Oldal nyomtatása - 2. emelet - Varázsbűn - üldözési Főosztály; Varázshasználati Főosztály

Kihallgatás

(https://i.pinimg.com/564x/a2/e5/56/a2e5569b2782380f86e8ce913567d9a7.jpg)

Mr. Benjamin Fraser

2001. október 18. 9:30

You are not alone
I will always be waiting
And I'll always be watching you
Speak to me, speak to me, speak to me

outfit (https://i.pinimg.com/564x/4d/74/27/4d742719d12dc77c7b4ea0a6218dcc96.jpg)

Sosem soroltam a kihallgatásokat az erősségeim közé, de nem volt más választásom, mint részt venni ebben az egészben. Úgy tűnt megint zavaros időket élünk, így aurorként teljesítenem kellett a kötelességemet, akkor is, ha egyébként csak megtűrtek itt nagyjából. A Minisztérium még mindig nem ugyanaz a hely volt, amit régen megkedveltem. Régen – vicces ez a szó, hiszen már nem is igazán emlékeztem, hogy mit kedveltem benne régen.
Benjamin Fraser nagyon fiatal volt, legalábbis a pergamenen lévő adataiból erre következtettem. Egy gyereket nem állt szándékomban megfélemlíteni, azért nekem is vannak érzéseim, akkor is, ha nem mutatom ki őket. Nehezen tudtam elhinni, hogy bármi köze lett volna az eseményekhez, de a neve mégis felmerült – ahogy a bátyja neve is. Nem akartam tudni semmit sem a magánéletükről, csak annyit amennyi a papíron állt. Mióta rólam is suttogtak ezt-azt azért kételkedve hittem el bármit is, amit mások állítottak de talán jobb is volt ez így, hiszen tiszta fejjel tudtam ítélkezni.
A kihallgatáshoz egy igen pici szobát kaptunk, eléggé telített volt ma minden hely. Reméltem, hogy Mr. Fraser emiatt nem fogja frusztráltan érezni magát, ha minden igaz amúgy sem fogunk sok időt itt tölteni. Bár megmondom őszintén a túlzott elővigyázatosság még engem is idegességgel töltött el. Mielőtt bemehettem volna az apró kis szobába háromszor is igazolnom kellett magamat az ajtó mellett álló két aurornak, ami csak azért volt vicces, mert a kollégáim voltak és ma korábban még találkoztam is velük, amikor beértem a parancsnokságra.
A magam részéről jobban örültem volna, ha kivezényelnek inkább valahova, a megfigyelés és a kutakodás mindig is jobban ment, mint a kérdezősködés. Nem szerettem mások életében turkálni, most pedig amúgy is elég kényes témáról volt szó.
– Üdvözlöm, Mr. Fraser, ha kér egy teát vagy valamit, akkor ne szégyenlősködjen – köszöntem a fiúnak, miután végre beengedtek és leülhettem vele szembe az asztalhoz. A szoba teljesen üres volt egyébként az asztalon és a két széken kívül amiben ültünk. – Irene Liu vagyok, az Aurorparancsnokságon dolgozom, én fogom ma kihallgatni önt. Köszönöm, hogy befáradt a Minisztériumba, kezdjünk is bele, jó? – kérdeztem és bátorítóan rá mosolyogtam. Nem akartam feszültséget kelteni, éppen elég lehetett neki, hogy egy ilyen szobában kell ülnie és kérdésekre kell válaszolnia. Az a baj, hogy ez a kihallgatás tényleg véresen komoly volt. Úgy értem, hogy ez itt nem csak egy rossz álom volt, hanem a valóság és ha nem tud segíteni vagy gyanús lenne a viselkedése, akkor bármi történhet vele. Ezzel biztosan tisztában is volt, én azonban nem akartam neki ártani még véletlenül sem.
– Ne izguljon, én sem igazán szeretem a kihallgatásokat – mondtam csendesen, hátha a másik két auror hallgatózik odakint. Nem mellesleg pedig tényleg jobb lett volna, hogyha a körülményekhez képest azért nyugodt marad, miközben beszél. – Feltételezem tudja, hogy a Mágikus Szeszély körüli tömeges balesetek miatt vizsgáljuk önt és a bátyját is. Csak annyit kérek, hogyha van valami, amit esetleg tud ezekről a balesetekről, akkor mondja el nekem. A legapróbb részlet is számíthat. – tettem hozzá és türelmesen vártam a válaszát.

18/10/2001 - 9:40
● IRENE ●
⭃ Miért én? ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/ff/f5/ba/fff5bab6c14050912785b1a4901c06f7.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/330853789/superthumb.jpg?t=1558934375) (https://data.whicdn.com/images/346188224/superthumb.jpg?t=1593767991) (https://data.whicdn.com/images/299081852/superthumb.jpg?t=1507735593)

It's the year of the snake
Friends are overrated, so let's make no mistake
I watch from a distance while you poison the lake
A trail of ash that you leave in your wake
Knock me down, but I get back up
In the rain, I feel no pain from the cuts
Too much pain, is it ever enough?
In the rain and I'm filling my guts

rettenetesen hülyén éreztem magam a Minisztériumban, valahogy annyira lehetetlen volt elképzelni, hogy apám itt dolgozott. Valahogy nem illettek hozzá a falak... Nem mintha nagyon illene hozzá, hogy egy koporsóban fekszik a kriptánk mélyén Chrissie-vel együtt... Egy pillanatra megtorpantam, néztem a foylosót magam előtt. Tököm sem tudta, hogy mi a francért rángattak be ide. Vagyis de, egy részem valamiért rohadtul sejtette, hogy valamennyire Aiden miatt. Mert ha Aiden belekeveredett valamibe akkor valahogy én is megszívtam. Vagy ez volt fordítva. Mi a szarba keveredett megint. És még én vonzom a bajt, mi? Amúgy is késésben voltam, és még kedvem sem volt a bátyámról beszélgetni senkivel sem. Az utóbbi időben semmit nem tudtam róla, és ez kibaszottul zavart.
Végül nagyjából tíz perc késéssel egérkeztem a helyszínre, mert valahogy sosem akartam időben odaérni sehova sem. Túlságosan elhittem magamról, hogy én márpedig megtehetem azt, hogy kések. Mi Fraserek már csak ilyen drámaian büszkék voltunk.
Ahogy végre beértem a terembe, igyekeztem magam mutatni, de már persze forrtak bennem az indulatok, hogy hevesen nekiessek az aurornak, hogy de mégis mi a szarért hívtak be. De inkább visszafogtam magam. Ahogy megpillantottam a nőt, meg pláne nem akartam kiosztani, mert voltam annyira lovagias, hogy velük rendesen viselkedtem. Leültem egy székre és összefont kezekkel méregettem.
– Üdvözlöm, Mr. Fraser, ha kér egy teát vagy valamit, akkor ne szégyenlősködjen.
- Egy sör jól esne - eresztettem meg egy laza vigyort, mintha minden rendben lett volna. De kurvára nem volt rendben semmi sem. Már négy éve semmi nem volt rendben.
- Irene Liu vagyok, az Aurorparancsnokságon dolgozom, én fogom ma kihallgatni önt. Köszönöm, hogy befáradt a Minisztériumba, kezdjünk is bele, jó?
Megforgattam a szememet, majd hátradőltem a székben, s onnan fürkésztem a nő arcát. Idétlenül éreztem magam, hogy itt ülök és nem értettem hogy mi miatt.
– Feltételezem tudja, hogy a Mágikus Szeszély körüli tömeges balesetek miatt vizsgáljuk önt és a bátyját is. Csak annyit kérek, hogyha van valami, amit esetleg tud ezekről a balesetekről, akkor mondja el nekem. A legapróbb részlet is számíthat.
Felvontam a szemöldökömet és pislogás nélkül bámultam rá. Nem igazán értettem elsőre, hogy miről beszélt. Mármint tudtam a Szeszélyről, szeretett engem is szivatni, de eddig nem igazán foglalkoztam azzal, hogy tömeges balesetek is voltak... De ha már így behívtak tuti szándékos balesetekről volt szó, gondoltam. De még mindig nem értettem miért hívtak be engem.
- Hát gőzöm sincsen - válaszoltam. - Egyáltalán kinek az ötlete volt, hogy behívjanak mondjuk pont engem? Meg minek keresek itt pont én? - kérdeztem, majd sóhajtottam egyet. - Nem tudok semmit - vontam meg a vállamat.
Fasza, hogy feleslegesen cseszem el itt az időmet tök érthetetlen okból, ahelyett hogy besurrantam volna Raylához a Roxfortba.

Kihallgatás

(https://i.pinimg.com/564x/a2/e5/56/a2e5569b2782380f86e8ce913567d9a7.jpg)

Mr. Benjamin Fraser

2001. október 18. 9:30

You are not alone
I will always be waiting
And I'll always be watching you
Speak to me, speak to me, speak to me

outfit (https://i.pinimg.com/564x/4d/74/27/4d742719d12dc77c7b4ea0a6218dcc96.jpg)

Őszintén nem tudom minek törtem magamat ezzel a kihallgatással kapcsolatban, úgy tűnt, hogy az egésznek semmi értelme. Próbáltam kedves lenni, végül is a saját bőrömön is megtapasztaltam már milyen egy ilyen, amikor én ülök a másik székben, de ez a tapasztalat semmit sem segített rajtam. Hamar rájöttem, hogyha kedves is vagyok, az sem jelent semmit, mert Mr. Fraser nyilvánvalóan nem érezte kellemes magát és gondoltam ez azt jelenti, hogy nem is fog együtt működni.
Nekem mondjuk nem számít, hogy együttműködik-e vagy sem. Viszont örültem volna legalább annak, hogyha megerőlteti magát és komolyan veszi ezt a kihallgatást. Nem mintha komolyan lehetne venni, hogyha tényleg azt sem tudja, hogy miért van itt. Sok energiát én sem fektettem a jelentések áttanulmányozásába, mivel meg voltam róla győződve, hogy egy gyereknek sok köze nem lehet a történésekhez. Persze, valahol frusztráló, hogy senki sem tudja miért történtek ezek a balesetek, de őszintén fogalmam sem volt róla, hogy a Minisztérium mit vár ettől a pár kihallgatástól.
– Hát gőzöm sincsen. Egyáltalán kinek az ötlete volt, hogy behívjanak mondjuk pont engem? Meg minek keresek itt pont én? – sóhajtott fel, talán ettől csak még idegesebb lett, nehezen tudtam megítélni. – Nem tudok semmit – vonta meg utána a vállát.
– Mr. Fraser, nem én találtam ki, hogy be kell jönnie ide kihallgatásra. Higgye el, nekem is lenne jobb dolgom, mint most itt ülni önnel – válaszoltam és félretoltam a pergamenlapokat. Nem érdekelt, hogy mi van odaírva, mert igazság szerint maga az egész kihallgatás sem érdekelt már ezen a ponton. – Ha valóban nem emlékszik semmi gyanúsra, akkor nem fogom faggatni. Viszont még utoljára meg kell kérnem, hogy legalább erőltesse meg magát. Nem érdekel, hogy mennyit gondolkodik, csak próbálkozzon, ha most sem tud semmit mondani, akkor távozhat – tettem hozzá és nyugodtan vártam, hogy mit fog mondani.
Ha a testvére és ő is gyamús volt a Minisztériumnak akkor annak biztosan volt oka. Nem állítanám, hogy a Minisztérium mindig makulátlanul látta el a feladatát, tehát most is tévedhetett, viszont azt sem akartam, hogy Mr. Fraser azt feltételezze, hogy itt mindenki csak rosszat akar neki és vádolja valami olyasmivel, amihez semmi köze nincsen. Én elhiszem, ha nem tud semmit, viszont az nyilván furcsa lenne, ha két perc után kiengedném innen. Lehet, hogy felületesen végeztem a munkámat, mert már nem hittem azokban az értékekben, amiket az aurorok képviseltek, de a látszatra adni kellett valamennyit sajnos. Az, hogy Mr. Fraser valóban az igazat mondta-e viszont még ott lógott a levegőben. Nyilván nem bízott bennem, amire minden oka megvolt, tehát hiába is próbáltam volna megértő és kedves lenni, semmi értelme nem volt.
– Eszébe jutott még valami vagy a következő fél órát csendben üljük végig? Ha most kiengedem az gyanúsabb lenne, szóval felőlem bármiről beszélgethetünk, még ha annak köze sincsen ehhez az egészhez – magyaráztam, hátha ettől megenyhül. Bár nem tudom minek akarok egy gyerek kedvébe járni, miközben inkább információt kellene kiszednem belőle, de láthatóan semmit sem tud, tehát biztos voltam benne, hogy a baleseteket illetően

18/10/2001 - 9:40
● IRENE ●
⭃ Miért én? ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/ff/f5/ba/fff5bab6c14050912785b1a4901c06f7.jpg)

Valahogy akkor úgy éreztem egy kibaszott mély szakadékba nézek, és az a mélység képtelen elengedni a tekintetemet. Úgy éreztem egyre csak beszippant valami idióta erő, és egyre jobban elvesztem a lábam alól a talajt, egyre jobban kicsúszik a kezemből az irányítás, ami pedig aa régi énem szerint ez elképzelhetetlen lett volna. Hogy Bejnamin Fraser egyszerűen elveszíti a lába alól a taljt és nem tudja magáról, hogy ki is ő, és mit is kellene csinálni, hogy a széteső családját egy helyben tartsa. Valahogy a régi Ben tudta, hogy mit kell csinálni, valahogy az az énem nem volt ilyen. Ez pedig rohadtul bántott, mert már nem voltam az a srác aki az ostrom előtt volt, aki talán képes lett volna rendesen beszélni Aidennel. És éreztem hogy egyre jobban gyűlöltem ezt az énemet.
Halkan kifújtam a levegőt és a nőre néztem, aki az asztal másik végében ült.
- Mr. Fraser, nem én találtam ki, hogy be kell jönnie ide kihallgatásra. Higgye el, nekem is lenne jobb dolgom, mint most itt ülni önnel - kelletlenül elhúztam a számat és az asztal sarkát kezdtem el piszkálni a kezemmel. vajon apa mit szólt volna annak, hogy behívtak? Valamiért sejtettem, hogy Aidennek is köze lehet ehhez, bár nem igazán értettem, hogy miért. – Ha valóban nem emlékszik semmi gyanúsra, akkor nem fogom faggatni. Viszont még utoljára meg kell kérnem, hogy legalább erőltesse meg magát. Nem érdekel, hogy mennyit gondolkodik, csak próbálkozzon, ha most sem tud semmit mondani, akkor távozhat.
Lehunytam a szemem, és felelevenítettem a Szeszéllyel kapcsolatos emlékeimet.
- Az egész gyanús, ha engem kérdez. Mintha valakik kihasználnák a szeszély okozta pánikot - vontam meg a vállamat. - A halloweeni vacsora volt rohadtul gyanús, szerintem valaki tuti bekavar az auroroknak. - Nem voltam hülye, és végtére is az anyám gyereke voltam asszem. Valahogy túl idiótán működött itt a Minisztériumban minden, persze apa idejében sem volt minden fasza. De most teljesen olyan képet kap róla azt ember hogy csak nézett és magában kérdezte hogy: hát hülyék ezek? Valahogy erre tippeltem. És reméltem nem az ostrom utáni üldözési mániám bezsélt belőlem.
- Egyébként remélem a bátyám nincs ilyen gyanusított listán, vagy ilyesmi - néztem a nő szemébe. Nem szerettem volna megint azt átélni hogy anyám félőrült csak mert rá akartak kenni valami gyilkosságot. Vagy valami mást. De a legjobban attól tartottam, hogy tényleg belekeveredett valamibe. - Ő is itt járt?

Kihallgatás

(https://i.pinimg.com/564x/a2/e5/56/a2e5569b2782380f86e8ce913567d9a7.jpg)

Mr. Benjamin Fraser

2001. október 18. 9:30

You are not alone
I will always be waiting
And I'll always be watching you
Speak to me, speak to me, speak to me

outfit (https://i.pinimg.com/564x/4d/74/27/4d742719d12dc77c7b4ea0a6218dcc96.jpg)

Nem gondoltam, hogy ennek a kihallgatásnak több értelme lesz, mint a tegnapinak volt. Mr. Fraser bátyja nem tudott semmit sem, ami érthető volt a körülmények ismeretében. Igazából azt sem gondoltam volna, hogy Benjamin többet tudna, mint ő. Tehát két napom elment a semmire lényegében, de hát tényleg nem én döntöttem el, hogy kik lesznek a szerencsések akiket behívunk kihallgatásra. Azt hiszem pont emiatt nem kedveltem az ilyen kihallgatásokat, valahogy aki az asztal másik oldalán ült mindig úgy érezte, hogy a személye elleni sértés, hogyha a Minisztérium kérdéseket akar feltenni neki. A legtöbb esetben pedig azért tényleg nem ártatlan az, akit kihallgatnak. Nos, ezt ebben az esetben nem tudtam volna kijelenteni. Mr. Fraser első ránézésre sem tűnt olyannak, aki ilyesmikbe keverné magát, ráadásul még inkább gyerek, mint felnőtt. Persze, ez a Minisztériumot a lehető legkevésbé érdekelte, ezért ültünk most itt.
Mindenesetre én letettem már arról, hogy bármit is ki tudok belőle szedni, így szórakozottan irkáltam a papír sarkára. Megint írhatok majd egy semmit mondó jelentést, amit biztosan nagyra fog értékelni mindenki.
– Az egész gyanús, ha engem kérdez. Mintha valakik kihasználnák a szeszély okozta pánikot. A halloweeni vacsora volt rohadtul gyanús, szerintem valaki tuti bekavar az auroroknak. – mondta a fiú és ez igazából eléggé érdekes gondolat volt. Mivel nem foglalkoztam túlságosan ezzel az üggyel, attól függetlenül, hogy igazából eléggé hatalmas port kavart, nem néztem annak utána, amit Mr. Fraser állított.
– Értem, köszönöm, már ezzel is sokat segített – válaszoltam és gyorsan lekörmöltem a papírom aljára, hogy „helloweeni vacsora”, nem igazán tudtam, hogy miről van szó, de gondoltam később majd a parancsnokságon körbe kérdezek, hátha valaki tájékozottabb nálam. Ha Mr. Fraser feltevése igaz, akkor lehetséges, hogy valaki szándékosan próbálja a Minisztériumot szabotálni, ami igazából nem lenne túlságosan meglepő.
– Egyébként remélem a bátyám nincs ilyen gyanusított listán, vagy ilyesmi Ő is itt járt? – kérdezte, miközben visszanéztem rá.
– Igen, tegnap hallgattam ki a bátyját – bólintottam, talán erről nem kellett volna beszélnem neki, de hát a testvéréről volt szó, úgyhogy annyira nem gondoltam volna, hogy nagy titok ez az egész. – Nincs miért aggódnia, a bátyja nem tartózkodott Angliában az elmúlt időszakban és nem is tudott érdemi információval szolgálni. Minden jel arra mutat, hogy nem áll kapcsolatba senkivel, akinek köze lehet a tömeges balesetekhez. Ami azt illeti, ez önről is elmondható. Nem hiszem, hogy tovább kellene húznunk egymás idejét – állapítottam meg, miközben az órámra sandítottam. Fárasztó volt ez a két napos kihallgatás és nem azért, mert annyival közelebb tudtunk volna jutni a eseményekhez. Sőt… egyik Mr. Fraser sem tudott semmi kifejezetten hasznosat, illetve Benjamin felvetése fontos lehetett, de ez sem olyasmi volt, ami közelebb vitt volna minket a megoldáshoz.
Engem a Szeszély továbbra sem foglalkoztatott, úgy éreztem, hogy a saját problémám megoldása még mindig fontosabb. Ez biztosan önző dolog volt, de hát minden ember önző valamilyen szinten.
– Köszönöm még egyszer, hogy befáradt. A jelentésében le fogom írni, hogy nem áll kapcsolatban senkivel, aki tudna bármit is az eseményekről illetve, hogy nem tűnik gyanúsnak maga sem – tettem hozzá, majd vártam, hogy esetleg reagál-e még erre valamit, de részemről egyébként lezártnak tekintetettem a kihallgatást. Nem voltam benne biztos, hogy a jelentéseim sokat fognak érni a Minisztériumnak, de hát az igazság az, hogy a két Fraser tényleg nem állhat ezeknek a furcsa baleseteknek a hátterében.

Hagen
2004. Szeptember

Értelmetlennek tartom az egészet, persze Őfelsége óhaja parancs számomra. Bármennyire is igyekszem megérteni álláspontját és együtt érezni vele, nem tetszik a szituáció. Régi vita ez köztünk. Amikor megjelentek az országban pár éve már volt erről szó. Akkoriban sikerült meggyőzni a szituáció különösségével és annak későbbi következményeivel s bár reméltem nem üti fel fejét a téma köztünk megint, tévedtem. Elég volt egyetlen egy sor egy heti jelentésben, egyetlen ismételten előkerült név abban a piros bőröndben és a Királynő régi kérése ismét felütötte a fejét. Tudja, hogy kik ők. Tudja, hogy mi történt pár éve és a kis szektájukról is tud, mégis ragaszkodik ahhoz, hogy legalább a gyerekekkel találkozhasson. Bár sosem mondanám ki hangosan, de nevetségesnek tartom a szentimentalizmusát és ebben az esetben kockázatosnak is. Persze ki vagyok én, hogy mások eltűnt családtagjai utáni sóvárgásáról beszéljek, amikor napokat töltöttem apám felkutatásával. Hozzáteszem, hogy tanultam is az esetből – sok minden megfordul az emberben, amikor saját kezűleg törli az apja emlékeit véglegesen.

Még mindig a kihallgató terem ajtaja elött állok, egyik kezemben az akták, másikban a kávé. Reggel hat óra huszonnyolc. Lassan fél órája várakoztatom. Régi és egyszerű taktika ez: korán reggel kevésbé fog a legtöbbek agya, egy kis várakoztatással pedig felingerlem. A bosszús ember hamarabb mutatja ki a foga fehérjét. A rokonait, akik az országban maradtak persze régóta figyeljük és habár Irina kicsit beszámíthatatlan, Lilliya ártalmatlannak tűnik. De McGalagony szerint, mindig is inkább az alany volt a problémásabb. Ő, a pókja meg a dán ikrek – akikről azóta sem tudunk semmit. Sírrablás, tizenéveseknél. Felfordul a gyomrom, pláne éppen Dumbledore sírjára hajtottak. Pofám leszakadt már akkor is és most is. Valahol rá lehet mondani, hogy szektában nevelkedett gyerekek, akik a szülők és pláne a nagyszülők befolyásolása alatt álltak és ezért meg is dobban a szívem, de ennyi erővel az összes Rosiernek, Nottnak vagy Mirolnak meg lehetne bocsátani. Ez az ország már sok sötét varázslót és generációkon át öröklődő faszságot látott, miért pont őket mentenénk fel a felelősségvállalás alól?

Persze már akkoriban is ki lett hallgatva a fiú, a többi gyerekkel együtt. A tőlük jött információ segített a teljes banda lekapcsolásában, de ettől még bizalmatlan vagyok. Szerencsémre ezt az aggályomat megértette Őfelsége is, és belement a feltételembe, hogy előbb én akarok beszélni velük, kifejezetten a fiúval. Az én dolgom meggyőződni arról, hogy nem veszélyes és nem készül semmire – amit persze kétlek.
A fiú nem tudhatja ki vagyok és azt sem tisztáztam vele, hogy pontosan miért hívtam ide, ez rutin eljárás ilyen esetekben. Nem akarjuk, hogy tudják mennyire közel is járnak általam a Koronához. A pálcáját le kellett adnia, a kitűzőjén a neve mellett pedig az „elbeszélgetés” szó szerepel. Bevallom nagy erőfeszítésbe fog kerülni, hogy tényleg csak beszélgessek vele és ne vallassam. Magától értetődik, hogy azon is múlik, hogy ő mennyire lesz közlékeny.

Nagy levegő. Még egy korty a kávémból. Hat óra harminckét perc. Belépek az ajtón.
- Jó reggelt Mr. Romanov – köszönök, ahogy lepakolok vele szemben az asztalnál – Daniel Tayilor vagyok, auror és a Mugli-kapcsolatok irodájának a munkatársa – nyújtom a kezemet és próbálok szívélyes mosolyt erőltetni az arcomra, ahogy végig nézek a kis vörös nyunyón.

Daniel Tayilor
T R R S T (https://www.youtube.com/watch?v=gtPfrhVtZZo)
2004. szeptember

Egyenesen a 12 órás, éjszakai szolgálatból érkezem a Minisztériumba, hogy eleget tegyek a behivatási parancsnak. Mindenképp számíthattam rá, hogy visszatérésem bizalmatlanságot és gyanakvást fog szülni, de ezért nem hibáztatom őket. A helyükben én is így tennék. Inkább azért, hogy ilyen korai (vagy az én esetemben késői) időpontot jelöltek ki erre a beszélgetésre.
Az elmúlt évek alatt egészen megedződtem, ha a rendszertelen alvásról van szó. A medimágusi hivatás sajnos ezzel jár, amit már gyakornoki időm alatt is volt alkalmam megtapasztalni. A furunkulusz-járvány kitörése miatt, mely évről évre rendszeres hullámokban felbukkan, még nagyobb nyomással kellett versenyeznem annak érdekében, hogy a rám bízott betegek állapota az éjszaka alatt stabil maradjon. Az éjszakák mindig nehezebbek, hisz ilyenkor az emberi szervezet többi része „lekapcsol”, és az immunrendszer így nagyobb energiatartalékkal tud küzdeni a fertőzések ellen. Így tucatnyi lázas beteg és családtagjaik aggodalmainak kezelésével telt el az elmúlt éjszakám.
Fél hatra érkezem a Minisztériumba. A fehér talárt már leadtam munkahelyem, a medimágusi öltözetet pedig valami hétköznapibb váltotta fel. Már-már túlzóan hétköznapi, ami egyáltalán nem árulkodik aranyvérű, nemesi, sőt, egyenesen cári származásról, bár a stílusában van valami keleti hatás. Az egyedüli dolog, mely többről árulkodik, hogy még mindig vasalom a ruháimat. A köznapi emberek rohanó életük miatt sokkal kevésbé foglalkoznak ezzel.
Meg se nézem, amit a névjegytáblámra írtak. Igyekszem megjegyezni, mit mondtak arról, hogy hova is kell mennem, hogy visszakapjam a pálcámat. Felkészültem arra, hogy megint a régmúltról fognak kérdezni, hátha van más is, mint amit hat évvel ezelőtt is elmondtunk. Sajnálatos, de csalódni fognak, hiszen nem tudok többet mondani, mint amit akkor. Sem babushkával, sem pedig szüleimmel nem állok szóba, mióta száműzötté váltam saját családomban, és megfosztottak mindentől, ami a családi névvel járt. A vagyonról saját jogomon mondtam le, de ennél nagyobb fájdalom volt, hogy csak úgy tudhattam biztonságban Liliyát, ha a bolygó másik felére költözök. Ennek hat éve volt már.
Hat óra előtt tíz perccel már a kihallgató teremben vagyok. Ingerszegény környezet fogad. Tökéletes ellentéte annak a kaotikus és eseménydús éjszakának, amit ma a Szent Mungóban töltöttem.
A falióra hangos kattanással pont hat órát mutat. Elnehezedő fejemmel az ajtó felé fordulok, de nem történik semmi. Végigmasszírozom arcomat mindkét kezemmel, felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban megérkezhet a minisztérium embere erre a beszélgetésre. Csak egy kicsit kell még kibírni.
Hat óra tíz perc. Az egyik betegem jut eszembe, akinek leesett az ágyáról a könyve. Emlékszem rá, hogy fel akartam venni neki, talán meg is tettem. De már nem emlékszem, a szándék és a cselekedet közös nevezőre jutott-e.
Hat óra húsz perc. Türelmetlenül dobolok lábammal, és lopva a faliórára nézek. Igyekszem minél ritkábban ránézni. Hátha akkor gyorsabban telik az idő. Kínában sok meditációs gyakorlatot végeztem, melyeket igyekszem feleleveníteni. De attól félek, ültő helyemben elalszom tőlük. A higgadt gondolkodásomat az idegesség kezdi árnyalni.
Hat óra huszonnyolc perc. Ásítozva pillantok rá ismét az órára. Még mindig sehol senki. Kezdek bosszús lenni – az én időm miért ér kevesebbet, mint a minisztérium dolgozóié?
Hat óra harminc perc. Már negyven perce várom, hogy történjen valami. Negyven perc rengeteg alvást jelentene. Plusz negyven perc, ha beleszámolom az utamat idáig, és a hivatalnokokkal való adminisztrációt. Felállok a székből, hogy elzsibbadt lábaimat megmozgassam, és körbejárom párszor az asztalt.
Hat óra harminckét perc. Az ajtó végre kattan, a minisztérium kutyája pedig végre hajlandó megtisztelni vendégét ebben az ingerekkel és izgalmakkal teli helyiségben. Na végre!
- Mr Tayilor… Рад, что вы наконец оказываете мне честь. – a fáradságtól észre se veszem, hogy elhagytam az angolt. A nevemet már tudja, nem mutatkozom be, csak biccentek egyet a kézfogást megelőzően, majd elfoglalom helyem az egyik széken. Innen közelről láthatja, hogy a szemeim már közel olyan színűek az alvatlanságtól, mint a hajam. Igyekszem mimikámmal nem mutatni, amit gondolok. Ezzel a fáradtsággal azonban igen nehéz bármit is eltitkolnom. Biztosan a csinos kis aktái is tele vannak azzal, hogy épp melyik tanár milyen büntetőmunkára küldött engem.

Hagen
és a sercegő penna

Kutatom a fáradságtól vörös szemeket, de a közönyön kívül mást nem találok. Már most idegesít a vöröske, pláne, ahogy a kis lanyha kézfogása után és helyet foglal, mintha én jöttem volna az ő területére nem pedig fordítva. Kis szarházi.
- Angolul, Mr. Romanov, ha kérhetem – a nemrégiben felkent szívélyes álmosolynak már nyoma sincs szakállas alatt.

Érzem, hogy hosszú lesz ez a reggel. Ha alig húsz éves, arrogáns, vörös ficsúrokkal akarnám tölteni az időmet, egyszerűbb lett volna megint a hercegre vigyáznom. Most, ahogy beugrik a gondolat és végig nézek beszélgetőpartneremen látom is a hasonlatos vonásokat. Persze csak negyedik-rangú kuzinok, de révén hogy alig egy év van köztük és mindkettő egy nagyra nőtt lepirkónra hajaz, jobban kijön a hasonlóság. Perverz öröm fut végig a lelkemen, talán mégis élvezni fogom, hogy keménykedhetek. Remélem kiprovokálja, hogy felpofozzam, ha már a másik kis görényt nem szabad. Nyugalom Daniel, még is csak az uralkodó ház egy tagjával beszélsz és Őfelsége kérésének teszel eleget. Lehet, hogy jobb manőver lenne hogyha megpróbálnék a bizalmába férközni, de korán reggel nehezemre esik józsarut játszani.

Az enyhén hosszúkás asztal közepéhez lépek és mindkettőnk számára jól látható helyre leteszek egy pergamentekercset. Sokkal tisztább, hogyha mindketten látjuk a jegyzőkönyvet és talán a jóindulatát is könnyebben elnyerem, ha látja, hogy nem játszadozom a pennával. Zakóm belső zsebéből előveszek egy kisebb sas-tollat és ajkamhoz érintem. Bájos darab, még Tristie-től kaptam születésnapomra. Hiába nem egy időben jártunk a Roxfortba, a Hollóhát emléke közös. Az íróeszköz merőlegesen megáll a pergamenen és várja, hogy megkezdjük beszélgetésünket.

- Szóval, ismét kiélvezi országunk vendégszeretetét – foglalok helyet szemközt és keresztbe teszem a lábaimat. A penna sercegni kezd. Jobb minőségű mugli öltönyt viselek, ma még a Palotába is hivatalos vagyok. Érdekes a kontraszt az én elegánsabbnak mondható és az ő hétköznapibb viselete között. Vajon tudatosan nem játszik rá a rangjára? Nehéz eldönteni, hogy alábecsülök vagy pedig túlértékelek egy huszonegy évest.
- Hogyha jól tudom, utoljára hat éve volt szerencsénk magához. – veszem kezembe az aktát és lapozgatni kezdem, leginkább csak hogy átfussam az évszámokat – Nem mondhatnám, hogy bájos volt a búcsú. – A családja nagyrésze ki lett toloncolva, ő is csak a kiskorúsága miatt úszta meg, na meg mert önszántából távozott. A mugli miniszter persze parádézott a diplomácia miatt hiszen az ő nézőpontjukból tényleges bűntény alig történt. Érdekes módon az izlandi mágiaügyi minisztérium nem lepődött meg az ultimátumon.
- Miért döntött hát úgy, hogy visszatér? És miért éppen most? – nézek fel az aktámból és veszem fel vele a szemkontaktust. Belecsapok a közepébe, nincs kedvem játszadozni vele. Azzal, hogy megadom neki az esélyt az egyenes beszédre mindkettőnk idejét megspórolom... Remélhetőleg angolul teszi.

Daniel Tayilor
T R R S T (https://www.youtube.com/watch?v=gtPfrhVtZZo)
2004. szeptember

Épp annyira nem tűnik fel egyből, ahogy eltűnik a vendégfogadó mosoly az arcáról, mint az, hogy az egyik anyanyelvemen szólaltam meg. Amennyiben elég jó emberismerő, talán kihámozhatja a tekintetemből a pillanatnyi zavartságot. A hosszú távú alvásmegvonás után, amit a hivatásom okoz, az extra megváratás sajnos nincs jó hatással a pszichémre. Meg kell erőltetnem magam, hogy kibírjam ezt a kihallgatást lehetőleg anélkül, hogy ebből hosszú távon károm legyen.
- Annyit mondtam, egy demiguise-ra kevesebbet kell várni, mint magára. – a pontos szóhasználatom nem épp ez volt. A lényeg azonban átjön így is. Kevésbé lennék ideges a váratás miatt, ha nem egy hosszú éjszakázás után került volna sor erre, sőt, régen talán röhögve kivártam volna órákat is. De más már a helyzet. Az időm az egyetlen olyan érték, amit nem tudnak visszaadni.
A régi anyagokban a profilozásomnál biztosan olvashatott megjegyzéseket az erős akcentusomra, ami miatt nem feltétlen volt egyszerű megérteni, amit mondok. Még most sem tökéletes az angolom, és elfogadtam azt is, hogy sose lesz az. Viszont az látszik, hogy jelentősen fejlődtem benne. A roxforti évem végére sokat javult a kiejtésem, és eleget gyakoroltam ahhoz, hogy minél könnyebben tudjak kommunikálni rajta. Nagy Britannia mindig is csak egy ideiglenes állomás volt a szekta terveiben, ami a mi részünket illeti, nem tartották annyira fontosnak, hogy tökéletesen megtanuljuk a nyelvet, és elég későn kezdtük el ezen nyelv elsajátítását a többivel ellentétben. Amikor először a kontinensre léptem, hittem az Eszmében, bíztam szüleink és Babushka tervében. Nem gondoltam, hogy én évekkel később bármit is akarok majd ezen a Földön még. Nem gondoltam azt sem, még életben leszek. A döntéseim azonban egész más irányba tereltek. Szabad ember vagyok, önálló akarattal, nem pedig azok bábja, akik semmi többet nem akartak tőlem, csak hogy bántsak másokat.
Felkönyöklök az asztalra, és összekulcsolom kezeimet az asztal felett, miközben végignézem a pennát, ami majd a jegyzőkönyvet készíti el. Amikor hat, vagyis már hat és fél éve kihallgattak, nem kötötték az orrom alá, hogy pontosan mit jegyeztek fel rólam. Csak a megérzéseimre és benyomásaimra hallgathattam, amik a felfokozott érzelmi állapot miatt azonban nem voltak annyira megbízhatóak. Van pár dolog, amiről úgy gondolom, logikus, hogy leírták. És megannyi dolog, amit csak tippelhetek, de sosem jutna eszembe. Hasonló pennát én is alkalmazok, de inkább arra, hogy megírja helyettem a betegek kórlapjait és zárójelentéseket azok alapján, amit diktálok. Feltéve, ha nincs ott ehelyett egy gyakornok.
Szótlanul biccentek egyet megerősítésként az eltelt időre. Hat hosszú év, mintha egy teljes élettel ezelőtt történt volna, amikor megtörtem, és elárultam a családot. Minden nap egyre jobban azt látom, hogy ez volt a jó döntés. De akkoriban ezt nem tudtam ilyen egyszerűen megélni. A családból kitagadtak, hónapokra pedig az alkohol és egyéb függőségek, amik társaim voltak az enyészetben. Egyszerre akartam élni és elsorvadni, meg nem születetté válni. Végül Oakley professzor volt az, akinek köszönhetem, hogy adott egyfajta irányt. Ő nem egy terroristát látott bennem, hanem egy elveszett lelket. Neki köszönhetem, hogy végül mégis csak lett belőlem valaki. Nem ismerhetem az öltönyös, feltehetően auror előéletét, de őszintén kétlem, hogy meg tudja érteni, mennyire más helyzet volt az számomra.
- El kívánom mondani, hogy miután elmentem az országukból, Ázsiában kötöttem ki. Kínában fejeztem be a tanulmányaimat. Előbb letettem a RAVASZ-t, majd a medimágusi alapképzést, végül pedig alkímia specializációt végeztem el az ottani tanrendnek megfelelően. – mindezek nyitott információk voltak hitelesített dokumentumokkal, amikor jelentkeztem a Szent Mungóba medimágusnak. Valószínűleg a Minisztériumnak megvannak azok a forrásai, ami alapján bekérhették ezeket az információkat rólam.
- El kívánom mondani azt is, hogy ikertestvérem vérzékenységben szenved, amire a mágiatudomány még nem talált gyógyírt. Azért most jöttem vissza, mert most érzem magam szakmailag felkészültnek arra, hogy kutassak a témában és meggyógyíthassam. Két okból épp itt: mert a testvérem itt van, és mert a könyvtáraikban értékes anyagokat találhatok a témában. – bár a fáradtság látható szemeimben, a szemhéjaim is kissé remegnek, a beszédem az enyhe akcentust leszámítva nyílt, egyenes, tiszta és érthető. Hallom, ahogyan a penna szorgalmasan írja az általam elmondottakat, közben azonban továbbra is tartom a szemkontaktust az aurorral úgy, hogy alig pislogok közben.

Hagen
és a sercegő penna

Felvonom szemöldökömet a megjegyzésen. Demiguise a drága nagymamád, aki annyira hajlamos köddé válni. Nyilván ez első szavai hozzám sértések, tényleg letagadhatatlan a rokonság a két vörös görény között. Belül megengedek magamnak azért egy mosolyt egyrészt a szellemesség másrészt pedig annak okán, hogy várakoztatásom úgy néz ki sikeresen célba talált. Azt is kisebb sikernek könyvelem el, hogy végre méltóztatik velem közös nyelven beszélni, ez már egy út afelé, hogy gyorsabban túl essünk ezen az egészen.

Fáradt szemeivel pár pillanatig a sercegő pennát vizslatja majd belekezd a mondókájába és közben le sem veszi rólam a szemét. De kurva ijesztő ez a gyerek. Most miért bámul ennyire? És miért nem pislog? Van valami az arcomon? Vagy bejövök neki? Remélem az előbbi, a szomszéd néni így is megnéz már a nálam tízessel fiatalabb alkalmi vendégeim miatt. Nem mintha buknék a vörös ex-tinédzserterroristákra, de felmerül bennem a gondolat, hogy egyáltalán mit tartana erről az etikett. Egyik részről nincsen benne az öröklési sorban, másik részről még is csak Viktória vére csordogál benne. Bár ahogy elnézem a sápadt arcát nem túl sok vér van benne, ami morbid módon ironikus tekintve a húga állapotát.

Nem mond semmi újat, pláne nem használhatót. Ezeket az infókat már csatoltuk az adatlapjához a Mungós interjúja után, arra viszont elég alap, hogy kicsit kötekedjek és megpróbáljak mélyebbre ásni. Kicsit nyugtalanít a gondolat, hogy az, aki istenített egy férfit, aki a diáktársain kísérletezett a Durmstrangban most hirtelen orvososdit játszik. Nem mintha ennek az országnak nem lenne éppen elég hátborzongató emberkísérleteket végző szörnyetege. Lehet hogy csak Balmoral miatt érint érzékenyen a gyanú, de ha az ember tud már egy démonról, igyekszik a többit is távoltartani.

Ideje feltennem az első kérdéseket.

- Kitől tanult alkímiát? – nem mintha lenne nálam éppen egy kisokos a kínai alkímia mesterekről, de egy név elég nyom lehet ahhoz, hogy utánanézzünk a munkásságának. A kelet-ázsiai régióban Kína kifejezetten hagy kivetnivalót maga után a sötétmágia terén. Míg Japánban a „fehérré vált” diákokat azonnal kicsapják a Mahoutokoro-ból a kínaiak sokkal homályosabbak ilyen téren, még a varázslóképzőjükről is alig vannak adataink – nem mintha a britek ne tettek volna eleget azért, hogy ne bízzanak meg bennünk.. Csak drogfüggővé tettük a lakosság nagyrészét, valahogy azóta is fújnak ránk és a diplomácia nincs a csúcsán. Pont jó hely annak, aki megakarja húzni magát egy kis komiszkodás után az országunkban.
- A tudományon belül mire specializálódott? – teszem fel a kérdést és félek is a választól. Hogyha alkímiai képzetsége van, medimágiával foglalkozik és egy gyógyíthatatlan betegséggel akar foglalkozni eléggé szűkül a terep. Az aggályok meg még inkább előjönnek, amikor valaki egy olyan kényes mágiaterülettel foglalkozik, ami elvárja az egyenértékűség elvét. Kicsit megfeszülök, ahogy leesik, hogy mennyire a közepébe csaptunk a dolgoknak. Egy hajszálnyira vagyunk attól, hogy szóba kerüljön a humántranszmutáció.

Daniel Tayilor
T R R S T (https://www.youtube.com/watch?v=gtPfrhVtZZo)
2004. szeptember

Jól tudom, az érdeklődése nem tudományos kíváncsiság, elvégre az a munkája, hogy rólam szerezzen meg minél több információt. Nem tudhatom, milyen ismeretei vannak a témában, de feltételezem, hogy nem egy teljes laikust küldenek az auditomra.
A Roxfortban töltött egyetlen évem alatt a magatartásomra volt panasz, a jegyeimre viszont nem. Minimális, de rendszeres és szorgalmas felkészüléssel nem volt nehéz a jó osztályzatokat megszerezni. Egyedül a jóslástan RBF-emből kaptam Trollt, de tulajdonképpen azt is azért, mert meg se jelentem a vizsgán. A tantárgyi órákról sosem hiányoztam, de csak meghúztam magam a hátsó sarokban és néma résztvevője voltam Lutece óráinak. Az egyetlen ok, ami miatt az órarendembe került a tanóra, hogy tudjak figyelni rá, Møvrede-ék ne kerüljenek olyan szituációba, ahol nem tudják megvédeni magukat.
A Minisztérium tudhatta tehát a speciális érdeklődésemet, és okkal küldhettek olyan aurort, aki ha nem is mélyen, de legalább alap szinten tisztában van a fogalmakkal. Nem fárasztom az aurort azzal, hogy a kezdeti, Durmstrangos időket is kifejtsem, akkor még Morozov professzorral, aki bevett az alkímia klubba már első évben. Ez biztosan benne van az aktáimban, és talán még a professzorral is beszélhettek.
- Először Chen Jiayang professzortól tanultam Kantonban, aki a RAVASZ szintű vizsgákra készített fel. Tőle Ge Hong mester tanításait ismertem meg. – a professzor neve valószínűleg semmit nem mond neki. A kínaiak még mindig nagyon zártak, különösen a britek irányában, miután előbb a Korona gyarmatosította a hong kong-i területeket, majd az brit fennhatóság alá került. Megfelelő kapcsolatok híján valószínűleg esélyem se lett volna bejutni hozzájuk. Őszintén kétlem, hogy az aurornak van annyi ismerete, hogy Ge Hong neve mondjon neki valamit, de ez egyszerűen azért van, mert itt Nyugaton nem ismerik a keleti tanokat elég alaposan, és nem is tanítják őket se RBF, se RAVASZ szinten. Csak a legádázabb kutatók lapozhattak fel véletlenül olyan könyvet, amiben szerepel róluk valami. Tekintetemmel végigkövetem, hogy a penna helyesen írja-e le a nevét. Ha akarja, majd utánanéz. Vagy beül valamelyik vendégelőadásomra, ahol ismertetem őket.
- Majd Chongquingba költöztem. A képzés alatt Li Wenxiang óráira jártam. Főleg Wei Boyang és Sun Simiao tanaival foglalkoztunk. – ismét ellenőrzöm, a penna nem ejt-e hibát a nevek írásakor. Csakúgy, mint Ge Hong esetében, nem tartom valószínűnek, hogy ismert lenne bármelyik most említett név. Boyang írta a „Cantong Qi”-t, ami technikailag a bibliám volt a kinti tanulmányaim alatt. Simiao munkáját pedig orvostudományi kutatásai miatt kellett alaposan megismernem.
- Az egyik kutatásomat az Egység és Megosztás elvéről írtam. A másikat pedig a nyugati alkímiai elixírek és a qi gyógyászat összefüggéseiről. Mindkettőt kínai nyelven. Ha tényleg érdekli, találhat fordítást róla a Mandragóra könyvtárában. - erősen megnyomom a szót. - Fawcett professzor már olvasta. Nem vagyok kellően friss egy mélytudományos értekezéshez, Mr. Tayilor. Főleg, ha még fordítanom is kell hozzá. – hátradőlök a székben, az asztalról a még mindig összekulcsolt kezeimet pedig elengedem azért, hogy egyik kezemmel eltakarjam a számat és elnyomjak egy ásítást. Tizenkét órányi műszakon vagyok túl. Nem számítottam arra, hogy tudományos mélységekben kell lavíroznom, a fordítás pedig tényleg jelentős energiákat von el tőlem. Az mindenképp előnyömre vált, hogy fiatalkoromtól kezdve több nyelv elsajátítására ösztönöztek, de teljesen más beszélni valamit, vagy fordítani. Eleinte például alig tudtam mit kezdeni a helyzettel, amikor Rajan, a volt indiai csoporttársam azt kérte, segítsek fejleszteni az angolját.

Hagen
és a sercegő penna

Bár a nevek többsége nem mond semmit, Boyang megüti a fülemet. Régen voltak már az akadémiai évek, de a mágiafilozófia és annak leágazásai szépen beleégtek a fejemben, pláne a nemzetközi kapcsolatok iránti összefüggésekben. Sokan kritizálták az öreget, amiért tanai szerint ennyire a Qi irányába terelte világot és képes volt minden mágikus problémát visszavezetni rá, ahogy az írek is az angolokra. Persze a többségi taoista nézetek szerint is kiemelt szerepe van a Qi-nek és nem hiába maradt meg az energiavezetés művészete a muglik körében is, ám elfogadott és bizonyított tény, hogy a mi mágiánkat a három kincs összesége adja. Ezért kell aurorként a mai napig annyit fizikálisan edzenem és folyamatosan tanulnom, hogy egyensúlyban tartsam a képességeimet.

- Érdekes – állapítom meg a szúrós megjegyzést elengedve a fülem mellett, bevallom valamilyen szinten szórakoztat az ellenségeskedése – egy medimágus, aki egy muglik által is ismert betegségre keresi a gyógymódot, miért éppen a Qi-re szakosodik? A vérzékenység kulcsát képzenfekvőbbnek tartanám Jing szemszögből vizsgálni.
Nyilvánvalóan eltörpül mind az alkímiai mind pedig a taoista tudásom az övé mellett, de kötelességem feltenni és jegyzőkönyvezni ezeket a kérdéseket, ha leakarom profilozni a személyiségét és a szándékait. Még csak az kéne, hogy betoljak Őfelsége elé egy zakkantat, aki meglátja a szikrát az életerejében – ami tegyük hozzá, hogy nem gyenge korát és intellektuális képességeit tekintve.

- Egy ilyen szintű képzéshez és úthoz bárhogyan is nézzük kapcsolatok szükségesek – térek rá itt létünk másik témájára – és gondolom nem két galleonból hozta ki. A családja támogatta? – Lopva veszem csak fel a szemkontaktust egyébként pedig hol a pennát nézem, hol az aktáimat, máskor meg csak magam elé lesek. Igyekszem nem viszonozni a bámulását és ennél is kényelmetlenebb helyzetbe hozni. Az igazi mélyrepülés a családjával és a szektával való kapcsolatára kitérve csak most kezdődik. Mindent ki kell szednem belőle. Hogy mi is volt a pontos terv, kiről mit tud, kivel mikor és hol találkozott utoljára, miről beszéltek és legfőképpen, hogy mennyit tud távoli rokonairól, vagyis a munkaadómról.

- A régi aktái homályosak Mr. Romanov – sóhajtok – ezt betudom akkori angoltudásának, fiatalságának és amiért, ha jól értem akkor kezdődött meg kiválása egy fanatikus szektából – bár igyekszem szakmai maradni, érzem, hogy becsúszik egy kis jóindulat is a hangomba. A várakoztatás és a kis „bájcsevely” az előkészítése volt a komolyabb témáknak. Rápillantok a faliórára, már hétnél járunk, remélhetőleg kilencre végzünk. Pálcámmal az asztalra célzok, és megjelenik előtte egy dalmata mintás, öblös bögre, érzékeltetve vele, hogy az igazi beszélgetés még csak most kezdődik.
- A teát vagy a kávét kedveli?

Daniel Tayilor
T R R S T (https://www.youtube.com/watch?v=gtPfrhVtZZo)
2004. szeptember

- Igaza van. – hagyom jóvá, amit mond. Válasza alapján az aurornak nem annyira idegenek az általam elmeséltek, még ha nem is ismeri olyan mélyen a témát. Mélyen kis elismeréssel adózom a Minisztérium felé, amiért vették a fáradtságot, és olyan embert bíztak meg az érzékenyen elbeszélgetésnek nevezett kihallgatásommal, aki a taoizmus és a kínai alkímia legalapvetőbb dolgairól legalább elolvasott már egy pár oldalt valamelyik szakirodalomból.
- A Yin és a vér kapcsolata szorosan összefügg a hagyományos kínai gyógyászatban. Úgy gondolják, a vér Yin energiája nélkülözhetetlen az élet fenntartásához. Azonban a kutatásom nem a vérzékenységre koncentrált, hanem a nyugati és keleti módszerek összehasonlítására. A kettőnek hasonló céljai vannak, és más szimbólumrendszeren keresztül fejezik ki ugyanazt. – magyarázom el. Még Wenxiang professzor ötlete volt az, hogy ebből írjam a munkámat, hiszen egyszerűen körülményeim miatt olyan kivételes helyzetbe kerülhettem, hogy mind a kettő tudás fájáról leszedhettem magamnak egy-egy almát. A távoli jövőben szeretnék a Közel-Keletre is eljutni, hogy az ottani alkimisták tudásába is jobban belelássak, beletanuljak. Velük a Nyugati alkímia egyébként sokkal többet foglalkozik, hiszen egymás mellett, testvérként fejlődtek, és inspirálódtak egymásból. De ez már a jövő zenéje, amire nem fog sor kerülni a következő néhány évben.
Mr. Tayilor mintha eleget tenne kérésemnek és témát vált. Ha a fáradtságtól nem zsongana a fejem eléggé, akkor valószínűleg keserűen felnevetnék a gondolatra, hogy a családom támogatott-e az évek alatt. Az izlandiak nagyon zárkózottak, amik a családi dolgokat illetik, így nem ér váratlanul, hogy a britek nem tudják, már nem számítok a család tagjának. Az elmúlt évek alatt aktívan dolgoztam azon, hogy feldolgozzam a történteket, melynek első lépése a tény elfogadása volt, hogy sosem voltam több, mint legnagyobb jóindulattal is egy gyalogos azon a sakkpályán, ahol Babushka a sakkmester. Az auror helyett az asztalt kezdem el bámulni, mintha valami érdekes lenne a tölgy mintázatában.
- Kópavogurban már rég nem vagyok több, mint egy szitokszó. Nem egyszerűen kitagadtak, de ha izlandi földre lépek, meghalok. – a sorsom ennél csak rosszabb lett volna, ha a szektával maradok. Sosem vontak be a titkos rituálékba, nem ismerem a mágiát, amit használnak. De annyit pontosan tudok, hogy vagy így, vagy úgy, de vesztesen kerültem volna ki az egészből.
- Quennel Oakley professzor kapcsolatain keresztül sikerült kijutnom. Sokat köszönhetek neki. – Liliyára is vigyázott, és bennem is meglátta azt, akivé válhatok. A professzornak saját kutatásai is vannak már Liliya betegségére vonatkozóan, melyek publikációt is kaptak. Más-más módszerrel dolgozunk, de hiszem, hogy el fogjuk érni a közös célunkat.
- Ösztöndíjakból tartottam fent magam, és abból, hogy eladtam, amit tudtam. Például családi ékszereket, de a Tűzvillámomat is. – ismét felveszem a szemkontaktust az aurorral, de hiányzik már az a szándékosság, amivel az elején szinte pislogás nélkül követtem a szemeit. Nem éltem luxusban, sőt, gyakran kellett nélkülöznöm. Ha kellett, akkor nyers rizsen vészeltem át rövidebb-hosszabb időszakokat. A mélypont talán akkor jött el, amikor az angolok szörnyű pudingjára áhítoztam álmomban. Gyerekkorunkban is előfordult, hogy talán hanyagságból, talán szándékosan éheztettek minket. Nem mertünk szólni senkinek Lilivel, hiszen csak azok a törvények léteztek számunkra, amiket megismertünk. Azok alapján pedig ha szólunk vagy sírunk, akkor bajba kerülünk.
- Egy tea jól esne. Tej nélkül. Köszönöm. – felélénkülök, amikor megjelenik a tehén mintás bögre a levegőben. De elég a bőrét látnom rajta mintaként. Nem tudom megérteni a britek teafogyasztási szokásait.
- Nézze, Mr. Tayilor. Másfél évtizedig nem ismertem mást, mint a szekta. – már azt is csak rengeteg önreflexió által tudom csak kijelenteni, hogy egy rohadt szektában voltam benne. - Ebbe születtem, ez volt a valóságom. Nem kérdeztem meg, miért van úgy. Elhitették velünk, hogy mi vagyunk a kiválasztottak, és mindenki más téved. Hittem ebben. És miért ne hittem volna? Az ő valóságuk volt az egyetlen igazság, amit ismertem. Egészen addig nem volt okom kételkedni, amíg a Roxfortba nem küldtek. – egészen addig nem volt okom ellenszegülni.

Hagen
és a sercegő penna

Kicsit összébb húzom szemöldökömet, ahogy a vér Yin energiájáról beszél. A kettőség tana mindig is a gyengepontom volt a keleti filozófiában, valahogy a kiterjesztettebb dolgok, mint a három kincs, az öt elem vagy a tízezer dolog képe érthetőbb volt a számomra. Nem tagadom a beszélgetés felcsigázta az intellektusomat és mentálisan fel is jegyzem, hogy nézzek utána a kutatási anyagjának, talán még Őfelségét is érdekelné a téma. Legutóbb a Salamander-féle bestia útmutatót kérte, hogy vigyem el neki és úgy tűnik az állatszeretete kiterjed ezekre a lényekre is. Élete során már többször látogatta meg a walesi sárkánykertet. Engem meg a frász kerülget, hogy egy varázstalan hölgy az ő korában sárkányokat akar simogatni, mert hogy szerinte a természetük olyan, mint a lovaké. Ebből tudom, hogy még nem járt arra etetésidőben vagy tojásrakáskor. Szerencse, hogy az Egyesült Királyságnak nincs olyan bestiátriuma, mint az Ilvermorny-nak különben állandóan figyelnem kéne, hogy ne cirógassa a wampus macskákat. Meg az is szerencse, hogy inkább kutyás.

Oakley jegyzetei egyértelműen a legpozitívabbak az aktában és ez ismét megerősítést nyer. Valahol tisztelem, amiért képes volt meglátni a jót ezekben a gyerekekben még a körülmények ellenére is – arról nem is beszélve, hogy kockáztatva a bőrét, ha tényleg ennyire súlyos a család és a fiú kapcsolata. Számomra épp ésszel felfoghatatlan, hogy egy szülő képes lehet így tekinteni a saját gyermekére, de megint csak Balmoral esete kúszik a gondolataim közé. Találok abban valami morbid iróniát, hogy ennyi év után is egy orosz főnemesi leszármazott kénytelen dzsentrifikálódni, hogy életben maradjon. Bár amennyiben hihetünk a történetének és nem egy megkomponált ámítással nézek szembe, kiesése a pikszisből még előnyére is vállhatott. Az minisztériumi kollégák által alkotott jellemrajz a tinédzserről egyértelműen eltér a velem szemben ülő fiatal férfiétól. Akkor arroganciáról írtak, most inkább látok alázatot a szúrós modor ellenére is.

Pálcám intésével megidézem a brit fekete reggeli teát bögréjébe és megfordul a fejemben, hogy hozzáidézzem irodámból az egyik veritaserumos fiola tartalmát. Amilyen gyorsan is jött az ötlet el is vetem. Egy képzett medimágus pillanatok alatt felismerné, onnantól pedig oda lenne a bizalom. Mert bármennyire is úgy intéztem a dolgokat, hogy feszült legyen és könnyebben áttörjek a páncélján, nem az a feladatom, hogy megtörjem. A bizalmába kell férkőzek és fel kell, hogy mérjem képes lenne-e végig ülni egy teadélutánt. Elmosolyodok, amiért elutasítja a tejet.
- Sajnos gyümölcsökkel oroszmódra nem tudok szolgálni – jegyzem meg és hörpintek egyet a kávémból.

Még a végén együtt érzek a kis vörös görénnyel, ahogy megnyílik a múltjáról. Elgondolkodtad, hogy miért éppen egy olyan helyen tört rá a lázadás, ahol a környezete alig ismerte családja múltját, mintsem a Durmstrangban, ahol az értesüléseim szerint mind a kilenc gyerek háttere tudott volt és ennek megfelelően is bántak velük. Ott nem merült fel, hogy esetleg a többieknek lehet igaza?
- És mi volt pontosan ez a világ? Mi volt a „hírnökök” célja? – öntudatlanul is szinte köpöm a szót - Sikerül feltámasztani Grindelwaldot teszem azt. Mi lett volna a következő lépés?

Daniel Tayilor
T R R S T (https://www.youtube.com/watch?v=gtPfrhVtZZo)
2004. szeptember

Pillanatnyi hálával nézek rá kihallgatómra, ahogyan a bögre feltöltődik a fekete teával. Jól esik a bögre melegsége a kezemben, és a forró gőz az arcomon. Az angolok sajátjuknak vallják ugyan, de arról sohasem feledkeztek meg, hogy honnan származik a teájuk. Mind az angoloknál, az oroszoknál és a kínaiaknál fontos pont ez a szertartás. Mint egy kapocs, ami összeköti ezeket a kultúrákat, bár a fogyasztási szokások kisebb-nagyobb mértékben el is térnek egymástól.
- Hallottam rémmeséket egy bizonyos mugli tejesemberről, aki bejön a nyitva hagyott ajtókon és üvegben tejet hoz mindenkinek. Igaz ez, vagy csak mítosz? – még Nott rémisztgetett ezzel az üzleti találkozónkon. Azt mondta, mitológiai teremtmény, de én azóta kétszer is ellenőrzöm, hogy biztosan bezártam-e magam mögött minden ajtót. Nem akarom, hogy mindenféle idegenek tejjel zaklassanak.
Az auror kérdései a tanulmányokról átterelődnek azokra a kérdésekre, amik miatt valóban itt vagyunk. Egyértelműen számíthattam arra, hogy a szekta kerül majd fókuszba, amit annyira igyekszem magam mögött hagyni. Most már tudom, hogy nem az igazságot tanították nekem, hanem csak egy zárt, mesterséges világot emeltek felém, ami korlátozza még a gondolataim szabadságát is. Dehogy akarták ők, hogy medimágus legyek. Minek. Hisz úgyis meghalok majd, mielőtt betöltöm a húszat. A legnehezebb azonban mégis az, hogy még mindig vannak napok, amikor kétségbe vonom saját magamat. Persze, papíron szépen néznek ki az elért sikerek, eredmények, de néha még mindig hallom a megrovásukat. Hogy szégyent hoztam a családra, hogy én voltam a leggyengébb láncszem, hiszen erre se voltam képes.
Talán sosem szabadulok meg tőlük. Talán a börtönt örökké magammal hordozom.
- El kívánom mondani, hogy csak arról tudok beszámolni, amit szerintem szerettek volna. Nehéz erről nem feltételezésként beszélni. A nagyanyám, Anastasia Romanov nem az a bábmester, aki csak úgy kiteregeti a pontos stratégiáját, még családon belül sem. – a tea még mindig nagyon forró, de egy óvatosat belekortyolok. Majd leteszem a bögrét az asztalra, jobb kezemben még mindig a szélét fogva, és felegyenesedek a széken. Nem kerüli el a figyelmem, ahogyan az auror szinte köpi a hírnök szót.
- Azt bizonyára tudja, Mr Tayilor, hogy Izlandon nincs Varázstitok törvény. A muglik tudnak rólunk. Közös gazdaság, és a minisztériumukat is a Romanov és Jöttünsson családok irányítják. A két befolyásos család minden felett, akik uralják a gazdaságot, a kormányzást és a jogrendszert. – bennem izlandi vér egy csepp se csörgedezik, de unokatestvérem, Irina Jöttünssonok leszármazottja is, akik a legbefolyásosabb család voltak Izlandon még azelőtt, hogy babushka megvetette volna a lábát a szigeten.
- Úgy hiszem, ha úgy tetszik, Izland a prototípusa volt annak a világnak, amit szerettek volna. Grindelwald utópiája, ahol a muglik csak másodrendű állampolgárok, akik védve vannak általunk, de ez kizsákmányolással jár. Azt még fontos megjegyeznem, hogy bár az izlandiak tudnak rólunk, mély információs szakadék zárja el őket a tényleges információktól. – az ország pedig erre tökéletes, hiszen már így is kellőképpen izolálva van.
- Amit tőlünk kértek, hogy próbáljunk meg minél több korunkbelit meggyőzni róla, hogy ez a világrend helyes, és nem ördögtől való. Tőlem még azt is, hogy vigyázzak a többiek fizikai épségére. – zárójeles megjegyzés, hogy arról is tettek, nehogy egészséges lelkületű emberek kerüljenek Angliába. Még azt is elintézték, hogy ne tudjunk érdemben együtt dolgozni se a Møvrede ikrekkel, se a Mallouse-okkal, hiszen már a Durmstrangba is úgy mentünk, hogy megtiltották, beszélgessünk egymással. Csak lopva tudtam találkozni egyikükkel, hogy a megnyugvást adó főzetet átadhassam a problémájára.
- Azt tudnia kell, hogy az oroszok nagyon türelmesek. Babushka évtizedekig csak várt. A háború végét is kivárta, mielőtt minket a Roxfortba küldött volna. Még a nyelvet se tudtuk rendesen beszélni. Úgy gondolom, hosszú folyamatot terveztek, évek, évtizedek alatt fertőzve az emberek gondolkodásmódját. – ahogyan azt az auror is megjegyezte előzőleg a zavaros angol tudásomat. Alig volt egy éve csak, hogy angolul elkezdtem tanulni, amikor bejelentették, hogy oda kell mennünk.
- Nekünk mindig azt mondták, hogy Grindelwald sohasem bukott el igazán. Azt mondták, hogy Próféta volt, aki megjósolta, hogy a világ káoszba süllyed, és csak az ő bölcsessége képes azt helyreállítani. A muglikat pedig meg kell védeni, főleg saját maguktól. – ahogyan mi is kiválasztottak voltunk a hamis tanok szerint. Mégis mire mentünk vele.

Hagen
és a sercegő penna

Meghökkenek a furcsa kérdésen és nem bírom megállni, hogy mosolyra húzódjon a szám. Nap-mint-nap találkozok olyan varázsvilágban nevelkedett emberekkel, akik megrökönyödnek a muglik hétköznapi dolgain, de erre még senki sem kérdezett rá. A kérdés hangneméből és a fáradt szemek hirtelen fókuszváltásából arra következtetek, hogy ez nem pusztán megrökönyödés de mintha egy csípett félelemmel is vegyülne a főzet. Nehéz nem elnevetnem magamat az abszurd szituáció objektív szemlélésén. Itt ül egy szektában nevelkedett, alkímiát tanult, melankolikus medimágus meg Őfelsége testőre, egy képzett auror, kvázi egy vallatáson és tejesemberről beszélnek, mint rémséges szörnyetegről.
- Igaz, de nem rémmese. – válaszolok olyan mosollyal, mint amikor az öcsémmel szoktam beszélni – Ez egy szolgáltatás, amit a muglik használnak, hogy friss tejhez jussanak. Fizetnek ennek az embernek, aki a hét bizonyos napjain hagy egy friss üveg tejet a bejárati ajtónál és elviszi a kirakott üres üvegeket. Manapság egyre kevesebben élnek a szolgáltatással, ugyanis könnyebb a boltokban és szupermarketekben tejhez jutni – magyarázom – gondoljon úgy a dologra, ahogy a mágusoknál a füvesemberek küldik bagollyal az előírt főzeteket – próbálom közelebb hozni neki a jelenséget. Amikor gyerek voltam, még Tristie születése előtt, hozzánk is járt tejesember. Emlékszem mindig nekem kellett kipakolnom az üres üvegeket az ajtó elé. Megszorongatom magamban a régi emléket, ami még az idilli családi életből maradt ránk... mármint Anyura és rám... Apára szórt átkom valószínűleg ezt is teljesen felemésztette.

Visszazökkenek a jelenbe és próbálom felvenni a fonalat az orosz mondandójában. Az izlandi helyzet már régóta aggályokat kelt a mágustársadalomban, de a nemzetközi beavatkozás nagyon kényes lenne. A skandináv mágus közösség évek óta próbálja felemelni a hangját, Nagy Britanniának viszont a Vértisztasági Háború miatt nem volt erre kapacitása, pedig a dánok mágusok nagyon is próbáltak tőlünk is segítséget kérni – mai napig tartanak attól, hogy az eszme és a gyakorlat átterjed Grönlandra. Ami „szerencse”, hogy az amerikaiak bár borzalmasan elítélőek a muglikkal szemben, elég erősen ellene vannak a Nagyobb Jó eszméjének, a MACUSA befolyása pedig nagy a transzatlanti térségben.

- Ön személyesen mit gondol erről Mr. Romanov? És a szülei? – túl sok új információt ugyan nem tárt fel előttem, de érdekes elmélyedni családjuk dinamikájában. Bár eddig is tudtuk, hogy a nagyanyjának vezető szerepe volt az események alakulásában, érdekes, hogy a fiú a saját szüleinek felelősségét egyáltalán nem említi. Belegondolva ugyan a mi családi dinamikánkban is nagyobb szerepe van a mamámnak, mint anyámnak, mégis megszeppenek a gondolattól, hogy egy ilyen népes, sötét mágusokkal teli családban ekkora megkérdőjelezhetetlen hatalma lenne egy személynek. Még a Halálfalók között is volt egyfajta rétegződés.
- És a sírrablásról? – szegezem neki a kérdést felidézve valószínűleg a legkényesebb momentumot a küldetésükben. Mivel a gyerekek vallomásai összecsengtek, bizonyítható, hogy ez volt a Roxfortba küldésüknek egyik legnagyobb sarokköve.

- Izland egy köztársaság, bár az állami berendezkedésükön látszik az egykori Dán fennhatóság, könnyebb lehet megfertőzni és megvenni a politikát – kezdek bele fejtegetésembe. Nem akarom fokozni a feszültséget, ezért tudatosan hatra dőlök a székemben és keresztbe teszem lábaimat, fenn tartva a kényelmes, elméleti beszélgetés látszatát - Tegyük fel, hogy sikerrel járnak az Egyesült Királyságban. Mit gondol, mit kezdtek volna a Monarchiával?

Daniel Tayilor
T R R S T (https://www.youtube.com/watch?v=gtPfrhVtZZo)
2004. szeptember

Biztosan küldök majd Nottnak egy baglyot az értelmes magyarázattal a tejesemberről. A szakmájában lehet kiváló, de bődületes baromságokat tud zagyválni small talk-ként egy üzleti megbeszélést megelőzően, amik ráadásul rémisztőek is. Bár az elmúlt években muglik között éltem, és Izlandon varázstitok-törvény sincs, ami miatt a határ a varázstalanok világával jóval vékonyabb, mindig vannak olyan apróságok, amik meglepetéseket vagy kultúrsokkot okoznak.
- Mit gondol a hal a vízről, amiben úszik? – a kis intermezzot követően folytatódik a kihallgatás, és újabb kérdéseket kapok az immáron székében kényelmesen hátradőlő Tayilortól. Előre dőlve az asztalon mindkét kezemmel a bögrét szorongatom, és időnként kortyolgatom a lassan kellemes hőmérsékletre hűlő teát. Minden energiámat felhasználom arra, hogy ne látszódjon rajtam, mennyire megvisel az ébrenlét, bár a vörös szemeim és a koordinálatlan mozgásom a szakavatottak számára épp elég árulkodó. A szervezetem mintha tudná, hogy ez fontos. Épp annyi adrenalint termel, hogy az átsegítsen a jelen állapoton. Érzem, hogy lassan átesek a holtponton. Most már biztos vagyok benne, hogy szándékos volt az időpontválasztás.
- A szüleink semmit se tudnak a vízről, hiszen beleszülettek. Bent ragadtak a korlátokban, amit a szekta megszabott számukra. Még ha sejtik is a levegőt a víz felszíne felett, a szokások és a korlátok rabjaként élnek. – nehéz ezeket az angolok nyelvén elmondani, mert az ő nyelvük nem olyan kifejező. A szüleink eleve nem számítottak arra, hogy egyszer mi megéljük a felnőttkort. Nem akarták azt, hogy én tudománnyal foglalkozzak, Liliyának pedig a betegsége ellenére engedték, hogy olyan veszélyes dologgal töltse a szabadidejét, mint a balett. Aki már látta a balett előadók lábát egy-egy előadás után, az pontosan tudja, hogy milyen kínokkal és áldozatokkal járó művészetágról beszélünk. Egy pillanatra eszembe jutnak azok a nyarak, amik alatt a főbenjáró átkokat próbálták megtanítani nekem. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy különböző állatokat öljek vagy kínozzak parancsra. Egyedül az imperius átok, amivel akaratom alá tudtam vonni egy kutyát. Nem volt kellemes érzés. Már rég megfogadtam magamnak, hogy nem fogom alkalmazni azokat a dolgokat, amiket tanítottak.
- Ha nem küldenek annak idején a Roxfortba, akkor bennem sohasem fogalmazódnak meg olyan gondolatok, amik miatt végül ellenálltam a kultúrámnak, és mindannak, amit addig ismertem. Szeretek arra gondolni, hogy titkon szüleim is ellenszegültek akkor, amikor nekem nyugati nevet választottak, és nem lett belőlem is Nicholas vagy Dmitry. De túl kellemes nekik az a víz ahhoz, hogy valódi ellenállást tanúsítsanak. – ez persze Liliya neveire is igaz. A nevünk talán az egyetlen valódi szülői gondoskodás, amit kaptunk.
- A sírrablás a Roxfortban gyakorlatilag hagyomány. – megvonom a vállam, és leteszem a bögrét az asztalra. Egészen pontos választ adok a kérdésére, hiszen a véleményemre volt kíváncsi. Úgy tudom, Voldemort már kirabolta azt a sírt az érkezésünket megelőző évben. Hat éve elmondtunk már mindent erről. Nem érzem a kérdés relevanciáját – kivéve persze, ha azóta is minden évben úgy nem dönt egy-egy látogató vagy diák, hogy feltöri Dumbledore sírját. Tudtunk a dologról, amikor ez történt, bár fizikailag ezt a másik ikerpár követte el. Nem volt meghívásos a buli. Két ember kevésbé volt feltűnő éjszaka, mint négy. Persze a Szellemszállásos esetnél inkább a többen jobb elven alakultak az események.
- Gondolom, mind a mugli, mind a varázsló politikát befolyásolnák. De ebbe így konkrétan még sohasem gondoltam bele. Nem tudok nagyanyám fejével gondolkozni. De azt tudom, hogy nem felejtette el azt, amikor megtagadták tőlük a Korona oltalmát az orosz forradalom idején. – a családi hierarchiában nem voltam magasan ahhoz, hogy ilyesmiken törjem a fejem. Sosem szántak nekem ilyen szerepet. Ahogyan azt is teljesen kizártnak tartom, hogy olyan szerep várt volna rám valaha is, hogy a királyi családba beházasodjak. Tanultam heraldikát és etikettet, de nem neveltek belőlem olyan klasszikus minta arisztokratát, aki alkalmas lenne erre. Nem ez volt a feladatom ebben az egészben. Odakint Ázsiában barátkoztam össze Rajannal, aki egy indiai királyi család leszármazottja. Ő roppant érdekesnek tartotta, hogy technikailag a brit királynő rokona vagyok, hiszen könnyedén visszavezethetem a családfámat öt generációval ezelőttig, Viktória királynőig. Aztán megértette végül, hogy én nem akarok ebből semmit. Nem vágyom arra az életre, ami neki, vagy ami a brit vagy norvég nemeseknek van.

Hagen
és a sercegő penna

Érdekesen beszél a szüleiről, nem érzékelek kemény, mindent felkavaró haragot, de megbocsátást sem. Bár megtiszteli őket egy metaforával, azt nem nevezném éppenséggel kegyesnek. Egyébként is, milyen elme az, aki hulla fáradtan, korán reggel képes az alkímiai kérdéskörök után ilyen poetikus képekben beszélni, miközben úgy szorongatja két kezében a koffeines teát, mintha az élete múlna rajta? Érdekes kis vörös görény, nem tagadom. Azt hiszem a szülői téma nem lesz érdekes a beszélgetésben, nem tartja őket annyira, hogy kreditálja a viselkedésüket vagy a nézeteiket, így konkrétumot sem tudok kihalászni belőle – de ez a szál úgy érzem veszélyt sem jelent. Fejben egy nagy pipát kanyarítok a körbejárandó dolgok listájához.

Szemöldököm látványos felhúzásával jelzem nem tetszésemet a sírrablásos humorbonbon irányába. Megértem, hogy a háború után jöttek, de lényegében a parancsnokságon, mindenki veterán, Dumbledore pedig nemzeti hős. Talán nem kellene ilyen szituációban gúnyos megjegyzéseket tennie, pláne nem felemlegetve a korunk legborzalmasabb sötét varázslóját. Vagy ennyire lenézné őt is? Ennyire abban nevelték, hogy Grindelwald mellett mindenki eltörpült? Vagy a sebeinket nézi le ennyire? Az is lehet, hogy csak fáradt és kimerült, azért nem veszi észre magát, pár az ezelőtti elmésebb megvillanások nem azt mutatnák, hogy ne lenne képben. Ha nem lennék úriember és nem lenne fontosabb dolgunk, mint az önérzetem... sajnos a tahóság, mint jellemvonás nem markáns tényező most, de azért a mentális listára felírom.

Ideje tovább haladni a nagyika irányába, egyértelműen ő volt az agytröszt a családban és ahogy kiveszem, neki volt véleménye a Monarchiáról is. Valahol természetesen megértem a menedékjogról való vélekedést, de ennél komplikáltabb volt az akkori szituáció. Voltaképpen Őfelsége V. György Király megakarta adni a védelmet a családnak, de a muglik politikai nyomást gyakoroltak rá. Érdekes elmélázni a pillangóhatáson, mi lett volna, ha Anasztázia a Korona védelme alá kerül, Grindelwald agymosása helyett. Persze nem szeretném felmenteni, de a családjával történtek után nem kérdéses, hogy mi fogta meg a Nagyobb Jó eszméjében.
- És a jelenlegi uralkodókról mi volt a véleménye? – kicsit botladozik a szám a kérdés megfogalmazásánál. Többször megkaptam már, hogy amilyen hangnemben beszélek Őfelségéről, könnyen rá lehet jönni, hova is tartozom. Igyekszem minél jobban kerülni, hogy a hivatalos megszólításokat alkalmazzam, de belül éget a bűntudat.
– A család többször is kifejezte bűntudatát és részvétét, a tetemek azonosításában is segédkeztek, Ő Királyi Fensége Michael kenti herceg – csak kicsúszott egy hivatalos cím – az újra temetésen is képviselte a Windsor-házat.

A józan ész azt mondatja velem, hogy ennyi gesztus után csak nem lehet generációkon át haragudni egy családra, aminek leghatalmasabb képviselője is már a Romanovok bukása után született. Persze ez a nő a saját leszármazottjaitól is elvárja, hogy az ő eszméit kövessék, képzelem miként gondolkozhat más házak leszármazottairól. Ami viszont érdekesebb téma és jobban belecsúszik ittlétünk indokába, az az, hogy a kis vörös fejében mi járhat.
- És ön, Mr. Romanov? Hogy vélekedik erről?

Daniel Tayilor
T R R S T (https://www.youtube.com/watch?v=gtPfrhVtZZo)
2004. szeptember

Sohasem tudtam hinni a Roxfort házainak egységében, hiszen nyilvánvaló volt, hogy inkább megosztást és viszályt okozott a talárszegélyed színe. Amikor megismertem Mardekár Malazár eszméit, önként szaggattam le a kígyó szimbólumát a taláromról. Gyűlöltem, amit képvisel. Gyűlöltem, hogy Malazár képes volt rólam azt feltételezni, hogy hajlandó lennék az ő eszméit képviselni. Mégis, azt el kell ismernem, hogy a Süveg nem tévedett akkor, amikor épp csak hozzáért az egyik kiálló, vörös hajszálamhoz, és küldött azonnal a Kígyók asztalához. Hiába a kínzó fáradtság, hiába a gyötredelmes ébrenlét, és hiába az agónia, amibe ez a helyzet belökni kíván a vallatással és annak még barátságos, de szigorú módszereivel, mégis ott az a ravasz csillanás a szememben, és az alig észrevehető, elfojtott mosoly, mikor látom reakcióját a sírrablós dologra. Nem mondhatja, nem dolgozom együtt, az összes értelmes és kevésbé értelmes kérdésére válaszoltam angol nyelven, mindezt egy hosszabb, éjszakai műszak után a Szent Mungoban.
Ezek az apróságok azok, amikkel úgy érzem, hogy még mindig az én kezemben van a gyeplő. Nálam a kontroll.
Az újabb kérdések a jelenkori brit uralkodóházra irányulnak. Természetesen tanulnom kellett heraldikát, és ismernem kellett a fontos címeket, de ez csak a származásomból fakadó alapműveltség része volt, és ezeket sokkal mélyebben, részletesebben is megtaníthatták volna, ha akarják. Most már egyértelműen úgy gondolom, hogy nem azzal számoltak, hogy megélem a felnőttkort. Dehogy akarták ők, hogy tudományokat tanuljak! Gyermeki ábrándok csupán, de kinövi majd, ha először tapad vér a kezére végre.
- Van egy mondás kínaiul. 人比人，气死人. – elég jó kínaisággal idézem fel ezt a mondást, amit még odakint tanultam, bár az anyanyelvűek észre fogják venni, hogy nem mindent hangsúlyozok tökéletesen és megfelelően.
- Hiperpoliglot vagyok, de a közvetlen fordítás nem az erősségem. Valami olyasmit jelent angolul, hogy ha másokkal hasonlítod össze magad, csak dühös leszel. – remélem, hogy érti, hogy mit szeretnék vele kifejezni. Mindez kínaiul persze sokkal értelmesebben hangzik. Nem a kedvencem az angol, mert vannak dolgok, amiket nagyon nehéz vele kifejezni mondjuk az orosszal szemben.
- Babushka sosem mondta, hogy irigyelné őket. De utólag minduntalan úgy érzem, hogy ott volt az irigység visszhangja minden mondatában, amikor róluk és az életmódjukról tett megjegyzést. Persze le is nézte őket, hiszen „csak muglik”. – nem teszem hozzá, hogy a leginkább a jelenlegi orosz hatalom az, akikre viszont a legdühösebb. Albion csak egy egyszerű állomás, ami véletlenül nagyobb falatnak bizonyult saját alkalmatlansága miatt, mint amire számított. De azért még sem Oroszország.
- Utólag már nem számít. A halottaknak már mindegy, Mr. Tayilor. – megemelem a tehenes bögrét, hogy elfogyasszam, ami maradt a teából. Továbbra is a kezeim melengetem viszont vele, miután leteszem az üres poharat az asztalra.
- Igazság szerint nem szoktam nagyon rájuk gondolni. – dőlök kicsit előre. A holtponton már valószínűleg átestem, de azért most mégis azon kapom magam, hogy a szemeim kezdenek fókuszt veszíteni.
- Tudja, odakint összebarátkoztam az indiai Scindia család egyik sarjával. – az indiai királyi családok egyik legnagyobbika az övék, akiknek a hatalom a mai napig a kezükben van. És persze természetesen varázshasználók ők is. Roppant érdekesnek tartottam Rajan párszaszájúságát, és azt, hogy az ő kultúrájukban mennyire mást is jelent, mint itt. Odakint isteni kiválasztottak, itt feketemágusok.
- Rajant igazából jobban érdekelte az én vér szerinti kapcsolatom a brit Monarchiával, mint engem valaha. A vér nem köt össze minket, hisz két külön világban élünk. Övék a dicsfény és a kíváncsi tekintet. Az enyém pedig, nos… valami egészen más. – ebben egyet kell értenem Babushkával, bár nem pont ugyanolyan hangsúllyal és szándékkal, mint ő. Hiszen csak muglik. Nincs metszéspontja világainknak.

Hagen
és a sercegő penna

Habár intellektuálisan felüdülés egy ilyen elmével beszélgetni kora reggel és nem tesz ki tényleges provokálásnak, a liverpooli munkásosztálybeli énem bemosna neki, amikor elkezd nekem itt kínaiul idézgetni. Félreértés ne essék, hozzávagyok szokva a sznobok társaságához, de a tétnélküli fellengzést mindig is borzalmas emberi tulajdonságnak tartottam. Sajnos mióta fejemben felötlött a párhuzam a herceggel kapcsolatban, nehezen választom szét a kettőt. Döbbenetes a hasonlóság küllemben és a gúnyos, hencegő megszólalások csokorba füzesével is. De Mr. Romanov legalább együttműködő. Nagyon sokszor hálát adok az égnek, hogy Vilmosnak jó a kiállása és úgy tűnik viselni is tudná a Koronát, sajnos kalkulálnom kell a lehetőséggel, hogy életem alatt még a testvérek egyikét szolgálni fogom.

Érdekes a mondás, pláne attól, akit egész életében arra neveltek, hogy hasonlítsa össze magát a muglikkal és jusson arra a következtetésre, hogy felsőbbrendűbb náluk. Bevallom, ahogy nekiláttunk ennek a beszélgetésnek úgy egy órája, még erős volt a gyanúm, hogy a ”keleti megvilágosodás” sztori csak egy olcsó hazugság lesz, de ezek a felvetések egészen meggyőzőek. Persze már Liliyánál is egyértelmű volt a szekta levetkőzése, de az előzetes jellemrajzok alapján a fiúnál nem erre számítottam. Felmerül a kérdés, hogy múlt század legnagyobb befolyású sötét mágusának mennyire lehetett erős a tényleges beágyazottsága, ha leghűségesebb hívei is ilyen könnyen gondolják át a meggyőződésük helyességét. Gondolom a történelem folyásában Grindelwaldot követő Tudjukki ezért találhatta úgy, hogy az elvi meggyőződés nem elég, a követőinek félniük is kell őt és az erejét.

Az érzelmeken tovább lovagolva be kell lássam, hogy habár az irigység borzalmas tettekre késztetheti az embert- pláne az olyan sötét mágiát űzőket, mint Anasztázia - a lenézés tompító tényező. Az előzetes kutatások és az elmondottak alapján alapos a gyanú, hogy a lenézés szintje annyira magas volt, hogy számításba sem vették a Koronát. Annyira legalább is biztosan nem, hogy az ivadékaikat is beavassák a tervek ezen szintjébe és esetlegesen gyűlöletet keltsenek bennük Őfelsége és családja iránt. Határozottan tudom állítani, hogy ahogy a lányok is úgy a fiú is leginkább közömbös az irányukba és nem mutat érdeklődést. Az elmondottak alapján nem, hogy konkrét tervekről nem tud, de arról sem, hogy utálnia kellene őket és mivel a többi témáról nyíltan beszélt, nem hiszem hogy pont erről hazudna. Nyilván a protokoll szerint a jegyzőkönyvet és az emlékeimet átfuttatom a Veritas Ludicium eljáráson, hogy utólagosan elemezzük mennyire mondott igazat, de ennél többet ma nem tudunk itt tenni, elvégre nem egy elítéltél vagy vádlottal beszélgetek.

- Értem. – nyugtázom a kis kitérőt a Scindia családból származó barátja kapcsán és összefoglalóját a témáról.
- Ha megkérdezhetem, mik a tervei? Meddig szándékozik az országunkban maradni? – teszem fel a kérdést, de fejben már lezártam a beszélgetést. Küldetésem ezen fázisa véget ért, elengedhetem aludni a gyereket, már ha tud majd az erős tea után. Én magam pedig indulhatok a palotába megkezdeni a műszakot. Kezembe veszem az azóta is szorgosan jegyzetelő pennát és visszateszem belsőzsebembe, a hosszú pergamenre pedig rákoppintok pálcámmal, hogy megduplázzam azt és rábűvöljem a minisztériumi pecsétet az aurori azonosítómmal. Az egyik példányt gondosan feltekerem és átnyújtom a kis görénynek.
- Nos Mr. Romanov, köszönöm a beszélgetést, a munkájához és a kutatásához pedig sok sikert kívánok. – nyújtom a kezemet búcsúszóul, talán kevésbe álszent mosollyal, mint legutóbb.

Köszönöm a játékot!

Daniel Tayilor
T R R S T (https://www.youtube.com/watch?v=gtPfrhVtZZo)
2004. szeptember

A falióra idegesítő kattogása az idő múlását jelzi számomra. Lopva pillantok fel az órára; közel hatvan perce ülhetünk itt, bár lényegesen gyorsabban telik az idő, mióta a kihallgatásnak álcázott vallatás elkezdődött. Egészen nyilvánvaló volt, hogy számíthatok a brit Mágiaügyi Minisztérium vendégszeretetére, és pontosan tudtam, hogy meg fog történni ez a beszélgetés, amikor úgy döntöttem, hat év után visszatérek. Hat év pedig rengeteg idő – elég arra, hogy a megfelelő körülmények között magas szintű ismereteket szerezz egy tudományos témából, hogy kialakíts akár életre szóló kapcsolatokat, és elég arra is, hogy felgyújts magad mögött mindent, ami a családodhoz köt.
Túl sok meglepetés a monarchiát illető dolgokon túl (amiknek okának elemzéséhez elmém nem elég friss) nem ért az auror kérdéseit illetően, de ostobaság lett volna hazudni a Minisztériumuknak, mert az előbb-utóbb úgyis kibukott volna. Vendégszeretetüket kénytelen vagyok még élvezni egy ideig, hiszen nem tudom, mennyi idő, amíg hasznos anyagokra és kapcsolatokra teszek itt szert a Bölcsek Kövének kutatása kapcsán. Ez a dolog túl fontos ahhoz, hogy elszúrjam – családomnak pedig már nem tartozom, hiszen ők se tekintenek már a család részének. Liliya azt írta egy levelében, hogy a szobámhoz nem nyúltak, mióta elmentem, de ez is rég volt már. Szeretném egyszer tudni, hogy örökké az enyészeté-e marad mindaz, amit ott hagytam, vagy végre felszámolták a földi javaimat.
- Jelenleg a kutatásom az egyetlen prioritásom. Nincs még kilátásom utánra, de ez egy hosszú távú project. Addig maradok, amíg el nem készítem a panaceát. Pár hónap, pár év… Lehetetlen a kérdésére választ adnom, Mr Tayilor. – nem láthatom előre, ahogyan arra sincs biztosíték, hogy egyáltalán sikerülni fog. A Gringotts kölcsönéből sikerült persze megvennem egy saját ingatlant, ami a legközelebb áll ahhoz, hogy otthonomnak nevezzem. De valójában úgy érzem, a világban nincs helyem, és örökké otthontalan vándor maradok. Egy idegen csupán, akit a kíváncsiság és a gyanakvás kísér.
Az Akadémia természetesen tud a kutatásomról. Ha az aurornak alap ismeretei vannak az alkímiáról, akkor pontosan tudhatja, hogy a panacea az a gyógyszer, amit a Bölcsek Kövéből lehet kinyerni, és minden betegséget meggyógyít. Nincs semmi tiltott vagy illegális abban, ha valaki ezt kutatja, mégis, van bennem kellő óvatosság azzal kapcsolatban, hogy kivel mit osztok meg. Hallottam hírét, hogy Voldemort Nagyúr megpróbálta ellopni ezt tizenvalahány éve a nevetséges és egyáltalán nem biztonságos iskolájukból. Ostobaság lenne tőlem, ha ezek után mindenkivel megosztanám, mivel is foglalkozom. Egy ilyen dolgot eltitkolni a Minisztérium előtt azonban lehetetlen, hiszen az Akadémiának, akik erőforrásokat biztosítanak számomra, már benne van a rendszerében, hogy ez a kutatási anyagom. Kizártnak tartom, hogy a Minisztérium a mai interjú után ne nézne utána.
Szemeim az erős teától ugyan kipattantak, ennek ellenére egyre inkább érzem a fókuszvesztést. Egy pillanatra kiránt ebből a kihallgatás lezárása – persze nem kell kétszer kérni. A körülményekhez képest meglepően erőteljes kézfogással és egy határozott biccentéssel búcsúzom Mr Tayilortól. Nem hiszem, hogy megkedvelt. Remélhetőleg soha többé nem kell leülnöm vele egy asztalhoz. Mást már nem kívánok, csak megszabadulni a felsőmre aggatott névtáblától, visszakapni a pálcámat, és minél hamarabb hazajutni arra a pár óra alvásra, mielőtt megkezdeném a következő éjszakázást a Szent Mungoban.

Én köszönöm! Imádtam!

in all chaos
there is calculation
(https://i.pinimg.com/736x/7e/30/50/7e3050be2c4bf5978b4d3e0495daf624.jpg)
Kísérleti Bűbájok Bizottsága
2005 február
- Orin Morgenstern -

18+ etikátlan (ember)kísérletek

A jóérzésű, átlag embereket biztosan felháborítaná az, ha tudnák, hogy mit is művelünk a Morgenstern gyerekekkel. Persze a valóság az, hogy nem csinálunk semmi olyat, ami ártana számukra. Nem bántjuk őket, nem éri őket atrocitás, és nincsenek fogságban sem. Mégis, ha a realitás szemüvegén keresztül nézzük az egészet, akkor egészen baljóslatú is lehetne az, hogy nálunk milyen kísérletek is zajlanak a metamorf gyerekekkel. Apám – persze szigorúan a Minisztérium zárt falai között – többször szóvá tette aggodalmait a Morgenstern-gyerekek ügyében, mind a szellemi fejlődésük, mind pedig a Minisztérium rájuk mért nyomása miatt.
Én azonban be kell lássam, hogy nem vagyok elég jóérzésű, és hogy őszinte legyek, örökkön küzdök a gondolattal, hogy embernek sem érzem magam. Apámnak be kell látnia, hogy ez egy szükséges dolog. A szükséges rossz, amivel ezeket a gyerekeket védeni tudjuk, legfőképpen önmaguktól, másodsorban egy másik, negatívabb hatástól. Most épp nem köröznek sötét fellegek Nagy Britannia ege felett, a háború rendkívül gyorsan lezajlott, az anyagi károk nagy részét pedig már helyre is állítottuk, még ha a más jellegű sebek gyógyulási folyamata akár generációkat is igénybe vehet. Az elmúlt száz év történelmi eseményei azonban mind azt jelzik, hogy a béke időszaka egy törékeny, ideiglenes állapot a mindenre érzékeny társadalmunkban. Bármikor jöhet egy új hatás, ami negatív befolyással van ezekre a fiatalokra. Akkor pedig jobb, ha inkább a Minisztériumhoz hűségesek.
Mindeddig csak segédként, a háttérből figyeltem a kísérleteket. Az öníró penna ugyan sok dolgot lejegyzetel, de még sem képes teljesen kiváltani. Egy pennának nincs önálló látásmódja. Csak azt írja, amit hall, és amit mondanak neki. Találkoztam metamorf mágussal ezelőtt, a Minisztérium mindig is különösen kedvelte őket saját rendvédelmében látni őket. De mindaz, amire a Morgensternek képesek, bőven meghaladta átlagos társaik képességeit, akik ráadásul némi érzelmi kilengés hatására természetellenes hajszínt képesek felvenni, vagy egyenesen elveszítik az átalakulási képességüket.
A kutatóhelyiséget az alany kiválóan ismeri már. A helyiség kialakítása egyszerű, mentes bármiféle dologtól, ami elterelné a figyelmünket. Az egyoldalú tükörben Orin (akinek annyira jellegzetes a neve, hogy nagyon könnyen meg tudtam jegyezni – az angolszász ᚩᛁ, tehát az os-is jut eszembe róla, aminek a jelentése fagyott szavak lehetne) láthatja saját magát, és azt az átalakulást, amit elkövet. A tükör mögött az osztályvezető és más munkatársak figyelik tevékenységünket. Nem vagyok naiv. A hölgy ugyan fiatal, de nem buta, hogy ne tudja, figyelik őt, amihez különleges, mágikus mérőeszközöket is használnak.
- Legutóbb a sérült végtagok utánzását gyakorolta. – aminél ugyan jelen voltam, de a kísérletet édesapám vezette. Kíváncsiak voltunk, hogy képes-e fájdalmat érezni, sőt, hogy egyáltalán lehetséges-e az ilyen jellegű átalakulás. Természetesen a szakképzett medimágus készenlétben elérhető volt, hogy szükség esetén beavatkozzon és ellátást nyújtson. A tekintetét módszeresen kerülöm.
- Most valami mást fogunk kipróbálni. Szeretném, ha megnézné ezeket. – az asztalra kiterítek egy bőrtekercset, amin különböző, állati eredetű dolgok vannak rögzítve. Például madár és hippogriff tollak, pikkelyek, macska karmok, szarvas agancs, és egy valamilyen erős állatból szerzett, tartósított izomzat. Hallottam róla, hogy Nymphadora Tonks azzal bolondozott, hogy kacsacsőrt csinált a szájából. Ez persze elég bizarr, de nem kizárt ez alapján, hogy a metamorf mágusok képesek legyenek állati vonások felvételére, még ha állattá nem is tudnak változni. Vagy csak nem volt még példa rá?
- A testvére, Revan már végzett a kísérlettel, az eredményei pedig meg kell mondjam, lenyűgözőek voltak. Bízom benne, hogy maga is hasonló teljesítményt fog nyújtani. – tisztában vagyok az alany rossz habitusával. Abban bízom, hogy sikerül ezt kihasználva eléggé felmérgelni ahhoz, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa. Érzelemmentes arcomról a hazugság nehezen leolvasható, testvére ugyanis még nem került sorra ezen a kísérleten.

H A N D S Ω T H R O W N

(https://64.media.tumblr.com/e266835662235b2bc8c1cc04049236a8/644fdfb4130e493e-2b/s250x400/99f4b4500d916561d57b463b0f806922cbcffd60.pnj) (https://64.media.tumblr.com/af983940309cdbcf8e2f45128047b4ef/596c628e9c21d05e-ff/s250x400/a80c3ea13226e7f352463fa204073431640836cc.pnj) (https://64.media.tumblr.com/48a9cbce0bacd083c9d240d1f0a09e13/644fdfb4130e493e-ef/s250x400/858932fc650ec72ddde4c34829a00019e19d21de.pnj)
(https://64.media.tumblr.com/c4414edbe08b816ae1ea8e93045aaccd/36afa839df5dd5b9-13/s640x960/07779159b6d16236c7d0fc7d89d1b3390b683c30.pnj)

nobody

gon' move my
life, my goal
my matter

+18! szégyenítés, férfigyűlölet, fenyegetés.
   Büszke vagyok arra, amivé évek, fegyelem, akarat tettek: az sem változtat ezen, hogy le kellene hajtanom a fejem, míg a Minisztérium kutyái elé lépek. Szégyent magam miatt nem érzek, az azok számára van fenntartva, akik közreműködésükkel, vagy épp csendjükkel támogatták a rezsimet, amelyet eltüntetni próbálnak a köztudatból. A szégyen szégyent fial, egyre csak elli az újabb utódait, visszaköszön a folyosók színéből, az ajtó nyikordulásából, pergamen sercenéséből, tekintetekből, hangsúlyokból. Van köztük is egy, aki ezzel táplálkozik: Quinton, a fiatalabb.
   Az apja talán remélte, hogy a köztünk lévő kisebb korkülönbség miatt vele jobban szót értek majd, elismerem tudományos munkásságát, egykori katedráját, szellemét az eredményeinek oklevelekre és könyvek borítóira írható megtestesüléseiben. Ez lehet a legnagyobb tévedése a gyermeke nevelése mellett - nincs még egy, akinek nagyobb szégyent kellene éreznie ezek között a falak között. Az apám róla beszélt, mikor a minisztériumi gyávákról, ez a lenyomata egy embernek mások szégyenén él, abból formál identitást. Hallottam, hogy beszélnek róla - lopva csak, felderülvén, ha megtudják, ma épp nincs itt, nem is lesz még - és egyetlen tagom sem óhajtja a jelenlétét.

   - Mostantól.. maga ül ennél az asztalnál? Tudom, milyen ember. Ebbe a kísérletbe beleegyeztem, mert nem tudtam, hogy már egyedül vezeti majd... - összefonom a karjaimat, és hátravetem a hajam a szék támláján. Úgy tűnik, az idősebb Quintonnak is vannak vakfoltjai, én biztosan nem engedném, hogy a nevem viselje valaki, aki ennyire alkalmatlan rá, hogy az örökségem gondozza. Még a tekintetem is kerüli, mintha félne tőlem, de aki a Minisztérium kegyeltje lehet azok után, hogy önként propagandát terjesztett, az biztosan nem fél mások véleményétől.
   - Nem akarok együttműködni magával. Az apja nem úgy tekintett rám, mint egy tárgyra az asztalon, legalább azzal megtisztelhetne, hogy az arcomra néz, mikor hozzám beszél! - nem nyúlok a nevetséges tárgyakhoz az asztalon, csak belerúgok annak lábába. A viselt ruháim biztosan megakadályoznának abban, hogy a képességemmel kárt tegyek a mélyen tisztelt nepotizmus ezen letéteményesében, de az emberek ritkán hiszik el demonstráció nélkül, hogy nincs szükségem rá ahhoz, hogy komoly fájdalmat okozzak nekik. Gyűlölöm ezt az egészet, és csak azért egyeztem bele, mert ez szolgálja az ügyünket - azaz, szolgálta, most leginkább csak az élni és élni hagyni értelmében szolgál bármit is - de azt visszautasítom, hogy egy ilyen féreg parancsait kövessem ok és jutalom nélkül. Egy pillanatra gondolok csak rá, hogy talán valaki mással végeztetik el azokat a kísérleteket, amelyek valódi eredményt ígérnek, és engem azért száműztek ehhez a magát az elemi udvariasság alól is felmentő tudós-féleséghez..

Szaggatottan fújom ki a levegőt, miközben összeszorítom az állkapcsom. Élesen belevájom a körmeimet a tenyerem bőrébe, de még uralkodom magamon: nekik nagyobb szükségük van rám, mint nekem rájuk. Nekem nincs szükségem senkire, főleg nem ezekre a szerencsétlen hímekre.
- Hazudik! Tudom, hogy az én eredményeim mindig jobbak, mint annak a kis fattyúnak! Nem olvasta talán az apja jelentéseit, még ennyire sem készült fel?! - hirtelen állok fel a széktől, jobbom az asztalra tenyerel, a ballal felmarkolom az agancsot. Nem kell gondolnom sem rá, ösztönösen megy, erre születtem, ebből a szövetből az örök átalakulásban - a lélek ürességének természetéből, nem fogadom el ezt a középszerű eredményt ott, ahol a nagyságom kerül a pergamenre! Azonnal érzem is, amint az agancsok koronája kinő a koponyámból, mielőtt a földre mellé dobnám a kezemben tartottat, és megszüntetném az egészet. Tudom, hogy fölényesen mosolygok rajta, már csak az sértő, hogy katanával akarja megkenni a disszertációja kenyerét.
   - Annyit beszéltek a képességeiről, a zsenialitásáról, és egy középszerű jós ül előttem, aki ezzel akarja kiszúrni a szemem?! Már az is sértő, hogy egyáltalán erre akart kényszeríteni. - a tükörre meredek, a mögötte biztosan állókra. Egyiküket sem bántottam soha, nem mutattam ellenségességet akkor sem, mikor egyértelmű volt, hogy akaratom ellenére vagyok itt: most azonban egyértelművé tették valódi szándékaikat.

   - Most már felnőtt vagyok a maguk törvényei szerint is, igaz? Ha a Minisztérium erre akar használni.. most már a magam nevében mondhatok nemet, nem igaz? Maga, akit zseninek tartanak, hogy érezné magát, ha képes erre egyáltalán, ha az elméjét középszerű feladatokra kárhoztatnák, miközben emberszámba sem veszik? - elsétálok mellette, közelebb az üveghez. Könnyen meg tudnám változtatni a szemem, hogy átlássak rajta, ha egyszerű berendezés, nem bűvölték meg. Nem gondoltam, hogy az ittlétem milyen nagy mértékben tette elviselhetővé az idősebb Quinton professzor a maga kérdéseivel, észrevételeivel, és persze annak lehetőségével, hogy többet tudunk majd.. rólam, a képességemről. Nem várok valódi válaszokat a kérdéseimre, a hozzá hasonlók magukkal sem őszinték.
   Talán tényleg nem maradt már semmi, amit adhatnak nekem. Attól sosem tartottam, hogy feltérképezik a korlátaimat, mert mindig hittem és hiszek benne, hogy újabbakat fogok áthágni, a kicsinyes félelem nem állhat az utamban.. Nem, nem félek semmitől. Semmitől és senkitől.

Számítottam ellenállásra, és arra, hogy nem lesz egyszerű. Édesapám hozzáállása az egészhez jóval… empatikusabb volt, mint amit én tanúsítani képes vagyok. Legalábbis jól el tudja hitetni ezt a világgal. Különben most nem engem küldött volna ide.
Hiába az átokheg, ami elvette tőle a két lábon állás és járás képességét, és hiába az az átok, ami elvette feleségét, az én anyámat az élők soraiból. Gyerekkori emlékeimhez képest sokat változott, ahogy az élet és a veszteségek súlya ránehezedett. De nincsenek illúzióim önmagammal kapcsolatban. Jól tudom, hogy nem vagyok olyan megnyerő, és sose leszek az. Jól tudom azt is, hogy a mágikus védelemmel ellátott, egyirányú tükör mögött acélozott figyelemmel szemléli összes mozzanatunkat ebben az ingerektől mentes kutatószobában, amit a kísérlet idejére felszabadítottunk.
- Ezt a kísérletet én vezetem. Sajnálom. Nem gondoltuk, hogy ennyire érzékenyen érinti a változás. – a hazugság az én számból másképp hat, mint apáméból. Az ő hangtónusában ott a melegség. Annak az illúziója, hogy érdekli – és talán ez tényleg így is van. Az enyém viszont mentes bármiféle irracionális, érzelmi kilengéstől. Nincs benne semmilyen impulzivitás, csak a monoton stabilitás. A muglik úgy neveznék, masina. Apám utasítása felém is szólt, mikor azzal küldött ide, hogy legyek az az önmagam, amit máskor díszes álarcok mögé kell rejtenem, hogy egyáltalán elfogadható legyen a létezésem. Még nem jöttem rá, mi volt a célja vele, de bíznom kell az értékítéletében.
Az alany hisztériás kitörése elkerülhetetlen volt. Tudunk a rossz habitusáról, és arról, hogy mennyire képes megfeledkezni a racionalitásról, amikor ilyen állapotba kerül. Csak ösztönösen pislogok a hirtelen mozdulatokra, két kezem azonban nyugodtan fonom össze magam előtt. Megerőltetem magam, hogy legalább egy kérését részben teljesíteni tudjam – elvégre nem rajta múlik, az én hiányosságom, hogy kényelmetlenséget okoz számomra, ha mások szemébe kell néznem. Még gyerekként megtanultam, ha a szemöldökök közötti pontra koncentrálok, vagy valamelyik szem fölé, akkor épp úgy gondolják, hogy tartom a kéretlen szemkontaktust. Így teszek most is. Türelmesen várom a két szeme közötti pontot figyelve az orrnyerge felett, amíg kidühöngi magát. Nehezen bírom ki, hogy ne inkább a metamorfózist csodáljam. Ahogyan animágust sem láttam soha, így ahhoz foghatót sem, amit a Morgenstern lány képes véghezvinni. Éppen csak három jól kalkulált másodpercre szökken fel a tekintetem a fejéből kiálló agancsokra. Hagyom, hogy a tükörhöz lépjen. Biztosan tudja, hogy figyelik mögötte, de az akadály nem pusztán fizikai. Nincs az a módszer, amivel átláthatna rajtuk. Teszteltük már a látás spektrumának módosulását, fel vagyunk készülve erre.
- Legutóbb 2004 december 17-én, egy pénteki napon láthattuk Önt itt. A kísérletet édesapám, Lathan Quinton vezette. A jelentés szerint a kísérlet célja a metamorf mágus fájdalomérzetének vizsgálata szándékosan, metamorf-mágiával előidézett sérülések kontextusában. – kezdem el szó szerint idézni a jegyzőkönyvet, amit ő is olvashatott. Eidetikus memóriám van, nagyon részletesen tudok visszaemlékezni komplett szövegekre és képekre is.
- A vizsgálat során a nagykorú alany beleegyezésével, valamint medimágusi felügyelettel metamorf képességével generált felszíni, szöveti sérüléseket a karján. A különböző átalakulási pontokon rögzítettük a fájdalomérzet intenzitását, időbeli lefutását, továbbá az önkéntelen fiziológiai reakciókat. Szeretné, ha folytatnám, Ms Morgenstern, vagy elhiszi nekem, hogy az összes jelentést részletesen tanulmányoztam? – ha szükséges, bármelyiket felidézem, amit ebben az intézményi keretek között végeztünk el. De úgy gondolom, hogy a lényeget megértette. Ms. Morgenstern nem buta, még ha impulzív is.
- Nem állítottam, hogy a testvére eredményei jobbak lettek volna. Ön még nem végzett a feladattal, így nincs viszonyítási alapunk. Az Ön együttműködése azonban szükséges az érvényes adatok rögzítéséhez. – figyelem a tükörképét, amivel szemben áll, háttal nekem, látszólag elutasítva a velem való együttműködést. Mégis bizonyítania kellett, hogy képes szarvat növeszteni magára. Valami mégis hajtotta, hogy megmutassa.
- Végülis… – gondolkozom el. Van, amiben szemrebbenés nélkül hazudok. De van, amiben nem lehet. - Igen, erre joga van. – felelem, de a személyemet illető kérdéskört ignorálom. Nem releváns az én géniuszomnak megítélése ebből a szempontból.
- Jól tudja, hogy maga páratlan és különleges. A legtöbben egész életüket eltöltik úgy, hogy semmiben sem kiemelkedőek. De maga már most, fiatal kora ellenére meghaladta azt. – nem vagyok a legjobb személy a meggyőzésre. Viszont valahol mélyen egy picit mégis együtt érzek vele. Éppen apán ezen politikája az, ami arra késztetett, hogy én magam is kihasználjam a saját kiválóságomat. A Roxfortban csak a középszerűségbe süllyedtem volna.
- A Minisztérium rendelkezik olyan archívumokkal és eszközökkel, amikkel más nem. De gondoljon erre úgy, mint egy lehetőségre arra, hogy fejlessze önmagát. Mi nem csak elemezzük Önt, hogy mire képes. Hanem irányt adunk arra is, hogyan lehet képes még jobbá válni. Erre pedig minden feltételt megteremtünk. – nagykorúsága okán joga van döntést hozni az életével kapcsolatban. De egyetlen helyes döntés bizonyul csupán. Az pedig itt van, eme hideg falakon belül, az egyirányú tükör ezen ingerszegény oldalán.

H A N D S Ω T H R O W N

nobody

gon' move my
life, my goal
my matter

+18! szégyenítés, zsarolás, fenyegetés, feltételezés.
   Egyetlen szavát sem hiszem, az sem igaz, amit kérdez: senki és semmi nem érdekli, nincs benne semmi, ami érezni tudna. Láttam már hozzá hasonlót, nála ügyesebbet, sikeresebbet, nemesebbet - és láttam már a muglik néhány mechanikai eszközét, ami ügyesen imitálja az emberek hangját. Szívesebben beszélnék azokhoz, hiába tudom, hogy nincs bennük lélek.. Ebben itt sincs, de úgy akar tenni, mintha vak volnék. Sértő.
   Érzem, hogy még inkább elönt a harag, szeretném betörni a koponyájával az üvegfalat, ez biztosan nem jelenete kihívást. Gyenge a fizikuma, harctéri tapasztalata annyi lehet, amennyi türelmem nekem, mikor ismét kinyitja a száját, hogy megpróbáljon becsapni a szavaival.

   - Fogja be! Nem akarom hallani a hazugságait a sajnálatról, nincs szükségem az őszintétlen sajnálatára! Tudom, hogy ki és mi maga...! Oh igen, sokkal jobban, mint szeretné! - az ökölbe szorított kezeimet szorosan a combom mellett tartom, ellenállva a késztetésnek, hogy egyszerűen betörjem a fejét. Megesküdtem rá, hogy nem használom ok nélkül soha senki ellen.. de Quinton ebből a szögből sem tűnik embernek, mintha egy megbűvölt szelencét akarnék szétverni, aminek a belsejében csak a mágia hallatja a hangját.
   - Egy olyan propagandista érvei külön szégyen rám nézve, amilyen maga! Azt képzeli, hogy senki nem emlékszik már azokra az anyagokra, amelyeket megírt és terjesztett?! Maga épp olyan, mint az a propagandista, amelyik a nácikat segítette, és különbnek képzeli magát! - soha nem keresett, soha nem írt, bizonyára kényelmes számára úgy tenni, ahogy apám is mondta, mintha nem is léteznék. Ez a baj az emberi bűnökkel, mindig nyomot hagynak maguk után.

   Talán ismerik is egymást, igen, el tudom képzelni hogy egy húron pendülnek egymással: a két beképzelt parnasszus, akik szeretnék elfelejteni, milyen gyáván magukhoz kaptak, amint a drága életük került veszélybe. Egy ilyen embernek szavát sem hiszem, mikor a Minisztérium érdekeiről, vagy az én előnyeimről beszél, kígyónyelvű ridegség minden szótagja.
Épp olyan, mint az a férfi, aki lehetne épp a nagyapám is, ha őszinte volna magához: még mindig bent lehet a vallomása, mikor beavászkodta magát a Wizengamotba, még mindig állítják a sorok, hogy milyen kollaboráns propagandát 'kutatott' és aztán terjesztett, bárki megcsodálhatja. Sok mindent elviselek - a középszerű kísérletek sorát, de a fölényes hazugságot mellette, érte nem! Lathan Quinton előtt ember voltam, nem próbálta volna soha megláncolni a földrengést, ami lehetnék.

   - Hogy lehetne hinni magának azok után?! Elviseltem, mikor jelen volt, mert tisztelem az apját és tisztelem a kollégáit is, de ha maga itt a legjobb, akkor én nyilvánvalóan nem vagyok az, amiért kiérdemeltem ezt! - feszülten sétálok fel és alá, aztán elrúgom a széket, amin ülnöm kellene. Szerencsére aminek lelke nincs, megijedni sem tud igazán, biztosan nem feltételezi rögtön, hogy majd a képességem használva rátámadok.
Mi az oka ennek az egész ostobaságnak?! Nem találták kielégítőnek az eredményeimet?! Nem, ez még nagyobb ostobaság, lehetetlen, miért is gondolok egyáltalán erre, megbolondultam talán?! Én vagyok a legjobb, ezekre a kísérletekre egyedül is képes volnék.
   - ...magának nagyobb szüksége van rám, mint nekem magára! Nem én támogattam a halálfalókat, nem az én szakmai alkalmasságom kérdőjeleződött meg.. Bár tudom, ez egy olyan ország, amelyben az olyan hitvány alakok, mint az a vén bolond, aki a nevemet viseli, is a Wizengamotban ülhetnek! - megállok hirtelen és lassan, szaggatottan kifújom a levegőt. Egyetlen pillanat. Egyetlen pillanat kellene, és távozhatnék vagy megszabadíthatnám az emberiséget ettől a hitvány féregtől. Talán Revan is belátná, hogy nincs szükségünk a Minisztériumra, ha ennyire becsül bennünket..

   - Maga egy hitvány másolata az apjának.. kíváncsi vagyok, mit gondolnának magáról, ha most tényleg visszalépek a szerződésből? - itt nem kötnek meg azok a védővarázslatok, amelyek az iskolában nem engednék, hogy túl sokat változtassak magamon. Elmélyítem a hangom, mint annak a korábbi kutatónak, akivel hármasban párszor ültek ennél az asztalnál - már nem emlékszem rá részletesen, de arra az ostoba kérdő hangsúlyra, amelyet minden mondatrésze hordozott, annál inkább. Valami ilyesmi lehetett...? Nincs időm azokra a gyerekjátékokra, amelyeket behozott, mielőtt megsértett volna.
   - Mi történik, ha...? Visszalépek tőle? Kinek fogják megígérni, hogy segítségére lesznek, aztán.. kinek az ideét húzzák ilyesmivel? Hol találnának másik ilyen kiváló kísérleti alanyt? - érzem a torkomban a más hangszálak rezgését, de ez nem kihívás, bárki, aki valaha tanulmányozta az ember test felépítését, reprodukálni tudná egy kis figyelemmel. Talán pálcával sem volna nehéz, mégis több, mint amit feltételeznének ilyen spontán. Lehet, hogy soha többet nem látjuk egymást: valóban nincs szükségem senkire saját magamon kívül.

Ösztönösen összerezzenek és becsukom szemeim, amikor belerúg a székbe. De ez nem több annál, ami – ösztönszerű reakció, ami húsruhámból és annak biológiai alapfunkcióiból fakad. Magam sem mindig értem, miért van az, hogy egyes dolgokra, melyekről érzem, hogy hevesen kellene reagálnom, nem érzek semmilyen késztetést arra, hogy ugyanazt az erőt képviseljem, mint a másik fél, miközben például Cheryl egyetlen mondatával el tudja érni, hogy órákra elbarikádozzam magam gondolataimba és fajátékomba kapaszkodva. A kis játék, ami gyerekkorom óta kedvenc menedékem, nyugtató múzsám, most is ott lapul talárom zsebében, de nem érzem a késztetést, hogy utánanyúljak.
- Hmp. – üres, semmitmondó reakciónak tűnhet, ahogyan múltamat vélelmezi.
Propagandista.
Rengeteget hallottam már ezt, mint szitkot – letűnt kor már az, amikor az emberek azzal voltak elfoglalva, hogy fiatal korom ellenére milyen tudományos sikereket értem el. Azok csak addig érdekesek, amíg eléggé szemtelenül és pofátlanul fiatal vagy. Ahogy egyre idősebb leszel, az embereket egyre kevésbé érdekli ez. Majd érkezik más, talán pont a Roxfort oktatási rendszerében, vagy talán azon túl, aki átveszi tőlem ezt a titulust. Ahogyan elvették a legfiatalabb rúnamágus, és ifjú zseni címszókat is. Ezek múlandóak.
De a propagandista nem az.
Pontosan tudom, hogy örökké mocskolni fogja nevemet mindaz az anyag, ami kikerült a kezeim közül, és azok is, amiket bár nem én írtam, de az én elvi utasításaim alapján kerültek ki az akkori Minisztérium alól. Eleinte csak úgy kezdődött, hogy a nem kevés logikai hibákat szűrtem ki az anyagokból parancsra. Végül annyira jónak ígérkeztem ebben, hogy pillanatok alatt a részleg fejévé váltam, anélkül, hogy erre bárminemű ambícióm, vagy még inkább, készségem lett volna. Tisztában vagyok az akkori anyagok hazugságaival, részletes katalógust biztosítottam Tudjukki bukása után az összesről, amiknek begyűjtését és megsemmisítését a Minisztérium elrendelte – már amit megtalált közülük. De nem gondolom magam kevésbé bűnösnek, mint bármelyik másik minisztériumi dolgozó, akik kénytelenek voltak az akkori hatalomnak megfelelni. Mindeközben, amíg itt ezen anyagok megírásával foglalkoztam, odahaza szüleimmel mugli születésűeket bújtattunk, de érdekes módon ezzel senki sem foglalkozik. Vajon akkor is kapnám a szitkokat, ha az az átok, ami apámat tolószékbe kényszeríti, engem talált volna?
- Kérem tisztelettel, sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de maga pocsék kísérleti alany. – válaszolom neki. A sértéseire látszólag a szemem se rebben. Valójában azonban sikerült kiváltania belőlem valamit – mégpedig azt, hogy bosszant. Bosszant azzal, hogy nem tudja moderálni magát, hogy kontrollálhatatlan, hogy nem képes logikusan és megfontoltan gondolkozni. Sokkal szívesebben foglalkoznék kizárólag a szeretett kis rúnáimmal és a könyveimmel, anélkül, hogy azok visszabeszélnének.
- A képességei lenyűgözőek, amit Ön pontosan tud. Kizárólag erre a lapra teszi fel azonban az összes tétet. Értem, pontosan értem, hogy milyen nehéz egy-egy új helyzethez alkalmazkodni. De nem mindig adatik meg az a luxus, hogy megválogassuk, kivel dolgozunk együtt. – most is lenyűgöz az, ahogyan szabadjára engedi önmagát, engedi érvényesülni a benne burjánzó tébolyt és a szenvedélyt. Dolgok, amikkel azonosulni nem tudok, de valamennyi fogalmam azért van ezekről.
- Ha ennyire feszegetni szeretné a múltat, ám legyen. Magával ellentétben nekem nem volt választásom. Nem beszélhetek a főosztályvezető nevében a következményekről, de valószínűleg az Ön által már jól ismert képességkorlátozási beavatkozásokkal élhetne tovább. Nekem azonban az volt a tét, hogy a családunk ne kerüljön a vérárulók radarára. – még most, ennyi év elteltével sem látom azt, hogy lett volna más választásunk. Túl patinás név volt a miénk ahhoz, hogy ne akarjanak maguknak. Éppen csak azt úsztuk meg, hogy ne kelljen Hozzá is hűséget fogadnunk. Azt a szégyent, amivel a tetoválás járna, már én se viseltem volna el.
- Ismerem már a gyakori választ, hogy akkor inkább meg kellett volna halnunk. De az nem segített volna senkinek. Főleg azoknak a mugli születésűeknek nem, akiket a saját házunkban rejtegettünk. – próbálok belegondolni abba, hogy Reagan mit tanácsolna egy ilyen helyzetben. Nem csak az intellektuális társam, de a lámpásom is az ilyen helyzetekben, aki mindig tudja, mi a legjobb következő lépés. Ha tehetném, most kapcsolatba lépnék vele valamelyik kandallón keresztül, hogy adjon tanácsot. De nem tehetem. Egyrészt a helyzet nem engedi, másrészt pedig a titoktartásom kötelez. Reagan semmit nem tud arról, hogy egészen pontosan mivel töltjük itt a napunk. Nyilvánvalóan a képességei bőven megfelelnének arra is, hogy akár munkatársunkként itt dolgozzon, de a minisztériumi titkokat egyszerűen nem adhatom ki.
- Anyám az életéért fizetett a háborúban. Apám a lábával. Én a becsületemmel. Van más kérdése? – úgy képzelem, hogy Reagan azt mondaná, próbáljak meg kicsit… személyesebbnek vagy megközelíthetőbbnek tűnni. Embernek. Ennél jobban pedig, ha megfeszülök, se tudom ezt prezentálni.
- Végezetül pedig, mit tudok tenni azért, hogy együttműködjön velem? – ezt pedig abból a sok gyermeknevelési szakkönyvből vettem, ahol asszertív kommunikációról volt szó a tinédzser korú gyermekek felé. Talán van gyakorlati haszna a benne lévő információknak azelőtt is, hogy X abba a korba lépne.

H A N D S Ω T H R O W N

nobody

gon' move my
life, my goal
my matter

+18! szégyenítés, szülők szégyenítése, fenyegetés, feltételezés, káromkodás.
   Lathan Quinton biztosan szégyellni fogja, hogy valami ilyesmi származott el belőle, és bár hallottam a szóbeszédet arról, miként nevelte, ha azok igazak volnának, annál nagyobb kudarc volna ez most. Nem vagyok ellene a gyermekek szigorú nevelésének, és nem vallom azt az ostobaságot, amelyet kötődő nevelésnek neveznek jobb híján.. És amely semmi mást nem szolgál, mint a gyengék pátyolgatását egy veszélyekkel teli világban a szülői szerepkör teljes felélése közben, míg csak a kis parazita át nem veheti középszerű nemtőjének szerepét, és rá nem jön, hogy a valóságnak a nem szó sokkal gyakoribb, az eredmények nem garantáltak a létezés okán.
   Felnéztem rá, türelmére és nyugalmára még a legrosszabb pillanatok alatt is. Azon kevés férfiak egyike, akik nem születésüktől fogva érdemtelenek bármilyen tiszteletre, gondolkodásuk egyetlen sorvezetője nemi vágyaik.. De ha ez került ki a kezei közül - mert személynek nem nevezném - akkor csalódnom kell benne. Talán az érzés kölcsönös, nem fogadja majd örömmel, hogy nem voltam hajlandó a fiával dolgozni, de ezt a sértettséget felé sem esne nehezemre kommunikálni.

   - Én vagyok a legjobb, akár elismeri, akár nem! - kinyújtom a karom, elszakadnak a védőruhám varratai, szétnyílik a vállamig az egész. Nem esik nehezemre átnyújtani a terem másik végéig, hogy idehúzzam és felállítsam a széket, amit felrúgtam az imént. A szövet nem olyan rugalmas, mint én: ha Revan itt lenne, azt mondaná, hogy kár, hogy csak kívülről vagyok az, de ő és Quinton is tehetnének egy szívességet, és kaphatnának strokeot, hogy ne mérgezzék tovább a létezésnek ezen síkját az értelmetlen és késői megjegyzéseikkel. Túl régóta viselem ezt az ostobaságot, túl régóta hagyom figyelmen kívül a béke kedvéért apám megjegyzéseit arról, hogy a Minisztérium nem kívánja a javunkat. Lathan Quinton biztosította a maga részéről a megállapodásban foglaltakat, de most, amint lehetett, megszabadult tőlem, hogy nálam fontosabbnak vélt ügyeivel törődjön.. Nem, sok mindent el tudok viselni, az árulást nem.
   - Ez pontosan az, amit egy propagandista mondana! Ráadásul a vérelmélettel érvel nekem, miközben maga nagyon is véráruló! Őszintén nem értem, hogy tud nő magára nézni, főleg pont az a nő! - hányszor kérdeztem már Giadától, hogyan volt ez lehetséges, hogy a nő, akinek az érdemeiről annyit hallottam a közösségükben, kiegyezett ezzel a helyzettel? A gyerekvállalás alantas szerepkör, mindenki, aki önként vállalkozik rá, szánalmas szolgálója lesz a patriarchátusnak, és most, hogy közelről látom, milyen embernek tetteti magát Quinton professzor fia.. Miért nem őt választotta, ha már képtelen volt leküzdeni ezt a késztetést?!

   Mindig előkerülnek az empátiára szólító jelzések: ugyan kit érdekel, hogy vérárulóvá lett volna, miközben mások kínhalált haltak? Ez az ország annyira kívánja, hogy sajnálják, hogy elfelejti magának, döntések mindig léteztek, érdekes módon sokan vettek részt az ellenállásban. Talán nem kellett egy egész év ahhoz is, hogy észrevegyék Grindelwald követőit is a falaik között, majd azonnal áldozatiságukhoz menekültek, ahelyett, hogy elismerték volna önnön felelősségük a történelem ismétlődésében?
   És ha már.. nála különbek nem lettek a rendszer kiszolgálói - még maga Quinton professzor is megfizette annak árát, hogy ellenszegült. Én előbb volnék bestiális körülmények közt halott, minthogy jelenlétemmel és képességeimmel hitelesítsem azt, amiben nem hiszek: talán most is túl sokáig vártam ezzel, de a főosztályvezető érdemeit elismertem, nem volt okom lázadni ellene. Az, hogy ez a gólem most is a középszerűség torán ül lakomát, engem nem kell, hogy befolyásoljon, szolgaisága nem az enyém.

   - Igen, meg kellett volna halnia! Magát zseninek nevezik, és ha ez volt minden, amit tehetett volna, ebben is tévednek! Még ma is tétel a tankönyveinkben a találmányaival, és én hittem azoknak a lapoknak, idéztem magától a RBF-en, de maga csak az apja árnyéka, ha többet állít magáról, és kevesebbet ért el! Igen, meg kellett volna halnia, ha ennyit érnek képességei! - megint az asztalra csapok, ezúttal benne marad a tenyerem nyoma is. Ich würde mich lieber ins Knie ficken.. Ha Quinton professzor valóban kidobott engem, mint a háromnapos bájitalt az ablakon, nincs további maradásom itt.
   - Igen! Hogy végezhet ilyen kísérleteket valaki, akinek nincs becsülete?! És tudja mit, van még egy: miért nem takarodik vissza annak a zsinagógának a padlására, ahonnét szalasztották?! - letépem az amúgy is elhasználódott anyagot a karomról és vállamról, aztán az asztalra dobom az eszközei mellé. Nem érdekel, ha összeférhetetlennek nevez majd, ha jelentéseiben olyan értékelést ad majd, amilyet a legtehetségtelenebb testvérem sem érdemelne.

   - ...semmit. Maga nem tisztel engem és nem tisztelem magát! Az apját kedveltem, néhány más kollégáját is, de nem követtem el semmit a Minisztérium ellen, amiért kötelező volna itt maradnom és elviselnem ezt! Megkapta az eredményeit, vagy ahhoz is ostoba, hogy mérlegelje őket?! - nem akarom megérinteni, abban is van valami természetellenes.. Ha az volnék, aminek ezek szerint tartanak itt, könnyen átdobhatnám az ablakon, eltörhetném az összes csontját.. kipróbálhatnám, gyorsabban be tudnék-e jutni a szemgolyója vagy dobhártyája mellett a koponyájába, minthogy megállítsanak. Sosem próbáltam, de elméleti oka nincs, amiért ne lenne lehetséges..
De nem akarom. Sosem akartam - gyűlölöm ezt a haragot, ami a nyomot hagyta az asztalban, gyűlölöm a gyávaságát, gyűlölöm az egészet. Ismét megpróbáltak megszabadulni tőlem, kihasználni viszonzás nélkül, majd befogni a számat, mert kényelmetlenné vált, hogy alábecsültek. Miért nem volt elég jó az, ahogy eddig folytattuk a kísérleteket?! Miért nem látnak annak, ami lehetnék?!
- Beszélni akarok az apjával vagy a helyettesével, ha már arra sem méltatna, hogy személyesen váltson szót velem! Utána.. meglátom, hogy akarok-e még együtt dolgozni magukkal, mert erre az időhúzásra nemhogy nekem, még magának sincs szüksége. - erőszakkal megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, úrrá lenni a kezem remegésén. Ishida senseire és Giadára gondolok, kitartásukra egy ostobákkal telt országban, türelmükre, amely elvezeti őket belső békéjükhöz, ami elég jóvá teszi őket.. Hii-ojiichanra, aki hallgatta csak Benzaiten dallamát..
Végül sóhajok egyet, és betolom a széket az asztalhoz, mielőtt elroppantanám a támláját.

Propagandista.
A halálfalókból kifogyhattunk. Nem magyarázza más azt, hogy újonnan mindenki a vélt vagy valós szerepemet feszegeti a Minisztériumban azokból az időkből, ráadásul épp olyanok, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy mi is folyt a színfalak mögött. Sohasem kértem azt a pozíciót. Utáltam jóváhagyni Potterék körözési plakátjait. Gyűlöltem logikát fabrikálni ahhoz, hogy miként is lehetséges, hogy a muglik ellopják a mágiát és a varázspálcákat. Ellenemre szólt viszont az, hogy ne végezzek alapos munkát azokban a feladatokban, amiket kiszabtak rám – hiszen fiatal tudósként egy háború közepén épp nem igazán volt mit biztonságban kutatni. Soha nem akartam semmiféle osztály vezetőjévé válni. Egyszerűen csak megtörtént. Így játszottam a rám osztott szerepet, ahogyan tette azt annyi más.
Ms Morgenstern mit tudhat erről? Semmit! Talán az átlagnál szerencsésebb, ami az alapvető adottságait illeti, értelmetlennek se nevezhetném, de valahol mégis csak egy ostoba tinédzser, aki a kora miatt azt hiszi, a benne lángoló tűzzel majd megváltoztatja a világot, és egyszerűen felperzseli és kipurgálja mindazt, ami számára nem tetszik. Vakon tapogatózik a világban, ami sokkal összetettebb annál, mint amit éles szavai és csapongó dühe a kutatószoba nyers, ingerektől mentes falaira festenek.

Véráruló.
Formai státuszom nem több, mint apró fizetség azért, hogy Reagannel véghez vigyünk valamit, ami előttünk jelen ismereteink szerint soha senkinek nem sikerült. A Leonnal való barátságunkat megelőzően nem hittem olyan romantikus ideákban, mint a sorsszerűség, de most már úgy vallom, a rövid, roxforti pályafutásom valódi értelme az volt, hogy két kivételes elme találkozzon.
A varázslók hajlamosak egymás halálát kívánni, ha valakit nem kedvelnek. De ebben a pillanatban én azt kívánom ennek az idegesítő lénynek, hogy létezése legyen hosszú, legalább kétszáz év. Becsléseink szerint akár ennyi időbe is telhet, mire a projectünk és tudományos anyagaink a jövő akadémikusainak kezébe kerülhet. Egyszerre kívánom ezt a lényt a pokolnak nevezett, fiktív helyre, és abba az időbe, amikor esélye lehet egyáltalán felfogni, hogy egyes célok bőven túlmutatnak olyan jelentéktelen dolgokon, mint a családi státuszom. Az pedig, hogy tényleg elhiszi a fabrikált történetünket, csak azt bizonyítja, hogy kifogástalan munkát végzünk. Átsuhan az agyamon, hogy majd megosszam ezt a gondolatot vele, de azonnal el is vetem. A leglelkesebb és a legrosszabb napjaimon sem beszélek arról, hogy pontosan milyen munkát végzünk itt.

Zseni.
Rebben a szemem, amikor látom, hogy keze nyoma a masszív anyagú asztalban marad ütése nyomán. Pillanatnyi félelem vagy csak automatikus válaszreakció, ezt magam sem tudom meghatározni.
Gyerekkoromban aggatták rám a géniusz kifejezést, még azelőtt, hogy igazán megértettem volna, hogy mit is jelent ez. Azt viszont már akkor is éreztem, hogy máshogy gondolkozom, mint a többi ember. Ahogy egyre idősebbé váltam, éreztem, ahogyan összeszűkül a világ, és mintha mindenki idióta lenne körülöttem. Dühít, hogy az emberek nem tudnak logikusan gondolkozni, ahogyan azt most Morgenstern is teszi. Hát nem veszi észre, hogy mire vezet ez a tantrum? Minek a tehetség, ha elpazarolja?
Kifejezéstelen arccal, ridegen tekintek egyenesen a szemébe, mialatt elmeséli, hogy tőlem idézett az RBF vizsgán is. A mai korban nagyon kevesen foglalkoznak a rúnák tudományával, és csak elvétve akadnak új tanulmányok a témában. Látszólag már nincs mit kutatni rajta. Persze csak látszólag. Mindig vannak a romantikusok, akik szeretik a rúnakövek hideg tapintását és finom súlyát, és valahogy a rúnákból várják az őseikhez és hagyományaikhoz való kapcsolódást. Nekem azonban a szimbólumok az első barátaim. Valódi, kiszámítható, logikus kapcsolatokon keresztül érthetem meg őket, és mindig éppen úgy viselkednek majd, ahogyan arra számíthatok. Morgenstern azonban kiszámíthatatlan, együtt dolgozni képtelenség vele. Hiába ajánlok a magam részéről is rugalmasságot, csak mondja, miként javítsak, mit csináljak. Már eldöntötte, hogy nem vagyok több, mint olcsó utánzata a mindenki által imádott és rajongott apámnak.

- Hmm. – észre sem veszem, ahogyan összeszorított kezemben körmeimet kézbefejembe vájom. Gyűlölök itt lenni, gyűlölöm ezt csinálni. Minek adnak nekem ilyen feladatot, amikor pontosan tudják, hogy sosem a tárgyalás volt az erősségem? Miért kínoznak azzal, hogy egy őrjöngő tinédzserrel töltsem az időmet? Hogy gondolták, hogy én majd képes leszek őt belátásra bírni? Talán igaza van, talán apám tényleg meg akar szabadulni tőle, és nem volt az egész jó másra, csak arra, hogy rávegyék arra, hogy szakítsa meg az együttműködést a Minisztériummal. Megérteném, ha ezt akarná. A testvére sokkal jobb ebben is. Ne pazaroljuk a Minisztérium drága erőforrásait feleslegesen olyanokra, akik nem érdemesek rá.
- Legyen így. – nem győzködöm tovább. A tinédzserlány nem több, mint egy selejtes példány. X létrehozása is megannyi sikertelen kísérletezéssel történt. A hibásakat már idejekorán megsemmisítettük. Sajnos Ms Morgenstern már túlkoros hozzá, és ezt a törvénykezésünk bünteti.
Nem foglalkozom az asztalon hagyott dolgokkal. Majd egy másik munkatárs összepakolja azt helyettem. Szemüvegem megigazítom, majd faképnél hagyom őt, az ajtó pedig a tőlem szokottnál nagyobb erővel csapódik be utánam. Még szólok az általa annyira imádott apámnak, hogy innentől az övé. Hagyjon ki belőle.

Morgensternnek viszont talán egy dologban mégis igaza van. Ez a feladat valóban méltatlan hozzám.

(https://i.pinimg.com/736x/c6/b7/b9/c6b7b971c454449d86ffb7239dfdc4b5.jpg)

Kísérleti Bűbájok Bizottsága
2005 február
Orin Morgenstern

A bird without
its wings
cannot be free

Nem kellett már külön szólni neki. Eleget látott az egészből, hogy lássa az elkerülhetetlen katasztrófát. Tekintetük nem találkozik, ahogyan Kipp távozik a megfigyelő teremből, hisztérikus ajtóbecsapása pedig emlékezteti őt arra a nehéz gyerekkorra, amit elviselni voltak kénytelenek, mert mondjuk nem az általa preferált étel került a családi asztalra. A szülői szerep olyan felelősség, amit egész életében viselnie kell, hiszen vágyott rá, önként vállalták. Mégis, az ilyen pillanatokban kedve lenni nem csak formálissá tenni fia kitagadását, hanem nyomatékosítani számára, mennyire elégedetlen most vele.
Pedig keresi a tekintetét. Megemeli fejét ültében, hogy megtalálja az élete szerelmétől örökölt íriszeket. Amikor a fiú még gyerek volt, sokszor küzdött a gondolattal, hogy neki talán nincs is lelke. Idővel ez javult, barátja, sőt, családja is lett. Karácsonykor sem tapasztalt annyira aggasztó viselkedést, ami emlékeztette volna őt a régmúlt idők fájdalmaira. Azonban most újra kínozza őt a gondolat. Mi van, ha mindvégig igaza volt, és Kippnek valóban nincs lelke? A szemüvegen túl tekintetéből kiolvasni semmit sem tud.
Az ajtó kinyílik előtte. Kulcsra zárva eleve nem volt, hiszen bármennyire is úgy tűnik, Morgenstern nem a foglyuk. Még ha a falak üresek is, az csupán azt a célt szolgálja, hogy ne vonja el a figyelmüket a zavaró, rendezetlen környezet.
Kerekesszéke halk, de jól felismerhető hang kíséretében gurul a terembe. Nincs szükség sem a kezeire, sem a pálcájára. Csupán gondolatai elegek hozzá, hogy mozgatni tudja a szerkezetet. Arcát keretező szakálla mögött ajkai láthatóan megremegnek egy pillanatra, ahogyan azon gondolkozik, mit is mondhatna neki. Haragja fiáról lassan átirányul saját magára. Hisz végérvényesen ő az, akinek az ötlete volt, hogy bedobja mély vízbe a fiát. Azt szeretné, ha egyszer átvenné a helyét a Minisztériumban. Köztudomású, hogy nem szolgál olyan jól az egészsége a háború óta. Egyre gyakrabbak a napok, amikor fáradtnak érzi magát.
- Üdvözlöm, Ms. Morgenstern. Végtelenül sajnálom, ami történt. – talán a köszönés a legjobb kezdet. Megfáradt szemeivel keresi a leány tekintetét, ha már a fia szemébe képtelenség is nézni. Túl sok volt a bizalma benne, egy ideig pedig biztosan nem fog megkockáztatni hasonló lépést. De ami történt, megtörtént. Még ha valahogyan birtokába is jutna egy az időnyerők közül - márpedig valaki az ő pozíciójában talán képes lehet rá, még ha nem is olyan gyorsan, hogy azonnal a kezei közt tudja azt –, az se nyújtana tényleges megoldást és feloldozást arra a káoszra, amit fia itt elszabadított az ő hibájából. Emlékszik Ms. Morgenstern éles szavaira a sajnálatról néhány perccel ezelőttről. De vannak dolgok, amiket ki kell mondani, ha éjszaka anélkül szeretnénk nyugovóra térni, hogy ennek elmaradása hozzon kínzó alvatlanságot az elmének.
Pálcáját előveszi, és egyetlen suhintásával összerámolja az aktatáskát, amiben a tollak, szarvasagancs, és egyéb dolgok vannak. Majd még egyet suhint, amivel együtt az asztalra idéz pár dolgot az irodájából, ami csak pár méterre van innen. Két pohár, egy felbontott és jócskán megfogyatkozott üveg lángnyelv whiskey, illetve egy különleges, hattyú mintájú kristályüveg jelenik meg az asztalon. Az utóbbiban csak víz van, de a víznek a minősége az, ami különlegessé teszi. Az elbájolt kristályüveg pedig mindig a legideálisabb hőmérsékleten tartja.
- Megkínálhatom? Mit kér? – kérdezi, és bármit választ, újabb pálcaintéssel először neki tölt belőle. Morgenstern nagykorú már, amire az alkohol felkínálásával mintha emlékeztetni szeretné. Amennyiben azt választja, a vízből fagyasztó bűbájjal három, tökéletes gömb alakú jégkockát varázsol a pohárba. Csak azután tölt magának is, miután a hölgyet kiszolgálta.
- Amit az elmúlt évek alatt elértünk, olyan adatokat szolgáltattak számunkra, amik alapjaiban fogják megváltoztatni nem csak a metamorf állapotról, hanem a mágia alaptörvényeiről alkotott véleményünket. Ezek az új ismeretek nem csupán öncélú kísérletezgetések, hanem egy lehetséges kapu az ismeretlen, kiaknázatlan lehetőségek felé. – felnyúl az italáért. Amikor ebbe a szerkezetbe került, azt úgy igazították, hogy az osztály összes asztalát kényelmesen elérhesse róla. Bár rövid ideig képes állni, ha meg tud támaszkodni valamiben, ez erős fájdalommal és leterheltséggel jár. Még nem tudja, hogy mik a határai Morgensternék képességeinek, de nem tartja kizártnak akár a medimágiai úttöréseket is, például a hozzá hasonlók esetében.
- Ön már felnőtt, Ms. Morgenstern. Önállóan dönthet a jövőjéről. De kérem, fontolja meg, hogy tovább segít nekünk, akár új feltételekkel. Szükségünk van magára. – ölében, két kezében tartja az italt. Nem rendelkezhet Morgenstern felett, nem akarja kényszeríteni, és nem is teheti meg (bár jól tudja, a Minisztérium, mint intézmény, egy lelketlen dolog, ami viszont épp ezt várja el tőle). Bárhogyan is dönt, el fogja fogadni. De ha csak teheti, segít meghozni a számára leghelyesebb döntést.

Roxfort RPG

2004/2005-ös tanév => Mágiaügyi Minisztérium => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 20:02:55