Roxfort RPG

 

 

Újabb nap a paradicsomban. Mondhatnám meggyőződéssel, ahogy botorkálok kifelé a kedvenc szuperhősképregényes pólómban, ami jelenleg a Mugli Superman jelképét jelenti. Alól egy szürke mackóalsót viselek, felöl egy kviddicses köntöst az ír válogatott címerével. A sárga és zöld mamuszom pedig már csak hab a tortán, ami megkoronázza idétlen szerelésem, Kenmare Kestrels csapatának színeit jelképezik, ők a kedvenc csapatom, nyilván szintén írországi, hűen a származásomhoz.
Második napomat töltöm itt, miután ismét elérkezett az idő a féléves kezelésemre, ami a régi kori traumáimnak köszönhetek. Gyógyszeres és mágikus kezelések, nyugtatók, amiket, ha nem szedek a testem remegni és tikkelni kezd, stresszessé válok és hát azt nem akarná senki. Mindenki azt hiszi, hogy azért vagyok mindig álmos és lusta, mert alapvetően ilyennek születtem, hát sajnos a sok kezelés és a trauma utóhatásai ezek, amit sosem mondanék el senkinek. Na jó, lustálkodni tényleg szeretek, az az egy, ami nem a traumáim hozománya, bár ki tudja, lehet már csak a kezelések által megszokott tünetem egyike.
A büféből magamhoz vettem egy kis sütőtöklevet, néhány csokit és egy csomag mindenízű drazsét. Nem igen voltam éhes, csak nasizni jöttem ki, mert nem hagyott aludni a tudat, hogy megint itt vagyok. Szerintem nem meglepő, ha az ember nem tud megfelelően pihenni, ha a Szent Mungóban van és arra vár, hogy túrkáljanak a fejében.
 Egyedül voltam az étkezőben, ami persze nem csoda ilyen időtájban, bár tuti akad valaki rajtam kívül, akit nem hagy aludni a helyszín vagy maga az érzés, hogy itt van.
Felbontom a drazsét és veszek egyet belőle, hogy ha véletlen nem jót választok, el tudjam venni az ízét egy csokival. Első választásnak azonban nem volt rossz egy epres ízű, hosszan elrágódtam rajta, mikor léptek zaja csapta meg a fülem.
Lustán felnézek, hogy megnézzem a látogató kilétét, de ő már le is rakta az enyémhez hasonlatos italát és meg is szólít.
-   VIP. Pattanj csak ide. – válaszolom álmoskásan kezemmel az egyik szék felé intve, hiszen a szervezetem attól még igényelné az alvást, főleg az enyém, aki ismer most meglepődne azon, hogy a Finnighan nem tud pihenni.
-   Veled mizu? Horkol a szomszédod? – nézem meg végül magamnak jobban a hölgyet, majd egyik felszaladó szemöldököm konstatálja, hogy valahol már láttam őt korábban. Na mindegy, lehet itt a folyosón már többször összefutottunk.
-   Jó az ellátás, szép az ablakból a kilátás, de mégis, valami zavaró ebben a hotelben nem? – poénkodtam felé nyújtva a drazsét. – Szerencsét próbálsz? – kérdeztem.   

Fél szemmel figyelem, ahogy Clarice helyet foglal velem szemben, figyelmem még mindig inkább az édességeken pihentetem. Ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, nyilván nyitottabb és beszédesebb lennék, de minden jó érzés kiöl belőlem ez a hely, meg méginkább az, amiért itt vagyok.
-   Egészségedre. – felelek félvállról, amikor válaszol a kérdésemre, inszomnia? Életemben nem hallottam róla, de nem is szeretném faggatni vele, így ennyiben hagyom, egy poén talán még így késő este is utat találhat, amennyiben nem, hát üsse kavics, nem lesz hosszú a beszélgetés. A figyelmem végül az édességről az asztalra lerakott képregényre terelődik, kicsit aggasztó, hogy a főszereplője is alszik, mi meg ébren vagyunk.
-   Képregény rajongó? – kérdezem, először nem is figyelve az válaszára, miután megkínáltam az édességből, egy bólintás csupán, amivel jelzem és megerősítem, hogy szívesen adok a cukorkából. Miután kiszolgálja magát, hiába foglalkozok a saját édességemmel, kiváncsivá tett, milyen ízűt sikerült kihalásznia magának, először nyugodtan konstatálom, hogy ő is megfelelőt talált, végül az arca olyannyira eltorzul, hogy kibukik belőlem a kuncogás.
-   Lex Luthoros? – kérdezem abbahagyva a nevetést, majd a pólómra nézek. – Gondolhattam volna, hogy ismered a mugil képregényeket is. – válaszolok elismerően, majd a zacskóra sandítottam. – Tehát kettőt. – erősítettem meg el nem fogadott ígéretemet, amit velem szemben megesketett, hogyha rosszat választ, nekem kettőt kell cserébe. Milyen életet élünk, megkínálok valakit és cserébe ilyen feltételeket támaszt. Persze, engem sem kell a szomszédba küldeni hülyeségért, így csak lazán belenyúlok a zacskóba, majd egy szürke és a narancsszínűt magamhoz vettem és be is kaptam őket egyszerre, késlekedés nélkül. Lustán rágtam meg a cukrokat, egyszerre öntött el az öröm és a bánat, arcom lassan mutatott enyhe fintort vacsoratársam felé, majd szám elé téve a kezem köhintettem egyet. – Nem tudom, próbáltad-e már a feketeborsos narancsot, de igen egyéni íze van. – mondtam lenyelve, de mivel kellemetlen volt az íze, így hörpintettem rá egy keveset a sütőtöklevemből. – Robert vagyok. Robert Finnighan. – nyújtottam végül kezet, miután sikeresen eltüntettem arcomról a fintoromat, a számból pedig a feketebors erős, karakteres ízét, ami még most is köhintésre sarkallt.
-   Suliból ismerhetlek? Nagyon ismerős vagy nekem. – teszem hozzá, még mielőtt ő is megmondhatta volna a nevét.

 Mindig is úgy gondoltam, hogy itt az ember jó kezekben van, tud pihenni, el tudja az itt töltött idő alatt felejteni a gondokat. A rohanást, hiszen hiába van béke, a varázsvilág folyamatosan izeg-mozog és, ha jön a baj, az ember itt a Szent Mungóban végre megpihenhet, olvasgathat legalább addig, míg meggyógyul, hogy aztán visszakerülhessen a mókuskerékbe. Van azonban ezen éjszakán két kivétel, aki nem biztos, hogy megérdemelt pihenésnek éli meg az itt létet, valójában nem tudom, mi az az inszomnia, rákérdezni pedig nem szeretnék, de biztos nem olyan dolog, aminek köszönhetően kényelmesen hátradőlhet valaki és kipihenheti az év fáradalmait. Én is, amikor itt vagyok, azon aggódok, nehogy összefussak valakivel a suliból, felismerjenek, megtudják a titkomat, hiszen békeoszály volnánk, de rengeteg manapság a szekálás, ha kiderülne, hogy mentális gondokkal küzdök, végem lenne.
Sokáig időztem Edevane képregényén, figyeltem a pihenő mozgó figurát, aki a lapok főhőse, de megvallom az őszintét, soha nem rajongtam a mozgóképes könyvekért. Mindig az az érzésem volt, mintha azzal, hogy belelapozok, zavarnám a figurákat, néha pedig magaménak éreztem egy-egy gyilkos pillantást vagy megvető tekintetet. Maradok a síma, mugil képregényeknél, szeretem az egyszerűséget, bár bizonyára nem vagyok akkora rajongó, mint a velem szemben ülő lány, hiszen én nem hoztam magammal ilyesmit, ha lenne nálam, tuti odaadnám neki, hiszen egy Lex Luthor rajongó értékeli a DC világát.
-   Igazad lehet, bár a megszállottsága sokszor elvakítja és szerintem az írók sokszor nevetségesen ábrázolják őt, tuti sokkal okosabb tervekkel is elő tudna állni, de akkor nem Superman lenne a füzet neve, hanem Lex Luthor. – magyaráztam álmoskásan, de annál nagyobb lelkesedéssel. Sose gondoltam volna, hogy a kórházban fogok a képregényekről beszélgetni egy lánnyal és ez nem sztereotípia, inkább tapasztalat.
-   Ha választani kell, inkább Viktor Fries. Az érzelmi okokból való bűncselekmény sokszor keményebb, mint a hataloméhség vagy a világuralomra törés. Gondold át, mit tennél meg egy szerettedért, hogy az újra élhessen vagy megmenthesd őt. – magyaráztam lelkesen, kiváncsi voltam a véleményére a témába, ha már képregényrajongó, biztos van meglátása és remélem ismeri Miszter Zero munkásságát is. A cukor íze a töklének köszönhetően hamar kimegy a számból, habár az emléke még ígyis sokszor fintorra kéztet, akaratlanul kacsintok is háromszor egymás után, mikután nagyot kortyoltam az italból. Ökölbe szorítom a kezem és a combomra csapok vele, aminek köszönhetően kizökkenek és ismét normális beszélgetőpartnerré lépek elő. – Hatodik évfolyam. Bocsánat, a kezelések mellékhatása. – füllentek. Sajnálatos módon muszáj ezt tennem, ha nem akarom, hogy kiderüljön a gondom. Nem lehet tudni, nem ismerem őt jól, hogy megbízzak benne, természetes reakció részemről.
-   Hugrabugba a házam, de ha jó ideje nem voltál a suliban, honnan ismerhetlek? – kérdezem kiváncsisággal, némi játékkal a hangomban, bár mutatóujjamat felé emelem, csendre intve. – Ne, ne mond el, had találgassak. Ha nem találom el, én eszek cukrot, de amint eltalálom te eszel meg egyet. Mit szólsz? – Kérdeztem, majd lenéztem a zacskóra és egy picit talán már meg is bantam a kijelentést, hiszen ha én hármat is hibázok, akkor annyit fogok megenni, míg ha eltalálom, neki csak egyet kell. Nem jó deal, dehát üsse kő, sose az eszemről voltam híres. – Találkoztunk egy Comic Conon? – kérdezte óvatosan, félelemmel telt hanglejtéssel, hiszen, már szinte éreztem a számban a következő cukor rémes ízét. Talán nem jól tippeltem.

 Felvont szemöldökkel hallgatom Clarice véleményét Luthorról, Superman egyik legnagyobb főgonoszáról. Azon gondolkozom vajon mekkora az esélye annak, hogy lány ennyire képregényrajongó legyen, mert ilyenek nem teremnek ám minden bokorban és valószínűleg minden kocka vagy képregényrajongó fiú álma lenne egy ilyen csaj.
Megadóan elmosolyodok és magasba emelem a kezeimet, ezzel magadva magam a véleményének, mert nem elég, hogy szereti a szuperhős füzeteket, de még a meglátásával sem lehet versenybe kelni, Merlinre is, igaza van a csajnak.
-   Megfogtál, sajnálom, hogy nem úgy ábrázolják őt minden kötetben, ahogy te látod a ténykedéseit. – bólintottam, sőt, ahogyan reagálta a Friesról szőt gondolatmenetemet, azon is jót mosolyogtam, ugyanerre gondoltam, ezért is szeretem a DC köteteket, mert olyan mélység van bennük, amit csak azok látnak meg benne, akik nem csak a rajzokat és a füzetet nézik. – Pontosan, gondolom Batman is ezért nem mond le senkiről, bedugaszolják őket az Arkhamba, megszöknek és kezdődik elölről a keringő, ami lehetne unalmas – emelem fel a mutatóujjamat egy pillanatra – de, ha nem próbálnák őket megmenteni, akkor sosem nyerne a szuperhősök által felállított eszme. – fejezem be a gondolatmenetemet, amin egy pillanatra még én is elgondolkozok. Több kötetet kell vegyek a jövőben, Clarice meghozta a kedvem az ismételt olvasgatáshoz és gyűjtéshez. Mostanában háttérbe szorítottam ezen hobbimat a kviddics oltárán, mivel a tanulmányaim félresiklottak, minden erőmmel azon kell legyek, hogy bekerüljek szeretett csapatomba, hogy megmutassam apámnak, hogy nem csak egy áporodott irodai dolgozóként lehet megélni. Nem is értem, hogy gondolta ezt, mikor ilyen jövőt jósolt nekem, holott a kviddics az egyedüli, ami el tudja nyomni a problémámat, ami felszabadít és kiszakít a lustálkodós, nyomott hétköznapokból.
-   Nahát, akkor lehet onnan vagy ismerős és... – magyaráznám, de gyorsan letöri a szarvamat és meginvitál egy cukorra, miután a tippjeim helytelenek voltak. Viszont, ha nézem a dolog jó oldalát, adott tippet, hiszen így második próbálkozásra nem fogom a sulit mondani, pedig az lett volna a következő ötletem. – Hát jó, nézzük. – adom meg magam, miközben a zacskóba nyúlok és meg se nézem, milyen színű cukrot választok, csak benyomom a számba, hogy minél hamarabb letudjam a büntetést. Egy fintorral az arcomon jelzem, hogy ismét sikerült mellényúlnom, lenyelem és olyan gyorsan nyúlok a sütőtöklé felé, ahogy csak lehet, miközben eszetlenül köhögök. – Csípi, csípi, csípi. - legyezem a közben már kinyújtott nyelvemet, de a sütőtöklé sem segít úgy, ahogy azt szeretném, bár enyhíti a fájdalmat. – Valami chilis dolog lehetett. – fújtatok még mindig aprókat kortyolgatva az italból, majd hátradőlök és úgy elmélkedek a következő tippemet, miközben figyelem asztaltársam reakcióját szenvedésemre. – Ha nem a suliból, de nem is comic conról vagy bármi ilyen rendezvényen, akkor nyilván olyan lehetőséget kell fontolóra vegyek, ami a hobbijaimhoz köthető. – gondolkodok hangosan, miközben még mindig legyezem a számat és a sütőtöklevemet kortyolgatom. – Kviddics! Persze, találkoztunk egy meccsen? A világkupán?! – jutott eszembe, hiszen rengeteget járok ki ilyen mérkőzésekre, szinte éves bérletem van a saját csapatom meccseire is. 


 

 Elmélkedve hallgattam a véleményét Batmanről és arról, mit gondol a ténykedéseiről, vagy Dumbledore múltbéli hibáiról. Vagyis gondolom, hogy arra céloz ezzel az összehasonlítással, hiszen sokszor nem értettek egyet a döntéseivel, főleg, mert ha jók az információim eléggé részrehajló volt Potterrel és a Griffendéllel, míg az a fiú ott volt, rengeteg serleget és kupát hódított el a háza. Elég szélsőséges őket összehasonlítani, bár akaratlanul is elképzelem Dumpledore professzort Batman jelmezben, ahogy megjelenik az égen a szintén általam kitalált jelképe. Elmosolyodom a gondolatra, s bár abban nem értek egyet, hogy szavamra vegyem a professzort, hiszen rengeteget tett az iskoláért és a varázsló társadalomért, tényleg mindig a saját kénye, kedvére döntött kényes helyzetekben és rengeteg serleget vett el a Mardekártól. Mondjuk lehet, hogy Clarice pont mardis, ők szokták annyira szidni a volt igazgatónkat.
-   Érdekes összehasonlítás és bár a Batmanes résszel egyet kell értenem, olyan, mintha élvezné azt, hogy újra meg újra visszadobálja az embereket a börtönbe és a végén már nem is a város érdekeit figyelné vagy tartaná szem előtt. – bólintottam egyetértően, majd hátradőlve hallgattam a további elmélkedését.
A tippelgetésben egyébként nem vagyok a legjobb, ezértsem szoktam fogadni a Kviddics meccsekre, mikor pedig elgyengűltem, akkor sem a legjobb fogadásokkal éltem és ezt nem kevés pénzem bánta. Nem meglepő tehát, hogy most is hibásan adtam le a voksomat, ami bár a képregényszeretetét és a kviddics iránti szeretét figyelmbevéve nem volt olyan messze a valóságtól. Viszont meglepődve tapasztaltam, hogy elvette előlem a zacskót és helyette egy csokit tolt elém, amivel a csípős szájízt elmúlaszthatnám. Igaz, magamnak is választottam pár darabot, de olyat még nem kóstoltam, amilyet ő nyújtott nekem, aztán meg az újonnan jött ismeretségünknek sem akartam ártani azzal, hogy elutasítom a nemes gesztust, helyette odatoltam egyet az enyémek közül. – Köszi, ezt még nem kósoltam, cseréljünk, nem akarom elenni az éjféli csemegéd. – ajánlottam fel mosolyogva, s bár jól éreztem magam a társaságában, ebben a mosolyban volt némi fájdalom is. Kellemetlen volt itt lenni és még rosszabb volt a miértje, hogy nem mondhatom el még a legjobb barátomnak sem milyen probléma sújt, mert így sem vagyok közkedvelt a suliban, ha pedig kiderülne a bajom, a Mardekár biztos elintézne, így is a bögyükben vagyok.
Egrészt undorodva, mégis csodálkozva nézem a mutatványát, amit az ujjaival csinál, igaz, ez a varázsló világ, símán előfordulhat, hogy valaki el tudja varázsolni az ízületeit vagy egy átok miatt kialakulhat hasonló, de azért nem mindennapi jelenség ez. Gondolkozom erősen, mert valami rémlik, hogy már láttam hasonlót, egy újságban. Az a baj, hogy szétszórt vagyok és a mentális problémám sem segít a helyzeten, fel sem tűnik, hogy elmélkedés közben tikkelni kezd a szemem.
-   Basszus. A fura ujjú kviddics sztár! – esik le végül a tantusz, ahogy felidézem a vele készült képet. Igen, olvastam is a cikket, sokan azt gondolják, hogy gumiteste miatt képes azokra a mutatványokra, amik híressé tették, azonban vannak akik hátránynak tartják és már temették a karrierjét. A Holyheadi Hárpiák fogója ül velem szemben, na neeeee. nyugi Robert, meg kell őrizned a hideg véred, biztos tele van a hócipője a rajongókkal és tuti nem a Mungóban fog fotózkodni meg interjúkat osztogatni. Igaz az arcomra pont nem a nyugalom ül ki, hanem az izgatottság, folyamatos vigyorba szaladt szám és felváltva tikkelő szemeim jelzik, hogy megállt számomra az idő.
-   Khm…izé. Örülök, hogy személyesen megismerhettelek, sok meccsedet láttam. – adom a full lazát, akinek nem öntötte el a szar az agyát, hogy egy sztárjátékossal hozta össze a sors. – csak hát más szerelésben és kiöltözve látni, mint itt a Mungóban. – magyarázkodok még mindig játszva a higgadt srácot, a szemeimet is mostmár rendre utasítottam, majd a kezében lévő drazséra esett a tekintetem. – Ez azonban nem mentesít. – böktem a minden ízű drazsé felé nevetve.

Olyan gyorsan váltottunk a képregények világából a kviddicsre, hogy nem is volt időm megemészteni a saját gondolataimat és Clarice véleményét, bár közös pont lesz azt hiszem Batman utálata, legalábbis az álszent személyiségkialakítása. Ha nem lenne, lehet kevesebb lenne a bűnözés is, hiszen a rossz jót szül és így fordítva. Mennyi ártatlan múlt a homályba, csak azért, hogy elkaphassák a képregény oldalain Gotham negatív hősét. Ezzel szemben mondjuk Deadpool és Megftorló sem túl közkedvelt, de ők nem szöszölnek, nem kérik hogy a rendőrség felküldje a jelképüket az égre, nem vacakolnak börtönökkel és mondvacsinált igaszságszolgáltatással, csupán hidegre teszik a bűnözöket. Majd, ha még összefutunk egy következő alkalommal, megemlítem neki, mit gondolna arról, ha ezeket a hősöket összehasonlítanánk.
A kviddics a másik téma, amiről rengeteget tudnék beszélni és hát persze, valószínű, arról is lesz szó, miután kiderült, ki ez a leányzó velem szemben. A Holyheadi Hárpiák fogója, bakker, ha ezt elmesélem a suliban, nem fognak hinni nekem. Na, persze biztos más megvilágításba kell helyeznek a történetet, nem a Mungóban futottunk össze, hanem mondjuk a könyvtárban vagy egy üzletben. Izgatottan tördelem a kezeimet, ugyanis kell egy mellékcselekvés, hogy a tikkelésemet, valamivel elfojtsam, de sajnos olyannyira bepörögtem a felismeréstől, hogy a nyakam is rándult egyet és vitte magával a tök fejemet.
-   Én is jobban érezném most magam egy seprűn. – válaszoltam keserédes mosollyal a válaszára, hiszen biztos vagyok benne, hogy mamuszban és köntösben is gyorsabban lezárná a Mardekár elleni mérkőzésünket, mint Blackwar.
Még mindig fülig érő szájjal nézem, ahogy visszatolja elém a cukros sacskót és hevesen bólogatva fogadom el a döntését. Nincs több cukor. – Hogyne, legalább valamiben lenne esélyem ellened. A képregényvilágban és a kviddicsben úgyis jobb vagy. – helyeseltem a kártyára való felhívására, amúgyis tuti szórakoztatóbb lenne, mint csípős és füstös cukorkákat cuppogtatni. Amúgyis csak a saját szórakoztatásromra vettem, hogy eltereljem a figyelmet a problémámról és a nyomoromról.
Azonban villűámcsapásként ért Clarice következő kérdésre és olyan sebességgel húztam fel a szemöldököm, mint, ahogy beszélgető társam hajthat végre zuhanórepülést egy cikeszért. Honnan tudja, hogy mérkőzésünk lesz? Gondolom valami rokona lehet a Roxfortban vagy nem tudom, hogy egy kviddics sztár mi másért lenne ennyire naprakész a suli mérkőzéseit illetően.
-   Igen, helyesek az információid. Én hajtó vagyok a csapatban. – válaszoltam egykedvűen, folyamatosan gyanakodva figyelve a reakcióit. – Jelentkeztem csapatkapitánynak is, mert bár megvertük az első mérkőzésen a Hollóhátat, de már ott is nekem kellett felkészítenem a többieket. A jelenlegi csk eléggé el van foglalva a tanulmányaival. – meséltem neki úgy, mintha, csak egy iskolatársammal cseverésznék a mindennapi dolgainkról. De lehet kicsit be is akartam vágódni ezzel a csapatkapitányi dumával, hiszen azért nem mindennap ül veled szemben egy sztárjátékos. – De a Mardekár jobb idén, eléggé le vagyunk sajnálva, nem sok esélyünk van. – folytattam kicsit komolyabban véve a témát. – De mindent meg fogunk tenni a sikerért, szeretem ezt a sportot és a Hugrabug nem mostanában örülhetet serlegnek. – szorítottam ökölbe a kezem, ahogy a tekintetem már elszánt vonásokat mutatott Clarice irányába. Olyan gyorsan váltott át a szándék, arról, hogy elismerést nyerjek ki a velem szemben ülővel, hogy nem is vettem észre, hogy ismét tikkelni kezdett a szemem. – Óh. – takartam le egyből a lány által említett szervemet, majd sóhajtottam egy nagyot. – Igen. Ezért vagyok itt. – válaszoltam elkámpicsorodva. – Egy halálfaló átkának egy darabja elkapta a szemeimet kicsi gyerekkoromban. Azóta járok ide, hogy féken tudják tartani főzetekkel és kísérletezésekkel. – tettem hozzá. – Ha nem járnék ezekre a kúrákra, úgy remegnék, mint Joker áldozatai miután beszívták a nevető gázt. – nevettem el végül magam egy képregényes utalással példázva a problémám hatását. Meg is feledkeztem arról, hogy talán elmesélheti ezt az ismerősének vagy rokonának a Roxfortból, de Merlinre, jól esett kicsit kipanaszkodni valakinek magam, jól esik valakivel beszélgetnem erről, aki nem a családomhoz tartozik. – Te pedig gondolom a hajlékonyságod miatt vagy itt. Azt hittem egyedi képesség, veled született vagy ilyesmi. – dobtam vissza a labdát a lánynak, hiszen, ha már én őszinte voltam, ő is mesélje el mi a problémája, na meg aztán illendő is visszakérdezni a hogylétére.