Oldal nyomtatása - A móló és a csónakház

Cím: A móló és a csónakház
Írta: Mrs. Norris - 2025. 06. 14. - 20:45:20

(https://i.postimg.cc/3wBwxP6P/05406733e0933c942822aab037bb3256.png)(https://i.postimg.cc/gcw6g21j/e27be353a7eca3644030cc8d5735d6a2.png)

A csónakokat, melyekben az elsősök utaznak át minden évben, egy csónakházban tárolják. A ház a tóba mélyen belógó móló tövében van, a parton. A csónakház bejárata mellett márvány mellszobor kapott helyet, mely egy kampós orrú, hosszú hajú férfit ábrázol. Meglehet, Perselus Piton nem kapott helyet az igazgatók portréi között, bátorsága nem veszett feledésbe. E szobor az örök időkig hirdetni fogja: itt hunyt el Perselus Piton, a roxforti igazgatók legbátrabbika.

Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Enver Nebelwald - 2025. 09. 24. - 21:05:25

小さな子猫でも柚子が好きです
(https://www.diamondpet.com/wp-content/uploads/2023/12/small-kitten-sitting-open-gift-box-next-to-christmas-ornaments-113023.jpg)
Revan - 2005.09.23. - péntek estefelé

Intek egyet a pálcámmal, ennek hatására a pléd gyűrődése kisimul. Kicsit tartok tőle, hogy a macskák kicsit túl sok volt, de megbízom az ösztöneimben: tudom, hogy kedveli az állatokat, és tudom, hogy bármit is mond majd róla, aranyosnak fogja találni a dekorációt. Ahogyan remélhetőleg a szendvicseket is szeretni fogja, melyekhez már nyár vége óta minden hozzávalót félretettem; amiatt nem aggódom túlzottan, hogy engem kedvelni fog. Ki ne kedvelné Enver Nebelwaldot?

Amikor megkérdeztem Revant, hogy akar-e piknikezni a Csónakházban, nem mondtam neki, hogy ez egy randevú, és egyelőre szeretném a sötétben tartani: nem készültem gyertyákkal, ajándékokkal, és semmi egyébbel, amely elárulhatná a szándékaimat. Nem olyan felszínes, mint az átlagosabb lányok az évfolyamon, akiket kevés dolog érdekel jobban, mint hogy találjanak egy vonzó partnert maguk mellé, aki azután kielégíti a felszínesebb igényeiket. Revan más; ha nem lenne, kétlem, hogy egyáltalán időt szánnék erre. Különösen a hozzáadott veszéllyel.

Orin egészen biztos, hogy bedobna a vízbe, vagy valami rosszabbat tenne, ha itt találna, ha pedig ismerné a szándékaimat... nem is arról van talán szó, hogy féltékeny nála tehetségesebb húgára, akit Herr Morgenstern is örökösének tekint, inkább valamiféle sérelemnek érezné ezt a becsületén. Nem állítom, hogy örülök neki, hogy úgy tekint rám, ahogy, mert el kell ismerni, hogy vannak hasznos képességei (a báb, amit róla mintáztam, bármilyen lenyűgöző is, valahogy nem jeleníti meg azt a tökéletes rettegést, amit Orin hordoz). Nem igazán bánkódom ugyanakkor, mert tudom, hogy ha mellette maradok, soha nem nyerhetném el, amit keresek; emellett nem igazán hiányzik, hogy hajnalban kell kelnem, mindenféle felesleges edzésre van szükség. Revan érdeklődésében sokkal szívesebben részt veszek: bár a varázslények nagyobb része kissé haszontalan számomra, azt el kell ismernem, hogy élvezem a jelenlétüket, megnyugtatnak.

Kicsit idegesen dörzsölöm a kezeimet, miközben kinézek a vízre. Nem akarom azt sem, hogy idetaláljon bárki a másik két iskolából, akik miatt Fawcett professzor annyira levihette a szintet az óránkon. Nincsenek komoly kétségeim felőle, hogy behúzott farokkal fognak hazakullogni, és már az első próbán halálra vált arccal fogják nézni, ahogy Orin lemészárol mindent az útjában; két legyet egy csapásra, mert biztos, hogy ez lefoglalja őt, és kevesebb problémám lesz vele.

Megigazítom a nyakkendőmet, ahogy megérkezik.

- Örülök, hogy itt vagy!- mosolygok, és kicsit összedörzsölöm a kezeimet, ahogy érzem a késztetést, hogy megfogjam a haját, megöleljem. Egyelőre ellenállok neki, pedig kíváncsi lennék, hogy ugyanolyan érzés-e, mint a róla készült báb esetében. Az biztos, hogy maga a báb sem csinált azóta semmi ilyesmit, bármennyire kicsinosítottam, élethűvé tettem, pedig tudom, hogy az a kulcsa mindennek: az első lépés, hogy életet teremtsek.

- Csináltam néhány szendvicset, meg egy üdítőt.- a piknik kosár mellett már ott áll a két szívószálas pohár, melyekbe beletöltöttem a gyümölcslevelet, amely főleg yuzuból készült. Ez a felkészülés, és általános magabiztosságom, a tudat, hogy jobb vagyok mindenkinél, elnyomja az enyhe idegességet, hogy nem vagyok benne biztos, hogy miről cseveghetnénk pontosan. Semmiképpen nem akarom ezt üressé tenni, mint azt a rengeteg többi beszélgetést azokkal az emberekkel, akikkel beszélgettem az elmúlt hónapokban, években, és közben alig néhányat találtam, akik megérték az időmet.

Összekulcsolom az ujjaimat, azután inkább leülök az egyik párnára, és hagyom, hogy megnézze a plédet. Talán hoznom kellett volna egy igazi macskát, de tudom, hogy az talán sok lenne, és amúgy sem hiszem, hogy ne szúrná ki, ha egy állat akarata ellenére van itt. Néha az sem lepne meg, ha beszélni tudna velük, olyan jól érti őket.

- Hogy vannak azok a kneazleek? Gondoltam rá, hogy meglátogatom őket, de nem hiszem, hogy örülnének nekem nélküled, és nem is biztos, hogy odatalálnék.- a találkozásom a vadorzókkal nem jó emlék, bár nem sérültem meg olyan súlyosan, mint a lány, és végül abszolút hasznos volt, mert bizonyíthattam, hogy fontos nekem, és jót akarok neki. Az biztos, hogy tényleg így van: sok ember számára tervezem megteremteni a halhatatlanságot, de csak ő az, akinek az esetében egészen biztos vagyok benne, hogy meg kell történnie.

Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Orville Morris - 2026. 02. 12. - 17:53:43

Solace
☆ ★ ✮ ★ ☆

He said, "I'll be back when you least expect it
And hell's coming with me"

TW: nyelvezet, testi fenyítés, nők tárgyiasítása, meg minden egyéb baj a karakterrel

Tudod Pajtás nem szeretem, amikor megpróbálnak megvezetni. Átverni. Elárulni.

Türelmes és nagyvonalú embernek tartom magamat, aki mindig betartja a szavát. Úgy gondolom reálisan látom önmagamat. Erényeimet és kevésbé tökéletes valómat egyaránt. Bizonyára vannak mások számára nem imponáló tulajdonságiam, úgy, mint a makacsságom, az erélyességem vagy éppen a politikai nézeteim... de a becsületemet nehezen vitathatná el tőlem bárki emberfia. Ha egy Morris megköt egy egyességet, ahhoz tartja magát. Jöhet orkán, homokvihar vagy tomboló táltostűz, az adott ígéretünkért bármit megteszünk. Hogyha pedig szövetséget kötünk, abba mindent bele adunk. Nem úgy, mint kotyvasztó barátom, Solace Barbon.

- „Nem kell a ti jóváhagyásotok, a ti pecséteitek, a ti kapuitok.” – olvasom fel hangosan a passzust a sárgáslapú újságból. Nyelvemmel ciccentgetek és csóválom a fejemet. Egy általam ide idézett, díszes széken ülök. Egyszerű koromfekete taláröltönyt viselek, ujjmon csillan magolyfejes gyűrűm. Lábaim keresztbe vetve, csatos cipőm orrától nem messze pedig Solace arca néz vissza rám.
- Nem túl előnyös cikk ez, igaz-e jóember? – kérdezem a kalodaártásba és lábzárba fogott évfolyamtársamat. Hárman vagyunk csak a csónakházban. Ő, én, és Robertson az ajtón állva, ügyelve, hogy senki se zavarjon meg minket. Nem kell a nyilvánosság, ma nem. Egyszer már felolvastam neki a cikk rá vonatkozó részét, de ehhez a mondathoz kénytelen voltam visszatérni. Briliáns írónő ez a Rita Vitrol.

- Tudod Solace én úgy gondolom, hogy jó barát és jó szövetséges vagyok – állok fel, székemen hagyva a ’Prófétát – nyáron a sivatagban megegyeztünk, hogy segítjük egymást. Nem így volt? – lépkedek körülötte, de nem nézek rá. Szemügyre veszem a kis kőkunyhót. Egészen hangulatos a csónakokkal és a középen ringatózó vízzel. A prérik szülötte vagyok, de az efféle tavakban van valami ősi emberi ösztön, ami megigéz mindannyiunkat. Vajon kisbarátom is így véli? Hogy bírná a vizet? Elvégre a nagytavak közeléből származik.
- Én úgy gondolom, hogy teljesítettem a saját részemet. – jelentem ki – elértem, hogy jobb felszerelést kapj, mint Vale. Az egyetlen másik férfi bajnok hírnevét bajba kevertem és álltam az ütéseit. Te érted. Édesanyád is visszakapta a munkáját, nem igaz? – persze a kérdés költői. Már ő is tudja, hogy a magunk féle, bérből élő kisemberek létbiztonsága mennyire is más, mint a mienk.
– Tudtad, hogy kivel szövetkezel és kinek a kegyét fogadod el. – Hét éve ismerjük egymást, nem hiszem, hogy bármikor is titkoltam volna előtte a nézeteimet és a kapcsolataimat. Tudja, hogy a családom a MACUSA melyik felén foglal helyet.

Legugolok elé, hogy a szemébe tudjak nézni. Kezemmel álla alá nyúlok, hogy kicsit megemeljem a fejét. A kaloda ártás miatt kezei fejével egyvonalban mozognak.
- Te mit tettél értem? Értünk? Mit tettél a szövetségünkért Solace? – nyugodtan kérdezem, érdeklődve – az első próbán nem szerepeltél éppen jól, még az a francia szörnyszülött is lepipált. A bálon botrányosan viselkedsz. Rossz hírbe hozod a pártfogóidat... – nem tudom abbahagyni csalódott fejcsóválásomat - Abban nem vagyok biztos, hogy Maddock-kal mit műveltek egymással, de látszatra azt a kis sárvérű picsát passzolgatjátok egymásnak, mint egy zsebpuncit. – szemeim majdnem szomorúak az árulása miatt. De nem tudom palástolni az izgalmat sem, amiért hamarosan megbüntetem. Mire végzünk, Solace Barbon igazi jó kisfiú lesz.
- Most beszélhetsz.

Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Solace Barbon - 2026. 03. 07. - 20:08:34

meet me in purgatory

2006. január 17. kedd

Orville Morris

Erőszak, nyelvezet/div>

Tudod, pajtás, nem volt szükségem ilyesfajta „segítségre”.

Akkor és ott, amikor ebben megállapodtunk, arról volt szó, olyan tudást nyújtunk a másiknak, ami a hasznára válik a Próbák során. Csukott szemmel is évfolyamunk legjobbjai vagyunk, és ami egyikünkből hiányzik, az biztosan ott rejtőzik másikunkban. Kölcsönösen hasznosak lehettünk volna egymásnak – elfogadtam volna, ha a Serleg téged választ, és nem engem, jobban mondva kizárólag téged tudtalak volna iskolánk bajnokaként elképzelni magamon kívül. Részt vettem volna veled az edzéseidben, engedtem volna, hogy párbajra hívj, és segítek a kutatómunkában is, ha akár csak egy új ártást vagy bűbájt keresel. Hét éve ismersz már, jól tudod, hogy jó vagyok ezekben, és nem cseréltem le a szemüveget teljesen a seprűre, csak az érdeklődési köreimet terjesztettem ki. Akkor sem, ha módszeresen kotyvasztónak gúnyolsz érte.

Számítottam rá, célt ér a provokáció. Számíthattatok volna rá ti is – hiszen nem nyújtottatok nekem semmit, csak a markotokat tartjátok és követeltek. Pedig azt hiszem, nem lett volna problémám azzal, hogy úgy hajoljak, ahogy akarjátok. Készen álltam volna rá, hogy a szenátor kedvenc bajnoka legyek azokkal a feltételekkel, amiket rám szabtok, de nem minden áron. Az ostobaságotok végérvényesen akkor is rám veti a legrosszabb fényt, ha nem az én infantilis döntésem volt Delacour lepontozása, vagy éppen Bates megalázása. Ti mit gondoltok, hogy tartjuk így a következő Tusát az Államokban? Gondoljátok, a többi zsűri nem pontozhat le engem ugyanilyen alapon bosszúból? És ki kérte, hogy balhézz össze O’Harával? Hol segít az nekem?

A fájdalom nem örök, a kényelmetlen pózban való, ártás alatt lévő fekvés pedig nem több, mint egy ideiglenes állapot. Igyekszem erre gondolni, mialatt a cipőd fényesre polírozott csatjáról visszatükröződő fényt nézem. Nem volt szükségem inasra, aki felolvassa nekem azt az újságcikket; veled ellentétben nem születtem ezüstkanállal a számban, magam is el tudtam olvasni. Vitrol már másodjára baszott fel – a világ számára már kiteregette családom múltját, ezzel többet ártani nekem nem tud, de nem tetszett, amit Annieről írt. Méltatlan volt hozzá és gusztustalan.

Nem beszélve arról, amit anyámmal műveltetek.

Megrándulna az arcom, ahogyan Malachit és Anniet említed, ha nem tartaná fogva az ártás. Állom a szemkontaktust, még akkor is, ha ez az utolsó dolog, amit teszek ebben az életben. Szeptember óta, azóta a mosdós eset óta kerülöm Malt, mert az egy olyan egyezség volt, ahol mindkét félt azonos érdek motiválta, és mindkét fél teljesíteni is tudta. Az elmúlt napokban mégis annyi időt töltök vele, mint korábban, mielőtt még egy másik fogadalom el nem választott volna minket. A mai nap úgy tűnik, ezen egyezségeké, vagy így, vagy úgy. Az elmondottak alapján legalább nem tud semmit. Talán ez az egyetlen dolog, amiért inkább a sírhelyet választanám, mint a szembesülést. Pedig a szégyenből kijutott nekem, de ez mégis… más.

- Orville. Én csak egy… dolgot mondanék. - meglágyítom tekintetem, ahogyan beszélni enged. Ms. Jadislandnak azt mondtam, politikusnak nem lennék jó, és tartom is magam ehhez. Ennek ellenére talán hihető is lehet, ahogyan felvezetem. Leszegem a fejem mondandóm közben.

- Sajnálom, Orville. Nagyon sajnálom… - sötét tincseim szemembe hullanak. Veszek egy mély lélegzetet, mielőtt visszapillantanék rá.

- …hogy az őseim nem végeztek alaposabb munkát a tieiddel. - számítok arra, hogy fájni fog, és csak még jobban fel fogom baszni. De ugyan, mit számít? Mit számít már, mit számít bármi? Az én ostoba döntéseim a közelében sincsenek azoknak, amiket ők tesznek meg a baráti körével. Az enyéim csak nekem fájnak, az én arcom fog felrepedni, vagy engem fognak kalodaártásban a vízbe gurítani, hogy kiúszni se tudjak.

Cím: Re: A móló és a csónakház
Írta: Orville Morris - 2026. 04. 26. - 00:00:42

Solace
☆ ★ ✮ ★ ☆

He said, "I'll be back when you least expect it
And hell's coming with me"

TW: nyelvezet, testi fenyítés, erőszak

Nem tagadom pajtás, megrezdül az arcom a mocskos és gusztustalan szavak hallatán. Hátamon átfut a bizsergető érzés, ami ösztönös haragra és megfontolatlan cselekedetekre késztetne, mint a tornádó a sík texasi tájon. De nem engedek neki, legyőzőm az ösztönt, elvégre ez az ami megkülönböztet bennünket az állatoktól. Ez az amiért magamra vettem a vezetés súlyát, hiszen tudom, hogy kevesen vagyunk képesek arra, hogy megálljt parancsoljunk az évezredes törzsi kultúrának és a civilizáció fényei legyünk az emberi gyarlóság mocsarában. Ez a becsület. Szimpatikus mosolyra húzom ajkaim és megpaskolom kotyvasztó barátom arcát. Hatalmas tenyerem lágyan simul arcéléhez és rajta is marad, mint a gondos kéz, ami eddig etetni próbálta, hiába is harapta meg a porban mászó jelentéktelenség.

- Van vér a pucádban jóember, ezt tisztelem – mondom megtartva az eddigi nyugodt hangnememet – nem véletlenül vagyunk a Wampus ház harcosai mindketten. De a provokáció most nem fog kisegíteni és elrejteni a jellemtelenséged.
Felállok és tekintetemet is hagyom elkalandozni Barbonról, szemeim lágyan pásztázzák a csónakházat. Kezeimet zsebembe teszem, persze pálcáskezemből nem engedem ki a tölgyet. A sárkányszívizomhúr lüktetése arra késztet, hogy ismét megszólaljak és megosszam gondolataimat a kotyvasztóval.

- Ismered az anolisz és a sárkányok történetét? – teszem fel a kérdést, nem tudom, hogy egy ennyire déli anekdota mennyire is jut el az északi államokba. Talán egyidős családom történetével a texasi vidéken, elvégre mi vittük oda a sárkányokat, de kevés gyerek van a környező államokban, aki nem ismerné és sokan kapcsolják a Morris névhez.
- A zöld anolisz egy tehetséges gyík, képes megváltoztatni a színét is. – magyarázom majd belekezdek a történetbe - Volt köztük egy, aki messzire kóborolt a fák és a bokrok rejtekéből, ki a préri napsütötte pusztaságába – szavalom szinte, mintha csak édesanyám esti meséjét ismételném meg – bár szerette a napot, az éles sugaraktól már forrongott és apró élete szalmaszálakon lógott. De az egeket áthasító sárkányok meglátták és megsajnálták. Leszálltak mellé, hogy oltalmazó árnyékot adjanak neki, hogy új erőre kaphasson. Az anolisz hálás volt és ismét virgonc, színének változtatásával szórakoztatta az egek királyait. A sárkányokat lenyűgözte a gyík tehetsége, dicsérték és megengedték neki hogy felszálljon velük a magasba. De az anolisz nem volt képes megbékélni a nála hatalmasabb lények létezésével és hamar hencegni kezdett, hogy bizonyítás saját értékeit. És, hogy túlbecsülje azokat. –
Megállok egy pillanatra és jelentőségteljesen nézek Barbon szemébe.

- Próbálta bizonygatni hogy egyenrangú a sárkányokkal és ő maga is legendás hüllő. Önhittség lett úrrá rajta, már azt találta mondani hogy nem csak a színét, de bizony az alakját is képes változtatni, mint egy metamorfmágus. A sárkányok szelíden hallgatták fantáziadús történeteit de az egyik szóvá tette, hogy nem hisz neki. Ekkora viszont az anolisz már elhitte a saját elképzeléseit és hogy bebizonyítsa hogy képes szárnyakat növeszteni levetette magát a mélybe. Jelentéktelen, alig halható puffanással ért véget az élete. A sárkányok pedig csak tovább szálltak... – úgy hangsúlyozom az utolsó mondatot, ahogy felénk szokás. Ez a modat mára már szállóigévé vált.

Egy darabig nem szólalok meg, hagyom hogy a csend üsse le a történet tanulságát. Nem hiszem, hogy magyaráznom kellene, miért is jutott eszembe ez a mese éppen itt és most.
- Azt mondod sajnálod, hogy az őseid nem voltak alaposabbak az enyémekkel – nem hajolok le mellé, csak állok előtte. Pálácás kezem már kint van a zsebemből és benne a fekete tölgypálca, gyűrűmhöz illő aranyozott markolatával.
- Tudod, a büszke dél emlékszik még arra, hogy mi milyen alaposak voltunk a tieiddel. – pálcámmal suhintok hogy ártásom mozudlatára leszakadhassanak a körmök jobb kezéről. Ez a sárkány most nem száll tovább, Solace Barbon...

Roxfort RPG

2005/2006-os tanév => Birtok => A témát indította: Mrs. Norris - 2025. 06. 14. - 20:45:20