Oldal nyomtatása - plot twist

pl ●t twist
(https://i.pinimg.com/564x/09/13/bb/0913bb4e0e8c5d28c02b5a98b9cfb591.jpg)

Alexej
2002. április 10.
Este

outfit (https://i.pinimg.com/564x/03/93/eb/0393eb83ba7f8e381411d681179e58ad.jpg)

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

Nem szabad gondolkodni. Nem szabad felfogni, hogy honnan ered az a kellemes illat… hogy egyszer az is eltűnik a párnáról. Nem szabad engedni a fájdalomnak. Nem szabad engedni. Nem szabad engedni, O’Mara. Nagyot nyelve bámultam le a konténer tetejéről a sötétbe. A mágiának egyetlen apró nyomát sem éreztem… pedig tudtam, hogy itt van az, amit keresek, amiért küldtek s amiért majd elég pénzt kapok, hogy életben maradjon.
Világ életemben azt gyakoroltam, hogyan ne engedjem a fájdalmat eluralkodni a testemen. Nagyot nyeltem, hogy leküzdjem magamban ezt is. Hiába feszült meg a kíntól az állkapcsom is, nem engedtem a könnyeknek. Nem engedtem egy halk nyögést sem felszabadulni belülről. Csak léteztem, mert léteznem kellett Noah-ért. Egyelőre ez éppen elég volt ahhoz, hogy ne vessem le magam egy magas épület tetejéről, vagy fojtsam magam vízbe, vágjam addig a csuklómat, míg van bennem vér. Mindent kibírtam, mert mindent ki kellett bírnom.
Elvállaltam a munkát, hogy ne kelljen gondolkodnom. Azt hittem, majd lefoglalja minden porcikámat, hogy már nem lesz többé nyoma a fájdalomnak… de volt. Nagyon is volt és még dolgoztam rajta, hogy abból erőt merítsek. Nem gondoltam a véres anyagra, a kutyák nyüszítésére, erőszakosan fordítottam a tudatomat a megbízásra. Ezen a hajón szállították ugyanis azt a bizonyos aranykancsót, ami a Mogul Birodalom idején, a 16. században készítettek Észak-Indiában. Hogy miképpen került Oroszországba, azt a megbízom sem tudta, de megvolt győződve, hogy a virágmintás varázstárgynak rendkívüli képességei voltak, sőt egyenesen azt feltételezte, hogy egy dzsinnt is belezártak, mint a mesékben. Ha ez igaz lett volna, érzékeim egyetlen pillanat alatt kapcsolódtak volna a hajón uralkodó mágiára… csakhogy én nem éreztem semmit… semmit, csak a keserűségem és a tengeribetegség okozta émelygést, amit leginkább szédelgés és hányinger jellemzett.
Ezekkel az érzésekkel másztam le a konténerekről, hogy inkább odalent nézzek körbe. Az aligha érdekelt, hogy belebotlok valakibe. Akár engem is matróznak nézhettek – vagy hogyan hívják azokat a pasasokat, akik az ilyen hajókon dolgoznak. Hümmögve gondolkodtam el a dolgon, ahogy nagy nehezen lemásztam… még azt is engedtem, hogy a lábamba fájdalom nyilalljon. Nem gondolkodtam, nem akartam óvatos lenni. Ezek már nem azok az idők voltam.
Halk léptekkel közlekedtem, várva, hogy végre rám talál a mágia… de nem. Csak a sejtelmes köd volt az egyetlen, ami valamiféle mágikus jelenést kölcsönzött a hajónak. Egyéb nem akadt itt. Persze az sem volt kizárt, hogy egy egyszerű műtárgy volt, aminek valaki túl nagy jelentőséget tulajdonított. Ilyennel is volt már dolgom… de most nagyon nem szerettem volna egyegész hajót átkutatni, még ha időm éppen volt is rá bőven. Inkább vágytam volna haza a lángnyelves üveg mellé…
Megráztam a fejemet.
Koncentrálj, O’Mara, Merlinszerelmére! A hang felhördült bennem, én pedig, ismét lenyelve a keserűséget, elindultam arra, ahonnan erősebben hallatszott a mozgó hajó oldalának csapódó, enyhe hullámok zaja. A ködben nem láttam merre van a korlát vagy bármi más, így óvatosan mozogtam. Így léptem ki hát a konténerek árnyékából... ujjaim rákulcsoltak a korlát fémes felületére, így álltam meg, azon mantrázva, hogy vajon a tengerbe hányjak-e vagy a saját cipőmre.

Április 10.

(https://i.pinimg.com/564x/a9/90/03/a990039fd6cd09fc545c551e8222e7a2.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/39/9e/cd/399ecd4a42e928a2857f644d7e2d9a56.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/63/74/40/637440c34738b414d22b18bb3c9c0580.jpg)

feel no pain (https://www.youtube.com/watch?v=5l8vnswrsN0&ab_channel=IMAscore-Topic)

Halványzöld fény villant, majd tompa puffanás, s egy rövid csöndet követően halk loccsanás következett. A csapzott patkány immár élettelen testét kíméletlenül nyelte el a jeges vizű, sós tenger fekete kavargása, én pedig egykedvűen süllyesztettem vissza a pálcám a ruhám ujjába, majd elhúzódtam a korláttól, és hátamat a hajókabin rozsdás, málladozó festésű fémfalának döntöttem.
Minden patkánynak, ami keresztezi az utamat, ezt a sorsot szánom. Felhajtottam rövid, fekete kabátom gallérját, homlokomba húztam a kapucnit, úgy kémleltem tovább a láthatárt. Unalmas, egyhangú, sötéten hullámzó víztömeg vette körül a hajót, én pedig vágyakozva elképzeltem, hogy a hullámok valaki más holttestét is magukba zárják. Valakiét, aki rabul ejtette az egyetlen, számomra fontos emberi lényt. Valakiét, aki otrombán és pökhendi módon az utamba állt. Valakiét, akit sokkal nehezebb becserkészni, mint egy hajópatkányt, és sokkal fájdalmasabb halált is fog halni. De előbb elveszem mindenét. A közelébe férkőzök, és egyesével fosztom meg mindenétől és mindenkiétől, akit szeret.
A hideg, sápadt viharlámpák imbolyogva világították meg a hajót körülöttünk, a távolabbiaknak vékony, csillogó udvart festett a tenger felett ülő finom, sűrűsödő vízpára. Összefontam magam előtt a karjaimat, és sötéten, egykedvűen tanulmányoztam a rakteret. A fedélzet most kész útvesztő volt a rozsdás, vacak konténerekből épített szűk sikátorokkal. Vörös farkasos emblémás konténerekkel... Benne a minőségi, orosz csempészáru, átlátszó, lassan ölő méreg; ártalmatlanabbnak hangzó nevén egyszerűen csak vodka. Orosz jelentése vizecske. Majdnem ugyanaz, mint ami körülvesz most minket. Áttetsző, üres, halálos mindkettő. És most ezek alkották a labirintusom falát, amiben a kis kísérleti egérkém kereste a kihelyezett, csábító csalétket.
Végre kiszúrtam, merre szaglászik. Inkább csak hallottam a hullámok morajába vegyülő tompa puffanást, ahogy valaki földet ér a konténerek közti járáson. Karcsú, feketébe burkolt alakját elhomályosította a köd ugyan, de felette hívogatón billegett egy apró éjjeli fény. Nem körülményeskedtem, egyszerűen odahoppanáltam mellé. Gondolom a halk pukkanás felhívta rám a figyelmét, így aztán nem is erőlködtem, keresztbe font karokkal sétáltam elő a közeli konténerek közül.
- Segíthetek, szépfiú? - kérdeztem köszönésképp, és szánt szándékkal azt a megszólítást használtam, amit krábban is, az oroszországi kis kirándulásunk során. Talán nem felejtett még el… És hogy biztosan eszébe jussak, még közelebb is sétáltam.
- Mi járatban erre? Egy kis tengeri turizmus talán? - érdeklődtem tovább, finom gúnnyal, mintha egyszerűen potyautast akarnék szívatni, pedig pontosan tudom, hogy a megbízása miatt van itt. Amit persze úgy teszek, mintha nem tőlem kapott volna. Hiszen én csak a család értékes szállítmányára felügyelek itt...

A tenger lágy hullámainak zaja megtöltötte a fülemet. Ilyen hangok töltötték meg az éjszaka csendjét annak idején Tengerszemben is… furcsa volt, hogy mennyire tudott hiányozni az egész házasság. Nem is maga Nat Forest, mert minden, ami vele volt az utolsó egy évben csak egy kapkodás volt, hogy egybe tartsuk az életünket. Egyszerűen csak volt egyfajta biztonságérzet, ami hiányzott. Olyan még egy nem lesz, akármennyire szerettem családban létezni, a gyerekeinkkel játszani… és gondoskodni róluk. Mindez már a múlté volt.
Megkapaszkodtam a korlátba, lenéztem a sötétben a vízre. Túl nagy volt a köd ahhoz, hogy láthassak bármit is a hullámzásából, mégis lepillantottam. Engedtem, hogy a szédelgős émelygés magával ragadjon… szinte olyan hatást keltett, mintha vonni akarna maga felé mind jobban és jobban. Nyeltem egyet, mintha vissza kéne tartonom a kitörni készülő hányást, ami egyre erőteljesebben dolgozott a gyomromban. Nem volt itt semmi. Se varázstárgy, se érték, csak én, az émelygés, a hajó és a tenger… a rosszullétnek köszönhetően pedig még hoppanálni sem tudtam.
Halk pukkanás jelezte, hogy valaki a közelemben hoppanált. Nem fordultam a zaj irányába, csak azon mantráztam magamban, miképpen tartsam vissza a feltörni készülő gyomortartalmamat. Stílusos lenne a tengerbe hányni, O’Mara… rendkívül stílusos… – motyogta a hang, ahogy tovább bámultam lefelé. S mennyivel könnyebb lett volna fejjel belezuhanni, magam mögött hagyva ezt az egész szánalmas életet. Mégsem engedtem a csábításnak… úgy fordultam, hogy a korlátnak támaszkodva is láthassam azt, aki előlép a konténerek sokasága közül.
– Segíthetek, szépfiú?
Ismerős mozdulatok voltak, ismerős illatok… s ismerős, oroszos akcentus, amikor megszólalt. A becenév sem volt ismeretlen egészen. Nem sokan szólítottak így. Inkább voltam cica, nyuszi, Királylány, hercegnő és minden egyéb túlzottan is cuki jelző.
– Nocsak… Alexej – közöltem, ezúttal kerülve a „Lexi” becenevet. Végre a kapucni és a fekete kabát alatt megismertem azt a furcsán csillogó, sötét szempárt. Már több, mint egy éve nem találkoztunk. Olyan volt, mintha csak egy látomás lenne ott a ködben. Ezúttal nem voltam olyan humoros, kekeckedő hangulatban, mint akkor. – Meg sem ismertelek a bundakabát nélkül. – Tettem hozzá, de ahelyett, hogy elhúztam volna a számat egy gúnyos vigyorra, egy öklendezésre futotta mindössze. Szuper, O’Mara, hányd le a viszontlátás kedvéért.
– Mi járatban erre? Egy kis tengeri turizmus talán? – kérdezte aztán, éreztem az enyhe gúnyt is a hangjába. Ezért hát teljes testtel fordultam felé, állva a pillantását. Talán ő csalt ide… ki tudja. Egyelőre nem kezdtem el ezen agyalni. Rengeteg variáció létezett arra, hogy miért pont erre a hajóra küldtek.
Nem szabad hánynod! – erőlködött közben bennem a hang. A gyomrom iszonyatosan fájt a benne uralkodó kavargástól. Mégis kihúztam magam, áttúrtam a fekete tincseket az ujjaimmal, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
– Nem, csak… ble… – A testem előre görnyedt és kiszakadt belőlem a hányás egyetlen sugárként, egyenesen rá Lexire, meg a szépséges kis ruhájára. Hangosan kapkodtam még egy percig a levegőt, a gyomrom határozottan megkönnyebbült, de a szédülés nem javult sokat. – Bocsánat, nem akartam a csinos kis ruhádat összekenni. – Tettem hozzá és nagy nehezen kiegyenesedtem végre. Gyűlöltem a hosszas hajóutakat, annak idején Soren mellett is állandóan hánytam vagy ájuldoztam, kishíján beleszédülve a hullámokba a korlát mellett állva.
– Talán ez a te hajód?– Nyúltam a zsebembe, hogy kivegyem a laposüveget. Egy korty lángnyelv elég is volt, hogy felmelegítsen és kifertőtlenítse a számat a benne uralkodó hányás ízétől. Csak közben mértem végig Alexejt, még mindig erős és férfias volt… olyan farkasos.

Április 10.

(https://i.pinimg.com/564x/39/9e/cd/399ecd4a42e928a2857f644d7e2d9a56.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/63/74/40/637440c34738b414d22b18bb3c9c0580.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/a9/90/03/a990039fd6cd09fc545c551e8222e7a2.jpg)

feel no pain (https://www.youtube.com/watch?v=5l8vnswrsN0&ab_channel=IMAscore-Topic)

– Nocsak… Alexej - mondja, és valamiféle elégedettséget érzek, mikor a felismerést is látom az arcán. Alapvetően nem szoktam örülni, ha ráébred bárki, hogy ki vagyok, mert az én szakmámban a hírnév nem számít dicsőségnek, és jobb, ha minél kevesebben tudnak névről, de vannak egyedi kivételek. Fontos, lényeges, értékes kivételek.

– Meg sem ismertelek a bundakabát nélkül - jegyzi meg, én pedig halvány, sejtelmes mosollyal válaszolok.

- Ó, dehogynem - ellenkezem, és keresztbe font karokkal dőlök neki a hajó korlátjának, úgy figyelem, ahogy gyanúsan krákog, meg öklendezik. Elég egyértelmű jele a tengeri betegségnek, nem beszélve a sápadtságról. De hát felnőtt ember, nyilván nem fog...

– Nem, csak… ble…

… A nyakamba hányni. Pedig majdnem mégis. Arcomra fagy a kifejezéstelen mosoly, úgy húzódom arrébb, de mégis eltalál egy kissé.

- Bocsánat, nem akartam a csinos kis ruhádat összekenni.

Kitágul a pupilám, fekete lesz a szemem nagyja. Kevesebbért is öltek már embert, de erőnek erejével megemberelem magam. Szükségem van rá. Éppen miatta vagyok itt, ha nem is ez a hivatalos sztori. Eléggé keresztülhúzná a Falka, és az én terveimet is, ha például véletlenül arcon találná egy adava, vagy egyszerűen csak egy eltévedt ököl, hogy aztán átzuhanjon a korláton a gyomortartalma egy részét követve a hullámsírba.

De elengedem ezeket az egyébként megnyugvást jelentő gondolatokat egy mély, halk morgással, és egy pálcamozdulattal eltüntetem a mocskot az öltözékemről. Sőt, az övéről is, mert óhatatlanul rá is került. Ezek után viszont a mágikus fegyvert most nem süllyesztem vissza a kabátujjba, úgy fonom újra keresztbe a karjaim a mellkasom előtt, hogy az lazán a kezemben marad

- Tudtam én, hogy segítségre szorulsz - csóválom meg a fejem ennek a kis közjátéknak a lezárásaként, és újra kényelembe helyezem magam, de most lőtávolon kívül, inkább a legközelebbi konténert támasztva.

– Talán ez a te hajód? - kérdi, miközben előkerül a laposüvege, talán hogy újratöltse a fegyvertárát.

- A vállalaté - kongatom meg a mögöttem lévő rozsdás fémburkolatot, melyen azért még jól látszik a vörös farkasfejet mintázó, hámló festés, meg a cirill betűk.

- Én ügyelek a rakományra. Nehogy valaki megdézsmálja, vagy valami baj érje - teszek úgy, mint aki gúnyolódva gyanakodik. Aztán mintegy mellesleg kiegészítem:

- De csak a miénkre kell figyelnem. Arrafelé vannak egyéb kincseket rejtő konténerek is - bökök fejemmel a hajó túlsó, hátsó fertálya felé.

Ismerős volt az illat, kétségtelen, ám az émelygés és a tenger hideg, sós aromája egész egyszerűen mindezt képlékennyé, sőt már-már azonosíthatatlanná tette. Alexejt inkább a testalkata, a mozdulatai s a sötétben csillanó tekintete árulta el. Egy év távlatából persze már az önmagában is csoda volt, hogy eszembe jutott a neve, pláne, hogy mindössze egyetlen kalandot tudtunk magunk mögött igazán. Csak nem mély nyomot hagyott benned, Elliot? – gúnyolt a hang, ám minden reakciómat elnyomta a pillanatnyi öklendezés. Nem voltam hajókhoz szokva. Annyira nem, hogy minden porcikám megremegett a rosszulléttől.
- Ó, dehogynem – érkezett a válasz egyszerűen. Magabiztossága volt, szóval ideje volt emlékeztetnem rá, hogy a fontossági sorrendben bizony közel sincs annyira elől, mint hiszi, habár tény, ami tény akkor is flörtöltem vele kicsit... ócska bosszú volt a tönkrement házasságom keserű margójára.
Mielőtt bármit is mondhattam volna a hányinger undorító savas habként távozott, egyenesen rá Alexej kabátjára, kicsit rá a cipőmre, a hajópadlóra. Éreztem ahogy a nyomás eltűnt, helyét kavargó űr töltötte meg. Vártam, hogy majd kiborul... s mintha be is állt volna a feszültség, mégis egy pillanattal később pálca került elő, tisztításra. Eltűnt rólam, róla a hányás nyoma s hamarosan a jellegzetes szag is eltűnt a levegőből.
- Tudtam én, hogy segítségre szorulsz – Távolodott el, ezúttal egy konténernek támaszkodva. Közben már a kezemben volt a laposüveg, hogy kipattintva a kupakot nagy kortyot vegyek magamhoz belőle. Talán éppen ennek köszönhetően nem válaszoltam gúnyosan a felvetésre.
- Ha tudnád, hogy mennyire, Alexej, ha tudnád mennyire... bár annak nem sok köze van az itt tartózkodásomhoz. - A hangomon talán hallatszott, hogy az elmúlt napokban nem aludtam jól. A fáradtságom rányomot egyfajta bélyeget a mozgásomra. Lassú voltam, vontatott, közel sem Elliot O’Marás. Az orosz kutyus leginkább a talpraesettségemre, a mágiával való kapcsolatomra emlékeztethetett. Csakhogy a testem egy ronccsá vált azóta, amin ezer meg ezer dolog hagyott nyomot és most kellett lenyomot a negatív erőket, amik megint felbukkantak halál, eltűnés, testi vágyak formájában.
- A vállalaté – kopogtatta meg a rozsdás konténertestet. Ha a látásom nem kezdett volna komolyan romlani, hát biztosan kiszúrom a cirillbetűk mellé társuló farkas motívumot. - Én ügyelek a rakományra. Nehogy valaki megdézsmálja, vagy valami baj érje. – A gyanakvó megjegyzésre rákacsintottam, majd elvigyorodtam. Így emeltem meg a laposüveget és húztam le még egy kortyot.
- De csak a miénkre kell figyelnem. Arrafelé vannak egyéb kincseket rejtő konténerek is – Fejével hátra felé bökött. Engem a szóhasználat fogott meg... mintha pontosan tudná, miért vagyok itt. Hát mondhatni oka is lett volna rá. Tudta jól, mivel foglalkozom. Mégis gyanakodtam.
- Milyen érdekes szó. Kincsek. – Ismételtem meg, majd hümmögve nyújtottam felé a laposüveget. – Egy kortyot a régi idők emlékére? – Kérdeztem.
Ha átvette, ha nem, arra felé pillantottam, amerre a fejével bökött. Még mindig nem éreztem semmit onnan érkezi. Talán csak az érzékeim kavarodtak meg, ahogy a hajó ingása megkavarta a testem vagy éppen a fájdalmasan megtört szív okozta mindezt. Az élet megváltozott, akárcsak én. Visszahúztam magamhoz a laposüveget, hogy nagyot kortyoljak belőle megint aztán elindultam.
Két lépés után fordultam csak meg és pillantottam Lexire: - Nos, kutyuskám, megmutatod hol vannak ezek a konténerej?

- Ha tudnád, hogy mennyire, Alexej, ha tudnád mennyire... bár annak nem sok köze van az itt tartózkodásomhoz.

- Na mesélj… Talán segíthetek - tárom szét a kezemet ártatlanul, de az arcomra az is rá van írva, hogy cseppet sem vagyok ártatlan. És amennyiben lehet adni a forrásaim szavára, van fogalmam arról, mennyire szüksége lehet valakire… Nos, cseppet sem olyan valakire, mint én, de a cél kedvéért elkezdek majd hasonlítani rá. Józan ember persze nem kezdene velem, de itt szerencsémre nem igazán olyanról van szó.

- Roppantul érdekel, minek van köze az itt tartózkodásodhoz - folytatom eltúlzott együttérzéssel, gúnyosan, már majdnem gügyögve érdeklődve, mintha egy gyereket faggatnék. Furcsa ambivalencia ez, hiszen kortalan az arc, akit meg kéne fűznöm. Lehetne akár gyerek is. Lehetne akár felnőtt. A sima, makulátlan pofikája jobb álca, mint bármilyen mágikus ügyeskedés. Kár, hogy most nem az a tűz égett a fiatalos szempárban, ami korábban, és ami a bundakabáttal csapatmunkában nagyjából megmentette a seggét a befagyástól kint a sztyeppe nem épp vendégszerető időjárásában.

- Milyen érdekes szó. Kincsek. – mondja,és megmosolygom, hogy bár most nincs jó passzban, ez a szó nem tudja elhagyni a száját legalább egy kis rajongás árnyéka nélkül.

– Egy kortyot a régi idők emlékére?

- A régi idők szarok. Az már a múlt. A jövőre szívesebben iszom… - makacskodom kihívó vigyorral, aztán a kifejezésnémileg enyhül az arcomon, mikor szembe találkozom a laposüveg szájával, ami az imént még valahol máshol járt. Illene összebarátkoznom a gondolattal, de akkor sem fogok valaki után inni, aki az imént hányt.

- … De inkább a saját innivalómból - zárom be a mondatot, és a zsebemből előkapom az orosz népi motívumokkal díszített, apró ezüst kulacsot. Míg lepattintom a kupakot, ő nekiindul, és bár nem mutatja, hogy különösebben lelkes lenne, azért mégis elindul a megfelelő irányba, én pedig somolyogva követem, és menet közben kortyolok.

- Nos, kutyuskám, megmutatod hol vannak ezek a konténerek?

A választ megelőzően aprót mordulok, enyhe farkasos felhanggal, köszönhetően a vonyító vodkából fogyasztott óvatos kortynak.

- Na gyere - vigyorgom, és lazán átkarolom a másik csontos vállát, meg is lapogatom a lapockáját a túloldalt. Úgy tűnhet, mint ha ez csak egy tolakodóan baráti gesztus volna a megtámogatására, pedig csak szeretném magán mellett tudni, így kisebb eséllyel okádja rám az imént elfogyasztott lángnyelvet.

Nem is megyünk messze, keresztül kell sétálnunk csak a fedélzet középvonalán, hogy a farkasos konténerek helyett színesebb, változatosabb környezetbe érjünk. Kisebb-nagyobb tároló dobozok vannak itt, némelyik ember magas vagy szobányi , de vannak kisebbek is. Az oldalán mindnek címzés. Tekintetem futólag téved a múzeum cirill betűkkel irt nevére, valahol a magasban, egy fehérre mázolt jókora konténer oldalán. Persze szóvá nem teszem,egykedvűen fordulok körbe a vendégemmel, persze csak lassan, nehogy rosszul legyen megint. Nem vagyok takarítónő, hogy folyton utána suvickoljak.

- Nos, milyen kincsre vadászunk?

Az a hűvös levegő egészen magamhoz térített, hiába maradt meg az émelygés, a megszokott nyomottságom kicsit szertefoszlott. Talán jót tett, hogy kimozdultam és nem odahaza elmélkedtem azon, mit vétettem. Értelmetlen gondolatmenet lett volna, annyiszor csúszott már ki a kezeim közül minden, mégha nem is ilyen erőszakos módon. De már ezt is lenyeltem, nem undorodtam annyira az élettől. Nem. Pedig kellett volna... mégis valahogy elfogadtam. Csupán az addig ismeretlen gyász maradt. Egy olyan gyász, aminek egész egyszerűen nem volt párja korábban az életemben. Anyám elvesztése is más volt.
- Na mesélj… Talán segíthetek – tárta szét a karját. A mozdulatról az arcára vándorolt a tekintetem. Hihetetlen volt, hogy ezt mondta... bár nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, mire vállalkozik igazán. Nem terveztem persze megosztani, hogy az egyetlen ember, aki Forest óta azt ígérte, hogy örökre együtt lehetünk, minden bizonnyal meghalt s nem maradt más belőle, mint egy véres, kék kabát.
- Hidd el, Alexej, nem érdekel a magánéletem elbaszott volta. – Suttogtam magam elé. Nem voltam még kész, hogy bárkinek is ilyesmiről meséljek. Nem tudtam kimondani egész egyszerűen, hogy talán meghalt... nem akartam egész egyszerűen.
- Roppantul érdekel, minek van köze az itt tartózkodásodhoz – érkezett a folytatás. Ez pedig lehetőséget adott a téma tovább terelésére. Lepillantottam a karikagyűrűre, aztán megráztam a fejem és egész egyszerűen úgy tettem, mintha ott sem lenne. Elhúztam a számat, visszanyelve a gombócot. Ezután túrtam csak át a sötét tincseimet, hátha a mozdulattól kicsit magamhoz térek ebből a furcsa pillanatból is.
- Csak unatkoztam... És eljöttem körbenézni - rántottam meg a vállamat és végig futtattam mandulavágású, szinte feketén csillanó szemeimet Lexi teljes testhosszán. Még mindig ugyanazt az erős, magas alakot láttam, akit több, mint egy évvel korábban... csak én változtatam, ő viszont semmit. Most nem voltam elég lelkes, elég érdeklődő, talán ezért nem találtam a mágiát, amit nagyon is meg kellett volna. Talán azért is nyújtottam felé a lángnyelvet, hogy kicsit javítsam ezt a szörnyű, megtört képet.
- A régi idők szarok. Az már a múlt. A jövőre szívesebben iszom… - Érdekezet a válasz és az a vigyor. Még én is halovány mosolyra húztam az el az ajkaimat. Milyen igazad van, Lexi... milyen mocskosul igazad... - futott át a gondolata az agyamon. - … De inkább a saját innivalómból. - Beletúrt a zsebébe, hogy egy mintás, ezüstös színben pompázó kulacsot rángasson elő. Tudtam én, hogy minek szólt, hiszen most hánytam el magam... bár a számból már régen távozott a kesernyés íz. Így mikor elindultam előre és a zsebembe csúsztattam a lapos üveget, előzútam a pálcámat és egy gyors fogmosásvarázslattal megtisztítottam magamat.
Ahogy hátrapillantottam, érezhette is az erőteljes, mentolos illatot. A kacsintásomban pedig, mintha egy fokkal játékosabb, frissebb volt... igen. Mintha ez a kis mozdulat hirtelen helyrebillentette volna bennem a dolgokat. Megpróbáltam a helyzetre koncentrálni.
Az apró kis mordulásra elhúztam ismét a számat. Most már inkább tűnt a szokásos, egoista vigyornak az egész. Szerettem emögé bújni, olyan volt, mint egy álarc, amiben megtörhetetlennek tűnök. Visszafordultam hát előre és léptem tovább lassabban, bevárva, hogy mellém érjen.
- Na gyere - karolt át és érintette meg a hátam. Érezhette még a ruhák alatt is, hogy milyen csont és bőr vagyok. Ennem kéne. Vissza kellene szereznem az erőmet. Csakhogy túl gyenge és fáradt voltam ahhoz, hogy a konyháig elvonszoljam magam.
- Jaj, ne kényeztess el, még a végén fontosnak érzem magam - jegyeztem meg, kicsit meglepett ,hogy egyáltalán hozzám ért. Azonban most jól esett a kellemes kis irányítás, amivel a megfelelő konténerek felé vezetett. - Minden tolvajt ilyen gyengéden segítesz keresztül a hajón? - kérdeztem. Közben figyetlem merre vagyunk. A farkasmintás konténerek mellett elhaladva, egy egészen közeli részen különböző forma tárolók közé érkeztünk. Igen. Ezen a helyen valóban nagyobb esélye volt, hogy elő kerüljön az a bizonyos kancsó... vagy kanna... vagy micsoda. Mégsem éreztem rá a hely mágiájára... talán nem is volt semmi itt. Csak egy tévedés volt vagy egy csapda, amiről meglehet még Alexej sem tudott.
Eddigre kicsit megnyugodott a gyomrom. Talán elterelte a figyelmemet a látvány... vagy a társaság. Még nem voltam benne egészen biztos. Mindenesetre mély levegőt vettem a fagyós-sós aromából. Ez tökéletesen elég volt ahhoz, hogy ne hányjam el magam.
- Nos, milyen kincsre vadászunk? - kérdezte.
- Hm. Ez most egy csapda... ?- kérdeztem és megnyaltam a számat, ahogy elhúzódtam és felé pillantottam megint. Csak egy pillanatig figyeltem, aztán a tárolókra bámultam. A tenyeremet az egyik nagyobb, talán kisebb szobányi példányra fektettem,végig húztam rajta az ujjaimat. - Egy kancsót. Észak-Indiai. - Tettem hozzá. - De gyanítom rossz hajón vagyok, mert mágiának semmi jelét nem érzem... - Tettem hozzá és éreztem, ahogy a tenyerem alatt mozdul a felület. Az ajtó, ami a belsejébe vezetett feltárult.
Éppen csak belestem, sejtve, hogy nem ott van, amit keresek. Csakhogy a kíváncsiság nagyúr. Nem voltam hajlandó tovább állni, míg meg nem néztem magamnak a tartalmát. Valami aranycucc volt, talán valami perverz szexágy... de nem tudtam kivenni a sötétben tökéletesen, a pálcámat meg már korábban elpakoltam.
- Mi a franc...? Valami szexmániás állat ágya ez... - állapítottam meg, ahol kiszúrtam valami bilincsfélét is a kereten. Mindenesetre annyira jó kedvre derítettem, hogy elröhögtem magamat. - Ó, ha tudtam volna, hogy ilyen kincsek akadnak itt, nem is morogtam volna a hajózás miatt... - Tettem hozzá és Lexire pillantottam, ám a hajó éppen ekkor ránthatott egyet, mert megbillentem és szó szerint beestem a konténer belsejébe. - A faszom...

Bólogattam szemtelenül, és a vállamat is megemeltem finoman. Igen, talán nem érdekel. Mindketten tudjuk. Nem töltök felesleges időt vele,mert előre szeretek menni, nem hátra. A múlt kegyetlen társ, mert nem lehet megváltoztatni. Ha hagyom, képes kísérteni például azzal, hogy eladott a saját családom, hogy megfertőztek, hogy ölnöm kellett és még annál is rosszabb dolgokat tenni… De ezek haszontalan dolgok volnának. A múlt szemét rohadék, de egy dologra jó - tanulni belőle. És én szeretem kihasználni a lehetőségeket, hogy előny legyen belőlük, ne hátrány.
- Csak unatkoztam... És eljöttem körbenézni - mondja, én meg nagy egyetértéssel bólogatok. Már nem a szavaira, hanem arra, hogy mindketten tudjuk, nem mond igazat.
- Persze, érthető. Ez egy izgalmas hely, pont érdemes körbenézni unaloműzésképp - tettem rá egy lapáttal, és fejemmel az unalmasan, ritmusosan hullámzó tenger, meg a távolabbi, átláthatatlanul szürke köd felé bökök gúnyosan. Ami egyébként az egyhangúságával egész jó hátteret nyújt ahhoz, hogy feldobjuk mi magunk.
- Jaj, ne kényeztess el, még a végén fontosnak érzem magam - visszakozik átlátszóan, én pedig kedélyesen meglapogatom a csontos vállat.
- És az miért volna akkora baj? - kérdezem kicsit piszkálódva, mert amint látom, az a tűz, ami a dacból ered, kezdi egészen felmelegíteni az amúgy dermedt, hűvös állapotot.
- Minden tolvajt ilyen gyengéden segítesz keresztül a hajón?
- Csak azt, amelyik meggyőzhető róla , hogy ne az én gondjaimra bízott szállítmányból lopjon. Ma valahogy nincs kedvem a gyilkossághoz - sóhajtom úgy, mint aki viccel. És tényleg, nevetséges is, mert nem kedv kérdése.
- Hm. Ez most egy csapda... ? - szúrja közbe a kérdést, én pedig értetlenül felvonom a szemöldököm.
- Miből gondolod? Mert rájöttem, hogy ha nem az újfajta vonyító vodkánkat akarod előkóstolni, akkor a magadfajta kincsvadász nyilván keres valami csecsebecsét a hajón? Fáj, hogy így alábecsülsz... - tárom szét a kezeim sóhajtva, ő pedig eldöntheti, hogy ártatlan vagyok-e, vagy annak tűnök. Mondjuk fájó, de magamnak be kell vallanom, hogy még tökéletes alakítás mellett is tudható rólam, hogy inkább az utóbbi.
- Látom a szép szemedben, hogy lopni jöttél - suttogom elhalkulón, szánt szándékkal kihívón és közelebb lépek, hogy jobban szemügyre vegyem azt az említett, homályos tükrét az emberi léleknek. Tompasága szomorú valahol, de a mattosan áttetsző lencse alatt azért ott parázslik valahol a korábbi tűz maradványa még.
- Egy kancsót. Észak-Indiai. De gyanítom rossz hajón vagyok, mert mágiának semmi jelét nem érzem…
- Igen, a roppant hasznos kis képességed… Részemről nem értek az ilyesmihez - nézek körül én is, de egyébként teljesen feleslegesen, hiszen hozzám nem beszélnek úgy elrejtett kincsek, mint hozzá; se mágikusak, se köznapik. Nem, engem a kincset érő emberek vonzanak.
Kezdetben egykedvűen nézem, ahogy ténykedik, de lassan halvány félmosolyt csalt az arcomra. Még csak abban sem bízik, hogy a megfelelő helyen van, ráadásul csapdát gyanít (és majdnem igaza is van, csak éppen ő nem célpont, hanem a csapda fő része lesz majd), mégis feltárul kalandozó tenyere alatt a tároló mélye, és már benn is van, elmélyedt tekintettel, az orra után.
- Hát nem bűbájos...? - sóhajtom, s ráérősen odasétálok én is a tátongó bejárathoz. Úgy érzem, minden lépés közelebb visz annak a pöffeszkedő, sárkánytrágya Cartwrightnak a torkához.
- Mi a franc...? Valami szexmániás állat ágya ez... Ó, ha tudtam volna, hogy ilyen kincsek akadnak itt, nem is morogtam volna a hajózás miatt...
Ahogy találkozik a tekintetünk, én csak az ő hirtelen lelkesedésén somolygom finoman, rám maga a műtárgy nem gyakorol akkora hatást.
Nem így a hajó kilengése. Persze tulajdoníthatnám az egyensúlyvesztését az alkoholnak, de azért én is megtámaszkodom elegánsan az ajtófélfán, onnan nézem, ahogy Elliot mint egy kevésbé kecses egyiptomi ágyas, elterül a furcsa bútordarabon, ami a jelek szerint egyébként minden másra való, csak alvásra nem.
- A faszom…
Újabb löket érkezik, és bár stabilan maradhatnék, egy hirtelen ötlettől vezérelve nem tiltakozok minden erőmmel az erőhatások ellen, utánaborulok a másiknak, két tenyeremmel a vállai két oldalán találva támasztékot, hogy azért ne nehezedjek rá teljesen. Amilyen csont és bőr, kellemetlen találkozás lenne, még akkor is, ha erős anyagból van, és nem törném össze. Így viszont kissé gunyoros képpel magasodom fölötte
- Most már én sejtek csapdát… - dobom vissza a korábbi gyanúsítást kajánul, és ismerkedem kicsit a vonásaival közelebbről is Nem tette titokká a múltkor, hogy milyen út vezet hozzá, ez is egy alkalom, hogy barátkozzak a gondolattal. A cél szentesíti az eszközt, és semmilyentől nem riadok vissza, ha a cél Anna meg az a másik.
- Munkaidőben pihengetünk? - kérdezem közelről, az orrunk kis híján összeér. - Egy profihoz ez nem méltó. Gyerünk, Csipkerózsika, dologra - duruzsolom, és a levegőbe küldve imitálom egy apró cuppantással, hogyan keltik fel az elcsépelt mesében az alvó csajt. Aztán talpra ugrok, és a kezemet nyújtom a másik felé. Talán elkapja, talán nem, de a hajó újból billen egyet, ezért megkapaszkodom az ágyszerűség szélén egy hegyes, kiálló valamiben, talán egy tehén szarva az. Jó hegyes, szórakozottan ellenőrzöm az ujjammal. Nem lenne jó beleborulni.

Alexej szavai kicsit szíven ütöttek. Talán éppen azért, mert olyan igazak voltak. A múltat az ember nem változtathatja meg, nem lenne szabad engedni neki, hogy éveken, én mégis engedtem. Pedig nem kellett volna, sem apám, sem a tönkrement házasságom nem ért annyit, hogy tönkre menjek bele… még a most történtek sem igazán. Nem akartam jobban belemenni a dologba… de érezhette, hogy az „unatkoztam” kifejezés inkább egyfajta önvédelmi funkció volt. Nem álltam rá készen, hogy bármit is kimondjak a történtekkel kapcsolatban.
A furcsa ködös hangulat és a vállpaskolgatás, már-már intim is lehetett volna. Mégsem tudtam, hogyan kéne reagálnom. Legutóbb nem karolgatta át a vállamat, bár meglepően jól éreztük magunkat a kezdeti faszméregetés ellenére… én legalábbis élveztem a harcot, a tárnák megismerését és a kőszív elrablását.
– És az miért volna akkora baj? – kérdezett vissza, mikor visszakoztam az érintésre.
– Tisztában vagyok a saját fontosságommal. És bár normál esetben odalennék, ha elhitetnéd az ellenkezőjét… de ez most nem az a hangulat. – válaszoltam szárazni.
Ahogy haladtunk a farkasos konténerek közül, kutattam a mágia apró nyomait. Valójában ez a hajó nem tűnt többnek egy köznapi példánynál, amin nem sok varázslatot találhat az ember… még a legrosszabb állapotomban is rá tudtam csatlakozni annak a fonalára. Ezúttal nem volt mibe belekapaszkodni s követni… így két dolog maradhatott: a kutatás mugli módra, vagy egyszerűen megnézem van-e valami lopható, ami megfog egy kicsit is és elégedetten lépek le, nem teljesítve a küldetésemet. Persze Lexi irányából továbbra is csapdát sejtettem, hiába közölte, hogy „nincs kedve” a gyilkossághoz. Ez volt az egyetlen gyanús dolog az egész hajón… szóval igen, engedtem, hogy szórakoztasson.
– Miből gondolod? Mert rájöttem, hogy ha nem az újfajta vonyító vodkánkat akarod előkóstolni, akkor a magadfajta kincsvadász nyilván keres valami csecsebecsét a hajón? Fáj, hogy így alábecsülsz... – mondta. Én addigra már valamennyire elléptem tőle, nézegettem az újabb tárolókat. Tetszett, hogy ez a rész színesebb, hogy különböző méretű konténerek és dobozok sorakoznak, szinte késztetve az embert, hogy nézzen bele.
– Látom a szép szemedben, hogy lopni jöttél – lépett közelebb, miközben beszélt. A szemembe nézett… és gondoltam, hogy látja, nem vagyok éppen a legjobb formámban. Sötétbarna, szinte fekete pillantásom megpihent az övéin. Hát akkor nézz, Alexej… állapítsd meg te is, hogy szép lassan eltűnök. Talán egy új ember lesz belőlem. Unalmas, szenvedős, aki átadja magát a saját kínjainak… de azt nem volt szabad. Nem engedhette meg magamnak.
– A lopás szórakozás. Tehát unaloműzés. – Válaszoltam, szinte súgta a szavakat a kettőnk között. Túl közel volt, túlzottan is éreztem az illatát, ezért inkább elfordultam, hogy megnézzem, mi van mellettünk.
– Igen, a roppant hasznos kis képességed… Részemről nem értek az ilyesmihez.
Biccentettem. Ez volt az egyetlen képességem, aminek volt is értelme és amivel érdemes volt foglalkozni egy egész kicsit. Ezért is nyitottam fel az első tárolót, mely egy kisebb szoba méretének felelt meg… mondjuk egy akkorának, amibe az ember éppen csak aludni jár be, de amúgy az élete nagyrészét a nappaliban tölti. S amit láttam… hát az megfogott.
Az a tehenes ágykeret talán fából készült. Az aranyos festés megcsillant a sápadt fényben, ami odakintről tört be. Ezért is léptem közelebb, hogy jobban megnézzem magamnak. Ujjiam azonnal érintették a faragott tehénfejet a végében.
– Hát nem bűbájos...? – Alexej hangja egészen közelről jött, tudtam, hogy követ… és nem bántam. Legutóbb is elég szexi volt a maga morgós-fagyos oroszkutya stílusához mérten. A társasága némileg feldobott. Tekintetem az ágykeretet tanulmányozta azonban. Nem foglalkoztam vele különösebben, csak is a tárgy foglalt le, ami egy ókori egyiptomi cuccnak nézett ki. Talán Tutanhamon kincsei között találtak hasonlót, ám az rendkívüli mágikus képességekkel van ellátva… vagy csak mendemonda lenne?
Aztán jött az a billenés… ha csak nem én billentem meg magamtól a sok lángnyelvtől, amit lenyomtam a torkomon. Tényleg ilyen sok lett volna?– elmélkedtem, ahogy arccal előre, éppen az ágyra zuhantam. A fájdalom a medencémbe hasított, de egyetlen mozdulattal tornáztam magam mégis a hátamra… hogy megkérdezzem, szerinte megtarthatom-e az ágyat. Azonban erre nem sok esélyem volt. Egyetlen mozdulattal később már ott hevert rajtam.
Ha nem támasztotta volna meg magát, talán ki is lapított volna. A súlyát ennek ellenére is megéreztem… s bár nem volt az a tipikus kigyúrt állat, biztosra vettem, hogy a ruha alatt azért megbújik egy jó adag izom is.
– Most már én sejtek csapdát…
Csak szeretnéd, Lexi… Nem szólaltam meg egy másodpercig, csak néztem a szemébe. Zavart, hogy ilyen közel van. Megfogadtam, hogy jó ideig senkit sem engedek közel magamhoz… még akkor sem, ha az lényegében csak véletlen volt.
– Megígérem, hogy nem erőszakollak meg, kutyuskám – válaszoltam már-már szenvtelen képpel… talán el is vigyorodtam volna, ha nem kerül olyan közel, hogy az orra az enyémet súrolja. Az ajkaimon éreztem a leheletét és ez nem tetszett… túl veszélyes volt.
– Munkaidőben pihengetünk? – A szavai szinte a bőrömet simogatták. Libabőrös lettem, pedig nem kellett volna. Számomra legutóbb is nyilvánvaló volt, hogy nem vonzom semmilyen szinten… és akkor is csak egy kis szexre lettem volna vevő, hogy megneveljem Nat Forestet. Szóval nem. Nem szabad engedni ennek az érzésnek. – Egy profihoz ez nem méltó. Gyerünk, Csipkerózsika, dologra. – Az apró cuppanás közöttünk… megzavart. Hirtelen nem tudtam megszólalni sem, így már csak azt fogtam fel, mikor felém nyújtotta a kezét. Hát megfogtam és úgy húztam fel magamat, engedve, hogy a vállamnál lévő, éppen csak begyógyult sérülés most átvegye felettem a hatalmat és kicsit megremegjek a fájdalomtól.
– Csipkerózsikát tuti nem légsmárolták… – Sóhajtottam és visszapillantottam az ágyra. – Szerinted megtarthatom? – kérdeztem és megérintettem megint e tehénfejet az ágy végén… lényegében a mutatóujjammal érintettem meg az orr részt.
– Ezen dugnék innentől egész életemben – közöltem, majd felnevettem. Nem is volt otthonom, ahová tehetném. Lényegében a gyerekkori szobámban raboskodtam jó ideje. Megvártam a válaszát, de igazából már ott volt a kezemben a pálca, hogy esetleg lekicsinyítsem az ágyat.
– Figyelj… te végül is egy kutya vagy… nem tudnál kiszagolni indiai cuccokat?

Hangulat… Mintha az a környezeten múlna. Gondoltam magamban; majd én teszek róla, hogy az a hangulat legyen, de nem mondtam ki, mert kár bármit erőltetni. És még nem is igazán tudtam, hogy fogjak hozzá a behálózásához, bár sejtésem az vot, mire lenne nyitott. Azt a múltkor elég világosan az értésemre adta, mit takar nála a fizetés kiegészítése.
– A lopás szórakozás. Tehát unaloműzés - oktat ki, én pedig hagyom, sőt rá is játszok.
- Egy profi szavai - bólogatok engedelmesen.
Aztán csak hagyom a dolgokat sodródni, ahogy a hajó is úszott a hullámok között. Kitartóan, lágyan haladva a megfelelő irányba, de nem kerülve ki az esetleges döccenőket, nagyobb hullámokat. Lehet egy hirtelen billenésből is szerencsés fordulat, nem igaz?
– Megígérem, hogy nem erőszakollak meg, kutyuskám - mondja, amikor ráhasalok, s ezen muszáj megint somolyognom. Egyrészt ilyen kondival, ha ránehezednék, még kimászni se tudna alólam, nem hogy akcióba lendülni, másrészt ezzel a becenévért egyszer még számolunk. De nem most.
- Én nem ígérek semmit. És nem kutya vagyok, hanem farkas - dacolok megjátszott sértettséggel, és kihívón úgy teszek, mintha az orrába próbálnék harapni. Persze csak a levegőbe azt is, mint később a másik gesztust, mert nem akarok túllépni egy határt, amit egyelőre mindketten kerülgetünk, olyan “Jó tudni, hogy itt van, itt lehet majd átlépni” formán.
– Csipkerózsikát tuti nem légsmárolták… - jegyzi meg, mikor talpra állítom, én pedig elengedem a puha, bársonyos tenyerét. Sehol egy bőrkeményedés, sehol egy ránc… Mondanám, hogy ez a kéz sose látott kemény munkát, de talán nem ez lenne a legszerencsésebb megfogalmazás.
– Szerinted megtarthatom? - kérdezi hirtelen, én pedig felvonom a szemöldököm, és odaállok mellé, méregetni a kérdéses “dísz”tárgyat.
- Felőlem nyugodtan. Nagyon… egyedi darab - állapítom meg. Kissé balesetveszélyes a hegyes szarvakkal, a képtelen magassággal, de nyilván ha az ember rendeltetésszerűen használja, nem lehet gond. Kérdés, mi a rendeltetés.
- Ezen dugnék innentől egész életemben - nevet fel, én pedig komoly képpel méregetem még mindig a szóban forgó tárgyat, és nagyot bólintok, mielőtt ránéznék.
- Hát nem is arra tervezték, hogy aludni lehessen rajta. Bár, még mindig fennáll a leesés veszélye. Ügyesnek kell lenni rajta - fonom végül keresztbe a kezemet, és engem igazolandó, a hajó megint kileng.
Összehúzott szemöldökkel elégelem meg a folyamatos kelemetlenséget. Az egy dolog, hogy tengeren vagyunk, és ott előfordulhatnak nagyobb széllökések, meg oldalról érkező hullámok, de a kapitány meg a navigátorok azért vannak, hogy az ilyeneket elrendezzék.
- Vidd csak el, suvenírnek tökéletes - dünnyögöm Elliot felé, és gyanakvó képpel kilépek a kis fülke ajatajába, hallgatni a kinti hangokat, a víz halk moraját, a hajómotor távoli, folyamatos zúgását, amit a fedélköz finom rezonanciával mindenhová továbbított.
– Figyelj… te végül is egy kutya vagy… nem tudnál kiszagolni indiai cuccokat?
- Végülis én farkas vagyok, és nem tudom, milyen szaga van egy indiai köcsögnek. Ha annyira akarsz szaglászni, csinálhatok belőled kutyát - ajánom aztán látható készséggel, de aztán nagyot sóhajtok, és megadom magam.
- Na jó. Tudod, ki a csicsás kancsó feladója? Magánszemély, cég, múzeum… - sorolom, és végigmutogatom a környező konténerek címzéseit. Nem mntha nagyon érdekes lenne az a tárgy igazából, de ezt nem kötöm az orrára, ahogy azt sem, hogy ugyanaz a múzeum adott fel az ibrik mellé még jócskán aranykincseket is.
Elkezdhet kutatni, én pedig várakozom csendben, míg csak újabbat billen a hajó, de most már aggasztóan nagyot, s ami még rosszabb, egy nagy dörrenés is társul hozzá, melyet a talpunk alatt hullámzva továbbvisz az acél fedélzet.
- Oh bozsevoj - szakad ki belőlem a morgás, mert az éppen a tervem semmilyen verziójában nem szerepelt, hogy a kis kalandunk közepette elsüllyed alattunk a hajó. Végtére is, van azért a konténerek között kétszázötven millió rubel értékű vodkája a cégnek. Az azért nem volna jó, ha hullámsírt találna, az én felügyeletem alatt meg pláne.
- Segítek keresni, ha utána segítesz a vízen tartani ezt a ladikot - sóhajtom. Nem izgatom magam különösebben, épp csak azon tanakodok magamban vajon mi is történhetett, és mit is kéne tenni ezután.

Egy pillanatra, hogy a szemeim elmerüljenek Alexej sötét pillantásában. Túl közel volt ahhoz, hogy ne így tegyek, hiszen éppen felettem egyensúlyozott. Igen, kicsit billegett a hajó, túlzottan is billegett ahhoz képest, hogy ennek stabilan el kéne eljutnia Anglia egyik mocskos kikötőjéig. Mégsem fogtam fel, lefoglalt a belőle áradó illat, meg az, ahogy egyre közelebb került hozzám és a szemeim szépen az ajkai irányába vándoroltak. Megbámultam magamnak a vékony ajkakat a borosta keretében.
– Én nem ígérek semmit. És nem kutya vagyok, hanem farkas – válaszolta szinte sértett hangon, majd játékosan felém kapott, mintha meg akarná harapni az orromat. Hallottam a vérfarkasmarás következményeiről… de nem zavart meg különösebben, sőt csak még izgalmasabbá tette a kialakuló feszültséget. Mégsem történt semmi.
– Hm… nem nézném ki belőled a dolgot. – Már a megerőszakolást. Ezért hát egy kihívó mosollyal néztem rá, ahogy mozgolódni kezdett.
Hagytam, hogy felhúzzon az ágyról. A sérült lábam miatt könnyebb is volt így, egy kis támasszal megtalálni az egyensúlyomat. A vállamban is persze ott volt a fájdalom, de már kezdtem megszokni, hogy szinte állandóan maradandó sérüléseket szenvedek… ki tudja? Egyszer talán nem lesz a testemen olyan felület, ahol nincsenek hegek. Kihúztam a kezemet az ujjai közül, kicsit végig simítva a bőrét. Ezután tértem vissza az ágyhoz gondolatban… tetszett, magamnak akartam.
– Felőlem nyugodtan. Nagyon… egyedi darab – válaszolta. Sejtettem, hogy neki nem fog kelleni, így hát egyetlen pálcamozdulattal apró, zsebbe való gyerekjátékká kicsinyítettem. Egy következő intéssel pedig a kezembe reppent. Elvigyorodtam az apróság láttán, majd egész egyszerűen eldugtam a kabátomba, mielőtt esetleg megsérülne.
– Hát nem is arra tervezték, hogy aludni lehessen rajta. Bár, még mindig fennáll a leesés veszélye. Ügyesnek kell lenni rajta. – Magyarázta, én pedig elvigyorodtam, ahogy rendezgettem tovább a zsebemben a kis tárgyat. Tökéletesen rendbe kellett tenni a dolgot.
– Az az aktus hevességétől függ, Alexej. – Közöltem és végig nyaltam az ajkaimat, csak úgy a szórakozás kedvéért. Egy részemet érdekelt, hogy mit reagál rá, de valójában nem volt sem időszerű, sem helyénvaló a flörtölés. Valójában a hajón sem kellett volna lennem, csak unalomból vállaltam el egy munkát, hogy olyan legyen, mintha még élnék… és nem irtott volna ki mindent belőlem az elmúlt időszak. Talán láthatta is, ahogy a szemeim felcsillannak… mert felcsillantak, ahogy ránéztem. Miért is ne, O’Mara? Egy kis játék mindenkinek jót tesz… – A hang csendült bennem, én meg tökéletesen tudtam, mekkora igazság van ebben.
A kis fülke ajtaján kilépve megint odakint, az imbolygó hajón találtuk magunkat. Hallottam a hullámok lágy hangját, szélnek nyoma sem volt, így hát a billenés valami más okból adódhatott. Odakint ugyanis ugyanaz a ködös nyugalom uralkodott, mint eddig.
– Végülis én farkas vagyok, és nem tudom, milyen szaga van egy indiai köcsögnek. Ha annyira akarsz szaglászni, csinálhatok belőled kutyát – mondtam, majd egy nagyot sóhajtott. – Na jó. Tudod, ki a csicsás kancsó feladója? Magánszemély, cég, múzeum…
Hümmögve gondoltam végig, mi hangzott el a megbízás alkalmával. Nem igazán kérdezősködtem az alapvető dolgokat leszámítva, hogy néz ki, mit tud… hol találom. Általában csak az érzékeimre támaszkodtam, hagytam magamtól rátalálni a dolgokra. Ezért hát nem kellett túl sok információ semmiről.
– Fogalmam sincs. De, ha indiai lehet, hogy curry-illata van. – Vigyorodtam el, elszórakozva azon, hogy nem igazán készültem fel a helyzetre. Valójában nem is nagyon érdekelt, hogy megtalálom-e. Az ágyam már megvan, ha majd megépítem a saját szexbarlangomat, lesz is hol használni. Jelenleg beérem a gyerekkori szobámban lévő egyszemélyes ággyal.
Csak körbe néztem egyelőre, habár felesleges volt annak fényében, hogy eddig sem bukkantam rá a mágiára. Vagy nem volt ott, vagy levédték valamivel az egészet. – Talán múzeum… – Tippeltem meg aztán, de mielőtt Alexej reagálhatott volna rá, valamit érezte… újabb billenés, majd egy erős dörrenés, aminek ritmusát a talpam alatt éreztem végig lüktetni. Éreztem, ahogy minden porcikám megmerevedik, hogy elsápadok… hogy remegni kezdek. Mi a szar… Nem, mocskosul nem akartam fulladásos halál volt az egyik legnagyobb félelmem, mióta kisfiúként egy tóba zuhantam… nem akartam… nagyon nem.
– Oh bozsevoj – morgott Alexej, talán észre sem véve, hogy milyen sokk futott át rajtam. Biztosan lefoglalta a baromi izgalmas vodkája, miközben bennem csak az kattogott, hogy nem akarok itt meghalni. – Segítek keresni, ha utána segítesz a vízen tartani ezt a ladikot. – Sóhajtott, mintha csak egy apórcska gond úszott volna be kettőnk aprócska játékában.
Egy másodpercig tartott még a lefagyott állapotom, aztán villámgyorsan léptem oda hozzá és karoltam át a karját, mintha kapaszkodó lenne. Szívem szerint felugrottam volna rá, hogy átkulcsoljam a lábaimmal és a karjaimmal… de nem tettem így, még a végén túlzottan elhinné, hogy bejön.
– Most azonnal vigyél innen! – Közöltem, de aztán újabb remegés futott át rajtam, nem is próbáltam meg visszafogni magam, ezúttal már ráugrottam és átkaroltam a lábaimmal. Szerencsére így elég erősen tudtam kapaszkodni. – Na jó… nem kell a köcsög. Kurvára nem kell a köcsög, csak menjünk. – Tettem hozzá.
Kellett egy pillanat, hogy rájöjjek, bizony neki a vodkája tuti fontosabb lesz, mint az én életem. Belemartam a kabátja anyagába… majd sóhajtva húzódtam el úgy, hogy a szemeibe nézzek. Menekülhetnékem volt, de képtelen voltam hoppanálni. Túlzottan remegtem, a pánik ott ült a gondolataimban… félő volt, hogy a vízben kötnék ki.
– Az a rohadt vodka… mi? - kérdeztem, majd hosszan fújtam ki a levegőt, hogy kicsit összeszedjem magamat. Tudtam, hogy Alexej nélkül a vízben nem maradnék életben, de neki kell a vodka... nekem meg az a tyúkszaros kis sorsom, ami aligha volt érdemes a megmentésre. Csakhogy még látni akartam a fiamat, ott akartam lenni, mikor járni kezd és beszélni. - Meg kéne keresni a sérülést... - vetettem fel, de még mindig nem léptem el tőle. Ha kellett neki a segítségem, az sem volt kizárt, hogy végig cipelnie kell majd.

– Hm… nem nézném ki belőled a dolgot - jegyzi meg, én pedig elégedetten somolygok a kutató tekintetbe, mert ezek szerint jól csinálok valamit. A legjobb, ha semmit sem néz ki belőlem senki, akár képes vagyok rá, akár nem.
Bár leszállunk az ágyról, a gondolataink úgy tűnik, időznek ott még egy kicsit.
– Az az aktus hevességétől függ, Alexej - mondja, és megmutatja hozzá a nyelvét is, én azonban türelmesen és pókermosollyal szemezek vele tovább, azn gondolkodva, hogy vajon meddig akar itt és most elmenni. Mintha az előbb még nem az a hangulat lett volna, de tudom, hogy bizonyos embertípusoknál a hangulatok jönnek és mennek, mint a viharfelhők az égen. Egyszer fekete fellegek, máskor fényes villámok, máskor kitör a nap a felhők közül, hogy aztán pillanatokon belül újra eltűnjön. Az én kedélyváltozásaim mások, inkább örökké borongós, álmos hidegfront néha szemerkélő esővel, néha elvékonyodó felhőzettel. Ezt csak egy alak tudta eddig megkavarni, Anna olyan nekem, mint derült égből a villámcsapás…
- Nem feltétlenül függ össze az ügyesség és a hevesség. Majd egyszer elmagyarázom alaposabban is - teszem hozzá, aztán visszatükrözöm a lelkes fényt a szemében. Le is ragadhatnánk itt akár, mégis tovább indulok. Ráfoghatnám a talpunk alatti padló ingatagságára is, de igazából csak nem akarok még ennyire a sűrűjébe merülni.
Inkább az egyébként mellékesnek számító céltárgyra fókuszálunk, persze mindketten csak alibiből. A hajó engem például sokkal jobban foglalkoztat, főleg, miután egyértelművé válik, hogy valaminek nekiütköztünk.
Fülelek, hogy bemérjem, merről érkezett az imént a dörrenés, és a haladási irányból logikus is, hogy arra jutok, valahol a hajó orra irányából.
– Most azonnal vigyél innen! - bukik ki a másikból, majd pedig rácsimpaszkodik a karomra, én meg hirtelen eszmélek rá, hogy még itt van. Valahogy pedig azt gondoltam, abban a pillanatban elhoppanál, ahogy kiderül, süllyed a hajó. Pedig a baljós nyikorgásból, a furcsa imbolygásból és a messzi, halk csobogásból kiindulva még ez sem kizárható.
- Az most drága fuvar lenne. Van felesleges két és félmillió fontod? - kérdezem hamis ártatlansággal, kicsit sötéten. Ha a szállítmány eltűnik, jobb, ha én is vele, mert amit ezért kapnék, az vacakabb a hullámsírnál.
– Na jó… nem kell a köcsög. Kurvára nem kell a köcsög, csak menjünk - köti az ebet a karóhoz; pontosabban a magát a farkas karjához. Meginog a fedélzet ismét, én keményen megvetem a lábam, de így, hogy még ő is rajtam csüng, mint egy nagyra nőtt csimpánzkölyök, képtelen vagyok megőrizni az egyensúlyom, muszáj megtámaszkodnom a legközelebbi tároló falán.
- Nekem viszont kurvára a felszínen kell tartanom a hajót, vagy akár utána is ugorhatok - sziszegem az arcába, egész közelről lövellve felé a szemrehányó pillantást, miközben ő a kabátomat kezdte szaggatni.
- Úgyhogy vagy elengedsz, vagy velem jössz - teszem hozzá, és megragadom az öltözékemet huzigáló kezet, nem is csak azért, hogy lefejtsem, inkább hogy jelezzem az elszántságom, és kizökkentsem a másikat ebből a lefagyott állapotból.
– Az a rohadt vodka… mi?
Egy apró, villanásnyi időre felfelé görbül a szám egyik fele, és halk szusszanással nyugtázom, hogy ezúttal átlátott rajtam.
- Az a rohadt... - Nem is titkolom. Az a rakomány, így egyben többet ér mindkettőnk életénél. Ha megsemmisül, és mi nem vele semmisülünk, akkor a Falka felelősségre von, és nem csak engem.
- Meg kéne keresni a sérülést...
- Az orr rész felől hallottam az ütközést - intek fejemmel a mondott irányba, mert a karomat nehézkes volna úgy mozdítani, hogy rémült macskaként húsz körömmel kapaszkodik rajta egy meglett férfiember.
- Nyugi, cicus, nem nagy ügy. Gyere, csak betömünk egy lyukat - paskolom meg a rémült pofikát finoman, de azért annyira, hogy hátha magához tér tőle. Legalább a fél kezem szabad, így előkapom a varázspálcám, és egy pöccintéssel elhoppanálom magunkat a hajó orrába. Kockázatos manőver egy masszív tengeri beteggel a nyakamban, de most még az se érdekel, ha még egy rókát a nyakamba dob. Még az is lehet, hogy azzal a lendülettel visszaadom.
Amikor felbukkanunk, ő van előrébb, a hegyes szögletben a vízi jármű legelejében. Nem vesződöm vele, hogy félreállítsam az utamból, lényegében úgyis rajtam csüngg, csak át kell hajolnom félig a válla fölött, félig meg mellette, hogy kilessek a korláton, és szemügyre vehessem kívülről, hogy mi történt.
Valami kisebb jéghegy lehetett a bűnös. Az amúgy is megviselt festés lepattogzott a burkolatról, a hullámok pedig nem szép v alakba rajzolódnak a hajóorr körül, hanem egy ponton furcsán örvénylődve megtörnek.
- Elölről, vagy hátulról lenne jobb? - töprengek még mindig Elliotot körülfogva. Ha kívülről megpróbálom a lyuk körül befagyasztani a vizet, az egy időre elapasztja talán a befelé áramlást, viszont nem lesz igazán tartós, ráadásul sós vizet nehezebb fagyasztani, főleg mozgás közben. A hajó belsejéből jobb rálátásom lenne, és többféle technikát bevethetnék, viszont félő, van már benn némi víz. Persze, elég nagy a hajó feneke, nem egy percen belül telik meg ezen az ahhoz képest szerény méretű sérülésen, de azért mindenképpen foglalkoznunk kell ezzel a lyukkal.

A játékunk érdekesebbé vált szép lassan. Meglehet engedtem is, hogy elterelje a figyelmemet a korábbi hangulatomról… nagyon nem lett volna szabad elidőznöm azokon a sötét szemeken vagy éppen az ajkainak vékony látványán. Egy részem akarta ezt, hogy ne érezzem a fájdalmat, ami körülbelül állandóan jelen volt bennem. A másik részem viszont kivételesen a tartózkodó hozzáállást választott volna. Igen. Védekezés volt egész egyszerűen mindez.
Az sem kizárt persze, hogy átléptük volna azt a bizonyos határt, amit annyira nem kellett volna… csakhogy a kis probléma a hajóval éppen végszóra megérkezett. A bennem tomboló dolgok helyét könnyen vette át a pánik. A lelki szemeim előtt szinte azonnal megjelent, ahogy a víz alól láttam gyerekként a világot, miközben süllyedtem egyre lejjebb és lejjebb. A tüdőm fájdalmasan nehezült el, ahogy levegő helyett víz töltötte ki… s a légszomjhoz nem társult más, mint sötétség. Nem akartam újra érezni, ahogy a víz felmarja az ember torkát. Hát ezért vetettem rá magam Alexejra, karoltam át. Csak azt akartam, hogy vigyen el a francba onnan.
– Az most drága fuvar lenne. Van felesleges két és félmillió fontod? – A kérdés belém hasított. Tudtam nagyon jól, mi ér jelenleg neki többet az életemnél… talán a saját életemnél is. Hát ezért nem szabad az embernek senkifelé elköteleznie magát. Túl nagy felelősség és az önzőséget felülírja a pénz.
– Nekem viszont kurvára a felszínen kell tartanom a hajót, vagy akár utána is ugorhatok – sziszegte, ahogy találkozott a tekintetünk. Ujjaim a kabátja anyagába martak, mintha kapaszkodót keresnék. Valójában csak adott némi erőt, hogy – Úgyhogy vagy elengedsz, vagy velem jössz. – Megragadta a csuklómat, kicsit elhúzta magától. Így ismét a szemébe pillantottam, nem engedve amúgy a kapaszkodásból. Na nem, ha valamire nem vett rám, akkor az az, hogy ellépjek tőle.
– Tuti, hogy nem engedlek el. Most nagyfiúnak kell lenned, Alexej. – Fejtettem ki, miközben hagytam, hogy a tudatom kiássa magát a pánik alól. Ezen persze nem sokat segített, hogy egyre durvább hangok érkeztek a hajótestből, valahonnan talán az orr irányából. Egyként az egész ide-oda billegett… és ez újra és újra nagyobb sebességre kapcsolta a szívem ritmusát.
Nyugi, Elliot. Megoldod. A hang szigorúsága megszűnt bennem. A túlélésre játszó ösztönök bekapcsoltak, adrenalint termelve próbálták életben tartani az ösztönömet. Tekintetem elidőzött a ködös környezeten Lexi válla felett. A hullámok még mindig nem voltak durvák, így legalább ez a mi oldalunkra játszott. Még azt sem tartottam kizártnak, hogy nem fulladásos halál végez velem.
– Az a rohadt...
Hosszan fújtam ki a levegőt. Nem. Egy percig sem akartam a hajón maradni, ám a bennem gyűlő feszültségből biztosan tudtam, nem fogok tudni elhoppanálni. Ráadásul ezt a hülye blökit sem szívesen hagytam volna itt… az mondjuk jó kérdés, hogy miért. Nem jelentett számomra semmit. Na jó. Talán egy kis szórakozást igen. Szóval beadtam a derekamat, hogy segítek neki. Szigorúan úgy persze, hogy végig a karjában tart és nekem egyetlen lépést sem kell a saját lábaimon megtenni. Szerencséjére az ötvenhat kilós határt még mindig nem lépte át a súlyom, így nem voltam lényegében nehezebb egy kamaszlánynál. Ez pedig neki meglehetősen kényelmessé tette a helyzethez képest a mozgást.
– Az orr rész felől hallottam az ütközést – bökött a fejével abba az irányba.
Szuper. A Titanicnak is az orr része sérült meg és az a hajó egy órán belül elsüllyedt… legalábbis egy része, miután kettétört. Aztán a többi része is követte néhány összezúzódott, összefagyott holttest társaságában. Fulladás vagy fagyás… vajon melyik a kellemesebb? Még szorosabban bújtam Lexihez, nem
– Nyugi, cicus, nem nagy ügy. Gyere, csak betömünk egy lyukat. – Megpaskolta az arcomat, nem kegyetlenkedve, inkább finoman, mint egy gyerekét. Mordultam egyet, ahogy kicsit belesimultam ebbe az érintésbe. Így fel sem fogtam, hogy mire készül… talán nem is voltak előjelek. A gyomrom váratlanul rándult hát össze a hoppanálásra. Jött a szédülés, a kavargás mélyen a testemben… aztán egy remegéssel tudatosult bennem, hogy megérkeztünk a hajó egy másik pontjára. Ezúttal meglepetésemre nem jött a hányinger. Az sem volt kizárt, hogy már nem volt egész egyszerűen mit kihányni.
– Cicus… – morogtam a fülébe, ahogy körbe néztem. – Azt hittem egy másik lyukat akarsz betömni… és igen, kellemesebben érezném magam egy ágyon. – A hangom magabiztosabb volt, mint a testem többi rezdülése. Még mindig őrülten kapaszkodtam belé.
A hajókorláton túlra nézett Alexej, én pedig erőszakosan hunytam le a szemeimet annak reményében, hogyha nem látom, talán jobban viselem. Csak a hangokból tudtam, hogy itt valami más. A hullámok zaja nem volt olyan egységes, mintha megtörte volna valami… talán éppen a lyuk, ami keletkezett a hajótesten.
– Elölről, vagy hátulról lenne jobb? – A kérdés nem tudtam minek szól. A gondolataim még az „ágyon lennék” gondolatmenet körül teljesedett ki. Így hát, kinyitottam a szemeimet és én is arra pillantottam, ahonnan a zajok erősebben jöttek.
– Hát, mindkettőnek megvan a varázsa, de azt hittem a kutyák hátulról szeretik. – A válasz egyértelműen nem a jelent helyzetünknek szólt. Szórakoztam vele, miközben az agyam megállás nélkül kutatta a megoldást. – A lyukat egy Reparoval nem lehetne helyre hozni? – Elhúzódtam, hogy a szemébe nézzek és fejemmel a hajóorr felé bökjek. – Ha pedig az megvan, le kell menni és eltűntetni a vizet. – Tettem hozzá. Nem. Marhára nem akartam nyakig vizes lenni azért, hogy odalent tevékenykedjek, de Lexi vodkájáért most valamiért képes lettem volna meghozni az áldozatot… túl keveset ismertem meg belőle ahhoz, hogy máris hagyjam kinyíratni a saját kis barátaival.
– Na jól van… – mocskosul szedd össze magad, Elliot! A hang megerősítette mindazt, amit a bennem lüktető adrenalin löket már nyilvánvalóvá tett. Ezt a helyzetet bizony egy szakembernek kell megoldania. Kettőnk közül pedig én voltam inkább az… Kénytelen voltam lekászálódni Alexejről. – Ezen a hajón nem dolgozik senki, baszki?! – Háborogtam, ahogy próbáltam egyensúlyt találni. A lábamnak még szoknia kellett, hogy talajt értem. Ezen az sem segített, hogy a hajó megbillent előre és meg kellett kapaszkodnom a korlátba. Ekkor kezdett el felerősödni a hideg szél, megborzolva a hajamat.
– Ha belefulladunk, én megöllek. – Tettem hozzá, a szemeibe nézve. – Tömd be azt a lyukat, aztán irány lefelé! – Mondtam és hátrébb léptem, a tekintetemmel keresve a helyet, ahonnan majd le tudunk menni. Csak az ujjaim kapaszkodtak belé, ezúttal megfogtam a kezét normálisan.

– Tuti, hogy nem engedlek el. Most nagyfiúnak kell lenned, Alexej.
- Mindig az vagyok - vágom vissza, nem mintha bizonygatnom kéne bármit, de nyilván jó tesz, ha ezt az állítást félreérti. Pedig kevésbé intim értelemben is így van. Kiskoromtól nagyfiúnak kellett lennem. Mióta az eszemet tudom, viselkedni kellett, boldogulni teljesíteni kellett, számomra ebből állt az élet. Kizárólag felnőttségből. A hibázás, a gyerekeskedés végzetes lett volna, mint ahogy ebben a helyzetben is az lenne rám nézve. Már úgy megszoktam, hogy magamra vigyázok, hogy természetes. Minden helyzetben. Minden pillanatban. A majdani végsőkig. Pedig milyen jó volna egy kicsit félni, egy kicsit szomorkodni, egy kicsit letenni a saját magamért vállalt felelősséget, és átadni a súlyt. Jól esne, de haszontalan, és veszélyes lenne. Ám ha már nekem nem jár…
- Akkor viszont kapaszkodj erősen - teszem hozzá, és szavaihoz híven nem is enged el, míg sebtében megtárgyaljuk a következő teendőket. Én pedig türelmesen és egykedvűen ácsorgok addig, egyenes háttal. Nyugodtan cibálhat, egyébként sincs túl jó húsban, a sok ruha alatt bizarrul könnyűnek érzem. Egy pillanat múlva már legelöl kémlelem a vizet, vele a nyakamban.
– Cicus… Azt hittem egy másik lyukat akarsz betömni… és igen, kellemesebben érezném magam egy ágyon.
- Nem olyan biztos az, tudom már, milyen ágyad van - dünnyögöm vissza, bár most nem kellene, hogy elterelje a figyelmemet.
– Hát, mindkettőnek megvan a varázsa, de azt hittem a kutyák hátulról szeretik - mondja, én pedig eljátszom a gondolattal, hogy mégis inkább a vízbe hajítom. De egyrészt szükségem van még rá a Falka meg az én nagyszabású terveimhez, másrészt nagy eséllyel az alattunk tátongó lyukon visszakerülne a hajóba, harmadrészt… Mégsem teszem, mert valamilyen megmagyarázhatatlan módon élvezem, ahogy el-elterel, és szórakoztatóbb vele verbális szkanderezni még annál is, hogy áthajítsam a korláton.
- Minden állat onnan szereti.
De meglepetésemre egyszer csak átváltunk a feladatra. Motivációnak mondjuk adja magát, hogy sülyed a jármű, ami visz minket, de az ötlet hasznos, nagyon is.
– A lyukat egy Reparoval nem lehetne helyre hozni?
Bólogatok némán, és a szemeit kutatom. Tetszik ez az újfajta élénkség, van, akinek még a halálfélelem is jól áll.
– Ha pedig az megvan, le kell menni és eltűntetni a vizet.
- Nedvesek leszünk, de le kell menni, bizony - bólogatok egy árnyalatnyi gondterheltséggel az arcomon, aztán ahogy az önkéntes hátizsák lekeveredik a nyakamból, forgolódni kezdek lejárat után. Elég sok minden volt a környezetünkben egyébként, kapitányi híd, rozsdás ajtó, kötélkupacok, a korláthoz rögzítve mentőcsónakok. És igen, a híd fala mellett van egy rikító narancs-fehér mentőövet is tartó rozsdás korlát, és ami nyilvánvalóan egy lépcsőt kerít, ami lefelé visz.
– Na jól van… Ezen a hajón nem dolgozik senki, baszki?!
- Muglik… Még nem értek ide - rántom meg a vállam, bár tény, hogy furcsa ez a kihaltság egy ilyen szinten gyanús állapot mellett, de ráérünk ezzel később is foglalkozni.
– Ha belefulladunk, én megöllek.
- Varázslók vagyunk, van mentőcsónak, mi nem fulladunk meg… de ha elsüllyed ez a rozzant uszály, én öllek meg téged - morgom vissza kicsit már türelmetlenebbül, és újra áthajolok a korláton. A hajó merülésén egyelőre nem látszik a gebasz, a víz most is olyan megnyugtatóan távolinak tűnik, mint az előbb. De ez hamarosan változni fog, nem beszélve az egyre idegesítőbb imbolygásról és a fura, recsegő, fémes nyikorgásról, amitől rázkódik az egész hajóváz.
- Tömd be azt a lyukat, aztán irány lefelé!
Nonverbális fagyasztóátokkal becélzom a lék környékét, és képződik ott egy talán elégségesnek nevezhető torlasz. Épp csak rápillantok, hogy működik-e, rendben van-e, aztán megindulok a korábban látott lejárat felé.
- Itt le - ugatom, és már félig lenn is vagyok, a lépcső meredeken visz lefelé, a vízi jármű sötét gyomrába. Elliot is a lépcsőn van, amikor a hajó megint billen egyet, egy kicsivel nagyobbat, mint az eddigiek. A lépcső megrázkódik, a mentőöv a korlátról lepottyan, végiggurul a fokokon, és belecsobban alant a vízbe. Megkapaszkodom a korlátban, és erősen megvetem a lábam, nem mintha keményre esnék, már vagy egy méter víz van alul. Az alsó raktérben lévő, elszabadult fémládáknak hála felverődik az itt már összegyűlt víz, az még így is a képünkbe fröccsen. Amikor megnyugszik a helyzet, rögtön tovább sietek, és amikor a lépcső már eltűnik előlem, egyszerűen belevetem magam a vízbe, ami derékig ér, és ide-oda verődve hullámzik az oldalfalak között, mintha csapdába esett volna, és most dühösen a szabadulást keresné.
- Gyere csak, kellemes a víz - mondom, pedig veszettül hideg persze. De legalábbis nekem mindenképpen bele kell gázolnom, hogy megfelelő távolságba kerüljek a lékhez, akkor meg már ő se maradjon ki.
- Ne aggódj, leér a lábad - teszem még hozzá, aztán ahogy gázolok, elém kerül az iménti életmentő úszógumi, és merő heccből odadobom a másiknak, hátha megtámogatja a víziszonyát.

– Nem olyan biztos az, tudom már, milyen ágyad van – érkezett a válasz. Bár erősen kapaszkodtam és még mindig dolgozott bennem a pánik, legalább olyan erősen, mint egy perccel korábban a hoppanálás előtt. Hát igen, aszért volt időm figyelemelterelésre is és ha már a korábbi erősen szexualizált pillanatok kizökkentettek a melankóliám kellemes, szürke lebegéséből, hát ennyit igenis megérdemlek.
– Van másmilyen ágyam is. Egy sokkal kényelmesebb ágyam, amin aludni is lehet. – És a kölyökkori szobámban van. Igen, Lexi, ott. Ezt még hozzá kellett volna tenni a teljesség kedvéért, bár gyanítottam, akárkit is vinnék haza, a nevelőapám nem tenné szóvá. Odahaza mindketten elvagyunk a saját kis fészkünkben, éppen úgy, ahogyan azt kell.
Természetesen lehetett még ezt a szexuális témát fokozni, megfűszerezve egy kis kutyázással is, ha már annyira érzékeny volt rá. Persze nem sértegetni akartam, csak kezdett bennem újra lángolni kezdett a régi Elliot O’Mara. Nem is tudtam igazán, hogy mi váltja ki ezt belőlem… talán ő, talán a helyzet okozta túlzott adrenalin, mindenesetre szép lassan nyilvánvalóvá vált, hogyha nem akarom a vízbefulladt vagy fagyott testét magam mögött tudni egy ideig, akkor segítenem kell.
– Minden állat onnan szereti.
Hümmögve vigyorodtam el. Ez éppen elég erőt adott ahhoz, hogy a hisztiből valamiféle mankót készítsek és a saját nyomorult életemet mentve elsősorban a segítségére legyek. Valójában persze mindketten állatok voltunk. Lexi teliholdkor szőrmebundában játszadozott, bennem meg ott lakott valami hatalmas, fekete szörny, aki képes volt a legszörnyűbb dolgokat előcsalni a lelkem mélyéről. Olyan dolgokat, amiktől még én is féltem. Egy ideig az átkozott szalag erejének éreztem… de tudtam, valójában ez a valami mindig is ott lakott bennem. Csupán meg kellett tanulnom magamtól használni a hatalmát.
– Nedvesek leszünk, de le kell menni, bizony
Ahogy elléptem Alexejtől és megint körbe néztem a ködben, azon agyaltam, hogyan lehetne lejutni a valószínűleg víztől ázott területig. Ki fogod nyíratni magad egy kis flörtölésért, O’Mara… – figyelmeztetett a hang, de nem törődtem vele. Egy vállrándítással letudtam a dolgot és tovább kutakodtam magamban.
– Túlzottan is nedvesek. – Borzongtam meg a gondolatra.
Közben megállapítottam, hogy bár olvastam a Titanicról nem sok közöm volt a hajókhoz. Nem ismertem a fajtákat, a felépítéseiket. Az egyetlen hajó, amihez közöm volt Sorené volt persze, de ott is nagyjából csak az alvóhelyet ismertem, ahol néha-néha meghúztam magam, ha éppen együtt töltöttünk egy pár napot kaland reményében. Az viszont enyhén gyanús volt, hogy semmi féle mozgolódást nem tapasztaltam ezen a hajón… pedig túl nagy volt ahhoz, hogy senki se dolgozzon rajta.
– Muglik… Még nem értek ide.
– Nem, Alexej. Nem az, hogy nem értek ide… nem adnak életjelet… hallasz te bármilyen hangot? Se kiáltozás, se semmi. – Magyaráztam és körbe néztem, de még mindig nem láttam mozgást. Semmi féle ijedt hangok nem jöttek sehonnan. Nagy hajó volt, ez tény… de a pánik csak elért volna legalább felénk.
– Varázslók vagyunk, van mentőcsónak, mi nem fulladunk meg… de ha elsüllyed ez a rozzant uszály, én öllek meg téged.
Elmosolyodtam, ahogy a tekintetem a korláton áthajoló alakra vándorolt. Fogalma sem volt hányan mondták már nekem, hogy megölnének. Közöttük olyan emberek is, akiktől nem vártam volna… például Cartwright. Bár nem ezt a szót használt, mégis egyértelmű célozgatást tett rá.
– Benne vagyok. Bármi jobb, mint a fulladásos halál. – Egyeztem bele, majd hagytam, hogy megoldja helyettem a problémát. Addig is füleltem, koncentráltam, remélve, hogy az itt dolgozó emberek felbukkannak. Ha valami velük is történt, talán nem neki mentünk valaminek, hanem valaki vagy valami varázslat szándékosan térítette el a hajót, hogy megszabaduljon Mr. Blökitől és az ő kedves kis vodkájától.
– Itt le – hallottam meg a hangját, aztán követtem a legjárat felé. Mostanra már elhúztam tőle a kezemet, hátha elrántaná valami nagyobb hullám, nem akartam vele veszni. Épp csak annyi lépcsőfokot mentem le, hogy még ne lépjek bele a vízbe, Alexej pedig biztonságos távolságban legyen előttem. A hajó persze újra megbillent, úgy kellett megtámaszkodnom. Ujjaim erősen fonódtak a vaskorlátra.
– A francba… Merlin segge… – Morogtam, ahogy valami csobbant, miután lehullott mellettem a lépcsőfokokon pattogva. Nem figyeltem, mert az életben maradásra koncentráltam.
– Gyere csak, kellemes a víz – mondta, mikor már derékig bent volt. Nem volt bizalomgerjesztő… valójában nem volt közöttünk olyan nagy magasságkülönbség, én még is óriásnak láttam Alexejt magam mellett. Szinte meg voltam győződve róla, hogyha követem, nekem a mellkasomig fog érni a víz.
– Ne aggódj, leér a lábad.
– Jó… jó… – Magyaráztam, némileg sértetten, ahogy elém került az az úszógumizé. Nem akartam hozzáérni, az is csak valami mugli vacak volt. Inkább a korlátba kapaszkodva tettem lefelé meg a lépéseket, nem engedve, hogy megcsússzak a lépcsőn. Koncentráltam. Ahogy a víz elérte a bokámat, nyögtem egyet. Rohadtul hideg volt. Mielőtt tovább mentem volna, lekaptam a zakómat és felakasztottam a korlátra, olyan magasságban, ahol még nem volt víz. – Legalább az ne ázzon szét… – motyogtam és mentem tovább előre, egyre jobban remegve a víz hidegségétől.
– Azt a kurva… – Morogtam, ahogy elérte a legérzékenyebb pontomat is és szinte azonnal alsógatyáig gázolt a folyadék. Remegni kezdtem, sokkal, de sokkal erőteljesebben, mint korábban. Már majdnem ott voltam közvetlenül Alexej mögött, amikor megint billent a hajó. Majdnem elestem, így zuhantam neki a fémfalnak, hagyva, hogy kicsit összeüsse az oldalamat. Nem számított, fájt már jobban, de a víz hatalmas hullámban mozdult ide-oda, kicsit beterítve engem és a fejemet is… mindenem vizes lett… talán még a korábban kimenekített zakó is, amiben ott volt az ágyam.
– Ezt nem hiszem el. – Lemondó hangon beszéltem, ahogy félre tűrtem a nedves tincseket az arcomból és végig töröltem a nedves tenyeremmel a bőrömön. A ruhám teljesen a testemre tapadt, jéghidegen. Viszont, már sikerült annyira előre haladni, hogy rálássunk a sérült területre.

– Nem, Alexej. Nem az, hogy nem értek ide… nem adnak életjelet… hallasz te bármilyen hangot? Se kiáltozás, se semmi.
Ingattam a fejem, s közben az futott át a fejemen, vajon hogyan is érint, hogy így a nevemen szólít. Igazság szerint ezt nem sokan teszik. A parancsokhoz nem melékelnek neveket, legfeljebb vezetéknevet nagy ritkán.
- Hallok hangot, igen, képzeld! A Tiédet… - sandítok rá, és szándékosan nem is mondok erről többet. Talán amúgy is bizonytalan alaphangulatánka nem tenne jót, ha helyeselnék a szavaira, és azt mondanám, nem a hajó alján tátongó lyuk az egyetlen gondunk most. Mert igazság szerint de. Ha elsüllyed ez a ladik, akkor mindegy, hogy az egyébként rajta lévő legénység él-e még a süllyedés pillanatában, vagy nem.
– Benne vagyok. Bármi jobb, mint a fulladásos halál.
- Van azért rosszabb… Tűz? Méreg? Kés? Hosszú és gyógyíthatatlan, sok szenvedéssel járó betegség? - sorolom, figyelemelterelésnek talán megteszi. És nem is értettem egyet vele, valóban. Miért olyan rossz vízbe fulladni? Sötét, hűvös, csendes. Körbeveszik az embert az utolsó lélegzetéből született, csillogó buborékok. A fülében csak a saját vérének dobolása zúg. Súlytalanul lebeg szinte, nem érzi a világ súlyát, csak belemerül a sötétségbe. Kis kellemetlenség legfeljebb, az a pár perc, míg elfogy a levegő és kínban ég a tüdő, de se vér, se mocsok,… Igazából elég tiszta halálnem. Na, azért persze inkább kerülendő, ahoyg minden másik is, ám ennyire tartani tőle… Szeretnék én így félni valamitől. De mivel tisztában vagyok vele, hogy az én munkakörömhöz nem járnak boldog, nyugdíjas évek, effajta végtől tulajdonképp nem tartok különösebben.
– A francba… Merlin segge… - hallottam szavait, és magam sem tudom, miért csalt ez halvány mosoly-félét az arcomra. Nem vagyok kimondottan kárörvendő típus. Káromkodó sem. Talán inkább ez utóbbi miatt. Milyen jól esett volna néha ennyire szabadjára engedni a bennem mélyen eltemetett érzéseket, káromkodni, elégedetlenkedni… Vagy esetemben, talán tombolni. Ki tudja, ha még én sem sejtem, mi minden lakozik a lelkem mélyén, milyen élőholt érzelmek szabadulnának el? Ha majd egyszer előtörnek, talán én is Merlin seggét emlegetem. Vagy rosszabbat.
– Jó… jó… Legalább az ne ázzon szét… - mondja, én meg hátranézek, és felvonom fél szemöldökömet. Komolyan azt gondolja, hogy ott biztonságban lesz a zakója? De inkább nem mondok semmit, török előre kitartóan a hűs vízben a rés felé.
Az újabb billenés kapaszkodási lehetőség nélkül talált, úgyhogy jobb híján keményen megvetettem a lábamat, és behunytam a szemem, hogy ne marja ki a felverődő sós tengervíz. A hullám így is elsodort egy kissé, De legalább a kezem ügyébe került egy tartóoszlop, s azt elkapva valamennyire stabilizálni tudtam magam. Hallottam a fémes kondulást, ahogy Elliot nekicsapódott a hajófenék oldalának valahol a közelemben.
– Ezt nem hiszem el.
- Nyugi, nem fogsz elolvadni. Nem vagy cukorból… egészen… - tettem hozzá, mert ahogy ott állt, vizesen lógó felsőruházattal, a vízben hullámzó nadrággal, csapzottan és csepegve, kicsit mégis az az érzésem támadt, hogy oldódik a tengerben.
- Már látszik a cél. Maradj ott a falnál, én meg megjavítom - mutattam előre a jókora lyukra. Igen egyértelműen nem mondjuk egy jéghegy okozta. Túl szabályos alakú volt, kerek, visznylag sugárirányban folytatódtak belőle a repedések. A jég kristályosan csillogtt rajta, de recsegett-ropogott a rá ható erőktől. Azért csak meneteltem felé nagy locsogással, kitartón.
Már emeltem a pálcám. Csak egy pillanat műve volt, jött az újabb billenés, felverődött a hajófenékben rekedt víz, a jégtorlaszon pedig nagy repedés futott végig, szörnyűséges, hangos reccsenéssel kísérve, mint a tó vizén a rianás. Aztán a víz áttört a keletkező új résen, és egy nagy jégdarabot a képembe vágva hanyatt lökött. Még mindig úgy gondoltam, hogy nem a vízbe fúlás a legrosszabb a halálnemek közül, de így, hogy elborított a sötét áradat, hogy nem láttam semmit a jégszilánkoktól és a buborékoktól, hogy nem tudtam merre van a le és a fel, és hogy a tüdőmbe a saját véremmel keveredve tört be fájdalmasan a fagyos víz, azért már kezdett kevésbé szimpatikus lenni. Megpróbáltam valahogy a felszínre keveredni, de közben folyamatosan rohamoztak a betörő hullámok…

– Hallok hangot, igen, képzeld! A Tiédet… – jött a válasz. Már-már felháborodva pillantottam Alexejre, mintha minimum azt közölte volna, hogy fogjam be. A hangsúlyból persze nehéz lett volna kivenni pontosan, mire gondol… de a „képzeld” szó használata enyhén olyan fennhangot jelzett. Na nem, mintha érdekelne, amit összedumálsz, Blöki – húztam össze a szemeimet, ahogy méregettem.
Nem, nagyon nem volt ideje a faszméregetésnek… főleg, hogy minden bizonnyal abban a pillanatban megnyerné a dolgot, hogy felkap és bedob a hideg hullámok közé. Persze neki nem kellett tudnia, hogy én tisztában vagyok erő különbségekkel. Higgye csak, hogy egy nagyképű idióta vagyok. Az is vagyok, csakhogy nem teljesen úgy, ahogyan azt kifelé mutatom. Egyszerűen csak tudom, hogy melyik embernek melyik pontja az, ami kellően gyenge ahhoz, hogy oda üssek. A gond csak ott volt, hogy Alexejen nem akartam sehova sem ütni. Bár a hangulat egyre inkább megvolt hozzá.
– Van azért rosszabb… Tűz? Méreg? Kés? Hosszú és gyógyíthatatlan, sok szenvedéssel járó betegség? – A halál. Hát van ennél kellemesebb téma. Ajkaim megint kellemes kis vigyorra húzódott. Ez már nekem való volt, mármint annak a sötétségnek, ami bennem lakott és már a vér, a mérgek és minden más puszta gondolatára kavarogni kezdett. Ez főleg abban nyilvánult meg, hogy a hegek a csuklóimon lüktetni kezdtek. Főleg azok, amiket a késsel ejtettem, mikor az átkozott szalagot próbáltam lenyesni magamról s most egészen úgy festettek, mintha öngyilkos próbáltam volna lenni valamikor. De nem. Ilyesmivel sosem próbálkoztam, még ha kényelmesebb is lett volna kilépni az életből. Túl erős és makacs, na meg egoista voltam ahhoz, hogy önmagamnak ártsak.
– Nincs rosszabb annál, mint amikor süllyedsz és senki sem kapja el a kezedet, hogy visszahúzzon a felszínre. – Válaszoltam, emlékezve, ahogy nyúlok kifelé a hullámok közül. Akkor még apró, gyerekkezeim voltak, az ujjaim erőtlenül kapálóztak fölfelé. Nem fogta meg senki… Dean nem volt az apám, de anyám sem nyúlt utánam. Legalábbis akkor, ott a víz súlya alatt, ezt hittem. Aztán visszatért a testembe a levegő és az első, akit megláttam a nevelőapám volt. Olyan ösztönösen, olyan szeretettel ültem fel és öleltem át.
Leérve a hajó gyomrába, olyan látvány fogadott, mely éppen a fulladással kapcsolatos félelmet hordozta magában. A víz magasan állt, hidegnek tűnt és ide-oda sodorta a berendezés elemeit. De a legrosszabb az volt, hogy tudtam, milyen hideg… és hogy Alexej kedvéért bele fogok mászni, mint valami idióta. Mégis minek követem? Simán itt hagyhattam volna meghalni, valami mégsem engedett. Valami furcsa, csiklandozó kis érzés. Szóval miatta lettem csupa víz, mikor neki estem hajófalnak és még egy nagyobb hullám is beterített, ami a billenést követte. Éreztem, ahogy a fagyos víz egészen a bőrömig hatol, hiába a garbó vagy a nadrág. Egy pillanat alatt átfáztam.
– Nyugi, nem fogsz elolvadni. Nem vagy cukorból… egészen… – közölte. Hát lehet, hogy nem látta, hogy úgy nézek ki, mint egy elázott kutyakölyök. A ruháim súlya húzott egyre lejjebb és lejjebb, alig tudtam ellenállni. Túl vézna és erőtlen voltam, amit az utóbbi napok csak tovább rontottak a hazaköltözéssel. Semmi étvágyam nem volt.
– Hát… hatvanszázalékom biztos, hogy cukor... Tudod, ami másnak víz – Jegyeztem meg nagy bölcsen és a falnak támaszkodva, kissé fájdalmasan, de léptem felé egyet. Nehéz volt, el nehezültem addigra már egészen.
– Már látszik a cél. Maradj ott a falnál, én meg megjavítom.
– Biztosan jó ötlet ez…? Mármint igen, nagyfiú vagy, ahogy mondtad, de… – mindegy volt, hogy pofázok, már ment arra. Mert miért is ne menne? Makacs, mint a jóélet. Nem érdekelte, hogy a hajó úgy recsegett, mintha a következő pillanatban az egész képes lett volna darabokra hullani, de a hang valójában a jég felelő érkezett, amit korábban ő varázsolt oda, hogy védelmet nyújtson átmenetileg.
Újabb billenés, ezúttal a recsegés hangosabb lett. A fal fedezékéből láttam, ahogy repedés fut végig a jégen és hatalmas erővel tört át a víz. szinte láttam, ahogy letarolja Alexejt. Nem. Nem volt erőm ilyen hatalmas víztömeggel szemben… a tengerrel szemben… pedig az első ötletem egy Aura volt, hogy a széllökéssel a hullámok irányát változtattam meg talán vagy kicsit elsodorjam a vizet a farkasomról.
– Lexi!– kiáltottam, de nem láttam a hullámok alatt. A francba… a franca… ne dögölj meg itt nekem. – Reparo! Nagyon, nagyon Reparo! – Böktem a pálcámmal a lyuk irányába. Hagytam, hogy a bennem nyugvó erős mágia, a mélyről jövő, sötét egészen átjárjon. A sebesülések a csuklómon most már még erősebben lüktettek. Láttam, ahogy a repedés mentén elkezd helyreállni a felület. Nem. Nem sikerült tökéletesen a trükk, még így is maradtak kisebb lyukak, ám olyan erővel nem törte át a hajó falát újra, hogy komplett hullámok törjenek be. Ám a vízszín durván megemelkedett, lábujjhegyen állva ért a mellkasom fölé.
– Bassza meg… – Makogtam, miközben sejtettem, hogy a farkas valahol a víz alatt van és marhára nekem kell felhozni… nekem, aki még csak úszni sem tud. Egyelen nagy levegő vétellel most még is a víz alá mentem. Az orromat, a fülemet kitöltötte a jeges víz… úgy éreztem, képtelen vagyok nyitva tartani a szememet. Mégis, mégis megláttam őt. Nem tudtam eldönteni magánál van-e, megfogtam hát a kezét és annál fogva húztam fel. Nehéz volt még a vízben is megtartani, de átkaroltam.
– Alexej… – Magyaráztam neki. Figyeltem az arcát, hogy látok-e rajta valami. – Ne merészelj megdögleni. Ki kell innen mennünk… ennek a hajónak annyi… – Mondtam, de a pálcámat a még mindig növekvő víztömeg felett a nyílások felé fordítottam. Ezúttal én húztam vastagabb jégpáncélt rájuk, remélve, hogy ez elég lesz. Ezután próbáltam meg kifelé indulni.

– Nincs rosszabb annál, mint amikor süllyedsz és senki sem kapja el a kezedet, hogy visszahúzzon a felszínre.
Ez akár egy olyan tipikus, szomorkás képeslapra, vagy motivációs poszterre is ráillene. Elgondolkodom azon, igazat adok-e neki, és először belekötnék. Hiszen nem rosszabb-e az, ha valaki kiszolgáltatott helyzetbe kerül, és tehetetlenül várja valaki más közbelépését? És nem. Talán nem rosszabb. Ijesztőbb, az lehet, de ha ebben a helyzetben segítség érkezik, akkor egyáltalán nem rosszabb. És ha nem… Akkor jobb, ha sosem kerül az ember kiszolgáltatott helyzetbe, vagy küzd mégis, körme szakadtáig, utolsó vérig.
Nem sokszor fordult elő velem, hogy kicsússzon a talaj a lábam alól. Igazán komolyan csak egyszer fordult elő. És akkor érkezett segítség. Anna…
De hol van most ő? Mire mentem azzal az egésszel? Elárult, ahogy mindenki, mindig. Jobb lesz a munkára koncentrálni, boldogan állok bosszút az alakon, aki üzleti téren is keresztbe tesz a bandának, és nekem is az utamba állt. És ha még a munka sem volna képes elterelni a figyelmem a sötét gondolatoktól, hát itt van nekem Elliot.
– Hát… hatvanszázalékom biztos, hogy cukor... Tudod, ami másnak víz.
Csak egy félmosoly. Ennyit megengedek magamnak. Felkúszik a képemre, magam se tudom, hogy gúnyos-e, vagy csak egyszerűen hitetlenkedő. Aztán dacolok tovább a hullámokból. Hát én nem vagyok cukorból, nem is lehetek. De ez még nem jelenti, hogy nem fogyaszthatok némi édességet… Csak majd munka után. Akadt fontosabb feladat jelenleg.
– Biztosan jó ötlet ez…? Mármint igen, nagyfiú vagy, ahogy mondtad, de…
Nem volt jó ötlet. Soha semmi, amibe kezdek, nem tűnik annak, de addig rossz ötlet sem lesz, amíg bele nem bukom, és az nem szokásom. Úgyhogy nem is válaszolok neki erre a kérdésre, azt úgy is megteszi az élet… Vagy a halál.
Talán kellett még utoljára nekem ez a rideg, jeges orrbaverés. Persze küzdök. Talán ki tudnék keveredni a kérlelhetetlen áradat útjából, de az elején úgy tűnik, hogy a dühös tenger az egész tömegével és minden nyomásával nekem esett. Még a pálcámat se tudtam megmozdítani, hiába kapaszkodtam bele úgy, mint egy életmentő szalmaszálba. Legfeljebb arra volt jó most, hogy velem együtt kerül a hullámsírba.
Aztán mégis csökken a roham. Kába vagyok már az oxigénhiánytól, de nem jellemző rám a feladás, és bár a testem már hanyatlik, benne az elme dühösen és makacsul küzd. Kapálódzom, forgolódok, elérem a hajó fenekét, ami abból a szempontból nem kedvező, hogy a lehető legmesszebb van a vízfelszíntől, de legalább már nem eltévelyedetten vergődöm. Furcsa, fekete karikákat látok már az egyre ritkább, ezüstösen csillogó levegőbuborékok közé keveredni, de elindulok még a felszín felé. Nyújtom a karomat, bár lomhán és bizonytalanul mozdul, zsibbadtnak és távolinak érzem, mintha félig nem az enyém lenne már.
Az ujjak, amik hirtelen elkapták a kezem, jobban magamhoz térítettek, mint egy oxigénpalack tette volna. Nem tudtam szólni, és nem csak azért, mert nem maradt már hozzá levegőm, és nem voltam olyan közegben sem. Csak a szemem pattant ki jobban, úgy néztem Elliotra, mintha sose láttam volna. Miért csinálta ezt? Első körben azt mondanám, azért, mert nem normális. Aztán jobban meggondolva ugyanerre jutottam.
– Alexej… - hallottam visszhangos hangján a nevem, miközben éreztem, hogy a karjaival megint körémtekeredik, mint valami makacs, víziszonyos polip. Válaszul semmi mást nem tudtam mondani, mint hogy ráköhögtem egy nagy adag sós vizet.
– Ne merészelj megdögleni. Ki kell innen mennünk… ennek a hajónak annyi…
- Faszt… - bugyborékoltam, aztán tovább hörögtem, köhécseltem, és minden egyéb létező módon próbáltam megszabadulni a tüdőmbe rekedt folyadéktól. Azt merészelek éppen, amit akarok, de megdögleni pont nem. A pálcámba azóta is görcsösen kapaszkodtam, s most, hogy valamennyire magamhoz tértem, rögtön neki is láttam használni.
Olyan haraggal soroztam meg a léket, hogy más az adavát nem osztogatja ilyen hévvel. De nekem most piszok jól esett. Orosz káromkodással kísértem a rohamot, mintha legalábbis a gyilkos átok hazámbéli megfelelőjét hangoztattam volna. A fémtest immár újra összeforrt, Elliot és az én maradék jégdarabjaim lehullottak róla. A fejem sajgott, és éreztem, hogy még csordogál a homlokomon a vér, de a sérülés talán nem volt végzetes, egy kis agyrázkódásos fejfájásnál pedig lesz még itt nagyobb bajunk, ha nem lépünk rögtön.
- Mondtam, hogy megcsinálom - morogtam, és akkor eszméltem rá, hogy a másik kezemmel én is még Elliotba kapaszkodtam. Gyorsan elengedtem.
- Nyugi, nem kell szájból szájba lélegeztetned - dünnyögtem továbbra is rekedten, és úgy eresztettem vissza a vízbe a pálcás kezem, hogy cseppet le is fröcsköltem vele.
- Menjünk fel a hídra. Van egy olyan érzésem, hogy hullajó ott a buli - javasoltam, és megindultam vissza, a lépcső felé. Ha nem csal a sejtésem, technikailag egy szelemhajón utazunk épp, aminek a feneke félig vízzel telt, és amit nem vezet senki. Elég egy nagyobb hullám, ami rossz szögből érkezik, hogy felboruljon. Már pedig ez az áru eljut a királynő földjére, ha evezővel kell is eljuttatnom odáig ezt az egész rozzant gályát. Nem tudom, Elliot követett volna-e egyébként, de valamilyen megmagyarázhatatlan (vagy inkább, kevésbé megmagyarázható) okból hagytam, hogy belém kapaszkodjon, s így úszva eljuttattam mindkettőnket a lépcsőig. Mikor kikecmeregtem, felé nyújtottam a kezem. Szinte gondolkodás nélkül. Így a víz súlyával nehezebb volt, de agyrázkódás ide, korábbi fuldoklás oda, mindenépp ki akartam húzni.
- Gyere, hozzuk egyenesbe a ladikot, utána megszárítlak, meg kapsz rendes alkoholt, nem azt a gyenge tejes teát, amit ti iszogattok - teszem hozzá, és fogom még a kezét egy kicsit.

Éreztem, ahogy megnyaltam a számat, hogy milyen zavaróan sós az a víz, milyen irritáló és undorító az egész. De nem érdekelt, tartanom kellett Alexejt, tartanom kellett magamat… hiszen, ahogy a mellkasom elé emelkedett a víz úgy éreztem, nyomja a tüdőmet. Annyira, de annyira szorította a súlya, hogy egyre nehezebben vettem magamhoz megfelelő mennyiségű oxigént. Így hát még szorosabban karoltam Lexibe, mikor már nyilvánvalóvá vált, hogy magánál van. Leginkább abból tudtam, hogy egy jó adag sós víz érkezett a képembe a szájából. Azonnal marni kezdte a szememet… de igazából ennél többet már nem számított. A ruha csupán nedves akadályként vette körbe a testemet, a tincseim a homlokomra tapadtak félig-meddig belelógva a szemembe. Mindenem eggyé vált a tengerrel.
– Faszt… – köhögte tovább és ellenállt. Képtelenség lett volna kirángatni, hiába akartam a lépcső felé húzni, kijuttatni innen. Az a mocskos vodka nem ért annyit, mint az élete… Tényleg, O’Mara? – A hang gúnyosan tette fel a kérdést, s annyira igaza volt. Nem kellett volna megmentenem, de ha már így alakult, hát nem hagyhattam itt megdögleni.
– Azt majd később használhatod, de most húzzunk el innen… – magyaráztam. Azonban esélyem sem volt elhúzni, makacs módon megint a nyílásra szegezte a pálcáját, így hiába húztam meg a kezét. Nem foglalkozott velem, csak a varázslásra koncentrált. Úgy léptem hát mellé, hogy a tekintetem alaposan végig pásztázhassa az arcát és megnézzem magamnak a helyet, ahonnan az a vércsík indult neki. Nem száradt a bőrére a víz miatt, de azért kellően mély lehetett ahhoz, hogy varázslattal kelljen majd a végén rendbehozni.
Hallottam, ahogy halk sercegéssel összeforrnak a nyílások, amiket én magam nem tudtam rendesen beletömni. Mondanom sem kell, a Reparo legalább annyira nem volt az erősségem, mint mondjuk a háztartási bűbájok vagy éppen a főzés. Bennem tombolt a mágia, zabolátlanul, sötéten, de nem tudtam irányítani, mióta a szalag lekerült a csuklómról. Gyenge lettem, törékeny, ahogyan kívülről is. A mágia, mintha elfogyott volna belőlem vagy elbújt volna valahol mélyen, én pedig nem tudtam többé előcsalni.
– Mondtam, hogy megcsinálom – magyarázta, a kezét pedig egész egyszerűen elhúzta tőlem. Megpróbáltam utána kapni, de éppen csak súroltam a bőrét. Nem számított persze. Ha annyira meg akart halni, hát hagynom kellett volna… de nem. Nem volt szívem. Furcsa melegséget éreztem, mióta beszélgettünk. A magány, ami jellemezte a mindennapjaimat, egy-egy ismerős felbukkanása ellenére is… most tovább szállt ez az érzés. Valószínűleg a társasága miatt. A legutóbb is tetszett, lekötött, küzdöttem ellene, mert ez volt a mi játékunk.
– Nyugi, nem kell szájból szájba lélegeztetned. – A hangja rekedt volt, mint fuldokolás után bárkié. Ismertem ezt, az én torkomat is marta már végig víz, én is tudtam, milyen, mikor egész egyszerűen leáll az ember tüdeje, a teste egyre gyengül. Ahogy a keze visszahullott a vízbe, mert már nem volt szüksége a pálcájára, az arcomba fröcskölt megint egy adag vizet. Csak mordultam egyet.
– Nagykár, azt a részét élveztem volna a legjobban. – Sóhajtottam megjátszva, habár ennek aligha volt itt az ideje. Nem színészkedni kellett volna, hanem eltűnni, hogy valahol egy kis alkoholba fojtva a mai napot, megint átadjam magam a szenvedésnek.
– Menjünk fel a hídra. Van egy olyan érzésem, hogy hullajó ott a buli – mondta, én pedig belekapaszkodtam. Nem azért, mert vissza akartam tartani, hanem mert megbillent a hajó, és egy hullám kicsit odébb lökte a testemet, majdnem neki is csapódtam újra a fémváznak.
– Bármi, ami nem idelent van… – Sóhajtottam és feladtam az ellenszegülést. Most az egyszer, engedtem, hogy ne az én terveim szerint történjenek a dolgok… pedig Alexej aligha érdemelte meg a fuldoklás okozta morgolódása miatt. Mégis kíváncsi voltam, miképpen tervez kiengesztelni. Mert igen, Lexi drágám, ki kell engesztelned. – Pislogtam rá, ahogy odasimulva hozzá a hihetetlenül sötét szemeibe tudtam nézni újra.
Átkaroltam a nyakát, nehogy elsodorjon a még mindig tomboló víz. Ráadásul éppen így tudott velem kiúszni is egészen a lépcsőkig, amikből már alig lógott ki valamennyi. A felakasztott zakómat megragadtam, már majdnem csupa víz volt az egész, de így fogtam csak meg a felém nyújtott kezet.
– Gyere, hozzuk egyenesbe a ladikot, utána megszárítlak, meg kapsz rendes alkoholt, nem azt a gyenge tejes teát, amit ti iszogattok – mondta és ahogy az ujjaim az ujjai közé simultak, hagytam, hogy húzzon kifelé.
Alig, hogy kiléptünk a szabad ég alá, megint megéreztem milyen mocskosul hideg van odakint. A testemen remegés futott végig, a lélegzetem látszott a hűvösben. Így húztam el tőle a kezemet.
– Kelleni is fog egy kis alkohol azt hiszem… – motyogtam és átkaroltam magam a karjaimmal. Éreztem, ahogy a sötét garbó a bordáimra tapad, kemény, csontos, undorító volt a testem. A kecsesség volt az egyetlen, ami megmaradt a fél évvel ezelőtti kinézetemből, ami mindennél jobban hiányzott. Imádtam magam három kilóval nehezebben, energikusan.
Végig néztem megint a hajón. A köd, mintha eltűnt volna, vagy legalábbis oszladozni kezdett, de a némaság még mindig jelen volt. A hajón dolgozók nem tűnhettek el annyira hang nélkül… én is a halottra tippeltem volna a legénységgel kapcsolatban. Csakhogy, ha mindenki halott, akkor kell egy gyilkosnak is lennie a hajón, aki sem én, sem Alexej nem lehetett.
– Túl nagy a csend… – Ismételtem meg egy korábbi gondolatomat. Közelebb léptem hozzá, hátha a teste meleg kicsit magamhoz térít, mert egyre inkább csak a hideg okozta őrült remegést tudtam megérteni a velem történtekből. – Tuti mindegyik halott… vagy elkábították őket. Akkor viszont egy gyilkos jár a hajón.

– Azt majd később használhatod, de most húzzunk el innen…
Ha akartam volna is röhögni ezen, szerencsére elkendőzte, hogy csak víz jött ki a számon nevetés helyett. Abszurd volt, hogy ebben a helyzetben, egy süllyedő hajón, véres fejjel és kis híján megfulladtan újra és újra itt lyukadunk ki. Meglepő, de egész kellemes élmény volt felfedezni ezt az eddig nem ismert jellemvonásom. Hogy nincsenek ellenemre az abszurd dolgok.
– Nagykár, azt a részét élveztem volna a legjobban - mondja a lélegeztetős részre, én pedig arra gondolok, talán megfulladhatok még egyszer a kedvéért. Vagy kereshetünk mást, amit jobban élvez. De sajnálatosan most fontosabb dolgom van. És bár nagyon koncentrálok arra, azért őt is egész jól belerángatom, különben elterelné a figyelmem. Egy kicsit így is megteszi.
– Bármi, ami nem idelent van…
- Azt hittem, kedveled a dolgokat, amik odalenn vannak - jegyeztem meg kajánul, és lepillantottam a vízbe, meg ami az alatt rejtőzött. A sodrással együtt hullámzottak az öltözékeink anyagai, így most nem igazán látszott, hogy közöttük ott van az ember is.
– Kelleni is fog egy kis alkohol azt hiszem… - remegte már kinn a szabad és jegesen sötét ég alatt, én pedig rohantam volna a dolgom után, de…
– Túl nagy a csend… - mondta, és még oda is húzódott mellém. Br tudom, hogy csak pusztán a testem melegét próbálta kihasználni, de én meg hagytam. Valahogy csak rávettem magam, hogy a sietség ellenére hagyjam, sőt.
- Oh materinszkij… Na jó - prüszköltem, és ha már úgyis ott volt mellettem, hát átkaroltam a vállát ismét, majd a feje búbjára koppintottam a pálcámmal, kissé türelmetlenül, de megadóan. Nem mintha ráértünk volna erre, de csak nem nézhettem, hogy megfagy. A meleg langyos hullámokban tört elő a mágia hatására, és az öltözéke szép lassan száradni kezdett, finom, ezüstös páraként engedve ki a vizet a hideg, tengeri levegőbe.
– Tuti mindegyik halott… vagy elkábították őket. Akkor viszont egy gyilkos jár a hajón.
- Tegyünk róla, hogy legalább kettő legyen belőle - emeltem most már előre a pálcámat egy sötét mosoly kíséretében. Igen, igazat adtam neki. Szinte biztos volt, hogy társaságunk akad, és nem a hajó legénységéből.
- Siessünk, a léghuzat is rásegít száradni. Vagy itt is maradhatsz, míg én körbenézek odafenn - böktem a lépcsősor tetején a jókora, üvegezett navigációs fülke felé magunk felett. A hajó még mindig meg-megingott, de a rakomány egyelőre nem szabadult el, ami jó jel.
Aztán vagy jött utánam, vagy nem, én mászni kezdtem az imbolygó lépcsőn. Muszáj pontot tennem ennek az ügynek a végére, mielőtt a szabotőr valahogy eléri a célját, és elsüllyeszti a hajót. Lábujjhegyen osontam felfelé, ruganyos léptekkel sietve, majd meglapultam az utolsó pár fokon, és óvatosan kémleltem ki az üvegablak alsó peremén át, hogy rálássak az irányítók helyiségére.
Sötét félmosollyal nyugtáztam, hogy igazunk volt. Két fickó testét vettem észre, az egyiknek csak a lábát láttam, ahogy feküdt a padlón, félig takarva egy navigációs panel által. A másik a székében, furcsán lógó karokkal, hátrabiccent fejjel, meredten bámulva a plafont a fehérre üvegesedett szemeivel. Mögötte a padlón felfordulva a fejéről leesett kapitányi sapka. Hátrafordultam, megkerestem tekintetemmel Elliotot, majd két ujjamat mutattam, és utána elhúztam a mutatóm a nyakam előtt. Nem is tudom, miért tudattam vele mindezt, talán csak megszokásból. Nem mintha egy csapat lettünk volna eredetileg, de most valahogy úgy éreztem.
Aztán valaki kilőtt egy átkot a panel mögül, nekem csak annyi időm maradt, hogy lebukjak, behúzzam a nyakamat, és védekezőn a fejem fölé tegyem a kezeimet. Az ablak nagy csörömpöléssel robbant darabjaira, s a szilánkok mind a nyakamba záporoztak, hogy ne tudjak cselekedni semmit. Meg kellett várnom, amíg elül a gyors zápor, hogy önvédelembe, vagy éppen támadásba kezdjek. Vajon Elliot szerencsésebb helyzetben van?

– Azt hittem, kedveled a dolgokat, amik odalenn vannak – követtem a tekintetét a víz alá. Egészen olyan volt, mintha a ruháin külön életet éltek volna a jeges hullámok között, s csak táncoltak újra és újra a testünk körül. Furcsa volt, talán gyönyörű is lehetett volna, ha nem reszkettem volna. Már egészen átfáztam, szinte éreztem, ahogy a mindig rózsás telt ajkaim kékes árnyalatúra váltanak.
– Kedvelem is azt, ami odalent van, de most biztosan az is nagyon fázik és az bizony tudjuk mit jelent… – Sóhajtottam. Igazság szerint tőle vártam, hogy mentsen ki innen, hadd jussak ki a friss levegőre, ahol nem áll mellkasig a víz. El sem tudtam képzelni, hogy majd odakint jobban fogok remegni, hiszen elhittem, hogy a levegő melegebb, mint a víz… hogy nem fogok jobban fázni. Csakhogy megindult valami enyhe, ám annál jegesebb szélroham.
Alighogy kiértünk a csillagos égbolt alá, éreztem ahogy a csontomig hatol a hideg. Egyre, egyre elviselhetetlenebbnek tűnt ebben a végtelen hidegben. Nem számított igazából, mert közelebb araszoltam. A testmelege elég lehetett talán arra, hogy úgy, ahogy, de életben tartson ebben az északi fagyban kabát nélkül, átázott ruhában. Miért van ilyen jó illata… – elmélkedtem, ahogy a sós, vizes valami alatt jobban megéreztem.
– Oh materinszkij… Na jó – fogalmam sem volt, mit magyaráz. Legalábbis a „na jó”-n kívül. Csak azt éreztem, ahogy kellemetlenül koppan a fejem búbján a pálca… aztán jött az a kellemes langyosság. Nem bírtam ki, átkaroltam Lexi nyakát egyetlen pillanatra, hátha legalább így érzi a mágia hatását… mert legyen akármennyire is orosz, a hideget még ő is megérezte. El ne kezd szagolgatni… O’Mara… ne legyél hülye! – A hang morgolódott bennem, én pedig egész egyszerűen csak hagytam neki magamat. Elléptem hát Alexejtől, mintha azt kémlelném merre tovább… túl korai volt megint hülyét csinálnom magamból, miután kinyírták az egyetlen embert, aki még képes volt elhitetni velem, hogy még lehet valami jobb. Vagy legalábbis úgy, ahogyan én szeretném. Ezt viszont kezdtem szép lassan elengedni és csak azok közé az álmok közé sorolni, amiket apámmal kapcsolatban is éreztem még négy éve. Naiv voltam. Az emberek nagyrészt egyáltalán nem olyanok, ahogyan azt én szeretném.
– Tegyünk róla, hogy legalább kettő legyen belőle – mondta, végre igazat adva nekem. Én részemről még mindig inkább leléptem volna, mert akárhogy is, ez a bizonyos támadó együtt fog elsüllyedni ezzel a csodás hajóval. Alexej mosolya és a benne csillanó kis sötétség. – Siessünk, a léghuzat is rásegít száradni. Vagy itt is maradhatsz, míg én körbe nézek odafenn.
Sóhajtottam egyet, ahogy valami üvegezett cucc felé mutatott. Nem, nagyon nem akartam vele menni, de nem hihette, hogy annyira töketlen vagyok, hogy majd kimaradok a buliból. Na nem… nem fogok itt ácsorogni, míg ő gyilkolászik. – Mordultam egyet. A hang pedig rákontrázott: Mustad meg neki, hogy nem csak egy cseszett selyemfiú vagy, O’Mara… Megborzongtam a kifejezésre. Annyian neveztek már így, pedig valójában a fél világot bejártam, olyan kalandokban volt részem, mint sokaknak nem… az életemért harcoltam, loptam, csaltam, hazudtam és még is ez lett belőlem.
Szédelegve követtem a lépcsőn Alexejt. Nem volt rám jó hatással, hogy a hajó ide-odabillegett, a gyomromban megint megjelent ez a furcsa kavargást. Nem is fogtam fel, hogy Alexej megállt előttem, csak amikor kishíján ráestem. Úgy kellett meghúznom magam a korlátnál, hogy ne ájuljak el. Jól van… jól van… szedd össze magad, de KURVÁRA, O’Mara! A hang kínzott tovább, de legalább újra beindított az adernalin lüktetését, a ruhám még kicsit nedves volt a varázslat ellenére is. Annak hidegsége is elég élénkítő volt.
Csendesen vártam Alexej jelzését, ő jobban rá láthatott, hogy mi van abban a kishelyiségben – ahonnan minden bizonnyal az egész hajót irányították. Amikor rám nézett és mutogatott, csak bólintottam egyet. Értettem, két halott van bent. Az az nem kizárt, hogy éppen ott bujkált a merénylő. Ujjaim a pálcámra szorultak, felkészültem rá, hogy védekeznem kell majd. Alig, hogy átgondolhattam volna bármit is, érkezett az első átok. Alexejt láttam még, amint összehúzza magát, én is éppen csak a pálcámat emeltem meg, hogy egy gyors, néma Protegoval védjem magamat. A szilánkok még így is megvágták a vállamnál a ruha anyagát, hogy a csípős sebből a vér meginduljon.
Nem vártam meg az újabb támadást, beléptem a holttestek közé. Úgy mentem előre, mint valami hideg, mugli gépezet. Az ajkaim vicsorra torzultak. Éreztem, ahogy a düh és az aggodalom, hogy Alexej megsérült egy csomó mindent felült írt bennem, például a félelmeket, a víztől való állandó rettegést. Ez egy másik tudat állapot volt.
Csak tippeltem, honnan érkezhetett az átok. – Bombarda! Merlin szaros seggére! – Céloztam meg a pultot, amiből egy darab azonnal le is robbant, reményeim szerint úgy, hogy el is találja azt, aki Elliot O’Marára és a blökijére mert támadni. Erőszakosan lendítettem meg megint a pálcámat, remélve, hogy a nyomorult előkerül: – Cutler! – és reméltem, hogy szépen szét is kaszabolom a testét azokkal a gyönyörű, mély, véres vágásokkal. – Dögölj meg!

– Kedvelem is azt, ami odalent van, de most biztosan az is nagyon fázik és az bizony tudjuk mit jelent…
Britek… Meg az ő langymeleg teleik. Nálunk ez az időjárás strandidőnek számít. Vagy ha nem annak, hát egy kis vodkával azzá tehető. Vagy varázslattal. Nem mintha én fáznék, de ahogy közelebb jön… az azért felmelegít. Egy kicsit.
Aztán amikor már feltűnő, hogy körülöttem szimatol, csak ránézek egy kicsit gyanakvóan, egy kicsit meg kajánul, mert hát farkas vagyok, tudom én, hogy mennyire fontosak az illatok úgy általában is, ismerkedésnél meg főleg. Nem is mondok inkább semmit, van most más foglalkoznivaló, de azért megjegyzem magamnak, hogy érdekes fajta etikettet ismer.
Valahol kicsit szórakoztat, hogy nem marad lenn, hanem követ engem. És igen, tetszik. Valahol az ázott veréb külső alatt csak ott lappang az a fickó, aki a helyi sötét erők egyik alappillére, vagy az volt még nem is olyan rég. És ez nemsokára még inkább felszínre bukkan.
A szilánkok lezuhannak, csillogó, életveszélyes zuhatagként, és a függönyükön át látom, hogy megtáltosodik hirtelen. Én sem késlekedem sokat, de mi tagadás, inkább háttérben maradok még egy rövid ideig, fedezéket nyújtva az esetleges támadó-társak ellen, és nem mellesleg gyönyörködve az előadásban, ahoyg egyszerűen becsörtet a helyiségbe.
– Bombarda! Merlin szaros seggére!
A káromkodásnak szép kíséretet adott a robbanás zengő robaja. Tetszett is volna… Ha nem épp a navigációs terem berendezését rongálja vele.
- Grebanaya zhizn' - morgom oroszul, hogy “kurvaélet”, és csak előugrom én is az eddigi takarásból, hogy utánasiessek a terembe.
Szép innen a kilátás, ha messzebbre nézünk a hulláknál. Mivel ez magasított helyiség, belátni innen az egész hajót, az orrot, ahogy fehér tajtékot vetve hasítja a sötét, kavargó tengert. És a hátulsó fedélzetet a konténerek színes-rozsdás labirintusával. A hajón túl pedig ott a tenger, legalábbis amennyit ebben a ritkuló ködben láthatunk belőle. Gyanús, fehér árnyakat is látok magunk körül, nyilván jeges part vagy jéghegyek keretezik utunkat. Nem mintha módom lenne most alaposabban körbenézni, vagy felfedezni, hogy éppen előttünk is szép lassan alakot ölt egy jéghegy a ködből. Még messze van, ahhoz, hogy érdekeljen, mert van közelebbi feladat is.
– Cutler! Dögölj meg! - harsan a másik hangja, én pedig elégedetten látom, hogy egy véresre vagdalt test zuhan a padlóra hörögve.
Nincs már igazán magánál, de még él a nyomorult. Közelebb lépek, Elliot mellé, hogy onnan szemlélődjek, s közben elismerően meglapogassam a vállát.
- Jól kiugrattad a bokorból. Bár a kommunikációs rendszert fújhatjuk - bökök a szétrobbantott pult irányába, és hálát adhatunk a szerencsének, ha csak a rádiót buktuk, a navigációt és az irányítást nem.
Mintegy mellesleg fordítom a pálcám a szétkaszabolt tag felé, hogy pontot tegyek a lényegében meghiúsított kis szabotálására. De mintha Elliot felismerné. Ha alaposabban szemügyre veszi a képét, rájöhet, hogy bizony egy ismerőse az, Cartwright egyik embere, akit éppen kivégezni készülök. És ha nem lép közbe, meg is teszem...
Egyébként is el kell kezdenünk lassan foglalkozni a még éppen kikerülhető, de hamarosan ütközési távolságba kerülő jégheggyel is, ami szembe jön.

A robbanás boldoggá tett. Felkavart bennem ezer meg ezer apró szirkát, amik beindították azt a sötétséget mélyen bennem... azt, amit nem éreztem a szalag levágása óta. Most azonban, ott tombolt bennem, ki akart törni s ártani. Érezni akartam a vér fémes illatát, mert az a valaki, aki ott rejtőzött a pult mögött, amiből éppen az előbb szakad ki egy darab, kevert ebbe a helyzetbe. Ez pedig bosszút kívánt, főleg, hogyegy jó adag üveg az imént szakadt Alexej nyakába. Az én vérző vállam nem számított, az nem zavart... de ha valakit kedveltem, akkor azért kiálltam. Mi szar, O'Mara? Hogy kedveled? A hang mordulva röhögött fel bennem. Nem, nem kedvelem... - vágtam rá a választ, nem foglalkozva a mögöttem elhangzó orosz szavakra vagy éppen azokra a bizonyos léptekre, amik megint közel hozták az illatát hozzám.
Csak hagytam, hogy a felbukkanó test eltalálja a sötét mágia ereje. Hogy elterüljön a földön, összevagdosva és vérezve, de még nem meghalva. Éppen csak kellően eszméletlen volt, hogy jobban megnézzem magamnak. Ismerős volt, kicsit talán túlzottan is, a maga fél szemével, teste alakjával... a mocskos szakállal, ami inkább undorító volt, semmint szexi a beleragadt kosztól. Igen. Ő volt az, aki rendszerint odabögte a Vakegérben vagy a Patkányfészekben, hogy "Megint gerincre vágtak, O'Mara?" vagy "Most jössz a főnök farkáról?" Imádta az orrom alá dörgölni, hogy párszor együtt voltam Christől és a sértések most olyan elemi erővel jártak át, hogy nem bántam volna, ha belehal a sérülésébe.
- Jól kiugrattad a bokorból. Bár a kommunikációs rendszert fújhatjuk - jegyeztem meg Alexej, mielőtt mellém lépett volna s a pálcáját a fickóra szegezve, meg nem vizsgálta volna.
Megfeszütl az állkapcsom. Nem tudtam a nevét, csak azt, hogy ő is Christophernek dolgozik... miért küldte ide ezt a barmot? Ez is csak kémkedett utánam, hogy tovább táplálja Cartwright féltékenységét? Sosem értettem, mit zavarta, hogy kikkel dolgozom még együtt vagy éppen mit csinálok. Ez örök rejtély maradt, habár úgy tűnt, februárban legalább békülünk. Nem tudom. Már nem volt ugyanaz az ember, akit megismertem annak idején. Egészen más volt. Főnökösködő, egoista, már-már gőgös.
- Ez Cartwright embere... - suttogtam. Bár fogalmam sem volt, hogy Alexej milyen mélyen ásta bele magát a londoni alvilágba. Nem is érdekelt. A megállapítás inkább magamnak szólt. - Tuti, hogy utánam küldte az a féltékeny... khm. - Nyeltem egyet, nem befejezve a mondandómat inkább. - Mindegy. Öld meg vagy, amit akarsz.. - Elfordultam, úgy léptem, hogy a hatalmas, még nem bezúzott üvegablakokon elnézzek a távolba, megnézzem magamnak a sötétben fordozódó, éppen csak kivehető hullámokat. Az égboltot, a hajón szállított holmikat... és a távolban megbúvó veszélyt. A jéghegyet. Alexej közben azt csinálhatott a fickóval, ami csak tetszett neki. Engem nem zökkentett ki a hirtelen beálló békéből semmi... egészen addig, míg megint hangosan nem billent meg a hajó, ezzúttal kicsit előre felé, mintha a beáradt víz súlya húzná.
- Basszus... - Estem kicsit előre, a tenyeremmel megtámaszkodva valami felületen. - Nem maradhatunk a hajón, Alexej... valahogy kimentjük azt a szaros vodkát, de el kell mennünk, ez nem fogja kibírni. - Magyaráztam és megfogtam a kezét, hogy kihúzzam arra a részre, ahol korábban találkoztunk. A hatalmas, farkasos konténerekre bámultam fel. Lezsugorítani le lehetett volna őket, de még úgyis rengeteg holmival kellett volna hoppanálni. Két lehetőség volt, keríteni egy ládát, ám ez már túl nagy meló lett volna és ez a hajó jó, ha egy órán át a vizen marad még. A másik ötletem az volt, hogy Alexej felsőjét zsákká változtatom. Egy nagyon mély zsákká, ő meg hoppanál. Ez persze kétséges volt, hogy sikerül.
- Bírod a hideget? Vetkőznöd kéne.

A szétbarmolt elektromos pult halk percegést hallatott, és vékony csíkokban eresztette magából az égett bakelitszagú füstöt a levegőbe. Még jó, hogy a kirobbantott ablakon hamar kivitte a huzat.
Már majdnem megpöccintettem volna a pálcám, amikor Elliot szavai megakasztottak a mozdulatban.
- Ez Cartwright embere…
A halk szavak mélyebbre mentek, mintha ordította volna őket a fülembe. Olyanfajta mosolyra görbült a szám, amivel az ember a különösen utálatos helyzetre reagál, ha már támadni éppen nem tud. Szóval közös barátunk tudomást szerzett a hajóról.
- Tuti, hogy utánam küldte az a féltékeny... khm.
Most viszont érdeklődve pillantottam Elliotra. Az a torokköszörülés amondat végén elég beszédesre sikeredett.
- Mindegy. Öld meg vagy, amit akarsz..
Ez szépen visszaterelt oda, ahol tartottam, bár már nem néztem a földön fekvőre, csak meglendítettem a pálcám, és a zöld villanást nyugtáztam a szemem sarkából. Odaballagtam Elliot mellé. Észrevettem én is a jéghegy halvány körvonalát, de már nem volt kedvem hazám egy újabb kellemes káromkodásával véleményemet nyilvánítani, inkább egy nagy sóhajjal fontam keresztbe a kezeimet a mellkasom előtt, a pálcát lazán az oldalamhoz lógatva. Finoman a fejemet is megcsóváltam.
- Az a jó, öreg Cartwright… Te kis huncut. Mit tettél a tűzre, hogy így kikapsz tőle? - kérdezem csipkelődve. Inkább ezzel foglalkozom egyelőre, míg kitalálom, hogyan is kéne vezetni egy ekkora hajót. Vagy hogyan kéne megsemmisíteni egy ekkora utunkba kerülő jéghegyet. Ez a téma egyébként is érdekesebb még a veszélyben lévő rakománynál is.
- Basszus… - Ahogy megbillen a hajó, én elegánsan fél oldalt fordulok, csípőmmel az ablakkeretnek dőlve, míg stabilizálódunk.
- Nem maradhatunk a hajón, Alexej... valahogy kimentjük azt a szaros vodkát, de el kell mennünk, ez nem fogja kibírni.
Halkan, farkasosan mordulok fel. Jó is, hogy az imént még a Cartwright témát említettük, így még eléggé az eszemben van, miért nem fogom megfojtani ezt az embert. Legalábbis azelőtt nem, hogy megfelelően közel kerülnénk.
- Ha valaha eljutunk a szárazföldre… Erősen javaslom, hogy többé ne vidd hajóra a csinos kis segged - sóhajtom, aztán némileg bosszúsabban döngő léptekkel követem, vissza oda, ahonnan indultunk. Ott magasodtak fölöttünk a rozsdás konténerek, rajtuk a haragosan vicsorgó farkasfejekkel, bennük a több tonna méregerős itallal.
- Bírod a hideget? Vetkőznöd kéne.
Úgy nézek rá, hogy abból értse, még a kérdés is felér egy sértéssel számomra. Feltételezem, hogy valami terve van, de hiába nincs a homlokára írva, nem kell győzködnie.
- Ha ilyen szépen kéred, levehetem a felsőm Neked... Remélem, értékeled - duruzsolom, és lassan kibújok a felsőruházatomból, amit olyan vágyakozó tekintettel mustrál. Egyébként is vizes még a korábbi pancsikálásunknak köszönhetően legalább most már nem zavar, hogy a testemre tapad. A göncöt egy elegáns mozdulattal nyújtom felé, közben beletörődőn veszem tudomásul a hajó fedélzetén időnként végig-végigseprő hideg szeleket.
- … És remélem, nem hiába. Merem feltételezni, hogy terved is van, nem csak ízlésed - somolygom, és nem zavartatom magam, ha esetleg rajtam felejtené azt a szép vágású, sötét szemét. Tudom, hogy ez a nem épp hétköznapi háttér másnak is izgalmasan állna, főleg félmeztelenül. Kihúzom magam, és türelmesen figyelem, mit ügyködik.
- Szóval a ruhával is van terved, vagy csak a többivel? - ütöm tovább a vasat, és most kivételesen nem fonom keresztbe a karjaimat, anélkül vetem a hátam a mögöttem lévő konténer kellemesen hideg vasfalának.

Éreztem, ahogy ezer meg ezer indult csordogált át a testemen. Csak is Cartwright volt képes ezt kiváltani belőlem, bár az egész gyorsan egyszerű csalódottságba váltott át. Igen. Talán nem kellett volna bele sem gondolnom, hogy ez a félszemű, nagydarab kalózféle alak mégis mi a francért jött utána. Elhúztam a számat, ahogy végig mértem a már-már eszméletlen testet. Nem érdekelt, mi lesz vele. Az a kevéske emberség, ami valamikor ott pislákolt bennem, szép lassan eltűnt. A helyét önzőség, leszaromállapot és minden más ehhez hasonló érdektelenség vette át.
Alexejnek adtam. Felőlem el is játszhatott volna vele, de ahogy kifelé bámultam az ablakon, s a közeledő jéghegyet kémleltem, csak a zöld villanást láttam a szemem sarkából. Gyors, könyörtelen, hideg kivégzés volt ez. Talán egy kicsit túl hideg is, ahogy elmaradt belőle a játék. Nem az én stílusom volt, de Alexej hideg oroszságához tökéletesen illett, így hát nem dörgöltem az arcába, hogy milyen unalmas.
– Az a jó, öreg Cartwright… Te kis huncut. Mit tettél a tűzre, hogy így kikapsz tőle? – kérdezte. A hangjában megült a csipkelődés. Nem lepett meg, hogy ismeri Cartwrightot, bizonyára ő is sokszor megfordult London legmocskosabb részén, a Zsebpiszok közben. Persze kívülállóként úgy tűnhetett, hogy Chris a környék kiskirálya, de valójában egyre több hozzáhasonló jelent meg a térképen. A hatalmán pedig az sem segített, hogy mindenféle pletykák keringtek róla… meg rólam is.
– Fél, hogy… megcsalom.– Közöltem egyszerűen. Azt, hogy milyen formában értelmezi a mondandómat, rá volt bízva. Az igazat megvallva mindkét irányból volt némi valóság tartalma. Christopher gyűlölt mindenkit, akivel együtt voltam és lefeküdtem, de ha másnak vállaltam munkát, az legalább olyan elemierővel gyűlölte és elutasította, mint az előbbieket.
A jéghegy pillanatról pillanatra került közelebb. Túl nagy volt, túl masszív ahhoz, hogy az én mágiám esetleg elég legyen ellene. Közelről voltam inkább veszélyes, mint ezzel a Bombardával vagy Cutlerrel, amit Alexej is láthatott. Hiába szunnyadt bennem annyi erő, túl nehéz volt irányítani a szalag mágiája nélkül, az ujjamon csillanó, köves gyűrű, amit nem rég szereztem, még túlismeretlen terep volt. Azon is valami átok ült, olyan, amit használhattam volna akár a saját erőm irányításához is… csakhogy ennyi idő is kevés volt, hogy kiismerjem, hiába volt egy hónapja lassan a birtokomban. Az élet túlságosan lefoglalt ahhoz, hogy törődjek vele, hiszen próbáltam építeni egy komolynak tűnő kapcsolatot, talán kicsit sok erőt is beleölve.
Nem foglalkoztam Alexej mordulásával. Nem volt itt az ideje a farkasos hisztinek, a hajó megbillent, ezúttal előre, egyértelműen jelezve, hogy nem fogja kibírni a jégheggyel való találkozást.
– Ha valaha eljutunk a szárazföldre… Erősen javaslom, hogy többé ne vidd hajóra a csinos kis segged – sóhajtotta, de legalább követett a konténerek között. Ha már csinosnak nevezte a hátsómat, hátra pillantottam és kacsintottam is egyet, majd úgy próbáltam lépkedni, hogy egy kicsit ringjon ide-oda a csípőm, de nem… én nem voltam nő, közel sem voltak olyan finom mozdulataim. Az enyémekben másfajta kecsesség uralkodott.
Amikor megtorpantam és végig néztem a szállítmányom, nem tűnt megoldhatatlannak. Nehéznek, de megoldhatatlannak semmiképpen. Az én mágiám is elég volt megbűvölni egy zsákot, hiszen csináltam már hasonlót még jóval azelőtt, hogy sötétmágiára okítottak volna. Így hát Alexej szemébe néztem, ami a sötétben nagyjából feketének tűnt. A tekintetéből tudtam, hogy az ő oroszos, fagyos temperamentumára sértő volt még csak a kérdés is, hogy bírja-e a hideget. De lássuk be, a legtöbb ember szájhősködik ugyan aztán jól lebetegszik… és nem, nem volt kedvem forró teát és bájitalokat cipelni.
– Ha ilyen szépen kéred, levehetem a felsőm Neked... Remélem, értékeled – mondta és közben vetkőzni kezdett. Elégedetten bámultam a jelenetet, ahogy kivillan a bőre, a szálkás felsőtest. Ennél robusztusabb alkatokhoz szoktam, de tetszett. Férfias volt. Látszott rajta, hogy mennyire erős. Végig nyaltam a felső ajkamat.
– Hát hogyne értékelném, kutyuskám – Vigyorodtam el és közelebb lépve átvettem az anyagot. Csakhogy megnyugtassam – meg ellenőrizzem az árut –, végig simítottam a mellkasát. Egy kis szórakozás nekem is jár a halál árnyékában… mert ha vízbe fulladok, akkor igenis megérdemlem, hogy megfogdossam, ami tetszik és még visszafogott voltam.
– … És remélem, nem hiába. Merem feltételezni, hogy terved is van, nem csak ízlésed.
Talán csak mi ketten voltunk képesek arra, hogy ilyen helyzetben flörtölgessünk. Ez csak játék volt, a mi játékunk, a mi ritmusunk, amit még a szibériai úton alakítottunk ki s most még intenzívebb volt közöttünk.
– Ha tudnád… – kacsintottam rá. Igen a „tervek” alatt cseppet sem a ruhák átalakítására gondoltam. Nem. A halál árnyékában még én is ellazultam, a korábbi feszültség és szomorúság az adrenalin hullám alá került.
– Szóval a ruhával is van terved, vagy csak a többivel?
– Van tervem a ruhával. – Ezúttal a lehető legőszintébben válaszoltam, ahogy az anyagot ledobtam földre. A pálcámat rászegeztem, de egy pillantást még vetettem Alexejre. – Egész pontosan hány konténernyi vodkával dolgozunk? – Kérdeztem és a szemeim végig futottak az arcán, a nyakán, a mellkasán, a hasán, a nadrágján – amiből sajnos nem bújtattam ki. Ezután koncentráltam csak a feladatra. Meg kellett magamban találni a mágiának azt a fokát, ami az átváltoztatáshoz szükséges volt.
A mágia végig lüktetett a testemen, végig haladt a lucfenyőpálcán s szépen utat talált magának az anyagkupacban. Az ruhadarab egész egyszerűen nőni kezdett, átalakult, bár megőrizte a színét, az anyagát, még is egyre inkább házizsákszerűnek tűnt.
– Most egy tágítóbűbájt fogok rajta alkalmazni. Ha sikerül mindent bele kell pakolni minél gyorsabban mágiával s nem fogjuk érezni a súlyát a cuccnak, mikor megemeljük… amikor megemeled.– Hangsúlyoztam ki, jelezve, hogy nem én fogok cipelni. – Megpakoljuk, aztán hoppanálsz. – Tettem hozzá, majd újabb varázslatra készültem. Éreztem, hogy kezdek kimerülni. Ennyi mágiát ilyen rövid időn belül már nagyon régen használtam. Sosem voltam az a típus, aki mindent ezzel oldott volna meg. A varázslat gyorsan megvolt, de mivel a hajó billegése már amúgy is kicsinált újra, most a szédülés a is rám tört.
– Na jó… – sóhajtottam és meg támaszkodtam a konténerben. – Kezdjünk el belepakolni… – Nehezen emeltem meg a karomat is már, mégis feltörtem az egyik konténert egy pálcaintéssel, hogy annak tartalmát szépen elkezdjem a zsákba pakolni. – Siessünk, Alexej, túl közel volt az a jéghegy és ez a hajó már nem bírja ki…

– Fél, hogy… megcsalom.
- Akkor meg is kéne - javaslom sötét mosollyal kísérve. Nem mintha kisördögnek kellene lennem a vállán. Valami azt súgja, magától hajlik a rosszra. Ha rossz ez egyátalán…
Nem,nem az. Nem rossz az, hogy félig komikusan, félig csábítón teszi magát, vagy hogy nyilvánvalóan olyan mentőötlet akad eszébe, amely az én vetkőztetésemmel jár.
– Hát hogyne értékelném, kutyuskám - bazsalyogja, én pedig nagy levegőt veszek, valahol a sóhajtás és a dühös szusszanás között félúton. Amikor hozzám ér, sem rezzenek, pedig a tenyere izzóan forrónak hat a korábbi vizes gönchöz, meg a hideg szélhez képest. Majd’ átégeti
az izmokat, a bordáimat, egészen addig, ami az alatt rejtőzik. De csak majdnem.
- Majd egyszer megmutatom, mi a különbség a kutya meg a farkas között. Nehogy összekeverd, miért vagyok én farkas - teszem hozzá nem egészen fenyegetőn, inkább kicsit kihívón.
– Ha tudnád…
A kacsintására tovább somolygok, és csendben várakozom. Tudni éppen nem tudom, de azért sejtem. Az “örülünk, hogy túléltük” gondolat messzire tud menni, és közel tudja hozni az embereket egymáshoz. Talán nem fogok fejfájásra hivatkozni, hiába a fejemet ért ütés az imént.
– Van tervem a ruhával - mondja, és elég őszintének hat.
– Egész pontosan hány konténernyi vodkával dolgozunk?
- Egész pontosan nyolc - mutatok körbe körülöttünk. A szobányi fémszerkezetek belsejében van összesen százezer palack vodka, darabja hét galleont ér. Annyi vagyon ez, hogy egy egyszerű átlagember három élet alatt sem keresné meg. Legalábbis becsülettel…
Figyelem, ahogy az egyébként elegáns ing zsákká formálódik. Nagyon tolvajos ötlet, de amí működik, nekem megfelel. Beugrik a Szibériában tett látogatásunk, és elgondolkodom rajta, vajon miért engedem el a munkát, ha a közelemben van. Már akkor is inkább rábíztam a munka oroszlánrészét, én pedig addig ráértem… Erre. Amit most csinálok. Nézelődve szórakozni.
– Most egy tágítóbűbájt fogok rajta alkalmazni. Ha sikerül mindent bele kell pakolni minél gyorsabban mágiával s nem fogjuk érezni a súlyát a cuccnak, mikor megemeljük… amikor megemeled.
Beleegyezően bólintok, nem is adnám a kezébe a zsákot, ami technikailag mindkettőnk életénél együttvéve többet ér.
És igazából majdnem meg is fizetjük az árát a rakománynak. Nekem a homlokomon húzódó apró seb ennek a jele, rajta pedig az egyre inkább eluralkodó sápadtság. Ebben a ködös-acélszínű háttérben majdnem világít már egyébként finom vonásokkal bíró arca.
– Megpakoljuk, aztán hoppanálsz - mondja, de a többes számban kételkedem. Elrugaszkodom a hátamat támasztó faltól, és cselekvésre emelem a pálcám. A hajó zötykölődik, hánykolódik, ráadásul most már valóban irányítatlanul sodródik a vízen, egyenesen a végzetét jelentő jéghegy felé. Az ingatagsága percről percre nő, szinkronban Elliotéval.
– Na jó… Kezdjünk el belepakolni… - mondja, és most ő keres valamiféle támasztékot. Egy konténert én is keresek magamnak, amg ő is ténykedik. A zsákba egymás után, libasorban röppennek vefelé a rekeszek, gyors egymásutánban.
– Siessünk, Alexej, túl közel volt az a jéghegy és ez a hajó már nem bírja ki…
- Majd én sietek, nehogy nekem itt összeess - állok oda mellé, mikor két konténerrel végeztünk, és lazán rásimítom a szabad kezemet az ő pálcát tartó jobbjára, majd szelíden lenyomom, hogy hagyja abba a varázslást. Átkarolom a derekát, ha netalán el akarna dőlni.
- Nincs időm még téged is a zsákba pakolni - teszem hozzá, aztán szép sorban feltöröm a konténereket, és megbűvölöm a tartalmukat, hogy iparkodjanak befelé a zsákba.
Engem is igénybe vesz. A fejem lüktet, zavar a hullámok egyre hangosabb locsogása, a szél, a palackok utálatos és nem elég gyors csörömpölése is, a konténer fémjének csikorgása. És a hajó is nyekereg-nyikorog, ahogy fel-le hánykolódik.
A nyolcadik konténer zárja pattan, már elindulnak útjukon a rekeszek, mikor a vízi jármű orra felől velőt - és egyész világot - rengető dörrenés hallatszik, majd minden előre csúszik. Elszabadul a rakomány, megdől a fedélzet, meredek szögben billen alattunk. Keményen megvetem a lábam, megragadom még erősebben Elliotot, meg a zsákot is, és fohászkodom bőszen a konténerek rögzítésének elégségességéért, bár nem tudom, kihez, mert hinni nem szokásom senkiben és semmiben.
Aztán visszalendül a világ. Van egy pont, amikor vízszintesen vagyunk. Mikor minden megáll még egy utolsó pillanatra. De olyan ez, mint mikor a haldokló kap még egy utolsó, kegyes percet az élettől, hogy jobban legyen, és elköszönhessen. Aztán borul minden.
Olyan hirtelen és erőtljesen billen fel a fedélzet, hogy hiába fogódzkodom erősen, elszakadok a zsáktól is, meg Elliottól is. Konténerek és egyéb, apróbb tárolók robognak keresztül a hajó korlátján át, hogy aztán belecsapódjanak a vízbe, és elmerüljenek a fekete hullámok között. És mi is így járunk. Magam sem tudom, miért ez az első gondolatom, és nem a magam mentése, de estünkben valahogy Elliot alá bűvölök egy leszakadt konténerfedelet. Hátha el bírja kapni, de azt már nem látom, mert ekkor becsapódok a hideg vízbe, és az kíméletlenül körbezár.
Ez már a nyílt víz. A végtelen tenger. A hajó legalább nem borul ránk, az visszalendül. De a fülemben dobol a hirtelen iszonyatos nyomás, a testem minden sejtje vészriadót visít a jeges víztől, és elsőre alig látok bármit. A pálcám hegyén apró, fehér fény gyúl. A zsák, és Elliot. Elliot és a zsák. Aztán eltűnünk, most már tényleg, hogy Merlin bassza ketté ezt a rohadt ladikot.
Egy nonverbális invitoval odabűvölöm magamhoz a zsákot, és miközben dühösen megragadom a nyakát, nagyon remélem, hogy nem ment bele a vodkásüvegek mellé a fél tenger is. Aztán felfelé tempózom, nincs sok időnk, mert a hajó mindjárt felborul, vagy süllyedni kezd a jéghegy okozta lék miatt, és akkor magával szív minket is.
Pedig akár le is lécelhetnék. Pont időben ahhoz, hogy a további fenyegetéseket megússzam. De nem. Húzom magammal a zsákot felfelé, bosszúsan de elszántan. A felszínre bukkanva nagyot köhögök-prüszkölök, és rögtön keresni kezdem a másik hajótöröttet. Van itt több konténer, ami a víz tetején lebeg még, remélem, felmászott az egyikre, vagy azon a darabon kucorog, amit odavarázsoltam a közelébe az imént.

– Akkor meg is kéne – jött a válasz Alexejtől. Hümmögve reagáltam csak, amiből sejthette, hogy ez már megtörtént, minden értelemben. Főleg munka szempontjából. A szex alapvetően nem számított, hiszen sosem voltam együtt hivatalos értelemben Cartwrighttal, csupán a testiség oltárán áldoztunk egyszer-kétszer és ez így is volt rendjén. Csak szétkaptuk volna egymást, ha túl közel kerülünk.
A tenyerem pont úgy simult a mellkasára, mintha ott lenne a helye. Tetszett, hogy más, mint amihez alapvetően szokva voltam, nem volt nagydarab, mégis erős és szikár. Hiába volt hűvös a bőre, valahogy mégis, mintha mélyről melegség jött volna. Végül csendesen simítottam végig rajta, mintha csak elhúzódnék tőle, de nagyon is éreztem minden porcikáját, az izmokat, a bordákat és minden mást. Megjegyeztem.
– Majd egyszer megmutatom, mi a különbség a kutya meg a farkas között. Nehogy összekeverd, miért vagyok én farkas – a szavai inkább kihívónak, semmint fenyegetőnek hatottak. Tetszett, határozottan tetszett ez a reakció.
– Alig várom. – Éppen csak annyira mosolyodtam el, hogy megrándult az ajkaim szeglete. Ez a kis flörtölés kezdett egyre erőteljesebben megülni a beszélgetéseinkbe. Túl veszélyes volt. Túlságosan is ott volt a levegőben, hogy megint sebet hagynak rajtam. Mégsem engedtem, hogy a pánik kiüljön az arcomra. Nem, Elliot. Nem. Mert te erős vagy. A hang bíztatott, én pedig egész egyszerűen hajlandó volt neki elhinni a dolgot… mert muszáj volt. Muszáj volt talpon maradnom a sok faszság után. Vissza kellett nyernem az erőmet.
A nyolc konténer persze már eleve elég kellemetlennek hangzott. A hajó egyre erőteljesebben sodródott előre, a hullámok mind hevesebben csapódtak az oldalához s egyre inkább billent meg velünk és a terhével együtt. Bennem volt a pánik, hogy itt fulladok meg, hogy megint odalentről bámulok felfelé, talán az elmosódó holdfényt bámulva, míg a víz súlya fájdalmasan szorítani nem kezdi a mellkasomat, s szép lassan el nem fogy a levegő. A zsák és a konténerek feltörése viszont kezdett egyre mélyebb nyomot hagyni a kimerült testemen. Nem csak az volt a gond, hogy alapvetően nem válaszolok ennyit. Túl keveset ettem, túl keveset aludtam, összementem, szép lassan elfogytam. Csak a makacsságom tartott még talpon.
– Majd én sietek, nehogy nekem itt összeess.
Hogy mi? Ezzel a gondolattal bámultam rám. Meglepett, hogy észrevette a remegésem, a legtöbben talán átnéznének a dolgon, vagy azt hinnék, nincs is semmi bajom, mert csak önmagukkal foglalkoznak – ahogyan talán én magam is tenném. Hagytam hát magam, könnyedén nyomhatta le a pálcát tartó kezemet. Aztán átkarolta a derekamat, én pedig a homlokomat odabiccentettem a válla és a nyaka találkozásához, ahol még félmeztelenül is olyan kellemesen meleg volt a bőre. Szinte ösztönönös volt a mozdulat és ez olyan furcsa volt.
– Nincs időm még téged is a zsákba pakolni.
– Csak egy kicsit… kimerültem… de mindjárt jobb lesz… – suttogtam a bőrére. Hallottam, ahogy dolgozik, éreztem, ahogy mozognak az izmai, de a szememet lehunytam egy pillanatra. A sötét egészen megnyugtatott, még ha furcsa lüktetéssel is párosult. Így álltunk addig, míg szép lassan a konténerek megadták magukat. Aztán jött a rázkódás, a csörömpölés.
Vége volt. Elértük a jéghegyet. Felemeltem a fejem, körbe néztem volna, de csak azt láttam, hogy a csattanást követve minden megindul körülöttünk. Az üres konténerek is mozogtak az erőteljes becsapódás következtében, s ha Lexi nem veti meg a lábát, talán én magam is azonnal követem őket. Így viszont ő még egy egész rövid pillanatig meg tudott tartani. A picsába, O’Mara, mocskosul életben kell maradnod! Noah! Noah! NOAH! – Nem a hang kiáltozott bennem, hanem én magam. Elliot, az apa, a felnőtt, akinek fel kell még nevelnie egy gyereket, ha nem is egészen úgy, ahogyan megálmodta.
Talán egy lélegzetvételnyi nyugalom volt, mielőtt a hajó erőteljesen megbillent s elszakadtam Alexejtől. Ha a vízbe esek nem élem túl. Nem tudtam úszni, esélyem sem volt fennmaradni a vízen egy pár csapkodásnyi másodpercet leszámítva. Még elkapta a tekintetem, ahogy valami roncsdarabot Alexej megpróbál a közelembe varázsolni, ám éppen a zuhanás miatt nem sikerült rajta megmaradnom. Félig lecsúszva róla siklottam bele a vízbe. Nem tudtam rámarni, mert megbillent, így az egész fejem bekerült a víz alá. O’Mara! Kurvára szedd össze magad! Ez már a hang volt a maga keserűségében.
Az adrenalin végig lüktetett a testembe… éreztem, hogy akarom, hogy ki akarok jutni innen. Fellöktem hát magam a víz felszínre, de éppen csak levegőt tudtam venni, már éreztem, süllyedek. Ujjaim mégis rátaláltak a konténerfedőre és fellöktem magam rá. Megbillent megint, de nem olyan erősen, hogy ne tudjak rá felfeküdni. A hideg víztől és a széltől reszketni kezdtem.
– Alexej… – motyogtam rekedten, érezve, hogy máris kiszáradt a torkom a hidegtől. – Blöki… – Motyogtam, mert halottam valami hangot, bár meglehet csak a hajó roncsainak zaja okozta, ami mind hangosabban adta meg magát a jéghegynek és a tenger hullámainak.
Aztán megláttam a farkast az ezüstös holdfényben, ahogy kibukkan a vízből. Az utolsó erőmmel elővettem a pálcámat, hogy legalább mágiával közelebb tornázzam az apró tutajt, amin fáradtan hevertem.
– El kell mennünk… – motyogtam, ahogy mellé értem és kinyújtottam a kezemet, hogy megfogja és segítsek neki a felszínen maradni. Nem volt erőm hoppanálni, úgy éreztem mindent felemésztettem, ami bennem volt. Csak szívem vad ritmusa jelezte, hogy ez nagyon nem így van. – Tudsz hoppanálni? Akárhová… szárazföldre… melegbe… – Egyre jobban vacogtam, a fogaim egymásnak ütköztek, a hangom remegett.

– Csak egy kicsit… kimerültem… de mindjárt jobb lesz…
Mordulok egyet, de nem szólok. Pedig mondhatnám, figyelmeztethetném. Soha, az életben ne mondd, hogy mindjárt jobb lesz. Nem lesz jobb. Neked kell keményebbnek lenni, vagy egyre csak rosszabb lesz minden. Legszívesebben belemorognám az arcába. Aztán mégsem. Majd az élet megteszi.
Mire gondol a magam fajta a halál torkában? Semmire. Van valami szomorú abban, hogy már az életem se pereg le a szemem előtt. Túl sokszor végignéztem már azt a filmet. És túl kiábrándító ahhoz, hogy újból megtegyem. Csak a jelen van, a sötét, végtelen, hideg víz, ami körülölel. A fájdalom, az ösztönös élni akarás. Meg némi céltudat. Van még dolgom...
Kibukkantam a vízből, és miközben levegőért küzdöttem, megütötte a fülemet a nevem, vagy legalábbis valami olyasmi, gyenge hang.
- Blöki… - Ezt már jobban meghallottam. Megnyugodva forgattam meg a szemem, ahogy megpillantottam az ázott macskaszerű alakot, kuporogni egy konténerfedélen. A tagjaimat tűz járta át, és eredt ez bár akaraterőből, avagy dühből, a lényeg, hogy újult erővel töltötte el a hidegtől zsibbadó testem. A zsákot is, meg a pálcát is fogva, másik szabad kezemmel csapást csapás után téve haladtam előre, s néhány tempó után oda is értem Elliothoz, aki közben mágiával rásegített a félúton találkozásra.
- Cicus…? - morogtam amolyan “Mi a helyzet?” szerűen, eljátszva a lazát. Mintha csak könnyed, délutáni medencés buliban lennénk.
– El kell mennünk…
- Állandóan ezen jár az eszed... - forgattam meg a szemem, de most már igazat adtam neki. Bár a folyamatos flörtölés felhevített kissé, most már éreztem, hogy minden levegővételnél mintha ezernyi apró kés fúródna a tüdőmbe.
– Tudsz hoppanálni? Akárhová… szárazföldre… melegbe…
- Miért? Gondolod a tutajod nem lenne elég kettőnknek? Képes volnál végignézni, ahogy megfagyok a vízben, mi...?- kérdeztem színpadiasan sértetten, de persze láttam én is, hogy az én súlyommal (meg főleg a zsákkal) együtt elsüllyedne. Úgyhogy válasz helyett kinyúltam a kezéért, és erősen megszorítottam. Aztán halk pukkanással tűntünk el, még időben, mielőtt a hajó ráfordult volna arra a pontra, ahol az imént voltunk.

Hosszabb volt a hoppanálás, mint szokott, de nagy utat tettünk meg. Keményen fogtunk talajt, de igyekeztem talpon maradni, egyenes derékkal, és nem köhécselve. Elliotot megragadtam a vállánál, és magamhoz húztam, nehogy elessen, vagy elhányja magát. Egy vörös függöny és egy fal közé érkeztünk, a nehéz anyag mögött hangos zene és emberek zsibongása, kacarászás hallatszott.
- Szerintem ez a hely tetszeni fog neked... Meleg... Ha nem is mindig száraz... - jelentettem ki rekedten, elnyúzott kajánsággal, aztán egy bosszús torokköszörülés után a vállamra kanyarítottam a zsákot, és egy gyors varázslattal megszárítottam magunkat, valamint eltüntettem a fejemről a sebhelyet meg a vért. Persze, az agyrázkódással nem tudtam mit kezdeni, de épp ezért próbáltam inkább tudomást sem venni róla. Előbb a munka, aztán a...
- Kitartasz még egy kicsit? Utána ledobhatjuk magunkat - tettem hozzá bátorítóan, és kiléptem vele a drapéria mögül.
Meleg helynek ez valóban meleg volt. Száraznak végülis… nevezhető. Habár a föld kiömlött piától volt ragacsos, és bizony vannak itt még nedvesebb területek is ennél. Émelyítő, nyálas zene szólt, a rudakon alulöltözött lányok s fiúk táncoltak rá. Majdnem nem is lógtam ki nagyon azzal, hogy félmeztelen voltam.
- Vagy ha akarsz, maradj ott, az egyik kanapén. Később visszajövök a kis megígért szívmelegítővel a nagy ijedtségre - ajánlottam, és figyeltem Elliot válaszát. Volt a sarokban egy néptelenebb rész, kényelmes, pihe-puha plüsskanapé. Felette hangulatos neon felirat, mely azt hirdette:Meredező Pálcák Klubja (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,15642.0.html).

Roxfort RPG

Karakterek => Elliot O'Mara => A témát indította: Elliot O'Mara - 2021. 03. 04. - 11:17:58