Roxfort RPG

Rettenetesen élveztem azt a kettősséget, amit okoztam benne. Imádtam a határon táncolni: még játékos maradt és láttam rajta, hogy jól szórakozik ő is, de kurvára zavarba jött minden második mondatomtól. Nem baj, legalább edződik a drága. Itt inkább az a szomorú, hogy nagyon hamar fog hozzászokni ezekhez és már zavarba sem fog jönni, de nem baj, ekkor szoktam bevetni a lesből támadást: ha már nem számít rá, mert nem tolom az arcába ezeket a kommenteket minden pillanatban, csak néha, mikor nem számítana rá, na, az az igazán meglepő.

- Hm, úgy gondolod, élvezem? Nem tudom, miből szűrted ezt le? - pislogtam rá ártatlanul szintén a poharam felett, mint egy ma született bárányka, jó, hogy nem lát játékos felháborodást rajtam a kijelentése után, hogy hogy nézne ki ilyet belőlem. Szóval bár ártatlan volt az arcom, szemem nekem is megcsillant, abban látszott a játékosság. Felhúztam a szemöldökömet a kijelentésére, miszerint elmenne az étvágyam, ismét elengedtem egy meglehetősen zavarbaejtő mondatot. - Ó, Connor, még sosem voltam ennyire éhes... - súgtam neki sokat ígérve, ahogy lassan végigmértem, konkrétan felfaltam a pillantásommal, szemembem megint azt a csillogást láthatta és kortyoltam egyet a narancsléből. Nem, nem a reggelimre gondoltam kivételesen. Felvillanyozott, hogy ennyire sok magas labdát adott nekem, szinte kicsattantam az energiától, nagyon kíváncsi voltam, meddig mehettem el, amíg már azt mondta, hogy ez túl sok volt. Vagy éppen fordítva: kurvára vártam a pillanatot, mikor ő lep meg annyira egy kommenttel, hogy úgy zavarba hozzon, hogy köpni-nyelvi ne tudjak. Ez egy kihívás volt és biztos voltam benne, hogy már ő is rég elfogadta a meghívást erre. Hát, bocsika, kisebb-nagyobb előnnyel indultam itt, de hát, egyből a mély vízbe kerülni sem volt annyira rossz. Meg úgyis leállok majd, ha úgy érzem, már nem okés, de egyelőre úgy tűnt, bár zavarban volt, azért még élvezi a kis drága, szóval nem álltam le, mentem tovább, hogy megtaláljam azt a határt.

- Óóó, milyen kis pimasz lett itt valaki, kérem szépen! - vigyorodtam el vele én is, még a villámat is leraktam erre a kijelentésre, ahogy közelebb dőltem. - Most rögtön itt szeretnéd elkezdeni, vagy tanúsítsak kis türelmet és megvárjuk, amíg kettesben leszünk? - súgtam neki halkan, szemeim igézően sokat ígértek, lepillantottam az ajkára, vissza a szemébe, lassan elmosolyodtam féloldalasan. Egyébként nem tudtam, hogy csak nagy volt a szája vagy valóban ilyen bátor lett volna, ha kettesben vagyunk. Bevallom, szerintem kicseszett izgató lenne, ha átvenné az irányítást, nagyon kíváncsi voltam, mit kezdene velem, ha nem fogná vissza magát. Egy pillanatra elkalandoztam, ahogy a zuhanyzós jelenet eszembe jutott és elfantáziáltam egy pillanatra, hogy zavara mellett mégis lép. Vagy a kviddics pályán nem állítom le magunkat, bár őszintén gondoltam, hogy minden szempontból jó döntés volt ott megállni, azért elképzelni még lehetett dolgokat...

NAGYON szimpatikus az, hogy nem vette magára a beszólásaimat, hanem velem nevetett, sőt, rákontrázott. Régen azért hajlamos volt kurva köcsög módon visszaszólni, amíg nem tudta helyén kezelni, de annak örültem, hogy most már érezte, hogy ez nem személyes bántás, hanem inkább közös szórakozás. Ja, és persze ő is ugyanúgy tolhatott ilyeneket, én is élveztem, ha engem piszkáltak. Én pedig még tovább feszítettem a húrt, nem voltam hajlandó engedni a feszültségből, éreztem, hogy ezzel most már tényleg nagyon határvonalon mozogtam, de még mindig nem úgy tűnt, mintha túl sok lett volna, így meg aztán csak még jobban felhergelt, hogy folytassam. Nem mondom, előttem is jelentek meg képek, de mindig is élénk fantáziával voltam megáldva, szóval én tudtam kezelni. Jót somolygok, ahogy látom, mennyire elvörösödött és hogy ezzel most igazán betaláltam. Az volt az igazság, hogy bár tényleg egyre erősebb és erősebb megszólalásaim voltak, ettől függetlenül valóságtartalma is volt: tényleg kurva kíváncsi voltam, mit csinálna velem, ha ketten maradnánk, tényleg szerettem volna, ha bekeni a hátamat és utána el sem engedne, az, hogy meddig szeretett volna elmenni, azt már rábíztam, nekem aztán egyáltalán semmilyen része nem volt zavarbaejtő a dolgoknak. Túl sokat tapasztaltam az elmúlt egy-másfél évben ahhoz, hogy feszélyezve érezzem magamat, pláne egy Connor féle cukifiútól. Azt a gondolatot jótékonyan temettem, hogy ezek mind-mind a heves, érzelmektől felfűtött jelenetekre vonatkoztak és valamiért nem akart eszembe jutni az, hogy ebben a helyzetben kicseszettül magas volt az esély, hogy valami meghitt, bensőségesen közös pillanatra vágyott vagy volt szüksége inkább. Tudtam, hogy meg fogom adni neki, amire szüksége volt, de azt is tudtam, hogy ez az oldalam nagyon... Egyrészt nem létező fogalom volt, az oké, de ha volt is valami, az pont ekkor vált szégyellőssé és visszahúzódóvá. Fingom nem volt, hogy kell úgy igazán gyengédnek lenni, nekem ezt soha, senki nem mutatta meg. Engem fiúk neveltek és a nem létező kapcsolataim során is, hm... A durvább, nyers típussal volt dolgom. Lehet, ők voltak az eseteim, nem tudom... Inkább csak egyszerűbb volt így futó kalandokra adni a fejemet és valószínűleg nekik is egyszerűbb volt kihasználni a testemet és a sajátjukat. Connorból nem néztem ki ezt, de közben kurvára féltem attól, hogy kihozza belőlem a félős kislányt, aki azt sem tudta, mit csináljon egy ilyen helyzetben. Már láttam előre, hogy ez fog történni pedig: akármennyire is volt nagy a szám és tettem úgy, mintha semmilyen szinten nem lehetne már zavarba hozni, attól függetlenül, hogy a szexualitást, az ugratást és ilyesfajta viselkedést száz százalékban tudtam kezelni, az ilyen bensőséges, romantikus és szeretetteljes légkör és bánásmód volt az, amivel nem tudtam mit kezdeni és egy pillanat alatt lehetett kirántani a lábam alól a talajt. Heh, nem mintha ezt elmondtam volna. Nem mintha, ezzel tisztában lettem volna valójában, csak halvány sejtéseim voltak... Elbaszott voltam, mi? Fordítva kellett volna lennie, nem túl egészséges ez így, deee… Ez van, ezzel kell dolgozni, durva irányba még úgysem mentem szerintem.

Örültem, hogy vette a lapot, és azonnal visszakozott a sajnálatát illetően. Kicseszett hálás voltam, ezt a szememből is kiolvashatta, ha mondani éppen nem is tudtam. Ahogy folytattam, láttam, hogy ha az információ át is ment, bár nem úgy tűnt, továbbra is kurva makacs volt. Na, baszki, emberemre találtam benne, nálam már csak ő volt hajthatatlanabb és konokabb. Ez a büntetésem, mi? A sok faszságom miatt megáldott az ég az egyik legmakacsabb sráccal? És hogy én mennyire undorítóan kibaszottul élveztem, hogy ilyen volt. Szerintem ez vonzóvá tette, felforrt tőle a vérem, esetenként a harag miatt, más esetben meg amiatt, hogy ez mennyire jól is állt neki. Heh, pedig tudtam, hogy lesz abból még baj, hogy fejjel ment a falnak és hiába magyarázott valamit az ember, ha ő már eldöntött valamit, akkor nagyon nehezen lehetett megváltoztatni. Bááár… Azért kérem szépen, tegnap a végén csak beismerte, hogy fasz volt, hogy részegen kiment a hóba szétveretni magát, szóval nem vagyok teljesen esélytelen a feladatra, nem? Igaz, nem éppen a legjámborabb bárány módjára magyaráztam neki a dolgot... A következő kérdése váratlanul ért, pedig számíthattam volna rá, a kurva életbe. Éreztem a harciasságot, a játékosságot, de sajnálom, ezektől még instant óvatos leszek. Hátradőltem, megrágtam egy falatot, ahogy elgondolkodtam rajta, sok minden felkavarodott ám bennem most és kurvára nem a másnap miatt.

- Nem gondolom összehasonlíthatónak az esetünket, Connor… Ilyen szempontból biztosan nem - válaszoltam végül meglehetősen védekezően és kicsit durván talán. A kurva életbe, nem így akartam, de annyira ösztönös volt az egész. Tényleg automatikusan jött ki belőlem, így vagyok programozva. Felsóhajtottam, nehezen ment a lelazulás hirtelen és tudom, hogy nem volt szép az előbbi, mégsem tudtam reflektálni rá vagy visszakozni. Már nem, már kimondtam és hirtelen nagyon nehéz lett minden szó, ahogy úgy éreztem, megint a falaimon belül szeretne matatni. Csak reméltem, hogy nem bántottam meg, bár nem az a típus volt, kemény fából faragták, ennél sokkal undorítóbb dolgokat is elviselt már, tőlem is amúgy. Arról nem is beszélve, hogy ha ezt most komolyabban gondolta, mint egymás szórakoztatása, de igazából még akkor is, akkor fel kellett szívnia magát mellettem. Nem tudtam, mi a faszról beszéltem, hat és fél éve basztattam így vagy úgy, pontosan tudta, mire számíthatott tőlem, sőt, ez most már a kedvesebb típus volt és lesz is. - A tesóim,  nagybátyám és az én döntéseim és viselkedésünk elég erősen befolyásolta, mi történt otthon. Nemcsak hangulatilag, hanem biztonsági szempontból is. Muszáj volt a nagy csapatjátékra és együttműködésre támaszkodnunk öten, hogy megmaradjunk - megrántottam a vállamat, megint felsikított a hátam. Ezzel nagy információt azért nem árultam el asszem. - Szóval nem jogos a kérdésed, bocs. Kurvára számított és továbbra is számít, ki hogyan dönt és viselkedik - emeltem fel a szemöldökömet kihívóan, ezzel próbáltam leplezni azt, mennyire szerettem volna menekülőre fogni már csak attól is, hogy ilyen jelentéktelen információkat osztottam meg vele. Azért a cikkből nem volt nehéz ezt összetenni szerintem, de nem szerettem hangosan nyilatkozni ezekről, mert akkor valósággá váltak. És a valóság ijesztő volt...

Tudtam, hogy veszélyes vizekre eveztem azzal, hogy a képpel próbáltam viccelődni, de hirtelen nem jutott eszembe jobb és szerencsére annyira rosszul nem sült el a dolog. Annyira. Azért nem folytattam. Említettem már, mennyire kurva szexi volt, amikor ilyen laza volt és... Sármos? A rohadt életbe, hogy tudta ilyen könnyen megdobogtatni a kicseszett szívemet, hm?! Egyszerre volt csodálatos és frusztrált is kicsit. Szerettem irányítani a testemet, gondolataimat, mellette meg túl sokszor ért meglepetés. Mindegy, igazából élveztem, csak megint az a kurva félelem...

- Elnézést, igazad van! Hogy is gondolhattam! - kaptam a szívemhez. - Nem is értem, hogy nem esett le tegnap, hogy azért csókolsz ilyen veszett profin... - somolyogtam csábítóan, szememben megint láthatja a szokásos csillogást, megint végig mértem, megint megállapodott a szemem az ajkán, csak utána néztem vissza rá. Egyébként tényleg jól csókolt, viccet félretéve. Még ha ezt most megint egyébként azért mondtam főleg, hogy zavarba hozzam, tökre nem érződött rajta, hogy nem az a levezetése minden második edzés végén, hogy nyújtás közben random lányokkal smárolt. Az meg fontos információ volt rólam, hogy viccelődök és zavarbahozok, de nem szoktam olyannal, ami ne lenne igaz valamilyen szinten. Azzal ritkán szórakoztam, hogy olyat kommentáltam, ami kurva nagy kamu volt, csak hogy beégessek valakit. Maximum akit utáltam, abból meg kevés volt. Mármint oké, sok mindenki idegesített, de az utálat szintre nehezen lehetett eljutni. Hehe, neki, mondjuk, sikerült, de ki is jött. Nézzenek oda, még a végén Smithetal is öribarik leszünk a végén? Bleee… Őszinte hahotázása belőlem is előcsal egy szeretetteljes, őszinte mosolyt. Nincs ott most az ugratás, se a somolygás, se valami kettős értelmezés, mint eddig. Csak őszinte... Még magamban sem tudtam kimondani azt a szót, hogy csak őszinte szeretet. Ez túl sok volt még, túl erős, túl valódi és túlságosan egyértelmű. Mindenki tudta, mit jelent: elköteleződést. Nem szerettem hangosan vagy egyértelműen elköteleződni. Gyűlöltem az elköteleződést, túl sok felelősséggel járt. Úgyhogy egyelőre maradok abban, hogy a tetteim teljesen lelepleznek, még ha a fejemben nem is hagyok ilyeneket megfogalmazódni. Biztos eljön majd a nap, de egyelőre nem... És Connor is a tettek embere volt, így nem éreztem ezt problémának.

- Nagy a szád, Connor, de kenterbe verlek ilyen szempontból - mosolyogtam rá felhúzott szemöldökkel, még mindig megdobbant a szívem, ha becézett, pedig nem gondoltam magamat egy romantikus léleknek, az ő szájából nagyon bensőségesen hangzott. - Te leszel az, aki állandóan a fejét fogja fogni a faszságaim miatt - néztem rá kihívóan, egyébként szerencsére játékosan sikerült elmondani, nem volt benne keserűség, de biztos voltam benne, hogy nem egyszer lesz olyan, mikor azt kívánja majd, bárcsak hallgatott volna rám és nem ment volna bele ebben. De értelmes és egyenes fiú volt, ha eljut idáig, szólni fog és én egy szó nélkül fogok hátralépni, hogy végre teljes életet élhessen. - Heh, már most is a fejemet fogom miattad, te! - csóváltam a fejemet mosolyogva azért, ami enyhe fintorba torkollott, ahogy felhozta, hogy nem találna nálam jobb fogót. Valódi érzéseimet csak egy frusztrált szemforgatás mögé rejtettem. Nem vallottam volna be neki soha, de mikor kiválasztott, már akkor volt bennem egy erős megfelelési kényszer, és az első meccs után ez erősen párosult egy kurva nagy kisebbségi komplexussal és önbizalomhiánnyal. Nem éreztem magaménak a posztot... Nem, ez helytelen volt, inkább nem éreztem úgy, hogy jó lennék. Hogy elég jó lennék erre a posztra. Én hajtóként éreztem magamat jól, ott úgy éreztem, ki tudtam teljesedni mellettük. Ezt a kurva erős és felemésztő bizonytalanságot és kétséget a vehemenciámmal igyekeztem palástolni és az extra edzésekkel. De biztos Connornak is feltűnt, milyen türelmetlen voltam magammal, soha nem voltam elégedett valójában (na, jó, szökőévente egyszer de). És utáltam, hogy a következő meccs pont a Hollóhát ellen volt, mert nem akartam úgy odamenni, hogy automatikusan lemondtam arról, hogy érek valamit Zafirával szemben, de a valóság a pofámba ordított: se nem volt elég tapasztalatom ellene, se nem volt elég jó seprűm és a képességeim sem ütötték meg az ő szintjét. Tudtam, hogy mindent meg fogok majd tenni a csapatért, most már erősen Connor miatt is, de valójában rettegtem attól, hogy megint csalódást okozok a csapatomnak, de legfőképpen a csapatkapitány úrnak. A többiekre szartam, mármint a háztársakra. A csapatom fontos volt ellenben és egy vereség után még eggyel jobban féltem, hogy teljesen leírom magamat és belátják majd, hogy hiba volt engem választani fogónak. Ha még egyszer megkaptam volna, hogy nem vagyok elég jó abban az egy dologban, amit tényleg nagyon élveztem, akkor az már... Nem tudom, az már túl sok lett volna még nekem is.

Szerencsére Connor sem érzett késztetést, hogy maradjunk, szóval ruganyosan felpattantam, már amennyire tőlem tellett és viszonylag sebes léptekkel indultam kifelé a teremből. A köztünk lévő asztal végtelen távolságra szakított minket, de legalább volt egy kis időm végiggondolni mindent anélkül, hogy elterelte volna a figyelmemet. Ez most akkor... Egy randevú lett volna? Szükség volt egyáltalán arra, hogy ezeket így explicit kimondjuk? Fingom nem volt, a rohadt életbe, soha nem voltam még hasonló helyzetben sem, nem tudtam, mi is van most köztünk, de talán még nem is volt baj, hogy nem nevesítettük, biztosan csak megijedtem volna a komolyságától. Jesszusom, hát, nekem most esett le, hogy komolyan Jacktől fogok tanácsot kérni ilyen témából?! TE JÓ ÉG! Mondjuk, még ő volt a legjobb opció... Asht is megkérdezhettem volna, nyef, vagy Tetsuyát, de valahogy... Oké, mindent megosztottam vele, de valahogy mégis volt egy kényelmetlen vergődésem, ha arra gondoltam, hogy Connorral kapcsolatban kérek tanácsot tőle. Pedig biztos segített volna, de nem tudom, mennyire lett volna komfortos neki. Ehh, akkor marad Jack? Vagy Annie? Vajon ő tudna segíteni? Vagy Jack menyasszonya? Baszki, ilyenkor sajnálom, hogy szinte csak fiúk vettek körül egész életemben...

- Hm? - pillantottam fel rá, ahogy a kérdése visszarántott. Ó, leesett, mit akar tudni. Szerintem Tetsuyán kívül még soha senki nem kérdezett rá erre. Egyetlen pillanattal hosszabb ideig haboztam, a kurva életbe, hát nem lebuktam, hogy kényes a téma? Faszom... De nem volt jó előjel, ha már az elején hárítottam és tereltem, ez még nem volt akkora dolog, és a kisebbekkel kellett kezdeni, nem igaz? - Hm... Abigail és Frank Jenkins… - válaszoltam egyszerűen és halkan, gyomrom liftezni kezdett, hogy megint egy apró betekintést hagytam neki egy olyan oldalamra, amire nem szoktam. A kurva életbe, hozzá lehetett ehhez vajon szokni? Olyan nehéz volt és a menekülési kényszerem automatikusan jött, rendesen küzdenem kellett ellene minden egyes kibaszott alkalommal. Nem fűzök válaszomhoz magyarázatot, tegnap elmondtam neki a tesóim nevét, tud a szüleim helyzetéről is, biztos voltam benne, hogy összerakja a képet, hogy miről is volt szó. Bár arra nem emlékeztem, hogy Maurice nevét említettem-e, elég egyértelművé tettem, hogy gyűlölöm a fazont, szóval csak nem nevezzük el a családi baglyot róla. Szegény AFJ-nek azért nehéz volt megszoknia az új nevét, de elég intelligens volt és szerintem értette is az egészet, nekem ez volt a teóriám. Jobb családtagot nem is kaphattunk volna személyében egyébként.

Én észre sem vettem valójában a sok kommentet, csak fél füllel hallgattam és csak az extrán parasztoknak vagy vicceseknek reagáltam az arcommal. Egyébként arra mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon a sors így vigyorogva ült és bámult rám minden egyes kurva alkalommal, mikor végre elkezdtem jól érezni magamat, hogy abban a pillanatban basszon el mindent?! Mármint rohadjon meg, de tényleg, egy retkes napot akartam, egyet! Annyira nagy kérés lett volna, hogy ne legyen probléma?! De persze volt és olyan egyszerre álltunk meg Connorral, mintha gyakoroltunk volna. Ahogy az információk eljutottak az agyamig, ezúttal képtelen voltam megálljt parancsolni menekülési ösztönömnek: lefagytam, a gondolataim cikázni kezdtek és minden erőmmel azon voltam, hogy ne rohanjak ki a teremből, hogy elbújjak jó messze. Még az sem érdekelt, hogy papucs volt rajtam. Nem akartam hallani, nem akartam itt lenni, nem akartam megérteni... Kicsit sem tudott meghatni Connor kommentje, bár ha egy perccel ezelőtt mondta volna, azért még retkes mód szexi lett volna, de most fel sem fogom szinte. Szédülni és émelyegni kezdtem, forgott a nagyterem, a képek megjelentek a szemeim előtt a tegnap estét illetően. Gyomrom olyan kicsire zsugorodott, hogy féltem, egy percen belül viszontlátom a reggelimet.

Nem lehetett... Nem történhetett ez vele. Vele nem, hát, nem tehetett semmiről, ő volt az elszenvedője az egésznek... És még ennek is. Pedig senkinek nem ártott... És... A mi hibánk volt. Miattunk ment oda. Miattunk találtak rá. Miattunk halt majdnem meg. Miattam történt az egész... Élesen beszívtam a levegőt, ahogy arra gondoltam, hogy kioktattam Connort, hogy ha félholt állapotban a hidegben fekszik, annak milyen következménye lehetett volna és tessék... Itt az élő példa. A felelősség olyan erővel vágott arcon és nyakon, hogy zsibbadni kezdett mindkét karom, majd egész testem is. Nem kellett volna hagyni, hogy megcsókoljon. Nem szabadott volna, hát, mi lett a vége?! Én nem akartam ezt! Nem akartam, hogy baja essen. Nem akartam, hogy szomorú legyen, nem akartam, hogy Connor őrlődjön rajta. És ahogy automatikusan megindult a kijárat felé, éreztem, hogy a távolság is egyre csak nőtt köztünk. Zsibbadt voltam, képtelen voltam megmozdulni, észre sem vettem, hogy bevárt volna, az én olvasatomban ő most itt hagyott, ő most döntött. És jól döntött, a rohadt életbe is... Mellettem mindig ilyenek történtek, most Connor is testközelből láthatta. Akármennyire is szeretném, hogy jó legyen, magammal vonzottam a fájdalmat, a bántást, az agressziót... Még ha nem is közvetlenül. Nem akartam se neki, se Zafirának ezt. És... Végülis tegnap ezt szerettem volna még, nem? Hogy ők ketten... Reszketeg sóhajt eresztettem ki, ahogy realizáltam, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy még elengedjem. Fájt? Kurvára. Így lesz jó mindenkinek? Nyilván. Már amennyire Zafinak ez jó lehetett ezek után... A büdös picsába, olyan bűntudatom volt az egész miatt, hogy kis híján letaglózott itt mindenki előtt. Ahogy megfogalmazódott bennem, hogy ez volt a helyes döntés és nekem is el kellett engednem Connort, kiszabadultam a bénultságból. És még fojtogatóbb lett a terem, a tömeg, a hangok, a pillantások. Bizonytalan léptekkel indultam meg, fejemben ezer meg egy gondolat cikázott, zavarodott és tompa voltam az egésztől, túl sok érzelem, túl sok gondolat kavargott bennem ahhoz, teljesen lefárasztott, nem tudtam többé tisztán gondolkodni.

Azt tudtam, hogy innen el kellett tűnnöm. Képtelen lettem volna Zafira szemébe nézni, de még Connoréba sem. Nem is volt baj, hogy elment, így lesz mindenkinek a legjobb, ezzel nyugtattam magamat. Jó lesz az, ha ő támogatja ezen végig, én nem fogok zavarni, én hátralépek és ezzel megoldódik minden. Connor döntött és jól döntött. Agyam egy gonosz szeglete úgyis biztos volt benne, hogy egyszer rájön, Tavish kell neki, valójában csak a hirtelen és új érzelmek miatt hitte azt, hogy velem akarna lenni. Nem haragudtam érte, hogy haragudtam volna érte? Mindannyian tapasztaltunk és tanultunk, csak abban reménykedtem, hogy egyenesen megmondja ezeket. Minden lépéssel nyertem vissza az uralmat a lábaim felett, hamar elértem az asztal végét, de észre sem vettem, hogy Connor ott várt rám: elmentem mellette, az ajtó felé siettem, ahol a kijárat felé mentem volna. Kellett a friss levegő, papucs és kurva hideg ide vagy oda. Egyedül is lehet menni kirándulni, legalább végiggondolok mindent és értelmes gondolatokkal jövök majd vissza, hogy a lehető legkevesebb további kárt okozzam bármelyiküknek is és hogy esetleg valahogy a háttérben tudjak majd vezekelni Zafira felé azzal, hogy segítek neki. Valahogy majd... Ha egyáltalán van mit és nem csak rontom tovább az egészet. Talán csak láthatatlanná kellett volna válnom, hagyni, hogy Connor elintézze, hogy ketten megoldják és akkor... Megoldódik minden. Így lesz a legjobb... Igaz...?

Menekülj csak, Jenkins… Az mindig ment, abban jó vagy. Segítő szándék vezérel, de valójában csak hárítod a felelősséget most is, ugye? Menekülsz a helyzet elől, menekülsz a következményektől és még van pofád azt hazudni, hogy ezt azért teszed, hogy teret adj nekik... Jenkins, Jenkins… Olyan szánalmasan apró vagy, de rá fogsz jönni, ha végre tudsz tisztán gondolkodni.