hogy még belül is érezni lehetett a hideg leheletét. Connor egy mozaikablak párkányán ült, hátát a hideg falnak vetve, térdén az Átváltoztatástan haladóknak vaskos kötetével. Ujjai között forgatta a lapokat, de valójában már percek óta egyetlen sor tartalma sem jutott el az agyáig. A betűk összemosódtak előtte, mintha most is egy eső áztatta védőszemüveget viselt volna, akárcsak azon a bizonyos meccsen pár héttel korábban, amikor a Griffendél lemosta csapatát a pályáról. A gondolat fájdalmas emlékcunamit indított el benne.

Úgy érezte, mintha az elmúlt hetek történései egyetlen hosszú, fáradt, fájdalmas momentummá mosódtak volna össze. Kezdve a vereséggel, majd utána az ajánlatával, hogy lemond a kapitányságról. A döbbent, dühös arcok, a feszült hallgatás, majd Jenkins békejobbja úgy vetült lelki szemei elé, mintha csak pár perccel korábban történtek volna. Azóta minden nap edzett. Minden éjjel fájdalommal feküdt le, törött gerincének halk, alig hallható sikolyával, amely emlékeztette őt a sebezhetőségére, és egyben arra is, hogy ha valamit a fejébe vesz, akkor semmi sem állíthatja meg őt. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének lássák. Főképp nem most, miután a Tűz Serlege kidobta a nevét. Connor O’Hara, a Roxfort fiúbajnoka – legalábbis ezt mondták. Ő viszont csak egy srácot látott a tükörben, akit lassan összeroppant a saját múltjának súlya.

Ha kviddicsről volt szó, sosem kételkedett magában – ott minden mozdulat ösztönből jött, a seprű engedelmesen teljesítette minden gondolatát, a szél pedig a szövetségese volt. De ez… ez most egészen más. Ahogy ott ült a folyosó kiszögellésében, ölében a könyvvel, életében először nem volt biztos magában. A Trimágus Tusa olyan terep volt, ahol nem lehetett előre begyakorolni a mozdulatokat, és a Serleg által választottnak lenni nemcsak megtiszteltetés volt, hanem egyben ítélet is. Még mindig kételkedett magában, hogy vajon elég ügyes-e, elég rátermett-e, ismer-e elég varázslatot, és ami még fontosabb: végre tudja-e hajtani őket.

Ekkor hallotta meg a hangot.
– Szóval O’Hara tavaly kikapott ettől a Tavishtől? – hangzott fel valahonnan a folyosó vége felől.
Connor felkapta a fejét. Az akcentus idegen volt, karcos, amerikai, és úgy ejtette ki az ő nevét, mintha csak egy sportlap címsorát idézné. Összevonta a szemöldökét, a tekintete a mozaik színes tábláin időzött.
- Nem semmi, pláne, ha figyelembe vesszük a körülményeket – folytatta az idegen, és Connor elgondolkodott, vajon miféle körülményekről beszélt ez az alak?
– Az hagyján, de a pletykák szerint még van is valami kettejük között – szólalt meg egy másik hang, kissé élveteg tónussal.
Connor leeresztette a könyvet, melynek lapjai hangtalanul peregtek, majd álltak össze. A szíve gyorsabban vert. Már megint ez a pletyka... Még tavaly kapott szárnyra, amikor valaki – talán Sterling - kihallgatta a beszélgetését Travers-szel. Akkor még maga sem tudta, hogy mit érez Zafira iránt. Csak később, nyári önkéntes száműzetésében jött rá, hogy nem az utálat táplálta benne a tüzet a Hollóhát fogója iránt, hanem valami egészen más. Az estéken, amikor azon kapta magát, hogy kínzóan fájó képekkel bünteti saját elméjét, melyekben elképzelte Zafirát Barcelonában más, külföldi diákok társaságában. Ki tudja, talán ezért is volt nyitott annyira Roxanne társaságára. Kíváncsi volt, hogy vajon Zafirának is ugyanolyan kínzó-e őt más lányokkal látni. Azóta sem kapott választ erre...

– Oh, nem mondod. Azt hittem O’Hara… tudod… közelebb áll Mardekár eszményéhez – hallatszott újra az első hang.
A levegő megfagyott körülötte. Connor most már értette, hogy az ismeretlen miféle „körülményekről” beszélt az előbb. Arról, ami áthatotta a varázslóvilág egy részét – az aranyvér felsőbbrendűsége, és a mugliszületésűek kirekesztése. Az a méreg volt ez, ami egykor az anyját is elpusztította.
– Áh, dehogy – felelte a másik. - – Az apja híres, régi kviddics dinasztia sztárja… de az anyja… a háborúban halt meg.
– Szóval az apja nyomdokaiba lép, és ő is egy sárvérű után lohol. Mekkora szégyen…
Ez volt az a pillanat, amikor valami elpattant benne. Nem hallotta tovább a szavakat. Nem gondolkodott. Csak érezte, ahogy az adrenalin hirtelen végigszáguld a testén, mintha csak egy Tűzvillámon suhanna.

Egy félfordulat, és már talpon volt. A cipősarka élesen koppant a padlón. Kezében még ott volt a könyv, a borító széle belevágott a tenyerébe, bütykei pedig teljesen elfehéredtek, ahogy szorította azt. A mozaik ablakon át beszűrődő fény megtört a haján és az arcán, egyelőre elrejtve a szemében villogó dühöt és fájdalmat.
– Mi a faszt mondtál az előbb? – sziszegte.
A két alak megállt. Az amerikai fiú kissé alacsonyabb volt Connornál, de a termete, a tartása azt sugallta, nem szokott hátrálni. Connor szavai ott lebegtek a levegőben, fenyegetően, kétértelműen. Nem lehetett tudni, melyik mondatnál szakadt el nála a cérna, és az idegen akár azt is hihette, hogy Connor csak a becsületét félti, amiért összemosták egy mugliivadékkal. Ehhez képest az igazság az volt, hogy Connornak már az az egy szó is elég volt ahhoz, hogy felrobbanjon benne mindaz, amit már hónapok óta elfojtott magában. A viharfelhők gyűlni kezdtek, már csak annyi kérdés maradt: vajon mikor csap le az első villám?

- Nem kenyerem az önismétlés, jóember. Felteszem, hogy tisztán hallottál, máskülönben nem ügettél volna ide, mint egy feltüzelt kanca.
Connor nem reagált azonnal. Fülében harci dobként hallotta vére lüktetését, ám ezen kívül a folyosó teljes csöndbe burkolózott. Csak Graves halk, zavart fészkelődése jelezte, hogy rajtuk kívül más is tanúja a kibontakozó viharnak.
- De lásd kivel van dolgod, Orville Morris – mutatkozott be az amerikai, hüvelykujjával a mellkasára bökve. Kezet nem nyújtott, bár Connor úgysem fogadta volna el azt.

A mardekáros fiú tekintete lassan, kimért mozdulattal siklott végig Orville alakján. Nem a szavaival foglalkozott — azok mérgezett nyilakként úgyis célt értek már —, hanem a részleteket nézte. A gyűrűt. A bagolyfejet, mely csúfondáros finomsággal csillant meg az amerikai ujján; masszív, éles, veszélyes darab volt, egyetlen bekapott ütés vele súlyos kárt tett volna az arcában. A srác másik kezét is észrevette, ahogy félreérthetetlenül kúszott közelebb a pálcájához. A gesztusban ott bujkált az a fajta gyávaság, ami az ilyen Morris-féle patkányokat jellemezte.
Olyan volt az egész helyzet, mint egy megfagyott tó felszíne: elég egyetlen rossz mozdulat, és a jég beszakad, egész embereket nyelve el. De Connor fejében ő maga volt a mélység, a tó gyomra.
A jég ropogott, de egyelőre nem tört meg, ahogy Connor sem mozdult. A gondolataiban ott zakatolt a Trimágus Tusa minden terhe, minden kíváncsi tekintet, amely az utóbbi napokban az ő mozdulatait leste, a Griffendél elleni kudarc, a háztársai ellenségeskedése, a tavalyi sérülése… Mindez körbezárta, mint valami láthatatlan rács, és tudta, hogy ezúttal nem hibázhat. Nem lehetett az a forrófejű bajkeverő, akinek az amerikai láttatni akarta.

Ám ekkor...
- Éppen arra céloztam, hogy mennyire kárba veszett az őseitek emléke. Ők azért küzdöttek, dolgoztak és bujkáltak a magnixek elől, hogy az apáddal ott lehessetek a ranglétrán.. erre ti... összesározzátok magatokat.
...valami mégis megfeszült benne.
Egészen lassan lépett előre. Olyannyira lassan, hogy még Orville sem érzékelhette támadásnak, így talán pálcát sem akart rántani tőle. Megállt az amerikai előtt, olyan közel, hogy érezhette a fiú szagában a távoli mezők porát és a nagyképűség édeskés fanyar jegyeit.
A hangja alig volt több suttogásnál, mégis mintha az árnyékok is visszahúzódtak volna ijedtükben tőle a falak repedéseibe.
– Ki a francnak hiszed magad, hogy az anyámról mersz beszélni?
A szavak közt ott rezgett valami törékeny és veszedelmes egyszerre: a fájdalom, amelyet évek óta igyekezett páncél mögé zárni. Nem kiáltott — sőt, épp az ellenkezője történt. A csendje súlyosabban zuhant rá a másikra, mint bármilyen ordítás.

- Na mi lesz, megvéded a becsületed?
Connor a fiú szemébe nézett, hogy megbizonyosodjon róla: érti-e, mennyire vékony jégen táncol.
– Egy idevetődött senki vagy – folytatta halkan, éles, színtelen tónussal. Azt hiszed hangos sértegetéssel erőt lehet szerezni, mert amúgy egy gyáva féreg vagy, aki egyből a pálcáját tapogatja a zsebében, amint valaki közelebb lép hozzá. Takony kis senki… A gusztustalan nézeteidet pedig csomagold össze szépen, és vidd vissza a nagy amerikai prérire, ahol a többi hozzád hasonló, aberrált bunkó még tapsikol is neki.
A tekintete visszavándorolt a gyűrűre, majd Orville csuklójára. A számítása gyors volt, ösztönös, vérbeli hajtókra jellemző. Fejben már kész volt a matek, tudta mennyi időre volna szüksége akkor, ha az ellenfele pálcát rántana, hogy milyen szögben kellene ütnie, hogy mennyi erőt kellene beletennie. Először a kezét célozná, hogy lefegyverezze őt, de ha nem sikerülne, akkor minimum megragadná a csuklóját, hogy ne tudjon célozni a pálcájával. Ezután egy jól irányzott mozdulattal a fiú szeme közé fejelne, talán még az orrát is sikerülne eltörnie vele. A teste szinte várakozó íjként feszült.
Egyetlen rossz mozdulat a jenkitől… és minden elszabadulna.

Orville jelzésére, amivel szabályosan elhessegette Gravest az útból, Connor megfeszítette az izmait, mintha csak egy íj húrját húzta volna hátra, várva, hogy mikor engedheti szabadjára a nyílvesszőt. Nem érte hát váratlanul Orville mozdulata, még úgy sem, hogy az amerikai rettentő fürgén rántotta elő a pálcáját. Connor kviddicsen csiszolódott ösztöneinek köszönhetően, villámgyors reflexszel ragadta meg a fiú karját, megakadályozva, hogy fegyverét egyenesen rá szegezze.
Érezte az izmok remegését a tenyerében, az amerikai meglepett ellenállását, azt a nyers, dacos erőt, amely egy pillanatra sem próbált meg kitérni előle. Ugyanabban a lélegzetben az átok elszabadult — már nem Orville célzott vele, hanem valami vad, iránytalan energia röppent ki a pálca hegyéből, mint egy felbőszült darázs.
A fénygolyó falról falra pattogott a folyosón, visszhangot verve a kastély teljes déli szárnyában. A kövek mély döngéssel remegtek, mintha az ódon falak maguk prüszköltek volna felháborodva annak minden egyes ütésétől. Aztán a gumilövedék letépte egy fényesre pucolt lovagi páncél mellrészét egy állványról, ami ettől csörömpölve zuhant a hideg kőre, majd végül egy ablakon át kiszabadult a kastélyon kívülre, üvegszilánkok csillagszórását repítve ki a sötét udvar felé.

A robaj még ott reszketett a levegőben, amikor Connor feje előrelendült. A találat olyan volt, mint amikor két viharfront találkozik: tompa, mégis vakítóan éles a pillanat közepén. Érezte az amerikai csontjain átfutó rezgést, a saját koponyáján végigszaladó fájdalom-hullámot, amely valahol a homloka mögött egyetlen lüktető hangra változott. Adrenalin keveredett a vér fémes ízével, de nem tudta, melyiküké serkent ki előbb.
Orville azonban nem zuhant össze. A fiúban volt valami makacs, délvidéki brutalitás, ami állva tartotta őt. A visszatámadás hirtelen jött. A rettenetes jobbhorog Connor állkapcsát érte, amely egy pillanatra megingatta a lába alatt a talajt. A világ megbillent, a fények szikráztak a széleken, az ablakmélyedés pereme pedig veszélyesen közel került hozzá, de nem adta meg azt az elégtételt a jenkinek, hogy elessen. Ujjaival a hideg kő élébe kapaszkodott, és abban a mozdulatban volt valami ösztönös, vad túlélés: a hajtóé, aki az utolsó másodpercben rántja el a seprű nyelét, mielőtt a földbe csapódna.

Jobbal, amivel egy fél másodperccel korábban megkapaszkodott, most kicsit visszalökte magát a fiú irányába, és bal könyökét egy félfordulattal annak képébe próbálta vágni. Ha betalált, ha nem, a mozdulatnak köszönhetően Connor ekkor már teljesen szembefordult ellenfelével. A két fiú között különös, pulzáló csönd feszült, az idő pedig lelassulni látszott. Orville orrából patakzott a vér, a vörös szín látványa pedig, mintha csak egy bika volna, úgy tüzelte fel az ír fiút. Connor ennek ellenére nem csak hadonászott, hanem úgy próbált lecsapni, mint aki pontosan tudja, hogy hová szeretne ütni. Mozdulatai célratörőek voltak, metszettek, és csupán egyetlen célja volt velük: fájdalmat akart okozni a mocskos szájú jenkinek. Újabb ütésre lendítette hát a kezét, ezúttal a jobbat, egyenesen Orville torka irányába.
Graves közben eltűnt. A folyosó végén már lépések visszhangoztak, gyorsulva, sokasodva, mintha a kastély maga adta volna tovább a hírét a verekedésnek. A harc azonban — ebben a pillanatban — csak kettőjüké volt. Két világ, két düh, két történet ütközése. És Connor tudta, hogy nincs az a pénz a világon, amiért ő most meghátrálna...

A két fiú végtagjai olyan erővel csapódtak egymásnak ahogy Orville hárította Connor könyökösét, hogy a találkozás pillanata végigszaladt Connor vállán keresztül egészen a lapockájáig. Csont a csonthoz, izom az izomhoz ütődött, mely során egy nyers, csupasz hang vert visszhangot a folyosón, amely nem hasonlított semmilyen varázslatra, semmilyen civilizált eszközre sem. Connor beleborzongott a hangba...
A mozdulat, ahogy visszahúzta a pengeként lecsapó karját mégis tiszta volt, metszett, taktikus - teljes kontrasztja Orville vad, romantizált brutalitásának. Az amerikai szemében a harc vérízű rítus volt, ősi örökség, férfiak dicsőítő sportja, történelmi hagyomány. Connornál azonban a mozdulatok mögött nem igazolta magát semmiféle filozófia. Nem küzdött dominanciáért, pozícióért, státuszért - csak válaszolt, reagált, védekezett. Tette, amit tennie kellett, és ütött, mert muszáj volt, hiszen az amerikai azokat bántotta, akiket a legjobban szeretett.

Orville ökölvívó-állásban várakozott előtte, ökleivel az arca előtt. A vér az orrán végigcsorgott a csuklójáig, és Connor ott látta az amerikai tekintetében a makacs, elszánt vágyat a pusztításra, valamint a pusztakezes harc rutinját; azt a fajta terephez szokott magabiztosságot, amit minden bizonnyal nem könyvekből sajátított el a fiú. És bár megvetette ellenfele nézeteit, és gusztustalannak tartotta az önelégült mosolyát, meg a felsőbbrendűségi szövegeit, azt el kellett ismernie: ez a srác tud verekedni.
Connor egyetlen szívdobbanás alatt mozdult. Villámgyorsan, kviddicsben edzett ritmusban lendült előre, mint amikor a póznáknál hirtelen manővert kell tennie, hogy visszapasszolja a kvaffot a második hullámban érkező hajtótárshoz. Ökle Orville torkát célozta, nem vak erővel, hanem pengeéles precizitással, sportolóhoz méltóan, nem csak úgy vadul csapkodva a levegőben.
Orville még épp időben bújt be a fedezék mögé, hogy tompítsa a csapást, de az ütés így is átcsúszott a védelmén. Connor érezte, ahogy az amerikai légcsöve megremeg a becsapódástól, és hallotta a köhécselését is, amitől újból elégedettség töltötte el.

Orville azonban nem hátrált. A rúgás derült égből csapott le, és Connornak csak épp annyi ideje volt, hogy elrántsa a törzsét a becsapódó lábfej elől, amely így nem a gyomrában állt meg, hanem egy rettenetes medvepusziként a combjában végződött. Connor összerándult, mintha csak egy gurkó csapódott volna a testébe, de ugyanabban a pillanatban, reflexszerűen a fiú lába után kapott, és megragadta a bokájánál fogva, hogy aztán minden erejéből rántson rajta egyet. A terve az volt, hogy kibillenti az amerikait az egyensúlyából, földre kényszerítve őt ezzel, ahol aztán majd ráveti magát és pépesre püföli az arcát az ökleivel.
Azonban mielőtt Connor megkezdhette volna a mozdulatot, pár szappanbuborék lebegett kettejük közé. Connor keze megállt a levegőben, és tanácstalanul figyelte a furcsa jelenséget, teljesen kizökkenve a korábbi verekedésből. Érezte, ahogy Orville kirántja a lábát a markai közül, és már épp emelte volna védekezően az ökleit, várva az amerikai támadását, amikor egyszerre több dolog is történt. Szeme sarkából látta Orville-t, aki furcsa mód megdermedt az ütőmozdulata közben, majd szinte ugyanebben a pillanatban a szappanbuborékok kipukkadtak, mire... BUMM... a verekedők szétrebbentek, mintha csak egy bomba detonációja repítette volna arrébb őket. Connor elterült a folyosó padlóján, és az üvegszilánkok és lovagi páncélzat széthullott darabjai közül pislogva figyelte a fölé tornyosuló alakot.

Adrian Madrigal, az Ilvermorny igazgatója leeresztett pálcával a kezében állt fölötte.
A harc, amely egy másodperce még mindent felemésztett Connorban, mintha hirtelen falnak ütközött volna, és a csend, ami ezután következett, sokkal élesebb és sokkal nehezebb volt, mint bármelyik ütés, amit Orville az elmúlt pár percben a testére mért.
Hirtelen arcul csapta saját ostobasága, hogy Trimágus Bajnokként hagyta, hogy így elveszítse a fejét.