Oldal nyomtatása

home is where you feel peace

(https://i0.wp.com/boingboing.net/wp-content/uploads/2016/12/bubbles.gif?fit=1&ssl=1&resize=600%2C4000)

Néhány pillanatra lehunyom a szemem, és beszívom a tengeri levegő illatát. Hiányzik a vidéki környezet, távol a muglik zsúfolt, visszaszító városaitól, melyek sokszor még most is hatalmas hangyabolyokat, darázsfészkeknek tűnnek. Eltűnt a szépség, a művészet az építményeik nagyobb részéről, szinte csak arra törekszenek, hogy egy épületnek falai, ajtajai, ablaka és teteje legyen, és minél hatékonyabban vezessenek be különböző elektromos hálózatokat. Persze tudom, hogy a mágia hiánya limitálta a lehetőségeiket, de mégis boldog vagyok, hogy ma távol lehetek Londontól.

Megigazítom a táskát a vállamon, benne az összezsugorított eszközökkel, tervrajzokkal, ahogy belépek a kis kávézóba. Nem volt időm jobban utánanézni Ryenak, de a település elhelyezkedése alapján egyértelmű, hogy rengeteg támadás érhette a történelem során, a normann behatoláskor a háborút eldöntő hastings-i csata sem zajlott túl messze ezer évvel ezelőtt, és talán néhány apró dekoráció is erre utal a mugli vendéglátó helyen. Nem tudom, hogy az itt élő varázslócsaládok az elmúlt években mennyire cserélődhettek, de a környezet alapján feltételezem, hogy talán nem egy évezrede költözhettek ide. A történelem viharai mindig ezt a tengerpartot forgatták fel a legjobban.

A rendelést követően leülök, és újra behunyom a szemem. Nem állítom, hogy van értelme félnem bármitől, de a legutóbbi megrendelés óta, amikor az ügyfelünk a beszélgetés közepén kötötte össze a személyemet azokkal az eseményekkel a háború alatt, mindig ideges vagyok az első találkozó idején. Sokszor már annyira zavar a lehetősége, hogy újra szembesülök egy tekintettel, amely undorral néz rám, hogy a levélváltás során is szívesen mellékelném az újságcikkeket még tizenhat éves koromból, de persze, ez még azokat is elriasztaná, akiket egyébként nem érdekel a hátterem. A gyomorgörcs és a szorongás a legkevesebb, amit érdemlek a tetteimért persze, de azóta az ügyfél óta nem érzem jól magam. Sajnos Finnick nem ért rá, pedig ő mindig lenyűgözően gyorsan megszeretteti magát mindenkivel. Ő valószínűleg szebben köszönné meg a kávét egy mosolynál és egy udvarias köszönésnél, ő valószínűleg nem pakolná ki-be a tervrajzokat.

Ahogy belekortyolok a kávéba, amelyet meglehetősen feketére és erősre főztek, eszembe jut Minnerva, és hogy talán megint írhatnék neki, még ha egyre feleslegesebb is lehet. Talán miattam ment el, az óceán másik felére, és ha ez így van, feleslegesen irkálok neki. Talán lehettünk volna barátok, ha kicsit jobban figyelek rá, ha nem tettem volna néhány dolgot korábban, ha nem lennék az, ami, ha nem lennék Roman Nott. Behunyom a szemem. Ideje lenne végre nem merengeni tovább régi romok ormán, a „mi lett volna ha” tetőtlen házában. Az biztos, hogy ami lett, is sokkal több, mint a sötét cella, amely könnyen lehetett volna a lakhelyem életem hátralevő részében.

Felállok, mosolygok, igyekszem elfedni az idegességből, kialvatlanságból származó hányingert, ahogy Ms. Hall megérkezik. Egyelőre nem tudok róla mást, csak hogy lakóingatlant szeretne építtetni, de róla kevésbé tudom elképzelni azt a pillanatot, amikor a mosoly lefagy az arcáról, és átalakul gyűlöletté. Most persze, amikor kihúzom a széket neki, valószínűleg nem gyűlöl.

- Üdvözlöm, Ms. Hall! Roman Nott vagyok, és örülök, hogy személyesen is megismerhetem!- egyelőre csak mosolygok, hellyel kínálom, nem rohanom le a szakmai kérdésekkel, nem bombázom, hiába szeretnék az épületről, védővarázslatokról, gravitáció-védett lépcsőfordulókról és erkélyekről beszélni, és igyekszem felidézni a rövid marketing képzés során elsajátított tudásomat. Ez még mindig a gyengeségem, még nem jön természetesen, nem vagyok elég bátor, elég magabiztos hozzá, hogy csak csevegjek. Miről csevegnek a normális emberek, akik nem töltötték életük első tizenöt évét azzal, hogy azt tervezgették, hogy hogyan fognak egy sárkány hátán hatalmas csatákat vívni a Minisztériummal az aranyvérűek jogaiért, hogy azután ép elméjük maradékát is összetörje egy háború, hogy azóta se lehessen biztos benne, hogy minden darabot megtalált?

Mosolygok, ahogy kávét kér, miközben próbálok mantrázni magamnak. Roman Nott vagy. Profi varázsépítész. Volt prefektus. Az ország legolvasottabb embereinek egyike. Még csak nem is nézel ki többé a valós koránál három évvel fiatalabb, alultáplált hülyegyereknek, akinek soha nem lesznek barátai. Hátradőlök, és összekulcsolom az ujjam a kávéscsésze mögött, biztonságban, miután megigazítom a laza világosszürke zakót. Ugyan már, mi baj lehetne? Legfeljebb nincs üzlet, majd lesz másik.

- Nagyon szép ez a hely. Van esetleg ide valamilyen kötődése? Vagy csak megtetszett Önnek?- a belsőm üvölt, hogy ez a kérdés túl személyes, egyáltalán mi közöm hozzá, de tudom, hogy a normális emberek ezeket a dolgokat mindenféle szívbaj nélkül meg tudják beszélni egymással akár az első találkozások alkalmával, akár idegenekként is. Hogy nem félnek tőle, hogy megmondják nekik, hogy semmi közük hozzá?

Home is where you feel peace

mood (https://www.youtube.com/watch?v=2bzABDHsXYg)

(https://assets.big-cottages.com/assets/home/hero-desktop-5-4623ea0bb68af9b779807cda9efaaf6b4d59914f8b8b2dbe8a7cf14f0b1db91d.jpg)

to: Mr. Nott
2004.10.01.

Nem régóta élt bennem az elképzelés, hogy szükségem van egy menedékre... Egy olyan helyre, ami csak az enyém, ahova nem szivárog be a munkám, a rajongók, a sajtó... Egy olyan házra, ahova úgy elvonulhatok, hogy napokig ki sem dugom az orrom, és senki sem fog zavarni. Magányra vágytam, elszigeteltségre, az emberek jó értelemben vett közönyére. Arra, hogy a füle botját se mozdítsa senki, ha esetleg meghallja, hogy Elfelda Hall itt van a közelben. Persze benne volt a pakliban, hogy idővel majd itt is elterjed a hírem, de egyelőre a lehető legdiszkrétebben szerettem volna itt létezni. Vicces, hogy a véletlen szülte az ötletet, hogy éppen itt, ebben a tüneményes tengerparti városban kapjon helyet az én menedékem. Körül-belül egy évvel ezelőtt volt itt egy rövid munkám, pont mielőtt még Dél-Szudánba utaztunk volna Morgannel. Azóta egyébként nem is nagyon vállaltam fotózást, kicsit kiégtem ezen a téren. A színészkedés sokkal jobban érdekelt, és sokkal többet adott a számomra, most is éppen egy filmszerepre készültem, ezerrel magoltam a szövegemet. Elképzeltem, mennyire jó lesz majd bekuckózni az én kis házamba egy kényelmes fotelba, kinézni a nagy panoráma-ablakon a kertre és a messzi tengerpartra. Mert hogy egy ilyen telekre sikerült szert tennem, egyedülálló módon, aminek saját kertje van, és közben egyenesen rá is lehet látni a kertből a tengerre...
Alkalmi vétel volt, nem azért, mert olcsó volt, hanem mert ilyen telek még Rye-ban is irtózatosan kevés volt. Egy idős mugli asszony lakott benne, és amikor meghallottam, hogy a telek elérhetővé vált, azonnal olyan ajánlatot tettem a családjának, amit nem tudtak visszautasítani. Már egy ideje résen voltam, hogy megszerezzek egy hasonló kaliberű telket erre, de ilyen csodás lehetőségre bevallom, még én sem számítottam. A következő lépés már csak az volt, hogy találjak egy igazán tehetséges építészt, aki lehetőleg gyorsan és diszkréten dolgozik... Roman Nott elérhetőségét eg filmes ismerősöm adta meg, akiről tudtam, hogy nemrégiben újíttatta fel a házát az építésszel.
"Fiatal és tehetséges, elég hallgatag, de hát nem is azért fizettem, hogy elszórakoztasson" - csengtek a fülemben Frederick szavai, aki még fényképeket is mutatott az elkészült munkáról. Amit láttam, gyorsan meggyőzött arról, hogy tennem kéne egy próbát Nott-tal. Természetesen a vezetékneve nem kerülte el a figyelmemet, mivel apám miatt elég sok halálfaló ismerőse volt a családomnak hajdanán, nyilván leesett a tény, hogy vagy ő is halálfaló volt, vagy nagyon közel állt hozzá.
Őszintén szólva, ez nem számított negatívumnak a szememben, elvégre tudtam, hogy a dolgok sokszor nem azok, amiknek látszanak... és az emberek sem. Engem nem a múltja, hanem a jelene érdekelt ennek az építésznek, aki történetesen éppen ráért egy új ház építésére, így minden esély megvolt arra, hogy hamar elkészüljön az én álom-menedékem, ahol teljes békében megbújhatok. Még az is lehet, hogy a festést is kipróbálom, amiről rövidke ismeretségünk során, Owen festett oly idilli képet. Ahogy beléptem a kis kávézóba, amit a találkozó színhelyéül választott, azonnal megismertem a réveteg tekintetű, fiatal férfit, majd magabiztos mosollyal léptem mellé. Ő előzékenyen hellyel kínált, mire hálás pillantással foglaltam helyet az általa kihúzott széken.
- Köszönöm, ez igazán kedves... és ezzel ugyanúgy vagyok én is, Mr. Nott! - pillantottam rá őszinte érdeklődéssel, egyértelműen művészlélek benyomását keltette a fizimiskája, de hát ez nyilvánvaló előny, ha történetesen házat szeretne építtetni az ember.
- Hogy őszinte legyek, egy éve, egy munkám során szerettem bele ebbe a helybe, de csak nemrég kezdtem aktívan játszani a gondolattal, hogy legyen itt egy házam. Amint azt a levelemben már említettem, sikerült szert tennem egy kivételes adottságokkal rendelkező telekre, így lényegében nincs más hátra, mint megépíteni a házat rá - kuncogtam fel lágyan, érzékeltetve, hogy pontosan tudom, azért egy házépítés cseppet sem olyan könnyű, mint ahogy én itt ezt most előadtam. Gyorsan végigpillantottam az itallapon, hogy aztán leadhassam a rendelésem a kedves arcú pincernőnek.
- Egy mogyorós lattét kérek szépen - majd mielőtt belevágtunk volna a sűrűjébe, én is feltettem egy ismerkedős kérdést.
- Mondja, mióta foglalkozik építészettel? Egészen meglepő, hogy már ilyen fiatalon ilyen remek munkái vannak... - jegyeztem meg elismeréssel a hangomban. Mint olyan ember, aki már fiatalon keményen megküzdött a sikerért, mindig is csodáltam azokat, akik állhatatossággal és kivételes tehetséggel építették fel magukat. Jól tudtam, milyen nehéz is ez valójában.

home is where you feel peace

(https://i0.wp.com/boingboing.net/wp-content/uploads/2016/12/bubbles.gif?fit=1&ssl=1&resize=600%2C4000)

Nincs okom rá, hogy ideges legyek. Én építész vagyok, ő építtetni akar egy házat, ez a találkozás teljesen természetesen. Nem azért jött, hogy számon kérjen bármilyen múltbéli eseményt, én magam nem is érdeklem, csak a szaktudásom, semmi másra nincs szüksége. Barátságosnak tűnik, nem látok semmilyen nyomot rá, hogy rejtegetne bármiféle ellenszenvet. Persze, mikor tudtam kiszúrni az ilyesmit? Pocsék emberismerő vagyok, aki nem érti a saját családtagjait, saját barátait sem.

Kissé sikerül feloldódnom, ahogy nézem, ahogy Ms. Hall arca felderül, ahogyan a telekről beszél, ahogyan talán látja maga előtt a jövőbéli házát. Talán furcsa, de a tudat, hogy ez a boldogság a gyakorlatba talán az én képességeimnek megfelelően kerülhet átültetésre, nem ijeszt meg annyira, mint a tény, hogy talán beszélgetnem kell valakivel. Mindig könnyebben elmerültem a mágikus dolgokban, az alkotásban, ott nem engem akarnak, hanem amit tudok, és rendszerint sikerül átlendülnöm a kezdeteken. Tudom, hogy ez talán ennek a kezdete, mert érzem, hogy én is mosolygok.

- Kis szerencsével már ebben a házban töltheti az ünnepeket. Tényleg gyönyörű ez a környék.- kevesen annyira szerencsések, hogy meglássanak egy helyet, ami tetszik nekik, és ezt követően tényleg lehetőségük legyen ott élni. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy mi lenne az a része az országnak, ahol szívesen élnék, de végül soha nem határoztam meg egyértelműen, és sokszor arra jutok, hogy talán kár is túl sok energiát költeni rá. Amikor otthon vagyok, elmerülök a terveimben vagy alszom, olvasom, szinte mindegy, hogy pontosan hogyan néz ki a táj.

Iszom egy kortyot a kávémból én is, és igyekszem fenntartani a mosolyomat. Még mindig tartok tőle, hogy esetleg hagytam valamilyen rést magamon, valami hibát, ami most üvölt róla, hogy valami nincs rendben velem, ami ezt az egész beszélgetést kellemetlenné teszi. Egy újabb kortyba rejtem a szorongásomat, amikor a karrieremről kérdez. Mi történik, ha túl sokat beszélek? Ha túl keveset? Ha mondok valamit, ami nem tetszik neki, egy ostoba kis viccet, amiről azt hiszem, hogy már kényelmes minden, de eltalálok vele valamilyen kényes élményt? Eszembe jut, hogy milyen ideges voltam, amikor először mondták, hogy áthozzák Minniet, hogy azután együtt menjünk a kezdő bájital előadásra. A szavak, mint a kísértetek, mintha mentesek lennének a belsőmtől, ömlenek, mintha valami begyakorolt ösztön mozgatná a testemet, formálná a szavakat, mielőtt visszanyerem az irányítást.

- Nos... mindig eléggé érdekelt az építészet, kisebb dolgokat már az iskolás éveimben építettem. A felsőoktatásban csak két éve végeztem, azóta van engedélyem nem saját tulajdonú ingatlanokon is dolgozni.- utólag ideges vagyok, ahogy rájövök, megemlítettem az iskolás éveimet, hogy talán rákérdez, eszébe jut, hogy igen, én bizony azokban az években még ott voltam, és vajon mit csinálhattam. Azután... biztos, hogy az én esetem volt a leghírhedtebb a tucatnyi roxfortos eset között.

Várok néhány másodpercet, de úgy érzem, hogy mondanom kéne még valamit, nem elég, amit elmondtam. Megállítom magam abban, hogy dobolni kezdjek az asztalon, mint valami idióta, idegrángásos gyerek, aki még mindig nem képes rá, hogy anélkül beszéljen emberekkel, hogy megsértse őket, vagy olyan benyomást tegyen, mely szerint idiótának fogják tartani. Még mindig tartom a mosolyomat, az biztosan meggyőző.

- Az első átépítést talán tizenhét évesen végezhettem... az első épületem pedig valamikor tizenkilenc évesen építettem, lakóépületekkel két éve foglalkozom.- nagyon rövidnek tűnik az idő, de emlékeztetem magam, hogy volt olyan, amikor első alkalommal építettem valamit, és akkor is megbíztak bennem, akkor is felbéreltek. Most sem valószínű, hogy ez a rövid tapasztalat probléma lehet, különben biztosan nem egy olyan életkorú varázslót bízna meg, mint én.

Hogy esélyem nyílt egy ilyen békés, gyönyörű helyen karácsonyozni, nagyon megdobogtatta a szívemet. Abban bíztam, hogy az ünnepekre majd anyát is kihozhatom az Intézetből, ahova pár nappal ezelőtt voltam kénytelen elvinni őt. Még mindig kísértett a kép, ahogy a kandallóból anyám lemondó arcát látom. Borzalmas volt őt otthagyni. Az elmúlt hónapok történései nagyon megviseltek, úgy éreztem, vagy öt évet öregedtem rövid idő leforgása alatt. Nagy szükségem volt a megnyugvásra, pihenésre, feltöltődésre mielőtt belevágtunk a film forgatásába. Szerencsére addig még bőven volt időm, nem csak a szövegtanulásra, hanem arra is, hogy feldolgozzam a történteket, mivel direkt nem vállaltam semmilyen más munkát az elkövetkező hónapokra. Persze a ház építésével kapcsolatban nekem is lesz majd számos teendőm, főként, mivel a lakberendezést nem szívesen adnám ki a kezemből, de ezt nagy örömmel fogom végezni. Izgatottan vártam hát, hogy beinduljon az építkezés.
- Az nagyszerű lenne - mosolyogtam Romanra melegen, majd érdeklődve hallgattam szakmai előéletét. Komoly, megfontolt ember benyomása alakult ki bennem, ahogy a szavait hallgattam. El tudtam képzelni, hogy remekül fogunk tudni együtt dolgozni.
- Ígéretesen hangzik... Nem semmi, hogy már iskoláskorában is bontogatta a szárnyait. Kíváncsi lennék, miket épített!- jegyeztem meg Mr. Nottnak, miközben a pincérnő kihozta nekem a kávét. Élvezettel kortyoltam bele a mogyorós aromájú tejeskávéba, közben lehetőséget adva Mr. Nottnak, hogyha szeretne, mesélhessen a régi kreatív alkotásairól. Ezután a táskámban kezdtem el kotorászni, és elővettem egy fényképet, amivel a mai találkozóra készültem.
- Szóval ilyen stílusú házat (https://assets.big-cottages.com/assets/home/hero-desktop-5-4623ea0bb68af9b779807cda9efaaf6b4d59914f8b8b2dbe8a7cf14f0b1db91d.jpg) szeretnék, nem túl nagyot, kétszinteset. Az alsó részen kapna helyet az amerikai konyhás nappali, kertre néző panorámás ablakkal, egy tágas fürdőszoba, illetve egy spájz. A felső szinten pedig két hálószoba és egy kisebb fürdő lenne. Azt hiszem, röviden ennyi lenne az elképzelésem. Bár egyszerű az elképzelés, azért remélem talál majd kihívást ebben a projektben is - pillantottam várakozóan Mr. Nottra, ha kérdései merülnének fel. A varázsvédelemhez és egyéb szakmai dolgokhoz én nem igazán értettem, de bíztam benne, hogy közösen majd mindent kitalálunk. Elég hamar elnyerte a szimpátiám az építész, és ezen a ponton gyakorlatilag elhatároztam, hogy felfogadom. Az árban úgy véltem, könnyen meg fogunk tudni egyezni, de persze meglepetések értek már életem során bőven, ha emberekről volt szó, így az sem ért volna váratlanul, ha a mostani megbeszélés során mégis felmerülne valami ellentét, ami miatt meghiúsulna a közös munka. Azért nagyon bíztam benne, hogy nem lesz ilyen.

home is where you feel peace

(https://i0.wp.com/boingboing.net/wp-content/uploads/2016/12/bubbles.gif?fit=1&ssl=1&resize=600%2C4000)

Nekem is mosolyt csal az arcomra, ahogy Ms. Hall láthatóan örül a gondolatnak, hogy még tél elejére elkészül a lakása. Talán ez lehet az egyik motivációja annak, hogy azt dolgozom, amit: boldoggá tesz, hogy másokat otthonhoz juttathatok, és rövid időre részesülök az örömükből. Talán emiatt döntöttem úgy, hogy végül ezt akarom tanulni, nem valami absztraktabb dolgot, mint például az átoktörői szakmát, amin sokat gondolkodtam, és ami talán biztonságosabb választás, de ami az eddigi életemet illeti, a biztonságos választások nem vezettek soha semmi jóra.

- A mai napra nem készültem referencia anyaggal, de szívesem megmutatom majd a terveimet. A fő munkáim lakóépületek vagy ahhoz hasonló helyiségek, és sok felújítást végeztem. A fő pályamunkám egy urbánus környezetben biztonságosan fenntartott sárkánykeltető.- az utolsó mondatot megbánom, mert biztosan rengeteget kivesz a szakmai komolyságomból, hogy ilyesmivel foglalkozom, amikor egyértelmű, hogy semmiféle kereslet nem lenne arra, hogy valaki Londonban tartson nagyobb mennyiségű sárkányt. A legtöbb rezervátum okkal épült lakatlan területre, és főleg a Távol Keleten lehetne rá kereslet, ha az urbanizáció eléri az egyik gömbláng rezervátumot.

Megőrzöm a mosolyom, és iszom a kávéból, miközben megnézem a képet, és fejben el is kezdem megrajzolni az ingatlan alaprajzait. A lakóingatlan egyértelműen nem tűnt nagynak, semmi olyasmit nem igényelt, amire ne kaptam volna képesítést, úgyhogy természetesen nem lenne okom idegesnek lenni, mégis meg kell állítanom magam abban, hogy mozgatni kezdjem a lábam az asztal alatt. Roman Nott vagyok, építész. Ezzel foglalkozom. Ez gyerekjáték lesz, és nem fogom elrontani. Azért sincs okom idegesnek lenni, mert beszélnünk kell a pénzügyi részéről, bármennyire az sokszor az érzésem, hogy valami rosszat teszek akkor, amikor az anyagiakról akarok egyeztetni.

- Egy ilyen házat valószínűleg már akár november végére el tudunk készíteni, és a legtöbb alapszintű védő bűbájt, illetve a mágikus hőtartást könnyen rá is tudjuk helyezni. Néhány részletet, mint a szobák fekvését, érdemes lenne mindenképpen megbeszélnünk. Első lépésként annyit szeretnék kérdezni, hogy tervez mugli elektronikai hálózatot kötni a házra? Ez lenne a fő szempont a bűbájok pontos meghatározásánál.- nem válasz esetén még azt sem zárom ki, hogy ebben a hónapban elkészülünk valahogy, és valószínűleg jóval gördülékenyebb és gyorsabb munkával számolhatunk. Ellenkező esetben viszont mindenképpen nagyon körültekintően kell eljárnom, hogy a ház mágikus funkciói és védelme ne pusztítsa el az elektronikát semmilyen körülmények között, és természetesen a ház különböző mugliriasztó funkciói sem működhetnek ugyanúgy. Arra egyelőre nem térek ki, hogy más árkategóriába is esne az utóbbi lehetőség, de természetesen nem tervezem elrejteni.

Kisimítom a hajam a szememből, és újra a képre nézek. Fejben látom is már a házat, ahogy elkészül, és átadom a kulcsokat, és elmosolyodom, ahogy ennek a lehetősége eszembe jut. Most, hogy egyelőre látványos katasztrófa nélkül lezajlott az ismerkedés, és arról beszélhetek, amihez értek, jóval magabiztosabb vagyok.

Gyakorlatilag tinédzser korom óta sodródtam a világban minden irányban, amióta komolyabban elkezdtem a modellkedést. A munkán felül aztán a kapcsolataim miatt is éltem számos helyen, a legközelebb még Oleg mellett jutottam ahhoz, hogy letelepedjek és családot alapítsak, amire régóta vágyom, de sem akkor, sem Morgan, sem Malk mellett nem sikerült egyelőre ezt a vágyamat megvalósítani. Most viszont elhatároztam, hogy nem fogom egy férfitól függővé tenni azt, hogy otthonom legyen. Sőt... talán azt sem, hogy anya legyek. Elvégre bárkivel is hozott össze a sors, amikor eljött volna az a pont, hogy elköteleződjön felém, kihátrált a dologból, és én emiatt összetörten és magányosan sodródtam tovább. Talán eljött az idő, hogy egyedülálló anya legyek... Ennek a lehetőségnek a gondolata még nagyon friss volt számomra, egyelőre csak ízlelgettem, barátkoztam vele, akár egy távoli kultúra specialitásával, de ez kellemes ismerkedés volt, és ahogy teltek a napok, egyre nyitottabbá váltam a dologra. Végül is, ha belegondolok, hogy milyen mintákat láttam a családi és baráti környezetemben, akkor a békés, klasszikus családi felállás nem igen jött szembe velem. Én magam is apa nélkül nőttem fel. Miért is kéne nekem egy olyan ideát kergetnem, amit a gyakorlatban nem láttam életképesnek? Sok mindenen merengtem az utóbbi időben, és úgy éreztem, itt Rye-ban lehetőségem lesz megtalálni a válaszokat... Az egyedüllét egyre jobban vonzott, holott régebben ez sosem volt jellemző rám. Ahogy Nottot hallgattam, a sárkánykeltető ötlete és kivitelezése egyszerűen lenyűgözött.
- Ez...nagyon eredetinek és izgalmasnak hangzik. Kérem, feltétlen mutassa meg a referenciát, ha alkalmas lesz - mosolyogtam elismerően Romanra. A következő kérdésén egy kicsit el kellett gondolkodnom, belekortyoltam a kávémba, hogy időt nyerjek és végiggondoljam a szempontokat.
- Ezen még nem gondolkoztam eddig, de azt hiszem, nem lesz rá szükség... Ugyan számos varázstalannal állok kapcsolatban, nem szeretném, ha ebben a házban túl nagy lenne a jövés-menés... a megfelelő fényviszonyokat pedig varázslattal is meg lehet teremteni.... Viszont ha Ön szerint a hálózatnak lennének egyèb előnyei, akkor nyitott vagyok a javaslatára természetesen - kortyoltam újra a kávémba, aztán a szobák fekvésére is reagáltam.
- A ház kert felé eső része dél-nyugati fekvésű, így úgy gondolom a felső szobák is azok, de gondolom az épület fekvését szeretné személyesen is felmérni a telken?
Az építéshez különben lesz külön segítségre szüksége, vagy mindent egyedül intéz? Elnézést, ha bugyuta a kérdés, még sosem építtettem házat - pirultam el kissé zavaromban.

home is where you feel peace

(https://i0.wp.com/boingboing.net/wp-content/uploads/2016/12/bubbles.gif?fit=1&ssl=1&resize=600%2C4000)

Az idegességem nagyrészt elszáll, ahogy szóba kerül a pályamunkám, ami sokakkal ellentétben nem azt váltotta ki Ms. Hallból, hogy feleslegesnek nevezte azt. Természetesen talán tényleg az, nem véletlenül nem fordul elő, hogy bárki egy várost választ sárkánytenyésztés helyszínéül, de a pályamunkák nagyrészt azt szolgálják véleményem szerint, hogy bemutassuk a határokat. Sok volt csoporttársam tervezte, hogy egész életében háromféle házat tervez, de én nem akarok örökké a monotonitás csapdájában élni.

Egyre könnyebb a mosolyom, ahogy bólintok a kérésére. Talán neki is köszönhetem ezt, de remélem, hogy talán végre kijutok az elmém csapdájából, hogy végre sikerül szabaddá válnom a komplexusok légiójától, amelyek szüntelenül megállítanak a normális emberi kapcsolatok építésében. Ki tudja? Talán a fejemben vannak azok a félelmek, nem valódiak, talán tényleg jogom van már úgy élni, hogy nem hordozom folyamatosan a vállaimon a múlt hibáit.

- A fő előnyei a hálózatnak munka és kényelmi szempontok lennének. Sokan szeretik például a mugli televíziókat, vagy szeretnek mugli számítógépet használni a munkájukhoz, de nem tudom, hogy az ön munkájához ez szükséges-e. Esetleg van bármilyen ezzel kapcsolatos személyre szabott igénye?- nem érzem most, hogy félek, ideges vagyok, még akkor sem, ha a kérdés az ügyfelem munkaviszonyáról talán túl személyes.

Fejben már bele is kalkulálom, hogy a ház fekvése milyen módon befolyásolhatja a mágikus védelmet és alapozást, amit esetleg beleépítek az épületbe, de valóban úgy látom, hogy szerencsésebb lenne látni a telket. Elképesztően kicsi és apró körülmények is képesek módosítani rengeteget a mágikus tulajdonságokon.

- Mindenképpen érdemes lenne megnéznünk a birtokot. Ami a munkát illeti, az öcsémmel el tudunk végezni mindent egyszerűen. Maximum speciális igények esetén lenne szükség szakértőkre.- lassan benyúlok a mellényzsebembe az erszényemért, és előkészítem az italok árát, illendő borravalóval. Valószínűleg nem történik meg egy konkrét lépés sem ma, talán valamilyen szimbolikus alapkő letétel csak, de mindenképpen sokat haladnánk, ha ezzel tervezhetnénk.

- Ha önnek rendben van, akár indulhatunk is.

A mugli televíziót és számítógépet még sosem kellett használnom, de filmeket nézni nagyon is szerettem, főként, hogy magam is szerepeltem már mugli filmben. Ehhez azonban elég volt egy tévé és egy lejátszó, nem volt szükség a hálózatra, így Roman kérdésére a fejemmel nemet intve feleltem.
- Köszönöm, ezekre nem lesz szükség. Filmeket gyakran nézek, de ahhoz megvannak az eszközeim - mosolyodtam el. Alig vártam, hogy megteremtsem a magam kis álomvilágát, ahol feltöltődhetek, biztonságban lehetek, ahol senkihez sem kell szólnom, ha nem akarok. Isteni lesz.
Miközben Nottot hallgattam, megittam az utolsó korty tejeskávét, és aztán én is a tárcám után nyúltam.
- Kérem, engedje meg... Hiszen ez már a munkafolyamat része - néztem a férfira kedvesen, s bízva abban, hogy nem veszi sértésnek, az asztalra tettem a fogyasztásunk árát és a borravalót. Ha az ellenkezőjét tapasztaltam, úgy persze hagytam őt érvényesülni. A magam részéről sosem vártam el, hogy a férfiak meghívjanak egy munkamegbeszélésen, de ha ő ragaszkodott hozzá, nem akartam ebből kellemetlen pillanatot sem okozni. Aztán a táskám után nyúltam és készen álltam az indulásra.
- Viszlát, köszönjük! - köszöntem el a pincérnőtől, majd kiléptem a kellemesen csípős októberi levegőre.
- Ne aggódjon, közel van gyalog is. Úgy tíz percre - indultam meg lendületesen a tengerpart felé vezető úton, és közben az otthonos házakban gyönyörködtem, amik olyan hangulatosan sorakoztak egymás mellett. Úgy öt percet sétálhattunk, amikor egy kis mellékútra tértünk rá.
- Maga hová valósi különben? - érdeklődtem csak úgy mellékesen, hisz beszélgetéssel könnyebben telt az út. Ezen az ösvényen egyébként már csak gyalogosan lehetett közlekedni, földút volt, nem aszfalt. Egy tisztás után rövidesen erdősebb rész következett, gyakorlatilag az erdő szélén kapott helyet a telek, ahonnan még rá lehetett látni a tengerre is. Igazi álom. A táj egyszerűen meseszép volt az októberi őszi időben, a fák már narancsosan simogatták az idegrendszeremet, bármeddig képes lettem volna gyönyörködni bennük. Kicsit el is varázsolódtam, mert amikor újra megszólaltam, már a birtokomon voltunk, amit egy egyszerű drótkerítés és egy kiskapu jelzett egyelőre.
- Nos, ez lenne az... Egy barátom elhelyezett rajta egy alapszintű mágikus védelmet a kedvemért. Mielőtt elkezdik az építkezést, ezt majd természetesen eltávolítja, ha zavarná Önt a munkában. Csak addig sem szerettem volna váratlan behatolókat, amíg megkezdődnek a munkálatok - pálcám után nyúltam a belső, mélyített kabátzsebbe, majd behunytam a szemem, elmormoltam a nonverbális varázslatot, miközben egy egyszerűbb mozdulatsor elvégzése után benyitottam a kapun.
- A telek 1300 négyzetméter, a házat úgy száz- százhúsz négyzetméteresnek gondoltam, de lehet nagyobb is, ha úgy jobbnak gondolja elrendezési szempontból - mentem még bejjebb, míg elértük a ház tervezett helyét.
- Ha jól tudom, akár a duplája is lehet a nagysága az előírások alapján - tettem hozzá, aztán előre mutattam. - Szóval itt volnánk. Ide szeretném, ha megépítené - remegett bele az izgalomba a hangom akaratlanul is.

home is where you feel peace

(https://i0.wp.com/boingboing.net/wp-content/uploads/2016/12/bubbles.gif?fit=1&ssl=1&resize=600%2C4000)

Bólintok egyet a válaszra, ami egyértelműen megkönnyíti a munkát. A mugli eszközök beszerelése mágikus otthonokba mindig is nagyon nehéz volt, és nagyon nehéz lesz számomra, nem olyasmi, amivel szívesen megpróbálkoznék kezdőként. Persze, nem utasítanék vissza egy megrendelést, a karrierem ilyen korai pontján, úgyhogy bevontam volna természetesen egy külsőst a munkálatokba.

Egy pillanatra zavarba jövök tőle, hogy ő fizet, és gondolkodom is rajta, hogy talán elutasítom, átvállalom legalább a saját részemet, vagy akár az egész számlát, de végül csak mosolyogva, egy bólintással megköszönöm. Amikor üzleti kommunikációt tanultam az egyetemen, tanultam, hogy nem minden ilyen esetben jó, elfogadható egy ajándék elutasítása, akkor sem, ha az általam tanult normákkal szembe megy, hogy hagyom, hogy ő fizessen.

- Köszönjük, viszontlátásra!- mosolygok a pincérnőre, miközben követem Ms. Hallt az utcára. A telek megtekintése valóban nagyon fontos része lesz a munkafolyamatnak, úgyhogy jó is, hogy ennyire korán elkezdjük, esetleg észreveszek-e bármi olyasmit, ami problémát jelenthetne. Kétlem persze, hogy ezen a helyen találni fogok bármilyen olyan mágikus hatást, körülményt, ami lehetetlenné tenné a tervet, amit kitalált.

- Nem probléma. Néhány éve átgyalogoltam egyszer az országot, edzésben vagyok.- a mosolyom nem árulja el, hogy mikor, milyen körülmények között történt az eset, hogyan menekültem hazáig a Roxfortból, a Rengetegen, mugli városokon át, egészen a Windsor közelében álló kúriánkig. Tekintettel arra, hogy a legnagyobb fizikai teljesítmény, amit korábban elértem, tíz könyv együttes cipelése volt, utólag meg vagyok lepve, hogy ez ilyen jól ment.

Nagyon szépnek látom ezt a területet, könnyen meg tudom érteni, hogy miért dönt valaki úgy, hogy ide szeretne költözni, az országnak erre a részére. London gyönyörű, van valami megnyugtató a zajban, abban, hogy soha nincs csend, soha nem maradok igazán egyedül az emlékeimmel, rémálmaimmal.

- Most éppen Londonban élek, de a szüleimnek egy kis, Windsortól nem messze lévő falu mellett van a háza.- szándékosan nem használom a kúria szót, szándékosan nem emelem ki, hogy milyen társadalmi közegből származom pontosan, mert tudom, hogy rossz fényt vetne rám. Tudom, hogy akkor talán összekötné azokat a pontokat, akkor talán eszébe jutnék valami régi újságcikkből, ahol rövidebb hajjal, sápadtabb és fiatalabb arccal, de egyszer a címlapon is voltam, mint a felmentett halálfaló, szabadon engedett gyilkos.

Nem is szakítom ki Ms. Hallt a gondolataiból, inkább figyelem a narancsszínű leveleket, ahogy a fák, az erdő felváltják a házakat, elmaradnak mögöttünk az emberi civilizáció nyomai- persze, soha nem teljesen. Most is ott vannak a fehér csíkok az égen, most is látok táblákat, és most is hallok a távolból valamilyen járművet, talán egy hajót vagy autót a városkából. Könnyű elképzelni, hogy egy ilyen helyen nevelek gyereket, hogy egy ilyen helyről ömlenek a csontvázak, kísértetek és macskák a városra Halloweenkor, hogy ezen az úton megyek végig a karácsonyi vásárba.

- Ó, egyáltalán nem probléma. Ezeket a varázslatok amúgy is elsődlegesek, már az építési munkálatok is súlyosan sértenék a Varázstitok törvényt, úgyhogy jó, ha rejtve van a birtok. Ami az elrendezést illeti, ebben rugalmasak tudunk lenni.- egyelőre nem árasztom el a hölgyet kérdésekkel, tudom, hogy megterhelő lehetne számára most kitalálni, hogy hány lépés hosszú legyen a hálószoba, pontosan hol szeretne mellékhelyiséget, szükséges-e egész külön helyiség a ruhák tárolására.

Teszek néhány lépést, körülnézek a birtokon, és fejben elképzelem rajta a házat. Több különböző elrendezés is eszembe jut, de a birtok elég nagynak tűnik, és egyáltalán nem látok semmilyen problémát, ami gátolhatná a munkálatokat. Eszembe jut a történet arról az építészről, aki végül kártérítést kellett fizessen, mert nem vette észre a trollbarlangot a birtok közvetlen határában, és a ház csak egy napig maradt állva, utána pedig a tulajdonosnak kellett fizetnie bírságot, mert a Minisztérium kompenzációt ítélt meg- a trolloknak. Természetesen nem hiszem, hogy itt fennállna ennek a veszélye, és én soha nem hagynám ki azt a lépést, hogy egyeztessek a Minisztérium nyilvántartásával, hogy spóroljak a költségeken.

- Az üres tereket könnyen ki tudjuk tölteni fákkal, úgyhogy csak emiatt nem kellene megnövelni a ház méretét. Természetesen készítek terveket nagyobb alaprajzú házra is.- csendben magam elé képzelem a házat, ahogy az általam látott illusztráción szerepelt, és fejben elképzelem az első változatot, eredeti mérettel, fákkal. Furcsa, hogy a Roxfortban nem tanították a varázslatot, amit az egyetemen tanultam, de néhány másodperc előkészület után egy nonverbális pálcamozdulattal megteremtem azt a halvány, szinte ködszerű képet, ahogy a ház ott állna, a birtok közepén, fákkal szegélyezve. Néhány másodperc után kicsit fordítok az illúzión, hogy pontosan az észak-dél tájolás felé állítsam. Mágikus szempontból könnyebb lenne sok dolog így.

- Így nézne ki valahogy az eredeti méret. Megnézzük a kétszer ekkorát? Illetve természetesen bármilyen, az éghajlaton természetesen előforduló fát tudunk ültetni lényeges költség különbség nélkül, legfeljebb egzotikusabb növények esetén szükséges némi felárral számolnunk.

Elismerően bólintottam, mikor megosztotta velem, hogy mekkora túra van a háta mögött.
- Valóban átgyalogolta az országot? Egyedül, vagy csoportosan? Talán valami verseny alkalmából? - érdeklődtem kíváncsian, ahogy a métereket szeltük. - Biztos nagy a kontraszt a londoni élet és a vidéki között. Melyik van jobban kedvére? - reagáltam a lakhatására egy mosollyal. Át tudtam érezni a kettősséget, hiszen jelenleg még én is Londonban éltem, és szerettem, persze, hogy minden olyan közel van, hogy csupán egy lépésre vagyok a nyüzsgéstől, évekig el sem tudtam volna képzelni, hogy kiköltözzek egy hasonló városba, mint Rye... de ennek a változásnak most egyértelműen eljött az ideje.
Életemnek ezen a pontján nem csak hogy megtehettem, de szívbl vágytam is rá, hogy többet legyek egyedül, hogy meghalljam a gondolataimat, és hogy alaposan megszűrhessem, mikor, kivel kívánok érintkezni. Ahogy elértük a birtokot, érdeklődve hallgattam Mr. Nottot, akinek szakértelme egyre jobban bizalmat keltett bennem. Nem volt szószátyár alkat, de minden felmerülő szempontra körültekintően reagált, pont annyi információt osztott meg velem, laikussal, amire szükségem volt, és ez felettébb szimpatikus volt. Az, hogy több opció is szóba jött a ház méretére, izgalommal töltött el, ugyan alapvetően egy kis házat képzeltem el, de szívesen játszottam el a nagyobb otthon gondolatával is. A Roman által alkalmazott vizualizáció nagyon hasznosnak bizonyult, jó volt ilyen valóságosnak látni leendő házamat. Mosolyogva jártam körbe a ködszerű körvonalakat, séta közben el-elképzeltem, hogy a konyhában, a fürdőszobában, vagy épp a hálószobámban vagyok... nagyon otthonosnak és biztonságosnak éltem meg ezt a méretű teret. Ha lehetett volna, már ma beköltöztem volna.
- Igazán lenyűgöző, hogy ilyen pontosan fel tudja vázolni a tervrajzot. Nagyon valóságos élmény - dicsértem meg az építészt lelkesen. - Csak kíváncsiságból, nézzük meg, igen, de szinte biztosra veszem, hogy a kisebb mellett döntök majd - jeleztem előre a várható döntést, persze ahogy az életben bármivel, itt is előfordulhattak meglepetések. - A kertet még nem volt időm rendesen kigondolni, de azt hiszem az itteni őshonos növények tökéletesen elegendőek lesznek - merengtem el a kérdésen továbbra is mosolyogva. Nagyon élveztem ezt a tervezgetést, és alig vártam, hogy a jövőben még jobban elmerüljünk benne. Ahogy végigpillantottam a birtokon, akaratlanul is egy önfeledten rohangáló kutya jelent meg a lelki szemeim előtt. Érdekes, erre Yves-Saint miatt sosem gondoltam, de mivel ő alapvetően benti macska, és nem hiszem, hogy ezen a szokásán a ház miatt változtatna, még az is elképzelhető volt, hogy magamhoz vegyek egy kutyát. Ez a gondolat tovább melengette a lelkem.
- A fizetésnek mi a metódusa? Gondolom a költségek nagy részét mindenképp előre kell rendezni, hogy be tudja szerezni az építőanyagokat és elkezdhesse a munkálatokat? - vetettem fel a következő fontos témakört.

home is where you feel peace

(https://i0.wp.com/boingboing.net/wp-content/uploads/2016/12/bubbles.gif?fit=1&ssl=1&resize=600%2C4000)

- Egyedül.- nem mondok többet az egész ügyről, miközben a nő mellett sétálok. Szerencsém van, hogy láthatóan nem hallott semmiről, és nincs okom rá, hogy tönkretegyem az üzletet, amit éppen megkötni készülünk. Talán arra sincs okom, hogy felhozzam ezt az egész ostobaságot, a bűneimet, amik alól felmentettek, de amelyektől soha nem leszek igazán szabad.

- A városi életet jobban kedvelem. Szeretem Londont, hogy olyan sok az ember.- nem igazán szoktam persze a legtöbb emberrel beszélni, de valahogy mégis megnyugtató az a tömeg, ahogy mindenki rohan, siet a saját dolgára, és legalább rövidebb időszakokra lehetőségem van látni őket, együtt lenni velük. Talán túl sokat voltam egyedül, talán csak megszerettem a muglikat, ahogy napról napra újabb dolgokat mutatnak. Néhány év alatt olyan, mintha egy másik világot hoztak volna magukkal.
Talán egy napon megunom persze én is Londont. Még nem volt túl sok időm távol élni a szüleim házától, de egy napon elképzelhető, hogy nem fogom már azt érezni, hogy szükségem van a muglik nyüzsgésére, és talán én is egy ilyen kedves, kellemes és otthonos vidéki helyet akarok magamnak. Végülis, London csak három gyors fordulat és néhány másodperc, nem kötnek már kandallók vagy a mugli közlekedés.

- Oh, ez igazán nem nagy dolog... persze, mutatom is.- talán én sem akarnék más növényeket, elvégre nem véletlen minden bizonnyal, hogy ezt a helyet választotta, ha nem szeretné a táj növényeit, nem ide jönne. Sok mágikus otthon tartogat egzotikumokat a világ minden tájáról, de még nem tudom, hogy mi lehet az a jellemző, ami alapján az emberek eldöntik, hogy inkább erre vágynak-e, vagy valami egyszerűre, hétköznapira.
Ami engem illet, megszoktam az angol vidék otthonosságát. Láttam más országokat, de nem érzem úgy, hogy folyamatosan a francia, a spanyol vagy az indiai növények között szeretném tölteni az időmet. Talán nem is vagyok annyit otthon, hogy megérje ezzel foglalkozni, egyelőre nem érzem elég kényelmesnek az üzletet hozzá, hogy megtehessem, hogy otthon tervezek. Nagyon sokat jelent az Abszolon egy iroda, és az, hogy az emberek bármikor, akár az utcáról is bejöhetnek érdeklődni, lényegesen segíti az üzleti törekvéseimet.

Ami a dolog pénzügyi részét illeti, még ha megkerülhetetlen is, mindig érzek némi késztetést rá, hogy ne kerüljön elő. Persze, komoly és felnőtt boszorkányok és varázslók nem az asztalon átcsúsztatott papírokon és borítékokon kötnek üzletet egymással, és természetesen semmi nincs ingyen, úgyhogy nincs semmi szégyellnivalóm a pénzben sem.
Emellett, bármennyire megbízom az ügyfeleim jelentős részében, tény, hogy jelenleg a vállalkozásomnak nincs akkora tőkéje, hogy kibírjam, ha esetleg valaki utólag ki szeretne bújni a fizetési kötelezettségei alól.

- Három vagy négy részletben intézhetjük az anyagi részét, ha Önnek is megfelel így, Ms. Hall. Természetesen pontosan kikötnénk szerződésben, hogy pontosan mikor történnének ezek a törlesztések, és addigra hol kell tartania az ingatlannak.- találkoztam már olyanokkal, akik szeretik előre letudni az egészet, és vannak régi évfolyamtársaim, akik ezt meg is szabták a vevőiknek, de ez egyrészt nem szimpatikus, különösen egy névtelen vállalkozó által előírva nem, másrészt magára a vállalkozóra is jóval nagyobb terhet rakhat ez menet közben felelősség szempontjából.

Eljutottam életem azon pontjára, hogy kész vagyok megállapodni. Családot szeretnék. Férjet és gyerekeket. Igazság szerint már évek óta így érzek, de az élet eddig máshogy alakult szűmomra. A kalandozás és a karrierem került előtérbe, ami persze teljesen lekötötte a figyelmemet. Van ebben valami jó is... lehetőséget adott arra, hogy ne sajnáljam magam amiatt, hogy amit igazán szeretnék, nem valósult meg. Minden egyes fotózás, film, díj, férfi, szerelem.... nos, elvonta a figyelmem és egy ideig azt éreztette velem, hogy minden rendben. Hogy velem is történnek dolgok. Hogy haladok valamerre. De a valóság sajnos egészen más volt, és ezzel néha kénytelen voltam magam is szembe nézni, ami cseppet sem esett jól. Az, hogy most itt álltam Mr. Nottal és a leendő házamat tervezgettük, felért egy terápiával. Most végre tényleg azt éreztem, hogy haladok valamerre. Ez nem csak pótcselekvés volt, mint anno a szenvedélybetegsége, vagy a szenvedély túlzásba vitt hajszolása. Ez a ház... a jövőbeli énképem alappillére volt. Itt el tudtam képzelni egy kis családot is. Alig vártam, hogy beköltözhessek és valóra váljon az álom. Abba bele sem mertem gondolni, hogy majd öt év múlva is egyedül élek itt, és a munkámra koncentrálok továbbra is. Ezt a gondolatot inkább el is hessegettem a közelemből, mert annyira nyomasztóan és magányosan hatott volna rám. Nem hagyhattam, hogy ez a nap erről szóljon. Épp elég napom szólt már erről, végre rá akartam lépni önmagam legboldogabb verziójának útjára. És éreztem, hogy ebben Roman bizony valódi partner lesz számomra, ami miatt előre hálás voltam neki. A dupla méret ugyan csábítóan hatott, de valahogy a meghittségét elvesztette így számomra a ház. Jövőbeli család ide vagy oda, nem akartam egy pillanatra sem kényelmetlenül érezni magam itt, márpedig egyedül ez a tér túl hatalmas lett volna nekem, ezért úgy döntöttem, majd maximum utólag kibővítjük a házat... Mágiával bármi megoldható, gondoltam.
- Köszönöm, azt hiszem, mégis maradok az eredeti méretnél - válaszoltam hát mosolyogva, majd amikor a fizetésre tereltem a szót, éreztem, hogy az építész kissé zavarba jött a témától. Megértettem, hisz a művészek általában nem szívesen beszéltek erről a környezetemben sem, és Nottot építészként én ugyanolyan művésznek tekintettem, mint egy festőt vagy fényképészt. Figyelmesen hallgattam a gondolatvitelét, majd készen állva rá, hogy lezárjuk a mai meetinget, így szóltam.
- Rendben, ez logikusan hangzik, részemről mehet is így az ütemezés. Akkor szerintem minden fontos dolgot sikerült tisztázni, várom majd a részletes árajánlatot, és akkor onnan folytatjuk - mondtam érezhető lelkesedéssel, majd kikísértem Romant a birtok határáig, aztán visszasétáltam oda, ahol voltunk. Még egyszer szerettem volna örülni ennek a csodálatos változásnak, ezúttal csak egyedül. Ahogy a tájban és a leendő otthonomban gyönyörködtem, önkéntelenül is elmorzsoltam egy apró könnycseppet az egyik szememben. Örömkönny volt. Igazi ritkaság. Felbecsülhetetlen.

Köszönöm szépen a játékot! ^^

Counting backwards

mood (https://www.youtube.com/watch?v=U4LYaHakaV0&list=RDU4LYaHakaV0&start_radio=1)

(https://i.pinimg.com/474x/b9/63/76/b96376d2771b90d3af37f070cba00b6e.jpg)

to: Owen
2005.07.17.

Izgatottan vártam ezt a mai napot, megbeszéltük Owennel, hogy átjön. Még főztem is, ami nem jellemző rám, de úgy éreztem,ez az alkalom megfelelő lesz arra, hogy gyakorlatilag felavassam a konyhát. Nem vittem túlzásba a dolgot, csirkemellet sütöttem és mellé baconbe göngyölt spárgát készítettem köretnek. Meglepett, hogy nem szúrtam el, elvégre nincs nagy gyakorlatom a főzésben. Sosem kellett rendszeresen főznöm, így hát csak akkor vágtam bele, amikor tényleg kedvem volt hozzá. A találkozót vacsoraidőben beszéltük meg, én egy kicsit rájátszottam a dologra azzal, hogy pin-up hangulatú ruhát választottam, mintha az 50-es évek ideális mugli feleségét idézném, aki lelkesen várja haza, frissen készített vacsorával a dolgozó férjét.
A dolgok eddig jól alakultak Owennel. A kapcsolatunk laza volt, stressz- és drámamentes. Pont, amire vágytam. Tetszett a humora, az a megkapó érzékenység, ami áradt belőle, és egyáltalán, jó volt együtt. Nem találkoztunk gyakran, de amikor együtt voltunk, az mindig feltöltött. Ez volt az első alkalom, hogy nálam beszéltünk meg találkozót, szerettem volna őt jobban bevonni az életembe, alig vártam, hogy körbemutathassam neki a kertet, a házat, és a tőle kapott festményt, ami a hálószobámban kapott helyet.
Boldog voltam itt, békével töltött el a hely, és úgy éreztem, megérkeztem oda, ahol lennem kell. A nyár elég laza volt, mindössze egy darabot próbáltunk a Lyceum-ban, a Hamletet. Persze ez az egy szerep is teljes odaadást kívánt tőlem, de örültem, hogy a figyelmemet nem kellett megosztanom, és valódi mélységében engedhettem be Gertrud lelki világát a sajátomba.
Lenyűgözött a vadsága, a romlottsága, a féktelensége. Át tudtam érezni, mert volt idő - nem is olyan régen - amikor magam is ilyen voltam. Amikor erre vágytam, és megengedtem magamnak, hogy azt tegyem, amit csak akarok. És jó volt úgy is tükörbe nézni másnap... de most már egy jóideje nem a féktelenség vonzott magához. Nyugalomra vágytam, csendre és meghittségre. Bíztam benne, hogy bár Owen élete is elég kaotikus volt, mégis megoszthatom mindezt vele. A mai találkozó egy apró lépés volt efelé, érthető módon cikázott hát bennem az izgatottság, ahogyan a kanapéra leülve vártam, hogy megérkezzen a kandallón át. Amíg vártam, a szövegkönyvet olvasgattam, memorizálva a sorokat. A szövegtanulás szerencsére mindig könnyen ment, a memóriám egyelőre kifogástalan volt, persze ennek olykor hátrányai is voltak... például amikor felejteni szerettem volna.
Ha közben Owen megjött, úgy a dohányzóasztalra dobtam a könyvet, és lassan felé léptem.
- Szia, de jó, hogy befutottál... milyen utad volt? - könnyed csókot loptam tőle, majd kézen fogva a terasz felé indultam vele, hogy még világosban meg tudjam mutatni a kertet.

Az élet lesz egyre nagyobb vadon

Elfelda Hall
2005. július 7.

Pörögve-forogva száguldottam téren és időn kívül, miközben szemeim előtt megannyi varázslónappali képe derengett fel. Szédítő látvány volt, de nem mertem behunyni a szememet, nehogy eltévesszem a kijáratot. És ez így volt minden egyes alkalommal, amikor új helyet kellett felkeresnem. Mint mikor a muglik előre azon aggodalmaskodnak, hogy vajon a célállomáson, ahová éppen tartanak, vajon lesz-e szabad parkolójuk. Szabályosan stresszeltem minden egyes ilyen utam előtt, és valósággal gyűlöltem a Hop-hálózatot használni, de ezúttal mégis ez tűnt a legjobb és legbiztonságosabb módjának annak, hogy felkeressem Elfeldát. Elvégre nem hoppanálhattam olyan helyre, ahol nem csak, hogy még sosem jártam, de még csak elképzelni sem tudtam igazán, hogy milyen is.
Pedig vágytam már ide nagyon. Eljönni erre a helyre egyet jelentett azzal, hogy közelebb kerültem Elfeldához. Márpedig semmire sem vágytam jobban, minthogy vele legyek. Ki tudja, talán pont azért, mert kevésszer volt rá alkalmunk, de valahogy minden egyes találkozásunk, amit nálam, vagy egy titkos hotelszobában ejtettünk meg, kész örömünnepként ért fel, és mindig pontosan ott folytattuk a kapcsolatot, ahol hetekkel előtte abbahagytuk.
De vajon valóban nevezhettük ezt kapcsolatnak? Elvégre, ez most nem csak a szexről szólt, mint amihez korábban hozzászoktam. Hétről-hétre, mikor újra láttam őt, órákon át beszélgettünk és nevettünk. Mintha csak felcsatlakoztam volna egyfajta hatalmas energiaforrásra, úgy töltődtem fel érzelmileg az ilyen esték után. De nem csak érzelmileg, testileg is egymásra hangolódtunk, és ez a fajta duplafrontos sikerélmény végképp új volt számomra. Talán utoljára Lott mellett éreztem ilyet, de már annak is több éve, hogy eltávolodtunk egymástól. Illetve… Én távolodtam el. Mit szépítsem? Felvettem a nyúlcipőt, amikor kicsit is komolyabbra fordult a dolog, és inkább kihátráltam az egészből, mondván, hogy maradjunk barátok. És így is lett. Aztán, ahogy azt a legrosszabb barátok teszik, se szó se beszéd leléptem a suliból, magam mögött hagytam az országot, és eltűntem mindenki szeme elől, beleértve Lottot is. Még akkor sem szóltam neki, hogy – hahó, élek –, amikor visszatértem Nagy-Britanniába. Idestova egy éve már lassan… Jó barát vagyok, nem?
Nade ott tartottam, hogy épp megpillantottam a megfelelő kijáratot, hogy egy másodperc múlva ott találjam magam Elfelda nappalijában, köhögve-prüszkölve a koromtól, ami a kandallóból rajtam ragadt. Hmm, pontosan ilyen drámai belépőt terveztem egy szupermodell előtt.
Ő felnézett, a dohányzóasztalra dobta a könyvét, amit addig olvasott, majd mellém lépett és megcsókolt.
- Szia, de jó, hogy befutottál... milyen utad volt?
- Rémes – feleltem köszönés nélkül, de aztán nyomban elmosolyodtam –, de most már minden rendben. Aztamindenit, gyönyörű vagy. Ez a ruha…
Végigfuttattam tekintetemet a nőn, a gyönyörű arcon, az igéző szemeken, a vékony derékon és a formás lábakon, és kedvem lett volna füttyenteni, mint holmi gyárimunkás, aki épp egy csinos nőt lát az utcán. Helyette végül csak sután befejeztem a mondatot.
- …lélegzetelállító.
És már meg is fogta a kezemet, magával húzva kifelé a kertbe, amit még épp bearanyoztak a már lemenőfélben lévő, nyári nap sugarai. Én azért menet közben lopva előhúztam a pálcámat, és mintegy porszívót, végigfuttattam a fehér rövid ujjú pólómon, a térdénél szakadt farmeromon, és a kitaposott, magas szárú tornacipőmön, hogy eltüntessem magamról a korommaradványokat. Közben újra feltettem magamnak a szokásos kérdést, amin minden egyes alkalommal dilemmázni kezdtem, amikor csak találkoztam a nővel: mi a francért van egy ilyen lepukkant alakkal, mint amilyen én vagyok? Félreértés ne essék, a kócos haj, a kusza szakáll, az itt-ott kinyúlt, szakadt, vagy kitaposott ruhadarabok ellenére tiszta voltam, de mégis inkább festettem úgy, mint egy ócska rockzenész, mintsem úgy, mint akit egy híres filmcsillag mellé képzelt volna az ember. És ez a kisebbségi komplexusom nem akart elmúlni, hiába teltek el hetek, majd hónapok azóta, hogy először megcsókoltam őt…
A farzsebembe dugott, összetekert újság címlapja sem segített ezen szorongásom leküzdésében. „SZENZÁCIÓ! LEHULLT A LEPEL! ÍME ELFELDA HALL LEGÚJABB HÓDÍTÁSA!” – hirdette öles betűkkel a szennylap címoldala, amit az egyik vendégem nyomott a képembe, hogy aztán nagy viccesen aláírást kérjen tőlem. Megdöbbenten pillantottam meg saját magamat a címoldalon, és hirtelen nem is értettem, hogy mi történik, hogyan kerülhettem én egy ilyen újság borítójára, és hogy egyáltalán honnan szereztek rólam nem csak hogy fotót, de már csak tudomást is… Úgy terveztem, hogy a tőlem megszokott komolytalansággal dobom majd be az igencsak bántó és becsmérlő cikket, amelyben „ostoba kölyöknek”, „egyszerű csaposnak”, meg „lepukkant, mondvacsinált művésznek” neveztek engem, aki véleményük szerint kicsit sem illik a neves művésznőhöz, aztán majd humorral próbálom meg leplezni, hogy egyébként igencsak szarul érintett a dolog. Egyelőre azonban nem akartam elrontani a hangulatot, és inkább csak élveztem a látványt, amelyet Elfelda gyönyörű kertje nyújtott, és nagyot szippantottam a friss, virágillatú levegőbe, amelybe belekeveredett a nő parfümje is, valósággal elkábítva engem, mintha csak megpillantottam volna egy vélát.

Owen illata és aurája egyből megnyugtatott, a korábbi idegességem elszállt. Mégis mi baj lehetne abból, ha jobban bevonom őt az életembe? Sosem élt vissza a hírnevemmel, a kapcsolataimmal, vagy mással, és nem is bántott. Imádtam a közelségét, a természetességét.
- Köszönöm, édes - mosolyogtam rá melegen. Ezer bókot is kaphat az ember lánya, de ha attól kapja, akitől igazán számít, abba mindig beleremeg a térde. Amint a kert felé haladtunk, észrevettem a lopott mozdulatot, ahogy megtisztította a ruháját. Bizony, a hop-por idegesítő tud lenni, de most valóban nem volt más opció az ide jutásra.
A panorámás üvegajtót laza mozdulattal nyitottam ki, majd zártam be utánunk, hogy aztán a tágas teraszra és az utána elterülő terjedelmes birtokra terelődhessen a tekintetünk.
- Ez a fűszerültetvény, egyelőre még kertész gondozza, de meglepően rákattantam a kertészkedésre, úgyhogy idővel át akarom venni... az egzotikus kert meg japán mintára készült - pillantottam a különleges virágok, sziklakert és kis tó felé, amin egy tündéri fahíd ívelt át, mögötte három gyönyörű, árnyas nyárfa kapott helyett.
- Innen különben egyenesen le tudunk sétálni a tengerparthoz, nagyon közel van - meséltem boldogan, majd balra intettem.
- Arra tervezek építtetni egy kviddicspályát, jó lenne majd ott játszani a gyerekek... - haraptam el a mondat végét, mert rájöttem, milyen is lehet most ezt neki az én számból hallani.
- Már úgy értem, ha lesznek gyerekeim... Tudod a Roxfortban én kviddicseztem, és... most is jól esne játszani, csak nincs kivel - nevettem fel ironikusan. - Viszont a tengerben szinte mindennap szoktam úszni, a kertben meg jógázni - tettem hozzá, nehogy úgy tűnjön, hogy most itt sajnáltatni akarom magam. Bár egyedül éltem, nagyon jól elvoltam, sosem éreztem magam magányosnak.
A kviddicshez különben mindig ambivalens volt a viszonyom, hiszen a Hall família generációkra visszamenőleg kiváló kviddicsjátékosokkal büszkélkedhetett, borítékolható volt, hogy apám is a felmenők nyomdokaiba lép. Az Appleby Arrows hajtójaként komoly hírnevet szerzett magának, természetes volt, hogy az újságok felkapták a hírt, amikor összejött az A-listás színésznővel, Iris-szal. Én gyerekként mindig rajongtam a kviddicsért, és jó érzékem volt hozzá, számomra sem volt kérdés, hogy versenyszerűen űzzem-e a sportot. Viszont amikor befejeztem a Roxfortot, nem játszottam tovább, addigra már elkezdtem modellkedni, és magába szippantott ez a világ. A döntésemben valószínűleg az is közreműködött, hogy addigra megtudtam, milyen ember is volt az apám, és abbahagytam a bálványozását... Azután már semmiben nem kívántam rá hasonlítani, és ha a kviddicsre gondoltam, a korábbi rajongásomat keserű szájíz váltotta fel. Többek között ezért is nehezteltem Rufusra... úgy éreztem, elrabolta tőlem a sport iránt érzett lelkesedést. A lelkem mélyén abban bíztam, hogy ezt majd egyszer visszanyerhetem, és talán tovább is adhatom a gyerekeimnek.
- Na szóval... mihez lenne kedved? Sétáljunk egyet a parton, vagy mutassam meg a házat? De ha éhes vagy, ehetünk is, kész a vacsora - kérdeztem lelkesen, elvégre annyi minden állt előttünk, és hirtelen azt sem tudtam, hol kezdjük.

Csendben hallgattam Elfeldát, ahogy a kertjéről beszélt, le sem véve róla a szemeimet. A formás ajkak mozgása, ahogy egymás után képezte velük a szavakat – melyek valójában el sem jutottak a tudatomig, így például fogalmam sem volt róla, hogy japán mintára készült a kertje – kitörölt agyamból minden problémát, mindent, mit magammal hoztam a kormos utamon.
Talán ő maga is észrevette, hogy elmerültem szépsége csodálatában, erről árulkodott számomra az apró pír arcán, bár lehet csak képzeltem az egészet. Mégis, mikor egy pillanatnyi hatásszünetet tartott, és felém fordult, kihasználtam az alkalmat és megcsókoltam őt.
- Innen különben egyenesen le tudunk sétálni a tengerparthoz, nagyon közel van – folytatta a körbevezetésemet, amint újfent levegőhöz jutott. - Arra tervezek építtetni egy kviddicspályát, jó lenne majd ott játszani a gyerekek…
Mint mikor a lemezlejátszó tűje hirtelen végigszalad a bakeliten, vagy üvegcsörömpölést hallottam inkább? Magam sem tudom, lehet képzeltem az egészet. Mindenesetre döbbent, sőt ijedt arcvonásaimat túl későn tudtam ráncba szedni ahhoz, hogy titokban tudjam tartani Elfelda előtt azt, mennyire meglepett ezzel az elharapott mondattal.
- Már úgy értem, ha lesznek gyerekeim... Tudod a Roxfortban én kviddicseztem, és... most is jól esne játszani, csak nincs kivel. Viszont a tengerben szinte mindennap szoktam úszni, a kertben meg jógázni…
Újabb mondatok, amelyek túl hamar röppentek tova, anélkül, hogy felszívódhatott volna belőlük némi információ agyam emésztőrendszerében. Habár ezúttal nem a nő szépsége tett süketté e szavakra, sokkal inkább a félelem, amit ekkor éreztem.
Persze semmi meglepő nem volt abban, hogy Elfelda ilyesmire vágyik. Tíz év korkülönbség volt köztünk a javára, és egészen máshol tartottunk az életünkben. Szó sincs arról, hogy én ne akartam volna gyereket. Persze, hogy akartam. Kis srác korom óta vágytam egy rendes, tisztes családra, ami nem is csoda – erre a Miss Greenberrynél tett találkozások egyike alatt döbbentem rá –, hiszen gyerekkorom java részét árvaházban töltöttem, majd nevelőszüleimtől is hamar megszöktem. Keresztapám, bár szerettem őt, sosem volt mintaapa, és a kényszer, amely során magához vett, csak még csonkábbá tette azt a csonkacsaládot, amiben felnőttem. Szóval akartam gyereket, csak még nagyon nem most.
Szabályosan összeugrott a gyomrom, ahogy Elfelda a gyerekeket említette. Mintha azt várta volna el tőlem, hogy most azonnal vegyem őt feleségül, aztán ásó-kapa-nagyharang, jöhetnek a kakis pelusok meg az átvirrasztott éjszakák. Ki tudja, talán ha régebb óta lettünk volna együtt… De nem… Hiszen én még abban sem voltam biztos, hogy ez szerelem lenne.
Hihetetlen erősen vonzódtam a nőhöz, és már Dél-Szudánban is kiderült, hogy tombol köztünk a kémia, amit aztán a téren és időn kívüli kalandunk csak megerősített, így nem csoda, hogy harmadik találkozásunk során már szabályosan letéptük egymásról a ruhákat. De hogy ez szerelem lenne… Nem tudom. Úgy sejtettem, hogy ő maga sem szerelmes belém. Inkább kapaszkodók voltunk mi egymásnak, egy éjjeli menedék, remény, hogy még jobbra fordulhat minden.
- Na szóval... mihez lenne kedved? Sétáljunk egyet a parton, vagy mutassam meg a házat? De ha éhes vagy, ehetünk is, kész a vacsora.
Elfelda szavai hirtelen rángattak vissza a valóságba. Fogalmam sem volt, hogy mihez lenne kedvem. Csupán azt tudtam, hogy biztosan nem vagyok éhes. Nem, ahhoz túl erősen vágott gyomron ez a téma.
- Szívesen megnézném a partot veled. Lassan lemegy a nap, biztosan gyönyörű látvány ilyenkor.
Szavaimban alig volt érezhető a felszín alatt lappangó kétely és ijedtség, amit a nő korábbi mondata, valamint az őrjítően szexi - mégis feltűnően mintafeleségre hajazó – ruhája (amit ekkorra hirtelen egyre aggasztóbbnak találtam) okoztak.
- Nem is tudtam, hogy kviddicseztél – tereltem a szót, csak hogy addig se a gyerekekről, meg a farzsebemben lapuló, otromba cikkről beszéljünk. – Milyen poszton játszottál?
És ekkor valahonnan a mélyből előtolakodott egy régi emlékkép. A kviddicspálya fölött lassan kihunyt az őszi alkony fénye. A Griffendél terelője mellettem térdelt az üres pálya gyepén. A szívem hevesen kalapált…
Igyekeztem nem gondolni Bishopra, legalább most az egyszer nem, amikor Elfeldával lehettem. Hagyj békén – sziszegtem a lánynak, de ő csak pimaszul mosolygott rám, mintha csak azt üzenné: továbbra sem leszek a tiéd, de te sem lehetsz másé. Nem hagyok neked nyugtot, Redway. Nem lehetsz boldog mással…

Nem tehettem róla, muszáj volt egyenesen ránéznem, miután kimondtam azokat a bizonyos szavakat... és a rémület, amit láttam nem is csupán átsuhanni, hanem megtelepedni az arcán... nos, elpusztított. A francba... Owen retteg a gondolattól. Sőt, nem is a gondolattól retteg. Hanem tőlem. Persze mindez érthető, hiszen ha szeretne is egyszer családot, az nagy eséllyel nem most van. Ahogy Morgan sem akart még... sok ez a tíz év korkülönbség. Miért kellett megint mágnesként magamhoz vonzanom ezt a mágikusan baljós, kerek számot? Miért nem gondolkodtam?
Talán mert jól esett... jól esett nem gondolkodni. Jól esett magamba szívni a szeretetet, a vágyat, a biztonságot. Mindezt úgy, hogy számíthattam volna arra, hogy ez az illúzió hamar ellenem fordul. Számítottam is rá különben, csak nem gondoltam, hogy az egész ilyen hamar következik be. Minek kellett kimondanom ezt az ártatlannak tűnő három szótagot?
Most üldöztem el Owent magamtól egyszer, s mindenkorra. Az érzést nem tudtam levetkőzni, a tengerkék íriszek viharos állapotba kerültek, és ugyan megpróbáltam úgy tenni, mintha nem az egész világom omlott volna össze egy másodperccel ezelőtt.
A kérdés, hogy mihez kezdjünk, innentől mintegy pótcselekvés hagyta el a számat. Persze, menjünk, nézzük meg a naplementét... De miért? Hova fut majd ki mindez? Miért tegyem ki a lelkem újra egy férfinak, hogy aztán a következő óvatlan percben páros lábbal ugorjon rá, csak mert nem az vagyok, akinek látni szeretne?
Bár más okból kifolyólag, mint az eredeti terv, - hogy elkápráztassam és egy kis humort vigyek az estébe - most még inkább elégedett voltam a ruhaválasztásommal. Igen, itt az idő, hogy Owen is meglássa a valódi arcomat. A sérült, 33 éves szupermodellt, akit egy egész világ irigyel, csodál, kíván, bálványoz és gyűlöl egyszerre. Azt a valakit, akire annyi nő akar hasonlítani, annyi férfi akar a magáénak tudni, de abban a pillanatban, hogy utóbbi bekövetkezik, ha mindenestül adnám önmagamat annak, aki számomra is fontos... Nos, rémületessé válok. Nem tudom, miért nem fordultam most rögtön szembe vele, hogy elmondjam, mit érzek. Ez nem igaz... pontosan tudom: az önámítás... az a szakadékba csalogató, önmagát barátnak álcázó ellenség tartott vissza. Az önámítás, hogy rosszul láttam, hogy tévedtem. Hogy talán nem tőlem és a vágyaimtól rémült meg, csak rossz napja van... Igen... Lehet, hogy csak rossz napja van... lehet, hogy történt valami... kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, mielőtt még a szakadékba vetettem volna magam az őszinteséggel. Ahogy a part felé indultunk, lazán átkaroltam, és a farmerzsebébe csúsztattam a kezem, majd - remélve, hogy ezzel majd tovább odázom az elkerülhetetlent, és sikerül újra elhinnem, hogy minden rendben - leplezni próbált idegességgel válaszoltam:
- Igen, lehet nem meséltem még, de az apám, Rufus Hall, nagyon híres kviddicsjátékos volt. Az Appleby Arrowsnál játszott. Én meg - ahogy ő is -hajtó voltam, és egész addig játszottam, amíg ki nem jártam a Roxfortot.... Te versenyeztél? - érdeklődtem - kissé erőltetett mosollyal.
- Na és milyen napod volt? Mit cipelsz a zsebedben? - paskoltam rá a zsebében pihenő papírhalomra gyanútlanul.

Elfelda kertjére mintha egy láthatatlan viharfelhő vetett volna éjfekete árnyékot, pedig a valóságban gyönyörű, aranysárga sugarak, a lemenő nap fényei világították meg azt. Érdekes, talán épp együtt alkonyodik a mi kapcsolatunkkal – futott át az agyamon, miközben félszeg pillantást vetettem a nőre.
Ő épp az arcvonásaimat fürkészte, mintha csak kapaszkodót keresne egy kósza izmom rezdülésében, a szám mozgásában, egy pislogásomban, hogy rosszul látta azt, amit. Elszégyelltem magam, amiért ilyen gyávának bizonyultam, amiért akaratomon kívül így megbántottam őt. Ha tudtam volna mindazt, amin keresztülment az elmúlt évek alatt, még jobban gyűlöltem volna magam azért, amiért nem azt érzem, amit kellett volna. De sajnálatból nem adhattam meg Elfeldának azt, amire vágyott. Az nem lett volna fair vele szemben sem. Őt pedig nem kényszeríthettem arra, hogy kevesebbet adjon magából, mert akkor már nem lett volna az a nő, akit szerettem.
Szerettem… Érdekes, hogy ezt mondom, holott magam sem tudom, hogy valóban így van-e. Mindenesetre ott és akkor, látva a kétségbeesett pillantását, a hirtelen kiüresedő szemeket, ahogy egyszerre csak máshogy kezdett el rám nézni, még jobban felkavarta az amúgy is örvénylő érzelmeimet. Vigasztalni, ölelni és csókolni akartam őt, és megvédeni saját magamtól. Mégsem tudtam mozdulni. Valami nem hagyott.
Pótcselekvésként sétáltunk tovább a part irányába, semmiségekről – legalábbis a kapcsolatunkhoz képest annak tűnő dolgokról – beszélgetve. Megtudtam, hogy az apja híres kviddicsjátékos volt, az Appleby Arrows hajtójaként szerepelt az első osztályban. Lelkesnek tűnően bólogattam, holott sosem hallottam még róla, elvégre jóval azelőtt lehetett pályája csúcsán, hogy én egyáltalán csak belecsöppentem volna a varázsvilágba. Mugliszületésűként számos efféle dologról lemaradtam.
- Te versenyeztél? – kérdezte.
- Nem, sajnos akkoriban volt egy kis betegségem, ami megakadályozott benne, hogy aktívan játszhassak.
Valójában csupán pár hónappal ezelőtt sikerült leküzdenem azt a légzészavarral járó, pszichés eredetű problémámat, amely gyerekkorom óta megkeserítette az életemet, a váratlanul rám törő, fulladásos rohamaival. Mindig is szégyelltem és titkoltam a betegségemet, emiatt nagyon kevesen, talán csak a szobatársaim tudtak róla, mint például Morgan – aki, milyen érdekes, éppen Elfelda korábbi nagy szerelme volt.
Végül aztán a Miss Greenberrynél tett látogatások segítettek feloldani ezt a pszichés problémámat, amely testvérem elvesztése óta gyötört. És ugyancsak Miss Greenberry volt az, aki rámutatott, hogy a Bishop iránt érzett leküzdhetetlen szerelmem is talán pont annak tudható be, hogy ő volt az egyetlen, aki bepillanthatott Owen Redway nagy titkába. A mai napig előttem van a halálra vált arca, ahogy kétségbeesetten szorongatja a kezemet, miközben én levegőért kapkodva küzdök a roham ellen. Furcsa dolog a szerelem… És én éppen ezért nem hittem abban a maszlagban, hogy nem magát azt embert szerettem, hanem csak az érzést, hogy valaki meglátott bennem valamit, amit más nem.
- Meg hát, be kell vallanom, nagyon béna voltam.
Nevettem, ő pedig átkarolt, és ezzel egy egész rövid pillanatig minden olyan volt, mint korábban. Aztán a keze váratlanul becsúszott a farzsebembe – és bár ennek a játékos tapogatózásnak máskor felettébb örültem volna és előszeretettel viszonoztam is volna a közeledést – ezúttal egyben beletenyerelt egy újabb kínos témába, amivel a gyerekvállalásos malőr után a legkevésbé sem szerettem volna még előhozakodni.
- Mit cipelsz a zsebedben?
Téglákat – akartam felelni, de elfojtottam a kitörni vágyó mondatot -, amiktől ha nem szabadulok meg időben, lehúznak a tenger fenekére...
Igyekeztem lazának tűnni, és úgy tenni, mintha csak elnémított volna a part hirtelen elém táruló szépsége. Ám nem lehetett sokáig húzni az időt, és süketnek tettetnem magam. Elfelda szemébe néztem.
- Csak egy butaság. Nem is tudom, hogy egyáltalán miért hoztam magammal… - vontam meg a vállam, ám látva, hogy nem sikerült meggyőznöm őt, végül előhúztam az összetekert újságot és a nő felé nyújtottam.
- Még sosem voltam azelőtt címlapon…
A hangom keserű volt.

Eléggé meglepett, amikor Owen elárulta, miért nem lépett pályára a Roxfortban. Úgy láttam, hogy jó fizikummal bírt, és nem észleltem eddig jelét nála semmilyen fájdalomnak, vagy kellemetlenséget okozó tünetnek.
- Betegséged? Elmondod, hogy mi volt? Már túl vagy rajta? - érdeklődtem finoman, persze ha nem akart belemenni, azt is meg tudtam érteni, de örültem volna, ha megosztja velem. Régóta hittem abban, hogy épp a gyengeségeink mutatják meg, kik azok, akik igazán szeretnek. Ezt egy általam nagyra becsült festő, Frida Kahlo fogalmazta meg, és mély békére leltem abban, hogy végsősoron semmit nem kell tennünk azért, hogy szeressenek. Akik tényleg szeretnek, egy olyan szemüvegen keresztül néznek minket, amely olyan jó tulajdonságokkal is felruház akár, amikkel nem rendelkezünk. A gyengeségeinket tehát nem kell eltüntetnünk, megjátszanunk, mert nem ezek dacára, hanem ezekkel együtt szeretnek minket, akik a szívükbe fogadtak. Én is így voltam anyámmal és nővéremmel kapcsolatban. Bármit tehettek, mellettük álltam, védtem a hátukat, és soha nem árultam volna el őket. Azt, hogy Owen béna volna, nem gondoltam egy pillanatig sem, de a poénon lágyan felkacagtam. Többek között ez is egy olyan dolog volt, amit szerintem nagyon lehet szeretni valakiben... az esetlenségét, hirtelenségét, szertelenségét. Nem kell minden mozdulatnak tökéletesen megtervezettnek lennie, hibátlannak. Az számomra végtelenül unalmas.
Az újság láttán egy pillanatra összerezdültem. Előre tudtam mi következik. A hírnév kétélű kard. Egyszerre emel fel és taszít a mélybe. Az, hogy most Owent is zsákmányként kebelezte be az a végtelen kíváncsiság és rosszindulat, ami az emberekben mélyen gyökerezik, és ami miatt az ilyen lapok, mint a Reggeli Próféta és a Szombati Boszorkány még mindig elegendő érdeklődésre tartanak számon... nos... elkeserített.
Régebben felbosszantott, ha a magánéletemről írtak, most már csendes, fájdalmas beletörődéssel vettem tudomásul, hogy az újságírók és az olvasók a magánéletemen kárognak. Lassan átvettem a lapot, és gyorsan átfutottam a cikket, ami szokás szerint ítélkező és ízléstelen volt. Owen megjelenésén öltözködésén, munkáján élcelődtek, anélkül, hogy igazán ismernék. Láthatóan meg sem akarták ismerni, csak egy lepukkant csaposnak akarták beállítani. Mert milyen mulatságos is az, ha Elfelda Hall egy vagyonban és külsőben "alatta álló" férfival kezd. Ezt már annyiszor megkaptam... amikor Oleggel, Nattel, vagy Morgannel voltam... soha senki nem volt elég jó. Nat túl idős volt, (aztán túl meleg), Oleg túl nyers, túl dán, túl alternatív, Morgan túl fiatal, a női kviddicsrajongók bálványának tárgya, ami folyamatosan okot adott arra, hogy a közöttünk lévő vélt vagy valós feszültségeken csámcsogjanak. És most itt van Owen, aki ugyanennek a patikamérleggel gondosan kimért ítélkezésnek vált az áldozatává.
- Vérszívók.... Annyira sajnálom... Kérlek próbáld nem magadra venni - kérleltem lágyan, végig simítva borostás arcán. Most éreztem csak meg, hogy mennyire fog hiányozni ez az ember. Valahogy - bár nagyon más életutunk volt - a tükörképemnek éreztem, Zoe mellett már egy ideje a legjobb barátomnak. És ha most el kell engednem, az fájni fog. Szerettem volna kiélvezni hát ezt a megmaradt időt, bár azt tisztán éreztem, hogy nincs sok hátra, a visszaszámlálás elkezdődött. Ahogy kiértünk a partra, spontán ötlettől vezérelve előhúztam a combomhoz erősített pálcám, az egyik sziklára dobtam az újságot és így szóltam:
- Piroinito.
A lapok békésen, megelégedettséggel kaptak lángra, majd hevesen égni kezdtek, hogy aztán hamun és pár megperzselt papírfecnin kívül ne maradjon más hátra belőlük, csak az elégetett szavak által okozott sebek. A hamut elfújta a szél... és én reménykedve pillantottam Owenre, hátha oldott valamelyest keserű érzésén a rituálé.

- Betegséged? Elmondod, hogy mi volt? Már túl vagy rajta?
Elfelda kérdése a maga őszinte érdeklődésével egyszerre esett jól, és ütött újabb horpadást a lelkemen. Hiszen ez is csak azt bizonyította, hogy alig ismerjük még egymást. Mennyi titok van, amit megoszthatnék vele, mennyi kalandomról mesélhetnék neki. Mindezeken előbb túl kellene esnünk, mintsem közös család tervezgetésébe fogjunk. Úgyis elriasztaná mindaz, amit hallana tőlem.
Vettem egy nagy levegőt. Miért is titkoltam volna előtte?
- Leküzdöttem már, igaz nem egyedül. Szakember segítségére volt szükségem, ugyanis a problémám nem szervi, hanem – mutatóujjammal finoman megérintettem a halántékomat – mentális eredetű volt.
Belenéztem a kék íriszekbe, amik már Dél-Szudán fülledt ivójában is elvarázsoltak.
- Életem java részét úgy éltem le, hogy folyton rettegtem attól, hogy mikor tör rám egy-egy roham. Bár a legtöbbször éjszaka jött, mikor egyedül voltam a gondolataimmal, azért előfordult, hogy napközben is jelentkezett, főként ha túlzottan megerőltettem magam valamivel, például kviddicsezés közben. Olyankor fulladni, remegni kezdtem, mintha a halál fojtogatott volna…
Kitaposott tornacipőm vászonborításán át lassan beszivárogtak a tengerpart homokszemcséi, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem a talaján. Majdnem olyan kellemetlen volt, mint az, amit meséltem.
- Aztán mikor a nevelőapám meghalt, mikor hazatértem a világ körüli utazásomról, úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek. Ajánlottak nekem egy fiatal medimágus hölgyet a Mungóban. Felkerestem őt, aztán pár alkalom… jó pár alkalom után, miután lépésről lépésre végigvettük a gyerekkorom minden egyes történését, minden traumáját… ő végül segített feldolgozni a dolgokat. Vagyis, inkább csak megtanított az elfogadásra. Azt hiszem sosem fogom tudni feldolgozni azt, amik történtek…
Nem beszéltem neki a gyermekotthonról, sem az örökbefogadásról, ahogy nem említettem az öcsém halálát sem, és a szökésemet sem, mely után végül a keresztapámhoz költöztem. De Elfeldának nem is volt szüksége rá, hogy tudja mindezt. Nem néztem rá, de éreztem a keze szorításából, hogy figyel, hogy átérzi a szavaimat, hogy ott van velem a jelenben teljes egészében.
- Amikor találkoztunk a Rolling Stones kőkörnél, már akkor is a múltam ellen küzdöttem. Bár végül nem azt találtam ott, akit kerestem…
Felpillantottam a nőre, és most először láttam a saját szememmel a kettőnk közt feszülő korkülönbséget. A kutató szemei, az értő tekintete, ahogy magába szívta a fájdalmamat, egy érett nőé voltak. Olyané, akit nem érdemeltem meg.
- Ezt még sosem meséltem neked, de a kaland végén, amikor visszatértünk a kőkörhöz, kedvem lett volna már ott derékon ragadni téged és megcsókolni.
Szomorú mosoly jelent meg az arcomon, ahogy a magam módján terelni próbáltam a témát a múltamról. Mégis, ez az amúgy kellemes emlékkép is mellényúlás volt részemről, hiszen ugyancsak fájdalommal töltött el ez is. Túl gyorsan szaladt el az idő, és túl kevés jutott kettőnknek. De már éreztem: nem rabolhatok el még több időt Elfeldától.
Ő közben kikutatta az összetekert magazint a farzsebemben. Bár nem rezdült egyetlen arcizma sem, láttam a kék íriszek mögött átsuhanó homályt, a fájdalmas, csendes beletörődést, ahogy az engem gyalázó cikket olvasta. Mikor a nevelőapám meghalt, én a tévéből tudtam meg mindezt. Utána tele voltak az újságok vele, hogy ki örökli majd a hatalmas Doyle vagyont, és egymás után jelentek meg a spekulációk arról, hogy a nevelőanyámnak köze lehetett-e a halálesethez. Az, ahogy őt bántották azokban a cikkekben, jobban fájt bárminél. Szerettem volna azt hinni, hogy Elfelda is így érez velem kapcsolatban.
- Vérszívók.... Annyira sajnálom... Kérlek próbáld nem magadra venni – simított végig puha tenyerével az arcomon. A borostám sercegve próbált ellenállni a finom ujjak érintésének.
Aztán egyszer csak elhajította az újságot, majd pálcája egy gyors mozdulatával lángra lobbantotta azt. Néztem a felcsapó lángnyelveket, de úgy éreztem, mintha a szívemben rakták volna azt a tüzet.
- Bár minden ilyen könnyen menne… De nem tehetünk úgy Elfelda, mintha nem lenne igazuk. Hiába égetjük el az összes ilyen cikket, attól még nem lesz kevésbé igaz, hogy csak elvesztegeted a drága idődet egy ilyen senki mellett, mint amilyen én vagyok.
Elengedtem a nő kezét. Fájt ránéznem, de már nem voltam kölyök, így egyenesen a szemeibe pillantottam, miközben azzal győzködtem magamat, hogy csak a füsttől könnyezek.
- Nagyon szeretek veled lenni. Egy csodálatos nő vagy. Gyönyörű, okos, vonzó, izgalmas… De én… Én egy senki vagyok. Egy ostoba csapos, aki festegetésből akar megélni. Aki el se végezte az iskolát. Gyerekekről beszélgetünk, de közben nem is tudsz rólam semmit. Nem tudod, hogy pár hónappal ezelőtt majdnem megölt egy ex-Halálfaló valahol Olaszországban, csak mert sárvérű vagyok, és mert emlékeztem rá azokból az időkből, amikor majdnem halálra kínoztak. Nem tudod, hogy korábban napi szinten cserélgettem a partnereimet, hogy totál megbízhatatlan vagyok, és hogy férjes nőkkel is képes vagyok ágyba bújni. Az istenért, hát azt sem tudod rólam, hogy megöltem az öcsémet…
A szavak egymás után dőltek belőlem, én pedig csapongva ugráltam az idősíkok között, egyre inkább rázúdítva Elfeldára a nyomoromat.
- Nem rabolhatom az idődet. Nem akarom megvárni, míg végül belém szeretsz. Nem szerethetsz. Senki sem szeret. Én sem szeretem magamat...

Az, ahogy Owen elmesélte a betegségét, megrázott. Bizony, nagyon keveset tudtam még erről az emberről, ami miatt furcsamód elkezdtem magam szégyellni... Elvégre fél éve voltunk már közelebbi viszonyban, és ez mindeddig nem derült ki... Mi a fenéért nem beszélgettünk ilyesmikről? Talán nem akartuk, hogy a magunkkal hozott csomag, a múltunk beárnyékolja azokat a gondtalan, laza, vidám együttléteket... Akárhogy is, most határozottan úgy éreztem, hogy hibáztunk, hibáztam azzal, hogy nem ismertem meg jobban. Összerezzentem, mikor érzékletesen leírta, hogyan érezte magán a halál fojtogató érintését... és hogy komoly lelki munka kellett ahhoz, hogy túl legyen mindezen. Sok-sok érzés cikázott át rajtam, mire sikerült végre összefoglalnom a gondolatok árját.
- Merlinre... fogalmam sem volt. Nagyon erős vagy, hogy túl tudtál jutni ezen az egészen! Büszke vagyok rád...
Az utolsó három szót már csak halkan mertem kiejteni. Nem akartam leereszkedőnek, vagy sajnálkozónak tűnni, Owen nem ezt érdemelte. Épp az ellenkezőjét kellett kapnia végre, azt, hogy valaki úgy igazán büszke legyen rá, és ezt ki is mutassa... Reméltem, hogy átérzi a szavaim mögött rejlő valódi érzéseket, de sajnos talán ez most kevésnek bizonyult. Túl sok... túl kevés... Sosem tudtam eldönteni, hogy egy kapcsolatban melyik is legyek... Annyira vágytam már arra, hogyha valamit nem tudok megfelelően átadni, alul- vagy túlreagálok, akkor is érezze a másik, hogy mellette vagyok, hogy rám számíthat... hogy én vagyok a nő az életében.
Miért nem érzi ezt soha senki mellettem? Talán tényleg olyan felszínes lennék, ahogy a lapok előszeretettel leírnak? Még az is lehet. Mikor Owen felfedte a Rolling Stones-os 'titkot', pont ugyanaz a szomorú mosoly jelent meg az arcomon, mint az övén.
- Ha tudnád, mennyire megmentettél volna azzal ott és akkor... - nem akartam benne bűntudatot kelteni, amiért akkor nem csattant el az a bizonyos csók. Ez a válasz csak őszintén és fájdalmasan szakadt ki belőlem. Akkor is kellett volna egy megmentő... ahogy most is.
Mindeddig reméltem, hogy Owen többet lát bennem annál, mint amit mások. Bíztam benne. Akartam ezt. Nagyon. Túlságosan is. Ahogy kiszakadt belőle a vallomás, küzdettem magamban ellene.
- Nagyon szeretek veled lenni. Egy csodálatos nő vagy. Gyönyörű, okos, vonzó, izgalmas… De én… Én egy senki vagyok. Egy ostoba csapos, aki festegetésből akar megélni. Aki el se végezte az iskolát. Gyerekekről beszélgetünk, de közben nem is tudsz rólam semmit. Nem tudod, hogy pár hónappal ezelőtt majdnem megölt egy ex-Halálfaló valahol Olaszországban, csak mert sárvérű vagyok, és mert emlékeztem rá azokból az időkből, amikor majdnem halálra kínoztak. Nem tudod, hogy korábban napi szinten cserélgettem a partnereimet, hogy totál megbízhatatlan vagyok, és hogy férjes nőkkel is képes vagyok ágyba bújni. Az istenért, hát azt sem tudod rólam, hogy megöltem az öcsémet…
Akármit is mondott a lapok hamuvá válása után... a felét ebben a pillanatban fel sem bírtam fogni. Mégis muszáj volt küzdenem érte. Ebben a pillanatban nem bírtam elengedni. Kapaszkodnom kellett belé. Közelebb léptem, szorosan magamhoz szorítottam. Mindezt olyan elszántan, hogyha itt helyben el is lökött volna magától, akkor is foggal-körömmel szorítottam volna magamhoz.
- Kérlek adj még időt... Tudom, hogy mindketten érezzük, hogy nem adhatunk meg egymásnak mindent... De... én nem bírlak elengedni. Képtelen vagyok rá. Én...- Itt kellett volna kimondanom azt a bizonyos szót. De képtelen voltam rá. Ennyire nem lehettem önpusztító, hogy annak vallok szerelmet, aki épp elhagyni készül. Ennyire nem gyűlölhettem önmagam. A hangom itt már finoman megremegett, bal szememből dús könnycsepp szántott végig arcomon, nagy eséllyel Owen borostáján végezve. A vállánál fogva finoman megráztam.
- Hogy lehet az, hogy nem szereted magad? Tudod, milyen nehéz olyan embert találni, mint te? Végre újra megbízhattam valakiben... - elhaló hang, egymás után sikló könnycseppek... és kapaszkodás. Makacs kapaszkodás. Ha az kell ahhoz, hogy magam mellett tartsam, én is elmondok mindent... mindent, amit eddig senkinek sem mondtam el. Hogy az anyám hidegvérrel meggyilkolta az apámat, mert bántalmazta. Még akkor is verte, amikor velem terhes volt. Mondjuk ez nem csoda, ha belegondolunk, hogy sosem akart engem.
Hogy egyszer elrabolt egy pszichopata, és majdnem a rabszolganőjeként végzem, ha Morgan nem ment meg. Hogy Dél-Szudánban két férfi közt őrlődtem, de jóval többnek adtam oda a testem, mert meg akartam felelni nekik. Már azt sem értem, miért. Hogy lassan kezdem azt érezni, soha nem lesz gyerekem, és a család iránti vágyam még azt a törékeny szeretetet és biztonságot is folyton elrabolja tőlem, amim épp van... vagyis... volt. De ekkor eszembe jutott, hogy Owen ezt az egészet nem akarta tudni. Nem akart időt adni. Esélyt sem adott, hogy megtudhassa. Váratlanul, fájdalmasan elszakadtam tőle, hátra léptem. Leroskadtam a sziklára. A hamu oly könnyedén szennyezte be vajszín szoknyám, ahogyan ez az ember mondott le rólam.

Köszönöm a játékot! ^^

Elmerültem a nő ölelésében, még egyszer, utoljára. Orromon kövér könnycseppek gördültek végig, melyek Elfelda szőke tincsei között végezték. Hallottam, bár fel nem fogtam már a nő szavait.
- Kérlek adj még időt... Tudom, hogy mindketten érezzük, hogy nem adhatunk meg egymásnak mindent... De... én nem bírlak elengedni. Képtelen vagyok rá. Én…
Fájt minden szava, amelyek végül átverekedték magukat a tudatomig. A helyzet pedig új volt számomra, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Még sosem léptem ki úgy kapcsolatból, hogy szívem szerint maradtam volna benne. Igaz, nem is volt sok kapcsolatom. A futó kalandokban pont az volt a jó, hogy nem kellett búcsúzkodni. Csak becsuktam az ajtót, és többé vissza sem néztem. De Elfelda más volt. Más, mint Lott, aki elől gyáván elfutottam, és más mint Audrey, akit az elválás pillanatában már nem tudtam szerelemből szeretni.
Mélyen beszívtam magamba a szőke fürtök barackos illatát, és hagytam hadd kólintson fejbe még egyszer utoljára az érzés.
- Hogy lehet az, hogy nem szereted magad? Tudod, milyen nehéz olyan embert találni, mint te? Végre újra megbízhattam valakiben..
A finom ujjak, melyek korábban mindig oly szenvedélyesen, mégis gyengéden érintettek, ezúttal a húsomba vágtak. Elfelda kapaszkodott belém, nekem pedig darabokra tört a szívem, amiért képtelen voltam mellette maradni.
Miért kell így fájnia?
Aztán a szorítása egyszer csak megszűnt, én pedig úgy éreztem magamat, mintha légüres térbe kerültem volna. Elfelda olyan váratlanul szakadt el tőlem, és kezdett hátrálni, hogy hirtelen úgy éreztem, most hogy már nem szorít magához, félő, hogy felkap és elsodor magával a szél.
Képtelen voltam nézni őt, ahogy ott ült a sziklán, és képtelen voltam egy perccel is tovább maradni. Eljött az idő, hogy ismét eltűnjek valaki életéből. Olyan voltam, mint egy szellem. Megkísértettem, majd nyomtalanul távoztam, nem hagyva mást magam utam, mint fájdalmat és szenvedést. Talán ezért is éreztem úgy, hogy képtelen vagyok normális társas kapcsolatokra. Nem szerethettem mást, míg meg nem tanultam önmagamat is szeretni. Nem vigyázhattam másra, míg meg nem mentettem saját magamat is. De ehhez még kevés voltam…
- Nagyon sajnálom…
Egy utolsó pillantást vetettem még rá. Ki tudja, talán csak szerettem volna még nagyobb fájdalmat okozni magamnak ezzel. Aztán hirtelen köddé váltam. A nyári alkony első, hűvös fuvallatával együtt távoztam. Belevesztem az apró homokszemcsékbe, amiket odébb görgetett a parton. A tenger sós vizébe. És Elfelda szívébe. Örökre…

* * *

Évekkel később is azzal nyugtattam magam, hogy mindez így volt megírva. Két ember, bármennyire is szereti egymást, bármennyire is érzik jól magukat egymás társaságában, meglehet mégsem egymásnak lettek teremtve. Csak sokkal később igazolódott be, hogy igazam volt. Előbb vagy utóbb, végül mind révbe érünk. Ha szerencsések vagyunk megtaláljuk azt a másik lelket, aki nekünk lett teremtve. Aki mellett nincsenek kérdőjelek, nincsenek kételyek, akitől nem akarunk elfutni, és aki mellett megtanuljuk végre önmagunkat is szeretni.
Az Elfeldával való szakítás után még hosszú út várt rám, és bár akkor és ott remélni sem mertem ilyet, de végül én magam is azon szerencsések közé kerültem, akik megtalálták azt a másik lelket, részük egy hiányzó darabját. A bűntudat pedig, hogy hagytam kihűlni a még fel sem lobbant szerelmünket – akár csak Elfelda főztjét rye-i otthona konyhapultján, melyet végül sosem fogyasztottunk el – pontban aznap múlt el, mikor megtaláltam Őt. Mert bármennyi vargabetűt is leírhatunk, a sorsunk elől nem futhatunk el...

* * *

Köszönöm a játékot!

Roxfort RPG

Karakterek => Elfelda Hall => A témát indította: Elfelda Hall - 2024. 10. 01. - 18:11:59