Oldal nyomtatása - A Csikóhal

O w e n

(https://i.pinimg.com/564x/92/92/e0/9292e0d34f2b4540a615eda1ab9fa309.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/7c/d5/46/7cd546c27ddaed3fbc92f3c5b20d4b24.jpg)
m u s i c (https://www.youtube.com/watch?v=vz1XbW0Ay4k)

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

..a trágár szavak esélyesek...

Kaland. Csak egy kis kaland. Hiú ábrándot kergető vágyálomnak éreztem. Nem, egyszerűen engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Most nem. Olyan volt ez a gondolat, mint valami bűnös tiltott gyümölcs. Mint egy szentségtörés egy fogadalom ellen. A fogadalom ellen. Valójában persze semmi rossz nem volt ebben, én mégis bűnösnek éreztem magam. Igyekeztem megnyugtatni háborgó lelkiismeretem, hogy ezt is Volkováért teszem és tulajdonképp az Ő érdeke, hogy nem mondom meg hova megyek, kivel leszek. Utáltam már most ennyire gyorsan, ennyire hamar hazudni neki, de... hazugság ez valójában? Nevezzük csak ki nem mondott információs vákumnak. Arról nem tehetek, hogy Ő nem kérdez én meg nem vagyok köteles mindenről beszámolni neki… még. Sophie persze Anna pártján van, mostanság talán már túlzott mértékben is. A medál súlyosan húz le, mire mordulok egyet is kissé old a lánc a bőrömön való feszítésen.
Az utóbbi időszakban oly sűrűn hordott drága öltönyöket végre lecserélhettem arra a kényelmes terepruhákra, melyek a szabadság édes ízének ígéretét hazudták. Végre nem kellett attól tartanom, minden lépésem követik vagy figyelik. Az esély persze most is ott lebegett, de elég volt pár egyszerű kis bűbáj hogy nyomom vesztsék követőim ha tényleg akadtak, no meg egy ágrólszakadt küllem jóvalta kevésbé felismerhető még egy avatatlan muglinak is, mint egy sokezer dolláros elegáns uniformis.
Még a bőrkabát illata is ugyanaz volt, mondhatni, nemhiába ápolta Alfred dolgos keze míg pihent a szekrény mélyén. A sok évvel ezelőtti aroma, mintha csak időutazásra invitált volna most. És a hívást a lelkem valahol érezte, valahogy vágyta. Szinte sóvárogta. Annyival egyszerűbb volt mikor csak néptelen falvakon, elfeledett romokban vagy sűrű erdőkben kutattuk a kincseket a világ ezernyi táját. Hol Elliottal, hol Daviddel, hol csak egymagam. Mi változott azóta?
Hmm…Jobb kérdés, hogy mi nem?
Kontrázik vissza Sophie és tudom, igaza van. Minden más, mert minden alakul és formálódik. Még elképesztő módon én magam is. Mégis mikor akartam én egy orosz vérfarkas klán esküdt ellensége lenni? Mikor akartam magam mellett tudni egy nőt, akinek a népszerűsége a varázstársadalomban annyira jelentőssé vált, hogy még az aurorok is utána szaglásznak és védelmezni akarják?
Sose voltam az a hős típus, többre tartottam az életem, az egzisztenciám erre… két fogadott gyerek és Anna…
Anna…
Szólnod kellett volna neki
Sophie, mintha a kurva szócsöve lenne a lelkiismeretemnek, idegesítően szemrehányó. Csak egy újabb mély mordulással jelzem, hogy most már befoghatná, de persze nem teszi. Talán el is sétálnék a cégér mellett ha nem érezném meg a sok éves rutin miatt a mágiát, ami a falakból sugárzik. Azúrkék tekintetemmel egy perc alatt felmérem, jó helyen vagyok és határozott eleganciával lépek be a kocsma melegébe. Kő, fa és vas uralkodik, egyedi atmoszférát teremtve bent. Azt hinné az ember ezek az anyagok nem feltétlen illenek össze de jó taktikával és ügyes kézzel alkotva kellemes összhatás fogad odabent. A festmények meglepnek, nem épp a csikóhal - a név ugyebár kötelez-, hanem a többi. Nem elvetélt ötletem a galéria nyitása, de Camden Eye és a Rosewood hotel után ez a projekt kurvára parkolópályára került.
Jó, hát érthető hogy fontosabb megmenteni Volkova csinos fejecskéjét…
- Nem hagynád már végre ezt abba, baszki?
Sziszegem dölyfösen mit sem törődve hogy valaki esetleg hülyének néz. Nincsenek mondjuk sokan, amit nem is annyira bánok. Pillantásom azt a személyt keresi, akit Walton leírt a telefonba. Nem volt egy kellemes csevej, de az eredményessége legalább kielégítő volt és Anna biztonságáért ez igencsak csekély ár. Ahogy az is, hogy itt vagyok. Miatta.
És talán… malacom van?
- Egy sört és két lángnyelvet.
Lépek a pulthoz rendezett arccal, kissé feszes de barátságos mosollyal. Mintha csak a Vakergér lenne, de itt nincs meg a kedvenc körasztalom a megszokott karcokkal, itt nem lép ki a Patkányfészekből vezető alagúton át senki, mert ez egy másik kocsma és egy másik életszakasz.
- Meg némi infót, ami gondolom itt sincs ingyen…
Kissé összeszűkült szemmel mérem végig a csapost, de szavaim után ott játszik egy ravaszkás félmosoly ajkaim szegletében. Hát igen, ez is csak üzlet, ugyebár…akárcsak Londonban.
A fickóban semmi különleges nincs és mégis valami oknál fogva sejteni vélem, akár ő is lehet az emberem. De bizonyosságot kell szereznem mielőtt a tárgyalási alapokra térek, elvégre nem adom ki akárkinek a titkaim vagy egyáltalán… a kilétem.

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

Nem ma fogok rekordot dönteni.
A pult mögött álltam, jobb lábamat hanyagul keresztbe téve a bal előtt, unottan könyököltem a simára csiszolt kőlapon. Bal szemem résnyire szűkült, ahogy pofazacskómat feltolva, ökölbe szorított kezemen pihentettem a fejem. A megállapításom a Csikóhal aznapi vendégkörére vonatkozott, akik csütörtök lévén igen csak csekély létszámban képviselték magukat nálam. Visszapillantottam a pulton heverő magazinra, hátha ezúttal sikerül meglátnom valamit, amely továbbvisz a rejtvényem megoldásában, de mindhiába, úgy tűnt ezen az álmos délutánon már az agyam sem úgy forog, mint ahogy kellene. Persze mondhatnánk, hogy egy kocsma üzemeltetéséhez azért nem kell sok gógyi, de én szerettem trenírozni kicsit a szürkeállományomat, és ha csak tehettem, rejtvényekkel, számmisztikai feladványokkal, vagy épp rúnafordításokkal tartottam frissen magam két kitöltött lángnyelv whisky között.
A kettes bokszban ülő páros mogorvább figurája, morgásra emlékeztető hangon megköszörülte a torkát, majd jelentőségteljesen intett egyet felém, mikor tekintetünk összeakadt a kocsma asztalainak erdeje fölött.
– Még egy kört mindkettejüknek? – kérdeztem.
Az ipse bólintott, mire én két whiskys pohár után nyúltam, és újabb adag borostyánszínű löttyöt töltöttem bele. Ismertem már a két férfit, így hát meg sem kérdeztem, hogy kérnek-e jeget az italukba, elég volt egyszer bezsebelnem a kérdésemért járó gyilkos pillantásokat tőlük. Tálcára helyeztem az italokat, majd kioldalaztam a pult mögül, megkerültem az üresen szomorkodó körasztalokat és a bokszukhoz léptem.
– Egészségükre! – mondtam, majd kicseréltem kiürült poharaikat egy-egy telire. A két férfi szó nélkül elvette, ezüstösen csilingelő hangon összekoccintották, majd szájukhoz emelték azokat. Egy utolsó pillantást vetettem rájuk, majd sarkon fordultam és visszatértem a söntés mögé, magamban átkozva modoráért a két egykori aurort, akik mára már törzsvendégnek számítottak nálam. Nem sokat tudtam róluk, és azt a keveset sem tőlük tudtam meg, így aztán nem is tudtam eldönteni, hogy mi több egyszerű pletykánál. Azt például elhittem, hogy kettejük közül a fiatalabbik valami pénzes, aranyvérű családból származó fickó, valamiféle Shafiq, vagy ki, korábban magas rangú tiszt volt, de aztán a háború után állítólag ideológiai okokból maga mögött hagyta a pályát. Azt viszont már kevésbé tartottam valószínűnek, hogy a vele szemben ülő, nyúzott képű veterán, vérfarkas lenne. Vállat vontam és arra gondoltam, hogy végül is nekem mindegy ki fia borja a két fickó, amíg megfelelő mennyiségű aranyat csorgatnak a kasszába. Ez utóbbival pedig, a modoruktól eltérően, sosem volt gond.
Visszahajoltam a rejtvényem fölé, és diadalmasan körmölni kezdtem a függőleges hét, „Ősi boszorkány, a mítosz szerint Japán teremtője” megfejtését: Izanami. A név valóságos gondolatcunamit indított el bennem, egyrészt mert nem is oly rég még japán antik rituáléeszközök után kellett kajtatnom, melynek sikere hozta el számomra magát a lehetőséget az afrikai utamhoz, másrészt mert nevetségesen primitív asszociációkat kezdett gyártani róla az agyam egy másik, számomra kedves névre. Oly mélyen belemerültem utóbbi gondolatmenet édesen nosztalgikus hangulatába, hogy észre sem vettem az érkező idegent.
– Nem hagynád már végre abba, baszki? – sziszegte az illető, én pedig hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy vajon nekem szánta-e a kérdést, vagy a hátam mögött monoton módon vízbuborékokat eregető csikóhalnak. – Egy sört és két lángnyelvet.
Kérem szépen...
A fickó végigpillantott a szűkös vendégkörön, miközben én az italokkal babráltam. Úgy döntöttem elengedem az illemtanórákat, és inkább csak némán kitöltöm a korsó sört és a két pohár lángnyelv whiskyt, amit kért. Abban a tudatban toltam az idegen elé a poharakat, hogy az első adandó alkalommal, amikor máshova figyel, beleköpök valamelyikbe.
– Parancsoljon! Egészségére! – ismétlem szárazon a ronggyá koptatott szavakat, miközben az alak összeszűkült szemekkel méregetni kezdett engem. Volt valami a mosolyában, amitől megszólalt a vészcsengő a fejemben.
– Meg némi infót, ami gondolom itt nincs ingyen…
Felvontam a szemöldököm, és közben igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy egy piszkos rongyot megragadva, poharat törölgetve nekidőljek a pultnak, mint holmi filmes közhelyben.
– Azt sehol sem osztogatják ingyen – felelem neki. – Még Hagridot is meg kell hívnom pár ingyen körre, hogy kifecsegjen ezt-azt az iskolában történtekről, pedig régi haverok vagyunk.
Pillantásom a pulton heverő magazinra, benne a félig kész rejtvényre téved. A sörös korsóra kiült pára nedves csíkot hagyott maga mögött a pulton, amikor a vendég elé toltam az italt. A tócsa most elkezdte feláztatni a magazin jobb felső sarkát.
– Vagy a megfejtésre kíváncsi? Mert akkor még várnia kell egy kicsit. Ma a szokottnál kicsit lassabban haladok.

..a trágár szavak esélyesek...

– Parancsoljon! Egészségére!
Egy biccentéssel köszönöm meg mikor elém kerül a kért ital a megfelelő mennyiségben. Unott arccal küldöm az egyik lángnyelvet a korsóba és pöccintem vissza ügyes mozdulattal a poharat a csapos felé. Az végigszánkázik talpán tompa, mélyen kongó hangon és még csak fel sem borul. Évek, meg a rutin ez is.
Nem tudnám a túloldalon álló korát pontosan belőni és ez zavar. Van olyan idős, mint David vajon? Meglehet. Ahogy újra, érdektelen módon a rejtvénye felé görnyed eltűnődöm, van-e előnye ennek és ha igen, mégis mennyi. Az biztos, hogy tőlem fiatalabb. Nem látszik kifejezetten ambiciózusnak, de ez nem jelent semmit. Sokszor evés közben jön meg ugyebár az étvágy.
– Azt sehol sem osztogatják ingyen. Még Hagridot is meg kell hívnom pár ingyen körre, hogy kifecsegjen ezt-azt az iskolában történtekről, pedig régi haverok vagyunk.
Az öreg vadőr emlegetésére egy őszinte nevetés szerű szalad ki belőlem. Nem hitetlenkedő, inkább az az elmerengő fajta. Pedig nem akarok arra a kurva kastélyra gondolni, ami ott tornyosodik a falu felett és talán valamelyik ablakból kinézve tökéletesen látszana is, mert keserédes emlékeket idéz fel csak bennem. Sophie-t, a kamaszkoromat, anyám elvesztését, a kicsapásomat és persze Hayes-t. Egyik sem jó emlék, de mind hozzám tartozó, a lényem része. Kurvára meghatározó része. És ezek közül az emberek közül mára már mindenki halott, vagyis Hayes ugyan csak félholt.. de ez, vagyis ő, nem lényeges.
– Vagy a megfejtésre kíváncsi? Mert akkor még várnia kell egy kicsit. Ma a szokottnál kicsit lassabban haladok.
A papír felé sandítok. Nem tudom elsőre melyik újság, mai? Tegnapi? Vagy múlt heti? Nem is igazán fontos. A lapok egy-két hétig cikkeztek csak rólunk Annával a Rosewood átadója kapcsán, végre nem a pofám virít minden egyes kurva oldalon a hotel miatt, szóval jó eséllyel nem ismer fel a fickó, innen legalábbis.
- Hmm, nem vagyok otthon a japán teremtéstörénetben. Kínát jobban ismerem…
Sophie sóhajtva nosztalgiázik egy sort a régmúlt emlékeken a Vörös papnőről. A medál újra nehéz lesz a nyakamban, nem durván épp csak jelzésértékűen.
- És talán ez várhat. Az információért cserébe pedig háromszor annyit fizetek, mint ezek itt. – bökök kezemmel az ital együttes árára utalva. Pár aprócska információmorzsáért talán beéri ennyivel, de ha nem szabja csak meg ő az árat, mit bánom én. A pénz nem akadály. Csak eszköz hogy elérjem a céljaim.
- Egy bizonyos Redway-t keresek. Van egy közös ismerősünk, aki szerint itt találom meg.
Elbiccentett fejjel várom kiadja-e az emberem, aki sejtésem szerint önnön maga. S míg olvasni próbálok a testbeszédéből azon tűnődöm el vajon sejti-e hogy a múltja ugyanúgy visszaköszöntve kíséri árnyékot vetve a jövőjére, mint ez a kibaszott varázslóiskola erre az egyszerű kis kocsmára. És benne rám.

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

Követem a fickó tekintetét, és pár másodperc erejéig elidőzök a magazin rongyosra ázott sarkán. Mint holmi betegség, amely kezelés hiányában egyre mélyebbre hatol, mígnem létfontosságú szerveket nem érint, úgy nőtt másodpercről másodpercre a folt, és félő volt, hogy cselekvés hiányában hamarosan írással borított részhez ér. Csak egy mozdulatomba kerülne és megakadályozhatnám, hogy a víz kölcsönhatásba lépjen a tintával, ezzel megmentve a betűket a rájuk váró pusztulástól. Pár rövid pillanatig még kiélveztem isteni szerepemet, majd a papírköteg után nyúltam és a pult egy száraz részére helyeztem át.
– Hmm, nem vagyok otthon a japán teremtéstörténetben. Kínát jobban ismerem…
Szórakozottan törölgetni kezdem a pultot egy konyharuhával, felitatva a páralecsapódásokból ott felejtett vízcseppeket, oda sem figyelve a férfira.
– És talán ez várhat. Az információért cserébe pedig háromszor annyit fizetek, mint ezek itt.
Nem reagálok azonnal. Tovább dörgölgetem a simára csiszolt kőlapot, mintha valami roppant kellemetlen folttal viaskodnék, ami nem várhat egyetlen másodpercet sem. Még egy utolsó simítás, egy ellenőrző szemle részemről, aztán már nem tudom tovább tettetni a munkát. Az ismeretlen alak felé fordulok, de nem szólok, csupán a mozdulattal jelzem számára, hogy hajlandó vagyok meghallgatni a mondandóját.
– Egy bizonyos Redway-t keresek. Van egy közös ismerősünk, aki szerint itt találom meg.
A kettes bokszban ülők hirtelen szinkronban lecsapták asztalukra az üres poharaikat. Ezúttal a fiatalabbik fordult felém, mutatóujját felemelve, jelezvén, hogy újabb kört rendelne. Kihasználtam a pillanatot, és elodáztam a válaszadást, ezzel is értékes másodperceket nyerve magamnak a töprengésre.
– Egy pillanat türelmét kérem.
Újabb poharak kerültek elő, amelyekbe újabb adag whiskyk kerültek, hogy aztán tálcára pakolva a kocsmapultról a kettes boksz asztalára szállítmányozzam őket. Már visszafelé tartottam, mikor óvatosan – gondosan kerülve, hogy az ismeretlen észrevegye – kitapogattam farzsebembe süllyesztett pálcámat. Ugyan a vészcsengő még mindig ott csilingelt a fejemben, a tudat, hogy balhé esetén nem letolt gatyával, fegyvertelenül állok majd az idegen előtt, megnyugtatott.
– Redway… Redway… – morogtam töprengőnek szánt arccal magam elé. – A név ismerősen cseng, de az idejét sem tudnám megmondani, hogy mikor hallottam utoljára.
Szemem sarkából a fickó vonásait néztem, ám ő nem adta jelét annak, hogy felismerte volna mely filmjelenetből kölcsönöztem a hűvösnek szánt mondatomat. Hiába, nem mindenkinek kellett muglik közt felnőni. Ráadásul én egy agglegény, mintaszülőnek kicsit sem nevezhető keresztapát fogtam ki magam mellé, aki inkább tett be egy kazettát a videólejátszóba, mintsem komoly foglalkoztató feladatokkal kössön le engem. Így hát gyerekkorom nagyját a TV előtt ülve töltöttem, és rendkívül hasznos tudással töltöttem meg a fejem.
– Ha megtudhatnám ki küldte ide magát a kocsmámba, talán könnyebben eszembe jut majd, hogy hol hallottam ezt a nevet. De ezzel csak maximum időt nyer magának. Jól mondta, nem lesz ingyen az információ – hüvelykujjammal a pult végében álló, szalagokkal feldíszített, hatalmas befőttesüvegre bökök, mely előtt tábla hirdeti: Gyűjtés a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola Tanulóifjúságáért.

..a trágár szavak esélyesek...

Érdektelenül figyelem a törlőrongyot, ahogy a kezében életre kelve a pultot vixolja fényesre. Mikor int hogy várjak, mert rendelést vesz fel csak némán hátra dőlök. Figyelem, ahogy a borostyánszín italok a poharakba kerülnek azok meg a tálcára és a fickó már ott sincs. Iszok egy kortyot a sörből, ami hideg. Mikor ittam utoljára? Annyi minden történt olyan gyorsan az utóbbi időben hogy alaposan lerészegedni sem volt időm. Talán hiba, talán kellett volna. Ez a mai sem lesz az az alkalom, ezt is tudom már.
– Redway… Redway… név ismerősen cseng, de az idejét sem tudnám megmondani, hogy mikor hallottam utoljára.
Ez a válasz már egy őszinte vigyort csal ki belőlem, mikor visszatérve teszi nekem magát. Kicsit emlékeztet fiatalkori énemre, és tetszik hogy nem adja könnyen a választ.
Kissé előre dőlök és azúrkék tekintetem fürkészően mustrálja de jól szórakozva kérdezek vissza.
- Oh, valóban? Biztos ez? Érdekes...
Remélem sejti hogy akár nagyobb summában fogadnék egyre nagyobb bizonyossággal, ő az emberem. Szereti kéretni magát, hát rendben. Végtére is nem egy könnyen kapható rossz kurva, ez is valami. Értékelni kell a mai világban…
– Ha megtudhatnám ki küldte ide magát a kocsmámba, talán könnyebben eszembe jut majd, hogy hol hallottam ezt a nevet. De ezzel csak maximum időt nyer magának. Jól mondta, nem lesz ingyen az információ.
Pillantásom most a bökés irányába vándorolva a cirádás feliratot fókuszálja be, majd felnevetek és a fejem rázom. Nem is magának akarja? Hihetetlen…!
Valahol meglep, hogy ennyire szívén viseli az ódon kastély lakóinak sorsát mert bár helyes kis kocsma ez, nem gondolnám hogy itt a főleg kiskorúaktól hemzsegő elfeledett faluban a Három Seprű árnyékában olyan kurva nagy lenne a fordalom. De mit bánom én, kezem a kabátomba siklik hogy jóval több galleont tegyek le az asztalra a törlőkendője mellé, semmint az indokolt lenne. Egy megnyerő mosoly kíséretében szólalok meg.
- Redway, amennyire tudom, csak az Összekötő néven ismerte. A kilétét eltitkolta előle, mint sokan mások elől is. Én azonban másik nevet is tudok mellé párosítani, ha érdekli őt persze. Amerika egyik leggazdagabb emberéét és ereklyegyűjtőjéét. Bár ha magát Waltont kérdeznéd, biztosan inkább üzletemberként mutatkozna be, mint jómagam is.
Hát igen, ebből sejtheti na meg a nosztagikus csibészes vigyoromból, hogy Walton meg én egyívásúak vagyunk. Csak most épp… kissé fasírtban. De hát egy nő, pláne egy intelligens, művelt és különleges nő mindig ezt eredményezi.
- Szerinte Redway az egyik legjobb munkaerő egy kis… műgyűjtésre.
És most jön a vesébe látó pillantás. Vajon a pénz és a név elég, hogy megszavazza a bizalmat vagy szimplán lekoptat, mert totálisan érdektelen? Valamiért úgy érzem a kalandvágy ha egyszer beszippantott valakit nem ereszt olyan könnyen. Remélem ez esetben is így lesz, mert most hogy O’Mara szarba hagyott és dobbantott kell egy új szárnysegéd de sürgősen.

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

Összerezzentem a hirtelen felhangzó nevetéstől, és ezzel nem voltam egyedül a kocsmában. A két exauror mogorva pillantással kezdte méregetni a zaj forrását, nevezetesen a pult végében álló idegent, aki mindeközben kabátja mélyébe süllyesztette a kezét. Időm se volt a pánikra, a férfi marka ismét szabaddá vált, ám abban pálca helyett egy marék arany kapott helyet, melyet csilingelő hang kíséretében a pultomra szórt.
Egy röpke pillanatra elmerültem a galleonok számolgatásában, majd felpillantva a fickó mosolygós képével találtam szembe magam.
– Redway, amennyire tudom, csak az Összekötő néven ismerte. A kilétét eltitkolta előle, mint sokan mások elől is. Én azonban másik nevet is tudok mellé párosítani, ha érdekli őt persze. Amerika egyik leggazdagabb emberéét és ereklyegyűjtőjéét. Bár ha magát Waltont kérdeznéd, biztosan inkább üzletemberként mutatkozna be, mint jómagam is.
Arcom kifejezéstelen maradt a szavak hallatán, habár mellkasomban hirtelen nagyobb fokozatra kapcsolt a szívverésem. Volt valami hamisság a vendégem szemében, amely óvatosságra intett. Nem egy hozzá hasonló, haszonleső figurával találkoztam már az utam során. Jól tudtam, hogy az efféléknek azt sem szabad elhinni, amit kérdeznek.
– Üzletember, mi? – felhorkantottam, majd szórakozottan vakargatni kezdtem a borostámat. – És ugyan mit akar egy gazdag „üzletember” egy olyantól, mint Redway?
Átverni, kihasználni, meglopni, esetleg bosszút állni rajta, mi mást?
– Szerinte Redway az egyik legjobb munkaerő egy kis… műgyűjtésre.
Pár másodpercig némán álltam a férfi vesébe látó pillantását, amely idő alatt a légy zümmögését is hallani véltem. Valamiért úgy éreztem, hogy Shafiq és az öreg is nyitott fülekkel várja az eseményeket. Mikor újból megszólaltam, hangom komolynak, sőt mi több türelmetlennek hatott.
– Nem tudom ki maga, ahogy azt sem, hogy miért tesz úgy, mintha nem tudná pontosan, hogy kié ez a hely – a hátam mögött újabb buborékok pezsegtek fel a csikóhal szájából. – Viszont nem egy magához hasonló szerencsevadásszal találkoztam már ahhoz, hogy tudjam milyen az, amikor épp valami ostobaságba akarnak belerángatni.
Magam elé húztam a magazint, benne a félbehagyott kérdéssorral, majd tekintetemmel a pennám után kezdtem kutatni, melyet végül a sörcsap mellett találtam meg. Felvettem a korábbi hanyag pózomat és folytattam a rejtvényfejtést.
– Egyébként abból is látszik, hogy komolytalan ez a „műgyűjtés” projekt, vagy minek is nevezte – vetettem oda lustán, fel se pillantva az újságból – hogy engem keresnek és nem a professzort. Ő a nagy koponya, én csak… ehhez értek.
Beszéd közben gyors lefordítottam egy régi, rúnákkal írt szöveget, majd az így kapott szöveget beírtam a huszonkilences kérdés válaszaként.
– Vagy lehet félreértettem, és műgyűjtés alatt az itteni festményekre gondol. Ez esetben nyugodtan nézelődjön. Mindegyik eladó, de csak a saját képeim esetében tudok én árat mondani, a többihez maximum elérhetőséget tudok adni.
A két auror felállt, majd ketten két irányba indultak el. Az öreg a kijárathoz lépett és a kabátjával babrált, míg a fiatalabb, öltönyös a pulthoz lépett és további galleonokat szórt a pultra az idegen pénzérméi mellé.
– Minden rendben volt, uraim? Örültem a találkozásnak. Jöjjenek legközelebb is! – újfent félretoltam a feladatsort, majd a pennát az újságlapokra ejtve, a farzsebembe süllyesztett varázspálca után nyúltam. Úgy ítéltem meg, hogy már túl sok pénz hever a pulton, így pálcám egy intésével az auroroktól kapott összeget a kasszába, az idegen érméit pedig, az ígért módon, az üvegbe parancsoltam. Az öltönyös megköszönte az italt, majd társa mellé lépett, aki idő közben kitárta a bejárati ajtót, hűvös, őszi levegőt eresztve be a kocsmába. Egy utolsó, bizalmatlan pillantást vetettek a bőrkabátos idegenre, és bár lehet csak képzelődtem, de mintha megvonták volna a vállukat, mielőtt kiléptek volna a szűk sikátorba. Az ajtó kattanva csukódott mögöttük, ahogy kettesben hagytak minket a Csikóhalban.

..a trágár szavak esélyesek...

A felém forduló figyelő tekintetekre csak egy sanda oldalpillantást vetek. Mióta Nott-al összesodort az élet kevésbé tartok az aurorok társaságától, de persze ez sem jelent semmilyen életbiztosítást.
Jobb lenne óvatosnak lenni
Búgja Sophie és tudom igaza van. Nem a csapostól tartok, ő nem a az az izompacsirta erővel oldok meg mindent fajta, ami nem is baj. Még csak nem is feltétlen az aurorok külleme a gond, lehet le tudnám akár bűbájjal, akár izomerővel is szerelni őket… ellenben a figyelem. Jobb lenne beleolvadni a szürkeségbe.
– Üzletember, mi?
Széttárom a kezeim, amolyan mit tehetek én róla stílusban. Érzem a hanglejtésen, hiszi is meg nem is. Bevallom, szeretem ezt. A szerepeket és az ezekből fakadó változatosságot. Néha jó egyszerű középszerű svindlernek lenni. Egy zsebtolvajnak minden kötöttség nélkül. Jó máskor, mint most is kalandorként ereklyék, ritka kincsek után szaglászni ami sokszor tud unalmas lenni vagy vezet zsákutcába, de voltak szorult helyzeteink is O’Marával. Ám az esetek többségében a többezer fontos öltönyökben a komoly ember szerepe nyitja meg előttem igazán a kapukat és velük a lehetőségeket. Az időm nagy része tehát erre a szerepkörre korlátozódik és csak akkor jövök rá mennyire hiányzik a többi vagy hogy azok is én vagyok, mikor kényszerűen ki kell törnöm ebből. Remélem nem válik okafogyottá a helyzet és Redway, aki ha jól sejtem velem szemben áll nem lesz sokáig olyan mint, egy szende menyasszony.
[color=#4444444]– Nem tudom ki maga, ahogy azt sem, hogy miért tesz úgy, mintha nem tudná pontosan, hogy kié ez a hely. Viszont nem egy magához hasonló szerencsevadásszal találkoztam már ahhoz, hogy tudjam milyen az, amikor épp valami ostobaságba akarnak belerángatni. Egyébként abból is látszik, hogy komolytalan ez a „műgyűjtés” projekt, vagy minek is nevezte, hogy engem keresnek és nem a professzort. Ő a nagy koponya, én csak… ehhez értek.[/color]
Széles vigyorral nézem őt elvégre olyan ez, mint egy beismerő vallomás a részéről és mikor felpillantva találkozik a tekintetünk, akkor hajolok csak közelebb és bökök a huszonkilences sorba frissen beírt rúnák megfejtésére.
- Ez pontosan elég.
Nyomom meg a legelső szót, hogy mély hangtónust adjon jelentőségét kihangsúlyozva. Mert igen, épp erre van szükség. Tudásra, némi állóképességre, céltudatosságra és eredményességre. O’Mara is az eszével jutott oda ahova, végső soron én magam is. Csak a Nott féle aurorok szakmájában előny a fizikum. Nekem gyors, csendes, eszes és lojális valaki kell. De vajon ő az e? Sophie szerint persze nem, de ő mindig sötéten látja az idegeneket tisztelet annak az egy kivételnek. A medál most is inkább a bőrömhöz simul, hogy minél messzebb kerüljön a másiktól.
- A professzor öreg, nem bírna hosszú utazást, ellenben ő is Redway-t ajánlotta. Ugye milyen kedves?
Nem hízelgek, ez valódi elismerés ami a hangomban is visszaköszön. Nem sokan látják be, ha egy feladat meghaladja őket és büszkék is arra hogy van, aki a tudásukat tovább viszi, túlnőve őket. Talán egy nap én is így leszek David-del. De az a nap nem ma van.
– Vagy lehet félreértettem, és műgyűjtés alatt az itteni festményekre gondol. Ez esetben nyugodtan nézelődjön. Mindegyik eladó, de csak a saját képeim esetében tudok én árat mondani, a többihez maximum elérhetőséget tudok adni.
Somolyogva pillantok szét, mintha csak most tűnnének fel a képek. Nem rossz egy-kettő, meg kell hagyni, de a többség azért elég középszerű. Épp ezt a pillanatot választja a kétszemélyes asztaltársaság, hogy a távozás mezejére lépjen, amit nem is bánok. Egy kurta biccentéssel köszönök el egy udvarias mosoly keretében mikor az egyik mellém lépve kifizeti a tartozását és ahogy ajtón kívül kerülnek kissé oldottabban hátrébb dőlve a szék támlájának támaszkodva szólalok meg.
- Alkut ajánlok. Megveszem az összes itteni festményt, és a munkáért cserébe annyi pénz ajánlok, amiből két Csikóhal is nyitható. Sőt ha kell egy teljes éven át finanszírozom a taknyos roxfortosok hobbigyűjtését is legyen az bármi, tök mindegy. A lányom majd örül ennek…
Vagy pont hogy nem.. közli nyers cinizmussal Sophie és a szarkazmusa szórakoztatóan üdítőnek kellene hogy hasson de most csak bosszant. Biztos a kurva kastély hatása ez is.
- Szóval, kellően felkeltettem most már Mr. Redway az érdeklődését ahhoz, hogy hajlandó legyen meghallgatni a részleteket is?
Vonom fel a szemöldököm és rámeredek. Kicsit olyan ez mint a bűvész meg a kalap, épp leleplezi a meglepetést, de nincs értelme tovább futni a köröket. Ő maga vállalta fel igazából saját kilétét. Ha letagadja, akkor nem lesz semmilyen téren beszervezhető amúgy se. Keresnem kell ez esetben mást, ami nettó időveszteség és ezt bosszantó mód inkább Alexej kiiktatására szánnám. Kijárna már a fejébe egy csinos kis golyó a nevemmel. Ha meg mégiscsak elcsábítja az alku, kapok egy halom képet, ami mehet a Rosewood lakosztályaiba, egy halom taknyos által írt köszönőlevelet az íróasztalomra egy új munkatársat és ha az a munkatárs ügyes, márpedig a professzor és Walton is erről biztosított, akkor talán magát a fájdalom tőrét[/i[ is. Nem is annyira rossz, főleg ha az utóbbi.

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

Kezdett roppantul idegesíteni a fickó a folytonos vigyorgásával, ahogy pedig közelebb húzódva a rejtvényem frissen megfejtett sorára bökött, szabályosan kirázott tőle a hideg.
– Ez pontosan elég.
Összehúztam a szemöldökömet, és a rám jellemző imposztorszindrómával küszködve azon kezdtem el járatni az agytekervényeimet, hogy vajon miféle amatőr munka lehet az, ahol egy Hírverő szintű lap Zs-kategóriás keresztrejtvényének megfejtése már elég ajánlólevél. Persze ezen a téren mindig is kissé szigorúan mértem magam, és hajlamos voltam túlgondolni a feladatokat, ráadásul egész életemben azon szerencsétlenek táborát erősítettem, akik egy adott tudomány mélyére ásva csak az újabb és újabb kérdéseket fedezik fel, és egyre bizonytalanabbá válnak, egyre inkább kérdőjelezik meg a saját tudásukat.
– A professzor öreg, nem bírna hosszú utazást, ellenben ő is Redway-t ajánlotta. Ugye milyen kedves?
Összehúzott szemöldököm egy pillanat alatt egyenesedett ki, hogy aztán ívesen felkússzon homlokom közepére. A férfi hangja ezúttal másképp csengett. Valahogy eltűnt belőle az a behízelgő, nyájas fűszer, amit akkor használ az ember, ha valakit rá akar szedni egy olyan dologra, amit a másik nem akar. Kölyökként nem egyszer szóltam ekként, hogy hamis szavakkal az ágyamba csábítsam a lányokat. Rég volt, és nem is igazán voltam büszke rá, de mindenesetre arra jó volt, hogy felismerjem a szándékot. Éppen ezért volt nyugtalanító a szavak mögül hiányzó hamiskás hanghordozás. Talán megbolondultam, de mintha egy pillanatra úgy tűnt volna, hogy szabályosan elismerően szól. Ha valami, hát ez teljesen elbizonytalanított.
Nem tudtam mit gondoljak a férfiról. Egyfelől kicsit sem volt szimpatikus, és már messziről bűzlött, hogy nem egészen a törvényes üzletekhez szokott. Másfelől, ha valóban beszélt az öreggel, és ha ő valóban bedobta neki a nevem (márpedig kitől mástól tudta volna meg azt?), akkor az azt jelentette volna, hogy talán mégis érdemes lenne meghallgatnom őt. Merthogy afelől kétségem sem volt, hogy a professzor jót akar nekem, és hogy eszébe sem jut szánt szándékkal veszélybe sodorni engem. Mármint azon felül, amilyen veszéllyel az átoktörői munka alapból jár.
– Alkut ajánlok – mondta, miközben lazán szétterpeszkedve a szék támlájára helyezte a kezét. Láthatóan sokkal oldottabb hangulatba került az aurorok távozásával, mely ténytől kicsit sem lettem nyugodtabb.
– Megveszem az összes itteni festményt, és a munkáért cserébe annyi pénz ajánlok, amiből két Csikóhal is nyitható. Sőt ha kell egy teljes éven át finanszírozom a taknyos roxfortosok hobbigyűjtését is legyen az bármi, tök mindegy. A lányom majd örül ennek…
Sercegő hang kíséretében végigsimítottam a borostámon, mintegy mellékcselekvésként, míg időt nyerek magamnak, hogy eldöntsem mi legyen. Aztán lassú, kimért mozdulatokkal egy tiszta pohár után nyúltam, amelyet koppanva magam elé helyeztem a pultra. Előttem még ott hevert az üveg, benne a borostyánszínű folyadékkal. Lecsavartam a kupakot és jó két ujjnyit áttöltöttem a whisky tartalmából a pohárba.
Egy hajtásra ittam ki a tömény szeszt, majd leeresztve a kiürített poharat, tekintetemet a férfira függesztettem.
– Ki maga?
Jobb kezemet magasba emelve, kézfejemet a vendégem felé mutatva emeltem mutatóujjamat az ég felé, mintegy számolva, hogy ez volt az első kérdésem, de még továbbiak várhatók.
– Mi a kincs?
– Mekkora a kockázat?
Mutató és középső ujjamhoz végül csatlakozott a gyűrűs is, majd leeresztettem a karomat, jelezvén, hogy egyelőre e három dologra vagyok leginkább kíváncsi, habár a kérdések sorrendje nem feltétlenül tükrözte a prioritásukat, bár erről a férfi nem tudhatott. Tagadhatatlan, hogy az én múltammal szinte sóvárogtam egy újbóli kalandért, és tudni akartam milyen ereklyét szemelt ki magának a megbízó, ám leginkább arra voltam kíváncsi (és ezt szintúgy a hányattatásokkal tarkított előéletem számlájára írtam) hogy ugyan mekkora valószínűséggel fogok fűbe harapni a kincs hajkurászása közben. Egy életre elég sötét varázslóhoz volt már szerencsém, és nem kívántam újfent vásárra vinni az irhámat.
E gondolatra önkénytelenül is végigsimítottam a Gray által ejtett hegeimen.

..a trágár szavak esélyesek...

Ha valaki elbizonytalanodva dilemmázni kezd akkor már nyert ügyem van. Az évek és a rutin dolgozik, és bár ügyes pókerjátékosként elrejtem a tényt, hogy már megfogtam magamban belül azért somolyog a lelkem. Vele együtt örül Sophie is, a siker közös minden esetben de azért persze továbbra is vannak fenntartásai. Ahogy mindig.
Hagyom a vizslatást, ahogy a gondolkodási időt is megadom. Állom a másik tekintetét is, mert ez egy türelemjáték. Nem mondom hogy a legügyesebb vagyok benne, lenne hova fejlődnöm de ha felismerem szükségességét tudok azzá válni. Türelmessé. És most, talán a professzor, talán a kincs de meglehet a pénz ígérete csábít. Még egy whiskey is lecsorog a torkán, mintha az segítene eldönteni a késpenge mely oldalát válassza, melyen egyensúlyozik képzeletben. Hát igen, ez csak üzlet. Csak üzlet. És ha ez az ára Volkova szabadságánal Waltonnál, kész vagyok érte bármit megadni.
Sophie halk sóhajjal nyugszik bele és már nem firtatja a miérteket. Ezen a ponton már túl vagyunk.
– Ki maga?
A kérdés váratlanul ér, oly annyira hogy mire válaszolhatnék Redway folytatja a pult túlfeléről, megemelve a kezét.
– Mi a kincs? Mekkora a kockázat?
Merlinre esküszöm nem neki szól a röhögésem, de akaratlanul is kirobban belőlem. Szemeim körül apró ráncok jelennek meg, oldalam fájni kezd. Mikor volt ilyen utoljára? Nem emlékszem rá. Üdítően hat, hogy a másik nem ismer fel. Ad egyfajta… varázst. Abból az egyszerű sajátos fajtából nem a mágikusból. Még mindig nevetésbe áthajlóan válaszolok.
- Bo…bocsánat, de…. nem szoktam hozzá… hogy… nem ismernek fel… azonnal.
Összeszedem magam és felé nyújtom a kezem. Hangom újra normális, de a kedélyesség megmarad benne.
- Chrisropher Cartwright.
Biccentek is hozzá. Közben azon tűnődöm mennyire lekötik a rejtvények és csakis azok ha a hetekkel ezelőtti címlapfotók így elkerülték a figyelmét.
- A kockázat mindig nagy, minden ritkaságnak számító tárgynál. De ezt nem gondolom, hogy részleteznem kellene.
Vigyorgok a pohár felett rá, aztán úgy döntök nem melegítem tovább én sem azt a lángnyelvet, és lehajtom. Jó erős, égetni kezdi a torkom és a tüdőm.
- A konkrét kutatásom célja egy da Vinci tőr. Más néven a Fájdalom tőre. Meglehet hallott már róla, de ha nem hoztam egy kis leckét, mint a suliban. Illetve itt az általunk összegyűjtött minden információ is. Ebben mindent megtalál.
A kabátom belső tértágított zsebéből előveszem a dossziét, benne Anna gyöngybetűs írásaival, a római könyvtárban talált folyóvidéki trollokat ábrázoló könyv ide vonatkozó lapjaival, a fennmaradt rajzok a tőrről és a rúnákról. A pulra teszem és a férfi felé tolom.
- Eredetileg egy másik kincskeresővel mentem volna, de ő bemondta az unalmast. Sajnálatos módon mire lett volna más a helyére, szabotálták az utunkat így elhalasztottuk. Most újra ugyanaz a helyzet áll fenn, ide kötnek a… az ügyeim. A tőrre viszont sürgetőbben lenne szükségem, mintsem gondoltam volna. Így kénytelen vagyok magát megbízni és… mivel ez az egész kétszemélyes útra volt tervezve, választhat valakit maga mellé, ha akar. Fogja fel egy ingyen nyaralásnak Toszkánába, némi extra melóval.
Vonok vállat mintha mindegy lenne. Valahol sajnálom hogy Annával mi ezt kihagyjuk, de Zharkov kiiktatásáig nem kockáztatunk, ebben maradtuk.
- És ha ezt megoldja, lesz majd egy másik megbízásom is. Az jóvalta… nehezebb. És még ettől is kalandosabb. Ezt megígérhetem.
Most már csak azon áll vagy bukik a dolog, mennyire kalandkedvelő. Franc esne Elliotba hogy nyugdíjba ment. Kihúzhatott volna még pár évet mielőtt bájitalkotyvasztósdik játszik. Na mindegy.

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

A Csikóhal zengett a férfi nevetésétől, amit egyelőre békésen tűrtem, ám kezdett fogyni a türelmem. Ki nem állhattam, ha valaki tudatlan hülyének néz, a fickó lekicsinylő nevetését pedig pont ennek jeleként tudtam be.
– Bo…bocsánat, de…. nem szoktam hozzá… hogy… nem ismernek fel… azonnal.
A pillanat törtrésze alatt kúszott fel bennem a pumpa.
Minden bizonnyal a királynőhöz van szerencsém személyesen. Mekkora hülye vagyok, hogy nem ismertem fel azonnal – morogtam magamban, gondosan összeszorított állkapoccsal, hogy még véletlenül se mondjam ki hangosan a gondolataimat.
Talán régebben a fickó arcába röhögtem volna én magam is, miután jól helyretettem a hatalmas egóját, de az élet végül másmilyenre formált. Óvatosabb voltam, és inkább lenyeltem a csípős megjegyzéseket, elmémet pedig (a Gray által akaratlanul megtanított módon) okklumencia segítségével, mintegy kristálypalotát, többszörösen is lelakatoltam.
A férfi nevetése elhalt, ő pedig kezét nyújtotta felém, amit rövid mérlegelés után bár, de végül elfogadtam, igaz a viszolygásomat nem tudtam legyűrni.
– Chrisropher Cartwright – mutatkozott be, és ha azt hitte, hogy ettől majd megváltoznak a vonásaim, hát tévedett. A várt hatás elmaradt, a név nem mondott nekem semmit.
– Owen Redway – morogtam.
Egy pillanatig eltűnődtem rajta, hogy vajon fel kellene-e tennem neki a kérdést, hogy mégis honnan illene őt ismernem, de végül elvetettem az ötletet. Ha olyan fontos valaki lett volna, akkor bizonyára hallottam volna a nevét külföldön is, a Szombati Boszorkány címlapszereplőivel pedig nem foglalkoztam.
– A konkrét kutatásom célja egy da Vinci tőr. Más néven a Fájdalom tőre – fogott bele a feladat részletezésébe. – Meglehet hallott már róla, de ha nem, hoztam egy kis leckét, mint a suliban. Illetve itt az általunk összegyűjtött minden információ is. Ebben mindent megtalál.
Cartwright ezen mondatára a kabátja belső zsebébe csúsztatta kezét, majd mire ismét előhúzta azt, abban már egy vékonyka dosszié szerepelt. Lerakta a pultra a papírköteget, majd elém tolta azt. Egyelőre nem nyúltam a lapok után, csupán levettem szemeimet a férfi arcáról és helyette lefelé fordítottam tekintetemet a borítót bámulva. Igyekeztem felidézni, hogy hallottam-e már korábban az említett ereklyéről akár a professzortól, akár valamelyik könyvből, de nem rémlett semmi ilyesmi. Ez a tény újabb tétel volt a baljós előjelek listán.
– Eredetileg egy másik kincskeresővel mentem volna, de ő bemondta az unalmast – magyarázta tovább a fickó. – Sajnálatos módon mire lett volna más a helyére, szabotálták az utunkat így elhalasztottuk. Most újra ugyanaz a helyzet áll fenn, ide kötnek a… az ügyeim.
Újfent a borostám vakargatásával fedtem el a töprengéssel töltött időt, miközben a papírokról újfent Cartwright arcát kezdtem fixírozni.
Vajon miféle ügy köti őt ide, ami miatt nem utazhat el? Lehet körözés alatt áll?
– A tőrre viszont sürgetőbben lenne szükségem, mintsem gondoltam volna. Így kénytelen vagyok magát megbízni és… mivel ez az egész kétszemélyes útra volt tervezve, választhat valakit maga mellé, ha akar. Fogja fel egy ingyen nyaralásnak Toszkánába, némi extra melóval.
Most először rajtam volt a sor, hogy elnevessem magam, habár mindezt sokkal diszkrétebben tettem, mint a velem szemben álló férfi. Néma kacajjal véleményeztem a kétszemélyes út ötletét. Ugyan kit is vinnék magammal? – kérdeztem magamtól. Audrey óta nem volt párkapcsolatom, és őszintén szólva a barátok sem vetettek fel túlzottan, de nem is hibáztattam őket, elvégre én voltam az, aki se szó, se beszéd külföldre menekült.
– És ha ezt megoldja, lesz majd egy másik megbízásom is. Az jóvalta… nehezebb. És még ettől is kalandosabb. Ezt megígérhetem – fejezte be végül, s a beálló csendben végre lehetőségem nyílt válaszolni.
– Lassan a testtel, még ezt a munkát sem vállaltam el – intettem türelemre a fickót, majd lustán lapozgatni kezdtem a korábban elém rakott dosszié tartalmát.
– Mikorra kellene választ adnom önnek?
Ám még mielőtt felelhetett volna a feltett kérdésemre, a Csikóhal ajtaja kitárult és falusiak egy kisebb csoportja tódult be az ajtón. Végig sem mérve az érkezőket, ösztönösen eltüntettem a dossziét a pultról, mielőtt azok a söntéshez érhettek volna.
– Üdv Owen! Légy oly kedves és tölts mindnyájunknak egy-egy korsó mézsört – kurjantotta egy magas, kopaszodó férfi, akiben egy törzsvendégemre ismertem.
Gyors fejszámolás következett, majd sorra az üvegkorsók után nyúltam, közben a szemem sarkából Cartwrightot figyeltem. A társaság többi tagja időközben ledobta magát egy közeli asztalhoz, az az egy pedig, aki a rendelést leadta, tenyerével a söntésen dobolt, és a csikóhalas festményt nézegette.
– Parancsolj, Frank – mondtam, miközben öt teli korsót pakoltam a férfi elé. – De szívesen kiviszem ám nektek.
– Ne bajlódj, öreg cimbora – legyintett Frank, majd igazi profi módjára felnyalábolta a teli korsókat. Ekkor pillantása megakadt Cartwrighton. – Hé, magát ismerem! Maga nem...

..a trágár szavak esélyesek...

– Owen Redway.
A bemutatkozással egybekötött kelletlen morgás nem kerüli el a figyelmem. Megmosolygom, látszik, hogy nincs ínyére kiadni személyét, de talán már mindegynek ítélte.
- Nolám, szóval a megérzésem nem csalt.
Piszkálom tovább azt a bizonyos alvó sárkányt, bár igazából ostobaság a részemről. Ezzel nem leszek szimpatikusabb Mr. Szkeptikus szemében, mert az az átható tekintet és az a semmitmondónak látszó arc bizony ezt akarja tudtomra adni. Jobbnak látom kielégíteni a kíváncsiságát a tőrrel kapcsolatban és meglep bár hangot de még rezzenést sem adok hogy nem nyúl egyből a dosszié felé. Valahogy azt vártam volna hogy kapva kap a lehetőségen, és van benne egyfajta olthatatlan mohó vágy az ismeretlen után, de végtére is az önuralom is szép erény… Milyen kár hogy bennem ez jóvalta kevésbé van meg.
Owen csak a borostáját dörzsölgeti, mintha az megoldást szülne vagy segítene bármiben is, én meg jobb ötlet híján kivárok. Sophie is erre int, ne legyek tolakodó mert csak elriasztom. Van igazság ebben a teóriában hát ujjaim jobbára a hideg söröskorsó szélén dobolnak.
– Lassan a testtel, még ezt a munkát sem vállaltam el.
Jogos. Halk sóhajjal biccentek, hogy igaza van. Először egy dolgon legyünk túl majd utána fókuszálhatok a Szilánkra, amit volt olyan kedves és Dakota ügyesbajosan elhagyott nekem. Faszom.
– Mikorra kellene választ adnom önnek?
Most rajtam a sor, hogy kivárjak egy gondolkodásnyi pillanatot s már épp szóra nyitnám a számat, mikor az ajtó hangos dörduléssel vágodik ki hogy bebocsájtást nyerhessen hűlt helye által egy nagyobbacska társaság. Redway az újonnan érkezőkre emeli a tekintetét és én is lekövetem aztán inkább visszafordulok és a Roxfortnak gyűjtött érmés bödönt fixírozom.
– Üdv Owen! Légy oly kedves és tölts mindnyájunknak egy-egy korsó mézsört!
Beszélgetőtársam rögvest engedelmesen munkához is lát, ahogy egy jó csaposhoz illik, miközben a rendelő idegen mellém lép és ujjaival dobolni kezd. Megmosolygom de nem fordulok az idegen felé, van bennem és a szám sarkának felfele görbülésében egyfajta neheztelés iránta, végtére is csak megzavarták az… üzletemet.
– Parancsolj, Frank. De szívesen kiviszem ám nektek.
A pulton koppannak a söröskorsók és remélem megragadva odébb áll a csapathoz, de sajnos nem egészen ez a forgatókönyv zajlódik le.
– Ne bajlódj, öreg cimbora. Hé, magát ismerem! Maga nem...
Hát ami elkerülhetetlen az elkerülhetetlen, lássuk be. Egy pillanat alatt elmormolok egy kósza baszdmeget magamban, aztán tenyérbemászó mosollyal fordulok Frank felé. Biccentek neki köszönésképp. Sophie megborzong a nem túl szívderítő figura láttán.
- De. Chris Cartwright. Üdvözlöm Frank! – unott természetességgel fogok vele is kezet és mutatkozom be.
- Aztán mi járatban erre, uram?
- Tudja, iskolaügy. – pillantásom Owenen nyugszik, meg a mögötte lévő táblán, amelyeket a galleonjaim hízlalnak. A mappa időközben kámforrá vált egyetlen gyors sebes mozdulatnak köszönhetően, innen egyértelmű hogy Redway ugyanúgy számít az én diszkréciómra mint jómagam az övére.
- A lányom ide jár, a Roxfortba, és miatta…
- Nem is tudtam hogy van egy lánya! De.. mondja csak… ahhh a csudába jó egészséget maguknak!
Mivel kiáltanak az italért Frank kénytelen indulni, bár érződne hogy szívesen eldiskurálna még itt. Míg ő elsiet van pár pillanatom hogy gyors búcsút mondjak a csaposnak, mivel nem szándékozom a fél napomat ismeretlenekkel eltölteni csak mert számukra… érdekes vagyok.
- A választ minél hamarabbra várom. Ide üzenjen ha döntött és itt talál meg, ha személyesen keresne fel. Ajánlom ne keverje össze.
A pultra teszek egy névjegykártyát, két oldalas, az egyik Graden Lodge címe, ahova a baglyot várom a másikon Camden Eye elérhetősége, ahol még ha nem is vagyok ott David mindig és majd tájékoztat.
- Sajnos szorít az idő. Örülök hogy megismerhettem Mr. Redway. Remélem még találkozunk.
Biccentek a másik felé, és térülök fordulok mire a törzsvendégnek számító Frank kiszabadul társasága vonzásából én már ajtón kívül tudjam magam. Sophie örül hogy már nem a kis kocsma hangulata telepszik ránk, a medál könnyűvé válik én meg csak egyetlen komor pillantást vetek a nem is olyan távoli kastéyra. Ott van Mirabella, felkereshetném, de… mit mondjak neki? Inkább hagyom a francba az egészet és egyetlen csettintéssel elhoppanálok haza, Annához.

Köszöntem a játékot!
A helyszín szabad!

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

Összehúzott szemmel figyeltem a közjátékot, amit Frank felismerése vont maga után. Cartwright a lehető legtenyérbemászóbb arcával fordult a falusi felé, majd egymás után koppantak a söröskorsók a söntés pultján, ahogy Frank kapkodva szabaddá tette jobbját, csakhogy belecsaphasson műkedvelő vendégem markába. Meglehet, Mr. Cartwright korábban nevetésre fakadt attól, hogy jómagam nem ismertem fel őt, most mégis úgy éreztem, hogy szívesen lemondott volna áldatlan hírnevéről.
- Aztán mi járatban erre, uram? - faggatózott Frank, amire alig hallhatóan megköszörültem a torkomat, ámbár eredménytelenül. Megszokhattam volna, hogy törzsvendégeim nagy része nem tartozik az éles kések közé abban a bizonyos fiókban. Mi tagadás, kedves, jóravaló emberek, de azért mégiscsak egyszerű falusiak voltak, és mint olyanok, nem épp a tapintatosságukról voltak híresek, és nem gyakran vették észre magukat.
Tekintetünk egy pillanatra találkozott Mr. Cartwrighttal, néma kommunikáció zajlott le köztünk, majd a titokzatos vendégem megkapta a kérdésére a választ.
- Tudja, iskolaügy. A lányom ide jár, a Roxfortba, és miatta…
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha ez az információ morzsa csupán olaj lenne a tűzre, Frank valósággal izgalomba jött tőle, és már vette volna fel a söntésnél beszélgetők tipikus pózát, amikor is egy kiáltás harsant az ivómban: Frank társasága hiányolni kezdte az italokat.
- ...ahhh a csudába jó egészséget maguknak! - szólt, majd felnyalábolva a söröskorsókat, hátat fordított nekünk.
Cartwright kihasználta a pillanatnyi csendet, és ismét felém fordult.
- A választ minél mihamarabbra várom. Ide üzenjen ha döntött és itt talál meg, ha személyesen keresne fel – mondta, azzal egy névjegykártyát csúsztatott elém. - Ajánlom ne keverje össze.
Megforgattam ujjaim közt a kis cetlit, majd némán bólintottam, hogy vettem az adást: levél Graden Lodge címre, személyes találkozó pedig a Camden Eye címen. A kis cetlit ezzel a mozdulattal a mappa tetejére hajítottam, ami a pult alatti polcon lapult.
- Sajnos szorít az idő. Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Redway – búcsúzott. - Remélem még találkozunk.
- Minden jót önnek, Mr. Cartwright!
A Csikóhalat söröskorsók koccanásának zaja töltötte be, amely elnyomta a férfi mögött becsukódó ajtó hangját, majd Frank asztaltársasága, miután ki-ki húzóra magába döntötte az italát, hangosan belekezdett a hős Odo balladájába. Jómagam talán még hosszú percekig gondolataimba merülve bámultam volna az ajtólapot, ha nem térített volna magamhoz a vendégek kurjantása. Megráztam a fejemet, majd gyors csapoltam mindenkinek egy-egy sört, amit aztán személyesen vittem ki az uraknak, hogy percekkel később jómagam is nevetve becsatlakozzak az következőnek felcsendülő nótába.

***

Álmatlanul feküdtem az ágyamban, bámulva hálószobám plafonját, amely mintha mozivászonná változott volna lelki szemeim előtt. A legkülönfélébb jelenetek váltották egymást: a régi Csikóhal, még Londonból, egy elhagyatott temető, a függőágyakkal teleaggatott Szükség Szobája, Afrika, a roxforti kviddicspályát alkonyi fénybe borító nap sugarai. Kicsit puhábbra pofoztam a párnámat, majd az oldalamra fordultam.
Vajon mi lehet most vele?
Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, és reménykedve kaptam fel a fejemet minden egyes ajtónyitásnál, amikor új vendég érkezett a Csikóhalba, hátha egyszer az ő sziluettjét pillantom meg a bejáratban.
Csak nem akart jönni az álom. Ülőhelyzetbe tornáztam magam, majd ledobtam magamról a takarómat és kikeltem az ágyból. A padló hideg volt, ahogy mezítláb átkeltem a hálószobámon, magamhoz véve a pálcámat.
- Lumos! – gondoltam, majd az apró lángocska fényénél kibotorkáltam a folyosóra.
A lépcsőfokok panaszosan nyikorogtak talpam alatt, mígnem elértem a földszintet. A kocsmába vezető ajtó zárva volt. Rákoppintottam a pálcámmal, mire az ajtó nyelve koppanva visszahúzódott a tokból.
A Csikóhal üresen ásított az asztalokon pihenő széklábak, égnek meredő erdejében. Nem is csoda, hiszen hajnali fél négy volt, tudtam meg a falra szerelt jókora óramutatóktól. Egy intésemre fény gyúlt a söntés lámpáiban, és ezzel egyidejűleg a pálcám végén kialudt a pislákoló láng. A pult mögé lépve leemeltem egy üveg rumot a polcról, majd jó két ujjnyit töltöttem annak tartalmából egy tiszta pohárba. A számhoz emeltem az italt, ám a mozdulat ekkor félbemaradt, mert pillantásom megakadt egy mindaddig hanyagul félredobott tárgyon. A pult alatti polcon egy dosszié hevert.
Ott álltam mezítláb, kezemben egy szám elé emelt pohárral, és szinte hallani véltem az ordító csendben a fejemben zakatoló fogaskerekek hangját. Tudtam jól, ha beleolvasok az aktába, onnan nincs visszaút. De vajon tényleg ez a csendes, visszahúzódó élet való nekem? Tényleg nem vágyom több kalandra?
A kviddics pályára gondoltam. A kezemben éreztem a kezeit, és hallottam a hangját.
- Nézz ide, nézz rám!
Hirtelen ötlettől vezényelve magamba döntöttem az italt. A kiürített pohár a talpán egyensúlyozva pörgött, ahogy lendületből, szabályosan a pultra hajítottam azt, de már nem foglalkoztam vele. Vakmerő dolgot, hülyeséget akartam csinálni. A dosszié kinyílt. Nem volt visszaút.

***

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!

Árnyak ellen botorság harcolni..?

mood (https://www.youtube.com/watch?v=stsNVpOKSXE)

look (https://images.vs-static.com/bnckBXhwYXZfFLvI_0JeGvcou8Y=/0x442:1080x1252/500x0/147914324_742805466669848_1425490700264786360_n_328f8dfdbe/147914324_742805466669848_1425490700264786360_n_328f8dfdbe.jpg)

(https://wallpapers.com/images/hd/girl-shadow-pictures-g4nar9o1tjn7k379.jpg)

to: Owen
2005.02.05.

A családon belüli erőszak kérdése régóta a szívügyem, így amikor az EBT ügyvezető igazgatójaként felkértek erre a fotózásra, egy szívverésnyi idő sem kellett ahhoz, hogy igent mondjak. Csak a válaszom után tudtam meg, hogy a fotózást ezúttal egy magánszemély finanszírozza... ami egyben elkeserített, másrészről viszont reménnyel töltött el. Végtelenül szomorúnak érzem, hogy a Mágiaügyi Minisztérium számára a mai napig nem olyan prioritás ez a téma, hogy edukációs kampánysorozatot szentelnének neki... Máskülönben viszont... az, hogy egy boszorkánytársam nem sajnálja az időt, az energiát és a pénzt azért, hogy mások ne járjanak olyan rútul, mint ő... az igazán figyelemreméltó. Amit pedig még jobban tisztelek Bethania Shynel -ban az az, hogy nem bújik meg az anonimitás árnyékában. Másokkal együtt kiáll és teljes mellszélességgel hajlandó elmondani a történetét... elég bátor megosztani saját személyes tragédiáját a varázsvilággal, hogy felhívja a figyelmet erre az alulreprezentált problémára. Talán, ha annak idején Iris is így tett volna, nem jutottunk volna idáig... De ez a mi lett volna ha egy nagyon rossz út... amire jól tudom, hogy sosem szabadna rálépni. Sehová sem vezet, csak a teljes elkeseredéshez. Bethania még időben lépett, és oly sok sorstársával ellentétben neki szerencséje volt... az évek alatt gondosan összegyűjtött bizonyítékai és persze egy rendkívül tehetséges protektor a kezére játszottak, és a férjét, azt a vadállatot, még időben rács mögé juttatták. A boszorkány azonban nem elégedett meg azzal, hogy a saját ügyét lezárta. Még ezer ilyen ügyet lezárttá akart nyilvánítani, legjobb esetben még a megtörténtük előtt. És ehhez hangra volt szüksége. A nyilvánosság hangjára.
Az, hogy épp Owen bárját kértük fel a fotózás egyik helyszínére, az én ötletem volt. Szerettem volna újra látni őt a múltkori megrázkódtatás után, több okból is. Először is, még meg sem köszöntem neki, hogy mellettem volt, azt hiszem, nélküle nem is kerültem volna ki a bűbájos romok közül... másrészt meg akartam vele osztani az azóta kísértő rémálmaimat, amik több, mint valósághűek voltak. Nem egyszer úgy éltem meg, hogy meg tudtam érinteni Rufust, amikor álmomban meglátogatott... ami nos... cseppet sem volt kellemes érzés. És más nyugtalanító dolgok is történtek, amik a személyéhez köthetőek.
Eddig legalább az éjszakáim jók voltak, ha a nappalaimat tönkre is tette az anyám miatti aggódás. Most viszont... az éjjeleknek is lőttek. Szerettem volna kikérni a véleményét a dologban, és ha igazán őszinte akartam lenni, valahol abban reménykedtem, hogy talán őt is kísértik hasonló lidércek... mert akkor volt esélye, hogy nem őrültem meg úgy, mint Iris.
Mindemellett egyszerűen csak szerettem volna újra látni Owent. Valahogy megnyugtatott a jelenléte. Biztonságban éreztem magam mellette.
A fotózással kapcsolatban rövid, tárgyilagos leveleket váltottunk bagoly útján, de én előre jeleztem, hogy majd a végén szeretnék vele beszélni. A napból ma már nem volt sok hátra, de mielőtt befejeztük volna, tartottunk egy gyors szünetet. A stáb kávézott, cigizett, én meg megragadtam az alkalmat, hogy elcsípjem egy kicsit Owent. Ma teljesen üres volt A Csikóhal, kibéreltük az egész helyet, hogy háborítatlanul dolgozhassunk. Bethania nagyvonalúságának köszönhetően ezzel Owen is kétségkívül jól járt, mi meg alig vártuk, hogy elkészüljön a kampány, ami még húsbamarkolóbb és igazibb lesz így, köszönhetően az autentikus helyszínnek. Arcomat még vérfoltos smink fedi, ahogy zilált hajjal, a szerepemnek megfelelő viharvert külsővel sétálok oda Owenhez, akit a pultnál pillantottam meg.
- Szia! Még egyszer köszi a lehetőséget... állati jók lesznek a képek... Olyan hangulata van ennek a helynek! Nem csodálom, hogy ilyen fontos neked - mosolygok rá lágyan, ahogy helyet foglalok az egyik bárszéken. Ugyan nem akartam, de egyszerűen kiszakad belőlem a kérdés... Csodálkozom is rajta, hogy ennyire nem bírom visszafogni magam, de úgy tűnik, annyira szétfeszít ez az egész, hogy az első adandó alkalommal muszáj szabad folyást engednem annak, hogy rettegésem miértjét megérthessem.
- Szóóval... ne haragudj, hogy csak így lerohanlak ezzel... már régóta meg szeretném kérdezni, de nem akartam levélben felhozni. Te hogy vagy a Rolling Stones-nál történtek óta? Nem történt veled semmi nyomasztó? Semmi bizarr?

Egy éjjeli menedék

Elfelda Hall
2005. február 5.

Az új esztendő csendesen és eseménytelenül csordogált azóta, hogy hazajöttem Olaszországból. A küldetésemet, amelyre még Cartwright indított útnak, újfent elbuktam, hála egy bolondnak, aki egy letűnt eszme rabjaként próbálta meg beteljesíteni sorsomat. Újfent. És újfent sikertelenül. Egyszer réges-régen, amikor még a magamfajtát üldözték a hovatartozása miatt, már sikerült kereket oldanom előle, igaz akkor belső segítségem is volt. Ezúttal viszont csupán mi ketten voltunk és egy öreg villa, amit majdhogynem porig égettem menekülés közben. Reméltem ebből végre tanult, és nem próbál meg újfent az életemre törni az idegen fickó.
Persze az események után nem csoda, hogy egy időre megelégeltem az adrenalin fröccsöket, és inkább békés visszavonulót fújtam. Bevackoltam magam a Csikóhalba, és olyannyira meghúztam magam, hogy még a roxmortsi asszonyseregletet sem terrorizáltam tovább a csillapíthatatlan éhségemmel. Azt hiszem a tavaly decemberi maflás is komoly szerepet játszott ebben de immáron több mint egy hónapja nem voltam senkivel.
Üdv, Owen vagyok, szexfüggő, és már egy teljes hónapja tiszta.
Azért persze az álmok továbbra sem hagytak nyugodni. Visszatérő szereplők voltak Bishop mellett Lott, Audrey, Blaire és Elfelda is, én pedig a napok múlásával egyre értéktelenebbnek és magányosabbnak éreztem magam. Míg nem egy napon baglyom érkezett.
A levelet gyönyörű gyöngybetűkkel nekem címezték, és a pergamen, melyre íródtak, kellemes parfüm illatát őrizte magában. Ismertem ezt az aromát, amelytől egyből visszaröppentem Dél-Szudánig. A levelet Elfelda küldte.
Különös, hogy akkor láttam őt utoljára, amikor az öcsém szellemével akartam beszélni. Életemnek immáron két fontos pontján is feltűnt a nő: egyszer mikor holtpontra jutott a kapcsolatom Audreyval, és egyszer, mikor Alannel akartam újra beszélni, de végül a keresztapámat találtam helyette. Aznap döntöttem el, hogy újra megnyitom az öreg régi kocsmáját, azt, amelyet a levélben írtak szerint Elfelda szeretett volna kibérelni tőlem. Nemes volt a cél, és bár személyemnek ismeretlen terület volt a családon belüli erőszak fogalma (hogyne, hiszen jóformán sosem volt családom), szívesen álltam a jó ügy mellé, és segítettem Elfeldának, hogy felhívja rá az emberek figyelmét. Persze, ha a nő azt kérte volna tőlem, hogy magát a családon belüli erőszakot népszerűsítsem, én azt is készséggel megtettem volna neki, csak mert ő kérte…
Egy szombati napon érkeztek a stábbal. Kiürítették a Csikóhalat (na nem mintha ez nem ment volna magától is), majd nekiláttak a kattintgatásoknak, a lencsevégen Elfeldával. A nap java részét a pultban töltöttem és figyeltem a műveletet, vagy épp a stábot szolgáltam ki. A Csikóhal működése alatt ez volt az első olyan nap, amikor több kávé fogyott, mint sör.
A nap már lemenőfélben volt, amikor végre valahára lehetőségem nyílt pár szót váltani Elfeldával. A nő arca vérfoltosra volt sminkelve, haja pedig mesterségesen lett megtépve, de szépségéből mit sem tudtak elvenni így sem. Továbbra is éltem a gyanúperrel, hogy valamelyik felmenője véla volt…
- Szia! Még egyszer köszi a lehetőséget... állati jók lesznek a képek... Olyan hangulata van ennek a helynek! Nem csodálom, hogy ilyen fontos neked.
- Szia! Örülök, hogy segíthettem… - neked, tettem hozzá már csak gondolatban. - Látnád akkor, amikor tele van a kocsma. Mondjuk azt én is megnézném, mert olyan még sose volt.
Figyeltem, ahogy légies könnyedséggel levetette magát az egyik bárszékre, éppen oda, ahol pár héttel korábban Daniel ült aznap este, amikor krumplipüré állagúra klopfolták a képemet egy tiltott affér miatt. A nők fognak a sírba vinni, de tényleg…
- Szóóval... ne haragudj, hogy csak így lerohanlak ezzel... már régóta meg szeretném kérdezni, de nem akartam levélben felhozni. Te hogy vagy a Rolling Stones-nál történtek óta? Nem történt veled semmi nyomasztó? Semmi bizarr?
Egy pillanatig elmélázva vakargattam az államat, éppen úgy, ahogy mindig szoktam, ha időt kívántam nyerni épp. Ha őszintén akartam volna felelni Elfelda kérdésére, akkor a válasz egyértelmű igen lett volna. Elvégre tavaly október óta felkutatott egy mestertolvaj és megbízott, hogy kerítsek neki elő egy ezer éve eltűnt, mágikus relikviát. Aztán nem sokkal később a szemem láttára esett össze és kapott rohamot a terapeutám, majd összeverték a képemet a saját kocsmámban, összefutottam a világvégén egy régi, kedves ismerősömmel a múltamból, majd rá két napra majdnem kicsinált egy őrült ex-halálfaló.
- Hmm, lássuk csak… Nem, azt hiszem semmi szokatlan. Habár egyszer egy fickó alkoholmentes sört rendelt itt. Az sokunkat ledöbbentett.
Egy pillanatnyi hatásszünetet hagytam, majd látva Elfelda szemeiben bujdokló, valódi félelmet és kétséget, megsajnáltam és kénytelen voltam komolyra fordítani a szót.
- Ne haragudj… Csak tudod, mindig zavarban vagyok, ha látlak. Szóval, izé… Jól vagyok, köszönöm kérdésed. Néha nyomasztó álmaim vannak, de azok igazából a kis kalandunk előtt is voltak már. De végül is, ez a hely a kalandunk hatására nyílt meg.
Széttártam a karjaimat ahogy körbemutattam a festményekkel és fotókkal díszített kocsmafalakon.
- De szívesen meghallgatlak, ha valami nyomja a lelked. Esetleg ihatnánk valamit, ha végeztetek.

Dallamosan felkacagok a teltházas Csikóhal poénjára. Megnyugtató kisugárzása mellett ez a másik, amit annyira kedvelek benne. A humorát.
- Hát reméljük, hogy ez után a kampány után a forgalom is beindul. Bár szokták mondani, hogy a rossz reklám is reklám, én ebben nem hiszek. Még szerencse, hogy ez vélhetően a jók sorát erősíti majd - mosolyodom el biztatóan. Bár nem úgy tűnt, mintha Owent annyira megviselné a tömegek hiánya, azért minden poénban megbújik egy féligazság - ebben a tételmondatban viszont hiszek - ezért is érzem úgy, hogy ráférhet egy kis biztatás.
Újabb nevetésre kerül sor részemről, amikor az alkoholmentes sör kerül szóba. Ez azonban keserédes, mert egy pillanatra megijedek, hogy valóban én vagyok az egyedüli őrült... Hiszen vele semmi megmagyarázhatatlan, semmi irracionális, semmi idegtépő nem történt.
A francba... - fut át a gondolataim között, ám szerencsére nem kell sokáig bosszankodnom, mert hamarosan hozzáteszi a nyomasztó álmokat is... Na, ez már azért valami.
- Tényleg zavarba jössz miattam? Miért is? - kérdezem oldalra biccentett fejjel. Nagyon érdekel a válasza... de valamiért előre érzem, hogy nem fogok rá rendes választ kapni, csak elpoénkodja majd ezt is. Ez annyira rá vallana.
Ami pedig a kérdésemre adott válaszát illeti, nem szép tőlem, de belül felujjongok miatta. Ezek szerint lehet, hogy az ő elméjével is pontosan azt a könyörtelen játékot űzik, mint az enyémmel. Akárhogy is, abban igaza van, hogy erről később még mindenképp érdemes beszélnünk. Most sajnos nem fér bele az időnkbe. A szemem sarkából észlelem, ahogy az est sztárvendége, a külön erre az alkalomra felkért kísértet belibeg a kocsma ajtaján. KÍsértetiesen hasonlít rám... Bár előre tudtam, hogy így lesz, most, ahogy ellebeg mellettem, akaratlanul is kiráz a hideg.
- Hmmm... jó ötlet. Lenne miről beszélnünk... az álmokról különösen. Na és egy vodkaszóda jól esne... - utalok az első találkozásunk ikonikus italára, ami telibe a fehér ruhámon kötött ki. De azóta sem bánom.
- Ez után az élmény után azt hiszem, rám fér majd egy erősebb ital... - pillantok a kísértet irányába, majd kékjeim visszatalálnak Owen barna íriszeihez.
- Ritkán találkozom a jövőbeli halott önmagammal - borzongok meg egész testemben újra, majd önkéntelenül is át kell karolnom magamat, mert fázom. A hosszú, ezüst hajú, bánatosan szép arcú kísértetnek minden vonása kísértetiesen emlékeztet rám. Bizony, nem egyszer hallottam már, hogy mindenkinek van valahol a világon egy hasonmása. Talán nekem épp itt lebeg.
- Neked van doppelgängered? - teszem fel még futólag a kérdést, majd ha válaszolt rá, már suhanok is a dolgomra.
- Jövök vissza nemsokára, és vodka mellett folytathatjuk...
Elvégre egy kísértetet nem illik feltartani. Na nem mintha nem lenne ideje... Csak... nem és kész. Valamiért úgy érzem, egy halottnak kétszer annyi tisztelet jár, mint egy élőnek. Lassú léptekkel lépek közelebb, és először tanácstalan vagyok, hogy kezet rázzak-e vele, de végül csak udvariasan rámosolygok.
- Helló Izarella... Már rég vártam a találkozást - pillantok rá borzongással vegyes kíváncsisággal, majd nem túlzás, ha azt mondom, hogy az eddigi pályám során a legbizarrabb fotósorozatot van szerencsém elkészíteni. Az érzés, ahogy egy kísértettel vállt válnak vetve pózolunk, majd egymással szemben, egymás lélektükreibe révedve próbáljuk megidézni a halál kérlelhetetlenségét... Nos... egyszerre gyönyörű és letaglózó élmény. A stáb nagyon kitett magáért. Az utolsó kattintás után Izarella elegánsan kilebeg az ajtón, mintha ott sem lett volna. Érdekelne, hová siet... van-e programja ma estére... De a kérdés most bennem ragad. A haláláról nem kell kérdeznem... a szívéből kiálló tőr mindenre választ ad.
Elköszönök mindenkitől, és segítek elpakolni is. Ha valami nem jellemző rám, az a lustaság és a sztár-attitűd. Talán ezért is szeretnek velem annyian dolgozni, ami persze nekem is jól esik.
- Köszönöm a lehetőséget még egyszer! - köszönök el Bethaniatól is, akinek nem csak szavai, hanem ragyogása is tükrözi, mennyire elégedett a mai munkánkkal. Eltűnök a mosdóban egy pár percre, lemosom a vérfoltos sminket és megigazítom a hajam, majd egy kis permetet fújok magamra abból a parfümből, ami a levélpapíromon is volt. Mindez ösztönös, nem tervezek el előre semmit, ennyi figyelmességet mindenki megérdemelne, akivel leülök egy italra.
- Huhhh hát ez azért nem volt semmi - fújok egyet megkönnyebbülten, ahogy ismét elérek a pultig. Nem tudom, hol szeretne Owen leülni, itt, vagy inkább egy asztalnál, úgyhogy megvárom, hogyan mozdul tovább vendéglátóm. A Csikóhalas festményt nézegetve elmerengek, melyik is az a hely, ahol a legszívesebben pihen meg.

Egy éjjeli menedék

Elfelda Hall
2005. február 5.

Dallamos kacagása gyógyír volt sebzett lelkemnek, és némiképp erőt pumpált belém. Ezt szerettem legjobban a nőben, hogy képes volt ily módon feltölteni engem. A társasága egyfajta védőburok volt számomra, egy valóságos menedék, ahová szívesen tértem vissza megpihenni. A Vörös Abadában már volt szerencsém megtapasztalni ezt a fajta mámorító auráját, de elhatároztam, hogy még közelebb fogok kerülni hozzá. Talán túl közel is…
Ahogy sejtetettem, döbbenet és félelem árnyéka szaladt át a csinos arcán, hallva az elcsépelt poénomat, és nem, nem az épelméjűségem, illetve a nemlétem rémítette őt úgy meg, hanem a gondolat, hogy csak ő szenvedett a kalandunk óta. Pedig a rémálmok engem is ugyanúgy gyötörtek, noha meglehet, hogy azoknak semmi, de semmi közük nem volt a téren és időn kívüli utazásunkhoz. A rossz szellemek gyermekkorom óta velem voltak, és egyre kevésbé tudtak megriasztani. Elfelda azonban a riadalma ellenére mégis egy apró félmondatomba kapaszkodott inkább, és váratlanul nekem szegezte a kérdést.
- Tényleg zavarba jössz miattam? Miért is?
Én igazi macsóként, ettől csak még inkább szégyenlős lettem, és szokásomhoz hűen a szakállamat kezdtem vakargatni, miközben zavart vigyorra húztam a számat, kivillantva fehér fogaimat, amikre amúgy oly büszke voltam. Talán az egyetlen dolog volt magamon, amit mindig is szerettem, és amivel elégedett voltam.
- Drága Elfelda, csak nézz körül – mutattam újfent körbe a helyiségben. - Hát mit gondolsz, miféle népek járnak ide? Én a fogatlan, ápolatlan, falusi emberekhez szoktam. Egy halvány fénysugártól, egy teljesen átlagos nőtől is képes vagyok hát zavarba jönni, nem hogy magától a Naptól, és az ő teljes világosságától.
Lazulj már el Redway, kezdesz túl sokat pofázni…
Szerencsémre az ezek után feltett, félszeg ajánlatomra, miszerint ihatnánk valamit a nap végén, számomra kedvező választ kaptam. Sőt mi több, még egy belsős poént is elsütött a vodkaszódával kapcsolatban, ami kicsit önbizalommal töltött el.
- Ez után az élmény után azt hiszem, rám fér majd egy erősebb ital – követtem a tekintetét a kísértet irányába. - Ritkán találkozom a jövőbeli halott önmagammal.
Belül kalapot emeltem a kampány megálmodójának, illetve a castingügynöknek a remek fogásért. Elképzeltem a képet, ahogy a hús-vér eleven és a ködfoszlány holt tükörképe farkasszemet néz egymással, és megborzongtam. Művészileg telitalálatnak éreztem, és rögtön elhatároztam, hogy kérni fogok egy dedikált példányt az elkészült műből.
- Neked van doppelgängered? - dobta be futólag a kérdést, felriasztva engem a réveteg, művészi képzelgésemből, amit máskor maximum csak a festményeim megálmodásakor szoktam érezni.
- Aha… persze… az mindenkinek van. Állítólag kiköpött James Franco vagyok – búcsúztam a nőtől.
A fotózás további részében is a pult mögött tevékenykedtem. Kezemben egy fényesre pucolt pohárral és egy ronggyal éppen azon gondolkoztam, hogy micsoda tisztaság uralkodna a kocsmában, ha minden nap csinos nőket fotóznának itt, én pedig a maihoz hasonló módon, áltevékenységeket keresve bámulnám őket közben. Szórakozott töprengésemből újfent Elfelda térített magamhoz.
- Huhhh hát ez azért nem volt semmi – fújt egy nagyot, mintha csak az egész nap fáradtságát próbálta volna meg kipréselni a tüdejéből.
- Fárasztó lehet egész nap a kamerák előtt ácsorogni és utasításokat végrehajtani – mosolyogtam a nőre, miközben ügyesen eltüntettem a pult alatt a rongyot.
Rutinomnak, vagy épp az előre kigondoltságnak köszönhetően, magam sem tudom, villámgyorsan megtöltöttem a fényesre pucolt poharat egy remek arányú vodkaszódával, amit aztán egyből az én VIP vendégem elé csúsztattam.
- Tudtad, hogy a Csikóhalak egy életre választanak párt? - tettem fel neki a vártnál is váratlanabb kérdést, miután követtem pillantását a söntés mögé kiaggatott festmény irányába. - A nőstények valóságos harcot vívnak a hímért, és irtó féltékenyek tudnak lenni egymásra, de ha végül megtalálják az igazit, akkor onnantól örökre kitartanak egymás mellett.
Szomorú mosolyra húztam a szám. Sosem kérdeztem meg a keresztapámat, hogy ki volt az ő „csikóhala” az életében.
- Ja, és a hímek hordják ki az utódokat – toldottam meg egy kis adalékinfóval, tökéletes érzékkel elcsűrve az amúgy gyönyörű gondolatot az örök és mindenen átívelő szerelemről.

Felkacagok a fogatlan népség említésére. Azért ezt egy kissé túlzásnak érzem, tekintve, hogy a Roxfort fiatal, csinos növendékei is biztosan meg-megfordulnak itt, de most nem akarom ezzel ugratni, ezt kicsit túl csípősnek érezném, még véletlenül sem akarok ítélkezőnek tűnni. Sok minden vagyok ugyanis, de az ítélkezés igazán nem jellemző rám, és nem szeretnék bántó lenni, főleg azután, hogy a Naphoz hasonlított. Ha valami, hát ez igazán jól esik. Tényleg szeretnék ilyen lenni, sugárzó és meleg, olyan, aki beburkol és feltölt másokat a puszta létezésével. Sokszor sikerül is, azt hiszem... főleg olyankor, ha dolgozom. Ezek azok a napok, amikor elememben vagyok, és a legjobb formámat hozom, belefeledkezem a feladatba, a művészi elképzelésbe, és annyira átszellemülök, hogy magam mögött hagyok minden fájdalmat, minden béklyót, minden rémálmot. Ám amikor egyedül maradok... akkor előfordul, hogy a legsötétebbb éjszakának érzem magam, amelyben nincs semmi vigasz. Ezt az oldalamat Owen is megpillanthatta, amikor a Rolling Stones sziklájára borulva zokogtam. Erről azt hiszem, ma kevéssé fogunk szót váltani, de valahogy - bár zavarba ejt a dolog kissé - mégis örülök annak, hogy látott ilyen elesett állapotban is. Mert a teljes kép - mint mindenki másnál - nálam is árnyalt. Nem csak Elfelda Hall vagyok, ünnepelt színésznő és modell, akit a legtöbb brit arcról vagy névről ismer. Ó, de mennyire, hogy nem csak ez vagyok.
- Drága vagy... - köszönöm meg a bókot a kék íriszekben úszkáló meleg hullámokkal. Bár viccesre fogta a bókot, azért nem megyek el mellette, tényleg jól is esik.
Ahogy a hasonmásokra terelődik a szó, és megemlíti James Francót, olyan érzésem van, mintha fejen találtak volna egy gurkóval.
- Ez az!! Hát innen voltál annyira ismerős! Emlékszem, még kérdeztem is, hogy nem vagy-e szakmabeli - ráztam meg a fejem, mint aki épp most jött fel a mély vízből a felszínre, és lerázza magáról a vízcseppeket.
- Képzeld, dolgoztam is vele! Nagyon tehetséges... és hát persze elég nagy az arca... van pár érdekes sztárallűrje - jegyzem meg nevetve, csak úgy futólag, és magamban elmormolom, hogy szerencsére ezutóbbiban nem hasonlítotok. Mondjuk ez azért nem olyan biztos, ugyan párszor már találkoztam Owennel, de el tudtam róla képzelni, hogy bizonyos szituációkban másképp viselkedik. Érdekelt a dolog, de ezt a kérdést most megtartottam magamnak, az ilyesmik kiderítéséhez idő kell. Na és ha hasonlóan nagy arca is lenne, mint Francónak, azzal sincs feltétlenül baj. A túlzott magabiztosságban van valami elemien vonzó. Ahogyan abban is, ha valaki kicsit zavarban van egy bizonyos személy jelenlétében, és ezt még be is vallja neki. Bár szívesen beszélgetnék még vele, egy időre magára kell hagynom, hogy befejezzük a mai fotózást. Munka közben csak úgy repül az idő, épp hogy csak belemelegedtem, mikor arra észlelek, hogy készen vagyunk. Elégedetten huppanok le Owennel szemben az egyik bárszékre, hogy aztán belekortyoljak a tökéletesen kivitelezett vodka-szódámba.
- Mmm... Ez mennyei... köszönöm - hálálkodom, és még iszom egy nagy kortyot, mielőtt felvenném a beszélgetés fonalát. Hát ez most tényleg rám fért.
- Tényleg fárasztó, bár az sem tűnik kevésbé fárasztónak, ha a pult mögött áll az ember és ott hajt végre utasításokat. Az emberekhez mindig nagy türelem kell - rántom meg a vállam lazán, majd kissé elmélázom. Alig veszem észre, hogy egész komolyan siklik ki ajkaim közül a felismerés: - Talán pont ez a baj az emberekkel... túl sok türelem kell hozzájuk - kortyolok ismét az italomba, hogy aztán a csikóhalak figyelemreméltó tulajdonságairól értesüljek.
- Nocsak, ezt nem tudtam! Legközelebb akkor lehet inkább egy Csikóhallal kéne próbálkoznom - mondom ironizálva. De csak félig. Mert valójában sem a párválasztással, sem a várandósággal nem volt eddig szerencsém. És akkor ez enyhe kifejezés.
- Na és ezért lett a hely neve Csikóhal? Mert ennyi irigylésre méltó tulajdonságuk van? Vagy van valami más is a háttérben? - érdeklődöm a barna zsarátnokok mélyét kutatva. Annyi minden van még, amit nem tudok Owenről. Nem tudom, az volt-e az álma, hogy egy kocsmát vezessen, vagy csak így alakultak a dolgai, és ide sodródott. Azt sem tudom, ezt a festményt ő festette-e, vagy már itt volt, amikor vezetni kezdte a helyet. De egyet tudok: nem azért lett csikóhal a hely, mert a patrónusa csikóhal alakját veszi fel. Azt jól láttam és megjegyeztem. Nehéz is lenne elfelejteni azt az erős, vad, nőstény oroszlánt. Valami azt súgja nekem, talán Owen csikóhala épp ez az oroszlán lehet. Ha valamit, hát azt én is megtapasztaltam, hogy egy ilyen oroszlánt piszok nehezen felejt el az ember. Minderről azonban csak magamban merengek az italom felett. Lehet, hogy ez a mai este a fel nem tett kérdésekről szól számomra, de ez valahogy egyáltalán nem zavar. Nem akarok mindent egyszerre megtudni Owenről, épp elég annyi, amit a pillanat hoz.

Egy éjjeli menedék

Elfelda Hall
2005. február 5.

Szórakozottan legyintettem. Dehogy volt fárasztó a pult mögött állni és hallgatni a vendégek történeteit. Addig sem kellett magammal és az elrontott életemmel törődnöm. És bár valóban nem volt annyira izgalmas, mint Afrikában kincsek után vadászni, nem cseréltem volna le semmire. Békés élet volt ez számomra. És a múltamat tekintve… rám is fért a béke.
- Talán pont ez a baj az emberekkel... túl sok türelem kell hozzájuk.
- Áh, hagyd a türelmet a csudába – vigyorogtam. - Az emberekhez egy dolog kell: alkohol. Az meg itt van dögivel.
Jóízű kacagásom egy széles, fogkivillantós, rám jellemző mosolyban állt meg, majd nekiálltam kiselőadást tartani a csikóhalakról. Elfelda remek hallgatóság volt.
- Nocsak, ezt nem tudtam! Legközelebb akkor lehet inkább egy Csikóhallal kéne próbálkoznom – felelte, mire én megráztam felé a mutatóujjamat.
- Nana, csak vigyázz, mert még a végén bemutatlak egynek – böktem a mögöttem feszülő festmény irányába.
Nem sejtettem, hogy szavai mögött féligazság lapult. Ekkor még mit sem tudtam a múltjáról, arról, hogy korábban már várandós volt egyszer, illetve a szerencsétlenül sikeredett párválasztásaival sem voltam képben. Meglehet, több Szombati Boszorkányt kellett volna forgatnom, azok biztos töviről-hegyire kivesézték Elfelda Hall minden kis titkát. De nem is lett volna fair a nővel szemben, ha efféle előnyre teszek szert. Jobb szerettem volna tőle megtudni az életének főbb eseményeit, jókat és rosszakat egyaránt, már amennyiben úgy dönt, hogy megtisztel velük és beavat.
- Na és ezért lett a hely neve Csikóhal? Mert ennyi irigylésre méltó tulajdonságuk van? Vagy van valami más is a háttérben?
Szórakozottan vakargattam az államat – mint ahogy azt oly gyakran tettem.
- Különös, mert sosem kérdeztem a keresztapámat, hogy honnan a név. Tudod, az eredeti kocsma Londonban üzemelt. Ez itt annak a majdnem tökéletes mása. Azért csak majdnem, mert én állok a pult mögött, és nem az öreg. Hogy is lehetne így tökéletes?
A korábbi, széles vigyor lassan elhalványult az arcomon, ahogy szomorú szemeimmel ellesve Elfelda feje fölött, végigpásztáztam a kocsma falait. Milyen érdekes, hogy annyi gyerekkori emlék fűz ezekhez a falakhoz, közben meg mégsem, hiszen az egy teljesen másik épület volt. Vizslatni kezdtem az egyik bokszot, azt, amelynek ikertestvérénél egyszer Joanne társaságát élvezhettem. Sosem tudtam meg, hogyan keveredett a kocsmába. Mindenesetre jókor volt jó helyen.
Megakadt a szemem az egyik festményemen, erről pedig eszembe jutott, hogy más eltérés is van a kocsmáros személyén kívül a két Csikóhal között: a képek. Londonban, tinédzserkoromnak köszönhetően még kevésbé produktív művészként, nem volt még annyi képem, amit büszkén ki mertem volna akasztani egy kocsma falára, hogy ott aztán mindenféle részeg népség kritizálhassa őket. Erről viszont eszembe jutott más is, amivel gyors elterelhettem a témát a csikóhalakról, meg a nagy szerelmekről.
- Jut eszembe… Nem minden nap fordul meg nálam egy ilyen híresség, mint amilyen te vagy. És még ritkábban tartanak fotózást itt. Viszont arra gondoltam – és nyugodtan mondhatsz nemet, nem sértődök meg –, hogy esetleg kaphatnék-e egy fotót a maiak közül? Természetesen dedikálva.
Újfent zavarba jöttem.
- Szigorúan csak a hely művészi iránya miatt. Mint ahogy láthatod, a falakon számos fotó és festmény látható ismert, és kevésbé ismert művészektől, na meg persze hozzám hasonló kontároktól is, de azokkal ne törődj!

Újabb nevetés. Újabb endorfin-hullám. Úgy árad szét a testemben, ahogy a hóvirág szívja magába az első napsugarakat. Most érzem csak igazán át, hogy vénásan kéne napi szinten megkapnom a dózisomat, és akkor minden rendben lenne. Az utóbbi hónapok a sötét, hideg londoni valóságban, a mentálisan elveszett anyámmal elég idegőrlőek voltak számomra. Az egyetlen reménysugarat a rye-i ház megépülése jelentette, ami csodával határos módon egy hónapja, 2005 első napjaiban el is készült. Bízom benne, hogy ez az egész nem csak szimbolikus értelemben új kezdet, hanem vlaóban eljön a nyugalom és a harmónia ideje az életemben. Óriási megkönnyebbülés volt beköltözni, és azóta is minden napomat bearanyozza, hogy bútorokat, kiegészítőket válogathatok a házba.
- Szívesen találkoznék eggyel, csak ritkán szoktam tengerben fürödni, de ez hamarosan meg fog változni - mondom sejtelmesen, majd mielőtt kitérnék az apropóra, még visszakanyarítom a beszélgetés fonalát Owen keresztapjára.
- Számomra így is az... Ahogy beszélsz róla, úgy érzem a keresztapád elég meghatározó volt a számodra... mesélsz róla? Van, amiben hasonlítasz rá? - kérdezem oldalra biccentett fejjel. Az ember életében mindig van egy pár személy, akik haláluk után is beleégnek a lelkébe, és meghatározzák a létezését még úgy is, hogy fizikailag nincsenek jelen. Számomra Rufus egyértelműen ilyen, csak sajnos kizárólag a negatív értelemben. Ugyan pszichomedimágushoz még nem jártam, de arra már magamtól is rájöttem, hogy nem véletlenül választok mindig érzelmileg elérhetetlen férfiakat, akik a kapcsolat elején úgy tűnik, nagyon is jelen vannak, de aztán egyre csak távolodnak... és a végén természetesen elhagynak. A legjobb esetben. A legrosszabban előtte még olyan tökéletesen szétzilálják az életemet, hogy csak hónapok kemény munkájával térjek magamhoz utánuk. Mikor Owen felhozza a dedikált fotó kérdését, kissé meglepetten, de örömmel fonom tekintetem a barna íriszekbe.
- Persze, ne viccelj! Ez alap. Na de ha már itt tartunk, én meg a festményeidre lennék kíváncsi. Szerintem még nem említettem, de nemrégiben épült meg az új házam, Rye-ban gyakorlatilag a tengerpart mellett. Most épp olyan festményekre vadászom, amik igazi otthont varázsolnak belőle. Segítenél? Megmutathatnál akár itt a Csikóhalban olyan munkákat, amiket megnézhetek… - nézek körbe kíváncsian, közben a poháron játékosan végig futtatva ujjaimat.
Mint említette, tényleg elég sok itt a fénykép és a festmény. Kifejezetten jót tesz a helynek, hogy ilyen sok alkotást lehet nézegetni, olyan, mintha egyszerre lenne bár és galéria valahol. Ez igazi élménnyé tud varázsolni egy egyszerű vodkaszódázást is. Ahogy belekortyolok az italomba, már kezdek átmelegedni, egyre oldottabban érzem magam, de ebben a társaságomnak kétség kívül nagyobb szerepe van, mint az alkoholnak.
- Nyugi, nem szándékozom eltulajdonítani az itteni alkotásokat, de egy irányvonalat adhatnának, ha esetleg lehet tőled rendelni? - csillan izgatottság a kék lélektükrökben.
Az igazat megvallva nagyon érdekel Owen stílusa, és mivel eddig egy festményét sem láttam, egyáltalán nincs prekoncepcióm azzal kapcsolatban, hogy milyen művészeti ágat követ... Bár arra halványan emlékszem, hogy a tájképek közel állhatnak hozzá, ennél több információ nem ugrik be a szudáni időszakra jellemző, kissé kusza emlékeimből.

Egy éjjeli menedék

Elfelda Hall
2005. február 5.

- Ahogy beszélsz róla, úgy érzem a keresztapád elég meghatározó volt a számodra... mesélsz róla? Van, amiben hasonlítasz rá?
Elmosolyodtam, majd némán megráztam a fejem. Bármennyire is szerettem a keresztapámat, aki ott volt életem legsötétebb pillanataiban és mindig kihúzott a bajból, igyekeztem úgy élni, hogy a legkevésbé se hasonlítsak rá. Persze ez nem volt mindig így. Gyerek fejjel, őrült kamaszként a túl nagy szabadságban ő volt a példakép számomra. Hihetetlenül menőnek gondoltam őt, ahogy a füstös bárjában, a söntés mögül szédítette a nőket, hogy aztán az emeleti kis zugába csábítsa őket. Egy idő után már csak elvétve volt egy-egy józan pillanata, és ritkán múlt el úgy nap, hogy ne valami óriási buliban érje őt utol az alkoholmámor.
Szórakozottan előkotortam egy tiszta poharat, majd beletöltöttem az első olyan üveg tartalmát, ami a kezem ügyébe akadt. Egy húzásra ledöntöttem az italt, mintha csak elmoshatnám a felismerés keserű ízét, hogy bizony akármennyire is igyekeztem más lenni, végül én is csak egy olcsó kis kocsma szoknyapecér pultosa lettem. Pedig volt idő, szép évek, mikor én is boldog párkapcsolatban éltem, és nem úgy cserélgettem az alkalmi partnereimet, mint más az ingeit szokta. Csak hát… a szerelem elmúlt, jött a felismerés, majd a menekülés. Különös, hogy mindez pont akkor történt, amikor Elfelda először toppant be az életembe. És most, fél évvel később, ott ült velem szemben…
- Tudod, nem fűztek hozzá rokoni kapcsolatok. Az apám… pontosabban a nevelő apám gyerekkori barátja volt, aki magához vett miután elszöktem otthonról. De ez már egy réges-régi történet…
Ezután igyekeztem más irányba terelni a beszélgetésünket, messze a csikóhalaktól, nagy szerelmektől és az én elcseszett múltamtól. Persze sejtettem, hogy ennyivel nem úszom meg, és lélekben felkészültem rá, hogy Elfelda egy adott ponton újfent felhozza majd a témát. Valahol még jól is esett, hogy érdeklődött felőlem, és hogy többet akart megtudni a múltamról, mégsem volt könnyű beszélni ezekről.
Láttam rajta a meglepettséget, amikor a dedikált fotóról kérdeztem, majd mosolyogva követtem a tekintetét, ahogy végigfuttatta azt a kocsma falain lógó festményeken.
- Persze, ne viccelj! Ez alap. Na de ha már itt tartunk, én meg a festményeidre lennék kíváncsi. Szerintem még nem említettem, de nemrégiben épült meg az új házam, Rye-ban gyakorlatilag a tengerpart mellett.
- Óh, ez igen. Biztos gyönyörű lehet.
- Most épp olyan festményekre vadászom, amik igazi otthont varázsolnak belőle. Segítenél? Megmutathatnál akár itt a Csikóhalban olyan munkákat, amiket megnézhetek…
- Hogyne, nagyon szívesen – pattantam ki a pult mögül, hátrahagyva az üres poharamat, amelynek tartalmát oly nagy lendülettel ürítettem ki az imént.
- Nyugi, nem szándékozom eltulajdonítani az itteni alkotásokat, de egy irányvonalat adhatnának, ha esetleg lehet tőled rendelni?
Felkacagtam.
- Bármelyik a tiéd lehet, amelyik csak megtetszik. Az itt kiállító művészek mind feltörekvő, kevésbé ismert, vagy teljesen ismeretlen alkotók. Bármelyik festményt is választod, a készítője el lesz ragadtatva, ha megtudja kihez került a műve.
Körútra indultunk, én pedig gondosan ügyeltem rá, hogy kihagyjam magamat a bemutatandó alkotók soraiból, habár minden ötödik kép a falakon egy saját festmény volt, természetesen szigorúan csak az üres felületek kitöltése érdekében (ezen festmények alól hiányzott a címke, rajta a kép címével és az alkotó nevével). Amúgy sem igazán tudtam, hogy mi az pontosan, ami elnyerné Elfelda tetszését, de azzal azért tisztában voltam, hogy az általam kedvelt és követett absztraktok nem mindenkinek jönnek be.
Éppen egy ilyen címke nélküli festmény mellett haladtunk el, ami közvetlenül egy afrikai maszk alatt foglalt helyet, amelyet Dél-Szudánból hoztam magammal. A vászonra mintha véletlenszerűen, feldúlt állapotban különféle színeket dobáltak volna fel, ám a rendezetlenségben és a káoszban mégis egy kék íriszt, egy női szemet formáltak a festékfoltok és pacák.

Hogy mi vehette rá Owent, hogy elszökjön otthonról... Nos ez egy olyan dolog, amire nagyon szeretnék rákérdezni. Talán majd pár vodkaszódával később ennek is eljön az ideje... ha egyelőre nem is tartunk ott. Ezt biztosan érzem. Ahogy azt is, hogy az odáig vezető utat is szeretném kiélvezni, olyan ez, mint meghámozni egy ínycsiklandó gránátalmát, majd egyesével kiszedegetni az érett, bordó bogyókat, hogy aztán élvezettel ropogtathassam el őket.
- Hát neked sem lehetett tündérmesébe illő gyerekkorod - pedzegetem meg azért a témát finoman. Bár érzem, hogy most nem akar róla beszélni, azért szó nélkül sem hagyom a dolgot. Sajnáltam, hogy ő is nehéz csomaggal a hátán vágott bele ebbe az életnek nevezett szürreális élménybe. A keserves kezdetek ellenére úgy látszik, ő is, én is egész jól elboldogultunk azért, bizonyítja ezt például A Csikóhal, vagy az én új otthonom is.
- Tényleg az... imádom - pirulok bele a vallomásba. Ami azt illeti, a londoni lakásomat is nagyon szeretem, sok jó emlék köt oda, többek között ezért sem adtam el, most, hogy Rya-ba költöztem. Na persze más, praktikus okokból kifolyólag is. Ha Londonban kapok munkát, mégis csak kényelmesebb ott megszállnom, és befektetésnek sem utolsó megtartani azt az ingatlant. A fényképek és festmények egészen lázba hoztak, mindig is imádtam a galériákat. Nagyrészt azért is kezdtem el modellkedni, mert a dolog művészeti része annyira vonzott, nem beszélve az utazásról, és a kiemelkedő fizetésről természetesen.
Az, hogy feltörekvő művészek munkáit láthatom itt kiállítva, csak tovább fokozza izgatottságomat. Szerettem új, friss hangokat megismerni, és ugyan mindegyik alkotást kíváncsisággal figyeltem, legesleginkább arra voltam kíváncsi, melyek lehetnek Owen művei. A nevét egyik festményen sem látom, mégis tisztán érzem, hogy vannak itt képek az ő ecsetvonásaival is. Ahogy lassan végig haladunk a kocsmán, megcsodálom a modern, társadalomkritikus képeket, és az absztrakt, elvontabb társaikat is. Egy neo-halálfalókat ábrázoló fényképet percekig csodálok, de aztán továbbmegyek. Bármennyire is lebilincsel, nem akartam ilyen sötét hangulattal megtölteni az otthonomat. Több kép is megtetszik ugyan, de egyikbe sem szerettem bele igazán... mindaddig amíg... egyszer csak megpillantok egy Dél-Szudáni maszkot, és az alatta lévő festményt, ami első pillantásra bekebelez.
- Wow... - siklik ki ajkaim közül az elismerés. Bár aláírás nem szerepel a festményen, mégis a maszk közelsége miatt ösztönösen gyanítm, hogy ez Owen festménye lehet.
- Te festetted? - kapaszkodnak össze a kék íriszek a festményen lévő testvér lélektükrökkel.
- Gyönyörű lett. Annyira tetszik a kontraszt, amit megjelenít. Nagyon szeretném hazavinni... - nézek Owenre esdeklő tekintettel, és ha nem zavarja, végigsimítok a különböző, kaotikus árnyalatokon ujjaimmal. A girbegurba felület elvarázsol, a tapintásával még közelebb érzem magam a képhez.
Mintha csak ezernyi ambivalens érzés kavargását jelenítené meg. Annyira szeretném tudni, mi ihlette a festményt, de úgy érzem, ezzel átlépnék egy határt. És ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, egy részem mégsem akarja tudni. Talán pont a titokzatosságában rejlik a szépsége.
- De persze nem ingyen. Bármit megadok érte.

Egy éjjeli menedék

Elfelda Hall
2005. február 5.

Elfelda ajkain kicsúszó, aprócska, de annál elismerőbb szótól hirtelen fülig ért a szám. Örültem neki, hogy kedvére való volt a festményem, különösképpen azért, mert részben ő ihlette. A festékpacák mozaikjából ugyanis egy éppen olyan sugárzóan kék írisz meredt az emberre, mint amilyen Elfelda birtokában is volt.
- Te festetted?
Nem feleltem, csupán némán bólintottam, közben egy pillanatra sem véve le a tekintetemet Elfelda arcáról. Úgy tűnt, míg rá a festményem tett nagy hatást, addig rám ő maga.
- Gyönyörű lett. Annyira tetszik a kontraszt, amit megjelenít. Nagyon szeretném hazavinni…
Ha lehet, még szélesebbre húztam a mosolyomat. Egy kicsit még hagytam őt gyönyörködni a vászonban, a kidomboruló festékrétegben, a durva struktúrájában a műnek, majd egy váratlan pillanatban odaléptem hozzá és nemes egyszerűséggel leakasztottam a képet a falról.
- A tiéd.
Elfelda felé nyújtottam a festményt, amelyen a kék lélektükör így a mennyezetet volt kénytelen szemlélni. Egészen könnyű volt, lévén nem tartozott hozzá díszes keret, csak puritánul a feszített vászon volt egyes egyedül, és egy magányos szög, amin addig lógott.
- De persze nem ingyen. Bármit megadok érte.
Elnevettem magam, csak hogy tompítsam a belsőmben szunnyadó szörnyeteg kéjes dorombolását, amit Elfelda utolsó mondata váltott ki belőlem. Olykor még engem is megrémített az a prédára leső fenevad, ami bennem lakozott. Mégsem mondhattam ki azt, ami elsőként megfordult a fejemben, elvégre nem akartam megbántani a nőt.
- Ne viccelj! A tiéd. A dedikált fotóért cserébe. Az úgy elég fair üzlet, nem?
Megvártam míg elvette tőlem a képet, és csak azután tettem hozzá azt a pár infómorzsát, ami még az alkotásom mellé járt.
- Tudod, egészen különös, hogy pont emellett álltál meg. Különös, mert… Merthogy ez a kép pont egy olyan helyen született, ahol te magad is jártál már. Akárcsak az a maszk – böktem a megüresedett szög fölött helyet foglaló törzsi tárgyra –, ez a festmény is Dél-Szudánban készült.
Ezúttal nem néztem Elfeldára, helyette a felfelé tekintő, magányos szemet néztem. Milyen különös is volt, hogy akárhányszor rápillantottam egy festményemre, mindig pontosan fel tudtam idézni azt az érzést, amit annak festése közben éreztem. Nem volt ez másképp most sem. Pontosan éreztem azt a reményvesztettséget és csalódottságot, amit akkor.
- Fogalmad sincs róla… honnan is tudhatnád igazából? De amikor mi találkoztunk a Vörös Abadában, én épp egy hosszú kapcsolatom végén jártam. Azt hiszem már egy ideje érlelődött a dolog bennem addigra, ám különös módon a végső lökést te magad adtad meg nekem, hogy kilépjek belőle és új életet kezdjek.
Még mindig nem néztem a nőre. Tartottam tőle, hogy a túlzott őszinteségem talán megrémíti őt, hogy végül meggondolja magát a festményt illetően és mégsem fogadja el tőlem.
- Tudod, egy időben meglehetősen kicsapongó életet éltem. Kicsapongóbbat, mint manapság. Minden nap más szoknya után kajtattam, nem tiszteltem a nőket, és nagykanállal fogyasztottam az élvezeteket, ha már az az egy nő nem lehetett az enyém, akit igazán szerettem. Aztán mikor Amerikába menekültem, jött egy lány… Aki hosszú idő után feledtetni tudott velem mindent és mindenkit. Én pedig életemben először rá sem néztem másra. És ez így is volt éveken keresztül…
Nagyot sóhajtottam.
- Aztán megláttalak téged, és arra gondoltam: soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörű nőt. És attól a pillanattól fogva egyszerűen tudtam, hogy vége, hogy eddig tartott az én fogadalmam a szerelmemhez. Mert ha egy ismeretlen nő, még ha az a világ legszépségesebb nője is, képes ilyen hatással lenni rám… akkor az csak azt jelentheti, hogy elmúlt a szerelem. És végül igaz is lett a megérzésem…
Végigsimítottam a borostámon azzal a jól ismert mozdulatommal, ahogy azt mindig is tenni szoktam, ha zavarban vagyok.
- És hát ez a festmény végül is pont azt a zavarba ejtően gyönyörű tekintetet örökítette meg, ami egyben az én életemnek is egy meghatározó eleme lett. Ez a te pillantásod, Elfelda…
És hosszú percek után most először levettem a tekintetemet a festett íriszről, és egyenesen az igaziakba pillantottam, rettegve tőle, hogy mit látok meg bennük.

A néma bólintással párhuzamosan egyszerűen eláll a lélegzetem... az, hogy ilyen mélységű, különlegesen elvont festmény pattant ki elméje bugyraiból, nos... talán még meg is lep egy kissé. Emiatt elszégyellem magam, elvégre eszem ágában sem volt alábecsülni őt, de ha magamtól kellett volna elképzelnem, miket fest, akkor előbb tippeltem volna egy gyönyörű tájképre, mint erre, legfőképp azért, mert az első találkozásunkkor épp azt említette meg, hogy szívesen fest tájképeket.
- Hogyhogy nem futottál még be úgy igazán? - csóválom meg a fejem meglepetésemben. Persze ez a megjegyzés sem épp a legkedvesebb a részemről, hisz egy művészt arra emlékeztetni, hogy még nem ismeri a nevét az egész világ... nos, nem a leghízelgőbb.
- Vagy tévedek, és álnéven már a legmenőbb galériákat díszítik a képeid? - ugratom Owent kíváncsian. Az előzmélyek alapján még ezt sem zárnám ki. Ez a férfi csupa meglepetés. Mikor leakasztja a festményt a falról, egy pillanatig hezitálok, de aztán utána kapok. Nem akarok udvariaskodni, egyszerűen kell a kép és kész.
De az, hogy csak ennyivel megússzam, egy dedikált képpel... nos... valahogy nem tűnik fairnek.
- Nagyon nagyvonalú vagy, de nem hagyom ennyiben. Majd kitalálok valamit... - ígérem neki mosolyogva. Most így kapásból talán nem tudom, mi érthet fel egy ilyen színvonalú festménnyel, de idővel biztos beugrik valami. Esetleg szerzek neki tiszteletjegyet a kedvenc zenekara koncertjére a backstagebe, vagy hasonló...Ha valamit, hát a kapcsolatrendszeremet egyértelműen a munkámnak köszönhetem, és ha szükséges, szívesen élek is az ezzel járó kiváltságokkal.
Mikor Owen megosztja velem a festmény születésének történetét, akaratlanul is elpirulok. Jól esik, hogy megnyílik nekem, magánéleti dolgokról ilyen mélységben még nem is beszéltünk korábban.
- Remélem jobb neked így, hogy meglépted a változást... különben sajnálnám, hogy én voltam az a bizonyos katalizátor az életedben - felelem halkan. Fogalmam sem volt, hogy a spontán megismerkedésünk ilyen hatással volt rá. Ami azt illeti, én akkor még eléggé odáig voltam Malikért, szinte biztosra vettem, hogy a következő fél évet is vele töltöm majd. De aztán egészen máshogy alakult minden. Zoe levele magamhoz térített a mámorból, felfogtam, hogy itthon van rám szükség. Hazarepültem, és azóta... minden megváltozott. Eltávolodtunk egymástól. Ha most visszatekintettem a Dél-Szudáni őrült hónapokra, olyan érzés fogott el, mintha az egész egy másik életben történt volna.
- Nagy érettségre vall, hogy így felvállalod a múltad... tudod a kicsapongás rám is ugyanolyan jellemző volt. Volt idő, hogy gyakorlatilag egy józan napom sem volt... - vallom be sóhajtva. Ezt igazából - ha fel is vállalom - a mai napig szégyellem. Bár a Morgannel való kapcsolatom óriási űrt hagyott bennem maga után, az azért biztos, hogy neki köszönhetem, hogy kitörtem az önpusztításból. Hogy annak idején Owen is egy különleges lánynak hála szakított zűrzavaros múltjával, megnyugvással töltött el.
- Tudom, milyen áldás valakibe így belekapaszkodni.
Viszont az, hogy ezt a nyugalmi állapotot aztán épp én borítottam fel... erős zavarral tölt el. Főként mert ezzel bizonyosan egy másik nő boldogtalanságának oka lettem.
- Sajnálom... - suttogom lágyan. Fogalmam sincs, mit mondjak most. Elfogytak a szavak. A barna íriszek után kutatok, de azok mintha nem mernének rám nézni. Amikor mégis megteszik, akkor viszont egy pillanatra elfogy a menekülés ösztöne. Annyiszor, de annyiszor éreztem már ezt a leküzdhetetlen vonzást, ami a mellkasomtól lefelé sugárzott ki, és olyan erősen rántotta össze a gyomromat, hogy megmozdulni sem bírtam. És persze a józan eszem most is bejelez: menekülj, ne érezz, ne bízz meg benne!!
De e pillanatban már elvesztem, Owen szavai megbabonáztak... és én lassan, nagyon lassan felé hajolok. Lehet, hogy óriási hülyeséget csinálok, de azzal ennyi idő után már szembesülnöm kellett, hogy soha nem az a fajta ember voltam, aki elmenekült volna az érzései elől. Vesztemre.

Egy éjjeli menedék

Elfelda Hall
2005. február 5.

- Remélem jobb neked így, hogy meglépted a változást... különben sajnálnám, hogy én voltam az a bizonyos katalizátor az életedben.
Hogy jobb lett-e? Fogalmam sem volt. Szabadabb voltam, mint korábban bármikor, az igaz. De magányosabb is, mint valaha. Audrey mellett, még ha az utolsó hónapok a kínzó elidegenedésről is szóltak, azért boldog voltam. Együtt jártuk a nagyvilágot, kalandos életünk volt. De mégsem ez volt megírva nekünk. Nem áltathattuk tovább magunkat. Egyszerűen nem egymásnak voltunk teremtve. Elfelda valóban katalizátor volt, de az ébredésem katalizátora. Nem tudtam rá haragudni emiatt.
- Nagy érettségre vall, hogy így felvállalod a múltad... tudod a kicsapongás rám is ugyanolyan jellemző volt. Volt idő, hogy gyakorlatilag egy józan napom sem volt…
Megleptek a nő szavai. Nem tudtam elképzelni őt abban a mámoros állapotban, amit lefestett. Azon kaptam magam, hogy próbáltam elképzelni, vajon milyen szer rabja volt korábban. Alkohol? Drogok? Szex? Én mindet próbáltam, de maradandó lélektorzulást csak az utóbbitól szenvedtem el igazán. Túl sok volt az érzelem nélküli testiség, és egyre kevesebb a másik félbe vetett bizalom.
- És hogy sikerült kilábalnod belőle? - kérdeztem, egyrészt kapva-kapva bárminemű potya jó tanácsért, másrészt mert őszintén érdekelt Elfelda élete.
- Tudom, milyen áldás valakibe így belekapaszkodni.
Egész életemben csak kapaszkodtam, körömszakadtáig küzdöttem, próbáltam megvetni a lábamat a nagyvilágban. Jöttek-mentek körülöttem az emberek, elkoptak a barátok, a kósza lányok, és csupán pár tiszta lélek volt, akiben igazán megbíztam, akiben társra leltem. Joanne, Lott, Audrey, és azt hiszem Elfelda is pont ilyen volt számomra, pedig még alig ismertem őt. Visszagondoltam a közös kalandra, arra a bizarr túlvilági utazásunkra, amikor együttes erővel leküzdöttük a múltunk szellemeit, majd a csuklyás démonokra gondoltam. Aznap éjjel, mikor ismét a szabad ég alatt találtuk magunkat csillagokkal a fejünk fölött, arra gondoltam, hogy derékon ragadom a nőt. Mégsem mertem lépni. Ám ezúttal valami megváltozott, és Elfelda lágyan suttogta a fülembe:
- Sajnálom…
Hosszú idő után először pillantottam rá, és tekintetünk egyből összeforrt. Én is éreztem azt a veszélykiáltást, amit Elfelda is, de nem tudtam tenni semmit. Mágnesként vonzott magához, s én együtt hajoltam a nővel, egyre közelebb egymáshoz, vészesen csökkentve a köztünk lévő távolságot.
Az arcán még mindig ott ült a fotózás miatt felöltött smink, de mit sem számított. Átláttam a festéken, és éppen olyan gyönyörűnek és vonzónak találtam őt, mint aznap éjjel Dél-Szudánban, mikor először megpillantottuk egymást.
Aztán egy utolsó, hosszúnak tűnő másodpercben, végül összeértek az ajkaink, én pedig hagytam, hadd vesszek el egy újabb csókban, magam sem tudván, hogy ezúttal mit várjak a sorstól. A világért sem akartam megbántani Elfeldát. Nem akartam kihasználni, majd elhajítani őt. Menedéket kerestem, éppen olyat, amilyet ő maga is. Végül egymást találtuk meg az éjszakában...

Hogy hogyan hagytam fel az alkohollal és a droggal? Szerelmes lettem... belecsimpaszkodtam Morganbe. Elhittem, hogyy nekem is jár a boldogság, hogy én is biztonságban vagyok, hogy valaki tényleg engem szeret. Egy pár évig ez a meghitt buborék tartott távol minden ártalmas dologtól... amíg aztán maga Morgan ki nem pukkasztotta ezt. Azzal, hogy a kapcsolatunkat kinyitotta, megszűnt a stabil talaj a lábam alatt, és újra lejtőre kerültem. Legalábbis ennek tudom be, hogy Dél-Szudánban olyan mértékig hajszoltam az élvezeteket - ezúttal szexuálisan - mint soha korábban. Persze nem akarok álszentnek tűnni, ez az élmény felszabadító volt és úgy szívtam magamba, akár dűnék az esőt. Mégis... közben azt hiszem egészen elvesztettem magam, ismét. A legjobbkor volt rám szüksége anyámnak. Bármilyen nehéz is volt Iris állapotával szembenézni, a hazatérésemnek nem csak az volt a pozitív hozadéka, hogy anyámat biztonságban tudhattam, hogy vigyáztam rá. Hanem ezt önmagamról is elmondhattam, itthon voltam, próbáltam magam újra felépíteni. Új otthon, új remények... és most... egy új vonzalom kibontakozása.
- Lett egy komoly kapcsolatom, és ez kirángatott a káoszból és önpusztításból, amibe részben a modellvilág, részben a magány sodort - magyarázom Owennek kissé zavartan. Ez az időszak valóban olyasmi, amire nem vagyok büszke, mégha nem is szégyellem bevallani. Az, hogy Owen ezzel együtt el tud engem fogadni, ahogyan én is őt, a magával hozott csomagokkal... Nos, számomra olyan kegy volt, amiért szívből reménykedtem. Díjak, vagyon, ismertség ide vagy oda... a nap végén azt hiszem, én is csak egy sérült lány voltam, akit sosem akart az apja. Egy bántalmazott anya lánya, aki végül úgy vetett véget toxikus házasságának, hogy meggyilkolta a férjét.
Nem túl jó indulás. Ezek alapján nem is csoda, hogy sosem sikerült egy hosszú távon működő párkapcsolatra találnom... és hogy hiába szerettem volna annyira, nem voltam anya. Remélem, hogy mostanra sikerült megerősödnöm és megváltoznom annyira, hogy felülírjam örökölt sorsomat... hogy ne kövessem édesanyám tragikus mintáját... és most, ahogyan a meleg barna szemekben keresek vigaszt, újra elhiszem, hogy van esélyem a boldogságra. Nem akarok mást, csak elveszni ebben a reményben. Fuldoklóként kapaszkodok hát Owenbe, elveszek a karjaiban, hozzábújok és szorosan átölelem, miközben összeforrnak ajkaink. Jobb karommal finoman simítok végig a tarkóján, belefeledkezve az aurájába és abba az illatba, ami az első találkozásunk óta emlékezetemben él. Hogy meddig adatik meg az összesimulásból eredő menedék számunkra, fogalmam sincs, teljesen elvesztem az időérzékemet. Csak annyit tudok - amire jó ideje volt égető szükségem - hogy végre biztonságban vagyok.

Köszönöm a játékot! ^^

Egy éjjeli menedék

Elfelda Hall
2005. február 5.

Mintha fejbe kólintottak volna, egészen megszédültem a csóktól. Éreztem az ingem feszülését, ahogy Elfelda még szorosabbra vonta az ölelést, belekapaszkodva a textilbe, majd magába a húsomba is, és csiklandoztak a finom ujjak, amik végigszántottak a tarkómon, bele-beletúrva a kócos, hullámos tincsekbe. Egészen magamon kívül voltam.
Pedig hol volt már az első csók, az első nő? Ajtót ajtóra lopva nyitottam, mindenütt asszony és nyoszolya… Csók-labirint és ezer asszony…. És ezer Soha… De ez valahogy mégis más volt. Magam sem értettem miért. Sorsszerűséget éreztem abban, ami történt. Maga az első találkozásunk is az volt, távol a világtól, az isten háta mögött találkoztunk először. Két brit, Dél-Szudán fullasztó éjszakájában. Majd jött az újabb találkozás egy ködös októberi éjszakán, túl téren és időn, túl a valóságon. Elvégre megígértük egymásnak, hogy ha erősen koncentrálunk a másikra, álmunkban látjuk még egymást. Talán tényleg csak álmodtuk az egészet…
Ez mai nap csupán a harmadik alkalom volt, hogy láthattam őt. Harmadszor húzott valami ismeretlen erő felé, és én harmadjára már nem tudtam ellenkezni a hívásnak. Nem is akartam. Abban a szent pillanatban, ahogy az ajkaink egymáshoz értek, hirtelen kitörlődött a fejemből minden és mindenki. Elmúltak a látomások és a bűntudat, a kviddics pálya őszi alkonyi fényei elhalványodtak, és a köztünk lévő tíz évnyi korkülönbség sem érdekelt. Csak őt akartam, és a lassú halált, ahogy belefulladok a csókokba.
Kezeim végigszántottak a lágy formákon, majd a nő combjain állapodtak meg. Egy váratlan mozdulattal felkaptam őt és az egyik asztal lapjára ültettem. Tenyerem végigsimítottam azon a gyönyörű arcán, kisöpörve pár kósza, aranyló hajszálat a szemeiből, majd egy légvételnyi szünetet biztosítva kettőnknek, lehunyt szemmel egymásnak támasztottam a homlokunkat.
- Nem vagyunk normálisak… - suttogtam, de a következő pillanatban már újra a karjaimban tartottam Elfeldát, ezúttal a nyakát csókolva, hagyva hadd teljen meg a tüdőm azzal a mámorító illattal, amit Dél-Szudánban is éreztem már.
Aztán szépen lassan, eltámolyogtunk a pult mögötti lépcsőig, ami a fenti lakrészemhez vezetett. Utunkat elszórt ruhadarabok jelezték, mint holmi felnőtt verziójában a Jancsi és Juliska mesének. A pultról aztán felkaptam az ott felejtett pálcámat, majd egy suhintással bezártam a Csikóhal ajtaját, újabb intésemre pedig kihunytak a fények, eltakarva minket a kíváncsi szemektől.
Elfelda a lépcső aljában várt már. Formás sziluettjét hátulról világította meg az emeletről leszűrődő fény. Ahogy felé haladtam, arcomon azzal a jól ismert mosollyal, úgy éreztem, mintha a mennyországba vezető lépcsőn lépdelnék felfelé…

***

Köszönöm a játékot!

Roxfort RPG

2004/2005-ös tanév => Roxmorts => A témát indította: Mrs. Norris - 2024. 05. 08. - 13:01:45