Roxfort RPG

N

ehezen tudom elrejteni zavarom a nálam is magasabb vadőr láttán. Madame Maxime-on, és talán a bátyámon kívül nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy bárki magasabb lenne nálam. Láttam már egyszer-kétszer a birtokon, főleg, amikor ritka növényekre vadásztam a Rengeteg szélén, vagy amikor épp Madame Maxime-mal beszélgetett az abraxanok kapcsán. Valaki azt mondta, hogy állítólag tanár volt. Mégis, talán a kettőnk közötti különbségek szembetűnőbbek, mint a hasonlóságok. Nem szeretném, ha azt feltételeznék, hogy közöm lehet hozzá, mert első és második ránézésre is csak erősíteni képes a sztereotípiákat.

Az erdőben sétálva szorítom meg Daphné kezét; azt csak időnként engedem el, amikor épp találok egy-egy érdekesebb növényt egy fa törzsén, vagy a mohában, avarban. Egy elhullott virágot, amit az ösvényről letérve találtam, a hajamba is tűztem. Ha nem lenne elég a vadőr, az erdő mélyén Maria társaságát is el kell viselnünk, aki finoman szólva is nem a szívem csücske. Évek óta kerülöm; elég volt belőle ez az elmúlt néhány év, amit jelentősen megnehezített számomra a jelenléte. Örülök annak, hogy nem a kígyó mosolya köszön vissza rám a magazinok és újságok címlapjáról, és örülök annak, hogy nem kell attól rettegnem, hogy az ő szemei pislognak vissza rám akkor, amikor kibontok egy csokibékát. Inés és Lolita a Beauxbatons méltó bajnokai, akik megérdemlik a bajnoki címet.

Szomorúan mosolygok rá Daphnéra, amikor kiderül, hogy a professzor külön csoportba rak minket. Pedig esküszöm, tudok én viselkedni is! Mindegy is, mert minden jobb annál, mintha Mariával osztottak volna egy csoportba. Bármit, de tényleg bármit, csak azt ne.

A biztonság kedvéért kitapogatom világoskék egyenruhám zsebében a pálcám. Ilyen mélyre sosem mentem az erdőben eddig, és hallottam, hogy furcsa dolgok tanyáznak itt. A pletykákkal nem tudok mit kezdeni, de egy dugboggal talán igen. Azért ezt a Gondát örülnék, ha el tudnám kerülni.

Megszemlélem a kikészített bájitalokat az asztalon. Az instrukciók nem teljesen tiszták még, de ha jól értem, majd menet közben tudjuk meg a többit. Az Oakley professzor által adott jegyzetek alapján egy rövid fordítást adok Williamnek, hogy ő is képben legyen - hármunk közül talán csak ő nem értheti, mi volt leírva.

- Azt hiszem, a feladat ezen része rám vár, ha nem haragszotok. - emelem meg a lidércfény főzetet. Testhezálló a feladat, talán nem lesz belőle vita, hogy a növényes lány keresse a növényt (bár technikailag a gombák nem növények). Mindig is látni akartam egy ilyen galócát, de soha nem volt még alkalmam rá, mert arrafelé nem terem, amerre én lakom. Szereti a frissen túrt földet, legyenek azok sírok vagy más ásatások. Felpattintom a fiola tetejét és lehúzom a bájitalt, ami szinte azonnal hatni is kezd. Furcsa, olyan zöld íze is van, nem tudom meghatározni. Innentől kezdve rá vagyok utalva a Beauxbatons női bajnokára, és a Hollóhát poétájára.

Különös élmény egyébként. Nem is azt mondanám, hogy elsötétül a világ, hanem azt, hogy olyan, mintha más megvilágításban látnám azt. Állítólag a madarak is olyan fényeket látnak, amiket az emberi szem képtelen érzékelni. Mélyet szívok az erdei levegőből. Tisztában vagyok a Rengeteg veszélyeivel, de ezek a természetközeli helyek azok, ahol igazán otthon tudom érezni magam. Látni is vélem a fonalakat; olyan, mintha egy csermely lenne, nem több, ami azt akarja, kövessem.

- Arra. Azt hiszem, hogy... íhh! - az indokoltnál talán bátrabban vetettem bele magam az erdőbe. Érzem, hogy valami a bokámnak ütközik, talán egy fa gyökerei lehetnek; csak azért nem esek térdre, mert egy fa kinyúló, alacsonyabb ágába ütközöm fejjel. Meg is kapaszkodok benne a kezeimmel, mielőtt még nagyobb kárt tudna okozni nekem, a bokám azonban továbbra is fáj.

Két kézzel előre tapogatózva tartok a hely felé, ahol a galóca lehet. Talán ha valaki megfogná a kezem és vezetne, akkor minimalizálhatom a sérüléseket. A tőlem telhető legsebesebb tempóval (hosszúak a lábaim, úgyhogy a bizonytalan és vak léptek ellenére is egész gyors vagyok) juthatunk el oda, ahová a fonalak vezetnek. Ott aztán négykézlábra ereszkedek, hogy kitapintsam a fantom galócát; valóban van itt belőle egy kis földkupac tetején. Pár napja egy erdei ragadozó, valamilyen vadállat áshatott el alatta egy csontot.

Bizonytalannak érzem magam a vaksággal – főleg annak tudatában, hogy Maria is jelen van - , bőrömön pedig biztosan nyomot hagy majd a mai óra emléke. A fájdalmas találkozás Anne-Rose-zal, a tüskés ágakkal és bokrokkal (akitől nem győztem sűrűn és jó hangosan bocsánatot kérni). Nem kifejezetten figyelem azt, hogy ösvényen maradjak, hogy megtaláljam a fantom galócát. Williamék szerencséjére a látás hiánya legalább a tempómat csillapítja kissé.

Kezd elmúlni a főzet hatása, mire visszaérkezünk a tisztáshoz. A ládikó mellett a hajamba belegabalyodott faleveleket is hozom magammal, ami egy újabb szerencsétlen találkozás eredménye. Talán a többiekhez képest egy-két perccel korábban is múlik a bájital. Kicsit kár érte, kíváncsi lettem volna, még milyen növényeket és gombákat lehetek képes felfedezni vele, amik máskor rejtve maradnak fürkésző tekintetem elől.

Újabb doboz koppan az asztalon, és újabb instrukciók… Csak a jószerencsémnek köszönhetem a K érdemjegyem. Meg annak, hogy egyszerre nem öt főzettel és két placeboval kellett foglalkoznom a vizsgán. Elfog az idegesség a gondolatra, hogy megint elszúrhatok valamit. Nem az erdőtől félek, nem hiszem, hogy ne tudnék boldogulni a természetben, talán még a kentaurok is kevésbé lennének gorombák velem, nem mintha életemben akár eggyel is találkoztam volna. Nem is merem a kezembe venni az instrukciókat, sőt, a földről inkább felveszek egy kisebb, de súlyosabb követ és ráteszem. Preventív célzat, amilyen a szerencsém, egyszer csak felkapná egy hirtelen szél, vagy nem is tudom. Az biztos, hogy az én kezemben nem lehet, mert el találom hagyni azt,  vagy ami még rosszabb: azt hiszem, hogy elhagytam, és már mindenkinek kipánikoltam magam, mire kiderül, hogy végig mondjuk a belső zsebemben volt, vagy ilyesmi. Reménykedve tekintek Daphnéra, ő az eszem, ő az emlékezetem. Tudom magamról, hogy hajlamos vagyok igen szétszórttá válni. Szerintem a nevem is elfelejteném, ha nem lenne. Ő azonban a saját csapatával van. Nekem is meg kell bíznom a sajátomban.

- Aha, akkor ha enélkül főzzük le az ellenszert, - kiszedegetem a hajamba akadt faleveleket, majd rámutatok a papíron lévő, második bájital receptjére.

-…akkor nagy eséllyel nem fog sikerülni, mert nem tudjuk, melyik nem placebó. És ha ez hiányzik, - hosszú ujjam a harmadik elixírre téved.

-…akkor azt nem tudjuk biztosan, hogy melyikünk van megmérgezve. - úgy értelmezem, hogy a harmadik bájital már csak a siker maximalizálását jelenti. Az első két bájital sokkal fontosabb; ha nem is készítjük el a harmadikat, azért enélkül még így is kettő a háromhoz az esélye, hogy valamelyikünk, akinek erre szüksége van, elfogyasztja a helyes elixírt.

Sokan vagyunk; egy valós helyzetben valószínűleg megpróbálnék összefogni a többi csapattal és megosztani a munkát. Felesleges mindenkinek megcsinálnia a másodikat és a harmadikat, de az ellenszert is elég lenne fele ennyi csapatnak sikeresen elkészítenie. Értem azonban, hogy Oakley professzornak mi a célja ezzel a mai órával. Nem hiszem, hogy örülne neki, ha összefognánk a többi csapattal, még ha az mindenkinek egyszerűbb is volna.

- Az ellenszert rátok bízom, jó? Úgyis csak egy üst van, nem akarok sorban állni mellette. A harmadikat, azt én összedobom, megoldom üst nélkül. Szólok, ha kész. - még egyszer elolvasom a harmadik bájital receptjét, bár még biztosan sokszor vissza fogok térni hozzá. Üst, üst… Keresnem kell valamit, amivel helyettesíthetem.

Azért is a harmadik bájitalt szeretném megfőzni, mert azt nem kell a szó szoros értelmében főzni. Elég a forró vizet ráönteni. Bízom a növényekben és a növényismeretemben, hiszem, hogy megtalálom azt, amivel helyettesíthetem az üstöt. Biztosan nem merném ezzel kipróbálni a legtöbb bájital receptet, de erre szerintem működhet.

A fákat és bokrokat keresem. Lehetőleg olyan leveleket, amik elég nagyok, és semmiképp sem mérgezőek – az biztosan elrontaná a hatást. A növények levélrostjai sokkal erősebbek, mint ahogyan azt az emberek hiszik. Akár még főzni is lehet bennük. Miután megtaláltam az általam alkalmasnak vélt leveleket, a lehető legnagyobbakat, visszatérek a táborunkhoz, és először is megtisztítom őket. A földben kotrok egy kis mélyedést, amit utána ki is párnázok ezekkel a levelekkel, alá pedig köveket helyezek, amiknek megint csak meglesz a maguk szerepe. Egészen elmélyülök a folyamatban, ahogyan rendezgetem a kis üstöt. Hiányzik a Beauxbatons és a földmágia órák. A leginkább ezek voltak azok az alkalmak, amikor meg tudtam mutatni, hogy mire is vagyok képes. A végeredmény nem tökéletes, és nem hiszem, hogy csinálnék benne olyat, amit el is fogyasztanék, de ezt csak meg kell szagolnunk, semmi egyéb.

A nosztallang tollát beleteszem akkor, amikor már elég jónak és vízbiztosnak gondolom a kis gödröt. A biztonság kedvéért még egyszer elolvasom az utasításokat, mielőtt a forró vizet hozzáadnám; már nyúlnék is saját fejemhez, hogy megszabadítsam magam egy hajszállal, amikor megpillantom az utasítás egyik szavát.

- Ne haragudj! - kérek előre is elnézést Williamtől, mielőtt megfosztanám őt egyetlen hajszálától. Semmiképp sem kerülhet be az enyém, nem tudom, hogy milyen következményei lennének. Inés haja pedig talán jobban hasonlít az enyémre. William sötét haját kevésbé tudnám összekeverni az enyémmel.

Egy nyári sláger dallamára próbálok koncentrálni a kevergetés közben, amit még a bátyám mutatott nekünk. A tizenharmadik keverés után (amihez egy botot használok) még egy negyedet forgatok rajta, mielőtt hozzáadnám a hajszálat. Pálcám hegyét a kövekre irányítom ezután. A háztartási mágia sose volt erősségem, de a köveket megtanultam felmelegíteni. Ha pedig minden úgy sikerül, ahogyan szeretném, akkor Inés és William már jöhetnek is megszagolni.