Roxfort RPG

(https://i.pinimg.com/736x/01/d1/e9/01d1e95938738437323238f4f3d5a069.jpg)
cloaked in sin

┏━━━━༻❁༺━━━━┓
a grin where mercy
should have been
┗━━━━༻❁༺━━━━━━━━┛

Anyám azt tanította, hogy ami e ház falain kívül, odakint, az utcán történik, az nem a mi dolgunk. Nem számított tehát, hogy mi az, amit akaratunk ellenére is látunk, vagy milyen híres is a varázsvilágban annak az arca, akit felfedezni vélünk. Akár a Mágiaügyi Miniszter maga is térjen be idegesen a Borginba, vagy távozzon a Szirénből úgy, mintha kicserélték volna. Anyám csak behúzta a konyhaablak függönyeit, amikor észrevette, hogy épp olyat látok odakint, ami nem az én szememnek való. Nem foglalkoztam utána többet se ezzel, se a többi, gyanakvásra okot adó dologgal.
Füleim ennek ellenére nyitva tartom, mint mindig. Annak ez idáig mindig hasznát vettük, ha például időben tudtam szólni egy minisztériumi razzia miatt, és mindig jól jött az is, ha idő előtt megtudtam, ha valami különleges áru kerül valamelyik üzlet polcaiba.
Van még egy érzékszervem azonban, ami túltesz a látásomon a konyha ablaka mögül, és a hallásomon, ahogyan a sikátorból az Abszol Út derűsebb üzletei felé veszem az irányt. Ezt nem tudom eltompítani, sem irányítani. Nem volt mindig egyértelmű számomra, hogy mivel rendelkezem, és az sem, hogy ez másoknak nem természetes, de valahol mélyen mindig is tudtam, hogy mire figyelmeztetnek azok a szagok, amiket érzek. Legyen az apró füllentés vagy alig észrevehető önbecsapás, a szimat nem szokott cserben hagyni, és elég nagy bizonyossággal tenném rá akár az életemet is.
Nem véletlen, hogy azt a varjút olyan gyakran elhessegettem az ablakpárkányunkról. Nem szeretem, ha ott időzik. Nem az összes varjúra irányul a gondom, bár egészen olyan, mintha engedelmeskednének neki és hallgatnának rá. Egyedül az az egy, azokkal az ijesztő, zöld szemekkel, akinek itt létét nem tudom elviselni. Pedig állatokra nem szokott működni a szimatom. A kóbormacskákra se szokott. Akkor ennél a varjúnál hogyhogy szokott?
Bűzlik az egész, és bűzlik most a padlás. A bejárati ajtó mágikus zárral kezelt, így elképzelni sem tudom, hogyan tudott bejutni a lakásba. A szilveszteri ünnepség miatt mind a mugli, mind a varázslónegyed teljes felfordulásban áll, engem azonban nem hívtak sehova. Apám is csak odalent, a boltban ünnepel a betérő, jókívánságokat továbbító, állandó vevőivel.
Pálcám magam előtt tartom, és egy macska is megirigyelhetné az ügyességem, ahogyan a padláson osonok. Az egyik tetőcserép elmozdulhatott. Ez megmagyarázza, hogy miért is van itt annyira hideg. Az egyetlen fényforrást az a lyuk nyújtja a tetőn, ahonnan a sugárzó Hold és a kültéri lámpák világítása utat kap a padlásunkra.
A forrás maga egy letakart, valószínűleg már nem jól működő zongora tetején pihen meg. A szemei csukva, de én mégis tudom, hogy kiről van szó. Már nem csak a szeméről ismerem fel, hanem a csőrének formájáról és feketén irizáló tollazatáról is. Nem foglalkozok a nyomjellel, az itt senkit sem érdekel – a pálcám egyenesen rászegezem.
- Petrificus Totalus! – az apró madár megdermed, talán fel is ébred. De nem egyezek ki ennyivel. Egy revelio bűbájjal fedem fel titkát – és a szemem sem rebben akkor, amikor a zongoráról már egy felnőtt férfi merev, mozdulatlan teste zuhan le.
Karjaim összefonom magam előtt, de a pálcám továbbra is kézben tartom. Álcája lehullott. Tehetetlenül fekszik a földön, most pedig kénytelen viselni a következményeit annak, hogy mi történik akkor, ha nem hallgat a figyelmeztetésemre.
- Csak annyit kértem, hogy tűnj az ablakpárkányunkról! – fejem megemelem, ahogyan beszélek ezzel az emberi szennyel, aki azt hitte, hogy elég okos lesz ahhoz, hogy átverjen. De a szimatban nem lehet csalódni. Nem lehet becsapni azt.
- És akkor most beszélj, ha nem akarod, hogy kiadjalak a Minisztériumnak. A bácsikám küldött? Keresel valamit? – a fenyegetés ezen a ponton nem több annál, ami. A Minisztériumot senki se szereti, a spicliket pedig még annyira sem. Vannak azért elveim.

(https://i.imgur.com/EX9uq56.png)
✠✦✠ He hides in the shadows ✠✦✠
❧ May God have mercy on your soul ❧

Nem is figyelte, melyik volt az a ház, amelybe behatolt. Hóvihar volt – az a fajta, amelyik könnyedén maga alá temeti őt. Apró, tollas testét teljesen elborítaná a finom, ropogós hó, és talán nem tudna felkelni belőle.
Van ugyan másik arca, amely termetéből adódóan talán valamivel ellenállóbb a természet ezen kihívásai ellen. Az emberibb arca azonban nagyobb szörnyet rejt magában – gondolatokat, amik egy megfoghatatlan közösből születtek, és tetteket, melyek elkövetésére a gondolatok sarkallták. Gyilkosnak senki sem született, azzá válni kell. Mégis, Winthrop egészen közel áll ehhez. Ismét átvette a teste felett az irányítást a késztetés. Könyöröghetett megint Fortunához, annak gráciát nem ismerő arcához, hogy kegyelmezzen meg nekik, de Fortuna ezúttal elvette azt, amit akart, és nem ismert könyörületet. Akarta magának – Winthrop pedig a kéz volt, ami teljesített.
Tervei szerint hónapokra legalább eltűnt volna. Úgy tervezte, lábnyomát se látni majd a hóban, mert egyszerűen nem ér majd földet lábaival. Megtanulta, hogyan csapja be Fortunát, és tudja, hogyan rejtse el magát nem csak az ő, hanem az emberek fürkésző tekintete elől is.
Nem észlelte komoly veszélyforrásként a kislányt, aki napok óta rendületlenül hessegeti el az épület ablakából, bár felbosszantani sem akarta szándékosan. Csak a véletlen adta úgy, hogy a padlás, ahova bejutott az elmozdult cserében át, pont az ő területe. A poros lepel alatt biztosan egy zongora bújik meg. Még varjú szemeivel is könnyen felismeri. Nem játszani érkezett azonban, és nem akart feltűnést kelteni. A tetején pihen meg, irreálisan zöld szemeit lehunyja, hogy nyugodt, parancsoktól mentes álmát aludja. Ebben a formájában nem kínozzák őt a képek, és nem késztetik olyan cselekedetekre, melyeket végrehajtani nem akar.
Apróra kucorodik össze a zongora tetején. Kis madárlábait elfedik a testének súlyával ránehezedő tollak. A szilveszteri ítéletidő miatt idebent is hűvös van, mégis, lényegeseb barátibb, mint odakint. Nem képes viszont arra, hogy rendesen megpihenjen – az átok váratlanul éri őt. A kicsi, tollas test olyan mozdulatlanná dermed, mintha csak odakint töltötte volna az éjszakát. Apró szíve azonban hevesen dobog odabent. A varázslat hatására csúszik tovább a zongorára került lepellel, ami azonban nem menti meg immáron emberivé kényszerített porhüvelyét attól, hogy fájdalmasan a földre csússzon. Valami régi kacatra eshetett, érzi azt az oldalában – de még csak megrezdülni sem tud a bűbájtól az arca, hiába a fájdalom.
Kislány csupán. Egy kislány, százötven centis fenyegetéssel, aki felé magasodik, hogy válaszokat várjon. Az ilyen kislányok azok, akiktől annak idején ő is a szekrényekbe, elhagyatott termekbe, iskolai mosdókba vagy az erdő szélére menekült. Rettegett tőlük akkor is – és bár elméletben ő már felnőtt férfi, évtizedes tapasztalatokkal, de a szegregáltság neki tapasztalatot nem, csak elmebajt hozott. Retteg most is, ahogyan a leányzó arcára pillant, amennyire a szemeit mozgatni képes. Az elmozdult cserépről beszűrődő fény balsejtelmes árnyékot vet az arcára.
- N-n-n-nem tudtam, hogy itt laksz… – hazudik kapásból, amint beszélni tud. Véletlen volt, hogy pont ebbe a házba hatolt be, mert a helyzet maga kínálta fel ezt a lehetőséget. Teste továbbra is megdermedve. Csak az ajkai mozognak, hogy megvédhesse magát szavaival.
- Nem akartam semmit elvinni. Hideg volt. A meleg előbb jött, mint én, én csak k-k-kö-követtem. N-nem… Nem küldött senki! – szabadkozik. Fortuna nem kegyelmezett vele – de a kislány, ő tegyen vele kivételt!