Oldal nyomtatása - Szellemszállás

Kísértetparty
(https://data.whicdn.com/images/175471395/superthumb.jpg?t=1430049484)

you're a tornado with pretty eyes and a heartbeat

to;Dominic & Louis || zene: alleyways (https://www.youtube.com/watch?v=HKF8aVgeH-Y) || outmood: pretty spring (https://data.whicdn.com/images/320165950/superthumb.jpg?t=1538334175)||

Meglehetősen sok gonddal csíptem ki magamat erre a kis berúgásra, de hát szépnek kell lennem, még akkor is, ha csak Dommal és Lujzival leszek részeg. Ki tudja, hátha a Főutcán haladva mondjuk megpillant egy felsőbb éves srác akinek majd tetszeni fogok, vagy valami ilyesmi. Egyébként is egy kifinomult gyönyörű nő vagyok, akin mindeki tekintetének meg kell akadnia. Halovány és finom simnket teszek az arcomra, és elnézegetem magam a tükör előtt, míg észbe nem kapok, hogy modnjuk késésben lehetek. De egy nő sosincs késésben, mindig akkor érkezik meg, amikor akar. ERre ki is húzom magam, elégedett biccentéssel köszönök el a tükörképemtől, majd kisétálok a bejárati ajtó elé, hogy onnan szedjem össze Lujzit. Biztos a cukipofi pasijával van.A szemüveges pasik nagyon szexyk. Szinte kár, hogy az összes jóképű srác meleg. De lehet nekem is be kellene állni leszbikusnak, akkor valószínüleg több esélyem lenne párkapcsolatra, nem? na jó, még akad hal a vízben, Aerith, ne keseredj el attól, hogy Hoopkins egy hiba volt az életetben. Egy nagyon-nagyon nagy hiba. MÉg szerencse, hogy az első csókom elpazarlása előtt rájöttem erre. Így legalább Dom se idegesít a piszkálásával... anynira.
- Óó, Lujzi, úgy tűnik már most enyhén delíriumban úszol, nem gondolod? - kérdezem vidáman, ahogy megpillantom a háztársamat, majd lelkesen belekarolva húzom a szellemszállás felé. - Na, mesélj milyen volt a mesebeli herceggel a napod? Mindent tudni akarok - vetettem rá magam a pletykákra. Imádtam a pletykákat az ember olyan sok mindent kideríthetett belőlük. Nem mintha én olyan pletykás lettem volna. Ó, dehogy.
- Remélem Dom már ott van, és nem Everfern seggét kergeti - tettem még hozzá, majd ahogy elénk tárult a szellemszállás robosztus alakja egy cinkos vigyort vetettem Lujzi felé, és behúztam az épület felé vezető útra.
Nem kimondottan barátságos hely volt, nyikorgott és furcsa zajok járták át a falait. Nem voltam az a félős fajta, igazából mindent dolgot iygekeztem megmagyarázni, szóval most is csak az öregedett fa nyögött a talpunk alatt, és a szél fütyült bele a furcsán nyomi kis résekbe a tető és a korhadások között. Dom már ott kotlott a szobában, ahol mindenféle riherongyok voltak, és kissé elhúztam fintorogva a számat, ahogy a szálló por közepette mellé lépkedtem.
- Ajj, Dominic. Koszosabb helyet nem találtál? - tettem csípőre előtte akezemet, majd valami rongyot kerestem magamnak, amit ledobtam a retkes földre és arra telepedtem rá. - Azt csiripelték a madarak, hogy itt régen valami vérfarkas tanyázott... remélem nem leszek bolhás... Egyébként micsoda dolog nélkülünk elkezdeni a bulit? Niysd ki nekem is a sörömet meg Lujzinak is - nyafogtam tovább, majd csak megcsóvaáltam a fejemet. Dom minig is hamarabb kezdett bele mindenbe, aztán panaszkodott midnig, hogy neki hamarabb elfogy a kaja vagy a pia.

k í s é r t e t p a r t y a
s z e l l e m s z á l l á s o n

(https://i.pinimg.com/564x/e1/dd/c7/e1ddc7273dcc35df0e4bf92b7d8dbb7e.jpg)

2002. május 2.
to; Aerith & Dominic

Jason. Inkább töltöttem volna vele az egész hétvégét, minthogy iszogassak egyet a Szellemszálláson... főleg, mert az állítólag tele van kísértetekkel. Ráadásul Jason sokkal érdekesebb, főleg, amikor mesél. De Dominic ragaszkodott hozzá, hogy innunk kell, most hogy végre nem büntetésben tölti a hétvégéjét. Jó, talán Jason is említett valami programot, valami tanulásfélét, ami miatt amúgy sem lógtunk volna együtt, legfeljebb nézhettem volna, ahogy bújja a könyveit. Egy kicsit azért összebújtunk még a nagy ivászat előtt, némi csókcsata és ölelgetés kíséretében. De gyorsan elmúlt és mehettem a bejárat elé. Aerith előtt akartam odaérni, nehogy morcos legyen, amiért megvárakoztattam. Kinéztem volna belőle, ő mindig olyan dekadens, amilyennek talán minden aranyvérűnek lennie kellett volna, de sem belém, sem Domba nem sok ilyen vonás akadt. Én általában csak elvoltam, Dominic meg olyan hangos volt, mintha muszáj lenne neki magára vonni mindenki figyelmét.
- Óó, Lujzi, úgy tűnik már most enyhén delíriumban úszol, nem gondolod? - Kérdezte a lány, mikor mellém ért. - Na, mesélj milyen volt a mesebeli herceggel a napod? Mindent tudni akarok - Így indultunk meg közösen a Szellemszállás felé.
Egy kicsit elpirultam már Jason említésétől is. Hát igen... egyelőre csak csókolóztunk nagyrészt, de én már kicsit jobban is vágytam rá. Ezt még nem mertem kimondani, attól féltem, hogy zavarba jön és elveszíti a szemüvegét, viszont a kezdeményezéshez meg túl gyáva voltam. Nem véletlenül mondják, hogy a Mardekárból mindenki beszari. Hát én tényleg az voltam.
- Hát... - Pislogtam. - Csak elvoltunk kicsit... mesélt egy történetet, amit nem rég olvasott, én meg rajzoltam neki egy sárkányt. - A jobb kezemet fel is emeltem, hogy lássa a szénfoltokat, majd észbekaptam és elővettem egy zsebkendőt, hogy megtörölgessem vele az ujjaimat. Egész kellemesen meleg volt, de a szél fújdolgált kicsit. Éreztem, ahogy összeborzolja a hajamat.
Felnéztem a Szellemszállásra, ahogy elkanyarodtunk a kis úton az épület felé. Minden más diák persze a Főúton csatangolt, abba az irányba, ahol amúgy az üzletek és kocsmák voltak. Hát én is inkább a Három Seprűben ittam volna a vajsört... csak Dominic szerint az egy jó hely.
- Remélem Dom már ott van, és nem Everfern seggét kergeti.
- Ha nincs itt... én nem megyek be! - közöltem egyszerűen bepánikolva és hagytam, hogy a lány menjen előre. Nem akartam, hogy a villogó szemű baba esetleg engem akarjon felfalni. Néhány lépés után meg is pillantottuk az első szobában Monstrot, ahogy a kanapé előtt, a poros földön ül és éppen iszogat. Egészen úgy tűnt, hogy ő nincs beijedve az itteni hangoktól, ami némileg megnyugtatott. Legalább egy valaki van, aki meg tud védeni, ha valami dög esetleg ránk találna itt. Én élni akarok még... és Jason sincs itt, hogy legyőzze a sárkányt... szörnyet... szellemet!
- Ajj, Dominic. Koszosabb helyet nem találtál? - Megvártam, míg Aerith elhelyezkedik, aztán én is odakuporodtam, csak éppen Monstro másik oldalára. - zt csiripelték a madarak, hogy itt régen valami vérfarkas tanyázott... remélem nem leszek bolhás... Egyébként micsoda dolog nélkülünk elkezdeni a bulit? Niysd ki nekem is a sörömet meg Lujzinak is. - Parancsra reméltem, hogy Dominic aktivizálja magát, mert kizárt dolog, hogy ezt a helyet, ezzel a sok zajjal sokáig el lehet viselni.
- Miért pont idejöttünk... itt minden tök para... meg koszos... - motyogtam kicsit szerencsétlenül, ahogy jobban összehúztam magam, a már porlepte fekete göncömben. Elég egyszerűen öltöztem fel, fekete nadrág, fekete garbó és bakancs. A hajammal többet foglalkoztam, mint a ruhámmal, de azért zavart, hogy kettőt nem mozdultam már is tök mocskos vagyok.
- Azt hallottam, hogy Halloweenkor itt volt valami ijesztő baba, aki elátkozta a helyet és mindenkit ki akart nyírni... valahol a pincében. - Mondtam és körbenéztem, mintha a lejáratot keresném. - Inkább igyunk! - Vágtam rá gyorsani, mielőtt összepisiltem volna magam a félelemtől.

Kísértetparty
(https://data.whicdn.com/images/175471395/superthumb.jpg?t=1430049484)

Ahogy Lujzival elindultunk a Szellemszállás felé... mert hát kinek is a fejéből pattant ki, hogy ott igyunk? Természetesen Doméból. Legközelebb olyn helyre megyünk, amit én találok ki. Kissé ingerülten felsóhajtottam. Ilyenkor örültem, hogy az öcsém még nem járt ide, kifejezetten féltettem Dom erőteljes befolyásától. Már nyáron is,a mikor nálunk volt, olyan hülyeségeket akart enni, mint Dom. Meg csinálni. Jobb pasit is kinézhetett volna, de nem örökölte az én kifinomult ízlésemet. Igazán utánozhatta volna mondjuk Oscárt... De nem, neki Dominic kellett. Édes Merlinem. Viszont tény, hogy vele sokkal közelebbi és jobb kapcsolatban volt, mint velem, de csak azért, mert féltem hozzányúlni, amióta majdnem megmérgeztem. Féltem is, hogy mit rosszat tehetek még vele, de ezt igyekeztem nem kimutatni.
Inkább Lujzira figyeltem, és elvigyorodtam, ahogy arról magyarázott, hogy milyen jól megvolt ezzel a Jason sráccal. Iagzából tudtam. Kicsit... szemmel tartottam őket azért. Louis túlságosan kiváltotta belőlem az anyatigrist, és sokszor éreztem úgy, hogy gondoskodnom kell róla.
- Csak elvoltunk kicsit... mesélt egy történetet, amit nem rég olvasott, én meg rajzoltam neki egy sárkányt. - magyarázta, mire én szélesen elvigyorodtam.
- Ó, értem én elvoltatok - böködtem oldalba gonosz kis vigyorral, de persze tudtam, hogy még midnig olyan ártatlan mint a ma született bárány, akár csak Jason. Le lehet olvasni az arcukról. - Szenes vagy, olyan elvont művész benyomásod van, nagyon szekszi - cukkolom tovább, miközben lassan a hülye házhoz érünk.
Érzem, hogy Louis kicsit beijed, és nekem kell megint bátornak lennem, de nem baj. Én is utáltam a rémisztő helyeket a gusztustalan pókokat, de ha Louis-t kellett egy tarantulától megmenteni, vagy Domot, akkor nekirontottam volna akár a Reggeli Prófétával is.
Ahogy beléptünk a szobába, a büdös és állot, poros szobába, fintorogva bámultam Domra, majd csak megforgattam a szememet a kijelentésére, és miközben Lujzi is hangott adott a nyafogásának helyetfoglaltam.
- Mi van Lujzi? Leesett a vércukorszinted? - kérdezte a nagy ölelgetés közepette Dom, mire csak sóhajtottam egyet, és kényesen eligazgattam a ruhámat és hessehettem a porcicákat a környékemről.
- Szerintem csak szimplán megfullasztod, de végül is tőled is leeshet a vércukorszintje - csóváltam meg a fejemet, majd kinyújtottam Dominic felé a kezemet, és megvártam, hogy belenyomja a sört. Kétkedve vettem el és bámultam meg a sört. Nem bíztam anynira Dominic híres kapcsolataiban, de mivel eddig a szokásosnál több baja nem volt, belekortyoltam.
- Azt hallottam, hogy Halloweenkor itt volt valami ijesztő baba, aki elátkozta a helyet és mindenkit ki akart nyírni... valahol a pincében. Inkább igyunk! - jelentette ki, mire én hirtelen azt hittem félrenyelek. Egy.. egy mi? Ijesztő baba? Amiktől határozottan össze tudtam esni, azok a babák voltak. A midnenféle babák. És főleg a porcelán babák. A világító szemű porcelán babák.
- Az csak egy buta pletyka, mint a többi - magyarázom, és próbálom Dominiccal megértetni, hogy eszébe se jusson mondjuk elindulni és megkeresni a...
- Gyertek, keressük meg azt a babát! - hát ezt nem hiszem el. Körbenéztem, hátha találok valamit amivel megcsapkodhatom, ezt a hülyét, de csak porszemek, és lepedők meg karók voltak összevissza. Voltak itt vámpírok is, vagy mi? De azért csak összeszedtem magam, utáltam kimuatni, hogy félek, de mérgesen Dominicre bámultam.
- Fenomenális ötlet, Dominic. ördögöt nem akarsz idézni? - morogtam, de követtem őket, egyedül sem akartam maradni ezen a hülye helyen. Amiben akkor is volt valami... valami keserűen nyomasztó. Szorosan Dominic nyomába tapadva meneteltem előre, miközben a másik kezemmel hátranyúltam és megmarkoltam Lujzi ruhaujját. Nem akartam, hogy egyszerűen eltűnjön mögülem.
Megálltunk a pinceajtó mögött, és a számat rágcsálva kapaszkodtam Dominic kezébe. Valahogy megnyugtató volt a közelében lenni, akkor is, ha egy hatalmas nagy ökör volt. Mert még midnig eszembe jutott ahogy megvédett, és minden nyomisága ellenére akkor ott menő volt. Leereszkedtünk a picébe, ahol anynit láttam, hogy semmit. Csend volt és büdös pinceszag. Már éppen meg akartam szólalni, hogy ezért felesleges volt lejönni, amikor valami koppant, és valami hideg hozzáért a lébszáramhoz, amitől felsikkantottam és szinte a két fiú nyakába vetettem magam.

k í s é r t e t p a r t y a
s z e l l e m s z á l l á s o n

(https://i.pinimg.com/564x/e1/dd/c7/e1ddc7273dcc35df0e4bf92b7d8dbb7e.jpg)

2002. május 2.
to; Aerith & Dominic

Éreztem, hogy nem volt túl jó ötlet idejönni. Sőt határozottan a legrosszabb döntés volt ezt választani ahelyett, hogy egésznap Jason bámultam volna a kastélyban, ahogy tanul... vagy elveszíti a szemüvegét és szexin battog, hogy megkeresse, miközben végig ott bújkál a tincsei közé rejtve. Vagy, ha éppen komolyan tanult volna, akkor tízezerszer mostok fogat inkább... vagy bármi, aminek nincs köze a Szellemszálláshoz!
Inkább beleittam a sörbe, miután Dom elengedett egy kicsit. Nem akartam az itt folyó üzelmekkel fogalkozni. Talán valami német márka lehetett, mert az átlagosnál is keserűbbnek és ütősebbnek éreztem. Apám mindig azt mondta, hogy a német sörök a legjobbak, ha az ember be akar ugrani. Mondjuk én is csak azért akartam, hogy lazábban kezeljem a helyzetet...
- Az csak egy buta pletyka, mint a többi - közölte Aerith. Alapvetően az ő szavának jobban hittem volna... csakhogy ez az egész hely baromi para volt, én meg pont annyira voltam bátor, hogy semennyire sem.
A következő pillanatban Dominic már természetesen talpon volt. Ez pedig aligha ígérkezett jónak... éreztem, ahogy a hideg verejték megjelenik a tarkómon. Biztos voltam, benne, hogy el fogok ájulni. Aerith fel is húzta a földről, én meg magamtól próbáltam meg úgy nagyjából emberi lénynek tűnni.
- Gyertek, keressük meg azt a babát! - Magyarázta, aztán felém pillantott: - Lujzi, a biztonság kedvéért hozd a lángnyelvet is! Nem akarom, hogy valaki megigya! - Sóhajtva nyúltam az üveg után. Nem azért, mert rám parancsolt, hanem azért, mert én is úgy éreztem, erre igenis szükségem van. Az üres sörösüveget otthagytam az asztalon, de a lángnyelvet azonnal kibontottam, hogy kortyoljak belőle egyet. Erősen végig marta a torkomat, de legalább egy kicsit már szédelegni kezdtem. Nem voltam nagyon hozzászokva az alkoholhoz.
- Fenomenális ötlet, Dominic. ördögöt nem akarsz idézni?
A kérdéstől lesápadtam - valószínűleg ma már másodjára.
A pince ajtóhoz érve nekem már csak annyi jutott, hogy bele tudtam kapaszkodni Dominic felsőjébe. Ő volt a legnagyobb, ugye megvéd... ugye? Odalent amúgy tök sötét volt, semmit sem láttam. A világító szemű babától viszont elképesztően paráztam. Nagyon reméltem, hogy nem odalent vár minket.
- Szerintem forduljunk vissza... - jegyeztem meg halkan, nehogy felzavarjak valamit, ami ott lakik. Alig hogy ezt kimondtam, leértünk a lépcsősor aljára, Aeirth meg ijedten fordult felénk, hogy belénk kapaszkodjon. Dom és az én nyakamt is átkarolta, amitől összekoccant a fejünk. Aztán, mintha egy bagoly huhogott volna valahol, hangosan verték vissza a pince falai, én pedig belesikítottam Aerith fülébe.
- Baszki! Haza akarok menni! Jasont akarom! Most! - visítottam pánikba esve és most én is megfogtam Dominic kezét, kicsit belemarva a bőrébe.

Kísértetparty
(https://data.whicdn.com/images/175471395/superthumb.jpg?t=1430049484)

- Hah. Ha rendesen látnálak ezért, kibökném a szemed, Monstro. Remélem Everfen értékeli az ehhez hasonló bókjaid - forgatom meg a szememet, és azért örülök, hogy sötét van és nem látja, hogy zavarba jövök a hülye kacsintásától. Azt hiszi magáról, hogy menő, de közben tök béna. - Tőlem még az örög is menekül, egyszer tegyen nekem kereszbe, biztos, hogy pofán csapom. - hangoskodom tovább, hogy addig se keljen idegeskednem a sötétség meg a büdös meg a minden mmiatt.Egyébként is egyre jobban el akarok innen menni, stresszel a hely, a stressz meg nem tesz jót a bőrömnek, se az emésztésemnek. Így is ideges vagyok a holnapi balett edzés miatt.
Néha DOminic tényleg olyan, mint a többi családtagja. Furán logikátlan és hülyeséget csinál ez is. Mert persze, menjünk le apicnéba gusztustalanabbnál gusztustalanabb babákat nézegetni. Ha egy Norvég sárkány gubbasztana lent ő azt is megnézné, és csodálkozna, hogy miért harapta le a fejét. Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen. Annyit kattogok ezen és a többin, hogy teljesen felpörget az idegesség, és enyhén gyomorgörccsel és idegbajosan ereszkedem le a hülye pincéba, ahol még félek is. Reméltem nem tépem szét idegességemben Lujzi pulcsiját. Bár így is kellett már egy kis vásárolgatós nap kettesben. De ha el nem is tépem, biztos, hogy kinyújtom, és szerencsétlenen ott fog csüngeni. Nem mintha elengedném, nem nem. A picében frászt kapok. Nagyon frászt kapok a világító szemű izétől, Louis sikoltásától és én csak szerencsétlenül csüngök a nyakukban.
- Ez csak egy kibaszott bagoly! - kiabál Dom a fülembe. Összeszorítoma szememet, majd veszek két mély levevgőt. realizálom magamban a tényt, hogy ezek ketten megint enm fognak segíteni abban, hogy kikerüljünk innen. Dom is fejbe legyint a béna mozdulatával, és bár tudom, hogy segíteni akar, ideges vagyok és nem tudom úgy értékelni. Elengedem őket, és előrántom a pálcámat.
- Lumos! Most már elegem van! Ha még egyszer a fülembe kiabálsz leátkozom a fejed, Dominic Monstro!- ordítok bele a bagoly képébe, ahogy a pálcámból felvillan a fény. A hirtelen világosság összezavarja a baglyot. - Stupor! Mondtam, hogy nincs itt semmilyen baba! Miért is kellett az a babát felhozni, hm?- cmízem ezt Lujzinak, miközben a bagolyra célzok, majd ha kővédermed, óvatosan a kezembe veszem, hogy aztán gyorsan belenyomjam Dominic kezébe. - Hozd ki a szabadba. Néha elgondolkodom miért lógok veletek, arg! - mondom a magamét, aztán megfordulok és kifelé indulok a picéből, magam után húzva őket.

k í s é r t e t p a r t y a
s z e l l e m s z á l l á s o n

(https://i.pinimg.com/564x/e1/dd/c7/e1ddc7273dcc35df0e4bf92b7d8dbb7e.jpg)

2002. május 2.
to; Aerith & Dominic

Teljes pánikban néztem végig a jelentet, ahogy Aerith leküzd egy baglyot. Erre aztán végképp nem számítottam a pincében... mármint a baglyok inkább a magas dolgokat kedvelik, mint a tornyok vagy a padlások nem? A szívem vadul kalapált, ahogy felfogtam, hogy világító szemű porcelánbabák helyett hatalmas, támadó bagollyal kell szembenézni. Persze nem mozdultam, inkább sebtében kortyoltam egyet a lángnyelvből.
- Hozd ki a szabadba. Néha elgondolkodom miért lógok veletek, arg!
Inkább meg sem szólaltam, míg ki nem értünk a levegőre. Valahogy jobban esett, mint odabent, abban a koszos romhalmazban, ahol igazából nem si volt szellem... hacsak nem szállta meg ennek a bagolynak a testét. Mondjuk minden bizonnyal attól annyira bepánikoltam volna, hogy Jasonig rohantam volna ijedtemben.
– Szerintem bagolykaka van a hajadban - jegyezte meg Dominic, Aeirth-re pislogva, miközben a baglyot letett a talajra. Nem figyeltem a mozdulatait, inkább a lány, kissé kócos haját figyeltem.
- Csak egy kis por... - mondtam és letörölgettem Aerith hajából a bagolytáamdásban összeszedett mocskot. Szerencsére tényleg nem volt benne bagolykaki, úgyhogy a kezem sem lett túl piszkos, de azért egy laza modulattal a nadrágom oldalába töröltem. Nem szeretem, ha érzem rajta a piszkot. Ráadásul még az is a frászt hozta rám, ahogy a bagoly megemelkedett, majd egész egyszerűen, dacos hangot halltva elszállt.
- Nos, csajok, ez egy élmény volt. - Közölte Dom, ahogy kirángatta az ujjaim közül a lángnyelves üveget. Nagyot kortyolt belőle, mielőtt megindultunk volna vissza felé. Már meg sem lepett, hogy le csajozott, hiszen Lujzinak szólítanak mindketten, mintha valami fruska lennék. Nem számított... ezt legalább barátságosan tették. Nem semmirekellőnek hívtak, mint z anyám.
A felém nyújtott üveget vissza vettem és nagyot kortyoltam belőle én is. Kellett még egy kis szédelgés, mielőtt visszahullok Jason karjai közé a kastélyban.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

Mevengers Mssemble
2002. 09.10.

Ide se gondoltam, hogy valaha eljutunk. Nem tényleg. És mégis, a Szellemszállásban támasztom a falat, a titkos járat végénél, mintegy házigazdaként üdvözölni a Roxfortból érkezőket, az "ajtóban". Aki külsős, és másmerről jön, az meg majd szintén megtalál itt, nem olyan röhelyesen nagy helyszín ez, hogy ne tudjon.
Érik pedig ez már - mióta is? Volt már két éve, az Illúzionista incidens, az azt követő merényletek mind az úgynevezett "Rend" által - akik gyönyörű iróniával csak káoszt generáltak eddig, ha bármit - és mindvégig ott volt a Minisztérium, mint a hüvelykujjukkal a seggükben ülés paragonja, akik néha, talán, előkerültek romokat takarítani. Túl sokáig még csak állomásozó biztonságot se intéztek tökéletes célponteseményekre, és azután se sokkal hatékonyabbat.
A Foltozott Üst lehetett az átbukópont. Amellett, hogy a nagyközönség addigra túl jól megtanulta, hogy csak magára számíthat önvédelem terén, így meg se várta a mentőakciót, megcsinálta azt magának, az a dilettáns Minisztériumi bevetés is csak annyit ért el igazán, hogy a túsztárgyalójukat a Rend-gyökerek túszul ejtették, és később kattantan adták vissza. Zseniális állapotok, tényleg. És máig nem tudok hivatalos információt az áldozatokat illetőleg, egyik oldalról sem, pedig a taHqeq-ek oldalán még hozzá is járultam néhányhoz. Akit személyesen ismerek, az megúszta és kijutott, de ennél többet nem tudok. Amit találhatnék gyanúsnak is, ha olyan a kedvem.
Még nem döntöttem el, az aurori pályát feladjam-e, vagy legyek a reményteli jövő arra, hogy évek múlva ne csak gyökerek legyenek ott...
De ezt itt eldöntöttem.
Ezt, hogy nem fogjuk magunkat a Minisztérium balf...alikárpitjaira bízni. Láttam, hogy vagyunk elegen, akik már így sem vagyunk hajlandóak, akik megteszünk lépéseket, ha azon múlik, akik vállalunk akár harcot is magunk és szeretteink védelmében, ha az erre hivatottak nem alkalmasak rá.
Meglepett, hogy elért másokat a szavam, és meglepett, hogy nem hallottam még vissza kifacsart hülyeségként, mindenesetre kellemes meglepetés. Az iskolában Bern szobatársam útján próbáltam a pletykaforgalomra engedni az információt, és Elliotnak írtam róla még, tudva, hogy hasonlóan vélekedne a helyzetről ő is.
És mégis valahogy jutott el híre hozzám, számomra kevéssé ismerős, külsős érdeklődésről is, és most is nem csak az alagút felől jönnek érkezők.

Egész kis csapat szállingózik össze végül, egy ideig kivárok, hogy mind ideérve érezzék magukat, ha beszélnek egymással, bemutatkoznak, miegyéb, akkor a végére érjenek, esetleg még valaki késő beeshessen az utolsó pillanatban, mielőtt végül magamhoz veszem a szót. Felállok egy poros dohányzóasztalra, csak hogy látsszak úgy eleve, jelezve egyben, hogy szólni készülök. Csak fogalmam sincs, mit még, egész pontosan, nem készültem megírt beszéddel. Megköszörülöm a torkom.
-Aki még nem ismer: én Merel Everfen vagyok, Hugrabugos prefektus, és civil akinek tele van a töke már azzal, hogy mindig harckészülten kell járnia szabadidejében. Gyanítom, ez utóbbival nem is az egyetlen itt. Én hívtam össze ezt a találkozót, pontosan ennek ügyében. És mégis, legelsősorban leszögezném: nem hadsereget toborozni akarok, ne annak vegyétek ezt a ...szeánszot, jobb szó híján. Tudom, hogy van köztünk, aki hajlandó lenne harcolni is az Úgynevezett "Rend" ellen, és nem tagadom, hogy erre lehet szükség, és talán sajnos pontosan mi lehetünk rá a legfelkészültebbek.
Fura érzés bizonyos értelemben magam ellen beszélni, ha a hallgatóságom lennék, engem is csitítani kéne, hogy ne egyből fegyvert ragadni induljak... Ezt jobb is most szépen nem tenni szóvá.
-De nem ezt kéne szem előtt tartanunk. Nem minket. Mindenki mást. Azokat, akik nem ilyen tettrekészek, akik védtelenek, akiket ezek a gyökerek a legkönnyebben szemelhetnék ki célpontnak. Annyit kérek tőletek összesen: Tudjunk egymásról, hogy itt vagyunk egymásnak, ennek az ügynek, és a védtelen civiltársainknak. Azt, hogy járjunk nyitott szemmel, hogy tartsuk őket fejben, és azt, hogy ha úgy alakul, hogy egy újabb incidensnél mi is ott vagyunk, tegyünk meg mindent, amit tenni tudunk azért, hogy minnél kevesebb ártatlan áldozata legyen az esetnek. Ha senkit nem sikerül bántaniuk, már egy nyert csata nekünk.
Végignézek rajtuk, összeszedni a gondolataimat. Valami épkézláb befejezés nem ártana ennek a beszédnek, ha már beszédet sikerült kanyarítani.
-Gyanítom mind hallottunk Dumbledore Seregéről, és hogy ők is hősiesen részt vettek a Roxfort védelmében kilencvennyolcban. Hősies történet, de ők sem arra alakultak. Annak idején ők is csak magukra és egymásra vigyázni, erre felkészültnek lenni álltak össze, az már történelem kérdése, az események merre alakultak végül. De ezt kérném tőletek is, az ő példájukat kövessük, de a megfelelő részét, és tudatosan. Ez nem rólunk szól, ez azokról szól, akiknek talán a mi figyelmünk lesz döntő biztonság és balszerencse között. Köszönöm, hogy meghallgattatok.
Nem lépek le egyből az asztalról még. Ha valakinek hozzászólása, kérdése lenne, én itt vagyok megtárgyalni az ügyet, végülis pontosan erre vagyunk itt mind. Ha pedig valaki maga is átvenné a szót, annak innen adom át a helyem majd: csak a látható gesztus kedvéért is, hogy a szavaim végével a témát nem vettem lezártnak még, bátran szóljanak hozzá ők is.

//És az operatív infók kedvéért: Első körben mindenki írjon egyszer, akár akik jelentkeztek rá a topicban (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,16053.msg97187.html#msg97187) is, akár aki még úgy érzi, itt a helye, és becsatlekozna azon felül, szerintem megérezzük majd, ha tényleg lement az első kör.
Erre abszolút csak irányadó, maximum határidőként mondanék egy szeptember 30at.

Utána lehet, hogy szabadsorrendre váltanánk, ha tart még a lendület, és úgy van rá igény, de erről maj úgyis írok a következő reagom végén is.//

◂ valami találkozó cucc ▸

2002. szeptember 10.
(https://i.pinimg.com/564x/13/c9/a0/13c9a0460a7e6eeefd71b4302a911aca.jpg)

◃m i n d e n k i ▹

i see everything
that is my curse

style: am i taller? (https://i.pinimg.com/564x/bc/78/cd/bc78cdfb6c60604280c163985644a2a2.jpg) ║ zene: lullaby of woe (https://www.youtube.com/watch?v=ohNpf4VnlP8&list=PLXvpmLLKy3pSOkLBDilN1GYXBY1SYaccl&index=7&ab_channel=CommonSense)

Merel levele szólított a Szellemszállásra, s bár egyre nehezebb volt elszakadni otthonról a gyerekek miatt, megoldottam. Nem azért, mert rossz apa vagyok és könnyebb az anyósnak lepasszolni őket, mint ténylegesen foglalkozni velük… hanem azért, mert a helyzet határozottan veszélyes volt. Talán nem vagyok minta apa, talán sosem leszek az, mégis tudtam, hogyha normálisan akarom, hogy ezek a kölykök felnőjenek, akkor azért nekem is tennem kell. Engem nem érdekeltek az aurorok, sem az, hogy nem képesek a munkájukat végezni. Nem háborított fel különösebben, a magam fajta tolvajnak így volt a kényelmesebb, na meg lássuk be, megszoktam már, hogy mindent nekem kell megoldani.
Nem néztem különösebben körbe, hogy rajtam kívül ki jelent meg a Szellemszálláson az alkalomra. Az orromat dörzsölgettem a portól és úgy hármat tüsszentettem jó hangosan sorozatban. Azóta sem sikerült kitakarítani a romos, aligha kísértetjárta építményt. Az ember azt gondolná, hogy az itt iszogató tinédzserek legalább elhordják magukkal valamennyire a mocskot. Talán egy porszellem kísérti a helyet, és kínozza ezzel az ideérkezőket. A szemeim égtek a portól és a torkom is egyre erősebben kezdett kaparni.
Próbáltam a kellemetlenségeket figyelmen kívül hagyni. Nem egy elcseszett kölyök vagy, aki azon nyavalyoghat, hogy kosz van… az erdőben éltél, ember… A hang kegyetlenül lüktetni kezdett bennem és folyamatosan valami szidást mantrázott. Mostanában újra rákezdett, mintha csak érezné mennyire sebezhető vagyok. Túl boldog voltam és túl törékeny, mert féltem, hogy a következő pillanatban egész egyszerűen valaki kitépi ezt a markomból és megint egyedül találom magam nincstelenül.
Merel fellépett a dohányzóasztalra, én meg megtámaszkodtam az ajtó mellett a falnál. Csak egy szokásos bájvigyorral intettem oda neki. Nem mondom, hogy nem tetszett volna jobban, ha én vagyok ennek az egésznek a főnöke… de amennyire beillettem volna oda a dohányzóasztal tetejére, pont annyira dühített volna, hogy akiknek megpróbálok elmagyarázni valamit butábbak nálam. Így hát nem bántam, hogy Merel vette át a vezetést. Én részemről maradtam az önfejű, önálló harcokat vívó valaki a háttérben.
– De nem ezt kéne szem előtt tartanunk. Nem minket. Mindenki mást. Azokat, akik nem ilyen tettrekészek, akik védtelenek, akiket ezek a gyökerek a legkönnyebben szemelhetnék ki célpontnak. Annyit kérek tőletek összesen: Tudjunk egymásról, hogy itt vagyunk egymásnak, ennek az ügynek, és a védtelen civiltársainknak. Azt, hogy járjunk nyitott szemmel, hogy tartsuk őket fejben, és azt, hogy ha úgy alakul, hogy egy újabb incidensnél mi is ott vagyunk, tegyünk meg mindent, amit tenni tudunk azért, hogy minnél kevesebb ártatlan áldozata legyen az esetnek. Ha senkit nem sikerül bántaniuk, már egy nyert csata nekünk.
Megköszörültem a torkomat. Én nem csak nyitott szemmel akartam járni, hanem kinyírni őket. Azzal nem sokat érek el, ha megvédek valakit, azzal viszont annál többet, ha kiírtom őket.
– Gyanítom mind hallottunk Dumbledore Seregéről, és hogy ők is hősiesen részt vettek a Roxfort védelmében kilencvennyolcban. Hősies történet, de ők sem arra alakultak. Annak idején ők is csak magukra és egymásra vigyázni, erre felkészültnek lenni álltak össze, az már történelem kérdése, az események merre alakultak végül. De ezt kérném tőletek is, az ő példájukat kövessük, de a megfelelő részét, és tudatosan. Ez nem rólunk szól, ez azokról szól, akiknek talán a mi figyelmünk lesz döntő biztonság és balszerencse között. Köszönöm, hogy meghallgattatok. – Magyarázta tovább Merel. Szép és jó… de én sosem voltam ilyen háttér munkás, aki csak vigyázni létezett volna. Én neki mentem, annak, akiknek neki kellett. Eleve nem voltam a tervezgetés híve vagy a hosszas felkészülésé. Én szerettem addig belevetni magam, míg ott volt a szenvedély és tenni akartam. Egy idő után ugyanis rendszerint belemerültem a hétköznapi dolgokba.
– Nos… ez szuper. De ha már seregekről beszélünk, meg hősies történetekről, azt tudod, hogy én nem ilyen vagyok. – Mondtam némi személyeskedéssel kezdve. – Azzal persze egyet értek, hogy nekünk kell csinálni valamit. De a valami lehetne kicsit aktívabb. Keressük meg őket és vadásszuk le. Sokkal egyszerűbb lenne gyökerestől kiszakítani őket, minthogy azt várjuk, mikor kell valakit megvédeni. – Böktem ki a lényeget. – Nyilván nem vagyunk képzett harcosok és nem tudunk róluk eleget, de a meglepetés ereje a mi kezünkben lenne, ha támadnánk és nem várnánk rájuk. Nevezhettek őrültnek, meg állatnak, de számomra az nem nyert csata, ahol nem pusztul a férgese. Ja és ez nem azt jelenti, hogy nem értek egyet a kezdeményezéssel vagy nem akarok részt venni, csak egy vélemény, ami szerint én eljárnék.

l'armée

(https://i.pinimg.com/564x/8e/ae/64/8eae64eaddb0f80b19a637d804b25a89.jpg)

2002. szeptember 10.
to; mindenki

style (https://i.pinimg.com/564x/a4/e8/bc/a4e8bcdca3b3048d83eec6c006ec7494.jpg)

Egy kicsit izgultam. Nem egészen úgy, mint a prefektus találkozó miatt a Roxfort expresszen. Ez egy egészen kicsit más érzés volt… egy csomó idegenemberrel összefutni, akik meg akarták fékezni a Rendet vagy legalábbis hatékonyan védekezni ellene. Én is így voltam vele. Igazából odasúgtam reggel Jasonnek az asztalnál, hogy jöjjön el ő is… de nem voltam benne biztos, hogy tényleg megtenné. Nem azért, mert érdektelen, egyszerűen csak túl elvarázsolt volt ő ahhoz, hogy harcon törje a felét. Elég embert veszített már el egy háború miatt. Most én voltam itt, hogy megvédjem őt, magamat és talán legyőzzem a családomat. Egyszerűen éreztem, hogy valami köze van a Morrow-knak ehhez is. Azok mind tisztességtelen emberek voltak.
Merel szervezte ezt a valamit, szóval nem gondoltam volna, hogy Aerith eljönne. Dominic jelenléte viszont nem lepett meg. Láttam, ahogy a poros kanapén eszi a pókalakú gumicukrot… és kicsit magányosnak tűnt. Azonnal meg is indultam felé, csak útközben intettem oda a vörös tincsek tulajdonosának. Beth jelenléte nem lepett meg. Már feltűnt, hogy mindenhol ott van, ahol történik valami és nem bántam, hogy elkaphatom a kék szempár pillantását. Valahogy megnyugtatott.
– Megvárhattál volna… – Jegyzetem meg egy nagyobb sóhajtással, ahogy a kanapéból felszálló por. Persze azonnal valami köhögő roham tört rám. – Bon sang… – Legyezgettem el az orromtól a porszemeket.
Aztán Merel is megjelent a dohányzóasztalon állva. Az persze elég ingatagnak tűnt, de a szavai könnyen elvonták a figyelmemet arról, hogy talán le is zuhanhat a tákolmányról. Ráadásul Szeléné is mocorogni kezdett a nadrágzsebembe, majd rátekeredett a csuklómra.
Tetszett, hogy Merel nem egy őrült küzdelembe akart fejest ugrani. Diákok voltak itt nagyobb részt, akik még nem kaptak elég kiképzést vagy legalább nem volt olyan sok harctéri tapasztalatuk. Ezért az önvédelem és a figyelés volt a legfontosabb. Ezzel egyet tudtam érteni és talán elég voltam ahhoz, hogy részt is vegyek benne.
– Nyilván nem vagyunk képzett harcosok és nem tudunk róluk eleget, de a meglepetés ereje a mi kezünkben lenne, ha támadnánk és nem várnánk rájuk. Nevezhettek őrültnek, meg állatnak, de számomra az nem nyert csata, ahol nem pusztul a férgese. Ja és ez nem azt jelenti, hogy nem értek egyet a kezdeményezéssel vagy nem akarok részt venni, csak egy vélemény, ami szerint én eljárnék. – szólalt meg egy nálunk valamivel idősebbnek tűnő srác. Hát igen… nyilván egy tüzesebb természetnek kézen fekvőbb lett volna fejjel neki rohanni a falnak. Engem ez a lehetőség elborzasztott.
Nem is szólaltam meg, de esélyem sem lett volna. Dom felpattant mellőlem és olyan határozottsággal sétált az ismeretlen elé, mintha muszáj lenne megütnie. Fogalmam sem volt, mi forgott a fejébe, de nem tűnt egészen józannak. Valami kiborította, de nem tudtam, mi lehet a baja. Nem sűrűn láttam komolynak… igazából azt hiszem sohasem korábban.
– És azért, mert te egy izgága idióta vagy, mindenki szívja meg. Itt diákok vannak, akik nem olyan jó harcosok, mert még csak tanulják az önvédelmet. Itt a lényeg az összetartás lenne és az, hogy együtt óvjuk meg az ártatlanokat, nem az, hogy az olyan beteg pöcsök, mint te belerángassák a többieket a vesztükbe. Egyáltalán ki a franc vagy te? Még sosem láttalak. – Ezen a ponton pattantam fel. Féltem, hogy neki fog esni annak a valakinek. Közéjük léptem úgy, hogy Domra tudjak pillantani.
– Dominic, most mi a bajod? Itt pont az lenne a lényeg, hogy mindenki elmondja a véleményét, hogy lássuk milyen lehetőségeink vannak a Rend ellen. – Mondtam és kicsit hátrébb löktem, hogy ne menjen neki tényleg. – Akik nem a Roxfortban vannak, mint mi, még hatékonyabban is cselekedhetnének. Lehetne akár kétfronots akció is a dologból.

To: Mindenki

2002. szeptember 10.
(https://i.pinimg.com/564x/bc/86/ac/bc86ac4d8eddcb529f3a2e6da2ba50bf.jpg)

i could tear you
apart
if i wanted

Nem volt éppen díjnyertes ötlet egy ilyen magánakcióhoz csatlakozni. A pletykák alapján a cél a Renddel való harc felvétele… harc. Nem sok közöm volt hozzá és legtöbbször amúgy is indulatból támadtam. Farkasként könnyű volt, ha az ösztön egyetlen lökéshullámmal leöntötte az agyamat. Valójában eddig csak Louis-nál tapasztaltam meg, meg néha-néha a Noah-val való együttlétek alatt. Egyszerűen a legintimebb pillanatban is elfogott a farkaskór ösztönössége, hiába próbáltam visszafogni, veszélyes voltam. Ezért sem bántam, hogy éppen nem voltam kapcsolatban… bár történt ez-az Jackkel, de nem szökkent szárba, ezért pedig hálás lehettem. Mi lett volna, ha esetleg őt is megmarom?
A Szellemszállásról úgy halottam, hogy régen egy vérfarkast tartottak itt telihold előtt. Nem sokat tudtam róla, de éppen elég borzalmas volt belegondolni, hogy ezek között a falak között mennyit szenvedett… milyen érzés lehetett, mikor jobbhíján magába mart. Nyeltem egyet, ahogy karomlás nyomokat szúrtam ki a falon, miközben besétáltam a kisebb csoportosulásba.
Először Louis-nak intettem oda. Monstrot inkább levegőnek néztem, nem akartam újabb vitás helyzetbe keveredni… habár Aerith jóval nehezebb eset volt nála. Mindegy, inkább Elizabeth Hepburnt kerestem a tekintetemmel. Ahogy megláttam közelebb húzódtam hozzá, de az illatát már akkor megéreztem, mikor a Szellemszállásra érkeztem.
– Szia – köszöntem. – Te mennyit tudsz erről a valamiről? – kérdeztem. A Rendet eltűntetni persze kézenfekvő lett volna, de nem hittem, hogy ez a halom diák képes rá. Akadt egy-két felnőtt is talán, nem néztem meg annyira a társaságot. Részemről nekem jobban tetszett Merel ötlete, egymás támogatása, az önvédelem és minden más. Ugyanis nagyjából erről beszélt, amikor felpattant a dohányzóasztalra, hogy egy kicsit kiemelkedjen a tömegből.
– Szóval egy második DS a cél… – dünnyögtem. Az előzőről sem tudtam sokat, akkoriban még nem jártam a Roxfortba. Csak hírből hallottam mik történtek az ostrom alatt és az azt megelőző években.
– Nos… ez szuper. De ha már seregekről beszélünk, meg hősies történetekről, azt tudod, hogy én nem ilyen vagyok. – Szólalt meg egy srác. – Azzal persze egyet értek, hogy nekünk kell csinálni valamit. De a valami lehetne kicsit aktívabb. Keressük meg őket és vadásszuk le. Sokkal egyszerűbb lenne gyökerestől kiszakítani őket, minthogy azt várjuk, mikor kell valakit megvédeni. – Folytatta. – Nyilván nem vagyunk képzett harcosok és nem tudunk róluk eleget, de a meglepetés ereje a mi kezünkben lenne, ha támadnánk és nem várnánk rájuk. Nevezhettek őrültnek, meg állatnak, de számomra az nem nyert csata, ahol nem pusztul a férgese. Ja és ez nem azt jelenti, hogy nem értek egyet a kezdeményezéssel vagy nem akarok részt venni, csak egy vélemény, ami szerint én eljárnék.
Sejtettem, hogy lesznek harciasabb alkatok is erre… éppen ettől tartottam. Csak most kaptam egy lehetőséget a tanári kartól, nem akartam azzal elszúrni, hogy belekeverem magam valami hatalmas bajba. Akkor aztán még több okuk lenne kicsapni engem. Persze időm sem volt végig hallgatni, mert Monstro is felpattant és úgy tűnt, hogy csak kötekedni akar.
– És azért, mert te egy izgága idióta vagy, mindenki szívja meg. Itt diákok vannak, akik nem olyan jó harcosok, mert még csak tanulják az önvédelmet. Itt a lényeg az összetartás lenne és az, hogy együtt óvjuk meg az ártatlanokat, nem az, hogy az olyan beteg pöcsök, mint te belerángassák a többieket a vesztükbe. – Na jó, én nagyon nem akartam látni, hogy egymásnak esnek. Egyáltalán ki a franc vagy te? Még sosem láttalak. – De Dominic nem hagyta abba. A hangja egyre erőteljesebb lett.
Nem értettem, mi ütött Louis-ba, de ahogy közelebb lépett, én is ösztönösen tettem felé egy lépést. Én bántottam őt… és most felelősséget éreztem azért, hogy megóvjam.
– Dominic, most mi a bajod? Itt pont az lenne a lényeg, hogy mindenki elmondja a véleményét, hogy lássuk milyen lehetőségeink vannak a Rend ellen. – Kicsit hátrébb is lökte Monstrot, ahogy kimondta ezeket a szavakat. – Akik nem a Roxfortban vannak, mint mi, még hatékonyabban is cselekedhetnének. Lehetne akár kétfronots akció is a dologból.
– Nekünk amúgy is edzenünk kéne… de akik már elvégezték az iskolát, ők erősebbek nálunk. – Mondtam, meglepően hangosan. Persze azonnal elpirultam, hogy ezt ennyi ember meghalotta. – Mármint ez is egy o… opció… – Tettem hozzá dadogva.

◊ Mevengers ◊
2002. szeptember 10.
(https://i.pinimg.com/564x/40/52/f4/4052f4e563b9937cc478c596091a35f0.jpg)
◊ Louis, Seb, mindenki ◊
Haladjunk, teljen meg tudással a hal agyunk

zene ◊ Wild horses (https://www.youtube.com/watch?v=6I0hXe0cMUM&ab_channel=BishopBriggsVEVO) outfit ◊ simple (https://i.pinimg.com/564x/c5/9f/16/c59f164397230514c59088feee6603b6.jpg)

Borzasztóan kíváncsi voltam, mi lesz itt pontosan. A nyáron elhatároztam, hogy az idén a szokásosnál is keményebben fogok nem csak tanulni, hanem gyakorolni is. Persze közrejátszott döntésemben a Foltozott üstben történt dolog is, hiszen Sophie is pont ott volt, de a fő mozgató rugója talán nem is volt. Egyszerűen ég bennem a tudás vágy. Jó akarok lenni, jobb, mint eddig. Idén először nem cak én fogok korrepetálni, hanem azt akarom, valaki nekem segítsen, engem tanítson. A tanórákon kívl, plusszban. Persze, hogy kaptam az alkalmon, és eljöttem. Idefele végig izgultam az utat. Kik lesznek még itt, mit fogunk majd csinálni...Aztán ahogy megérkezem, látom Merelt, majd megérkezik Louis is a mardekáros barátaival, és Sebastian is. Mindkettőjüknek örülök. Louisnak csak oda integetek, mert bár nagyon kedvelem, azt hiszem a barátai kevésbé kedvelnek. Hiába, azt hiszem sosem leszek egy zöldek által kedvelt személy. Bár nem zavar, Louis a barátom és nekem ez elég. Seb idejön, és máris sokkal jobban érzem magam. Nem kell egyedül ácsorognom.
– Szia.Te mennyit tudsz erről a valamiről?
Hát, nem olyan sokat, a suliban mondjuk egész sokan sutyorogtak már róla. De ahogy elnézem, idősebbek is vannak. Valami Ázsiai pasas is itt van.m őt például nem ismerem.
- Hát..keveset. De valami önvédelmi önképző kör féleség. Mint anno Dumbledore serege. -
Súgom oda halkan Sebnek, és csak figyelem az eseményeket, amik egész hamar el is kezdődnek. Meref feláll egy kis asztalra, onnan beszél. Amire az az Ázsiai pasas rögtön válaszol is, azzal, hogy ő inkább támadna, mert a meglepetés ereje hasznunkra válhat. Hát nm tudom, én mondjuk még nem tökéletesítettem a néma varázslást sem, egyre többször sikerül, de sajnos nem mindig. Aztán Dominic hangot is ad egyet nem értésének.
– És azért, mert te egy izgága idióta vagy, mindenki szívja meg. Itt diákok vannak, akik nem olyan jó harcosok, mert még csak tanulják az önvédelmet. Itt a lényeg az összetartás lenne és az, hogy együtt óvjuk meg az ártatlanokat, nem az, hogy az olyan beteg pöcsök, mint te belerángassák a többieket a vesztükbe. Egyáltalán ki a franc vagy te? Még sosem láttalak.
Dominicot annyira nem ismerem, de most teljesen egyetértek vele. Aztán Louis is beleszól, én meg csak egyelőre figyelek.
Dominic, most mi a bajod? Itt pont az lenne a lényeg, hogy mindenki elmondja a véleményét, hogy lássuk milyen lehetőségeink vannak a Rend ellen. Roxfortban vannak, mint mi, még hatékonyabban is cselekedhetnének. Lehetne akár kétfronots akció is a dologból.
Hát, én mindenesetre örülnék, ha valaki, vagy valakik tanítanának minket. De nem vagyok gyáva, vagy ilyesmi, ha már kellő tudással rendelkezek, esetleg.
– Nekünk amúgy is edzenünk kéne… de akik már elvégezték az iskolát, ők erősebbek nálunk. Mármint ez is egy o… opció…
Ezaz. Edzés. A jobbak, idősebbek, tapasztaltabbak segítsenek nekünk.
- Akkor segítsetek nekünk. Tanítsatok minket.-
Mondom az idősebb, ázsiai idegennek. Biztos jó harcos, elég magabiztosnak is tűnik, ki tudja, lehet még tanárnak is jó. Tanulni akarok. És gyakaroloni. Sokat.

Mevengers

(https://i.pinimg.com/564x/e7/89/9c/e7899cb4c92461137093b995816b3a19.jpg)

2002. szeptember 10.

Az egészről Ellioton keresztül szereztem tudomást. Ő mesélt nekem erről a szerveződésről, és úgy gondoltam a búba süllyedésnél és a rágódásnál biztosan jobb, ha teszünk valamit. Nem mondanám, hogy teljesen képben voltam, mi is készül itt, nekem Elliot csak annyit mondott, hogy mikor legyek a Szellemszálláson. Elliot volt az én összekötőm.
Az egész napom ennek az eseménynek a fényében telt. Ezen gondolkodtam egész nap. Hogy lehet véget vetni ennek a Rend dolognak? Mit tudnánk tenni? Egyáltalán hányan leszünk?
Korábban még sosem jártam ezen a helyen - hiszen tiltott hely volt a Roxfortban, és azt híresztelték róla, hogy szellemek lakják. Aztán, hogy vérfarkasok odúja lett. Aztán meg, hogy Voldemort tanyázik itt. Szóval csupa olyan kellemes dologgal ijesztgettek minket, hogy egyáltalán nem is volt kedvem idejönni.
Most viszont itt voltam, és érdeklődve néztem körbe a helyiségben. Mert valójában egy helyiségből állt az egész épület. Romos volt, poros és koszos, de pont megfelelő egy ilyen gyülekezésnek. Mivel pont beestem az kezdésre, így csak odaintettem Elliotnak, aztán már a lányra is figyeltem, aki felvázolta, miért is vagyunk itt. Merel nem harcra buzdított minket, inkább csak egy összetartó csapatot akart létrehozni, akik tudják, hogy számíthatnak egymásra. Eddig tetszett a dolog, ebben benne voltam. Amit viszont utána Elliot mondott, az már nem tetszett annyira. Amit ő felvázolt, az nem kicsit volt aktívabb. Ő harcba hívott kiskorú varázslókat és boszorkányokat. Ez nagyon nem volt vicces. Közbe is szóltam:
-Elliot, nem uszíthatsz kiskorúakat harcra. Ezt felejtsd el. És egész egyszerűen nem rohanhatunk fejjel a falnak. Végig kell gondolnunk, tervet kell kieszelnünk. Ez nem működik csak úgy, hogy nekikrontunk. Ráadásul ahhoz kevesen is vagyunk. - néztem körbe, és próbáltam felmérni a létszámot.
Szerencsére többen egyetértettek velem, és felvetették az edzés lehetőségét. Tőlünk, felnőttektől várták ebben a segítséget, én pedig segítségkérően néztem Elliotra. Ugyanis, én nem voltam túl jó a harci varázslatokban - ezt láthatta is a találkozásunkkor. Inkább a védekezésben, és a gyógyításban jeleskedtem.
Láttam a srácok és a lányok arcán, hogy bennünk bíznak. Kihúztam magam, és végignéztem rajtuk.
-Én harcoltam a roxforti csatában, higgyétek el, annyira nem jó móka. Ehhez - akármennyire nem tetszik - profi segítség is kell. Anélkül nem menne. Én a harcban igazán minimálisan tudok segíteni, valószínűleg nem vagyok jobb párbajozó a legtöbbeteknél, viszont tervet kovácsolni, ötletelni tudok. Illetve gyorsan használható gyógyító varázslatokat is tudok mutatni nektek, illetve - ha kell - elég sok bájitalt is tudok keverni.
Vártam a válaszukat, hogy ezzel meg tudnak-e elégedni, vagy ez nem elég.
-Egyet bizton állíthatok: ez az egész küldetés nem veszélytelen. Olyan hatalmakkal akarunk ujjat húzni, akikről rettentő keveset tudunk. Gondoljátok végig, hogy mekkora áldozatot akartok vállalni azért, hogy eltüntessétek a Rendet a föld színéről.
Nem akartam elijeszteni őket, de azt sem akartam, hogy azt gondolják, hogy csak azért, mert szervezkedünk, ez könnyen fog menni. Mert ez egyáltalán nem volt igaz. Nem úgy működött, hogy fogjuk magunkat és megtámadjuk a Rendet, mert ezt így jónak gondoljuk.
Igen, pár éve még én is ezt hittem. Hogy csak azzal, hogy együtt harcolunk, és küzdünk, minden rendbe fog jönni. Aztán elkezdtük elveszíteni a barátainkat és ismerőseinket. Látni a sok-sok ismerő arcot a földön heverni. Talán ezért is kellett nekem az az egy év utazás a Roxfort után. Hogy tudjak felejteni...
Most pedig jó lett volna megoldani úgy, hogy ne kelljen felejteni. Hogy ezek a fiatal srácok és lányok épségben megússzák. Erre kellett törekednünk.

Már emelem a pálcámat a nyakamhoz egy "sonorus HÉLÓ!"ra, ahogy Monstró összeszólalkozik Elliottal a felvetés kapcsán, hogy harcolnunk kéne, de szerencsére mások is közbelépnek, nem harapódzik el a helyzet annyira, végül inkább csak kivárom.
Ahogy Soulier közéjük is áll, csak a megszakítás kedvéért is megszólítom Dominicot a kérdésére szóló válasszal, még ha szigorúan véve Elliot helyett is, már csak annak reményében is, hogy kizökkenti a vérgőzből annyira, hogy félbehagyja a támadóságát. Legalábbis elnapolja.
-Egy ismerősöm, akit meghívtam, mert tudom, hogy ő is egyetért az ügyünkkel.- A hangsúlyból és tekintetemből érezheti - ajánlott - hogy ezzel a kérdést lezártnak veszem. És folytatom is Elliot felé fordulva, bár többi hozzászólóknak is szól, ezt a témát ő nyitotta.
-Mint mondtam, ez nem egy haditanács. Nem is vagyunk elegen, elég felszerelten és felkészülten egy komoly offenzívára, ha az is lenne a cél. Viszont!- Nyomatékosítás gyanánt körülnézek mindenkin, mielőtt folytatom. -Nem tiltom senkinek, hogy harcoljon, ha ő azzal tud hozzájárulni az ügyhöz. Nem is nagyon tehetném, magamat is tekintetbe véve ezen a téren. De, ez mindenkinek a saját megfontolása. Aki harcos, úgyis fog harcolni. Annyit kértem, hogy ne ez legyen az elsődleges fókuszunk. Ha menet közben "hullik a férgese" is, nem az én szívem fog beleszakadni, viszont drága győzelem lenne, ha ez legalább annyi ártatlan áldozatba kerülne. És őket ismerve, részükről, százával kerülhet áldozatokba minden veszteségük. És akkor nem vagyunk túl sokkal előrébb, mint ha csak a Minisztériumra bízzuk a felszámolásukat.
Bates és Hepburn felé fordulok egy kapcsolódó, más témához, részben pontosan szemléltetve, miért nem hadsereget akarok toborozni. A hölgyemény felé is biccentek - tessék, Monstro, a "még sosem láttalak"od margójára - akit én sem ismerek névről, csak a Foltozott Üstből, ahol összeterelt a véletlen, és együtt evakuáltuk magunkat a káoszból. Neki is volt ide konstruktív hozzászólása
-És pontosan: nem mind vagyunk itt harcosok, nem mind azzal jöttünk, hogy felszámolni akarjuk ezeket a taHqeq-eket, nem mindünknek lenne ott a helye egy offenzívában. Viszont bármelyikünk, akaratunkon kívül is, ott lehet egy következő incidensben. De tudunk segíteni egymásnak felkészülni, felkészültnek lenni, ha baj történik körülöttünk, és talán, még másoknak is segíteni felkészültnek lenni. Ez lehet a legjobb fegyverünk ellenük: ha minnél többen, ideálisan mind, akiket áldozataiknak szánnának, tudjuk, hogyan vigyázzunk magunkra és társainkra hatásosan. Ha bármit tennének, ott és akkor tenni tudunk egyből bármi szándékuk meghiúsításáért. Kijuttatni mindenkit, aki kijutna. És igen, harcba szállni velük is, azok, akik magunktól harcba akarunk szállni velük, ott és akkor.
Tartok egy kis hatásszünetet, remélhetőleg arra, hogy legyen ideje ülepedni a szavaimnak, át tudják gondolni a hallottakat. Én közben készen vagyok mostmár tényleg közbelépni egyből, ha ehelyett megint összeszólalkoznának.
-Tudom, hogy van itt, aki harcolni akar kifejezetten. Én magam is, harcoltam már ellenük kifejezetten a harc szándékával, és ha úgy alakul, fogok is még, ismerve magamat- vallom be, a teljes transzparencia kedvéért. -Nem tartok vissza senkit, aki szintén, kifejezetten tényleg akar. De ne rángassunk bele senkit, aki nem érzi ezt magában, és tartsuk mindig szem előtt, hogy ne az szenvedje meg az árát, akit megvédeni akarnánk eleve. Azért vagyunk itt, mert a Minisztérium - valljuk be - balfasz az ügy kezelésében. Szóval legyünk jobbak. Legyünk azok, akiknek lenniük kéne, helyettük is. Mert nekünk, a népnek, szükségünk van valakire, aki betölti ezt a szerepet. Mert a káoszból már elég volt. Számtalan módon tudunk segíteni, segítsen mindenki úgy, ahogyan a legjobban tud.

//A késői befutás lehetőségét nyitva hagyom szerintem az említett szeptember 30-ig, innentől pedig folytathatjuk szerintem kötetlen sorrendben is, ahogy a szituáció adja//

Végre bosszú
2002.09.10.

(https://i.pinimg.com/564x/f5/9a/8d/f59a8d72362a28478cd77904ddb46a31.jpg)

To mindenki
captain Merels revenge (https://www.youtube.com/watch?v=GTyMhv7MCCs&ab_channel=NapalmRecords)

Utolsóként érkeztem a Szellemszállásra, mikor már minden roxfortos érkező feltűnés nélkül elhagyta az iskola terepét. Végülis többen is prefektusok közülünk, de azért maradtam én hátvédnek, mert... Mert én vagy kidumálom magam, vagy nem, de mivel nem tudom, mihez kezdjek a jövőmmel, az is lehet, hogy még az sem izgat, ha kikapok. De nem kaptam, mert a ma ügyeletes profok, meg a minisztériumi őrök se ügyesebbek, mint Friccs, úgyhogy baj és feltűnés nélkül megérkezem végül én is. Hogy ne zavarjak meg semmit, halkan lekucorodom valami félreeső, poros ülőalkalmatosságra, onnan pislogok az eseményekre, meg az egybegyűltekre.
Nem is kivételes már, hogy nincs kedvem idétlenkedni, nem csápolok oda se Elliotnak, se a prefektustársaknak - akikből meglepően sok van ezen az egyébként nagy eséllyel házirend-szegő eseményen. És nem is hívom fel magamra a figyelmet, aki észrevesz, annak egy nagyon halvány biccentéssel köszönök. Hallgatom Merelt, és csak magamban jegyzem meg, hogy ha lány létére tele van a töke, akkor az igazából szerencse, mert hát ebben a helyzetben elkélnek a tökös lányok.
Pedig én majdnem hogy csak véletlenül betévedtem ide. Na jó, tudtam a dologról, de hogy miért is jöttem el… Elterelem a figyelmem? Luna talán nem örülne, ha tudná, hogy itt vagyok. Én meg annak nem örülök, hogy nincs itt - már persze nem a Szellemszálláson, hanem úgy a környéken, a Roxfortban. Nem tartom annyira biztonságosnak az új munkahelyét, de tény, talán még mindig nagyobb biztonságban van ott, mint a környékemen. Ha nem is csak a hiányát vagy az esetleges veszélyben levését akarnám elfelejteni egy kis időre, akkor ez a Merel által szervezett bosszúálló megmozdulás arra is pont alkalmas, hogy a saját, egyelőre megint vakvágányra futott bosszúhadjáratomról elterelje a gondolataimat. Vagy ha azt nem is, legalább úgy érzem, teszek valamit. Kevésbé személyes, de legalább sokkal közérdekűbb ügyben. Vajon Chris mennyire örülne, ha tudná, hogy a tőle meg a csajától szerzett kevés kis önvédelmi ismeretet ilyesmi helyzetben kamatoztatom?
Elliot felvetésére az embervadászattal elszántan bólogatok - aztán a mondandója további részére is bólogatok, bár azt már kevésbé lelkesen. Nem vagyunk képzettek… Hát én még biztos nem. De gyakorló annál inkább.
Amikor a mardekáros srác pattogni kezdett, keresztbe font karokkal dőltem hátra, nekivetve a hátam valami poros izének. Ez így izgalmas lesz, talán nem is kell messzire menni a balhéért.
Pedig én szívesen mennék messzire. Soulier ötlete nagyon tetszik, csak egy gondom van vele - én nem abban a frontban játszom, amelyikben szeretnék. Talán hiábavaló volt visszajönnöm a Roxfortba. A saját ügyemet kellett volna inkább hajtanom? Mostanra már biztos kihűlt a nyom, a gyilkos eltűnt, én pedig mindenféle tanórán bohóckodom. A Roxfort persze fontos, hogy tovább tudjak tanulni, hogy lehessen valami izgalmas szakmám, és jövőm… Egy normális világban, de nem ebben, ahol büntetlenül kiirthatnak családokat, és ahol állandó félelemben kell élnie az embereknek, miközben egyik terrorszervezet felbukkanását követi a másik.
A hollóhátas csajszival is nagyon egyet értettem. Az mindenkinek hasznos lenne, ha kicsit tréningezhetnénk is. Vagy legalább jobban megismernénk egymást. Serena felvetéséről eszembe jut valami, de előbb meghallgatom Merelt, hátha el bírja érni, hogy az Elliot meg a másik mardekáros gyerek között ne fajuljon tettlegességig a szóváltás - kicsit csodálkozom is, hogy így egymásnak ugrottak, mintha az elhangzott dolgok csak valami ürügy volnának, és más lenne itt az ellentét fő oka.
- Számtalan módon tudunk segíteni, segítsen mindenki úgy, ahogyan a legjobban tud.
- Egyet értek - helyeseltem csendesen, de határozottan, és kicsit kihúztam magam.
- Azt mondjuk nekünk is hasznos tudni, ki mihez ért. Szerintem itt máris kiderült néhány dolog, például hogy van, aki inkább harcos, van, aki be tud szerezni hasznos bájitalokat… Én… nem vagyok nagy harcos, viszont hozzá tudok férni pár… mugli lőfegyverhez… khm… Ebbe ne menjünk bele, de tudok szerezni, ha nagyon kell, és kicsit használni is tudom - túrtam csibészes zavaromban a hajamba, és próbáltam kerülni Elliot pillantását, mert ő nyilván kisakkozhatja, hogy Cartwright az a bizonyos forrásom. És nyilván a forrrásom nem tud róla, hogy ő a forrásom. De így jár, aki a páncélszekrény kulcsát nem rejti el eléggé... Nem is szólva a kis pisztolyról, amit titokban az orosz nőjétől kaptam...
- Szóval ez is van, meg lopakodni is egész jól tudok, gyorsan futok, tudok hoppanálni, és elvezetek nagyjából bármilyen járművet, a thesztrálfogattól a mugli autón át a hátaslóig bármit. Egy darabig dolgoztam is amolyan, a bagolynál megbízhatóbb üzenetközvetítőként. Szóval szívesen ruccanok ki néha a Roxfortból, üzeneteket közvetíteni vagy szerezni, és hallgatódzásban sem vagyok rossz… - somolyodtam el halványan. Ó, ha Cartwright tudná, mi mindent tudok még a fegyverei lelőhelyén kívül…
- Szerintem ez így elsőre amúgy majdnem a legfontosabb. Mielőtt kiismerjük az ellenséget, nem ártana a csapattársakat se egy kicsit. Vagy legalább ne öljük meg egymást, ha már mind ugyanazért vagyunk itt - vigyorodom el, hátha a viccbe burkolás lehűti kicsit a kedélyeket. Végülis, az is a megismerés egy módja, ha kollektíve összeverekszünk… Rögtön kiderülnek a harci képességek és a mentalitások, az biztos.

Babazsúr
2003 január

-Na héló, héló!- tolakodok be Rhanda és Bern közé, mielőtt tényleg megtépik egymást. Kicsit hirtelen eszkalálódott ez a párbajgyakorlat.
-Tényleg így felhasználod ellenem, hogy...
Rhanda mondatát az érkezésem szakítja meg, talán segítve a dolgot azzal is, hogy valahol gyomorszájtájékon kell elfele tolnom Berntől, mert hé, újabb iskolatárs, aki az évek alatt egy egész fejjel túlnőtt engem. Nem olyan ritka eset mondjuk...
-Na! Úgy tudom a varázslópárbajt gyakorolni jöttetek. Cicaharcolni máshol is tudtok.
-De működött- vigyorog át a vállam fölött gonoszan Bernadette - ő se sok nehézséggel, de kis megnyugvás a lelkemnek, hogy azért nem mindenki tud fölöttem nézni át. -És te mondtad, hogy élesben bármit használhatunk, ami hatékony.
-A maszkos gyökereket nem hiszem, hogy hátba tudod majd szúrni bizalmasan veled megosztott titkaikkal. De nyugi, ha nem egy szobában lennék mindkettőtökkel, úgy hagynám, hogy összevesszetek, ahogy csak tetszik.
Még kapnak egy-egy figyelmeztető pillantást, mielőtt kilépek közülük. Év elején még nem számítottam rá, de Bern tényleg komolyan vette a kérésemet, és segített az iskolán belül terjeszteni, hogy engem meg lehet keresni biztonsági aggályokkal ésvagy abból fakadó korrepetálási igényekkel. Össze is gyűlt azóta, nem csak az elsődleges kis titkos társaságunk, de egy-két diák is néha, akik tényleg megkerestek. Nemrég még ez a két jelenség, leghírhedtebb szobatársaim is becsatlakoztak, pláne komolyan véve az ügyet. Talán a pletykáik meg összeesküvéselméleteik mögött azért ők is érzik, hogy minden azért nincs rendben a világgal.
Felállok a mostanra megszokott dohányzóasztal-pódiumomra, hogy minden jelenlévőhöz szóljak. Készültem valamivel mára párbajgyakorláson kívül is.
-Jól van, tartunk egy kör pihenőt!- Amint mindenki befejezi, amit épp csinált, folytatom egy baljósnak mondható mosollyal. -Valamint, örülök, hogy mindenki sikeresen túlélte a külvilágot a téliszünet alatt. Igaz, kicsit lecsúsztunk az újévről, de arra gondoltam, attól még megünnepelhetjük, hogy átvészeltünk egy újabbat.
Magamhoz intem a táskámat egy rozoga fogasról, és előcsúsztatok néhány üveget a tágított titkos rekeszéből.
-Gyakorlatilag nem vagyunk a Roxfort területén, és ennek a rozoga bódénak nincs saját házirendje,.. Mit szóltok egy kis nehezítéshez? Vagy esélyegyenlítéshez. Aki nyer egy párbajt, iszik egyet.
Lelépek az asztalról, hogy asztalnak is lehessen használni. Komisz vigyorral nézek körbe, és varázsolok néhány pohárkát is, ha valaki vevő lenne az ötletre, meg azért minimum egy pohárköszöntőre.
-...De legalábbis egy koccintásra azért mindenki a vendégem.
Merel Everfen, felelős prefektusok gyöngye, hölgyeimésuraim. Ha jót akarunk, érdemes lesz bármi további meccsemet elveszteni ma.

◊ önképző szakkör◊
2003 január
(https://i.pinimg.com/564x/0a/0a/c5/0a0ac52522455a115b24460055f87b41.jpg)

zene ◊ Same Old Energy (https://www.youtube.com/watch?v=MZDWqU8LAMU&ab_channel=KikiRockwell)

Talán nem is baj, hogy Hugo nem jött. Jó egy kicsit kiereszteni a gőzt, és gyakorolni. Bár mikor jelentkeztem, és eljöttem, még fogalmam sem volt róla, hogy az a két picsogó csaj, Stella, és Lucy is itt lesznek. Szeptember óta piszkálnak, és ott kötnek belém, ahol csak tudnak, bár szerencsémre nem ők a hollóhát két legjobbja. Néha elgondolkodom, mit keresnek ebben a házban, de kiderült, hogy jól kutatnak. Magolni is viszonylag jól tudnak, mágiatöriből ők a legjobbak. Asztronómiából is. Hát..ezt a kettőt meghagyom nekik. Legyenek is velük boldogok. Kis kettesük kiegészült egy harmadik lánnyak, Ophéliával. Vele körübelül egy hónapja vannak jóban, de kizárólag azért, mert látták, hogy én is kezdek vele összebarátkozni, és hamar elhappolták. A Hugo eset óta kerülöm őket, amennyire csak tudom. Hülyeség volt úgy reagálni ahogy, és nem is értem mi ütött belém. De akkor is és azóta is gyűlölöm őket. Én. Azt hittem, én nem is tudok gyűlölni.
- Nicsak, már megint kit látnak szemeink.
- Na mi van? Hogy hogy egyedül jöttél? Nem kísért el senki?
Nem, mintha engem bárhova is kísérgetni kellene. Tudom, hogy rá céloznak, de semmi kedvem szópárbajt vívni velük. Gondolom se Stella, se Lucy nem akarnak a párjaim lenni, hogy velük gyakoroljak, de talán még lesz alkalmam visszavágni. Nem tudom, Ophélia magától jött e oda hozzám párnak, vagy Stelláék lökték ide, hogy újabb támadási felülethez jussanak, de nem is érdekel. És bár nincs olyan nagy baom vele, mégis sikerül egy két körben a padlóra vinnem. Rhandáéknak sem örülök túlzottan, de valahogy mégis Stelláék zavarnak. Akárhányszor rájuk nzek, eszembe jut az a baromi kínos késő délután a klubhelyiségben, és akkor én azonnal elvörösödöm.
-Tényleg így felhasználod ellenem, hogy...
Hátra pillantok, a hangok forrása felé, de ebben a pillanatban ostor csapást érzek a vállamon, ami eléggé fáj. Ophélia elégedetten vigyorog, miközben a kezemmel a vállamat dörzsölgetem.
-.... De nyugi, ha nem egy szobában lennék mindkettőtökkel, úgy hagynám, hogy összevesszetek, ahogy csak tetszik. Jól van, tartunk egy kör pihenőt!
Épp hogy csak Ophéliára pillantok, aki még mindig vigyorog, aztán jobbnak látom, ha Merelre figyelek.
-Valamint, örülök, hogy mindenki sikeresen túlélte a külvilágot a téliszünet alatt. Igaz, kicsit lecsúsztunk az újévről, de arra gondoltam, attól még megünnepelhetjük, hogy átvészeltünk egy újabbat.
Hát..tvészeltük, de mennyire...beugrik a szünetes Mungós látogatásunk, Hugo szülei...olyan felfoghatatlan. A táskából elővesz pár üveget, amit meglobogtat.
-Gyakorlatilag nem vagyunk a Roxfort területén, és ennek a rozoga bódénak nincs saját házirendje,.. Mit szóltok egy kis nehezítéshez? Vagy esélyegyenlítéshez. Aki nyer egy párbajt, iszik egyet...
Kissé meglepődöm, mert én..én nem szoktam inni..igazából csak rumos sütit ettem, meg konyakos csokit otthon...még egy vajsört se. Szabad ilyet? Izé...én prefektus is vagyok, meg minden...kissé talán le is sápadok, mert Stelláék odaosonnak mögém, és a vállamat kezdik ütögetni.
- Jaj, na mi van Hepburn? Ne legyél már olyan ne bánts virág. Annyira irritáló!
-...De legalábbis egy koccintásra azért mindenki a vendégem.
Egyáltalán nem vagyok ne bánts virág, csak nem hiszem, hogy alkoholt kéne innunk, és úgy lövöldözni egymásra. De Stella már lobogtatja is a kezét Merelnek, felemeli az én kezemet is, hogy mi benne vagyunk, nagyon is benne. Jó, legyen, de nem iszok sokat...

◂szellemszállásozás ▸

2003. január
(https://i.pinimg.com/564x/0f/52/c5/0f52c58b5e1308306ce235e0d415c728.jpg)

◃ minden jelenlévő ▹

they created a monster

style: warm up (https://i.pinimg.com/564x/15/48/54/1548541f496b27246d1b6d46f9f9aefd.jpg) ║ zene: super tuna (https://www.youtube.com/watch?v=cQA7VKSvXFM&ab_channel=BANGTANTV)

A gyomrom görcsbe rándult egy kicsit a mágiától, ami a Szellemszállást uralta. Bár elígértem magam erre a párbaj ízére, nem éreztem úgy, hogy varázsolnom kéne. Merelnek nem említettem meg, hogy történt egy kis incidens novemberben, aminek köszönhetően az erősebb védelmi mágia, az átkozott tárgyak, de még csak az a nyamvadt hoppanálás is képes volt kikészíteni a testemet. Túl sokat nyeltem már el, ezúttal viszont azért, hogy valaki életét megmentsem… Aiden életét. Rám másképp hatottak az átkok, mint a többeikre. Talán anyám védőbűbája miatt, ami amúgy is furcsán sült el, talán mert már annyi szart összefogdostam, hogy a testem másképp állt hozzájuk. De az Aidenre küldött átok már kezdett belülről rágni.
Nem szóltam. Miért is szólnék? Ebben a kis társaságban azért küzdöttünk, amiért én küzdöttem, mégha számomra enyhén babazsúros módon is. Egyelőre beértem ennyivel, most a családomra és a családom életben tartására koncentráltam. Ezért hát itt voltam és segítettem annak, akinek éppen kellett, de egyelőre nem szálltam be a varázsolgatásba. A legtöbbjüknél csak azért voltam amúgyis ügyesebb, mert én odakintről jöttem és már használtam nagyon nagyon éles helyzetben is ezeket a varázslatokat. Bár tény, hogy a legtöbbször eszembe sem jutott mágiát használni, másképp akcióztam. Hol egy tőrrel, hol puszta kézzel vagy éppen azzal, ami a kezem ügyébe akadt.
A hely energiái kicsit enyhültek, ahogy párbajozás alább maradt és Merel megint a dohányzóasztal közepére került, mint legutóbb. Egészen jól összefogta ezt a valamit… társaságot… vagy minek nevezzük.
- Valamint, örülök, hogy mindenki sikeresen túlélte a külvilágot a téliszünet alatt. Igaz, kicsit lecsúsztunk az újévről, de arra gondoltam, attól még megünnepelhetjük, hogy átvészeltünk egy újabbat.
Na végre valami izgalmas. Az ünneplés egy kicsit jobban esett volna a testemnek, mint a varázsolgatás. Így is minden pillanatban attól féltem, hogy elered az orrom vére, a fémes szag ugyanis már megült benne.
- Gyakorlatilag nem vagyunk a Roxfort területén, és ennek a rozoga bódénak nincs saját házirendje,.. Mit szóltok egy kis nehezítéshez? Vagy esélyegyenlítéshez. Aki nyer egy párbajt, iszik egyet. - Folytatta, ahogy az ismerős táska titkos rekeszéből üvegek kerültek elő. Közben én is kihalásztam a lángnyelvet rejtő lapos üvegemet, de azt ajánlagatás nélkül meghúztam. Kellett a nyugtató ennek a meggyötört testnek.
- ...De legalábbis egy koccintásra azért mindenki a vendégem.
Elléptem a faltól, amit eddig támasztottam, kicsit neki ütköztem egy vöröshajú lánynak, akit épp egy másik csaj rángattott. Így egyenesen Merelhez és a pódiumához léptem.
- Kihívlak egy párbajra. De… csakhogy izgalmasabb legyen, támadjatok ketten engem. - Kacsintottam rá. Felemeltem a lucfenyőpálcát, aztán egy olyan részére sétáltam a helyiségnek, ahol bőségesen volt lehetőség a párbajra akár három ember között is.

-Óóó, Everfen szeret egyre veszélyesebben játszani- vigyorog baljósan Bern, ahogy töltök koccintanivaló lángnyelvet annak, aki bevállalja. Minden bizonnyal lobogtatni akarja a tudatot, hogy újabb inkrimináló titok, amivel kereskedhet. De milyen érdekes, hogy pohárka persze az ő kezébe is kerül. Nem erőltetem rá senkire, aki direkt ellenkezni akar, csak esetleg oké, a közösségi nyomásra valóban rásegítek.
-Hogy pletykafészkek megtudhatják, hogy egyesekkel az oldalamon kiszökök inni? Valóban, milyen kár, hogy nem keringenek beszámolók ennél hihetetlenebb kalandjaimról is hírességekkel, a fele tanári karral, vagy épp Evermannal. Ja várjunk.- Emellé csak egy cinkos somolyt kap a drága. Mindegyik sztori csak nem lehet igaz, de ennyi közül válogatni, hogy melyik a pont csak elég abszurd a valósághoz... És Bern drága egyet találhat, ki szereti például terjeszteni a legelrugaszkodottabbakat is.
-Na de,.. nos, egészségünkre, és egy biztonságosabb évre!- mondok pohárközöntőt, amint mindenki becsatlakozott, aki meggyőzhető - és remélhetőleg a köszöntőre azért azok is, akik a pohár részétől tartózkodnának esetleg. A cinizmusomat inkább visszafojtom, miszerint az úgyse lesz, de legalább valamivel felkészültebben állunk elébe.
Elliot kihívására csak felvonok egy érdeklődő szemöldököt. Ő a változatosság kedvéért nem aggodalmas diáklány, viszont örülök, hogy itt van besegíteni, a világi tapasztalataival hasznos tippekhez férünk hozzá, amiket az iskola falai közül találgatva mi sem tudnánk érdemileg fejtegetni. Okoskodhatunk, "egy éles harcban milyen fura manőverek történhetnek még", elméletben, de az nem feltétlen lesz a valóság. Jobb nem akkor és ott hallani először ennek a tényéről.
Átnézek róla Hepburnre, aki valahogy belekeveredett ebbe a kihívásba hirtelen, de mire észrevesszük, Elliot már többesszámban beszél rólunk. Bátorító-ösztökélőn vigyorgok a lányra, de azért megvárok tőle egy jóváhagyó jelet először. Azért mégiscsak prefektus vagyok még mindig, és ez a kis magánakciózás is önkéntes alapon megy.
-Nos, azt hiszem, egyből egy bemutatóval kezdjük akkor- szólok mindenkihez, és a magam részéről felkészülök, akár Hepburnel összefogva, akár csak egy az egy ellen.

Előzmény (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,15716.msg118444.html#msg118444)

♥ Valentin ♥

( beauty is an attidude )
(https://i.pinimg.com/236x/3e/c3/1b/3ec31b63a6cde47ad4e2df2faf06ee3c.jpg)
pretty : szépen (https://i.pinimg.com/564x/4e/a3/f6/4ea3f6a0f9b2f8a7fe46b2b05254a213.jpg) ♥ vibe: r i b s (https://www.youtube.com/watch?v=pSpBqXka-fE&ab_channel=lorde%27scorner)

2004. 02. 14.
p.s. Leonard

Nem csak én lettem mérges, hanem láthatóan Leo is. Melyik ember szerette, ha így kiteregették a szennyesét? És még csak nem is tartozott senkire. A szerelmi életem az én szenvedésem volt jelenleg, így is épp elég nyomorult érzés belegondolni abba, hogy ha én elhagyom a sulit, akkor Len itt marad továbbra is és bámulhatja Digby meg Thompson fenekét. Nem volt jó ez, és még az orrom alá is dörgölik, hogy reménytelen eset vagyok? Komolyan mondom ez felháborító. Senkinek se szabadna ilyesmiket mondani, ha csak nem az az ember szándéka, hogy feldühítse őket. Nem tudtam, hogy ez a nő szándékosan tette, vagy tényleg annyi agya volt, mint egy trollnak. Még hogy elnyelnek a hullámok, ki kérem magamnak nem állt szándékomba megfulladni még akkor sem, ha Len sosem fog szeretni...
A teánknak annyi, de lehet, hogy jobb is, nem sok kedvem volt ettől a nőtől inni bármit is. A feje úgy tekergett, mintha éppen valami transzcendens állapotba került volna, és ez rettenetesen bizarr volt, meg groteszk. Nem tudtam, hány ember szánta el magát a Jóslástanra, de biztosan soha, egyszer sem fogom oda betenni a lábamat, hogy aztán világgá legyen jósolva a bármilyen életem is.
A tekintetem találkozott Leoéval, aki nagyjából ugyan olyan idegi alapon lehetett kész, mint én. Utáltam már most ezt az egészet, reméltem legalább Alec jól szórakozott ezen a napon, mert én biztosan nem. Szívesen hazamentem volna, hogy a konyhában belapátoljak egy egész tortát. Az kellett volna nekem, rámfért volna a boldogsághormon.
- Kettőtök…mindkét szív közös útja…látok valamit - motyogott valamit a nyanya, azokkal a borzalmas lila körmökkel, és a lilára sminkelt szemhéja mögül reméltem visszasütött az a nulla értelem saját magára, amit én kint láttam rajta.
- Én azt látom, ha még egy hülye jóslatot kapok, belefojtom a teáscsészébe - dünnyögtem magam elé halkan. Aztán hirtelen felsikkantott, én meg a mellkasomhoz is kaptam tőle, annyira ért engem is váratlanul, de azért Leora sandítottam, míg a nőszemély a lábát fogdosta.
- Jajj, elnézést. Izgalmamban…a reflexeimmel nem tudok mit kezdeni. Nem tudtam “elzárni az érzelmeimet.” - nézett össze velem Leo, én meg a szám elé emeltem a kezemet, hogy a vigyoromat éppen nagyjából leplezni tudjam. Helyes, fájjon is neki... szörnyű voltam, ha valaki fájdalmat okozott, akkor neki a dupláját kívántam. Bár ez alól úgy tűnt kivételt képezett az, ha összetörték a szívemet. Érthetetlen emberi lény vagyok.
- Lenne kedved máshol folytatni a randit? Egy vacsora? Vagy egy buli? A testvérem házibulit rendezett a szellemszálláson. - hajolt oda hozzám Leo, én meg kaptam is az alkalmon, meg se hallva a banyát, fel is pattantam az asztal mellől, hogy elhúzódjak a karmos kezétől, és Leot is magammal rángattam.
- Magasságos ég, egy buli, ez a legszebb szó, amit ma hallottam! - sóhajtottam fel. - Köszönjük ezt a... valamit. Mi most távozunk - fordultam meg drámaian, és lendületesen kimasíroztam a teaházból, Leot húzva magam után, ha hagyta.
Kint sokkal jobban esett az idő megkönnyebbülve sóhajtottam fel, ahogyan a Szellemszállás felé vettem az irányt. Megigazgattam a ruhámat, nem akartam rendezetlenül beesni egy buliba, bár lehet a mosdóban majd meg kell néznem magamat és a sminkemet a tükörben. Még szerencse, hogy a cuccom passzolt a bulizáshoz is. De jól is fog esni, egy kis táncolás.
- Mire nem jó, ha az embernek van egy testvére, valahogy mindig kirángatják az embert a hülye helyzetből, még ha ez most nem is szándékos - szólaltam meg, miután kicsinosítottam magamat.
Általában én is kisurrantam néha.. gyakran. Le kellett vezetnem a feszültséget, és mostanában amúgy is az túl sok volt, közeledett az RBF is, és egyszerűen úgy éreztem sose tudom behozni azt a pár év lemaradást, hiába tanultam szét az agyam, és Lola nem egyszer kérdezte meg tőlem, hogy nem-e vagyok e véletlenül Mardekárosnak álcázott Hollóhátas. De egy nőnek a tudás lehetett az egyik legnagyobb fegyvere, főleg egy olyan országban, ahonnan én jöttem. Másunk nem volt, csak az amit mi megtanultunk, az lehetett igazán a miénk, ha már az életünk régen mások kezében volt, más kezében. Még csak nem is öltözhettünk úgy, ahogy akartunk.
- A húgod menőnek tűnik, nem sokan tartanak titkos bulikat itt - jegyeztem meg. - Bár valahogy téged nem nagyon tudom elképzelni, hogy minden péntek este ilyen helyeken vagy - tettem még hozzá, miközben lassan elértük a roggyant épületet.

Valentin

2004.02.14

(https://i.pinimg.com/564x/93/ed/a1/93eda199ce722c49c648679ebb964e2b.jpg) (https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcSZkfEIBhZzE7IiOhVxubAqOYcBI_dR9EzMM_0jP4HdwR7pTnSap0pnastXoYF4sw6E1Og&usqp=CAU)

Elegant Outfit (https://i.pinimg.com/564x/be/9a/5a/be9a5a7243269a60cca86bf7bd3dd1e0.jpg)
♫ Date Music ♥ (https://www.youtube.com/watch?v=Sv6dMFF_yts&list=RDqQkBeOisNM0&index=2&ab_channel=FueledByRamen)

Nora

Nareket is Örömmel töltötte el a jósnő fájdalma, ahogyan lábát masszírozta jól irányzott rúgásomnak köszönhetően, szépen leplezte és az önelégült vigyoromat már annál nehezebben tudtak eltakarni.
Kérdésemre, miszerint szeretné-e máshol folytatni a mulatságot látszólag felélénkült, úgy pattant fel az asztal mellől, még én is megrémültem egy pillanatra, de miután láttam a jósnő karmait felém közeledni, a lányra emeltem tekintetem, aki már fel is ráncigált ülőhelyemről, hogyne engedtem volna neki, az ő érintése ezerszer melengetőbb volt, mint a banya közeledése, érthető okokból.
- Magasságos ég, egy buli, ez a legszebb szó, amit ma hallottam! - sóhajtott fel még mindig a kezemet fogva. - Köszönjük ezt a... valamit. Mi most távozunk. – mondta, ami igazából zene volt a füleimnek, biztos voltam benne, hogy a buli mellett fog dönteni inkább, de volt bennem egy kis félsz, nehogy inkább végigszenvedje ezt a vallatásnak is megfelelő jóslást és gyorsan hazahúz én meg egy rosszul sikerült randi súlyával a vállaimon kulloghatok haza. Nem, nem ilyen ember voltam, ilyen dolgot nem hagyhatok csak úgy saját medrében folyni, egy Flint nem visz el lányt kellemetlen randira. Aki Leonarddal tölti az idejét romantikus környezetben, az igenis meg fogja emlegetni azt a napot…persze, jó értelemben.
Ilyen gyorsan lányt még nem láttam kimasírozni meleg helyről a hidegre, Narek azonban minden képzeletet felül múlt, ahogy már kinn találtuk magunkat az utcán, én még fel sem ocsúdtam az előbb történekből, a lány pedig már a haját és a ruháját igazgatta. Mosolyogva igazítottam meg magamon a kabátomat, majd felnéztem az égre, ellenőriztem, nem-e lopta el valaki előlem a holdat.
- Mire nem jó, ha az embernek van egy testvére, valahogy mindig kirángatják az embert a hülye helyzetből, még ha ez most nem is szándékos. – szólalt meg végül, mikor befejezte a tollászkodást én magam pedig elvettem a tekintetem az égboltról, épp jókor, ugyanis épphogy kibírtam kerülni egy kis tuját, ami a járda mellé let telepítve.
- Hát igen. Bár…ő most épp azt hiszi, élete randijára viszek valakit. Tudod, ő is olyan, aki úgy gondolja, minden lány megfelelő randit érdemel és kikötötte, nem jöhetek haza kudarcot vallva. – meséltem neki a sztorit felhúzva a szemöldököm, megjátszva egy félmosolyt, bár inkább volt ez nyűg, mint szellemes történet, Nareknek azonban biztos tetszeni fog, biztos ő is hasonlóképpen gondolkozik.
- A húgod menőnek tűnik, nem sokan tartanak titkos bulikat itt - jegyezte meg, miközben sejtésem kezdett beigazolódni, nagyon egy hullámhosszon jár az agyuk, még a végén bemutatom őket egymásnak és legjobb barinők lesznek. - Bár valahogy téged nem nagyon tudom elképzelni, hogy minden péntek este ilyen helyeken vagy. – erre felkaptam a fejem. – Hogy? mi? – kérdeztem nagyokat pislogva, majd megráztam a fejem és megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Érhető, hogy mindenki azt hiszi, nincsenek barátaim, na mondjuk ez igaz is, de hé sok csajjal voltam már együtt, korom el-lenére érettebb vagyok sok felnőttnél is, sőt nálam korosabb lányok is leálltak már velem.
- Ritkán szokott elcibálni a nővérem ezekre a bulikra, leginkább olyankor, ha valaki zaklatja. – mondtam zavartan megvakarva az arcom. - Én odamegyek, leállítom a gyereket, majd elvegyülve élvezem a buli hátralévő részét, rendszerint egy csajjal. – válaszoltam kihúzva magam, a büszkeségemet pedig nem megjátszottam, tényleg így éreztem magam, minden estémre jutott egy lány, akinek a társaságát élvezhettem a buli végeztéig.
- Ahogy elnézem, megérkeztünk. – néztem fel a szellemszállásra, majd beléptem a bulira, úgy, ahogy egy lovagnak illik, megtartottam az ajtót Nareknek és lesegítettem a kabátját, miközben szétnéztem benn. Voltak ismerős arcok, de legtöbbje Eleonore baráti társaságából valók voltak, ha jól emlékeztem, azt mondta, fel akar ma csípni egy srácot, mert bejön neki. Végzős azt hiszem.
- Kérsz valamit inni, vagy megnézzük a táncparkettet? – kérdeztem a lánytól, kicsit közelebb hajolva, mert a zaj idebenn nagyobbnak tűnt, mint ahogy az kinttről hallatszott. - Valami zúzósabbat, vagy csak valami frissítőt? - tettem még hozzá, nem tudván mit szeret folyasztani a Mardekáros szépség. Közben tekintetem ismét a zenét kiváltó gépezetre emeltem, elfintorodtam magam, persze, ezt valaki zenének hívja, de már megszoktam, hogy ilyen fülsértő dolgok mennek Eleonore bulijain, egy idő után meg lehet szokni, főleg, ha hébe hóba belekeveredik egy kis lángnyelv az ember puncsába.

♥ Valentin ♥

2004. 02. 14.
p.s. Leonard

Nem is értem, miért hagytam magam így befűzni egy bulira, de azt hiszem eléggé kétségbeesett lehettem. Minden esetre egy kis szórakozás nem árthatott nekem, azok ellenére, milyen borzalmasan felhúzott a botanikuskertben. Nem voltam kiengesztelhetetlen, bár ha valakire okkal haragudtam az eltartott egy darabig, főleg, hogy még szerettem is a sérelmeimért bosszút állni. Talán ezért is a mardekárba osztott be a Süveg. Csak jobb volt nem felébreszteni bennem az alvó sárkányt, ha már mindenki ezzel a mondással dobálózott az iskolában, és még egy ilyen kőszobor is volt valahol az épületben.
Az is közrejátszott, hogy kellően megalázottnak éreztem magam a jósnő után, és ki szerettem volna engedni a gőzt is, meg minde fezsültséget, ami a napokban rakódott rám. Egyrészt stresszes voltam, mert közeledett az RBF, és még most sem éreztem magam teljese késznek rá, főleg, hogy talán kicsit túl komolyan vettem. Lola is ezzel piszkált, de voltam olyan karrierista és céltudatos, hogy agyontanuljam magam. Egyedül a tanulásban kaptam teljesen szabad kezet a szüleimtől, még ha egyáltalán nem támogatták azt, hogy idejöjjek. Azok után, hogy az angliai levegő borzalmas hatással volt Arminra is. Szerintem minden morgása ellenére nagyon szerette Oscart. Irigyeltem érte, hogy meghozott egy ilyen döntést, és büszke voltam rá, hogy nem ment haza. Azt hiszem ebben ketten nagyon is haosnlók voltunk. Nekem is lett volna okom itthon maradni, nagyon is sok, de... Ott volt bennem a bűntudat, hogy már így is elégszer árultam el a családomat és a hitemet is. Úgy éreztem ezzel tartoztam nekik, de ez egyre inkább megfullasztott.
De legalább most a Szellemszállás felé sétálva ebben a csípős, és kellemetlen időben jobb bulinak tűnt, mint a szánalmas életemen agyalni, meg azon, hogy ha elmegyek, valószínűleg senkiben nem hagyok majd olyan mély nyomot... Inkább nem is gondoltam ezekre, csak beszéltem, hogy megtörjem a csendet, az estét, és hogy hamarabb elteljen az idő az úton a rozoga épületig.
- Hát igen. Bár…ő most épp azt hiszi, élete randijára viszek valakit. Tudod, ő is olyan, aki úgy gondolja, minden lány megfelelő randit érdemel és kikötötte, nem jöhetek haza kudarcot vallva - válaszolta Leo, mire én csak elvigyorodtam. Életem randija. Eddig sem randiztam senkivel csak megtörténtek a dolgok. Jók, aztán a rosszak, és mindig ugyan abban a körben maradtam, és indig újrakezdtem, mert hátha. Hátha egyszer valakit én is megérintek, ahogyan engem ők.
- Majd azt mondom neki, hogy csodás volt - vigyorodtam el, miközben mellette lépkedtem. Annyira nem is volt számomra fontos, csak ki akartam ezt is próbálni, hogy még egy vonás legyen a listámon, amiért a pokolba fogok kerülni.
Hogy őszinte legyek, tényleg nem néztem ki belőle, hogy olyan nagy partiarc lenne, bár meg kell mondanom, rólam se hitte el senki, hogy néha kiszököm a Tabuba, egy hosszabb péntek, meg egy méghosszabb szombat estére. Már az se volt zavaró tényező, hogy kiskorú voltam, így is mindig úgy sminkeltem és öltöztem, hogy húsz fölöttinek higgyenek, ráadásul még varázsolhattam is most már. Lassan honnapálni is fogok tudni, ha véget ér az oktatása, és akkor nem kell kandallókhoz besurranom esténként, a Három Seprűbe.
De ahogy láttam, ez kissé megdöbbentette.
- Ritkán szokott elcibálni a nővérem ezekre a bulikra, leginkább olyankor, ha valaki zaklatja. - Hmm, mondjuk ezt meg is értem, bár én tudtam magamra vigyázni, voltak szabályok, amikhez tartottam magam. És eddig nem is keveredtem bajba. - Én odamegyek, leállítom a gyereket, majd elvegyülve élvezem a buli hátralévő részét, rendszerint egy csajjal.
Ahogy ezt hozzátette még ki is húzta magát, bár tudtam, hogy a lányok körében népszerű volt. Mondjuk inkább rá akarjanak akaszkodni, mint... jó, mindegy, gonosz vagyok.
- Milyen rendes testvér vagy, Leonard - bólogattam. Az én tetsvéreim is ilyenek voltak, a legidősebb bátyám még Oscarnak is behúzott egyet, mert aggódott Arminért, és persze utálta Oscart, mert még csak félvér sem volt, és pénze sem volt, és aggódott Armin miatt. Jó, hogy Lenről csak Armin tudott, mert idejött volna a másik tesvérem is, hogy megverje, amiért hozzámért. Imádtam őket, mindegy volt, milyen gyakran gurult el a gyógyszerük.
Beléptünk a Szellemszállás kapuján, és már az odavezető úton szinte érezni lehetett a levegőben is dübörgő zenét, a kiszűrődő esti fényeket, de belépve az ajtón már egyenesen üvöltő zene szinte az embert pofoncsapásként érhette, de én inkább lettem tőle lelkesebb. Mindenfelé elszabadult diákok ugrabugráltak, vagy éppen simultak egymásnak a falak árnyékában. Szerettem ezt a fajta pezsgést, a táncolást, a zenét.
- Kérsz valamit inni, vagy megnézzük a táncparkettet? Valami zúzósabbat, vagy csak valami frissítőt? - kérdezte közelebb hajolva, én meg csak eleresztettem egy bájos mosolyt Leo felé.
- Nem ihatok alkoholt, tudod a vallásom miatt - válaszoltam jógyerek révén, de mondjuk a szülinapomon kicsit kétségbe estem, és elkeseredett volna, szóval ott berúgtam. De, általában nem ittam. Azért se, mert egyedül buliztam a felnőttek között és mert tényleg nem volt szabad. Bár eddig nem vágott ketté villám, amiért megtettem. De na, nem ittam.
- Inkább táncoljunk - mondtam, és megvártam, ha kért magának inni valamit, ha ne, akkor csak behúztam a táncolók közzé, hogy egy kicsit pörögjünk, mert diákok vagyunk és nagyon-nagyon fiatalok.
- Egész jó bulit hozott össze a húgod - kiabáltam a zene miatt.

Valentin

2004.02.14

Jól sikerült az este attól függetlenül, hogy váltunk el egymástól korábban, habár persze azóta is talá-lkoztunk, nehéz is let volna nem összefutni az órákon. Nyílván nem vagyok haragtartó, habár, ha megkérdezték volna, lenne-e kedvem randizni Narekkal, nemet mondtam volna, viszont, így hogy zsákbamacska volt a partner, azt kell mondjam jól döntöttem, mert társaságnak viszont megfelelő volt. Tudta, hogy kell viselkedni, csinos volt és aranyvérű, tehát ebben a buliban meg lehetett jelenni vele anélkül, hogy a húgom társasága megszólt volna, akik a legelitebb rétegből kerültek elő, leginkább nálam is idősebbek voltak.
- Majd azt mondom neki, hogy csodás volt. – válaszolt aggodalmamra, miszerint a húgom úgy engedett el a randira, hogy megfelelő eredményekkel térjek haza, habár ez már bukott ügy volt, mert valószínáleg ő olyan végletre számít, ahol barátnőt szerzek magamnak. Ez már a randi elején biztos volt, nem fog összejönni. Narek olyan mint én, makasz, büszke és jól néz ki. Két ugyanolyan személy nehezen illeszthető össze és ezt a tudtomra is adta a botanika teremben, nehéz let volna félreérteni a szavait. Tehát, Eleonore már előre is csalódott less, ebben biztos vagyok, de remélem Nora valóban jó dolgokat fog mondani a napról és nem fog bosszútól szomjazva a botanika teremben történtek miatt besározni a testvérem előtt.
- Milyen rendes testvér vagy, Leonard – megrántottam a vállam, majd ránéztem.
- A szüleim és a távoli rokonok tesznek a fejemre, barátom sincs sok, csak ő van, aki a maga módján szeret engem. – válaszoltam úgy, mintha ez a mondat egyenlő lett volna jelentésben, mint hogy éppen milyen az időjárás. Bár sosem voltam az a fajta, aki elvéti véka alá érzéseit vagy átgondolná, mit mond és kinek. Megsajnálni úgy sem fog, nem is ez a celom, nincs szükségem a szánalmára, ha pedig akarja, hát használja fel fegyvertényként ellenem. Nem tudom még mindig hányadán állunk.
A buliba beérve voltak ismerős arcok, felsőbb évesek vagy Eleonore barátai, nemesek és gazdagok elkényeztetett lázadó kölkei, akik csak titokban tombolhatják ki magukat.
- Nem ihatok alkoholt, tudod a vallásom miatt. – válaszolt magabiztosan, én pedig nem firtattam a dolgot, amúgysem vagyok nyomulós típus, de a nemi és vallási dolgokat még én is óvatosan kezelem. Az ő dolga amúgyis miben hisz, ki vagyok én, hogy bármiben is megkérdőjelezzem a döntését.
- Inkább táncoljunk – válaszolt, mire elmosolyodtam magam és szó nélkül bólintottam. Magam sem voltam az a nagy ivó, ha nagyon ráfanyalodtam valamire, az inkább a jó minőségű borok voltak, esetleg Whisky, de csak a lángnyelv és abból csak ésszel. Nem szeretem a mértéktelen ivást, mert az rombolja az agyat és a megszerzett tudásomból nem engedek. Nem éri meg egy átmulatott gondtalan éjszaka azt, hogy másnaposan szenvedjek és károsítsam az agyam.
Behúzott végül a kezemnél fogva a táncolok közé és átadtuk magunkat mi is a zenének. Nem nyúltam hozzá, nem pörgettem meg, nem akartam, hogy a botanikus termes incidens után azt higgye, rá akar-nék mászni, vagy azt gondolom megkaphatnám. Múltkor se játszadoztam a női mivoltával, csak húztam az agyát, de mindegy, a hajó elment, én pedig nem szoktam magyarázkodni.
- Nahát, nahát Flint! Micsoda szépséget hoztál ide! – ragadta meg a vállam valaki, ahogy beleordított a fülembe, így már Narek kiabálását nem hallhattam meg. Oldalra pillantottam és Logant láttam meg, ahogy egy üveg sorrel a kezében már sokadmagával dülöngélt, úgy vigyorogva Norára, mintha egy gyerekként vágyna valami drága játékra.
- Kopjál le, velem van. – kiáltottam oda neki, remélve Narek nem hallotta meg ezt a mondatot, mert akkor ismét nekem ugrik. Ha azt mondom a gyereknek, hogy nem a partnerem, biztos rávetné magát, így viszont lehet annyiban hagyja a dolgot.
- Naaaaa, kedvesebb is lehetnél velem Flint. Beszámoljak apámnak arról, hogy gorombáskodtál ve-lem? Mit szólna apád, ha ezt megtudná? – kérdezte, mire ökölbe szorítottam a kezem és figyeltem, ahogy egy lépéssel közelebb lép a lányhoz. Nem vártam meg, hogy mi akar neki mondani, megragadtam a vállát és hátrébb húztam, mire feldúltam nézett rám. Talán kicsit erősebben taszajtot-tam rajta, nem vettem figyelembe az ittasságát, talán ezért is meredt rám ilyen ingerülten. Na persze, hagyhattam volna, másszon rá nyugodtan Narekra, meg tudja védeni magát, de ez nem olyan dolog, amit rá hagyhatnék. Ez becsületbeli ügy, amolyan férfi dolog. Persze lehet ő sem fogja annyiban hagyni a dolgot, temperamentumos lány, iráni szenvedéllyel, de milyen dolog lenne már, hogy elhozom a húgom bulijára és nem állok ki érte.
- Azt mondtam hagyd. – sziszegtem a fogaim között, mikor már fordult volna felém eltorzult arckifejezéssel. Ha nekem ront és összeverekszünk, akkor búcsút mondhatok a jelenlegi gondtalan életnek, édesapám biztos halálba fog terrorizálni, amiért bántottam egy valódi nemes ember fiat. Ezek a gondolatok merültek fel bennem, mikor egy ismerős hang csapta meg a fülem.
- Mi van itt? – lépett közénk Eleonora és úgy nézett rám, mint a véres rongyra.

♥ Valentin ♥

2004. 02. 14.
p.s. Leonard

Kellemetlen is lehetett volna ez a randiszerűség, azok után, hogy mind a ketten felidegesítettük a másikat a botanikus szobában. Szerencsére nem voltam haragtartó, annyira. Nem szerettem ha csak úgy rámnyomult valaki, még ha csak bosszantásból is tette. Nos, ha azt akarta, hogy mérges legyek, azzal el is érte. De mindegy volt, nem a kedvességem miatt lettem a mardekárba beosztva. Volt bennem valami, ami sokkal sötétebb volt, mint amit mindenkinek látni engedtem. Az a sötét vitt rá néha arra, hogy rosszat tegyek. Ellent mondjak annak a világnak, amibe beleszülettem, ahol felnőttem és ahol minden szabályt be kellett volna tartanom. Én nem voltam olyan tisztalelkű, mint Jasmine, aki mindenre olyan derűvel volt képes tekinteni. Mintha a világ egy jó és ártatlan hely lett volna. Nem volt az, az emberek tették bűnössé, a bűn pedig az én vérembe is beleszőtte magát. De most nem akartam ezen szenvedni, hiszen teljesen mindegy volt, nem igaz? A saját hitem megvolt, hiszen az volt otthon a normális, csak egy kicsit jobban megláttam annak a rossz oldalát, és nem fordítottam annak hátat, mint odahaza olyan sokan tették.
Gonosz voltam, az igaz, de nem kegyetlen. Ezt sokan összekeverték, de nem igazán érdekelt, mit gondoltak rólam. A látszatot én teremtettem meg magamnak, ezért hitte mindenki azt, hogy micsoda pasizó csaj voltam. Szerettem a férfiak társaságát, az igaz, de nem sokan tudták rólam, én hányszor törtem már össze. Jobban esett, hogy az ellentétjét hitték el rólam, hogy én dobok mindenkit. Jó, ez igaz volt, de végül is a lényegen nem változatott. Minden csak egy látszat része volt, egy látszaté, mert rejtegetnem kellett mindent ami belül én voltam. Mit is várok én, ott nőttem fel, ahol a hajamat is el kellett takarnom.
- A szüleim és a távoli rokonok tesznek a fejemre, barátom sincs sok, csak ő van, aki a maga módján szeret engem - magyarázta Leonard, én meg csak felvont szemöldökkel néztem rá. Oké, elcseszett életem volt, de a családom legalább szeretett.
- Amíg van valaki aki szeret, teljesen mindegy, hogy ki utál nem? - kérdeztem, és kacsintottam rá egyet bátorítás képpen. Már vártam, hogy beérjünk a Szellemszállásra, izgatott lettem, mert történt végre valami amit szerettem. Táncolhattam. A tánc sokat jelentett nekem, a nagyim tanított meg táncolni, és ez az egy maradt meg tőle, meg egy fésű.
A buli fényei nem voltak olyanok, mint a Tabuban, de az egy külön világ volt, ahová merészkedtem. A zenével nem volt különösebb bajom, az ilyenekre jól lehetett táncolni. Még nem nagyon ismertem az itteni aranyvérű varázslócsaládokat, de látszott rajtuk, hogy egy elit ringatózott itt a villogó neonfények hálójában. Ismertem őket arcról, persze. Ivás helyett berángattam magunkat táncolni. Amúgy is veszélyes volt az alkohol, főleg ha valaki egyedül ment el szórakozni, és a Tabuban még a neonszínnel szórt muffinokból sem ettem. A színeshajú lányok, akikkel ott találkoztam persze mindig ettek abból is, és még mindig nem mutatkoztak be rendesen, mert nem emlékeztek a nevükre. De nem volt ez baj, az ember éjszaka mutatja meg ki is igazából. A sötétben, amikor nem lát senki, amikor mindent szabad. Aztán a nap fénye lemossa az ember bőréről a bűnt.
Éppen meg akartam kérdezni, hol bujkál a testvére, amikor felbukkant egy kellemetlennek tűnő alak.
- Nahát, nahát Flint! Micsoda szépséget hoztál ide! – kérdezte, én meg hiába néztem a középszerű arcot, nem ugrott be, hogy ki is volt. Elfintorodtam, ahogyan ezt mondta, az ilyen alakokban volt valami visszataszító. Látszott rajtuk, mit akarnak.
- Kopjál le, velem van - magyarázta Leo, de nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam, a zene egy ponton tényleg kellemetlenül hangos lett, így hunyorogva néztem őket a villogásban.
- Naaaaa, kedvesebb is lehetnél velem Flint. Beszámoljak apámnak arról, hogy gorombáskodtál ve-lem? Mit szólna apád, ha ezt megtudná? – harsogta, ezt mér jobban hallottam, hiszen közelebb is lépett hozzám. Én nem hátráltam meg, de a kezemmel a pálcámat kerestem, hogy egy átokkal majd esetleg jól orrba vágjam, de akkor Leo valahogy elhúzta, vagy eltaszította mellőlem. Reméltem nem verekednek össze, azt nem akartam hagyni, én voltam itt a nagykorú, az idősebb, Leonál jóval, ezt a hülyét meg nem tudom, de békén hagyhatott volna minket. Viszont öt éves lehetett, ha a szüleivel zsarolja. Mielőtt azonban történhetett volna valami, felbukkant egy kiscsaj, olyan hanghordozással, ahogyan Leonard szokott beszélni.
- Mi van itt? - kérdezte, de én helyette válaszoltam.
- Éppen próbálunk elkerülni egy tömegverekedést - tettem csípőre a kezemet, és méregettem a másik srácot. - Éppen Leonardot zsarolta a szüleivel, mert azt hiszem le akarta rólam koptatni. Elég gáz a srác, nem is értem miért hívtad ide - tettem még hozzá, és gonosz vigyort villantottam a részeges alak felé.

Valentin

2004.02.14

Micsoda nap lett ebből a randiból. Először, mikor megláttam Nareket, azt hittem ez a találkozásunk is balul fog elsülni, akár csak a botanikus kertben, de ehhez képest jól alakult a randi, legalábbis eddig. A séta is jól telik, kellemes, bár zárkózott fecsegés, lehet kérdeznem kellene nekem is valamit, de nem akarok turkálni a magánéletében, meg amúgy annyira nem is érdekel. Nem vagyok jó mások életének feltárásában, amúgyis aranyvérű, tehát biztos van elég baja és nem hiányzik neki, hogy egy alsóbb éves oktassa ki az élet rejtelmeiről. Amúgy se nyílna meg. A pökhendi Leo-nak, aki falja a könnyű nőcskéket, legalábbis ilyennek ismert meg. Jó, nem voltam túl elegáns a botanika kertben, bevallom, de hát a dögje elvette a nasimat és szétcincálta a könyvemet, elnézést sem kért és tönkretette a napomat. Persze én mentettem meg a macskáját, mégis én kaptam az arcomba a megannyi választékos iráni földön ismert szidalmazást. Szép.
- Amíg van valaki aki szeret, teljesen mindegy, hogy ki utál nem? – még mindig összekever valakivel. Kit érdekel, hogy utálnak. Ha zavarna, tennék ellene és megpróbálnék felvenni egy olyan szerepet, ami nem illik hozzám. Próbálnék kedveskedni, nyalnám mások sejhaját és ellátnám hazug bókokkal csak azért, hogy az egójuk rendben legyen. Szánalmas. Ha valaki kövér, akkor kövér, ha valakinek nagy az orra, hát nagy az orra, ha valaki hülyeséget csinál, mit szépítük? Nem értem én ezt.
- Ühöm. – válaszoltam szűkszavúan, mert a véleményem valószínűleg kiverte volna nála megint a biztosítékot. Nekem pedig most jó srácnak kell lennem, a hírnevem, nem is, a családom hírneve múlott kockán. Ha Narek rossz véleménnyel lesz rólam a randiról, kipécéznek, a húgom elmondja apámnak és nekem megint lőttek. Sóhajtottam egy nagyot, majd megadva magam a körülményeknek sodródni kezdtem az árral. A balhé is így alakult ki, bár ez ösztönszerű volt. Nem azért akartam megvédeni Nareket, hogy jó véleménye legyen rólam, hanem mert tudtam, hogy Logan egy paraszt és biztos nem lett volna jó vége, ha itt elkezdenek egymással balhézni, meg amúgy is férfi vagyok, nem hagyhatom, hogy csak úgy lenyúlják a partnerem, még ha nem is vagyunk együtt.
Az események csak követték egymást, visszarántottam a vállát, mikor megindult Narek felé és hiába a fenyegetés, már felcseszte az agyamat, nem volt mit tenni, ma és ezt a gyereket kiütöm a divatból.
Azonban Eleonore érkezése mindent felborított, haptákba vágtam magam és lesütöttem a szemem. Nekem végem. Azt ígértem neki, hogy a partneremet élete legjobb estélyére viszem el, főleg, hogyha megtudja, hogy Narek aranyvérű, biztos, hogy kinyír és még apámnak is elárulja, milyen balfék vagyok. Végem van.
- Éppen próbálunk elkerülni egy tömegverekedést - tette csípőre a kezeit Nora, mire én nagyot nyeltem és elkerekedett a szemem. - Éppen Leonardot zsarolta a szüleivel, mert azt hiszem le akarta rólam koptatni. Elég gáz a srác, nem is értem miért hívtad ide. – folytatta, mire én teljesen összeomlottam idegileg. Úgy ökölbe szorultak a kezeim, a vér kiserkent az ujjamból és felgyorsult a légzésem. Eleonore lesajnálva rám nézett, majd szigorúan végigmérte Nareket.
- Az idióta bátyád bunyózni akar velem, velem…érted te… -
- Ki ez a lány Leonard? – szakította félbe Eleonore ügyet sem vetve Logan hisztijére. Zavartan ránéztem Narekre, majd vissza a húgomra.
- Nora Narek. Évfolyam társam. Aranyvérű. – mondtam neki úgy kiemelve a harmadik információt, mintha csak annyit közöltem volna, milyen odakint az idő. Mert a húgomat csak ez érdekelte igazán. Név és hova tartozás. Ez alapján döntött, hogy fog alakulni az este.
Visszaemelte tekintetét a mardekárosra, majd rámosolygott.
- Tetszel nekem. Leonard, miért nem hajítottad ki még ezt az idiótát, aki rámozdult a partneredre? – kérdezte rám sem nézve. Valószínűleg ismerte Norát, azért változott a hangszíne.
- Micsoda?! – hitetlenkedett Logan, én pedig szintén elmosolyogtam. Mióta vártam már, hogy beleverjek az önelégült fejébe. Végre…levezethetem a dühömet.

♥ Valentin ♥

2004. 02. 14.
p.s. Leonard

Nem vágytam különösebben olyan sok mindenre a mai estétől, főleg, hogy Leonarddal hozott össze a sors ezen a februári mapon. Lola elmagyarázta persze mi is a Valentin-nap, én pedig azon is elgondolkodtam, nem kéne-e adnom valamit mondjuk Lennek? Bár azt hiszem így is kap elég szánalmas ajándékot minden elvetemült női rajongójától. Én meg már csak a büszkeség miatt sem akartam beállni ebbe a sorba. Sokkal több voltam annál, hogy ugyan olyan nevetségesen viselkedjek, mint a közönséges tömegek... Viszont az is igaz volt, hogy egy randit ki akartam próbálni. Nem voltam az a ranizós típus, de azért én osztottam az észt azoknak, akiknek kellett. Tudtam, mire vágytak a lányok, meg a pasik is. Én a magam részéről máshogy láttam a kapcsolatok alakulását... Nem is jártam még senkivel, a hiedelemmel ellentétben. A képet az emberek a külvilág felé saját maguk kreálják meg. Én ebben a hazugságban jól elvoltam, tartotta a távolságot köztem és a valósággal. Ezen a helyen úgyis mindenki maszkot viselt, a mögé meg szinte nem is engedtünk senkit belepillantani. Főleg én nem. Mindig is úgy éltem, hogy ha kiléptem az utcára képviselnem kellett azt ami a családom. Nem járhattam úgy, ahogy akartam, nem nézhettem arra, akire akartam, nem öltözhettem úgy ahogy akartam. Utóbbi miatt meg is ölhettek volna. De az sose számított igazán, mert akik eltűnnek, azokról nem beszéltünk. És akkor a probléma sem létezett.
Elég idétlenül indult a randink, az a boszorkány betett a hangulatomnak, pedig alapvetően már elégé megbékéltem a legutóbbi alkalmunk óta Leonarddal is. De végül is egy estélyt még adtam magunknak, meg sokkal jobb időtöltésnek bizonyult a Szellemszállásban való táncolás, mint a hidegben való sétálás. A téli szél kellemetlen volt, a hó még beborította a tájat, én pedig nem akartam, hogy a csodás testem kipirosodjon a hidegtől.
De persze miért is lett volna nyugtunk odabent is? Ilyenkor mindig eszembe jut, miért szerettem inkább a felnőtt társaságban a szórakozást. Ott kevésbé volt kamaszos a hangulat, a kamaszok pedig túl voltak csordulva az elfojtott szorongásaiktól vagy éppen a vágyaiktól, bah... Mérgesen méregettem az alsóbb éves srácot, aki éppen rám akart volna mászni. Szívesen megismertettem volna a magassarkúmmal, pedig. De Leonardban éppen kibontakozott hősi mivolta, és ennek köszönhetően majdnem verekedés is lett belőle. Azt nem akartam, egyrészt én voltam itt a legidősebb, nagy korú voltam már. Meg a tanároknak se akartam magyarázkodni, hiába tudta mindegyikük, hogy voltak itt esténként bulik.
Még a testvére is felbukkant, és nem értettem Leonard miért kapott ennyire sokkot attól, amit éppen válaszoltam. Diplomatikusnak kellett lennem, nem élveztem az agressziót. Én is csak akkor martam, ha rá voltam kényszerülve.
- Az idióta bátyád bunyózni akar velem, velem…érted te… - magyarázkodott a gyerek, mire csak megforgattam a szememet, és megráztam a fejem. Egyesek nem tudják mikor kell befogni, amíg fejüket nem veszik. Még csak arra se volt méltó, hogy emlékezzek rá, kicsoda ő egyáltalán.
- Ki ez a lány Leonard? - kérdezte inkább a lány, mire végre velem foglalkoztak. Sokkal jobb téma vagyok, mint ez a csigaagyú srác.
- Nora Narek. Évfolyam társam. Aranyvérű - mutatott be, mire én kissé összeráncoltam az orromat. Úgy tűnik itt is volt, ahol csak ez számított. Nem igazán volt ez nekem szimpatikus. Az embereknek fogalmuk sem volt jóformán mi értelme van annak, ha valaki aranyvérű. Szívesen elpasszoltam volna ezt, de ezt a vért nem moshattam le magamról. Álltam a pillantását, és viszonoztam a mosolyát is, ha már játszott, játszottam én is.
- Tetszel nekem. Leonard, miért nem hajítottad ki még ezt az idiótát, aki rámozdult a partneredre? - kérdezte, mire én csak hercegnősen hátra dobtam a hajamat. Megvártam vele, míg Leo elintézi a tagot, reméltem azért életben hagyja.
- Bájos a bulid - mondtam a lánynak, ha visszatért, és kettejükre pislogtam. - Mi a tervetek még a mai estére? Remélem nem őrül meg újra senki - forgattam meg a szememet újra. Remélte most már tényleg táncolhattunk végre, anélkül, hogy kizökkentettek volna a flow-omból. Nem is volt annál idegesítőbb.

Valentin

2004.02.14

Ezért ódckodtam kicsit ettől a bulitól. Bár Nora nagyon várta, hogy idejöjjünk, hogy táncolhassunk, meg aztán az igaz, hogy job, mint a jósnőnél hallgatni azt a sok sületlenséget. Azonban tudtam, hogy itt lesz valami, ami miatt a lány rosszul fogja érezni magát, mert itt mindig történik valami, ha én is itt vagyok. Legalább is Eleonora mindig ezt mondja, az én hibám, ha valaki belém köt vagy ha rámozdulok egy csajra, akire nem kellett volna. Nem baj, ez az én keresztem.
Egyébként a húgom nem rossz ember, legalábbis sokszor gondomat viseli és ha azon az elven élünk, hogyha jót teszek neki, ő is falaz nekem. Ez pedig nekem több, mint elég, persze lehetnénk elválaszt-hatatlan barátok, ölelgethetnénk egymást meg olyan dolgok, amit a tesók szoktak, de nem lenne túl elegáns, visszafogottan szeretjük egymást. Azt hiszem. Otthon mindig megvédett apám haragjától, csak olyankor köpött be, ha olyan dolgot tettem ellene, amivel alávágtam, bár volt persze, hogy nem direkt tettem, de nem mondom, volt hogy rá is szolgáltam. Ezért is félek tőle annyira, éppen amen-nyire segít nekem, olyannyira tud ártani is. Ha tönkreteszem Narek randiját és ő pedig rosszat fog híresztelni rólam, azt Eleonore fülébe jut, nekem is lőttek, mert akkor az előbb, utóbb apám fülébe is el fog jutni, amiből nem less köszönet. Apróság, de nem kell gondolkodnia indokon, hogy megint lekorholjon.
Egyébként sok mindenkit ismertem már itt, az itt pölyhösködő Logannel egyetemben, nem igen tudta, hol a határ, Eleonore azért nem zavarta még el innen korábban, mert igen tehetős a családja és még nem csinált akkora zűrt. Általában csak kötözködik, de gondolom Narek szépsége és maga a tudat hogy iráni származású elcsábította a fiút, aki azt gondolta most is, mint mindig bármit megkaphat. Jól jártam, mert a húgom szabad kezet adott Logan büntetése felett, ilyenkor elmeséli édesapámnak, hogy védtem meg őt és jó pár hétig békén hagy az öreg. Lesz egy kis nyugtom, ki is engedem a gőzt és Nareket és megvédtem, minden jó, ha jó a vége. Bár abban biztos vagyok, hogy ő is meg tudta volna magát védeni, igazi vadmacska, de azért mégis stílszerűbb így, hogy Flint vágja ki az illetőt, mint Narek macskáját sz*rni.
- Ezt nem teheted Elenore, tudod ki vagyok? – kezdett bele az őrjöngésbe, mikor közelebb léptem hozzá. A húgom az ilyet általában elengedi a füle mellett, most is inkább Narekkel nézett farkassze-met, van egy olyan érzésem, hogy vetélytársat lát benne vagy esetleg cinkost? Ebben a két esetben szokott ilyen fura mód viselkedni.
- Azt tudom Logan, mi less belőled, ha tovább folytatod a hisztit. – válaszolt Eleonore rá sem hederítve a srácra, mire amaz már kezdte volna folytatni elkezdett hisztijét, de egy jól irányzott gyomrosnak köszönhetően elakadt a szava.
- Gyere Logan, kinn hüvös van, kicsit kiszellőztetjük a fejed. – motyogtam a fülébe gúnyosan vigyorog-va, majd elkezdtem a grabancánál fogva kifelé terelgetni. Nem győztem közben hallgatni a könyör-gését arról, hogy ne bántsam, a magyarázkodását arról, hogy csak viccelt és csak meg akarta nézni milyen csinos lánnyal vagyok együtt, milyen jó az ízlésem és a többi undorító, szánalmas maszlag. Természetesen kint már nem volt ilyen beszédes, de a zene elnyomta a fájdalmas zajokat és a sírás hangját.
- Bájos a bulid – elegyedett beszédbe Eleonorerral, míg én kint elintéztem a piszkos munkát. A húgom lazán, színpadiasan végignézett a teremben, majd mosolyogva flegmán megrántotta a vállát. – Köszi, elmegy. De az igazat megvallva csak karámba gyűjtöm a birkákat. – kacsintott, majd ujjával cinkosan az ajkaira mutatott.
- Mi a tervetek még a mai estére? Remélem nem őrül meg újra senki – mondta narek, mire én is visszaértem kicsit viharverten. Megigazítottam a hajam és a ruházatom, még mielőtt a lányok megszólnának, majd egészen felszabadultan fordultam Narek felé. Még mosolyogtam is.
- Leonard, kérlek tégy belátásod szerint, ha valaki zargatja a párod. – válaszolt megkomorodva, ahogy megérkeztem. – Bármikor szívesen látott vendég vagy itt Nora Narek. – kacsintott ismét, majd megnézett engem is magának és hátatfordítva távolodni kezdett tőlünk. – Érezzétek jól magatokat. – integetett még a kezével, majd eltűnt az addig minket bámuló tömegben. Azt hiszem fel fog még jönni témának Narek, bár remélem nem fogja azt mondani apámnak, hogy együtt vagyunk. Akkor a lány megint kiakad és el kezd velem pörölni, nem hiányzik.
- Látom, jól kijöttetek. – mondtam mostmár mosolyogva Narekre, majd szétnéztem és pár másod-percnyi csendet követően felé nyújtottam a kezem. – Mi lenne, ha elfelednénk ezt a kis közjátékot és táncolnánk egyet. – kérdeztem, majd ha beleegyezett, mostmár felszabadulva, senkitől sem zavartatva érezhetük jól magunkat az este további részében.

Köszönöm a játékot. A helyszín szabad!

T ú l a k a s t é l y o n
to; Leonard J. Flint
(https://i0.wp.com/photofocus.com/wp-content/uploads/2018/10/Camera-on-rusty-beam-featured.jpg?fit=2560%2C1440&ssl=1)

2004. május 22.
" Oly furcsák vagyunk mi emberek.
A lelkünk sír,az ajkunk meg nevet.
Egymásról azt hisszük boldog talán ,
S irígykedünk egy-egy boldog szaván.
Azt hisszük ha más szeme ragyog,
Gondolatai tiszták és szabadok.
De nem vesszük,dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemébe.
Oly furcsák vagyunk mi emberek.
A lelkünk sír az ajkunk meg nevet.
Hazugság az egész életünk.
Hisz akkor is sírunk,mikor nevetünk!"

zenéd:
Somewhere I Belong – Linkin Park (https://www.youtube.com/watch?v=zsCD5XCu6CM) ● outfited: szokásos (https://i.pinimg.com/564x/48/ae/6b/48ae6bff5838ed5b94f940e619ab9d82.jpg)

Nem akarom, de újra arra a nyamvadt táskára villan a tekintetem. Marie után egyszer vittem a cuccát egy buliba, még másodikban. Ott megfogadtam, soha többet. Kellemetlen volt, és tudom, még ha az idő változik is, ők ott a Szellemszálláson nem.
Megrázom a fejem, és megragadom a táskát, mert megígértem. Lassan megyek el a helyig, hagyok időt arra, hogy felkészüljek, mi vár rám, vagy bárkire, aki hozzám hasonló, és közéjük merészkedik. Persze tarthatnék kiselőadást arról, mennyire is van jelentősége manapság a származásnak, vagy hogy a nagy többség akkor is mi vagyunk, de teljesen felesleges.... nekik... Tudom, hogy ki fogják használni az alkalmat, hogy belerúgjanak valakibe, edzem a lelkem a megaláztatásra, amiben már volt részem, mantrázom magamban, hogy nem tudnak ők bántani, hisz semmi szégyelni való nincs rajtam.
Jó, a ruhám, de hát nekem csak ilyen ruhám van, de legalább abból sok. Viszont még a hajam is szépen göndörödő fürtökbe rendeztem, és még egy leheletnyi sminket is feldobtam, hogy ne legyen beesett az arcom, és ne lehessen már a holdról is látni a szemem alatt lévő karikákat. És hogy miért? Hogy a szobatársamnak ne kelljen jobban szégyenkeznie miattam.
Már messziről hallani a jellegzetes hangokat, amik arról árulkodnak, a Szellemszálláson haláli a buli, de én csak csalódottan sóhajtok, mert túl gyorsan ideértem. Pedig csak a kedvenc kávémat ittam a kávézóban, nekem más vágyam nem is volt mára, de Marie szétszórt, és annyira késésben volt, hogy a táskát meg ott hagyta.
"Ugye a nyugtatókat…" Még mindig azon kattogok, amit Pomfrey Leonak mondott. Jobban mondva inkább azon, hogy a Hollóhátasnak mi szüksége lehet nyugtatókra? Teljesen elmerülök a gondolataimban, fel sem fogva, egyre csak közelítek a nem kívánt hely felé, csak akkor rázom meg a fejem, mikor a fülembe szökő üvöltések hangja visszaráz a valóságba.
- Semmi közöd hozzá. Felejtsd már el... - sziszegem magamnak idegesen, aztán gyorsan körbenézek, van-e szemtanú, még csak az hiányzik, hogy a bolond jelzőt is rám aggassák.
- Frank - csillan fel a szemem a Hugrás fiút látva. Sokat segítek neki, persze a legnagyobb titokban, mert hogy nézne már ki, hogy a Hugrás terelőt korrepetálni kell. Most azonban nem törődök az inkognitóval, utána kiáltok, és sietek is felé.
- Bocsi, nem akarlak nagyon zavarni, de bevinnéd ezt Marienek? - nyújtom felé a táskát, könyörgő tekintettel, had ne kelljen már bemennem. Engem ott kicsinálnak.
- Persze - és már nyúl is érte, de a mozdulat megakad, mikor egy kisebb csoport figyelmét felkeltjük, és vad hujjogásba kezdenek.
- Mit keres ez itt? - lép mellénk egy srác, akit csak párszor láttam a folyosón, de olyan undorral mér végig, hogy attól igazán megnyílhatna a föld alattam, de ez semmi ezt leküzdöm. Azt viszont egy fokkal nehezebb leküzdeni, hogy Frank arca hirtelen megváltozik, és lök rajtam egyet. Mi a franc?
- Hányszor mondjam már? Nem akarok tőled semmit, egyszer volt... részeg voltam... - köpni- nyelni nem tudok. És ezen a röhögések se segítenek. Ne már... a szemöldökeim is magasba ívelnek, de Frank csak a többiek felé fordul, és széttárja a karját.
- Sose húzz meg egy hollóhátast, mert egyből azt hiszi, el is veszed - teljesen lefagyva nézem végig, ahogy szó nélkül besétál a többiekkel, még csak hátra se néz.
Utána megyek, elkapom a karját, majd szépen a bal kezem ökölbe szorítva, húzok be neki egyet. Igen, ez a fejemben olyan jól mutat, de valójában, csak idegesen törlöm le az előbuggyanó könnyeim.
- Ugye, nem kaptál el tőle semmit? - még ezt a mondatot is hallom, meg az undort a csaj hangjában. De...egyszerűen nem értem. Soha, jelét nem adtam annak, hogy érdekelne, mert nem is érdekel, csak nem akartam, hogy év végén megbukjon. Hát mire volt ez jó.
- Ahhh, köszi. Ma nem megyek haza... hahó.... minden oké? - Marie van hirtelen, meg egy másik lány, megrázom a fejem, és egyenesen a szobatársam szemébe nézek.
-Frank ... az előbb azt mondta, hogy.... - időm sincs befejezni, mert szinte a semmiből terem elő egy harmadik lány, és mire kettőt pislogok, már a fehér pulcsimat beteríti valami vörös. Több sem kell, hirtelen lesznek körülöttünk nagyon sokan.
- Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te? Azt hiszed majd összeáll egy ilyennel? - annyira lekezelően fogja meg a hajtincsem, és olyan fintorogva is engedi el, mintha legalább valami trutyiba nyúlt volna.
- Akadj le róla, hallottad, részeg volt. Egyébként meg se fordult volna a fejében lefeküdni veled, azért van ízlése - fröcsög, én meg már mondanám, hogy de hát nem történt semmi, de egyszerűen nem jön ki hang a számon, csak a földet bámulom.
- Amúgy is Marie, hogy kerül ez egyáltalán ide? - kéri ki magának, de ezt még meg is értem, én se akarok itt lenni.
- Nyugodj már meg, csak a táskámat hozta, de már megy is - azért hálás vagyok Marienek, meg annak, hogy sikerül neki becsalnia a többieket. Gyorsan előkapom a pálcám, és szemforgatva tisztítom meg a felsőm, ebben kezd egyre nagyobb gyakorlatom lenni. Hogy lehet valaki ekkora egy szemét?

Nem várt események

2004.05.24

(https://www.debrecensun.hu/media/2019/08/14-152157-parties-for-the-weekend-16-17-august/1.jpg)

Elegant Outfit (https://i.pinimg.com/564x/be/9a/5a/be9a5a7243269a60cca86bf7bd3dd1e0.jpg)
♫ Party Music (https://www.youtube.com/watch?v=Jgk3u44W2i4)

Enola

Ismét egy olyan buliba cseppentem bele, amit kényszerből vállaltam el, sajnos Eleonorera megint rákattant valaki és bár nem volt olyan agresszíven nyomulós, mint a többiek, akiket eddig kidobtam, de a húgom hátán végigszaladt a szőr, ha meglátta. Valami Jimmy. Mindig együtt lógtak a haverjaival hárman, onnan ismerem őt, hogy a Hugrás kviddicsjátékos egyik terelőjéneke az egyik a híres trióból. Tényleg visszataszító jelenség, de eddig nem, hogy nem csinált semmi gondot, nem is láttam, valószínűleg még nem jött be a buliba. A húgomat már láttam párszor elsuhanni, ilyenkor direkt kihívóan öltözik ki (https://media.vanityfair.com/photos/63ef9c244e4d9d915c499dce/1:1/w_3859,h_3859,c_limit/1455617320), hogy biztos rámásszon az eltávolítani kívánt egyén, mert hát ő nem küldheti el durván, az foltot hagyna az elitista személyiségén, de az, hogy a bátyja védi meg, az milyen aranyos már. Inkább szánalmas.
Csajozni sem volt túl sok kedvem, bár eddig csak egy lány környékezett meg, de elhajtottam. Nagyjából mind, csak azért akarnak velem mutatkozni, mert Eleonore bátyja vagyok és azt gondolják, hogy feljebb kerülnek valami nem létező rangsorban.
Püffögök is erre a gondolatra egyet, majd az ajtó felé bámulok. Szükségem van egy kis friss levegőre, nem bírom ezt a nyomott levegőt, ha meg valami majré van, úgyis szólni fognak. Benn még kevesen vannak amúgy is, jó az idő, így inkább kinn beszélgetnek, cigizgetnek és iszogatnak. Csatlakozom hozzájuk, legalább szétnézek kicsit és megfigyelem a célpontomat.
Unottan nyitom ki az ajtót, s pár kuncogó lány halad el mellettem, akik valami szerencsétlenről beszélnek. Nem figyelek rájuk, itt ez mindennapos dolog, így folytattam az utam kifelé.
- Szegény félvérű, én azért valahol sajnálom. – hallok meg egy foszlányt, majd kíváncsian nézek ki a tömegre, de persze a sötétben nem sok mindent látok. De annál többet hallok, nem kellett sok, hogy máris felszaladjon bennem a pumpa.
- Sose húzz meg egy hollóhátast, mert egyből azt hiszi, el is veszed – hallatszott a fülemet sértő megjegyzés, így közelebb léptem ahhoz, akitől elhangzott. Hát, micsoda véletlenek vannak kérem. Jimmy volt az, felismerem, ahogy közelít felém. Mindig olyan visszataszító a feje, mint, amire emlékeztem és olyannyira eltorzult az arcom a dühtől, ennél jobb nem is lehetne az időzítés.
Nem figyelek oda, mi történik a tömegben, csajok sikítoznak meg majréznak, ami engem annyira nem érdekel, mindig ezt csinálják, vértől független kifognak valakit és piszkálják, de csak míg Eleonore meg nem érkezik és szétveri a lázadást. Az ő buliján nem fér bele ilyesmi.
- Óh, hello Flinnnn… - hallatszott a köszönése, de azt sajnos közben megakasztotta a bal kezem, aminek köszönhetően elkaptam a torkát és visszafelé kezdtem vele sétálni. Egyből megkapaszkodott a kezemben, de a hátrálás miatt, mivel figyelnie kellett a lábára is, nem nagyon tudott ellenkezni.
- Mi bajod a hollóhátasokkal?! – kérdeztem, ahogy még egy hangyányit szorítottam a fogáson. A haverjai persze jöttek mellettem és folyamatosan kérleltek és rángattak, abban a reményben, hogy abbahagyom. Ennél jobb alkalmam nem lesz arra, hogy kiüssem és még el is zavarjam Eleonore közeléből. Kettőt egy csapásra, nem hiába, remek megérzéseim vannak. Ebben a pillanatban azonban, ahogy közelebb értünk a csürhéhez, valami ismerőset vettem észre. Olyat, aminek nem kellett volna itt lennie.
- Hemmings? – kérdeztem, ahogy a harag még ott csücsült az arcomon, majd visszanéztem Jimmyre, mert úgy találtam, jelenleg inkább idegesít, mint hasznot hozhat. – Tűnj innen a fenébe és hagyd békén a húgomat! – kiáltottam rá, majd ellöktem a barátai irányába, remélve, elegendő ez ahhoz, hogy egy ideig kétszer is meggondolja, még egyszer ide tolja-e a pofáját.
- Mit keresel te itt? – tettem fel a kérdést, majd nem foglalkozva a körülötte álló csitrikkel berontottam köztük egyenesen Hemmingssel szemben. – Jobb lesz, ha elmész. Téged itt nem látnak… - akadt el a szavam, ahogy jött közelről a jobb egyenes. Nem figyeltem. Én. Leonard J. Flint egy pofont kapott Eleonore buliján sokak szeme láttára. Szerencsére sikerült talpon maradnom, gyenge volt az ütés, de pont olyannyira meglepett, hogy teljesen elveszítettem az egyensúlyom, a kezeimet is éppen fel tudtam húzni, mielőtt egy másik láb elérte volna a gyomromat. A földre kerültem és ahogy feltápászkodtam négykézláb, már három alak tornyosult előttem.
- Most nem vagy olyan kemény, igaz Flint? – kérdezte Jimmy, majd mellette már Frank indította is a következő rúgást. Nem állt jól a szénám. Nagyon nem.

T ú l a k a s t é l y o n
to; Leonard J. Flint
(https://i.pinimg.com/564x/f2/db/84/f2db8498e8156b90ff9bb84bf831626b.jpg)

2004. május 22.
" Oly furcsák vagyunk mi emberek.
A lelkünk sír,az ajkunk meg nevet.
Egymásról azt hisszük boldog talán ,
S irígykedünk egy-egy boldog szaván.
Azt hisszük ha más szeme ragyog,
Gondolatai tiszták és szabadok.
De nem vesszük,dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemébe.
Oly furcsák vagyunk mi emberek.
A lelkünk sír az ajkunk meg nevet.
Hazugság az egész életünk.
Hisz akkor is sírunk,mikor nevetünk!"

zenéd:
Somewhere I Belong – Linkin Park (https://www.youtube.com/watch?v=zsCD5XCu6CM) ● outfited: szokásos (https://i.pinimg.com/564x/48/ae/6b/48ae6bff5838ed5b94f940e619ab9d82.jpg)

A franc akart amúgy idejönni, vagy épp ennyi időt itt tartózkodni, most mégis teljesen leforrázva állok, és próbálom hová tenni az előbb lezajlott jelenetet. Az arcomra kiül az értetlenség, mert Frank annyi mindent mondhatott volna. Hogy azt se tudja, ki vagyok, hogy könyörögtem neki, juttasson be valahogy, vagy hogy nemes egyszerűséggel nem tud levakarni magáról, annyira odavagyok érte. És mindezt még be is nyeltem volna, sőt segítettem volna, hogy elhiggyék, elvégre tudom én, mennyire menő is egy aranyvérűnek egy magamfajtával lógni, sose csináltam belőle problémát, vagy éreztem magam rosszul miatta, mert felesleges. Nincs ráhatásom, és nincs az a dzsinn se, aki a kívánságomra aranyvérűvé tudna változtatni, szóval ezt csak elengedni lehet.
Azt viszont nem tudom elengedni, és benyelni sem, ami elhagyta a száját, és ahogy. Ráadásul még csak nem is értem, mert az akkora dicsősség? Nem is érdekel a többi, nem érdekel, mit hord össze az a csaj, aki épp előttem üvölt, a fülemben a hugrás terelő szavai zengenek csupán, meg a kérdés, hogy miért.
Azért valahol jól esik, hogy Marie bevéd, de tudom az csak olaj a tűzre, és amúgy bevédeni sem kellene, ha nem lenne az alapelvem, hogy elkerülök minden balhét. Nem voltam soha balhézós lány, de mindig kiálltam magamért, nem hagytam magam eltiporni. Itt viszont tudom, hogy belekezdeni is felesleges lenne, sokan vannak, és valószínűleg mind ugyanazon a véleményen, így a tehetetlenség szülte dühtől fakadóan, ökölbe szorítom a kezem, és tűrök. Csendben.
– Jobb lesz, ha elmész. Téged itt nem látnak… - eszmélek fel, és Flinttel találom szembe magam. Nem, ettől a ténytől nem lettem boldogabb, várom is, hogy bepótolja azokat a megjegyzéseket, amiket múltkor el kellett mulasztania, hisz mi lehetne ennél jobb alkalom.
- ... szívesen? Tényleg? Fel sem tűnt... - nézek körbe tettetett érdeklődéssel, de csak az nem veszi észre a szarkazmust, aki vak.
- Döbbenet - folytatom, de belém akad a szó, és elkerekedik a szemem. Mi a franc van itt? Tudtommal Leo húga szervezte a partit, és erre behúznak a testvérének? A tömeg meg csak gyűlik, és egymás szavába vágva üvöltenek, ki azt, hogy fejezzék be, ki azt, hogy üssék.
Mariere nézek, aki egyből rázni kezdi a fejét, de én bocsánatkérőn megvonom a vállam, és a pálcám már a kezembe is kerül.
- Liathegens - mint mondtam, én balhé kerülő lány vagyok, ugyanakkor volt időszak, mikor rendesen éltem a párbajszakköröket, így még csak meg se csuklik a hangom, és tűpontosan a négy alak felé célzok. Öt kő jön ki, el is találja őket egy-egy, viszont nem tudok mosolyogni a sikeremen, pedig nagyon rég lőtt ki átok a pálcámból.
Odaszaladok Leohoz, és mellé guggolva próbálom megállapítani, mekkora a baj, mert őt hiába kérdezném, tudom, hogy már csak dacból se vallaná be, ha lenne valami.
- Szánalmasak vagytok - nézek közben fel a négy alakra, és lesajnálóan járatom rajtuk végig a tekintetem.
- Négyen mentek rá egyre? Csak így birtok el vele? - ez pedig hat, mert a síri csendet felváltja az egyre hangosodó nevetés, de még ez se érdekel, Franket nézem, aki az arcát fogja, mert pont ott találta el a kő. Esküszöm, megsajnálom mindjárt. Ja. Nem.

Nem várt események

2004.05.24

(https://www.debrecensun.hu/media/2019/08/14-152157-parties-for-the-weekend-16-17-august/1.jpg)

Elegant Outfit (https://i.pinimg.com/564x/be/9a/5a/be9a5a7243269a60cca86bf7bd3dd1e0.jpg)
♫ Party Music (https://www.youtube.com/watch?v=Jgk3u44W2i4)

Enola

Sokszor gondolkodtam el azon, miért csinálom ezt. Mert túlságosan félek a húgomtól, vagy mert a kidobós mellékmunkám miatt Eleonore gyakran kiáll értem apánkkal szemben és könnyebb az életem. De az, hogy sokszor itt töltöm a szombat estéket, ahelyett, hogy pihennék vagy tanulnék kicsit, megviselt. Arról nem is beszélve, hogy sokszor kellett erőszakot alkalmaznom és így is meg volt már a vélemény rólam az iskolában. Nem egyszer kerültem az igazgató színe elé, mert kicsit durvábban nyilvánítottam ki a véleményem pár alsóbb éves felé, vagy mert nem féltve magam, beugrottam a felsőbb éves srácok arcába is. Sosem érdekelt, mi történik velem, ameddig nem vagyok szabad, addig feláldozható vagyok, de ez az életmód kikészített.
Azt sem szívleltem, hogy ezeken a bulikon kinézik a nem aranyvérű diákokat, sőt nem átallanak külsősöket is meginvitálni ide, akik tehetősebbek vagy jó módúak, de én ebbe nem szólhattam bele. Eljöttem, néha buliztam kicsit a lányokkal, kidobtam néhány tagot és hazakísértem a húgomat. Bizony, soha nem ment el más pasival, nem volt annyira őrült, hogy teret engedjen a sok bájgúnárnak, akik most kezdik megismerni a hormonjaikat. Ezért mondjuk büszke voltam rá, már ha lehet ilyet mondanom, de persze szemtől szemben inkább hallgatok. Így is meg kell majd magyaráznom, miért is vagyok a fűben négykézláb vert helyzetben, miközben Hemmingset próbáltam eltávolítani a buliról. Valószínűleg neki szólt az a sok gúnyolódó megjegyzés, amikor kijöttem az ajtón és a fülem hallatára lesajnáltak valakit. Igen, az aranyvérűek gyakran esnek túlzásba, főleg, ha egy két sört lenyakalnak, akkor még bátrabbá is válnak. Ezért vagyok én itt, de ezt a három tuskót most meg kell fékeznem és nem is csak Hemmings miatt, hanem, mert engem is megpróbáltak szégyenbe hozni. A hollóhátas lány becsületével majd később foglalkozunk.
Már reagáltam volna a felém jövő láb kivédésére, igazából csak oldalra akartam sodródni, de egy átok megelőzött.
- Liathegens. – csak úgy süvítettek a kilőtt kődarabkák, ami ordításokat és nyögéseket eredményezett, felnéztem és láttam, ahogy a fejüket és a testüket fogva védik a feléjük közeledő lövedékeket, de íg yis volt, ami találatot jegyzett.
- Szánalmasak vagytok. – hallottam a közben mellém guggoló lány szavait, mire meglepetten felnéztem a tömegre. A nevetést felváltotta a csend, pedig ilyenkor azért tényleg biztatni szoktak általában engem, csakhogy bevágódjanak Eleonorenál, valószínűleg amúgy is nemsoká meg fog jelenni itt, tehát lesz nemulass mindenkinek.
- Négyen mentek rá egyre? Csak így birtok el vele? – magyarázta, majd én kihasználva a csendet, amit inkább a döbbenet okozott, feltápászkodtam a földről. Ha még nem tette meg, felsegítettem Hemmingset is a guggoló helyzetéből, majd közel húztam magamhoz, lehetőleg olyan közel, hogy csak ő hallja.
- Bajba sodrod magad, engem pedig csak szégyenbe hozol. – mondtam neki, - Tedd el a pálcádat. – tettem még hozzá, majd még mindig fogtam a kezét, amikor ránéztem arra a három, talán négy tuskóra.
- Ez a lány a védelmem alatt áll. Aki bántja őt, annak velem gyűlik meg a baja, remélem értve vagyok! – kiáltottam olyan hangosan, amilyen hangosan csak lehetett, mire megdöbbent sutyorgások és hangok váltották fel erélyes, kicsit talán megtört hangomat.
- Egy újabb csodálód Leonard? – törte meg a kialakult csendet egy hang a háttérben. - Miért nem lepődöm meg, már csak azért sem tudsz magadnak egy normális, aranyvérű lányt találni. – tette még hozzá közelebb lépkedve az egyre nagyobb kört számláló társasághoz a húgom.
- Eleonore. – vágtam vigyázzba magam, majd gyorsan letöröltem a szám széléről előserkenő vért. – Én…megmagyarázom… - mondtam neki, majd akaratlanul is megszorítottam Hemmings kezét, ha még mindig a kezemben pihentette az övét.

Hihetetlen, mi minden kerekedhet abból, ha valaki csak szimplán jó fej akar lenni. Hallgatnom kellett volna magamra, és ott maradni a fogadóban, a könyvemmel meg a bögre irtó finom forrócsokival. Akkor mindezt elkerültem volna, és nem remegne minden porcikám a tehetetlen dühtől.
A sértegetések nem érdekelnek, nem tudnak nekem olyat mondani, amivel fájdalmat tudnának okozni, abban az apám a specialista, de az, amit Frank állít kiborít. Röhejes, semmi alapja, és Eloise az élő példa arra, mi történik, ha egy olyan pletyka elindul. Pedig... szegény tényleg nem olyan lánynak tűnik.
Az is tény, hogy nem vagyok túl átgondolt, mikor szobatársam apró fejrázása ellenére is pálcát ragadok. Nem értem, azért van, és azt senki ne várja tőlem, hogy a jelenetet végig nézem, miközben miattam kerekedett. Semmi gond nem lett volna, ha maradok a saját térfelemen, és a legszomorúbb, már Marien is látom, megbánta, hogy megkért.
Valahol a düh és az elkeseredettség között, azért felsejlik az elégedettség is, mert már nagyon rég nem használtam átkot, és mégis sikerült, nem hiába lettem Hollóhátas, na. Az már tényleg nem hat meg, hogy azok ott nyögnek, mint az óvodások, odaszaladok Leohoz, hogy megnézzem, hogy van. Talán még ki is ül az arcomra az aggódás, még az ajkam is beharapom.
- Tedd el a pálcádat. – az arcom egy pillanatra megváltozik, és már mondanám neki a magamét, mert igenis megérdemelték, és amúgy is kaphat más is, fel vagyok spanolva, a sikerélmény meg még rá is tett egy lapáttal, de aztán nagyot sóhajtva, jobbnak látom a biccentést. Elrakom. De ettől még nyugodtabb nem lettem, csak legyek kettesben a Hugrással, majd elmagyarázom neki, miért nem szabad velem szórakozni.
- Ez a lány a védelmem alatt áll. Aki bántja őt, annak velem gyűlik meg a baja, remélem értve vagyok! – Mariere nézek, a döbbenet ugyanúgy kiül az arcomra, és az sem segít, hogy túl közel kerültem Leohoz, túl jó az illata. A kezét fogom továbbra is, de talán jó is ez így, mert egyébként a lábam is remeg, mert egyszerűen nem tudom hová tenni ezt az egészet. Ő vágja a fát maga alatt, ráadásul még a húga is megjött. Az a baj, noha még egyszer nem beszéltem vele, felismerem. Túlságosan hasonlítanak.
- Csak a szobatársam táskáját hoztam el, már itt se lennék, ha nem tartottak volna fel - higgadtan közlöm a lánnyal a tényeket, rászorítva Leo kezére, aki valami okból kifolyólag... nem olyan bátor, amilyen szokott lenni. Megtehetném, hogy fogom magam és elsétálok, de nem tudom itt hagyni a másik hollóhátast. Nem megy.
- A bátyád meg egy alkalmat se hagyna ki, hogy ne hősködjön - teszem hozzá végig a fiatal lány szemébe nézve, nem félek tőle, egyszerűen nem érzem, hogy tartanom kellene. Talán az adrenalin miatt, talán mert valahol úgy gondolom, Eleonore-al lehet értelmesen beszélni.
- A háztársa vagyok, nincs itt szó semmiféle csodálatról - ezekben a pillanatokban, pedig imádkozom azért, hogy ez tényleg annyira hihető legyen. Nagyon próbálok ráparancsolni a hangomra, hogy maradjon meg a határozottság, és ne halkuljon el a végére.

Nem várt események

2004.05.24

(https://www.debrecensun.hu/media/2019/08/14-152157-parties-for-the-weekend-16-17-august/1.jpg)

Elegant Outfit (https://i.pinimg.com/564x/be/9a/5a/be9a5a7243269a60cca86bf7bd3dd1e0.jpg)
♫ Party Music (https://www.youtube.com/watch?v=Jgk3u44W2i4)

Enola

Hirtelen és váratlanul történt minden, talán én magam sem gondolkoztam megfelelően. Nyilván az ütés okozhatta azt az őrületet, amit én éppen most elkövettem, de nem hagyhattam, hogy egy háztársamat piszkálják, bár lehet más esetben is szétzavartam volna a hangoskodókat. Még pár ütést is elszenvedtem, ami nem lett volna magában szokatlan, de hogy egy lány védjen meg, az számomra is új keletű volt. Mindenki síri csendben álldogált körülöttünk, bár inkább a bunyó reménye vonzotta oda az embereket, mégis hirtelen rengetegen vettek körbe minket, többen is, mint amit elviseltem volna. Rettentő tömegiszonyom volt és bár ez nem volt nevezhető betegségnek, egyszerűen csak utáltam őket és jobb szerettem a magányt. Nem gondoltam volna, hogy a mai este ilyen fordulatot vesz, csak annyi lett volna a dolgom, hogy kipenderítem innen Jimmyt plusz a rendetlenkedő haverjait, de nem számítottam ilyen kellemetlen meglepetésre, nyilván a figyelmetlenségem okozta a bajt. Más esetben jobban megreguláztam volna őket, amitől elment volna a kedvűk a heveskedéstől, de így hogy csak rájuk ijesztettem, volt bátorságuk visszavágni. Megint ez a Hemmings, mindenhol ott van, ahol én is és megnehezíti az életem, ez is miatta történt. Ha nem jön ide, minden a tervek szerint alakult volna, most meg a kezét szorítva kell elkezdenem magyarázkodni a húgomnak, aki szintén nem szereti a váratlan meglepetéseket, főleg a partijain.
- Csak a szobatársam táskáját hoztam el, már itt se lennék, ha nem tartottak volna fel. – közölte tőle szokatlanul higgadt stílusban Hemmings, mire megforgattam a szemeimet és csak reménykedtem benne, hogy Eleonore-t jó kedvében találjuk, ha bár biztos szórakoztatja majd az, ahogyan elbánt a túlságosan rátapadó Jimmyvel és a haverjaival. Remélem.
- A bátyád meg egy alkalmat se hagyna ki, hogy ne hősködjön. – erre a kijelentésre rám emelte a tekintetét és fintorogva megrázta a fejét.
- Ez a nem normális megfolytogatott és azt mondta szálljak le rólad. Dehát..alakult valami nem? – lépett közelebb Jimmy szinte mellém érve kezdett el rám mutogatni. – errefel a félvér csaja ránk küldött egy átkot is. Biztos lehetsz benne kisanyám, hogy jelenteni fogom! – kiáltott most Hemmings felé, mire ökölbe szorult a szabad kezem és megindultam felé.
- Elég… - megfájdul tőletek a fejem. – fogta meg hercegnősen drámain a fejét Eleonore, majd Jimmyre emelte a tekintetét. – Nem…nem jelentesz semmit és ez a mondat kétértelmű. Semmit nem jelentesz nekem, de a sulinak sem szólsz az attrocitásról. – nézett rá fenyegetően, majd körbenézett a társaságon. – nem szeretné senki gondolom, hogy a kiruccanásaink a tanárok fülébe jusson gondolom. – mondta a tömeghez intézve szavait. Jimmy persze nagyot nyelt, mire én is visszaléptem Hemmings mellé és vártam, mikor kér meg a húgom, hogy dobjam ki őt a fenébe. Láttam a fiú szemében a fájdalmat és a tehetetlenséget, de a tömeg egyetértő moraja ellen nem tehetett semmit.
- Ami pedig a rendbontót illeti. – fordította a tekintetét Hemmingsre. – ha valóban a bátyámmal van, szívesen látott vendég a bulin és senkitől ne halljak rá panaszt. – válaszolta a szemembe nézve, s bár pozitív lett a balhé eredménye, láttam a szemeiből áradó utálatot, biztos vagyok benne, hogy ennek később megiszom a levét. – Jó szórakozást Leonard háztársa. – fordította végül Hemmingsre a tekintetét és, ha a lány nem méltatta különösebb válaszra, egy gúnyos, megjátszott mosoly kíséretében elvonult és a társaság is szépen lassan kezdett feloszlani körülöttünk, persze sutyorogva és összebeszélve egymással. Jimmyt és a haverjait nem láttam, mere indultak, de szerintem hátraarcot vágtak, főleg azután, hogy Elenore mindenki előtt pattintotta le. Persze ezért is kapni fogok, mert az én dolgom lett volna elijeszteni őt, a húgom utálja a hasonló drámákat, de nincs mit tenni, biztos ki fog nekem találni valami megalázó dolgot.
- Jól vagy? – fordulok Hemmings felé végül, miután sóhajtottam egy nagyot észre sem véve, hogy még mindig szorongatom a kezét, talán remegett is.

SKYLAR & CASSIA

(https://i.imgur.com/TYTyQxZ.png)

"i'm the life of the party, gold confetti in my hair —
i put on a show for the people, but inside i'm barely there."

✦───༓───✦

Nem tartozol ide.

Nem ebbe a szobába, ahol a plafon úgy lüktet, mint egy második szív, és a levegő nehéz, tapadós, túltöltött valamivel, ami túl édes, túl meleg, túl sok. Parfüm, izzadtság, olcsó füst — valami ég valaki más ujjai között, és te nem is akarod tudni, micsoda. Azért jöttél, mert Amycus azt mondta — csak egyszer, kérlelt téged, próbáld meg elengedni magad. Úgy mosolygott közben, mintha ez könnyű lenne. Mintha a bordáid nem feszítenék szét a bőröd belső oldalát attól, mennyire szorítasz mindent önmagadba.

De persze már nincs itt.

Eltűnt a tömegben, mint egy elszakadt fonal. Talán sosem is volt. Talán Amycus csak a csöndben létezik, a kérések közti repedésekben.

Így aztán csak ülsz.

Egy kanapé szélén, ami túl mély, túl puha, túl ismeretlen. Ujjad a félig kiürült pohár peremét körözgeti, mintha ott találnál valami kapaszkodót. Az ital langyos és édeskés, olcsó pezsgés a nyelved alatt — nem is tudod, mióta tartod a kezedben. Nem is jellemző rád az ilyesmi. Talán egy pohár. Talán kettő. Nem számít. Mert a tested még mindig azt suttogja, hogy nem vagy biztonságban.

A térded túlságosan közel valaki máséhoz. A zene nem hagy gondolkodni, csak elviselni. A tekinteted kerüli a testeket, a mozdulatokat, a nyirkos összeérintkezéseket. Száj a szájon, bőr a bőrön, ujjak egy másik csuklón — te pedig közben csak egyre kevésbé tudod, hol ér véget a tömeg, és hol kezdődhetnél te.

Annyi ideig bírod, ameddig csak lehet.

Ami már önmagában is túl sok.

És amikor már nem marad hely a levegőben, megmozdulsz. Nem gondolkodsz rajta, nem tervezed meg — csak a tested dönt helyetted. Átvágsz a zajon, az érintéseken, a véletlen pillantásokon, amik úgy csúsznak le rólad, mintha soha nem is voltál ott. A padló remeg a cipőd alatt, a falak összemosódnak, és mire kilépsz az ajtón, már nem emlékszel rá, hány ember nézett át rajtad.

Az előtér hűvösebb, a folyosó sötétebb. A padló nyikkan, ahogy átlépsz rajta, mintha a Szellemszállás maga venné tudomásul a menekülésed. És aztán kint vagy. A hideg nem kérdez, nem figyelmeztet. Nem simogat. A hideg úgy esik rá a bőrödre, mint egy tévedhetetlen kéz — mintha az egész világ csak azért létezne, hogy pofon vágjon. De valahogy mégis megkönnyebbülsz tőle. Talán mert legalább, minden mással ellentétben, ez valódi.

Mélyet lélegzel. Aztán megint.

A cigaretta az enyhén remegő ujjaid közt nem szokás, csak valami, ami megadja az illúzióját annak, hogy minden a te irányításod alatt van. A mozdulat ismerős, begyakorolt, nem is az íz a fontos, hanem a cselekvés maga. Hogy csinálsz valamit, amit más nem lát. Hogy elfoglalod a kezed, miközben a fejed közel áll a széthasadáshoz. A cigaretta forrón kap a tüdődbe — nem vagy hozzá szokva, ez is csak egy pillanatnyi döntés volt. De most már késő visszafordítani.

Azt hitted, itt kint majd jobb lesz. Csendesebb. Nyugodtabb.

És egy darabig az is. Egy darabig azt hiszed, hogy végre egyedül vagy. Végre nem figyel senki.

Aztán megérzed.

Nem a hangja vezeti oda a tekinteted, nem is a mozdulata — inkább az az ismerős súly, ami hirtelen ránehezedik a mellkasodra, mint valami régi, letagadott emlék, amit valaki más írt beléd. Még mielőtt felismernéd az alakját, már tudod. Már tudod, hogy ő az. Már érzed, ahogyan a levegő megváltozik körülötte — megváltozik benned. A hideg hirtelen más jelentést kap: nem felszabadít, hanem összezár.

Skylar Deveraux.

Ott ül, mintha a sötétség egy kiválasztott sarkát bérelte volna ki magának. A világ elhagyott zugában, ami épp csak annyira világos, hogy láss belőle valamit — de sose annyit, amennyit akarnál. Arcának vonalai összemosódnak az árnyékkal, de elég ismerős ahhoz, hogy ne kérdezz semmit. Elég idegen ahhoz, hogy megint megkérdőjelezd, valóban ismered-e őt. Vagy csak az elképzelt képébe kapaszkodsz — abba a csendbe, amit köré tudsz építeni? Egy figyelemelterelésbe. Egy idegen történetbe, amit talán jobb sosem megismerni.

Nem készültél fel erre. Nem ma este, nem így, nem ezzel a feszültséggel a gyomrodban, nem ezzel a nyomorult cigarettával a kezedben, amit csak azért tartasz, hogy legyen valami, amit megfoghatnál, miközben minden más kicsúszik alólad.

Azt hitted, majd itt, kint végre fellélegezhetsz.

De ő maga a levegő, amitől fuldokolsz.

Cassia

2005, február

(https://i.imgur.com/GHXZtyl.jpeg)

i am strangely tired - not from having talked so much but at the mere thought of what i still have to say

A zene lüktet a fejemben, a bőröm alatt, a nyelvem hegyén.
Furcsa kontraszt. Az, amennyire tudom gyűlölni a tömeget, a nyüzsgést, azt az állandó alapzajt a klubhelyiségben, és mégis... valahogy egyszerre nyugtat meg. Ad egy különös biztonságérzetet, még ha nem is tudom megfogni teljesen. Ha nem tudom megfogalmazni, valami ennyire... természetellenes hogyan adhat egy védelmező burkot. Mert ez valóban az.
Amíg nem kerültem be a kastélyba, sosem találkoztam ilyen minőségű lendülettel. Valószínűleg erre rásegít az oroszlán címer, mert a háztársaim plána olyan fokon égnek, amit még elképzelni is nehezen tudok. Nem is csoda, hogy sosem tudtam igazán... beilleszkedni, már az első pár évben sem.
De erre most inkább nem gondolok.
Mert nem azért vagyok itt, hogy gondolkodjak. Végre nem.
Vannak ezek az esték, amikor még én is megkísérelek valami olyasmit, aminek ellentéte egyébként vénásan fut a bőröm alatt. Mert kell az a zaj, kell az a lüktetés, kell az az üres füst a fejemben, amitől még én is azt érzem, mintha hirtelen kapnék levegőt. Persze tudom, hogy hazugság. A legtöbb dolog az.
Nem mentem haza karácsonykor. Nem is volt elvárt, tavaly sem volt az, és így... azért sokkal könnyebb. Mert nem érzem az emlékeket olyan erősen a bőrömön. Mert tudok mást érezni, mint az otthon súlyát. Bár természetellenes. Bár igazán sosem múlik el az a sötét suttogás a fejem hátuljában. De van valami a kastély falai közt, ami idővel... képes lejjebb nyomni azt.
Vagy inkább megteremteni annak látszatát, ugyebár?
Igazából kurvára nem érdekel. Most nem. Valamikor a kezembe került egy üveg, igazából valószínűleg elvettem valakitől, de nem lett különösebb következménye, így... innentől hivatalosan is az enyém?
Szeretem az ilyen estéken azt gondolni, hogy mégiscsak ide tartozom. Mert igazából nem fogalmazódik meg egyből a gondolat, hogy amúgy. Kurvára nem. Nem ide, de nem is haza, nyilvánvalóan, hanem valahova... leginkább sehova. Ilyenkor ez így teljesen rendben van. Mert az alkohol marja a torkom, a zene meg nem igazán hagy helyet a gondolatoknak. És még én is képes vagyok úgy mozogni a körbevevő testek között, mintha nem csupán egy szürke folt lennék köztük.
Milyen romantikus, nemigaz?
Meghúzom az üveget. Már nem is fintorodom el az ízre, ami szétolvad nyelvemen, a forróságon, ami kaparja a torkomat, csak a jóleső bizsergés marad, ami lehet, hogy azt suttogja valahol, hogy elég, de ki nem szarja le?
Veszek egy mély levegőt. Valami édeskés keveredik az enyhe izzadsággal és a füsttel a tömegben. Még ez is tetszik. Szeretem, ha érzek dolgokat. Szeretem, ha érzek bármit is. Emlékeztet rá, hogy még képes vagyok rá.
Valaki nekem ütődik hátulról, de nem különösebben zavar. Visszaemelem a számhoz az üveget, és csak késve jövök rá, hogy az utolsó kortyot sikerült eltüntetnem. Ez pedig természetesen egyből zavar abban az egyébként is zavaros rendszerben, ami elég ahhoz, hogy... kizökkentsen valamennyire. Akármennyire is nem szeretném.
Körbepillantok. Minden homályos, meg-meg csúszik, de hirtelen betudom a buli természetének, nem esetleges... mellékhatásoknak? Mindenesetre az igény megszületik - új zsákmány. Lehetőleg most és azonnal, bár egészen biztosan nincs már szükségem többre.
Nem számít.
Beszerzőútra indulok, de azt már nem tudom, hogy hogyan lyukadok ki a folyosón, és hogy hogyan tűnt el a kezemből az üveg. Nem bánom, egyébként is üres volt, ugye? Errefelé meg majd biztosan találok valamit, ha már... itt vagyok.
Emberek suhannak el mellettem; néhányat felismerek a házamból, néhányat órákról, néhány egészen biztosan túl fiatal még, hogy itt legyen, némelyik meg gyanúsan túl idős. De valahol két lépés között találok egy poharat, ami még háromnegyedig van, és egyébként biztosan tartozik is valakihez, de addigra már a hátam mögött hagyom azt a pontot.
Merre is megyek? Tervek szerint vissza a tömegbe. De ahogy egyre csak megcsap a hűvös levegő, hirtelen rájövök, hogy egyébként mennyire jól is esik. Így a fókusz változik, és elkezd a hideg felé csalogatni, amerre már a zene is elhalkul.
Kilépek az ajtón, kicsit hunyorgok a fényviszonyok változására, bár idekint is sötét van, odabent sem volt világos. Ajkamhoz emelem a poharat, hogy legalább megkóstoljam, mit zsákmányoltam, és gyanúsan édesnek érzem, de ez jelen pillanatban még jólesően is gördül le nyelvemen.
Be kell ismernem, hogy jól esik a hűvös. Egy pilanatra lehunyom a szememet, és hagyom, hogy átfujja érzékeimet. Hogy kicsit még abban a tompa zsibbadásban is segítsen.
Talán eggyel több pillanat csúszik tova, amíg hunyva van a szemem. Talán a hűvös téli este elég ahhoz, hogy átsodorjon bennem valamit, amit az alkohol kegyesen felborogatott. Mikor legközelebb felpillantok, azt nem jobb belátásból teszem, sokkal inkább... a füstért? Ami feltölti az orromat, és automatikusan megkívánom annyira, hogy ez cselekvésre késztessen.
Figyelmem oldalra moccan. Kell egy neki egy egészen töredéknyi pillanat, hogy fókuszálni is tudjon, de ebben hirtelen nem találok kivetnivalót vagy hibát. Keresi a cigaretta forrását. És amint megtalálja... hirtelen sokminden elhalkul odabent.
Nem a fejem zsongása.
Megáll tekintetem az alakon. Megállnak a gondolatok is, amit általában olyan szívesen fogadok. Nem most. Nem feltétlenül. Nem... tudom?
Igazából van benne valami, ami frusztráltságra bír. Mert megszületik az inger, hogy elsétáljak. Hogy meneküljek attól a közelségtől, amit egyébként... nem is lehetne annak nevezni. Mert ez a néhány méter? Rengeteg. Túl sok. Jelentéktelen. Túl kevés.
Minden és semmi egyszerre.
Miért érzem azt, hogy ennyire... felhúz? Nem is ez a megfelelő kifejezés, nem kifejezetten, de nem találok a helyére mást. Miért van ott mindenhol? Akkor is, ha valamilyen lehetetlen okból keresem a szememmel, és akkor is, amikor nem akarom. Mert nem tudom eldönteni, ennyi idő után sem tudom eldönteni, hogy meg akarom-e pillantani.
A terem sarkában. A könyvespolcok árnyékában. A folyosón elrebbenve.
Annyira... borzasztóan frusztrál, valójában?
Hogy figyel. Hogy visszanézek. Hogy mikor megteszem, ő elfordul. Hogy nem látok az arcán semmit. Hogy még a szeme színét sem tudom, mert honnan tudnám? Nem néz felém annyi ideig, hogy esélyem legyen. Hogy az a néhány, az évek alatt elhangzott szó nem elég ahhoz, hogy egyértelmű legyen a figyelme. Hogy bekategorizálhassam. Másoktól annyira egyértelmű. Tőle miért nem az?
Annyiszor szerettem volna megkérdezni. Csak egy gondolat erejéig. Aztán mindig rájöttem, hogy tulajdonképpen nem számít. Mert a lelkem mélyén már úgyis tudom a miérteket. Mert mi más lehetne a miért, ugye?
És most mégis. Kaparja a torkomat egy kimondatlan kérdés, több száz kimondatlan kérdés, ami meglehetősen idegesít ahhoz, hogy... hogy el akarjam nyomni. Még egy korty nem elég. Elnézni sem elég. Beindulni, itthagyni, ahogy az már-már rendszerszerű?
Az sem az.
Beszívom számon át a levegőt, azt a felkavarodó kis szellőt, és... hirtelen elátkozom magam, amiért ennyit ittam. Mert ha nem tettem volna, akkor most egészen biztosan hidegfejjel tudnék gondolkodni, fogni magam és megfordulni, elsétálni és vissza sem pillantani, pláne nem...
- Kaphatok egyet? - Visszanézni rá. Egyenesen a szemébe. Majd le a szálra az ujjai között. És vissza a szemébe. Közelebb lépni.
Mégis mi a francnak, Sky?

SKYLAR & CASSIA

(https://i.imgur.com/TYTyQxZ.png)

"i'm the life of the party, gold confetti in my hair —
i put on a show for the people, but inside i'm barely there."

✦───༓───✦

Mi más is történhetne ezen az estén, ha nem ez?

Hogy az, akit a szemed sarkából figyeltél éveken át, a könyvtár egyik sötétebb sarkából, a Nagyterem túloldaláról, egy nyitott könyv fölött meghajlott háttal, kicsit úgy, mintha bűnt követnél el — nem azért, mert tilos volt, hanem mert nem volt jogod hozzá — most hirtelen előtted áll. Nem mögötted, nem messze, nem átsuhanva a folyosó másik oldalán, hanem itt. Egy árnyalattal túl közel, egy hanggal túl mélyen.

És beszél hozzád.

Hat év után. Hat év, hallgatás után, amelyben mások szerint nem is léteztetek egymásnak — most ő az, aki kér. Nem egy jegyzetet, nem egy felelet utáni elismerést a tanártól, hanem tőled kér valamit. A leghétköznapibbat, mégis a legbizalmasabbat.

Egy szál cigarettát kér tőled.

A világ megáll. Nem látványosan — nem csapódik be az ajtón a szél, nem zuhan ki semmi a kezedből. Csak valami halk csattanás történik belül, ahogy a bordáid alá szorult valami hirtelen mozdulni kezd.

A cigarettásdobozt lassan, szinte óvatosan húzod elő, mintha egy kisállat szívét vennéd kézbe, és nem valami olcsó, gyűrött kartont. Egy szálat a szádba veszel, nem nézel rá, nem kérdezed meg újra, nem méred fel az állapotát, csak... egyszerűen feltételezed, hogy nem tudná most meggyújtani magának. Talán nem kéne. Talán nem érdemli meg. Talán túl sokat ivott. Talán most a világ legutolsó dolga kéne legyen, hogy tüdőre szívjon valamit, amit te adtál neki.

De te mégis meggyújtod.

A láng megremeg a szélben, ujjad finoman takarja, hogy ne aludjon ki. Katt, szisszen, felizzik — és utána lassan kihúzod a cigarettát a szád széléről, és felé nyújtod.

Egy lépéssel közelebb. Egy szívdobbanással veszélyesebb.

Ezután hátralépsz. Oda, ahol az előbb álltál, ahol még nem volt jelen, nem létezett, nem kavarta fel a vizet körülötted. Csak akkor nézel fel rá, amikor már visszatértél a testedbe.

És amit látsz, az… nem nevetséges. Nem az a kótyagos, részeg arckifejezés egy ferde mosollyal, ami másokon szinte szánalmasan bájos. Rajta csak baljós. Veszélyes. Az, ahogyan hat rád. Az izzadság a homlokán, a csillanás a szemében — másokon talán csak részegség. Nála valami más. Valami, amit eddig mindig elkerültél.

Ott van valami az arcán, amit nem tudsz megnevezni — de épp attól érzed, hogy ha még egy másodpercig néznéd, széthullanál tőle.

A cigarettád parázsló végét kezded figyelni helyette, azt a kis, vörös pontot, ami úgy tűnik, egyedül tudja, hogyan kell viselkedni. Füst. Lélegzet. Kilégzés. Ebből még sosem volt baj. De most a füst is furcsán viselkedik, túl lassan emelkedik, mintha megérezné, hogy néz téged.

Aztán mégis megszólalsz. A hangod szárazabb, mint szeretted volna, élesebb, mint kellett volna — de el kellett vágnod a csendet, valahogy, bárhogy.

— Nem gondoltam volna, hogy ez a te világod. — jelented ki, és abban a pillanatban, ahogy a mondat elhagyja az ajkaidat, már tudod, hogy nem kellett volna. Nem azért, mert sértő — nem igazán. Inkább... felesleges. Értelmetlen. Egy kínos, idegen zaj a csendben, ami talán egy szelíd gesztus lehetett volna. Valami óvatos kezdet. Ehelyett csak egy törés lett belőle.

De nem bírtad tovább. A csönd túl hosszúra nyúlt, túl feszültre, túl ismerőssé. Olyanná, amiben minden ott vibrál, amit soha nem mondtál ki, és amit nem is akarsz. De most már mindegy.

Most már elhangzott.

És te... nem tudod, mi legyen a következő mozdulatod.

Beleszívsz a cigarettádba, túl hosszan, túl mélyen, mintha azzal el lehetne törölni, amit kimondtál. Mintha a füst újrarendezhetné a pillanatot, mintha ki tudná vakarni belőled azt az egy mondatot, ami tönkretett mindent, még mielőtt bármi elkezdődhetett volna. De nem teszi.

Nem mersz ránézni. Nem tudnád elviselni, ha kinevetne. Ha nem nevetne ki. Ha csak... figyelne.

És akkor, a következő szívdobbanásnál — amikor újra egyedül vagy a gondolataid között, még ha ott is áll előtted —, halkan, mintha nem is neki szólnál, hanem önmagadnak, kimondasz valamit, ami végre elég határozott ahhoz, hogy vége legyen.

— Ne állj itt sokáig. Megfázol.

Nem kedvesség ez, nem ellenségesség. Határvonal. Emlékeztető.

Egy mondat, amit kimondani még mindig kevésbé fáj, mint bármi mást, amit igazán gondolsz.

Cassia

2005, február

(https://i.imgur.com/GHXZtyl.jpeg)

i am strangely tired - not from having talked so much but at the mere thought of what i still have to say

Olyan kérdések, amelyeket nem merek feltenni, és olyan válaszok, amiket nem szeretnék hallani.
Miért olyan hangos most mégis? Általában megáll egy bizonyos ponton. Ott, ahol egyébként is vége van. Ott, ahol még értelme van a dolognak. Ott, ahol még nem fordul át valamibe, ami még több kérdőjelet vet fel.
De persze annyira keserűen egyszerű. És talán ez a legtragikusabb az egészben. Mert minden, ami a fejemben játszódik? Az csak egy képlékeny, nevetséges homály. Egy értelmetlen ha. Mert önmagában is elkeserítő és nevetséges, hogy még találok jogot reménykedni, hogy valaki... nem csak azért néz oda, mint amikor észreveszel egy törött vázát az udvar sarkában.
Tragikus, de nem eléggé ahhoz, hogy érdekeljen.
És aztán ez forróságot fűz a bőröm alá. Nem a jó fajtát. Mert mégis. Mi olyan kibaszott szánalmas bennem, hogy újra és újra visszataláljon a tekintete? Hogy időről-időre szórakozást találjon benne. Mert mi másért tenné, ugye? Csak egy kis szórakoztató, tragikus színfolt.
De legalább hangosan tenné. Legálabb kiabálva és az ég felé nevetve, hogy mindig meghalljam. Hogy ne maradjon ott az a... mi van ha.
Hullámzó ez. Ez a sejtelem, amit megengedek magamnak, miközben valószínűleg gondolatra sem kellene méltatnom, hiszen úgyis... annyira mindegy. Mert tudnék ellene tenni? Nos. Nem. A válasz lehetne igen is, mégis, inkább csak kategorikusan nem.
Mert talán jobb, amíg csak néz. Amíg csak kimerül megfoghatatlan gondolatokban az, ami felett ítéletét hozza, és valószínűleg annyira jól teszi, hogy az már-már addiktív?
Érezhetném magam szerencsésnek is, hogy éppen egy Carrow. Vagy talán ez a tény éppen elég, kellene, hogy legyen ahhoz, hogy menekülni akarjak.
A Roxfort nem az a hely, ahol hajlandó vagyok menekülni.
Frusztrált az a levegővétel. És frusztrált az a kérdés. Mert égeti a bőröm. A torkom. A számat. Az ujjaim hegyét, amely már szeretne ráfogni arra a cigire. Minden kis idegemet, mert csak húzzak már el inkább innen. Odabentre, ahol nem néz rám senki, még csak nem is erőlteti meg magát.
Figyelem azt a lassú mozdulatot. Nem az, amire számítok, bár... igazából jelen pillanatban, a saját fejem kis indáiban felakadva már magam sem tudom, igazából mire számítok. Ahogy a szál az ajkai közé csúszik, az valamit teker a mellkasomban. Hát persze. Ez már egészen... látványos szórakozás, ugye? Mint a parádéban szokás. Bárcsak én is úgy érezném magam, mint egy karneváli látnivaló, akibe szíved szerint még egy kicsit azért bele is taposnál, csak hogy tessék.
De aztán felém nyújtja. Amikor már el is engedem a sóvárgást a tüdőcsavaró füstért, amikor már tényleg úgy döntök, hogy ennél? Még a menekülés is jobb. És azt hiszem, hogy úgy bámulok arra a perzselgő kis szálra, mint a valaha volt legnagyobb rejtvényre a világon.
A mozdulat annyira gazellaszerű, hogy agyam szinte nem is regisztrálja. De aztán valahol hátul mégis megteszi. Én pedig csak átveszem a szálat, olyan óvatosan, hogy az ujjaink ne perzseljék egymást, mintha csak nem akarnám messzebbre riasztani.
Csend húzódik, amíg tüdőmre szívom a füstöt. Ahogy kifújom, hogy a szürkeség egymásba gomolyog azon a benti zenétől óvatosan, fáradtan lüktető, télvégi levegőn. Ajkam széle megrándul a látvány ironikusságától, és mégsem... mondok semmit. Mert az előbbi bátorsághoz képest? Hirtelen most mintha minden eltűnt volna.
Nem tudom megfogni, mi maradt a helyén.
A szavakra megrezzen a pillantásom. Olyan, mint egy kisebb robbanás, amely éppen az arc mellett csapódik be, de csak a szele ér el. Mégis oda kell nézned. Katasztrófaturizmus, vagy mi a fene.
Mert látni akarod, ahogy darabokra hullik. Ahogy felcsapódnak a lángok. Ahogy minden elpusztul. Ahogy a levegő fodrosodik körülötte. Ahogy... valami mégis túléli.
Szeretnék nevetni. Tényleg, mocskosul szeretnék nevetni, és ha még tudnék, akkor megtenném. Mert annyira... értelmetlen. Mert nem tudom eldönteni, hogy ez pontosan micsoda. Mert olyan egyszerű lenne hozzácsatolni a megelőző gondolatmenetekhez, ha nem volna ennyire... halk. És semmilyen.
Még ha a semmilyen számomra nem is jelent többet, mint annak a kesernyés élnek a hiányát.
Felbámulok az égre, ma ott könnyebben megtalálnám a választ. De az persze flegma csenddel bámul rám vissza.
Mégis miért gondolnál rólam akármit is.
Mégis miért hiszed azt, hogy tudod, hova tartozok vagy nem.
Mégis miért... vagy te is itt?
Nyílnak az ajkam, és aztán csukódnak. Majd megint nyílnak, hogy helye legyen a cigarettának. És megint csukódnak. A füstöt ezúttal már az orromon fújom ki, mielőtt kijönne vele bármi más is.
Mert nem az. Nem az én világom. De nem is az ellenkezője. Mert nem tartozok ide, tényleg. De máshova sem. Innentől pedig egyszerűen csak a kérdés elveszti az értelmét.
És sokkalta inkább szeretnék visszakérdezni. Még ha tudom is, hogy semmi jogom hozzá.
De aztán megtörténik. Hát persze. A tekintetem visszavillan rá, és ezúttal nem téved el útközben. És a célon sem sétál tovább. Mert a szavai? Az a testbeszéd? Ez már olyasmi, ami beleillik a vázba. Ami megfelel mindennek, aminek az előző nem. Ez már egyértelmű.
És ez már... ez már...
Egyszerűen túl sok ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam. Hogy egyszerűen csak elsétáljak, mielőtt megfázok.
Valami kitör a torkomból. Halkan, nem feltűnően, elsőre... köhögésnek tűnik? Rekedt, száraz, mintha csak túl sokáig üldögélt volna odalent a sötétben. Amit éppen visszahúznak. De aztán... aztán érthetőbb lesz. Kivehetőbb. Tisztább.
Ez nevetés. Egykor legalábbis az volt. Lehunyom a szemem, és kézélemet a szememhez emelem, hogy megdörzsöljem, mintegy fáradt, lemondó próbálkozás, hogy kitöröljem belőle azt a keserű... szórakozást?
- Igen. Persze.
A hangom valahol... lemondó. Frusztrált. De valahol közben... mégsem. Miért nem tudok őszintén és kétségek nélkül haragudni, ha egyszer... Annyira egyértelmű volna? És mégis - előbb érzem meg az elégedetlenség, a türelmetlenség gyógyszerszerű ízét, ami belülről kopog a koponyámban, elég hangosan ahhoz, hogy úgy érezzem, megőrülök tőle.
- Végülis. Valószínűleg megérdemelném, nem? - Jelzésértékűen megemelem kicsit a poharamat, és a szavaim? Ezen a ponton már nem az enyémek. Talán az alkoholé. Vagy talán... - De mondd, Cassia. Kérlek, mondd ki. Mi az, ami arra késztet, hogy minden egyes alkalommal elfordítsd felőlem a fejed? Hogy egy cigarettára méltatsz, de annál többre... egy pillanatig sem.
Valami félredobban bennem. Nem, mert hirtelen... túl közel vagyok a tűzhöz, mert magamra sem ismerek. Hanem mert ismerem a nevét.
De eddig soha életemben nem volt merszemre ki is mondani azt.
És ez valahol végül habozásra késztet. Hogy ha késve is, de felismerjem a saját hangsúlyomat, a saját szavaimat. És vegyek egy mély levegőt, miközben cigarettám lemondón porzik el ujjaim közt.
- Csak szeretném megérteni.

SKYLAR & CASSIA

(https://i.imgur.com/TYTyQxZ.png)

"i'm the life of the party, gold confetti in my hair —
i put on a show for the people, but inside i'm barely there."

✦───༓───✦

Nem bírsz ránézni.

Annyi év nézés, figyelés, a sarkokból, folyosókról, a könyvtár suttogó szentélyének félhomályából. Annyi év, amiben az állkapcsa ívét vésted az emlékezetedbe, az arccsontja szögletességét követted végig újra és újra a tekinteteddel, pontosan megismerve a szeme kékjét, amikor oldalra hajtotta a fejét az ablak felé, hagyva, hogy ráessen a fény. Annyi év, amiben a mozdulatait gyűjtötted, a hallgatásait jegyzetelted, a homlokráncolását, a félmosolyait elemezted, mintha valami szentségtörést követnél el, minta valamihez nyúlnál, ami sosem volt a tiéd. Annyit nézted, hogy elfelejtetted, hogyan kell elfordítani a tekinteted — egészen mostanáig, mikor előtted áll. Most, hogy visszanéz.

És most nem bírod elviselni, hogy a szemed találkozzon az övével.

Gyáva. Mafla. Szánalmas. A cigarettád valami vezekléssé válik az ujjaid között — csavargatod, figyeled, ahogy a vége izzik, szívod be a füstöt, mintha betölthetné azt az űrt, amit az ő tekintete nyit benned. De a füst nem hoz megnyugvást. Már nem. Csak valamit, amit a kezed csinálhat. Valamit, ami mögé elbújhatsz.

A vállaid remegnek. Próbálod a hidegtől valónak álcázni, mintha ez az egész csak az időjárás miatt lenne — pedig a hideg már nem számít. Inkább az, hogy közel van. Túl közel. Közelebb, mint bármelyik emléked róla. És a maszk, amit éveken át építettél — fényesre csiszolt, távolságtartó, érinthetetlen — most úgy csúszik meg alattad, mint a jég.

A hangot, amit kiad, először fel sem fogod. Köhögés, gondolod. Egy félrenyelt füstös levegő. Ösztönből az irányába nyúlsz, tenyered élét emelnéd a lapockáihoz, bocsánat formálódva az ajkadon még mielőtt végiggondolnád — persze, hogy félretüdőzte, persze, hogy te vagy az oka, mindig te vagy mindennek az oka — de aztán felnéz.

Nevet.

Nem kárörvendően. Nem is kedvesen. Csak... nevet. Valami sötét, reszketeg és idegen módon tör ki belőle, mintha egy olyan hang lenne, ami már rég elfelejtette, hogyan kell örülni. Megmerevedsz mozdulat közben, kezed félúton lebeg köztetek, majd gyorsan visszarántod, az ellentétes karod alá rejted, mintha ezzel el lehetne rejteni azt, ami majdnem megtörtént.

Rettenetes a nevetése. Láncdohányos hörgés, mint egy fuldokló tüdő, éveken át lenyelt vízzel tele, amit sosem tudott kiköpni. Mégis — hátborzongató módon — pontosan olyan, amilyennek elképzelted. Persze hogy az. Ez fáj a legjobban. Hogy amit róla képzeltél, amit a félrebillent pillantásokból és árnyékokból gyúrtál össze, nem volt hazugság. Nem igazán.

Olyan hangot adsz ki, ami talán nevetés is lehet — apró, feszült, alig minősül hétköznapinak.

— Ennyit a bulizók egészségéről. — motyogod, a szemed elfordítod róla, mintha ezzel oldhatnád a feszültséget. Mintha a hangod nem árulta volna el a bordáid alatt pattogó remegést.

De aztán újra megszólal.

És mintha minden — a reszketés, a feszültség, az apró nevetésed foszlányai — üveggé dermedne a lábad alatt.

A neved.

Cassia.

Úgy mondja ki, ahogy senki más. Nem keserűen. Nem mint átok, amit köpve fújnak ki. Nem sieti el, nem hadar, helyette minden szótagot azonos súllyal ejt ki — Ca-ssi-a.

A levegő kiszökik a tüdődből, hangtalanul, láthatatlan ütésként. Füst, lélegzet, név — mind eltűnik. Megdermedsz. Nem a hidegtől. Nem a széltől, ami végigkarmolja a karjaid. Azért, mert évek óta azt hitted, senki sem vesz észre. Nem igazán. Az emberek a nevedet látják. A családod nevét. A kötelet a nyakad körül, amivel születtél. Az örökséget, amit nem kértél, de rád kötöttek.

De nem téged. Nem Cassiát.

És most kiderül, hogy ő nézett téged. Nemcsak nézett — látott.

Látta, ahogy elfordulsz. Látta, ahogy lenyeled a szavakat, félrelépsz, eltűnsz a közös munkákból, nem találkozol a tekintetével az órákon. Azt hitted, jól csinálod. Hogy sikerült. Hogy biztonságos maradt a távolság.

De észrevette.

És ami a legrosszabb — igaza van.

A szád kinyílik, majd becsukódik. Amit mondanál — talán amit mondanod kéne — elhal a nyelved hegyén. Az enyhe bólintásod automatikus, üres. Lehet egyetértés. Lehet remegés. Lehet akár a csontjaid összeomlása a súly alatt, amit magaddal cipelsz.

A cigaretta a kezedben már csak hamu, porladó szél. Milyen találó. Az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattál, már el is égett.

Egy elegáns, begyakorolt mozdulattal ejted a földre, figyelve, ahogy szétmorzsolódik.

— Sajnálom, ha zavart vagy kellemetlenséget okoztam. — mondod halkan, a hangod semlegesnek próbál tűnni, de a leheletnyi törés benne elárul. Felnézel — nem csak nézel, találkozol a tekintetével. Legalább ennyivel tartozol neki. — Egyszerűen csak... ilyen vagyok. Ne keress mögötte szándékot.

De volt. Ugye? Nem szándék. Inkább... remény. Egy halk kérés. Egy isten nélküli ima.

Mert valahol akartad ezt. Szükséged volt rá. Nem arra, hogy számon kérjen — hanem hogy megszólítson. Hogy észrevegyen. Hogy megragadjon a válladnál, és arra kényszerítsen, hogy szembenézz vele. Hogy mondj valamit, bármit — végre.

De ilyen dolgok nem történnek meg olyan lányokkal, mint te.

Olyan lányokkal, akik kölcsönzött eleganciából és szögesdrótból épültek. Akiket arra tanítottak, hogyan maradjanak éppen csak elég láthatóak ahhoz, hogy eltűrjék őket – de sose elegendően ahhoz, hogy megismerjék őket. Akik olyan bűntudattól fulladoznak, amit nem is ők követtek el.

Elrejted az igazságot valami más mögé – terelsz. Mindig csak terelsz. A karjaid összefonódnak a mellkasodon, egyik védi a másikat. A hangod könnyednek tűnik, mintha az érzelmeid uralmában lennél, de a szavaid mögötte megfeszülnek.

— Te sem vagy épp könnyen megközelíthető. — mondod, lágyan mosolyogva, ami a legnagyobb erőfeszítéseid ellenére sem érződik valósnak. — Jó páros vagyunk. Két jéghideg váll egymásnak háttal.

Apró, zavart köhögés szakad fel belőled, túl sok őszinteséget mondtál egy lélegzetben. A pillantásod automatikusan a poharára siklik, arra, amit a kezében tartogat — bármilyen félfolyékony kegyelmet.

Álladat finoman bólintod felé, a hangod halkabb, szinte gyengéd, esedező.

— Szabad?

Mert ha méreg van benne, talán az is irgalmasabb, mint ez a pillanat.

Cassia

2005, február

(https://i.imgur.com/GHXZtyl.jpeg)

i am strangely tired - not from having talked so much but at the mere thought of what i still have to say

Az a nevetésnek álcázott szánalom eltereli a figyelmemet annyira, hogy ne vegyem észre a mozdulatot. Pedig ha észlelném? Talán még jelenthetetne is valamit. Nem tudom, hogy mit - rejtvény, amelyet évek óta fejtegetek; de igazából sosem voltak jó bennük. Nem jelenti azt, hogy ne érdekeltek volna. Hogy ne frusztráltak volna annyira, hogy mindenáron rá akarjak jönni a megoldásra. Hogy ne férkőztek volna be a gondolataim hátuljába, hátha egyszercsak, amikor majd nem is számítok rá, válaszra találnak.
Szánalmas próbálkozás ez is, de valamivel muszáj foglalkozni. Akármennyire borzasztóan is hangzik.
Úgy fedezem fel magamban a keserűséget, mint apró, bőr alá fészkelődött üvegszilánkokat. Mintha néha Cryus arcképét is megpillantanám bennük - ez pedig hányingert kelt. Valami riadt vadságot, ami úgy tiltakozik a gondolat ellen, mintha savhoz ért volna. Ami annyira csalódott, hogy szeretnék inkább kibújni a bőrömből, menekülni, valahova, akárhova, bárhova, mintha magam mögött hagyhatnám azt, ami már megtörtént.
Próbálom az alkoholra fogni. Egy részem el is hiszi, hogy az tehet róla. Egy másik pedig már túlságosan összezavarodott, talán megunta már, hogy a személyiségem megmaradt darabjaiból próbálja összeilleszteni a képet, hogy mi vagyok én, és mi valami... egészen felismerhetetlenségig torzult lenyomat.
De gyűlölöm, mikor a szavaim éle Cryus kegyetlenségére emlékeztet. Annyira kétségbeesetten szeretném azt gondolni, hogy ez nem én vagyok.
Egyáltalán minek szólalok meg? Miért követelek hirtelen választ egy olyan kérdésre, amely... valójában teljesen alaptalan? Hiszen nem tartozik nekem magyarázattal. Nem tartozik nekem többel sem, még ezzel a szál cigarettával sem. Miért érződik úgy, mintha... mégis?
Legyűröm az ingert, hogy elfordítsam a fejemet, mert... nem szeretném, hogy azt higgye, nem bírok ránézni. Egyszerűen csak... látom azt a... bizonytalanságot? Zavart? Nem biztos, hogy ezek a jó szavak. Nem biztos, hogy meg tudom állapítani, mit rejt az arckifejezése, mert az annyira keveset árul el, sokkal inkább beszédesek azok az aprócska kis rezzenések mellette. Ahogy tétovázik. Ahogy biccent. Beismerés volna? Valamiért nem annak tűnik.
Nincs jogom olyan állításokat feszegetni, amelyek beismerést érdemelnének.
Ahogy elejti a csikket? Pótcselekvés. Nem azért tudom, mert látványos, hanem mert ismerem. De mégse hunyom le a szememet, mégse fordulok el, ha már itt vagyok, akkor tudni akarom, és ha már ő is itt van még? Ha még nem rohant el, nem hagyott képnél, nem ítélte úgy, hogy minden szavam feleslegesen elvett levegő az univerzumból, amit talán egy kis távolsággal tud majd pótolni? Akkor talán ő is beszélni akar. És ha már kikényszerítettem belőle? Megérdemli, hogy legalább a választ tisztelettel hallgassam.
És tényleg válaszol. Nem egészen... magyarázkodás ez. Nem bocsánatkérés. Nem terelés. És valószínűleg ez a legtöbb szó, amit valaha hozzám intézett egy lélegzetvétellel, mégis... elfogynak a torkomban a szavak, és ezen a ponton? Tényleg kénytelen vagyok elfordítani a fejemet.
Visszaemelem kezemet az archomhoz, hogy megdörgöljem halántékomat, mintha ez a jelentéktelen kis mozzanat képes volna elterelni a helyzet élét. Kellemetlen ízt hagy a torkomban a bennem kavargó bűntudat és elnyomhatatlan indulat, aminek az okát sem értem már igazán. A szavai? Nem tereltek közelebb egyik oldalhoz sem. És talán ez rendben is van, talán... ez éppen tökéletes, hiszen bármi más esetben? Talán ez az egész lehetetlenség elvesztené létezésének jogát, és akkor...
Azt hazudom magamnak, hogy jobb lenne. De valahol, mélyen, ahol még tudok magammal őszinte lenni? Talán egy részem gyászolná.
Megrezzen pillantásom, ahogy folytatja, szemem sarkából pedig egy bizonytalan lélegzet erejéig megáll azon a mosolyon tekintetem, elgondolkodik, mérlegel. És a következő pillanatban? Képtelen vagyok megelőzni azt a mosolyt, amely ezúttal az én számra merészkedik fel.
Két jéghideg váll egymásnak háttal...?
Talán egy fokkal őszintébb, mint az övé. Nem kevésbé szelíd. Nem kevésbé... fakó, mint az az előző nevetés.
Válaszra nyitom a számat, mikor hirtelen felköhög, és a kérésre egy pillanatra sem habozok, mielőtt felé nyújtom poharamat, közelebb mozdulva. Tényleg fogalmam sincs, hogy mi van benne, de már meg se kérdőjelezem, hagyom, hogy igyon, és közben figyelem az arcát, amit... valószínűleg nem kellene? Mert még én is tudom, hogy bámulni illetlenség, de egy részem makacs és háborgó módon azt érzi, hogy mégiscsak jogom van hozzá.
Hogy legalább végre? Ismerjem a szeme színét. Ha már annyira zavart,nhogy még azt sem tudom.
Barna. Pillantása közelebbről sokkal szelídebbnek tűnik, mint amilyennek távolról érződött, bőrömre akaszkodva, kutatva, keresve valami után... ami? Ki tudja. Bármi is volt az, kétlem, hogy valaha is megtalálta volna. Akkor nem nézett volna vissza újra és újra, ugye?
Kivéve, persze, ha... valamiféle sötétséget látott. Nem azt a drámai, feltűnő fajtát, ami néha még a mi háborúmentes évfolyamunkban is végigvonul a folyosón. Azt a... csendeset. Ami csak megpihen egy második gondolatként - mindig másodikként, de mindig ott, mindig figyelve, mindig készen. Azokat az üvegszilánkokat, amikből az ember akarva-akaratlanul is elhagy néha pár darabot a folyosón, a klubhelyiségben, a birtokon, a hálókörletben, a tanórákon. Amik véresek, mikor a tanszünet után végre visszavergődik valahogy a kastélyba.
Vajon... ismeri ezt? Van valami a szemében. Van valami az egész lényében, a szavaiban, abban az elbújásban - egy elpergetett csikk mögé, a pohár mögé, összefont karok közé. Ami nem ismer be, de valahol mégsem... érződik fölényesnek. Nem itt, nem ebben a pillanatban, nem úgy, hogy ránézek, ő pedig végre? Visszanéz.
- Sajnálom - szólalok meg hirtelen, talán egy kicsit még én is megrezzenek tőle, mert a csend... nem volt folytogató, de azért mégis torokközelben pihent meg. És egy pillanatig? Magam sem tudom, mit sajnálok igazából. Azt, ahogy ráförmedtem? Azt, ahogy... éveken át csak akkor pillantottam vissza rá, amikor egy lélegzetvételre elfordult? Hogy sosem próbálkoztam meg mégegyszer, ha a lemondásával találkoztam. Utóbbikért eddig nem volt bűntudatom. Mert egyszerűen csak... rendeltetésszerűnek éreztem. Hogy ez vagyok én.
De valójában egy ideje ez már olyan mentség, amelyet feleslegesen dobálok körbe-körbe.
- Nem szerettem volna bunkó lenni.
Nem ma, nem máskor, sosem. Tényleg nem. Fáj, hogy mégis ilyenné váltam - de nem annyira, mint minden más.
Már csak megszokásból is mozdulnak az ujjaim, de a cigarettának már nyoma sincs, már rég csak por és hamu lábunk alatt a fűben - nincs többé semmiféle pótcselekvés, ami kisegíthet a helyzetben, kénytelen vagyok erőt venni magamon, és szembenézni vele.
- Szóval. - Felemelem államat, hogy újra az ég felé forduljak, ezúttal egy hűvös kis szellőben reménykedek, vagy bármiben, ami egy kis figyelemelterelést nyújthatna. Bár az elmúlt percekben nem igazán figyeltem rá, de most visszatér a szédülés, az a tompa zúgás a fejemben, amitől úgy érzem, hogy mindenem zsibbad, és hirtelen eszembe is jut, hogy egyébként hol is vagyunk. - Jó a buli?
Lehetne vicces, hogy annyira nem tudom, hogy mi mást mondjak neki, hogy egyszerűen csak... terelek. A lehető legszánalmasabb kérdéssel.
De valójában kissé szomorú. Mert mondanám, hogy... kezdjünk friss lapokkal? De tulajdonképpen nincs mit újrakezdeni. Nincs miből visszafordulni. Nincs semmi, ami megállítana hülye kérdésektől.
Visszapillantok rá, és ha közben még hagyott valamit a poharamban? Visszakérem, hogy megkíséreljem elmosni az előző percek keserű gondolatait egy túlcukrozott korttyal.
- Te sem tűnsz annak a fajtának, aki ilyesmi eseményeken ösztönösen mozog.
De persze meglehet, hogy tökéletesen tévedek. Ki tudja, a Mardekár milyen földalatti, titkos szeánszokat tart, ugye.

SKYLAR & CASSIA

(https://i.imgur.com/TYTyQxZ.png)

"i'm the life of the party, gold confetti in my hair —
i put on a show for the people, but inside i'm barely there."

✦───༓───✦

Nem számítasz rá — sem a bocsánatkérésre, sem a mögötte húzódó súlyra. Nem tőle. Nem itt, nem ebben a fagyos éjszakában, amikor már rég beletörődtél a csöndbe. Készen álltál a gúnyra, talán. Egy újabb pillantásra, ami úgy pereg le rólad, mint a víz, ahogyan mindig is tette. De ez… ez valami más. Ez beléd csapódik. Halkabban, mélyebbre.

Még mindig a földet bámulod, amikor meghallod a hangját — puhán, de mintha a széleit valami bűntudathoz túl közeli feszültség tompítaná. Furcsa, hogy az ő szájából hallod. Még furcsább, hogy ennyire közel ér földet benned. Ahol a bordáid feszülnek. Ahol a tüdőd nem mer tágulni.

Úgy beszél, mintha komolyan gondolná. Minden szót. Mintha még mindig ízlelgetné őket. Mintha számítana neki, mit gondolsz. Mintha számítanál. Te.

Ehhez nem vagy hozzászokva. Nem így. Nem tőle. Nem egy olyan fiútól, akit addig akartál elkerülni, ameddig csak lehetett — és most mégis ott áll előtted, súlyosan, mozdulatlanul.

Rá kellene nézned. Megpróbálod. De a tekinteted valahol félúton megakad. Nem tudod rákényszeríteni magad, hogy találkozz a pillantásával, nem akkor, amikor még mindig próbálod megfejteni, mit is jelent ez — hogy látott téged. Igazán. Hogy észrevette mindazokat az elfordulásokat, a kerülő tekinteteket, a kimondatlan szavakat, amiket éveken át nyeltél el magadban.

Mert észrevette.

És a legrosszabb, hogy nem dühös. Nem értetlen. Csak... jelen van. Valóságosan. Csendben.

A szád kiszáradt. Az orrodon át veszel egy lélegzetet, megtartod, aztán kifújod — lassan, halkan. Nem segít, de legalább ad valamit, amire koncentrálhatsz.

Összefonod a karjaidat. Nem a hideg miatt. A tested lángol, a bőröd alatt forr minden, mintha a vér próbálna menekülni tőled. Mintha a tested nem bírná el ezt a pillanatot. Mégis itt vagy, megmozdulni sem tudsz.

— Ne.

A szó kisiklik, még mielőtt tompíthatnád. Nyersen, túl hirtelen, túl csupaszon. Megfeszül az állkapcsod, és nem rá, hanem magadra grimaszolsz. Hogy ennyire bénán jön ki. Hogy nem tudsz jobbat.

— Nem kell bocsánatot kérned.

Most már egyenletesebben. Gyakorlottabban. Mintha már mondtad volna valakinek. Tükörnek, talán. Egy másik életedben.

— Ha valakinek kéne, az én vagyok.

A csend utána megnyúlik, elnehezedik. Már nincs cigaretta, amit a kezedbe foghatnál, nincs mozdulat, amiben elrejtőzhetnél. Minden kifogásod ott hamvad valahol a fűben, és most már csak ez maradt: ő, te, és a köztetek feszülő őszinteség, ami már nem védelem — penge.

Amikor megmozdul, és odanyújtja a kezében tartott poharat, habozás nélkül elfogadod.

Nem kérdezel. Nem nézed meg, mi van benne. Csak emelsz rajta egy keveset, és iszol — óvatosan, de nem túl lassan. Az ital erős. Túl erős. Az íze keserű, túl alkoholos, mintha azonnal el akarna párologni a nyelvedről, még mielőtt megértenéd, mit iszol. És már érzed is, ahogy végigsuhan rajtad, valahol a mellkasod alatt csavarva meg valamit, amit nem tudsz nevén nevezni.

Nem lazít el. De elernyeszt valamit. Egy feszülést, amit eddig nem is tudtál, hogy tartasz.

Néhány korty után visszanyújtod neki. Szinte azonnal. Nem akarod tartani tovább. Nem akarod, hogy azt higgye, többet kérsz. Nem akarsz többet kérni tőle.

Futólag ránézel. Aztán a tekinteted rögtön elkapod. Még mindig nem mozdul. Nem nyúl feléd, nem sürget. Csak van. Ott, ahol más már rég elment volna.

A szél végigsiklik az arcodon, hajszálakat sodor az ajkadhoz. Mélyebbre lélegzel, mintha újra tanulnád, hogyan kell.

— A bátyám miatt vagyok itt. — mondod végül. — Ő hívott el. Nem volt elég jó okom, hogy nemet mondjak.

A szavak furcsán csúsznak ki a szádból, mintha nem lenne teljes joguk létezni. Mintha túl sokáig őrizted volna őket, és most alig találnák a helyüket. Összefonod a karjaidat, szorosabban, mint eddig. Nem a hideg miatt. Az igazság mindig jobban vetkőztet.

— Nem szoktam ilyesmit csinálni. Zaj. Pia. Emberek. Ez az egész... színjáték.

Megállsz. Nem a hatás kedvéért. Egyszerűen csak nehéz továbbmenni. Nehéz beismerni, hogy mindez nem neked való. Nehéz kimondani, hogy nem tudsz része lenni annak, amibe mások olyan könnyedén belesimulnak.

Aztán, szinte vállvonással:

— Meg hát… a társalgások. Nem az erősségem, mint láthatod.

Nem hangzik keserűen. Csak szárazon. Tisztán. Mintha csak megállapítanál valamit, amit mindenki tud, de senki nem mond ki.

Lassan megmozdulsz. Áthelyezed a testsúlyod, mintha tükörként követnéd őt, még ha tudat alatt is. A szemed most egy kicsit tovább időzik rajta — az arcélén, a szeme sarkában húzódó feszültségen, amit csak az vesz észre, aki évek óta figyeli. Aki minden mozdulatát ismeri, anélkül, hogy valaha igazán beszéltek volna.

Nem tudod, miért mondod ki a következőt. Talán az alkohol miatt. Talán mert a csend túl sűrű lett, és most már muszáj valamit visszaadnod.

— Nem gondoltam volna, hogy először itt fogunk beszélni.

Most már felnézel. Kicsit határozottabban. Az állad is magasabban áll. Nem dacosan. Csak úgy, mint aki kezdi elfogadni, hogy ez itt most valóban megtörténik.

— Nem így képzeltem el. De... állok elébe.

A szarkazmus mentőöv. Még mindig segít megtartani a távolságot, de már nem fal. Inkább egy rés az ajtón. Valami melegebb is megbújik mögötte, amit nem tudsz és nem is akarsz teljesen eltüntetni.

Az ital felé bököd az állad, egy apró mozdulattal. A hangod száraz, de már nem olyan éles.

— Talán az segített. Bármi is volt az.

És most végre... nem nézel el. Nem azonnal. Még nem mondtál túl sokat. De most először, talán nem is a maszkod áll ott előtte.

Hanem te.

Cassia

2005, február

(https://i.imgur.com/GHXZtyl.jpeg)

i am strangely tired - not from having talked so much but at the mere thought of what i still have to say

Nem tudom határozottan megmondani, miért is kérek bocsánatot.
Többnek érződik, mint ez a jelenet. Ami önmaga, felszín alatt futó bonyodalmában valójában... végtelenül egyszerű. Lehetne egy egyszerű bocsi - mert talán ez a pillanat karakterében ennyit is ér. De ha az igazságot keressük? Akkor sokkal mélyebben fut.
Sajnálom, hogy nem tudok több lenni, mint az árny, amit csak a sarokból figyelünk, csendesen.
Sajnálom, hogy mégsem tudlak nem megkérdőjelezni.
Sajnálom, hogy nem tudok nem démonokat látni mindenhol.
Sajnálom, hogy még mindig őket keresem a te szemedben is.
Olyan hosszú volna. Talán sosem érnék a végére, ő pedig valószínűleg a negyedénél faképnél hagyna, elkönyvelve, hogy ez sokkal hülyébb, mint gondoltam, és valójában nagyon jól tenné. Egy részem számít arra is, hogy most is hasonló reakcióba ütközök - nem tudnék haragudni miatta. De mégsem történik meg.
Ez az ellenkezés... halk, csendes, mégis őszinte. Eléggé ahhoz, hogy szinte arconcsapjon. Hogy hirtelen erősebben égessen, mint az alkohol, mint egy kurvaerős cigaretta, mint az összes vágás a világon. Szinte érzem, ahogy a szívem csendesen ledübörgi a szavai ütemét bőröm alatt, és akaratlanul is megborzongok.
Lepillantok a pázsitfoltokra lábunk alatt, mintha találnék benne bármi érdekeset - megdermedt sárdarabkák, elporladt cigaretták emlékei, a deres éjszakák gyenge kezdeményei.
Csendben vagyok egy pillanatig, ami már-már kellemetlenné nyúlhat, de én képtelen vagyok benne bármi egyéb hangulatot találni, mint hogy még sosem kértek tőlem bocsánatot, nem igazán - ennyire apróságokért sem.
Még ha nem is kategorikusan teszi meg.
De valójában nincs is rá szükség.
Elég az... inger rá.
Túl hosszúnak tűnik már az a pillanat, mire végre felpillantok. Mikor érezhető, hogy akármit is kerestem? Nem találtam meg a földön, nem.
- Nincsen rá szükség. - Alig szavak. Mégis sokkal inkább azok, mint bármi más, ami valaha elhagyta a számat. - De köszönöm.
És én hajlandó is vagyok ennyiben hagyni. Mert valójában? Nincs más, amit el lehetne mondani - talán tényleg nincsen is semmi másra szükség, és nem is volt soha.

Figyelem a felkavarodó kis hajszálakat az arcában, az ital hűvös a pohár falán keresztül, és belülről kicsit számba harapok, mintha még ízlelgetném saját kérdésemet, azt a furcsa új... hangulatot köztünk. Nem egészen igazi még, nem is tudom, hogy lehet-e az, de más, és ez tulajdonképpen elég valahol. Válaszára csendesen biccentek, és hirtelen?
Megfelelő pillanatnak tűnik, hogy lekényszerítsek torkomon még egy kortyot.
Persze, a bátyja.
Poharam felől pillantok rá vissza, ízlelgetem egy leheletig a kortyot nyelvemen. Lehetne aggasztó is, hogy már az íze is alig van ott, már nem is igazán mar, de inkább csak már teljesen mindegy is.
- Színjáték? Ha engem kérdezel, ennél valóságosabb nem igazán lehet.
Kicsit oldalra pillantok, szemem sarkából figyelem a sötétben fel-fel villanó fényeket, amelyeket a belső tér halványan hány ki magából az udvarra, felénk.
Ha őszinte akarnék lenni? A színjáték sokkal inkább az, amit mi művelünk - nap, mint nap, egymás után, megpihenés nélkül, őszinte lélegzetek nélkül, azt remélve, azt gondolva, hogy egyszercsak majd jó lesz, normális lesz, rendben lesz. Saját magunk cirkuszi bolondjai vagyunk, vágyunk arra, hogy valaki észrevegyen minket, megtapsoljon, és semmi mástól nem félünk jobban igazán.
A következő megjegyzés nyal egy kis mosolyt a számra - óvatos, inkább ismerkedik, mintsem ural.
- Tényleg? El sem tudom képzelni, mi okozhat ebben nehézséget.
Rápillantok, és ekkor már? Az a mosoly szinte őszinte. Valami konkrétan kimondatlan cinkosság, egyetértés, olyasmi, ami túl egyértelmű, mégis elég érzékeny ahhoz, hogy bármelyikünk is komolyan beismerje. Elvesszük az élét, mintha valójában tényleg nem számítana, hogy még egy ennyire egyszerű és alapvető emberi dolog is akadályt teremthet. Beszélgetni.
Visszanézek rá, és hagyom beszélni. Talán mert ez a minimum, amit megtehetek, talán mert van abban valami érdekes, ahogy megteszi - ahogy láthatóan küzd saját magával, gondolatokkal az elme mélyébe láncolva, amiket mozdítani lehetetlennek tűnik, de valóban az? És mert közben a testbeszéde... megváltozik. Aprócska mozdulatokról van szó, olyasmik, amelyek egyébként nem is kellene, hogy feltűnőek legyenek. De... ebben a felállásban egyszerűen nem tud jelentéktelen lenni. Nem úgy, hogy olyan sokáig volt egy előírt, kimondatlan forgatókönyv, amiből most egyszerűen csak... kilép.
Mintha megérdemelném, hogy megtegye.
Összeakad a tekintetünk. Még mindig nem nyitom ki a számat, nem, hagyom, hogy folytassa, mert valahol tudom, hogy ha nem is szeretné, akkor is fogja, mert... van az a pont. Amikor már nem lehet tovább elviselni a csendet, ugye? Amikor egyszerűen már csak kitörik. Akárhol. Bárhol.
Nem szeretnék elnézni róla - mert még a végén nem lesz ott, mikor visszafordulok -, de mikor állával óvatosan a pohár felé bök, mégis moccan a tekintetem, szinte... menekül? Ez már nem személyes. Ez egyszerűen csak bőr alá szabott, ösztönszerű működéselv. Ami nem engedi, hogy túl sokáig nézzem őt, még akkor sem, ha egyszer végre már van kit.
- Mhm. Fogalmam sincs - ismerem be, és talán az elmúlt években először? Beszélni hirtelen egyszerűbbnek tűnik. - Találtam.
Van azért abban valami már-már őszinte könnyedség, ahogy szinte büszkén megemelem a poharat, hogy a számhoz emelve lopjak egy újabb kortyot is. Tényleg erős, tényleg éget, legalábbis egykor biztos megtette - mi sem megfelelőbb bizonyíték erre, mint hogy a korty után különösebb túlgondolás nélkül visszatartom felé a poharat, ezáltal már? Nem külön kérésre. Kínálva.
Ha elveszi a poharat, ha nem, a következő mozdulatom a zsebembe veszet - kérdőjeles, hogy miért csórtam tőle az előbb egy szálat, mikor itt lapul egyébként nálam is egy doboz, de ez? Már nem a jelenbeli énem problémája, a pár perccel ezelőtti pedig túl messzinek tűnik mostanra.
- Tudod... - Szerzek magamnak egy szálat, ajkaim közé csúsztatom, és kiveszek még egyet - én is lenyúltam őt eggyel, most visszakapja. Ez már csak így fair. - Lehet, hogy nem fogsz majd válaszolni, és nem is feltétlenül muszáj. De kíváncsi vagyok; hogyan képzelted?
A felé nyújtott cigaretta, mint egy néma alku - ha ő elmondja, elmondom én is. Persze nem kötelező elfogadni. De kihagyni talán még nagyobb hiba volna, nem?

SKYLAR & CASSIA

(https://i.imgur.com/TYTyQxZ.png)

"i'm the life of the party, gold confetti in my hair —
i put on a show for the people, but inside i'm barely there."

✦───༓───✦

Sosem gondoltad volna, hogy a hallgatásnak lehet íze.

Ennek azonban van. Úgy tapad a szájpadlásodra, mint a por a sírban, fémesen és sűrűn — mint régi vér, mint az el nem ontott szavak, amelyek az összeszorított fogak mögött megalvadnak. Nem a szokásos fajta. Nem a társadalmi hézagok vagy rég elfeledett vacsorák steril csendje. Ez lélegzik. Vár. Úgy ül melletted, mint egy második jelenlét, könyöktől könyékig, nem kérdez semmit, csak tanúja mindennek.

Arra gondolsz, hogy megtöröd. Arra, hogy hagysz valamit — bármit — kicsúszni a szádon, csak hogy kitöltsd az űrt. De van valami súlya annak, amit mondott, valami, amihez nem akarsz túl hamar hozzányúlni. Valami, ami eltörhet, ha túl hirtelen nyúlsz érte.

És már így is eleget törtél össze, nem igaz?

Skylar hangja még sokáig visszhangzik, miután elhallgatott. Elhúzódik. Mint a füst a torkodban. Mint valami, amit nem kellett volna megtartanod.

Nem vártál kedvességet — nem tőle, nem itt. Nem számítottál a bocsánatkérésre, nem akkor, amikor azt hitted, hogy elsétál, vagy kinevet, vagy megforgatja benned a kést, ahogy a hozzá hasonló fiúk gyakran teszik. Fiúk, akiknek maguknak is pengévé kellett válniuk. De ehelyett... megenyhült. Valami mást kínált. Valami éleset a maga szelídségében.

És ez valahogy rosszabb.

Ismered a durvaságot. Erre épültél. Ezen nőttél fel. Ezt élted túl. Édesanyád pálcát tartó kezében él, ahogy a nevedet kimondta, mint egy ítéletet. Túl élénken emlékszel arra az egy alkalomra, amikor bocsánatot kértél, és komolyan gondoltad — egy dadogás, miután megpróbáltál egy házimanót a védelmed alá venni a haragja ellen. Kilenc éves voltál. Aznap tanultad meg, milyen érzés a Cruciatus-átok. Azóta soha nem kértél bocsánatot.

Szóval amikor Skylar azt mondja, hogy "köszönöm", és ez nem kötelezettségként, hanem kegyelemként érkezik — nem tudod, hova tegyed. Szinte azt kívánod, bárcsak ne mondta volna egyáltalán. Mindened megfájdul tőle.

Rápillantasz. Csak egy villanás. Csak annyira, hogy lásd, ahogy a vonásai megnyugszanak, amikor meghallgat, ahogy a szemében ugyanaz a fajta csend van, mint egy vihar után. Van valami nyílt az arcán, valami csupasz. És ez túl sok.

Elfordítod a tekinteted, mielőtt valami hülyeséget csinálnál.

Újra beszélni kezd — valamit a színjátékról. Hogy ez a buli, ez a romos éjszaka a legvalóságosabb, amit valaha is érzett. És ez majdnem megnevettet. Majdnem.

Mert ha ez számára valódi, akkor nem látott téged rendesen a Nagyteremben. Az anyád szalonjában. A tükör előtt reggel hat órakkor, semleges arckifejezéseket gyakorolva.

Az életed abból áll, hogy azt a szöveget szajkózod, amit valaki más írt neked.

— Nos... — mormogod halkan. — ...ha igazad van, akkor azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki még mindig olyan közönségnek színészkedik, amely már rég elhagyta a színházat.

Nem keserű. Még csak nem is szomorú. Csak igaz — annak a csendes, rezignált módján, aki már olyan régóta ugyanazt a forgatókönyvet éli, hogy elfelejtette, hogyan kell improvizálni.

Újra megszólal, valami könnyed, valami... szinte incselkedő, és ez arra sarkall, hogy a szempilláidon keresztül ránézz.

"Tényleg? El sem tudom képzelni, mi okozhat ebben nehézséget."

Saját magad meglepetésére a szád sarka felemelkedik, lassan. Száraz, kissé görbe. A reakció félúton van az önlebecsülés és a felismerés között, hogy talán, csak talán, bóknak szánja. Egy furcsa, mellékes bóknak. A legjobb fajta.

Oldalra billented a fejed, mintha a kezedben mérlegelnéd a megjegyzésedet, mielőtt válaszolnál vele.

— Tudom. Megdöbbentő, igaz? Azt gondolnád, hogy valaki, akit egész életében arra idomítottak, hogy kifürkészhetetlen legyen, mostanra már elsajátította az alapvető emberi interakciókat. — egy pillanatra elidőzöl, aztán egy féloldalas pillantást vetsz rá, nem kapkodva. — Mindegy. Most te következel a túlzott önfeltárással.

Ezt sosem mondanád ki hangosan, de tetszik a hangja, amikor feléd irányul. Mintha valami olyasmi lennél, amit nem csak eltűr — hanem választ. És Merlin, ha ez nem a legveszélyesebb varázslat.

Felemeli a poharát, és figyeled. A szája sarka ismét felemelkedik, most már lágyabban, védtelenül. Egy kis részed felmelegszik, ahogy trófeaként emeli fel. Mintha büszke lenne, hogy talált valamit. Vagy talán csak büszke arra, hogy még mindig itt van.

Amikor felajánlja neked — kéretlenül, könnyedén —, valami ismeretlen szikrázik a bordáid alatt. Egy idegen forróság.

Elveszed tőle. Bólintasz, határozottan, illedelmesen. De az ujjaitok összeérnek az átadásnál, és a pulzusod hirtelen megugrik, mintha valami olyasmire emlékezne, amit még meg sem éltél.

Iszol.

Túl sokat, túl gyorsan.

A legjobb módon éget.

És egy futó, nevetséges pillanatra elgondolkodsz, mit mondana Amycus, ha most kilépne a buliból, és így látna — egy idegen italával a kezedben, szokatlan mosollyal az arcodon, valaki mással beszélgetve, nem csak vele. Elhessegeted a gondolatot.

Ezután egy cigarettát húz elő a zsebéből, és te hangtalanul felhorkantasz.

— Szóval tényleg csak lopkodtad az enyémet. Most már értem. Csak viccelek.... köszönöm.

Elfogadod az ajánlatát, most már ügyelve arra, hogy az ujjad ne súrolja az övét. A cigarettát az ajkaid közé csúsztatod, a másik kezedben a pálcád megrezdül. De mielőtt meggyújthatnád, mond valamit, ami megállít.

"Hogyan képzelted?"

Nem válaszolsz azonnal. Hagysz időt. A cigaretta ott pihen az ujjaid között, meggyújtatlanul, súlyként, ami legalább a kezeidnek ad elfoglaltságot, miközben az elméd lassan örvényelni kezd.

Az első válasz, ami eszedbe jut, kegyetlen. Lenyeled.

A második túl szomorú.

Úgyhogy végül megállsz a lehető legőszintébb válasz pereménél.

— Nem igazán képzeltem el.

A vallomás halkabban esik ki az ajkaid közül, mint ahogy szeretted volna — kicsit nyers, kicsit éles a szélein.

Habozol. A kezed ösztönösen zárul a most már meggyújtott cigaretta köré, mintha védenéd. A tekinteted ismét lesiklik, és amikor legközelebb megszólalsz, a hangod már más. Még mindig száraz, de lágyabb. Valami sebezhetőség közelében, szarkazmusba burkolva.

— Azt hittem, nem is tudod a nevem. Egy ideig. Úgy… könnyebb volt.

Kicsúszik, mielőtt megállíthatnád.

És ezúttal nem is próbálod visszaszívni.

Találkozik a tekintetetek, most már teljesen. A benti fény pont annyira esik az udvarra, hogy éppen elég fényt vessen az arcára — épp csak annyit, hogy lásd, hogyan lágyulnak meg a vonásai, hogyan válik szinte... kedvessé. És éppen ez az, ami fáj. Úgy néz ki, mint akit talán egyszer lerajzoltál volna — gyerekként, amikor még hittél abban, hogy bármit meg lehet menteni.

Nem mosolyodsz el, de nem is nézel félre.

— Talán valami jeges közönnyel számoltam. Rideg pillantások, talán egy halálos átok. Valami klasszikus tragédia.

A hangod tompa, de nem bántó.

— Tudod, igazán kiismerhetetlen vagy, és ez... bosszantó.

Oldalra pillantasz — valami halvány, kesernyés mosoly kíséri. Vagy csak megkönnyebbülés, hogy az első beszélgetesek nem úgy alakult.

— De meglepően... civilizált vagy. Emberi. Már-már zavarba ejtően.

Még egy szünet.

És aztán — valami lágyabb. Nem egészen tréfa. Nem egészen biztonságos.

— És... olyan vagyok, mint amilyennek elképzeltél?

Nem nézel rá, amikor kimondod. Csak egy apró mozdulat, egy vállrándításnyi elterelés — mintha nem számítana.

De számít.

És most először, őszintén reméled, hogy képes gyönyörűen hazudni.

Cassia

2005, február

(https://i.imgur.com/GHXZtyl.jpeg)

i am strangely tired - not from having talked so much but at the mere thought of what i still have to say

Azt hiszem, nehéz kitörölni valamit, ami ezen a ponton már izommemória.
Túl fiatalon kellett megtanulnunk, hogy az, ami természetesen, ösztönből jönne, végérvényesen eltörölendő, gyűlölendő, elnyomandó - és ki kellett találnunk, mit illeszthetünk a helyére, mi az, ami megfelelő, ami beleillik abba a környezetbe, amiben mozogni kényszerülünk, mi az, ami nem érdemel büntetést.
Látom rajta. Valami hasonlót, mint saját magamban, és ez megijeszt - mert kicsit olyan, mint tükörbe nézni, és hol találkoznál legkönnyebben a saját démonjaiddal, ha nem visszapillantva önmagadba? Megijeszt, mert tudom, hogy ha én látom őt, akkor ő is lát engem, és ez olyan, mintha bőrömet feszegetnék, mintha megpróbálnának letépni egy réteget, amihez azelőtt inkább csak kurvára senki sem nyúlt, mert ugyan miért tette volna, mi értelme lett volna? Lehetnénk mi is okosabbak, tudhatnánk, hogy inkább hagyjuk, jobb érintetlenül hagyni, de... van valami a kimondatlan egységben, abban az elpillantott megértésben, ami mégiscsak kíváncsivá tesz. Rád sosem volt kíváncsi senki, nyilván egyedül az az ember, aki saját maga töredékét látja benned; tudni akarja, hogy hol ér véget, és hol kezdődsz te.
- Nem a te hibád. - Mert nem lehet az. Nem azért fél attól, hogy valaki meglátja, mert így született - akkor sem, ha Cassia a pillanatban, amikor világra jött, olyan súlyos béklyók közé érkezett, amelyeket valószínűleg el sem tudok képzelni. Mert az a név mindig ott kopoghatott elméje hátuljában, fenyegetésként, vagy épp színlelt, feketébe bújt biztonságként. Amitől inkább menekülne, de azért olykor? A karjai közé rohanni is érthető.
Persze, nem tudom, hogy mi történt vele. Akármennyire is lássam azokat az összeérő kis pontokat, mégis ott van a lábunk között a szakadék, aminek az alján túl sötét dolgok várnak. De vannak... apró kis rezdülések, amik egész képet próbálnak alkotni. Nem teszik meg, nem tudják megtenni, de valami kezdetleges megszületik.
A kontraszt közte és a bátyja között - az egyik szerepel, él, a másik csendben megfigyel, visszahúzódva, már-már elbújva, de nem gyáván, büszkén és ridegen, érinthetetlenül, de mégsem kegyetlenül. Az egyiket már azelőtt érzed, mielőtt megpillantanád, a másikat pedig csak akkor, amikor már eltűnt, és azon gondolkozol, hogy mi az, amit maga után hagyott? Két annyira különböző íz, mézédes, már-már túl édes édes eper, és valami sokkal visszafogottabb, valami sokkal kevésbé egyértelmű, valami... kissé földes, már majdnem keserű, de nem, mégis valami, amit ha egyszer megkóstolsz, újra és újra eszedbejut, mert tudod, hogy még nem fedeztél fel benne mindent - mint egy különleges teafű, mint virágszirmok és fűszerdarabok langyos vízben.
Egyikből sem elég egy harapás vagy korty, de annyira máshogy.
Különleges az a mosoly is az ajkain. Talán nem is igazán mosoly, de magunk között? Veszem a bátorságot, hogy elkönyveljem annak mégis. Figyelem, ahogy megszínezi az arcát, hogy mintha hirtelen egészen más fényben tűnnének vonásai tőle.
A felvetésre hümmögök egy kicsit.
- Én? - Oldalra vezetem kicsit tekintetemet, hogy végigfusson az udvar fakó, foltos zöldjén, az esti fényben eltompult, messzinek ható tájon. - Szerintem nehéz úgy tanulni, ha nincs előtted példa. Pontosabban... nem a megfelelő, ami azt próbálja megmutatni, hogy mit csinálj, hanem éppen azt, hogy mit ne.
Visszatartom a lélegzetemet egy pillanatig.
- Az sem segít, ha lépten-nyomon büntetésbe futsz, amiért nem úgy teszel, ahogy szerintük kellene. Összezavar.
Visszanézek rá, és igazából? Nem egyértelmű, hogy a szavaim rá, vagy magamra irányulnak-e. Talán kicsit mindkettőnkre. Ki tudja; talán egyikünkre sem? Talán csak elnyújtott, részeg gondolatok, amelyeken sokkal édesebb így elmélkedni, mint józanon - mert akkor olyan élesek lennének, hogy vér csordulna belül tőlük.
-...hogy ki az, akinek lenned kell, és ki az, aki... te vagy? - teszem hozzá valamiért, de miért? Magam sem tudom. Valószínűleg tényleg csak az alkohol. - Vagy szeretnél lenni. Vagy szerettél volna. Mindegy is.
Inkább terelek - kortyokkal, cigivel, mert az könnyebb, mert az megfoghatóbb, még ha közben be is árulom magam. Szavai már-már... játékos élétől akaratlanul is mosolyra rándul a szám, ötvözve valami mélyről jövő, pofátlanul ártatlan pillantással, aminek helye sincs, mert igaza van, meg amúgy sem tudom, hogy hol született meg, de igazából mindegy is. Kivillannak egy pillanatra a fogaim a mosolyban, ahogy megízlelem a cigarettát.
- Tudom, bűnös vagyok. Remélem, azért meg tudsz bocsátani.
Tudom, hogy túl sok az a kérdés. Egyáltalán hogyan is lyukadtunk idáig, ennyire rövid idő alatt? Ennyire hirtelen, ennyire egyik szóról-a másikra, ennyire kibogarászhatatlanul? De már kimondtam, Cassia pedig elfogadta azt a cigarettát, innentől nincs menekvés, akármennyire is érzem egyébként, hogy lehet, jobb lenne, ha volna - ez már tényleg csak természetes ösztön ismét, amelyet? Saját magam zavartam sarokba, meglehetősen frusztráló paradoxonként.
Nem tetszik ez nekem.
De lehet csak azért, mert ez hirtelen? Friss levegő, ami évek után annyira égeti a tüdőmet.
Habozik. Habozik, visszalép, hátrálna, de mégsem teszi igazán, és mindkezek között? Mégis válaszol. A lélegzetem kicsit lassabb lesz tőle, túl sokáig tart egy-egy slukk, már fáj a tüdőm, a torkom, már szédülök. De a szavaitól? Hideg borzong végig a gerincemen, bőr alatt olvad, mint a jeges fém, mint a kihűlt vér.
Nem kapom el a tekintetemet, ahogy rám néz. Ezúttal nem. Figyelem, és magamba szívom a szavait - valahogyan, valamiért megszületik az igény, hogy az alkohol mámorán át is emlékezni akarok rájuk. Holnap reggel felkelve azt gondolni, sőt, biztosnak lenni benne, hogy ez megtörtént, és nem csak egy elillanó, kegyetlen álom volt.
Rideg pillantások, talán egy halálos átok. Valami klasszikus tragédia.
Megborzongok a gondolattól, belülről épp csak annyira harapok ajkamba, hogy az aprócska zsibbadás elterelje valamennyire a gondolataimat. Nem teszi. Egyszerre tudnék nevetni, amiért ilyen feltételez rólam - tényleg, rólam -, egyszerre pedig... elszörnyedek, szeretnék közelebb lépni, szeretném, ha látná, hogy ez nem én vagyok; de talán tudja is, látja is, mert akkor nem mondaná, ugye?
Valahol... elkeserítőek a gondolatok, amelyeket megoszt. Valahol pedig annyira fájdalmasan valóságosak - és ez még szomorúbbá teszi.
És hihetetlen. Hihetetlen, hogy hogyan tud egyik lélegzetvételről a másikra így reagálni a fejem, mert... mert a következő mondat, ahol "meglepően civilizáltnak" nevez? Képtelen vagyok visszatartani, felnevetek tőle. Még mindig nem tökéletes, de már sokkalta jobb, mint legelsőre. És magam sem tudom, hogy ezt bóknak vegyem-e, vagy inkább... kritikának? Fenyegetésnek? De valahogy minden ízében vicces.
- Köszönöm, ezt még - meglepő módon, tudom -, sosem mondták rám. De mostmár ki fogom kérni magamnak, amikor csak lehetőséget látok rá.
Már-már... szórakozó éllel pillantok rá? A terv az, még akkor is, ha muszáj vagyok elmosni egy slukkal, mielőtt tovább vigyorognék. Nem is tudom, mi ennyire kurvára vicces. Lehet, hogy tényleg csak szánalmasan részeg vagyok.
Valamiért már nem érzem magam annak.
Az a kérdés pedig már inkább szívfacsaró, mint vicces. Olyan, mintha nem is ő tenné fel - egy része, amit már olyan régóta próbál magában elnyomni, általában valószínűleg sikerrel. Nem tudom, minek az érdeme az, hogy most mégis kimerészkedik belőle. Akárhogy is? Nem vagyok olyan hideg, hogy ne értékeljem.
- Nem. - Egy pillanatnyi gondolkodás sem telik el; talán megijedhet tőle. Túl határozott, túl egyértelmű, még én is érzem, hogy nem illik hozzám. De hirtelen tényleg azt érzem, hogy ennél nem sok dologban voltam valaha is biztosabb. - Egyáltalán nem olyan vagy, mint amilyennek képzeltelek.
Ujjaim nem létező ritmust dobolnak le a pohár oldalán, ha útközben visszakerült hozzám. Próbálok arra fókuszálni, mintha ez megmenthetne az őszinteségtől - de már elkezdtem, innen már kibaszott gyáva dolog volna kihátrálni, és végtére is, egykor griffendéles voltam, akkor legalábbis biztosan, amikor a süveg kiáltotta, nem?
- De ez jó. - Mégiscsak folytatom. Ő lehet, hogy imát mond érte, én valószínűleg gyónni fogok miatta, holnap, másnaposan egészen biztosan. - Megmondom őszintén, egy kicsit... túlértékelsz. Ha valamelyikünkkel kapcsolatban halálos átokra számítottam volna... az inkább a te pálcádból indult volna. Legalábbis, azt gondoltam.
Végre felpillantok. Magam sem tudom, hogy miért.
- Ha olyan lennél, amilyennek képzeltelek, akkor... valószínűleg már nem lennél itt, kezdésnek. Másrészről, találtál volna valamilyen módot arra, hogy... - Habozok egy pillanatra, nem tudom, hogy hogyan fogalmazzam meg, hogy ne hangozzon borzasztóan, elkeserítően szánalmasan, nevetségesen. -...hogy heget hagyj. Valahol. Ha nem is... konkrétan.
Mert mindketten tudjuk, hogy a legveszélyesebb sérüléseknek nincs szükségük arra, hogy a bőrt is felszántsák.

SKYLAR & CASSIA

(https://i.imgur.com/TYTyQxZ.png)

"i'm the life of the party, gold confetti in my hair —
i put on a show for the people, but inside i'm barely there."

✦───༓───✦

Figyelmesen, szinte bántó élességgel hallgatod.

Skylar szavai — egyszerűek, nyersek, sallangmentesek — mégis rétegeket bontanak le benned, egyenként. Minden kimondott mondatával egy kicsit mélyebbre nyúl. Egy kicsit közelebb húz valamihez, amit talán sosem akartál, hogy bárki is megérintsen.

Az érzés olyan, mintha a föld — a biztos, szilárd talaj a lábad alatt — lassan kihátrálna alólad, és a határ kettőtök között — ami még nemrég olyan egyértelmű volt, olyan megnyugtatóan éles — most mintha szétolvadna.

Ahol ő véget ér, ott kezdődsz te.

Ahol te szakadnál meg, ott épül bele ő.

Nem gondolkodsz, nem mérlegelsz — csak válaszolsz, mert a válasz már ott feszül a bordáid mögött, régóta, türelmetlenül.

— A büntetések megmérgezik az iránytűt. — A hangod száraz, de nem törékeny; pontos, mint egy penge, amit célzottan dobsz a sötétbe. — Egy idő után már azt sem tudod, merre lenne az előre.

Egy lélegzetvételnyi szünet. Nem menekülés — inkább egy rövid fejhajtás az igazság előtt.

Aztán visszanézel rá. Teljesen. Nyíltan.

És keresed a szemében azt, amiről — ki tudja miért — biztos vagy benne, hogy ott lesz: megértést. Ismerős fájdalmat. Valamit, ami egy pillanatra híddá feszülhet kettőtök között.

— Csak azt tanulod meg... — folytatod még halkabban, még élesebben. — ...hogyan legyél láthatatlan.

És ebben az egyszerű, kíméletlen mondatban valahogy ott van minden: a gyerekkorok, amik túl korán véget értek. A bűnök, amiket sosem követtetek el, mégis megfizettetek értük. Az évek, amiket álcákban éltetek le, csak hogy ne keltsenek feltűnést azok a tüzek, amelyek belül égették szét a csontjaitokat.

Egy halvány mosoly — nem örömteli, nem diadalmas, inkább... keserédes — suhan végig az arcodon, mintha bocsánatot kérnél valamiért, amit elmondtál, de visszavenni már nem lehet.

Lehajtod kicsit a fejed, a hajad árnyékként borul az arcodra, és egészen halkan, de most már szinte mosolyogva mondod: — Talán mindketten csak... rossz kérdésekre keressük a válaszokat.

Az ujjaid automatikusan követik a mozdulatot, ahogy a cigarettát ajkaid közé emeled — lassan, kimérten húzva belőle egy slukkot, mintha ezzel is időt akarnál adni magadnak, hogy ne remegjen meg a hangod az utolsó szavaknál.

De mégis kimondod.

Mert ez az igazság, amit már nem tudsz, nem is akarsz visszatartani.

— De most már legalább tudjuk... nem vagyunk egyedül a tévedéseinkkel.

És akkor —

Nevet.

Ismét nevetni kezd, halk és meleg vibrálással a csontjaid között, és amikor meghallod, valami gyöngéden, szinte észrevétlenül megreped benned.

Számítanod kellett volna rá.

Tudnod kellett volna, hogy bármilyen képet is alkottál róla — komor, hideg, mozdíthatatlan, mint egy borús égbolt, mint egy kitörni készülő vihar —, az már az első pillanattól kezdve téves volt.

Skylar nem úgy nevet, mint aki csak tetteti. Nem méri meg minden lélegzetvételét, mielőtt szabadon engedné az éjszaka hűvös levegőjébe. Nem — úgy nevet, mint aki egy röpke pillanatra elfelejtette, hogy valaki másnak kellene lennie. Valakinek, aki keményebb. Sebezhetetlenebb.

És valahogy ez az apró, hanyag hang jobban felmelegít, mint a cigaretta parázsa az ujjaid között. Bőröd alá szivárog, váratlanul és hívatlanul, belemar azokba a helyekbe, amikről azt hitted, már rég jégpáncél fedi őket. Természetesen megpróbálod elfojtani ezt az érzést — mindig, mindent csak elfojtasz —, elásva a megszokás, a cinizmus, és a lassú, gépies füstszívás rétegei alá.

De az érzés nem hajlandó teljesen kihunyni, és talán éppen ez az, ami a leginkább megrendít.

Nem mosolyodsz el — az túl sok lenne, túl hamar, túl valóságos — de ahogy a gerinced elernyed, az állad kissé megemelkedik, a pilláid pedig lejjebb ereszkednek egy majdnem gyengéd mozdulatban, mégis elárulnak.

Mellette túl könnyű a létezés.

És éppen ez a legfélelmetesebb az egészben.

Átpillantasz rá a füstön keresztül, tekinteted szándékosan siklik végig a rakoncátlan hajon, a szájon, amely lusta humorral görbül, azon, ahogy a kezében tartja az italát, mintha észre sem venné, hogy közben dédelgeti. Egy pillanatra — alig hosszabb ideig, mint egy szívdobbanás — elhiszed, hogy talán csak álmodtad azt a fiút, akit látni számítottál. A fiút, aki a sebhelyei mögül gúnyosan nézne rád. A fiút, aki a Carrow nevet, mint méreggel átszőtt szövetet látná a bőrödbe hímezve. A fiút, aki ösztönösen tudná, hogy akaratlanul is sebeket, vágásokat ejtesz másokon, hogy puszta szavaiddal is romokat hagysz magad után.

És egy lélegzetnyi, ostoba pillanatra majdnem elhiszed, hogy talán tényleg ezt jelenti, amikor azt mondja, nem olyan vagy, amilyennek elképzelt.

Hogy rosszabb vagy.

Hogy túlságosan az apád lánya vagy, túlságosan a nagynénéd árnyéka, minden hidegségeddel és kegyetlenségeddel, amit erőnek akarsz álcázni.

De megérted.

Mert megtanultad — fájdalmasan és lassan —, hogy nem csak a szavakra kell figyelni. Figyeled, hogyan vesznek levegőt az emberek, amikor beszélnek. Figyeled a kis szüneteket a magánhangzók előtt, azt, hogyan billentik meg a fejüket, mintha nem tudnák eldönteni, maradjanak-e vagy fussanak.

És Skylar — Skylar nem hátrál meg.

Nem húzódik össze, nem készül vicsorogva védekezni, nem élez szavakat fegyverré.

Egyszerűen csak... meglepődött.

Meglepődött, hogy ott, ahol romokat várt, még valami él.

Meglepődött, hogy te nem a rom vagy maga, hanem valami, ami még mindig ott áll benne — és még mindig lélegzik.

Egy részed — az a vakmerő, kíváncsi részed, ami mindig is szét akarta szedni a dolgokat, csak hogy megértse, hogyan működnek — majdnem felnevet az abszurditáson. Mit is gondoltál, Cassia, mit tettél volna, ha elhúzódik tőled? Széttépted volna szavakkal? Felvágtad volna a bordáit, hogy meglásd, mi az a ritka, eszelős dolog, ami ott, legbelül dobog? Megtennéd. Megtennéd, mert könnyebb lerombolni egy rejtélyt, mint hagyni, hogy az romboljon le téged. Elég jól ismered magad ahhoz, hogy ezt beismerd.

És mégis — most, hogy itt áll előtted, kissé esetlen bájjal, oldalpillantásokkal, kínált cigarettával, és egy olyan melegséggel, amit nem tudsz hova tenni — most, pengeéles, könyörtelen tisztasággal érted meg: nem akarod bántani őt.

Meg akarod ismerni.

(És talán — csak talán — szeretnéd, ha ő is megismerne téged.)

Lassan szívsz bele a cigarettába, a füst kísértetként gomolyog körülötted — mint valami, amiről még nem döntötted el, hogy elűzöd vagy magadhoz öleled. A tüdődben égő érzés ismerős, üdvözölt fájdalom. Valami szilárd kapaszkodó, miközben a többi részed veszélyesen hajlik valami felé, aminek még nevet sem tudsz adni.

Amikor végül megszólalsz, a hangod mélyebb, mint általában, száraz, mint a porrá tört csont, de hiányzik belőle a szokásos, recés él.

— Azt hiszem, meg kellene sértődnöm. Megannyi energia, amit arra pazaroltál, hogy valami hidegvérű gyilkost képzelj el.

Egy pillanat szünet. Szándékos. Szike, nem kalapács. Épp csak annyira billented oldalra a fejed, hogy elkapd az arcára ülő kifejezést, ahogy a félholt csillagok fénye megérinti a szájának ívét.

— Bár… — leheletfinoman lepöccinted a hamut a cigarettáról, egy lusta, szinte közömbös mozdulattal. — ...könnyen tudok csalódást okozni.

A szavak keserűek, de valami sötét szórakozottság is összefonódik bennük — egy ősi, ismerős öröm: az alábecsülés tudatos választásának gyönyöre.

Egy pillanatra mozdulatlanná dermedsz utána. A csend elnehezül, vastagabbá válik, de nem kegyetlen — nem itt, nem vele. Aztán, szinte túl halkan ahhoz, hogy a világ meghallja:

— Örülök, hogy nem olyan vagyok, amilyennek képzeltél.

A vallomás érdesen kaparja meg a torkodat, miközben kiszabadul belőled. Idegennek hat. Ismeretlennek. Olyan vallomásnak, amit sosem lett volna szabad kimondanod.

Elfordítod a tekinteted, a dércsípte udvar felé, ahol a sötétség egyre nehezebben telepszik meg — és érzed köztetek a távolság rezgését: feszült, sajgó, egyetlen kézmozdulattal szétvágható dolgot.

De nem mozdulsz.

Ehelyett lassan kifújod a füstöt, és újra felé billented az állad, a hangod halkabbá, érdesebbé zuhan.

— Ami a hegeket illeti…

Megengeded magadnak a leghalványabb mosolyt — olyan rövidet, hogy csak akkor veheti észre, ha igazán figyel.

— Adj egy kis időt.

Nem nézel rá, hogy lásd, hogyan veszi. Nem kell. A szavak ott maradnak kettőtök között, finom, halálos súllyal — mint egy ígéret. Vagy talán egy figyelmeztetés. És tudod: elég éles ahhoz, hogy megértse a különbséget.

Kifújod a levegőt, a füst felkúszik és elenyészik az egyre vastagabb sötétben — és valahol a bordáidban, a fagyos élek és a régi páncél alatt, érzed.

Egy furcsa, nehéz borzongást.

Nem pillangók.

Kések.

És mindegyik, lehetetlenül, lehetetlenül -
őfelé hajolnak.

Roxfort RPG

2004/2005-ös tanév => Roxmorts => A témát indította: Mrs. Norris - 2021. 01. 27. - 12:34:47