Oldal nyomtatása - Elmeosztály

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/36/05/e3/3605e39d10c4c1e20b1a9c426ef0e39d.jpg)

2002. november 10.
Elméleti elemzés
16+

A lépteim koppannak a lépcsőn, ahogy haladok felfelé. Néha azt gondolom, hogy a munkahelyemen szórakoznak velem, és ebből kezd kurvára elegem lenni. Ha nem lennék alkalmas a munkára, akkor miért nem tanácsolnak el, miért nem százalékolnak le vagy bármi más, miért kell ilyen szar vizsgálatokra járnom? Elmeosztály, egy pszicho-medimágus vizsgálata, amely része az alkalmassági vizsgának. Nem is értem, miért gondolják azt, hogy nem vagyok alkalmas, már rég túl vagyok rajta. A májusi és júliusi eredmények miért nem voltak elegek?
Mielőtt még elveszteném az állásomat, inkább megcsinálom ezt a vizsgálatot, de közlöm majd a doktorral, hogy megvagyok, teljesen egészséges vagyok elme szempontjából. Nem hiszem, hogy különösebb módon magyarázni kéne miért van erre szükség. Ha valaki ránéz az aktámra, akkor nem fogja elhinni ezt nekem. A családom halála is megviselt, utána megöltem azt a szemetet, aztán Warren majd a saját halálom, és akkor arról még nem is beszéltem senkinek Ellioton kívül, ami a nyáron történt. Ilyen előélettel még akkor is, ha több évtizeden keresztül megy végbe, nagyon nehéz ép ésszel maradni. Talán nekem sem sikerült volna, ha nincs Metz.
Mostanában nagyon keveset találkozok vele, már gondoltam rá, hogy üzenek neki, jöjjön át hozzám megint vagy találkozhatunk egy semleges helyen is. Azt hiszem, tőle is bocsánatot kell kérnem még a nyáron történtek miatt. Nem veszthetem el őt is. Megállok az ajtóban, majd egy nagy sóhajt követően benyitok az Elmeosztály folyosójára. Sok dolgom lenne, még utána kell néznem néhány dologgal Kingsley feladatával kapcsolatban, szóval nem szeretnék sok időt itt tölteni. Jó lenne, ha ez is olyan könnyen menne, mint a fizikai vizsgálat. Ott legalább el voltak ájulva tőlem, és nem szó szerint szerencsére, de megtette a hatását a sok edzés.
Lassan haladok a kérdéses szoba felé, mintha tudnám, hogy az akasztásomra készülök. Hallom ahogy egy másik ember léptei is koppannak a padlón. Talán szerencsém lesz és ő az, aki előttem várt a sorára, akkor nem kell itt lennem olyan nagyon sokáig. A paprírjaimat lesem, tisztában akarok lenni a már meglévő eredményekkel, ezért nem is veszem észre, hogy egyenesen nekimegyek az illetőnek. A picsába, így már esélytelen az, hogy elkerüljem a találkozás… látszatát is, mintha soha nem jártunk volna itt.
- Elnézést, figyelmetlen voltam – morgom szinte a bajszom alatt és csak ekkor nézek fel. - Metz, a frászt hoztad rám. – A kezem nyújtom felé.
Akkor így már nem is lesz szükség arra az üzenetre, akár személyesen is meghívhatom egy beszélgetésre. Nem tudom, nem hiszem, hogy itt alkalmas lenne bármilyen mélyre hatoló diskurzus két barát között. Főleg úgy, hogy barátom teljesen sápadt. A szokásosnál is, de egyelőre annyiban hagyom. Tudom, hogy őszinte velem, el fogja mondani majd, ha valami nyomja a lelkét.
- Látogatóba vagy konzíliumra jöttél valakihez?
Lassan megpróbálom a székek felé terelni, hogy ott leülve azért mégis tudjunk egy pár szót beszélgetni. Remélem, hogy csak ennyi, és nem valami komolyabb. Még mindig nem akarom semmilyen módon elveszteni őt.

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/36/05/e3/3605e39d10c4c1e20b1a9c426ef0e39d.jpg)

2002. november 10.
Elméleti elemzés

Bárcsak azt mondhatnám, hogy nincs szükségem arra, hogy erre a hülye kivizsgálásra jöjjek, de sajnos nagyon is van. Mármint a munkaadóim szempontjából biztos nagyon is van. Lényegében a halállal élek együtt ennek az átokhegnek köszönhetően itt a mellkasomon, és biztos kíváncsiak rá hogyan is boldogulok vele. De ettől függetlenül még mennyi alkalmassági vizsgálatot kell elvégeznem? Miért nem mondják egyszerűen a szemembe, ha félnek a képességeimtől és attól, hogy majd pont bevetés közben dobom fel a talpam? Inkább mondanák, hogy állandó pszicho-medimágusi felügyeletre szorulok, és akkor legalább tudnám, hogy ide kell járnom és nem csak úgy berángatnának.
Szerencsére most két ügy között vagyok, a kutatást nem befolyásolja, hogy behívtak ide. De ettől függetlenül még kellemetlen és sokkal jobb lenne nem egyedül ülni itt, de ha már ismerőst nem is tudtam elcsábítani magammal, legalább annyi legyen, hogy gyorsan végezzek. Mikor belépek a folyosóra hamar kiderül, hogy mégsem leszek egyedül, de az is, hogy tovább fog tartani, mint azt elsőre gondoltam.
- Nagyon örülök, hogy látlak. Már azt hittem, egyedül kell majd itt ülnöm és várnom az ítéletre.
Nem mondom, még mindig félek attól, hogy elvesztem a munkám, de az való igaz, keményen érintene. Van már B tervem, de nem tudom, hogyan tudnék meglenni azzal a tervvel.
- A vizsgálatra… Félórás csúszásban vannak, kávéért indultam.
Óh, ez nem hangzik valami jól. De azért nem gondolnám, hogy Metznek is szüksége lenne orvosi vizsgálatra hiszen mediaurorként azért nem mindennaposak a számára a veszélyes helyzetek. De ettől függetlenül, azért az ösztöneim azt mondják, hogy történt valami. Vagy tényleg csak annyi lenne, ami a nyáron történt?
- Gondolom gyorsan túlesünk ezen, úgyhogy ráér az a kávé…
Dörmögök egy „aham” félét, mert próbálom megemészteni a hallottakat és a látottakat. Valahogy nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami történt.
- Sajnálom – nyögöm ki végül, aztán rájövök, hogy talán nem vagyok elég egyértelmű. - Sajnálom, hogy a nyáron olyan paraszt voltam.
Felnézek rá, és úgy folytatom a gondolataimat. Nem is tudom, miért. Talán azért, mert azóta nagyon sok minden történt, és nem volt úgy igazán lehetőségem senkivel sem megosztani. Bár, jobb lenne, ha ezt nem itt beszélnénk meg.
- Nem tudom, tudsz-e róla, de… – hátradőlök a széken és igyekszem úgy tenni, mintha egy délutáni teapartin lennék. - szeptemberben összefutottam Elliottal egy nyomozás miatt, és baromira hiányoztál ám.
Basszus nem kellett volna belefognom. Ha elmondom az igazat akkor a végén még bűntudata lesz, és azt igazán nem akarom. Nem tehet róla, hogy elmartam magam mellől, nem ő tehet róla, hogy a háború végeztével már nem kapunk közös feladatokat.
- És nagyon hiányoztál, nem volt aki védje a hátam.
Mivel nem maradhat a történet befejezés nélkül, inkább lezárom ott, ahol biztonságosan megtehetem. Mivel bekerültem a Mungóba, abban sem vagyok biztos, hogy nem tudott róla. Azért a Gabriel Milton név az elmúlt időszakban eléggé feltűnő lett, sajnos. De gondolom az átokheg miatt egyébként is folyamatos megfigyelés alatt vagyok valamilyen formában.
- Most mesélj te. Mi történt veled? Vagy meséljek én Tibetről?

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/36/05/e3/3605e39d10c4c1e20b1a9c426ef0e39d.jpg)

2002. november 10.
Elméleti elemzés
16+

Nem tetszik nekem a barátom. Nagyon szótlan és a mosolyát sem látom igazán őszintének. Talán van valami a háttérben azzal kapcsolatban, hogy itt van? Talán nem csak egy sima látogatás még akkor is, ha neki is szükség van az alkalmassági felülvizsgálatra. Várjunk, neki miért lenne szükség rá? Akárhogy is, mielőtt még nagyon kutakodni kezdenék, elmondom neki mennyire sajnálom a nyáron történteket. Igazából úgy érzem, ideje lenne visszaépíteni a barátságunkat és ehhez nagyon sokat kell dolgoznom. Túlságosan is sokat, és jobb, ha minél előbb elkezdem.
Pont ezért kezdek bele a mesébe a szeptemberben történtekről, de azzal, hogy nem mondok el mindent, talán nem lerombolom a köztünk lévő szakadékot, hanem inkább még jobban elmélyítem. Mégis ezt érzem helyesnek, mert így legalább nem aggódik majd. Feltéve, ha még aggódik miattam.
- Hát tényleg elég nagy paraszt voltál nyáron.
Ezt meg is érdemlem, ha már saját bevallásom szerint is az voltam. Örülök neki, hogy legalább ezt felismerem és el is ismerem, mert így tudom, hogy a nyáron Tibetben eltöltött idő hasznosan telt. Megpróbálok kiszedni belőle pár szót, de úgy tűnik ez nehéz lesz. Lényegében lepattintja a feldobott labdámat három szóval, amivel nem is igazán tudok mit kezdeni. Úgy értem, lennének kérdéseim, amivel talán szóra tudnám bírni, de egyelőre hagyom.
- Mielőtt elmentem volna Tibetbe, még visszamentem Oroszországba. Meg akartam köszönni a megmentőimnek, hogy életben tartottak, de mire odaértem megölték őket. Nem sokkal később megtaláltam az egyiküket azok közül, akik márciusban ott voltak.
Tudom, azt mondtam, hogy őszinte leszek, de nem tudom mit szólna hozzá, ha elárulnám mit tettem. A gyilkosságot mindig is elítéltem, mindig is jobb embernek tartottam magam, és a családom megölése, a bosszú vezérelt akkor, és azt gondoltam egyszeri alkalom lesz, de mikor ott álltam az üres házban a vérfoltokkal, tudtam, hogy ez is ugyanaz lesz. Talán annak a bandának nem is volt köze hozzá, talán ott a saját sérelmeimet akartam megbosszulni. Akármi is volt a valódi indok, utólag már nem fogok keseregni rajta.
- Tibet csodálatos hely. A béke szigete, ahol az ember könnyen rátalálhat saját magára. Ehhez kaphat segítséget is, és nem kényszerítenek semmire. Megtanultam meditálni és úgy érzem jó úton haladok egy bizonyos lelki béke elérése felé.
Néha mondjuk pokolian nehéz fenntartani, ott sokkal könnyebb volt, de ettől még nem fogom feladni. Mindent megteszek majd azért, hogy legyen hosszabb távon is értelme annak a kirándulásnak.
Azt viszont látom, hogy a közelmúltban történtekkel kapcsolatban őszintének kell lennem vele, ha bármit el akarok érni nála. És a bármi alatt most inkább arra gondolok, hogy nem kertelni. Nem tudom mi játszódik le benne, de nem akarom a szakadékot tovább mélyíteni.
- Tudom mire gondolsz. Egy egyszerű bevetésre nem szokták kérni, hogy gyere velünk. És való igaz, ez is annak indult, egy egyszerű nyomozásnak egy tolvaj után, de kiderült, hogy elátkozott volt a ház, és… sokáig voltam benn. Felnyitotta a pecsétet az átokheg körül.
Szerencsére nem voltam akkora veszélyben már, miután kijutottam az épületből, de így is be kellett jönnöm a Mungóba, hogy helyreállítsák a dolgot. Csak egy éjszakáról volt szó, és azt hiszem, ezzel innentől kezdve számolnom kell.
- Jól meg vagytok Ericával? - próbálkozok kihúzni belőle mégis egy-két szót.

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/36/05/e3/3605e39d10c4c1e20b1a9c426ef0e39d.jpg)

2002. november 10.
Elméleti elemzés
16+

Örülök neki, hogy újra látom barátomat, de talán a hely miatt, nagyon nem érzem jól magam a bőrömben. Érzem a levegőben, hogy valami nem stimmel, de nem igazán tudnám megmagyarázni, hogy mi az. Pont ezért is próbálom terelni a figyelmem arról, hogy milyen helyen is vagyok.
Próbálok nagyon őszinte lenni barátommal, ezért mindent elmondok neki a legutolsó találkozásunk után.
- Egyedül odamentél…? Legalább Elliotnak szóltál előtte?
- Nos, ami azt illeti. Nem, senkinek sem szóltam. Nem azért mentem oda, hogy kivégezzem a bandát, akik márciusban megtámadtak. Pihenni és nyaralni indultam. Az élet az, ami nem úgy hozta össze, ahogy én akartam.
Meg aztán az is hozzájátszott ehhez az egészhez, hogy akkor éppen Elliottal sem voltam túl jóban. Mondhatni akkor éppen vele sem beszéltem. Lényegében egyedül voltam a világban, így talán azért is mentem Oroszországba, mert ott még nem utáltattam meg magam senkivel és tölthettem volna velük egy pár jó napot. De aztán rájöttem, hogy azzal csak a múltam és a problémáim elől menekülnék, szóval a kirándulásom után hazajöttem, és most próbálom helyrehozni azt, amit akkor elbasztam.
De próbálom már most helyrehozni, ezért is mesélek Metznek Tibetről, majd a szeptemberi kis kalandról az átkozott házban. Talán ez nem tűnik valami logikusnak így, és ahogy kiejtem az utolsó szót a számon, magam is rájövök, hogy ez tényleg kaotikus lehet, de azt hiszem, miután lenyugodtam augusztusban, és hazajöttem, elkezdtem visszarázódni a saját korábbi életembe.
- És most mi a helyzet a heggel?
- El van zárva. Kicsit meg lett erősítve, de többet nem tudnak tenni az ügy érdekében. Ha lehetne, már akkor megtették volna, mikor megkaptam.
Végignézek barátomon, és igazából legilimencia nélkül is tudom, mire gondol. Egy pillanatig gondolkodok csak azon, hogy megemlítsem-e. Azt fogadtam meg magamnak, hogy őszinte leszek vele, akkor szerintem ehhez ez is hozzá tartozik.
- Ugye tudod, hogyha történik velem valami a nyáron vagy szeptemberben, akkor az kurvára nem a te hibád lett volna? Pont úgy nézel rám, mintha félig eltemetted volna magad a bűntudat bűzös mocsarába. Mondd, hogy nem ezen rágódsz éppen.
A háború összesodort minket, de a béke szétválasztott. Hivatalos felkérések nem érkeznek ezért felé, akkora bevetésre nem kellett menni azt a néhány tömeges rendezvényt, ahol felbukkant a Szeszély. De ott meg olyan harcok nem voltak, mint a háború idején. Az az idő már elmúlt, talán csak akkor tudnám elhívni magammal, ha nem hivatalosan lenne jelen.
Hogy tereljem erről a témát egy picit, inkább barátom hogyléte felől érdeklődök. Igazságtalan voltam vele akkor, és most ezt is helyre kell hoznom. Talán egyelőre közös vacsorán vagy ebéden nem fogunk részt venni, de ettől még érdekel, hogy a barátom jól érzi-e magát.
- Elvagyunk. Együtt élünk.
Elmosolyodom. Valahogy sejtettem, hogy előbb-utóbb be fog következni. A Foltozott üst nem arra való, hogy normális ember ott szálljon meg hosszabb időre. Másrészt, ez is mutatja, hogy barátom talán révbe ér. Megkapja, amire mindig is vágyott. Családot.
- Ennek örülök. Komolyan. Megérdemelted, hogy végre boldog legyél.
Az ajtóra nézek, most már hosszú percek óta ülünk itt, és még mindig sehol senki. Szabadságra mentek, vagy micsoda?
- Télen elmegyünk az Alpokba síelni a fiaival… és Elliottal.
- Tudom, Elliot mesélte. Karácsonyra mentek, ha jól emlékszem. Csak aztán vigyázzatok rá, mert a végén még kitöri valamelyik végtagját, vagy mindegyiket és alibizni fog egy kocsmában.
Persze, ezt inkább azért mondom, mert tudom, néha mennyire a nyomában jár a balszerencse, és bár nem szokta feladni a dolgokat, valahogy nem tudom őt elképzelni sítalpakkal a lábán. Aztán ki tudja, talán én lepődök majd meg a legjobban, ha meghallom az ottani sztorikat.
- Én idén is viszem a karácsonyi műszakot.
Keresztbe teszem a lábam, majd kiveszem a belső zsebemből a cigis dobozt és Metz felé tartom. Egyelőre csak kiveszek belőle egy szálat és azzal kezdek játszani. Ha még nagyon sokáig megvárakoztatnak, akkor biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb fellobban az a láng a szál végén.
- Valamikor átjöhetnél hozzám, vagy… – Sóhajtok egy nagyot. - Gondolom, Erica még mindig közellenségnek tart, a Minisztériumi találkozásunk után még nem telt el elég idő.

TO; Johann
(https://i.pinimg.com/564x/36/05/e3/3605e39d10c4c1e20b1a9c426ef0e39d.jpg)

2002. november 10.
Elméleti elemzés
16+

Remélem nem lepődik meg barátom, hogy legilimencia nélkül is ki tudom találni, mire gondol éppen. Még ha nem is emlékszem minden egyes pillanatra a kapcsolatunkból, akkor is tudom, hogy mire gondol. Néha elég a sorok között olvasni ahhoz, hogy tudjam mit is gondol valójában. Persze, nem találhatok ki mindent, de tudom, hogy mennyire a szívére tudja venni a dolgokat, ezért is sajnálom annyira, hogy úgy nekiestem a nyáron. Azt hiszem, azt már soha többé vagy csak nagyon sokára fogom tudni helyretenni.
De most szóba kerül a karácsonyi kirándulás. Már akkor is meglepett, mikor Elliot felhozta témának, és azóta is barátkozok a gondolattal, de szerintem jót fog tenni Metznek az a kis kikapcsolódás. Nem hiszem, hogy a folyamatos stressz helyzet, amiben itthon van, jót tenne neki. Tényleg jó lesz majd, ha kiszabadul innen és örülök is neki.
- Szerintem nem fog annyit akciózni a pályán. Aiden nem rajong a durva sportokért… de talán majd a környéken kirándulnak egyet.
- Azért a síelés vagy a szánkózás nem annyira durva sport, mint a boksz. De ha azt nézed, hogy megsérülhetsz, akkor akár a kirándulás is lehet veszélyes.
Meg aztán tudnék még néhány durva sportot mondani, ha ez már annak számít, akkor szerintem jobb lenne, ha a Fraser fiú burokban tartaná Elliotot. Akkor biztos nem esik majd bántódása. Másrészről viszont érdekes, hogy a durva sportok gondot jelentenek, de a fekete mágia használata nem. Vajon mennyire őszinték egymással a múltjukról vagy akár a jelenjükkel kapcsolatban?
Az én karácsonyom ugyanúgy fog telni, mint az eddigiek. Munkával. Abban legalább nem lesz semmi veszélyes talán. Ilyenkor még azok is nyugton maradnak picit, akik egyébként rosszalkodnának. Ha meg mégis történne valami, az sem gond, legalább eltereli a figyelmem az unalmas papírmunkáról, ami aznap vár rám. Bár, elég nagy meglepetés lenne egy jó kis karácsonyi hulla.
Jó lenne újra találkoznunk és nem ilyen hivatalos és felettébb zavaros körülmények között. Amikor kicsit szabadabban beszélhetünk. Hozzám bármikor jöhet, amikor csak akar, de nem tudom, hogy Erica örülne-e neki, ha én mennék át hozzájuk.
- Nem Erica szabja meg, kikkel barátkozom.
- Tudom, csak arra akartam célozni, hogy nem biztos örülne neki, ha odamennék hozzátok vendégségbe. De te jöhetsz bármikor, akár bejelentés nélkül is, ahogy eddig is. Metz, jó lenne, ha gyakrabban tudnánk találkozni.
Mire azonban ebbe a témába jobban bele tudnánk menni, addigra nyílik az ajtó és kijön a benn lévő páciens. Már csak pár percünk van együtt, aztán vár a pokol. Nem vagyok benne biztos, hogy most olyan könnyen meg fogom kapni az engedélyt. Sóhajtok egyet, mert nagyon nem akarok itt lenni, főleg nem egyedül, de ha már itt vagyok, és látták is, hogy itt vagyok, és ráadásul ahhoz az alkalmasságihoz is kell, kénytelen leszek kibírni még egy kis időt.
- Hát… azt hiszem, hamarosan mennem kell. Erre majd térjünk vissza.
- Rendben, térjünk. De Metz… Ha nagyon megkínoznak rátok rontok. Nem hagyom, hogy akár tettlegesen, akár csak szóban bántsanak.
Igen, nekem sem lett volna szabad, ezért is voltam olyan fasz. De az már a múlt, tanultam belőle. Menni fog.

Köszönöm a játékot. :)

A helyszín szabad.

α ︱ b e t h ︱ α

(https://data.whicdn.com/images/345678030/superthumb.jpg?t=1592880033)

β︱Az emberek rosszul mérik az időt - egyetlen mérték van, az átélés sebessége.︱β

Ω time 20021214 beat: t i m e (https://www.youtube.com/watch?v=L4YqMctCuC8&ab_channel=ThatCelloGuy) Ω

Sosem hittem volna, hogy még egyszer eljövök ide. Iagzából régen letettem erről a vágyról. Nem azért, mert nem akartam a nővéremet látni - nagyon is szerettem volna -. Csak egyszerűen... Nem voltam rá felkészülve. Anyámék szinte egyenesen elzavartak tőle, amikor eljöttem én is, mondván az egész miattam volt, hogy ha én nem lettem volna varázsló, csak Amy, hogy ha én meg se születtem volna, csak Amy. Nem is értem, ha ennyire nem akartak engem, miért is szült meg az anyám. Nem értettem, sehogy se illettek össze a dolgok, és egyre jobban úgy érzem csak méginkább összedől felettem a kártyavár, méginkább csak elfújta felőlem a lapokat a szél.
A Mungó hatodik emelete nem volt bíztató látvány, fájdalmas hangok és a néma csend alkotott furcsán goteszk keveréket itt, ahol a betegek néha ijesztő árnyakként bukkantak fel a szemem sarkából, miközben a gyógyítók terelgették vissza őket a szobákba. A falak biztonságot és békét akartak híretni mindenki felé,a ki a folyosókon járkált, de én csak kétségbeesést és fájdalmat láttam. Vajon felkészültem? A kezemben szorongattam a kis csomagot, amióta csak Beth-szel együtt elindultam ide. Csoda, hogy el nem tört a sápadt ujjaim között az a régi kazetta, amin Amynek írt dalom volt felvéve. Szerettem volna adni neki valamit, és csak enyim maradt. A zene. És abban reménykedtem, hogy talán... talán így egy kicsit elérem őt. Még ha teljesen meg se tud gyógyulni, egy picit... Eszébe jussak.
- Nem szeretem ezt a helyet - suttogom halkan, mégis olyan hangosnak tűnik. Nem merek normális hangon bezsélni, félek, hogy megzavarom a nyugalmat. A fájdalom és a néma szenevdés nyugalmát. - Igérem nem leszünk sokáig - mondom aztán, és valahogy olyan hosszúnak tűnik az út a nővéremig. Mintha előttem még a fényes padló is csak nyúlna és nyúlna, beleveszve a sötétségbe. Tényleg nem tervezek sokáig maradni, képtelen vagyok napokat... órákat azzal tölteni, hogy nővérem kifejezéstelen üres tekintetét bámulom, abban rmeénykedve, hogy esetleg, talán újra kigyúl benne afény. És tudom én is. Ez az egész, ami történt az én hibám volt. Minden egészében az én hibám volt.
- Ha... Ha nem akarsz bejönni hozzá, nem kell. Tudom, hogy te is jóban voltál vele, és... Csak ha kint akarsz maradni maradj - dadogtam még, mikor megálltunk az ajtó előtt, ami ugyan olyan fehér volt, mint legutóbb, rajta a kis számmal. 19. Iagzából szerettem volna, ha bejön velem. Akkor talán nem menekültem volna annyira el. De nem montdtam ezt neki, hiszen.. nem is kényszeríthettem erre. Amy jó gyerek volt. Mindenki szerette. Tétován ácsorgok még az ejtó előtt, mintha inkább meg akarnék fordulni. Nem nem fordulhattam meg, már nem. Csak add oda az ajándékod, és tűnj el. Kifújom a levegőt, amit ki tudja meddig tartogattam a tüdőmben, és lenyomom a kilincset, miután Beth barátságosan csillogó tekintetébe nézek.

◊ nincs semmi baj◊
2002.12.14.
(https://i.pinimg.com/564x/ab/aa/32/abaa32a9d67fb98d3dd7fb40a617d36b.jpg)
◊ Hugo ◊
A bátorság az egyetlen erény, amit nem lehet hamisítani.

zene ◊ Dance of the Druids (https://www.youtube.com/watch?v=28_P3W40_ZY&ab_channel=BearMcCreary-Topic) outfit ◊ simple (https://i.pinimg.com/564x/4e/63/ab/4e63ab908df852b2b9c806b41d2a0f27.jpg)

Egészen fura, és kicist rémisztő is most itt lennem. Mikor Hugo megkérdezte, eljönnék e vele, rávágtam, hogy persze. Hiszen annyira jól esett és esik még mindig, hogy ide hívott engem, és ettől talán jobban megismethetem és megérthetem őt. Mert hiába vagyunk jó barátok, itt ez a fal, ez a homály, amit képtelen vagyok áttörni. És nem is erőszakoskodom, mert nem vagyok faltörő kos, és ha ő nem akarja, akkor nem fogom áttörni. Nagyon erősen ver a szívem, mert én életemben eddig egyszer voltam itt, és akkor is csak egy béna kis Weasley játék baleset miatt. Ahogy belépünk, a levegőben is megérzem azt a tipikus illatot, szagot, ami minden ispotálynak, kórháznak megvan. A mugli kórházban a fertőtlenítő szag, itt a fertőtlenítő keveredik egyes bájitalok, kenőcsök illatával. Furcsán ijesztő szagok ezek, hirtelen félni kezdek, pedig nem miattam vagyunk itt. Nem fognak nekem esni, és elráncigálni valami műtétre, nem szedik ki a mandulám, és nem bódítanak el. Mégis fura. Hogy elnyomjam a félelmem, inkább Hugora pillantok, és próbálom a tekintetemmel és a mosolyommal bíztatni. Úgy sueretném, ha tudné, itt vagyok, és bármi őrültség, ijesztő, vagy szívszorító dolog is fog ma történni, én itt vagyok, és nincs egyedül. Amy kedves lány volt régen is, bár nem dumáltunk sokat, de segítőkész volt, türelmes, bájos. Hasonlít Hugora, mert Hugo is ilyen, csak ő ezt nem látja. Talán mert a szülei nem akarják, hogy lássa. Pedig Hugo is éppen olyan okos, mint Amy. Egyszerűen nem is fér a fejembe, miért piszkálják, miért bántják, mikor....ah, megcsapott a fura szag. A hatodik emelet mintha még ijesztőbb lenne. Egy egy hangra hirtelen hátra fordítom a fejem. Azt sem tudom, melyik szobából, honnan jajgatnak. Hugo is megszorítja a kis csomagját, már annyira, hogy attól félek, összetöri. Nem tudom mi van benne, de nem is akarom tudni, hadd maradjon meg az ő kettük titkának, dolgának.
- Nem szeretem ezt a helyet -
Azt nem csodálom. A hideg ráz tőle. A lassan vánszorgó alakok, varázslók, boszorkányok látványától teljese összefacsarodik a szívem.
- Igérem nem leszünk sokáig
De, semmi baj, kibírom. Tudtam, hogy nem a Mekibe megyünk, vagy a mézesfalásba. Felkészültem, hogy nem egy karácsonyi vásárba jövünk. Ösztönösen megfogom a kezét, és megszorítom- De most nem jövök zavarba, mert egy őszinte baráti kézszorítás jön tőlem. Bár nagyon tetszik Hugo, most mnt a barátja vagyok itt, és szeretnék segíteni, ahogy csak tudok. Ha kell hallgatok, csak állok, vagy bemegyek vele. De ha kell, kimegyek és kint várom. Bénán is érzem magam, mert szeretnék segíteni, de nem tudom most pontisan, hogyan is tudnék. A keze hideg, most hidegebb, mint az enyém.
- Addig maradunk, amíg szeretnéd. Nem lesz baj.-
Minden egyes lépésnél csak azt mantrázom, hogy nem lesz baj. Hogy jó, hogy itt vagyunk, és hogy végső soron örülök. Most nem is lehetnénk jobb helyen. Fogalmam sincs, valójában így van e, de szeretném ezt gondolni, ezt hinni.
- Ha... Ha nem akarsz bejönni hozzá, nem kell. Tudom, hogy te is jóban voltál vele, és... Csak ha kint akarsz maradni maradj
Kedves tőle, de azt hiszem, azt olvasom ki az arcából, hogy azért nem bánná, ha mégis bemennék. Éppen ezért már eszem ágában sincs kint maradni. A vállára teszem a kezem bíztatásul.
- Mehetünk.

α ︱ b e t h ︱ α

(https://data.whicdn.com/images/345678030/superthumb.jpg?t=1592880033)

Beth mellett egy kicsit jobb volt. Jobb volt minden, ami lehetett, a világ nem volt olyan fakó és jégszilánkos, bár magam sem értettem mi történik köztük, történt körülöttünk, és a gondolatok, az érzések csomókás masszává váltak bennem, és nem tdutam őket kibogozni, csak szépen gyűltek fel bennem, a ki nem mondott kérdések és gondolatok. Félek, hogy ha megszólalnék ha kérdeznék elveszíteném, így csak csendességemben és a némaság koporsójába leszögelve a gubicsokat bennem csak hagytam magunkat lebegni a békés felszínen, alattunk bepdig csak gyűltek a koporsók a víz alatt és... és csak nem nézek le, mert megijedek a sok elhallgatott dologtól. Túlságosan kedvelem, hogy elveszítsem, és inkább csak elvagyok mellette, minthogy valamivel ezt tönkre tegyem, és... És én nem szeretnék egyedül maradni. Nem is azért, mert nem lenne hová mennem, nem számított hol vagyok, egyszerűen csak fontos.
Lehunyom a szemem ahogy haladunk a gfoylosón néha inkább csak nem is figgyelve a megállt időre felettünk. A nővérem is fontos volt, nagyon-nagyon fontos és mégis, most összetörve kiforgatva magából ül és ténfereng az elzárt világában. Létezés-e vajon ez? Tud egyáltalán bármit is magáról? Kívácnsi vagyok Longbottom itt van-e. Valahogy nem is tudom, hogy van neki annyi ereje ahhoz, hogy a szüleihez eljöjjön. Túl szomorú, túl fájdalmas. Túl rossz.
Addig maradunk, amíg szeretnéd. Nem lesz baj. - mondja hallkan Beth, én pedig sóhajtok. Legszívesebben megfognám a kezét és szorongatnám, míg oda nem érünk az ajtóhoz, de aztán a kezem nem mozdul, és az ajtó egyre közelebb kerül hozzánk miközben a folyosó úgy tűnik belevesz a végtelenbe. Csak megeresztek egy halvány kis mosolyt. Utálom, amiért ilyet kérek Beth-től, de szükségem van rá,, így ahogy bíztatva rámteszi a kezét én csak lenyomom a kilincset, hogy belépjek az ajtón, és aztán a fehér szobába.
A huzattól meglibbenjen a függöny, és szembe találkozzak a nővérem sápadt arcával, és a hosszú, szálló barna tincseivel. Összeszorul a torkom, ahogy meglátom. A tekintete vizenyősen szánkázik el rólam, ás Bethen, hogy valahol máshol állapodjon meg a fakó tekintete. kezeivel szűntelen gyürkölészi a takarót az ölében, és csak szótlanul néz egy pontot, valahol a plavon és a falak találkozásánál a sarokban.
- Szia Amy. Hugo vagyok, és... Szóval jöttem hozzád, hogy meglátogassalak. Itt van velem Beth is, tudod - dünnyögöm zavartan és magam se tudom mit mondhatnék. Nem néz rám, ahogy beszélek, én pedig bethre pislogok, hogy van e valami ötlete, hogy mit is mondhatnék. Kezemben ott az ajándéka de nem tudom odanyújtani neki.
Éppen szólnék valamit még, de aztán nyílik az ajtó mögöttünk én pedig meg se hallom őket elsápadva meredek Beth felé, és meg sem kell fordulnom, hogy tudjam kik azok. Anya erős, túl édes-savanyú parfömje keveredik apa alkoholos illatával, és ahogy meglátnak fel is hörrdülnek.
- Te meg mit keresel itt? Takarítanod kéne a szobád! - hánytorgatja fel nekem anya éles hangja, én meg csak felhorkanok. Mintha nem is tűnt volna fel nekik, hogy eltűntem, mintha nem is akarnák tudni, hogy amúgy bentlakásos iskolába tanulok én is ugyan úgy, ahogy Amy és ugyan ott..

Most minden olyan más. Mintha érezném, ha csak egy kis szikrényit is, de érezném, amit ő érez. létezik, hogy emberek, ha csak rövid időre is, de kicsit összekapcsolódnak? Én...ha most...szóval ha most nem tudtam volna itt lenni vele, akkor..nagyon rosszul érezném magam. Mintha hirtelen, mint a vilám, úgy hasítana belém a felismerés, hogy nekem most itt kell lennem, nem is lenne más hely, ahol szívesebben lennék. Mintha ez lenne most a legtermészetesebb, hogy én most itt, ezen a folyosón, Hugoval. A felismerés. Bizonyosság. Micsoda furcsa, nagynak tűnő szavak. És milyen furcsa ezt érezni! Furcsább, mint maga a szó. Némán, féloldat látom, ahogy néha lehunyja a szemét. Nem könnyű ez. nem lehet könnyű. Én tényleg nem értem a szüleit...van 2 csoda gyerekük, és az egyiket szinte eldobják. Mégis, mi a francnak kell ilyet tenni? Kezd felkúszni bennem a düh, mert nem bírom nézni, mikor szenved. És persze Amy is bevillan, vajon milyen állapotban van. Tudom, hogy nem szörnyűlködhetek, bármit is fogok látni. Erős leszek. Mindemellett azért remeg a lábam rendesen, de mégis..mégis azt érzem, van egy biztos talaj alattam, és bármennyire is reszket az a két piszkafa valami, nem rogyik össze. Erősek. Határozottan, de nyugodtan nézek Hugo szemébe, hogy igen, bemegyünk, lenyomjuk azt a kilincset, és nem lesz baj. Csendben lépek be mögötte a szobába, a háta mögül kikandikáva nézem Amy arcát. Édes Istenem! Halk sóhajjal telik meg a szívem, a tüdőm, az egész mellkasom, ami feszít, de csak némán figyelek. Hugo egyszer csak megszólal, és azt mantrázom, jól van, jó lesz.
- Szia Amy. Hugo vagyok, és... Szóval jöttem hozzád, hogy meglátogassalak. Itt van velem Beth is, tudod -
Egyelőre azonban nem történik túl sok reakció. Hugo nagyokat pislog rám, mit is lehetne tenni. Az ajándékra mutatok, hogy adja oda neki, és beszéljen csak tovább, biztos vagyok benne, hogy érti, beszéljen csak bátran. A kezemmel intem, hogy menje közelebb, de aztán az ajtó kinyílik, aztán csukódik mögöttünk, de még mielőtt becsukódna, és igazán felfoghatnám, mi történik, egy éles, komoly hang süvít, amitől Hugo teljesen elsápad, mint aki most tudja meg, hogy egyik RAVASZA sem sikerült.
- Te meg mit keresel itt? Takarítanod kéne a szobád!
A szobájááááát? A szemeim látványosan a kétszeresére nőnek, azt hiszem, még az állam is leesik, de azt nem tudom bizonyosan megmondani. Ezek Hugo...SZÜLEI??? Amyre pillantok, aztán Hugora, és végül valami oknél fogva kibuggyannak belőlem a szavak.
- Jó napot Mr. és Mrs. Theron! Hugo ajándékot hozott Amynek.
Szobatakarítás...nem tűnt fel hogy...áhhh..talán nem is kell peccegetni. Jaj, mi lesz itt...nem hagyom hogy bántsák Hugot. Még mit nem! Örülniük kéne, hogy törődik a nővérével. Jaj, kezdek megint dühös lenni, de csak állok ott, enyhe reményteli mosollyal, hátha mégsem olyan borzasztóak, csak..csak hát a körülmények miatt.

α ︱ b e t h ︱ α

(https://data.whicdn.com/images/345678030/superthumb.jpg?t=1592880033)

Amy árnyéka önmagának, és engem csak tovább mar a lelkiismeret, hogy hogyan tehettem én ezt vele. A számat harapdálom, miközben a kezemben ott szornogatom az ajándékát, amit csak nem tduok a kezébe adni, pedig anynira elterveztem, hogy odaadom, hogy hallani fogja a zongorát, hogy talán egy kicist valami bevillan. Utálom, hogy nem lehet gyógyítani, utálom, hogy nem lehet semmit se tenni ellene, utálom, hogy itt fog elsorvadni, miközben olyan csodás élet várt volna még rá. Nem kellett volna elrohannom mellőle, amikor vásároltunk szeptemberre az Abszol úton, nem kellett volna... Nem is... Nem kellett volna ilyen szörnyeteg lennem vele.
Beth rámpislog és mutatja, hogy adjam oda neki az ajándékát, én pedig sóhajtok egyet és közelebb lépek. Minden egyes lépés egyre nehezebb lesz, ő pedig egyre csak a gondolatainak útvesztőjébe van zárva, ahonnan nincsen kiút, ahol az iagzi nővérem sosem tér vissza. Biztos vagyok benne, hogy még így is a legkedvesebb és a legszelídebb betegek közzé tortozik.
- Beth, nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom tenni - motyogom még de aztán hirtelen feltépik az ajtót, és megjelenik apám és anyám. Szinte rezzenéstelen arccal bámulnak rám, és Beth-re, miközben olyan megvető fény csillan a szemükben, mintha csak egy halom sárkánycitrom lennék. Igazából már felesleges is ezellen kűzdenem, ha én lennék az angol király sem érnék többet a szemükben, mint Amy, hiszen ő midnig is több volt nálam, és ha nem lenne beteg, akkor is több lenne nálam. Valahogy ezen nem fognak tudni túllépni, és belül azt hiszem én se fogok tudni. Mielőtt elmondanám nekik, hogy nyár óta nem is élek otthon, Beth megszólal.
- Jó napot Mr. és Mrs. Theron! Hugo ajándékot hozott Amynek - magyarázza mire én zavartan megköszörölöm a torkom és a szüleim pedig egymásra néznek. Anya megvetően felhorkan, miközben apa csak megcsóválja a fejét, miközben közelebb lépnek, és igyekeznek minket arrébb terelni. Engem. És Beth-szt A nővéremtől el akarnak küldeni.
- Még, hogy ajándékot, te! Sosem tudtál rendesen ajándékot adni neki! - rikácsol anyám. Érzem, hogy lassan elönt valami mélyről fakadó düh, hogy legszívesebben elordítanám magam, miközben, úgy érzem teljesen felesleges, hogy itt vagyok. Amy az idulatok miatt elkezd sikoltozni, és összevissza rángatózik, miközben dobálni kezdi a szobában a párnákat. Anyák nyugatni próbálják, de hasztalan, én pedig megfogom beth kezét, hogy elhúzzam onnan. Beront két medimágus, hogy a helyzet még kaotikusabb legyen.
- Beth, el kéne mennünk, ez nekem tényleg nem megy. Így főképp nem... Pedig szerettem volna, ha hallja - dünnyögöm, miközben csalódottan sóhajtok, és elindulok inkább az ajtó felé. Nem akarom így látni Amyt eleve, de amilyen őrült állapotba most kerül is miattam van. Ha nem jöttem volna ide, akkor anyáék nem stresszelik így fel. Inkább megérintem a kilincset, de a tekintetem megakad egy régi gramofonon, ami az éjjeliszekrényen van. Gondolom anyáék hozták ide, Amy szereti a zentét. A kezembe lévő lemezre nézek, de inkább... nem is kéne, hogy az én silány kis darabomat lejátszam. Biztos nem olyan jó... és biztos csak rontana a helyzeten.
- felejtsük el az ajándékom - vonom meg a válélamat

Szóval ők a szülők. Sok órát töltöttem töprengéssel, milyenek lehetnek, miért olyan, amilyenek. Látványosan utálják Hugot, és mindenért őt hibáztatják. Én tudom, hogy Hugo szereti, és azt gondolom, ők a hibásak azért, hogy Hugoban annyi elfojtott düh és ellenszenv volt, vagy van Amy iránt. Észre sem veszik, Hugo is milyen okos, és tehetséges, mert mindig csak Amy, Amy. Azt ugyan nem tudom, most mit rez maga Amy, mit fog fel a világból, de ha felfogja, akkor ez fáj neki igazán. Hogy még mindig és folyamatosan bántják Hugot. Borzalmas, ami akkor történt, de nem Hugo tehet róla. Nem ő fogott pálcát Amyre és nem ő kínozta meg, és bármennyire is irigyelte, nem ő irányította a gondolataival Am kínzóit. Hogy lehet, hogy egy szülő ezeket fel sem fogja? Hogy egy fiúk is van, akit ugyanúgy kéne szeretni, és megersíteni benne, hogy nem az ő hibája? Nem tudom felfogni, pedig mint mondtam, sok órát töltöttem ezekkel a gondolatokkal, bejártam egy csomó képzeletbeli lehetséges utat, de nem lyukdtam ki sehova, csak a fejem fájdult meg tőle. Ha Hugo nem fut el, akkor is megkínozzák, sőt, lehet, akkor Hugo is ilyen állapotba lenne. Erre a gondolatra egy kt könnycsepp kiszalad a szemem zugából, de villámgyorsan le is törlöm őket.
- Még, hogy ajándékot, te! Sosem tudtál rendesen ajándékot adni neki!
Hogy micsoda? Ezt voltak képesek kiejteni a szájukon? Mégis milyen szülő az ilyen! Azt hiszem, én tényleg szerencsés vagyok anyuval. Ezt ár akkor is sejtettem, mikor Louis motyogta, hogy anyukája nem olyan kedves, és hát meg meg lendül az a pálca. Na, hát legszívesebben most az én kezemben is meglendülne az a pálca. Mielőtt bármit is mondanék, azt hiszem, Amynek sem tetszik a dolog, meg kiabálni kezd, rángatózni, mintha valami roham gyötörné. De bizts vagyok benne, hogy ez a roham nem olyan roham, Amynek is elege lehet ebből a műsorból, amit a szüleik adnak elő. Hugo megfogja a kezeim, ami nagyon jól esi, te tekintettel a helyzetre, az örömöm nem felhőtlen. Egyltalán nem
- Beth, el kéne mennünk, ez nekem tényleg nem megy. Így főképp nem... Pedig szerettem volna, ha hallja -
Szent gurkó!, Hát nem lehet, hogy csak így elmeneküljünk! Nem, nem és kész! Gyorsan keresni kedek valami magnó félét, tudom, hogy szokott lenni ilyen megbűvölt izé, már jártam egyszer itt, csak nem ezen az emeleten. A kentauros ügy után Madame Pomfrey elküldött ide az első emeletre, mert az ő kencéi valamiért nem tudták teljesen eltűntetni a sebeket.
- felejtsük el az ajándékom
Azt hiszem ezen a ponton valami elszakad, vagy elpattan nálam, nem tudom elfojtani. Mégsem mehetünk el úgy, hogy nem hallgaja meg a kazit. Határozott tekintettel nézek Hugo szemébe, és közben megrázom a fejem. A következő pillanatban lehajolok, átgázolok a medimágusokon és a szülőkön, majd megcélzom a kis asztalka sarkán lévő magnót. Közben Hugo kezéből gyorsan kikapom az ajándékot, és méggyorsabban bele helyezem a kazit, majd megnyomom a play gombot. Jaj, remélem jól rektam be, nem fordítva, nem darálja be a szalagot, vagy ilyesmi. Ha meghallgatná, talán abba maradna a roham, és úgy mehhetnénk el innen, hogy volt értelme. Nem hagyom cserben sem Amyt, sem Hugot.

α ︱ b e t h ︱ α

(https://data.whicdn.com/images/345678030/superthumb.jpg?t=1592880033)

Érzem, ahogy egyre nagyobb hévvel temet be az ár, miközben a szüleim árnyéka kegyetlen módon folytogatni kezd engem, de olyan erősen, hogy szinte megfulladok benne. Nem akarom, hogy tovább bántsanak, mégis egyszerűen nicnsen meg hozzá az erőm, hogy szembeszálljak velük. Egyedül Beth önt belém anyni bátorságot, hogy egy ideig álljam némán a tekintetük súlyát. szeretnék belé kapaszkodni, szeretném megfogni a kezét, de nem akarom még jobban belerángatni ebbe, nem akarom lehúzni őt olyan mélyre, ahol én vagyok. Amy pedig csak párás tekintettel bámul ránk, majd teljesen kiészíti a feszültség és üvölteni kezd. Nem nagyon hallottam még üvölteni, talán ha jól lenne, sose kiabálna. Nem, Amy sosem kiabált. kedves volt és segítőkész, még akkor is, amikor olyan szemét voltam vele, és bántottam. Folytogatott az árnyéka, pedig ő nem akarta, én pedig túl későn jöttem rá arra, hogy milyen jó testvérem volt és én milyen szörnyű voltam hozzá. Már nem is tudom neki ezt elmondani, hogy sajnálom. nem is tudom neki megköszönni, hogy megmentette az életemet. Már nem is tudom vele megosztani az életem úgy, ahogy a rendes testvérek szokták egymással. Már csak egy láthatatlan üvegfal van köztünk, és hiába szólok hozzá, nem hall meg. Talán emiatt is készítettem neki a zenét, taléán valami buta reménységbe kapaszkodva azt hittem, ez egy picit... egy nagyon picit elvezethet hozzá, áttörheti a vöröslő sötétet az elméjében, de hirtelen... Már nem is akartam semmit, csak elmenni innen.
Beth azonban a szemembe néz én pedig csak sűrün pislogok vissza rá, hiszen olyan nagy szemeket mereszt felém és rázza meg a fejét, hogy megtorpanok az ajtó előtt. Nem nagyon láttam még a részéről ilyen határozottságot, de valahogy olyan aranyos volt tőle, még ha inkább nézett ki így bájosan, mint ijesztően. De talán erre van szükségem, nem? Hogy egy kicsit vezessenek. Kikapja a kezemből a kazimat és olyan heves léptekkel indul meg felé, hogy nem csak én alig tudom lereagálni, hanem a szüleim is.
Ahogy beletette Beth a kazit, és felcsendül a zongora dallama (https://www.youtube.com/watch?v=F9nudAGRseI&ab_channel=MusicMike512), rögtön zavarba jövök, mert nem is tudom. Annyira mégsem jó, hogy ezt más is hallja. AKkor azt gondoltam ebben a dallamban benne van Amy, benne van, hogy a tudata egy álomvilágba van belezárva, ahonnan egyedül nem tud kitalálni, és hogy teljesen elszakadt innen. Szerettem volna ha minden benne van, amit érzek, ami ő, és nem tudom. De ahogy a zongora halk dallama megtölti a szobát, Amy elcsendesedik, és némán nézi a magnót, amiből felszállnak a dallamok, és ezzel egy időben apa is megindul felé, és tudom, hogy Beth-szt félre akarja lökni, mert nekik nem tetszik, hogy tönkre akarja tenni amit én csináltam mert úgysem jó. Gyorsan a magnó és Beth elé állok, miközben a pillanatot megtörve apám reszelős hangon megszólal.
- Kapcsold ki, vagy összetöröm! - és úgy lép felém, hogy el akar taszítani, de akkor én rászegezem a pálcámat. Persze úgysem tudnék varázsolni, de valahogy ez őket sosem érdekelte, csak az, hogy Amy milyen jó tanuló. Meg akarom védeni a mögöttem álló lányt és a zenét is.
- Nem nyúlhatsz se Bath-hez, se a magnóhoz, vagy... vagy leátkozlak! - mondom és még én is röhejsenek tartom ezt. Nem vagyok jó párbajtanból se, túlságosan túlgondolom. Nekem kell idő az elmélkedésre, hogy kiszámítsak mindent, de addigra kétszer meghalhatnék. Apa viszont hirtelen megtorpan, és már anya is közelebb lép, amikor hirtelen egy nagyon halk hang csendül fel.
- Hu...o... go - artikulálatlan és suta szavak voltak, de amy szólalt meg. Megismerem a hangját, és valahogy ösztönösen Beth keze felé nyúlok, hogy megfogjam, hogy még csak össze se essek a döbbenettől.
- Én vagyok - motyogom felé. A tekintetünk apa válla felett találkozik, és hirtelen, egy nagyon rövid pillanatra ott ül benne az az Amy, aki valaha volt, hogy aztán úgy tűnön el belőle, mintha csak képzelet játéka lenne az egész. Amy visszasülyled a zavart csendjébe, a zene is véget ér, és csak a csend ül meg.
Még mindig Beth kezét fogom, és aztán kihúzom magam, még mindig a pálcámat előre szegezve és a mogorva, üres tekintetű szüleim felé nézek.
- Nem vehetitek el tőle a zenémet. Soha többé. Vissza fogok jönni újra és újra. Ő az én nővérem. És ezen sajnos nem tudtok változtatni - mondom és hátat fordítok nekik, miközben húzni kezdem ki beth-szt a szobából. Eljöttem, amiért akartam, és egy kicsit... egy kicsit békére is lelek. Sosem fogom visszakapni azt az Amyt, aki volt. De néha... Lehet sikerül elérnem őt. és talán egyszer majd meg fog nekem bocsájtani.
Ahogy megállunk a kihalt folyosón, miután bezáródik mögöttünk az ajtó, remegve sóhajtok fel, és hirtelen csak mahamgoz ölelem. Nem is tudom meddig ácsorgunk ott, de olyan jól esik, hogy a szívem is csak hangosan dörömböl.
- Köszönöm. Nélküled nem sikerült volna.

Sok mindenre számítottam, mikor elindultunk ide Hugoval. Abban bíztam, hogy senki nem zavarja meg őket. Ha kell, én kint őrködök, és senki sem fog észrevenni minket, Hugo arcára pedig mosolyt csal az egész nap. Ezt akartam. És Amynek is ezt akartam. Egy békés napot a testvérével, amikor senki sem zavarja őket. Ha Amy nem is képes úgy kommunikálni, mint régen, attól még biztos vagyok benne, hogy érzékeli a körülötte történteket. Hugonak borzasztóan fontos ez a mai nap, láttam rajta már napokkal ezelőtt is. Arra is számítottam persze, hogy esetleg a szüleik is itt lesznek, de erre...erre igazán nem számítottam. Talán túl naiv vagyok bizonyos szempontból. Amy üvölt, Hugo fájdalmas arcától pedig az én szívem is menten megszakad. Abban az egyben biztos vagyok, hogy nem távozunk innen így. Hosszú végtagjaimmal megpróbálom átverekedni magam a szobán. Egy kis sámli szerűségben majdnem el is botlok, de nem adom fel, a kis kazettát igenis belehelyzem a megbűvölt magnóba, ha ragyafertőzést kapok, akkor is. Gyorsan belehelyzem, és megnyomom a play gombot és őszintén remélem, hogy nem eszi meg a kazit. A magnó megszólal, én pedig elégedetten állok ott, és nézek hol Amyre, hol Hugora. Furcsán átjár az elégedettség, ami azt hiszem egy csipetnyi daccal van fűszerezve, amit Hugo szülei vltottak ki belőlem. Amy elhallgat, és én élvezem. Hugo csodálatosan játszik, és egészen biztosan nem elfogultságból gondolom így. Nyilván a szüleik ezt sem veszik észre, mert vakok. Rosszabbul látnak, mint az a Jason fiú, aki folyton elhagyja a szemüvegét. Pár hete is én varázsoltam vissza a fejére, mert a padon hagyta. De az ő fejükre nem tudok mit rárakni. Nincs az a szemüveg, amitől meglátják Hugot, és nem csak valami árnynak nézik. Ez rosszabb, mint ahogyan azt elképzeltem. Éppen Amy arcát figyelem, mikor Hugo elém ugrik valamiért. Csak eután látom, hogy az apjuk elindult felénk. Nem varázsolhatok, mit csináljak?....öleljem magamhoz a magnót, és rohangáljak vele a szobában? Az sem segítene sokat a helyzeten.
- Kapcsold ki, vagy összetöröm!
Nem, nem, és nem, azt nem hagyhatjuk, nem tehetik! Riadtan nézek az apjára, és mielőtt bármit is mondhatnék, Hugo megelőz, én pedig csak pislogok rá. Sosem hallottam még ilyen határozottnak.
- Nem nyúlhatsz se Beth-hez, se a magnóhoz, vagy... vagy leátkozlak!
Nem tudom, Hugo valóban rátámadna e az apjára, elvesztené e a fejét annyira, de azt hiszem ez tözedmásodpercre elhiszem, hogy...hogy mindjárt megtámadja, de aztán Amy szakítja félbe.
- Hu...o... go -
Merlinre, Amy megszólalt! A szám is tátva marad a meglepettségtől, aztán hurtelen olyan zavar jár át, hogy elvörösödöm. Hugo elkapja a kezem. Csak mosolygok sután, és próbálom felülviselkedni a zavarom. Hugo Amyhez siet, én pedig csak állok, és igyekszem azt a tényt, hogy még mindig a kezemet fogja, figyelmen kívül hagyni.
- Én vagyok - A zene közben elhalkul, a magnó kattanása jelzi, hogy vége, lejárt. Úgy tűnik, üres kazettára vette rá, mert nem szólalt meg utána a salt 'n pepa. Nem tudom, Hugo hallgat e ilyeneket, csak úgy eszembe jutott. Hugo ismét megszólal ezen a különleges, határozott hangján. Rá sem ismerek. Úgy tűnik, a testvéri szeretet tényleg nagyon erős tud lenni.
- Nem vehetitek el tőle a zenémet. Soha többé. Vissza fogok jönni újra és újra. Ő az én nővérem. És ezen sajnos nem tudtok változtatni -
És ezzel a mondattal, el is kezd húzni kfelé. Én még integetek hátra Amynek, aztán visszafordulok. A szüleikre inkább nem is nézek. Az ajtó csukódása mögöttünk kicsit megnyugtat, így több időbe telhet az apjának, míg megátkoz minket, vagy engem, amiért lejátszottam a kazit. Nem hagytattam ezt csak úgy annyiban. Nem szoktam nagyon bátorkodni, de...nem is volt most más választásom. Sóhajtanék én is egy jó nagyot, de Hugo megölel, amitől hirtelen az ütő is megáll bennem. De persze megértem, erre most nagyon nagy szüksége volt. Mélyet szippantok az illatából. Nem vagyok egy farkas, de mindig hamar megétzem, pedig nem locsolja magt tele valami pacsulival, de mégis olyan kellemes illata van.
- Köszönöm. Nélküled nem sikerült volna.
Amennyire tőlem telik, olyan erővel és szeretettel ölelem vissza. Kész, vége, megcsináltuk.
- Ugyan. Örülök, hogy segíthettem, Amy megérdemelte. Te pedig...te pedig pláne.
Még hátrapillantok egy utolsót, nem e jönnek mégis ki utánunk, de semmi.
- Én ...nem gondooltam volna, hogy a szüleitek ennyire....hát...érted. De ez a zene Hugo....te tényleg fantasztikus vagy! Mi volt ez a zene?

Az élet mélyvíz, de te evezel

Artemis Greenberry
2004. november 26.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és közben igyekeztem nem foglalkozni az oldalamba hasító szúró fájdalommal. Tornacipőm puha gumitalpa nyikorgó visszhangot vert a lépcsőfordulóban, ahogy egyre feljebb küzdöttem magam a hatodik emeletre tartva. Egy pillanatra megtorpantam, megkapaszkodtam a lépcsőkorlátban, és megpróbáltam legyűrni a rám törő rosszullétet, valamint rendezni a levegőmet.
Sosem voltam az a kimondott sportos alkat. Gyerekkorom folyamatos megkeserítői, az olykor rám törő, rohamszerűen érkező fulladások szinte lehetetlenné tették számomra, hogy túlzásba vigyem a mozgást. Szerencsémre sosem voltam hízékony alkat, szóval a mozgáshiány e téren nem okozott hátrányt, azonban az állóképességemben már mutatkoztak problémák bőven. A betegségemnek végül Audrey vetett véget. Miután összeköltöztünk, már nem tudtam titkolni előtte a gondjaimat. Az első átvirrasztott éjszakán még ijedtnek tűnt, a másodikon azonban már pontosan tudta, hogy mi a teendő. Ő volt az, aki rámutatott, hogy a gond az én fejemben van, és hogy a betegségem nem fizikai, hanem pszichés eredetű: egy feldolgozatlan gyermekkori traumám kivetülése. Rengeteget dolgozott velem azon, hogy a rohamok csillapodjanak. Kezdetben bájitalokkal tompítottuk a hatást, de Audrey ragaszkodott hozzá, hogy találkozzak pár kollégájával a kórházban, akik kimondottan az emberi lélekre voltak specializálva, mely minden létező mágia közül a legösszetettebb, legtitokzatosabb dolog.
Immár több év telt el az utolsó roham óta, ám lustaságomnak köszönhetően a kondimon még mindig nem sikerült javítanom. Letöröltem homlokomról a verejtéket, majd nagy levegőt vettem és folytattam utamat felfelé. Igyekeztem nem foglalkozni a fel-feltörő bűntudattal, amiért sikerült elkésnem a megbeszélt találkozóról, ezzel megvárakoztatva a mentoromat.
Ez volt a harmadik alkalom a kezelésből, amelyre azért kezdtem el járni, hogy folytassam az Amerikában megkezdett, majd évekre félbehagyott munkát, és végre képes legyek kibékülni önmagammal. Immár túl voltunk az ismerkedési fázison, és habár kezdetben zavart, hogy idősebb vagyok a mentoromnál, sikerült legyőznöm az ezzel járó bizalmatlanságot és már nyíltan tudtam beszélni előtte a bennem kavargó érzésekről.
Hatodik emelet – Elmeosztály
Hirtelen elfogytak a lépcsőfokok és egy ajtó előtt találtam magam. A megszokott szorongással vegyes izgalommal nyúltam a kilincs után, majd kitártam az ajtót. Végigsiettem egy hosszú folyosón, amelyről vastagon párnázott ajtókon keresztül rácsos ablakú kórtermek nyíltak, majd elfordultam a sarkon és tekintetemmel keresni kezdtem a már jó ismert rendelő bejáratát.
Valahol egy ember üvöltött, ám hangja tompa zajként szűrődött csak át a a vastag falakon. Az efféle hangoktól, a nyomasztó kinézetű folyosóktól, a kórházi szagtól betegnek éreztem magam. Talán jobb lenne másik helyszínen folytatni a beszélgetéseket, ahol kevésbé tűnök őrültnek – gondoltam.
A rendelő ajtaja résnyire nyitva állt. Lefékeztem lépteimet, és újból letöröltem a verejtékcseppeket gyöngyöző homlokomról. Magam sem tudom miért, de jól akartam kinézni Miss Greenberry előtt. Beletúrtam kócos hajamba, aztán még egy utolsó nagy sóhajt engedtem magamnak, és végül beléptem a szobába.
– Elnézést kérek a késésért! Volt egy kis fennakadás ma a Csikóhalban, aztán a kórház előtt is rengeteg volt a mugli, vigyáznom kellett, hogy észrevétlenül be tudjak jutni.
Behajtottam magam mögött az ajtót, majd a nőre pillantottam. Valahogy olyan másnak tűnt…
– Öhm… Minden rendben?

just breathe...

to; Owen Redway

bloodflow (https://www.youtube.com/watch?v=mxwFefgaYTg&pp=ygUXZ3JhbmRicm90aGVycyBibG9vZGZsb3c%3D)

Elfáradtam. Ez az év borzalmasan nehéz volt. Bár nem hittem abban, hogy egy új naptári év kezdetével megváltozna a szerencsénk, ahogyan az asztronómia híve sem voltam különösebben, mégis valahogy jól esett volna megmártózni valami friss és új korszakban. Megtisztulni vágytam. A balszerencsém azzal kezdődött, amikor Norah leugrott a ház tetejéről, és én nem tehettem semmit. Tehetetlenül néztem végig a halálát. Aztán dominóeffektusként romlottak tovább a dolgok, egyre többet és keményebben dolgoztam az egyetem mellett, hogy elvonjam a figyelmem a történtekről, és mindez oda vezetett, hogy egy nap, mikor eljött a kínálkozó lehetőség, hogy megbüntessem magam a mardosó bűntudatom miatt, két kézzel ragadtam meg azt, teljes esztelenséggel.
Ennek a döntésnek a nyomát azóta szó szerint és átvitt értelemben is a szívem felett hordom... Ahogy nyugodt, összeszedett léptekkel haladtam végig a Mungó folyosóján, akaratlanul is elfogott a klausztrofóbia. Éreztem, hogy a poszttraumás stressz-szindróma mindjárt utol ér, de nem engedhettem meg magamnak egy újabb rohamot. A héten egyszer már haza kellett mennem a kollégiumba még a műszakom lejárta előtt, mert olyan rosszullét fogott el, hogy nem tudtam ellátni a munkámat. Ez egyszerűen most nem történhetett meg... Ahogy elértem a rendelőt, már nehéz légzéssel kaptam a kilincs után, felrántottam az ajtót, majd amikor már az ajtó túloldalán voltam, jó erősen szorítottam a kilincset, egész addig, míg rémisztően kifehéredtek az ujjaim. Ez legalább elvonta a figyelmemet a lényegi problémámról. Nem hagyhattam, hogy ez a nap is erről szóljon. Fél éve már annak, hogy Alexej miatt izzó átokheg került a dekoltázsomra, és a Mungó osztályán kezeltek. Ideje volt összeszednem magam, hogy megőrizzem az önbecsülésem utolsó morzsáit, és tovább léphessek.
- Artemis, azt hiszem jót tenne Önnek, ha visszatérne a Mungóba... segítene feldolgozni a történteket, ha valami hasznosat tudna tenni az ispotály falai között. Segítene legyőzni a tehetetlenség érzetét, ami azóta is bénítja Önt... - nézett rám együttérzőn Pippens prof, mire nagysokára beadtam a derekamat, és elvállaltam három hónap önkéntes munkát itt, az elmeosztályon, az egyetem színeiben. Már a vállalt idő felénél jártunk, de továbbra sem éreztem azt, hogy teljesen sikerült visszanyernem a kontrollt a pánikreakcióim felett. De ha valamit, azt azért értékeltem magamban, hogy nem adtam fel. Hogy kitartottam. Bármilyen szarul is voltam.
Tovább Merlinnek hála nem volt időm a saját nyomorommal foglalkozni, mert siető léptek zaja szűrődött be a folyosóról a rendelőbe, amit aztán egy hangos üvöltés követett. Ez a zaj zökkentett ki az agyamat szürke ködként ellepő kép- és hangfoszlányokból, amik immár fél éve nem csak az éjszakáimat, de az éber perceimet is megkeserítették. A ravasz, a nyakék, és a fekete, kegyetlenül csillogó szempár... Úgy engedtem el a kilincset, mint aki izzó vasat tart a kezében, még az ajtó is kissé kitárult a heves mozdulat miatt. Rémült pillantásomat sajnos nem tudtam elég gyorsan lehámozni az arcomról, pedig szerettem volna profinak és tökéletesen összeszedettnek látszani Mr. Redway előtt, főként, mert fiatalabb voltam nála. Tudtam, hogy a páciensek bizalmát nehezebb elnyerni, ha a kezelő medimágusuk fiatal, vagy éppenséggel nő... Az én esetemben mindkét nehezítő körülmény fennállt, de eddig egész jól haladtunk mindennek dacára. Zavart pillantásom láthatóan nem kerülte el figyelmét, rá is kérdezett, hogy minden rendben van-e velem. Világoskék medimágusi köpenyemet gondosan lesimítva próbáltam visszaszerezni a rendezettség látszatát.
- Ó, hát befutott! Semmi gond, érthető és köszönöm is, hogy óvatos volt a muglik előtt. Velem pedig... ne aggódjon, minden rendben. Elnézést, ha kicsit zaklatottnak tűnök, elég eseménydús nap ez eddig, ahogy azt a folyosón uralkodó hangokból is hallhatja - utaltam az egyik hallucináló, üvöltöző páciensre, akit reggel óta próbáltunk megnyugtatni, eddig sikertelenül. - Jöjjön beljebb, foglaljon helyet - léptem el az útból, majd a számomra kijelölt székhez léptem. Megvártam, hogy Owen helyet foglaljon az asztal másik oldalán helyet kapó széken, majd én is leültem. A berendezés igen egyszerű volt, mindössze két faszékből, egy faasztalból, és egy nagy ablakból állt, amin keresztül a Mungó parkjára nyílt kilátás. A székek úgy voltak elhelyezve, hogy a páciensek láthassanak rá az ablakra, mi, medimágusok pedig az ajtót tarthattuk szemmel. Hogy miért pont ez volt a felosztás, arra megvolt a magam elmélete. Magam is könnyebben nyíltam volna meg a helyükben a szél fútta faágakat nézve, mint a fehérre meszelt falakat. Ez a környezet, ha puritán is volt, mégis adott némi szabadságot... némi levegőt... távolabbi rálátást a problémára. Most, a harmadik beszélgetésen pontosan az volt a célom, hogy efelé haladjunk Owennel is.
- Nos, Mr. Redway, az előbbi alkalmak során sikerült vázlatosan érintenünk az élete különböző állomásait, most viszont szeretnék jobban elmélyülni a gyermekkorában... Vissza tudna kérem emlékezni rá, hogy milyen volt, amíg még árvaházban élt? Vannak emlékei abból az időszakból? És ha már itt tartunk, megosztaná velem a legelső, tiszta, intenzívebb emlékét? - kérdeztem érdeklődő pillantással, majd az asztalra készített pennáért nyúltam. Bíztam benne, hogy nem estek ki neki teljesen ezek az évek. Bár négy éves kor előtt ez előfordulhat, mégis szerettem volna erre a kritikus időszakra is rápillantani. Úgy éreztem, a légzési nehézségei mögött talán épp ez a homályos időszak állhat. Reméltem, hogy jó nyomon tapogatózok, de azért rásegítettem még egy kérdéssel.
- Mikor érezte gyerekként először, hogy magára van hagyatva, hogy nincs semmi és senki, amibe kapaszkodhatna?

Az élet mélyvíz, de te evezel

Artemis Greenberry
2004. november 26.

– Velem pedig... ne aggódjon, minden rendben. Elnézést, ha kicsit zaklatottnak tűnök, elég eseménydús nap ez eddig, ahogy azt a folyosón uralkodó hangokból is hallhatja.
Más helyzetben talán rendben lett volna a kérdésem, de mint pácienstől, azt hiszem kissé tolakodóan hathatott az orvosom hogyléte felől érdeklődnöm. Egy röpke másodpercig még némán fürkészem a rendezetlen arcvonásokat, de aztán oly gyorsan kaptam le szemeimet a nőről, mintha csak napba néztem volna.
– Jöjjön beljebb, foglaljon helyet – mondta, majd ellépve utat engedett nekem a rendelő közepén álló asztal irányába.
Elfoglaltam a már megszokott helyemet, szemben az ablakkal, ám a kinti világ szemlélése helyett, tekintetemmel újfent a medimágust kerestem, aki eközben megkerülve engem, velem szemben foglalt helyet. Miss Greenberry mindennemű igyekezete ellenére, továbbra is feszültnek tűnt, s én elgondolkoztam, hogy vajon az efféle helyzeteket is tanítják nekik az iskolában? Vajon ők hogyan dolgozzák fel a munkájukkal járó stresszt? Egymás páciensei lehetnek? Vagy egyszerűen csak lepereg róluk az a sok mérgező iszap, amit mi, kettyósok felböfögünk magunkból és amit nemes egyszerűséggel rájuk hányunk a kezelések során?
Nem tűnik érzéketlennek…
Vakítóan kék szemeket vizsgáltam, a törékeny testet. Talán, ha nem egy fehérre meszelt, orvosi szobában találkozunk, még vonzónak is találtam volna őt. Így viszont volt valami láthatatlan gát az agyamban, ami nemes egyszerűséggel blokkolta az efféle érzelmeket, azt ordítva a fülembe, hogy ez nem helyes. Ha a stresszes napokat nem is tudta még rutinosan kezelni, ahhoz már minden bizonnyal hozzászokhatott, hogy a férfi páciensek megbámulják.
– Nos, Mr. Redway, az előbbi alkalmak során sikerült vázlatosan érintenünk az élete különböző állomásait, most viszont szeretnék jobban elmélyülni a gyermekkorában… – fészkelődni kezdtem a széken. – Vissza tudna kérem emlékezni rá, hogy milyen volt, amíg még árvaházban élt? Vannak emlékei abból az időszakból? És ha már itt tartunk, megosztaná velem a legelső, tiszta, intenzívebb emlékét?
Töprengve kibámultam az ablakon, közben jobb kezem ujjaival piszkálni kezdtem a borostámat, mintegy pótcselekvésként. Ezeket a köröket már lefutottam az amerikai gyógyítókkal is, de számítottam rá, hogy újból előkerül a téma. Furcsamód ezúttal már nem éreztem úgy, mintha egy rosszul összeforrt sebet tépnének fel a testemen.
– Mikor érezte gyerekként először, hogy magára van hagyatva, hogy nincs semmi és senki, amibe kapaszkodhatna?
Odakint egy madár vitorlázott, kitárt szárnyakkal a szélben. Követtem a mozgását, ahogy elsiklik a rendelő ablaka előtt, majd mikor eltűnt a szemem elől, ismét Miss Greenberryre pillantottam.
– Nem igazán emlékszem az árvaházra. Csak elmosódott képek vannak előttem, ahogy a beszűrődő napsugár fénye porcsíkot fest az árvaházi folyosó levegőjébe. Illatfoszlányok… Hangok… Főleg gyereksírás.
Hirtelen összerezzentem, mintha transzból tértem volna magamhoz.
– Persze, lehet, hogy csak álmodtam ezeket. Nem igazán tudom megmondani, hogy a fejemben élő képek valódiak, vagy csak én találtam-e ki őket. Mármint az ebből az időszakból származó képekre értem – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még riadóztathatta volna a medimágus kollégáit, hogy zárjanak gumiszobába.
– Gondoltam rá, hogy talán fel kellene keresnem a helyet, de nem igazán tudtam a címet, a nevelőszüleimmel meg nem tartottam a kapcsolatot, tőlük nem kérdezhettem. Talán majd most, hogy anyámmal kibékültünk. Mármint… Nem is volt harag köztünk, csak… Szégyelltem magam előtte.
Kissé elkalandoztam.
– Bocsánat. Az első emlékemről kérdezett – kezdtem gyors mentegetőzésbe, megrázva a fejem, mintha csak így próbálnám észhez téríteni magamat, majd gondolkozó arccal harapdálni kezdtem a számat. – Nem tudom, hogy kronológiailag tényleg ez-e az első, de tisztán megvan a pillanat, ahogy az öcsém ágya mellett állok. Úgy öt éves múlhattam. Ennyi az egész emlék. Tudom, nem valami nagy kunszt. Még csak azt se tudom, hogy mire gondoltam közben, de még mielőtt megkérdezi, nem voltam féltékeny egy pillanatig sem. Soha nem éreztem, hogy másként kezeltek volna a szüleim, csak azért mert én nem vér szerinti gyerekük voltam. Persze biztos ott volt valahol bennem ez az érzés, mármint, hogy kívülállónak érzem magam, máskülönben nem szöktem volna el otthonról Alan halála után. Válaszolva a kérdésére, talán pont azon az estén éreztem először elhagyatottnak magam, amikor eljöttem otthonról.
Észre sem vettem, de abbahagytam a szakállam birizgálását, és ujjaim önkénytelenül a mellkasomra tévedtek, kitapintva az ingem alatt megbúvó, láncra fűzött pénzérmét.

just breathe...

to; Owen Redway

bloodflow (https://www.youtube.com/watch?v=mxwFefgaYTg&pp=ygUXZ3JhbmRicm90aGVycyBibG9vZGZsb3c%3D)

Hogy miért választottam olyan hivatást, amiben másokon kéne segítenem, ha egyszer magamon sem tudok... Ez a kérdés azóta kísértett, amióta Norah agyveleje a cipőmre loccsant. A rózsaszín, nyálkás massza egyszerre borzasztott el és nyűgözött le. Ez... ennyire egyszerű... Vége, nincs tovább. A szenvedései egy pillanat alatt szűntek meg. Csak nem úgy, ahogy reméltem. Hosszú hónapok kemény munkája, állhatatos terápiája már láthatóan nem volt ennyire hatékony. Hogy ez a felismerés mégsem volt elég ahhoz, hogy hátat fordítsak mindennek, annak két oka lehetett. Vagy túl gyáva voltam, vagy túl elhivatott. Máig nem tudtam ezt eldönteni, hiába merengtem rajta. Volt valami, ami visszatartott. Lecövekelt. Most, ebben a pillanatban is, amikor Mr. Redway előtt igyekeztem rendezni kusza arcvonásaimat, és elrejteni a kétségbeesés apró jeleit. Nem akartam ráterhelni mindazt, amit épphogy nekem kellett volna levenni az ő vállairól. A kudarcok, a fájdalmak súlyát... Legalább arra az egy órára, amit e falak között töltött. Ha teljesen nem is, valamelyest úgy látszott, sikerült azért irántam való aggodalmát csillapítani, mert többet nem hozta fel a dolgot. Emiatt őszintén hálás voltam.
Szinte biztosra vettem, hogy merő tapintatból emelkedett felül a kérdésen. Mély empátiája már az első alkalmon kiütközött számomra, ahogy magáról és az életéről mesélt. Mintha tökéletesen tisztában lett volna azzal, hogy bármennyi tragédia is érte őt (na és sajnos szép számmal érték), attól még nem ő az egyetlen nyomorult sorsú emberi lény a földön. Kék szemei ugyanazt a mély megértést tükrözték, amelyet a szavai is. Tetszett, hogy hiába született áldozatnak, minduntalan próbált kitöréni ebből a szerepből. Ám sajnos mégsem sikerült neki igazán, hogy is sikerülhetett volna, ha egyszer ilyen traumák sora kísérte az útját. Ahogy kérdésemre válaszolt, leginkább mimikája és testbeszéde kötötte le a figyelmem, ezek a tudatosan visszafogott gesztusok mutatták, hogy ugyan azt gondolja, ő már megküzdött a múlt démonaival, nyugalma irányított, darabos, még nem teljes. Ennek ellenére azt is éreztem, hogy nem lesz őt könnyű kizökkenteni az eddigi lelki munka során meglelt esetleges menedékből. Ahogy emlékeit hallgattam, kósza mentegetőzésére finoman megcsóváltam a fejem.
- Semmi gond... az emlékek hitelességének megítélése még nekünk, medimágusoknak is nehéz feladat. Kifejezetten elismerésre méltó, hogy felmerült önben, vajon a fejében morajló képek tényleg igaziak-e - próbáltam megerősíteni abban, hogy semmi gond azzal, ha bizonytalan ebben a kérdésben. Mikor a nevelőszüleit és anyjàt hozta szóba, akaratlanul is megmerevedtek a vonásai. Az, hogy ilyen tárgyilagosan kijelentette, hogy szégyellte magát előtte, csak megerősítette a gyanúmat, hogy mennyire igyekszik a történteket a tudatosság szintjén kezelni. Muszáj volt elérnem, hogy az érzelmek szintjére tereljem.
- Csak nyugodtan... nem sietünk sehová. Bármilyen gondolat valid, ami az eszébe jut... - jegyeztem meg a rövid csapongás okán. Figyelmemet természetesen nem kerülte el, ahogy az öccse halála kapcsán szinte akaratlanul is belekapaszkodott valamibe, ami az inge alatt függött a nyakában. Ahogy hozzáért, önkéntelenül felszisszentem. Olyan volt, mintha az ő érintésével párhuzamosan az én nyakamba égett medálheg perzselt volna fel. A zaj nem volt túl hangos, de nem akartam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, az nem lett volna őszinte a részemről. Vettem pár mély lélegzetet, majd visszanyerve az irányítást a testem felett, most rajtam volt a sor, hogy mentegetőzzek.
- Elnézést kérek... Csupán a reflexeim zavartak meg... Nemrég szereztem egy sérülést ezen a területen, és időnként váratlanul megsajdul - nyeltem egy nagyot, remélve, hogy most sem fog faggatózni a reakcióm kapcsán, majd igyekeztem a fejemben lévő terápiás forgatókönyvhöz visszatérni.
- Tehát az öccse ágya mellett állt... Kérem meséljen még róla... és a kapcsolatukról. Jó lenne, ha mélyebbre tudnánk menni e tekintetben...ha megengedi, szeretném belevinni egy ellazultabb állapotba. Kérem hunyja be a szemét, és lélegezzen mélyeket...
Megvártam, amíg követte az instrukciókat, majd nonverbális relaxáló varázslattal igyekeztem segíteni a visszaemlékezését, és a hipnotikus állapotot.
- Milyen érzések fűzték az öccséhez? Szívesen gondoskodott róla, vagy inkább más módon kapcsolódott hozzá? Tudtak egymással játszani? - ismét kivártam, most hosszabban, majd mikor légzése kellőképpen lecsendesedett, és a hipnózis állapotát elérte, feltettem a lényegi kérdést.
- Vissza tud emlékezni a szökése előtti pillanatokra? Mi járt a fejében? Milyen fizikai érzetei voltak? Hogyan kapcsolódott ez a döntés az öccse elvesztéséhez?

Az élet mélyvíz, de te evezel

Artemis Greenberry
2004. november 26.

A mardosó szégyen pezsgőtablettaként bugyogott fel torkomon, ahogy kitapintottam a láncra fűzött, átlyukasztott érmét. Így volt ez mindig is, amióta csak a nyakamban hordtam, emlékeként annak a rettenetes napnak. Pedig nem lett volna szükségem rá, hogy külön emlékeztessem magam. Nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe az öcsém. Milliószor végigjátszottam már az agyamban, hogy mi lett volna ha én megyek le a pincébe. Vajon én elvétettem volna azt a lépcsőfokot?
A kínzó, fullasztó érzésből Miss Greenberry térített magamhoz. Felszisszenése ugyan nem volt hangos, én mégis összerezzentem tőle, majd úgy kaptam le a kezem a mellkasomon nyugvó pénzérméről, mintha csak parázshoz nyúltam volna. Kíváncsian pillantottam a nőre, aki mély lélegzetet véve, láthatóan igyekezett visszanyerni a teste felett a kontrollt, önkénytelen mozdulata után.
– Elnézést kérek... Csupán a reflexeim zavartak meg... Nemrég szereztem egy sérülést ezen a területen, és időnként váratlanul megsajdul – mentegetőzött.
Zavartan bólintottam, jelezvén, hogy megértettem a különös jelenet mögött meghúzódó magyarázatot, de még egy pár másodpercig képtelen voltam levenni róla vizslató szemeimet. Tudtam jól, hogy semmi közöm a hölgy magánéletéhez, ám mégis azon kaptam magam, hogy akaratlanul ugyan, de testének azon mutatott területét kezdem el vizsgálni, ahol az említett sebesülést véltem megbújni, mintha csak röntgenszemeimmel képes lettem volna átlátni a ruháin és szemügyre venni a heget. Aztán hirtelen ráeszméltem, hogy a kutató pillantásaim meglehetően félreérthetően hathatnak, és elfordítottam tekintetemet Miss Greenberry dekoltázsáról.
Vajon ő emlékszik-e rám a Roxfortból?
A kezelések megkezdése óta már nem először tettem fel magamnak a kérdést, és furcsa mód mindig olyankor terelődtek efelé a gondolataim, amikor azon kaptam magam, hogy épp túllépni kényszerülök az orvos-páciens között meghúzódó határvonalat. Ahogy rádöbbentem erre a tényre, a gondolataim hirtelen továbbáramlottak a miért kérdés irányába. Vajon ennyire szégyelleném azt, hogy ki is voltam? Hogy milyen ember voltam tinédzserkoromban? Persze nem kellett mélyre ásnom magamban ahhoz, hogy erre felelni tudjak. Egyértelmű volt, hogy nem vagyok túl büszke magamra. Arra a sok átvert és kihasznált lányra, a kihágásokra, a nyarakra, amiket a bár feletti lakásban töltöttem. Vajon Miss Greenberry emlékezetében is így maradtam meg? Kicsit reménykedtem benne, hogy egyáltalán nem emlékszik rám, és e felismeréstől még az a fene nagy egóm sem tiltakozott.
– Tehát az öccse ágya mellett állt... Kérem meséljen még róla... és a kapcsolatukról.
Szinte el is felejtettem, hogy miért is vagyok a rendelőben. Szórakozottan beletúrtam a kócos fürtjeimbe, majd a tarkómat kezdtem vakargatni.
– Mit meséljek róla? Ő volt a kisöcsém… – a mozdulat abba maradt, de a kezemet a tarkómon felejtettem. Igyekeztem úgy tenni, mintha roppant érdekes dolgot pillantottam volna meg a padlón, csak hogy ne kelljen az orvosra néznem.
– Jó lenne, ha mélyebbre tudnánk menni e tekintetben...ha megengedi, szeretném belevinni egy ellazultabb állapotba. Kérem hunyja be a szemét, és lélegezzen mélyeket…
Leeresztettem a kezemet, hogy aztán a ballal együtt keresztbe fonjam a mellkasom előtt. Vettem egy mély levegőt, majd a nő kérésének eleget téve behunytam a szemeimet.
– Milyen érzések fűzték az öccséhez? Szívesen gondoskodott róla, vagy inkább más módon kapcsolódott hozzá? Tudtak egymással játszani?
– Mindig vigyáztam rá, de azért… de azért nálunk is megvoltak azok a testvérek között jellemző ugratások, veszekedések. De semmi extra. Ha kívülről néztek volna minket, senki meg nem mondta volna, hogy nem édestestvérek vagyunk. Még hasonlítottunk is egy kicsit egymásra. Legalább is úgy éreztem.
Milyen furcsa, hogy az ostoba majomagyam mennyire próbál megvédeni engem a fájdalomtól.
Az évek során gyakran éreztem úgy, mintha szánt szándékkal torzítanám az öcsémről őrzött emlékképet magamban. Mintha próbálnám elfelejteni őt, legsúlyosabb traumám okát. Egyre kevésbé tudtam már felidézni az arcát.
– Tudja… A legszörnyűbb az, hogy már alig emlékeztem rá, hogy nézett ki. Ha próbáltam felidézni őt, már csak elmosódva volt meg előttem.
– Amikor még Afrikában dolgoztam, az egyik kriptában összetalálkoztam egy mumussal. A halott öcsém alakját vette fel, mint korábban mindig. De… Homályos volt az egész. Mintha a mumus se tudta volna, hogy pontosan hogy is nézett ki Alan. Persze én ettől még tudtam, hogy mit kellene látnom. És a legfurább, hogy ugyanolyan hatásos volt a dolog… Talán még hatásosabb is, nem tudom.
– Aztán mikor kibékültünk anyámmal, és visszatértem a házba, ahol utoljára kölyökként jártam, meglepődve néztem a falon lévő képeket. Teljesen másmilyen volt, mint amire emlékeztem. Nem is hasonlítottunk egymásra. Hiszen ő szőke volt, az isten bassza meg…
Mérgelődve kinyitottam a szememet. Egy pillanatig némán figyeltük egymást, majd ismét elöntött a szégyen.
– Bocsánat.
Újból lehunytam a szemem, és mély, hosszú lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni magam. Mikor Miss Greenberry is úgy ítélte meg, hogy sikerrel jártam, folytatta a kezelést és újabb kérdéssorral bombázott meg.
– Vissza tud emlékezni a szökése előtti pillanatokra? Mi járt a fejében? Milyen fizikai érzetei voltak? Hogyan kapcsolódott ez a döntés az öccse elvesztéséhez?
– Sosem fogom elfelejteni azt az érzést. A pánikot, ahogy a groteszk pózba csavarodott, törékeny kis testet nézem a lépcső aljában, hogy mit fognak szólni a szüleim, hogy mit tesznek velem. Nem a halott öcsémet sajnáltam, hanem akkor is csak magam miatt aggódtam, hogy én milyen büntetést fogok kapni. Érti? Mégis milyen önző, szar alak tesz ilyet?
– Úgy éreztem, hogy megfulladok. Hogy menten elhányom magam. Aztán már csak arra emlékszem, hogy rohanok az utcán. Hogy égnek az izmaim, de hajtom magam tovább, minél messzebb onnan.

just breathe...

to; Owen Redway

bloodflow (https://www.youtube.com/watch?v=mxwFefgaYTg&pp=ygUXZ3JhbmRicm90aGVycyBibG9vZGZsb3c%3D)

Ahogy végigmérte a dekoltázsomat a medimágusi köpeny alatt, hamar zavarba jöttem. Olyan volt, mintha röntgenszeme lenne, mintha nem csak a szöveten látna át, de a sima bőr alatt meghúzódó, néhány arasszal lentebb lüktető szívet is szemügyre venné. Kényelmetlenül érintett a dolog, de nem akartam szóvá tenni, elvégre korombeli férfi volt... még fiatalabb is voltam nála, és hát, magamnak köszönhettem, hogy felhívtam a figyelmét erre a területre. Ami azt illeti, valahol a zavarba ejtésen túl megmelengetett az érdeklődése. Na persze nem az a fajta, amivel a férfiak a mélyen dekoltált ruhájú nőket figyelik... hanem - bár talán naiv feltételezés volt ez részemről - az a lelki jellegű érdeklődés, amit Owen Redwayből kinéztem. Igaz, ez mindössze a harmadik találkozásunk volt így szemtől szemben, - hacsak a Roxfortban nem találkoztunk korábban... az arcvonásai ismerősek voltak, így meglehet láttam a nagyteremben vagy a folyosókon, elvégre mindössze két évvel járt felettem, de konkrét emlékem nem volt róla azokból az időkből. Ez nem csoda, tekintve, hogy még a kortársaimat is igyekeztem erősen elkerülni, nemhogy a felsőbbéveseket. Fenrir Greyback rokonaként az egyetlen lehetséges stratégia az volt, ha meghúzom magam. Egy életre. A megváltás a név- és személyazonosságváltással csak a Roxfort után jött el számomra, de sajnos ez sem tartott sokáig. Norah halála mélyebbre repített, mint valaha.
Az, hogy itt és most kapaszkodót próbáltam nyújtani egy másik elveszett léleknek, valójában az én mentsváram volt. Ezt persze Redway nem tudhatta, és nem is akartam, hogy valaha megtudja. Szerettem volna egy olyan elfogadó, megnyugtató közeget teremteni a számára, amit megérdemelt, és amiben gyógyulhat. Ahogyan az az összes korábbi páciensemnél is ez volt a célom. Ha sikerrel jártam, ha nem... ahogy az a legutóbbi tragikus esetből oly riasztóan látszott.
De éppen azért voltam itt, hogy ezen - na és Alexej támadásán - túltegyem magam, és újra kompetensnek érezzem magam a szerepemre. És Owen Redway mellett ez egész jól ment eddig... Könnyű volt vele dolgozni, eszes volt és önreflektív, és megértő tekintete a szessönök során akaratlanul gyógyított engem is. Igyekeztem hát a kis kitérő, és egy alig hallható torok-köszörülés után száz százalékosan Owenre és a válaszaira koncentrálni. Ahogy azt előre éreztem, erős falat épített a fájó emlékek köré... Nehogy valójában közel kelljen engednie azokat magához. Ez a túlélési stratégia tökéletesen érthető része volt minden sérült embernél. Ahogy a fizikai sérülés után is képesek rá egyesek, hogy mintegy dobozba zárják a fájdalom érzetét, és elveszítsék a kapcsolatot a testükkel, annak érdekében, hogy ne omoljon össze teljesen a tudatuk és a lélekjelenlétük, pontosan úgy működött ez a lelki traumák esetében. Csakhogy amíg a sebek begyógyulnak, és jó esetben utána a betegek újra kapcsolódnak fizikai testükkel, úgy a lelki sérülések egy életre képesek disszociálni a trauma elszenvedőjét. Ha ez is történt Owennel, úgy szerencsére erre volt megoldás. Pszichomedimágusi technikák és kitartó terápia segítségével sokan vissza tudták nyerni a kontrollt a múltjuk és az életük felett, és ahogyan Mr. Redway elmélyült emlékeiben, egyre biztatóbbnak láttam a helyzetet. A relaxálás megtette a hatását, és végre elkezdtek repedezni azok a falak. Nem tehettem róla, finoman elmosolyodtam, ahogy Owen elkezdett megnyílni a történtekkel és az érzéseivel kapcsolatban. Kifejezetten jó jel volt, hogy fel meri vállalni, bizony arra sem emlékszik már, hogyan nézett ki az öccse. A felejtés, a homályos emlékezés nagyon gyakori reakció iyen erős traumáknál, őszintén szólva már az is csoda, hogy az emlékei - ha kontúrosan is - de egyáltalán megmaradtak ilyen állapotban. Ezt majd később mindenképpen meg akartam említeni neki, de most nem akartam kizökkenteni ilyen információkkal a relaxált állapotból. Némán hallgattam, egészen addig, amíg be nem fejezte az emlékek megosztását, és csak aztán szólaltam meg, rendezve az őszinte kifakadása során immár széles mosollyá húzódó vonásaimat. Elvégre az ilyen mosolyt könnyű kihallani a szavak mögül, és nem akartam őt megzavarni a reakciómmal.
- Nagyon jó, Mr. Redway... Kérem továbbra is lélegezzen mélyeket... És most képzelje el, hogy a mostani, felnőtt énje odalép akkori, összezavarodott, rettegő énje mellé a lépcsőre... És még mielőtt futni kezdene, segítsen neki!
Adjon neki tanácsot, vagy csak lépjen közelebb hozzá, és legyen mellette... Ha az esne jól, ölelje meg azt az ártatlan, bajba jutott, fiatal fiút, és nyugtassa meg... Mentse meg őt... - kértem lágy hangsúllyal, miközben továbbra is elmélyülten koncentráltam a hipnotikus állapot fenntartására, nonverbális varázslattal. Bíztam benne, hogy Owen majd megtalálja a módját, hogy az eddiginél őszintébben meg tudjon önmagának bocsátani. A gyógyulás ugyanis itt kezdődik.

Az élet mélyvíz, de te evezel

Artemis Greenberry
2004. november 26.

Gyerekként imádtam a szobám falára vetített diaképeket bámulni. Alan és én gyakran aludtunk el úgy, hogy egy-egy unásig ismételt mese egyre fakóbb képkockáit néztük, miközben anyánk a nagyitól örökölt hintaszékben ülve felolvasott nekünk. Varázslatosnak éreztem a sejtelmes fényeket, a hipnotikus hangokat. És ott, a rendelőben ülve, Miss Greenberryt hallgatva, hasonlóan éreztem magam, mint akkor rég, csupán gyerekmese helyett egy valóságos horrorfilm képkockáit festette a nem létező diavetítő koponyám belső falára.
A lépcső tetején álltam. Meg kellett kapaszkodnom a korlátba, mert úgy éreztem, hogy a remegő térdeim menten összecsuklanak alattam. Lebámultam a koromsötét pince mélyébe. A lépcső aljában egy test hevert, kifacsart végtagokkal…
– Nagyon jó, Mr. Redway... Kérem továbbra is lélegezzen mélyeket… – szólt valahonnan messziről Miss Grenberry hangja, tompa zenéjeként a jövőnek, vagy talán egy alternatív idősíknak.
– És most képzelje el, hogy a mostani, felnőtt énje odalép akkori, összezavarodott, rettegő énje mellé a lépcsőre... És még mielőtt futni kezdene, segítsen neki!
Kétségbeesetten néztem körbe, de a ház látszólag üres volt. A férfi, akit vártam, nem jött el...
Kattant a diavetítő, a filmszalag finoman arrébb ugrott.
Rohantam az éjszakában, magam sem tudtam hová. Lángolt a tüdőm, a zoknim lyukassá vált, ahogy cipőtlen talpam újra és újra elrúgta magát a jéghideg betonról. Én csak futottam tovább, és cipőmmel együtt az addig ismert otthonomat is egyre messzebb hagytam magam mögött.
Újabb kattanás, újabb jelenet következett.
A lelátó alatt húztam meg magam, ott kevésbé ért az eső. Hallgattam a műanyag székekre potyogó esőcseppek dobolását. Mintha csak a szurkolók morajlanának – futott át az agyamon. Rettenetesen fáztam, hát még szorosabban magamhoz öleltem a térdeimet. Pont az alatt szektor alatt kuporogtam, amelyben pár évvel korábban végignéztem a kedvenc csapatom, az A.F.C. Cardiff bajnoki menetelését a walesi másodosztályban. Milyen boldog voltam, nem is sejtve, hogy rá pár évre megszűnik a csapat, és hogy én elveszítve a számomra legfontosabb embert, az ő egykori pályájukon lelek menedéket.
Pocsolyában csattanó léptek zaját hallottam. Elszakítottam arcomat a térdem csontos menedékétől, melybe addig fúrtam azt, és a hang irányába fordultam. Egy kócos, borostás, furcsán ismerős férfi állt előttem. Szemei körül apró szarkalábak húzódtak, homloka ráncba futott össze, pedig egyáltalán nem volt idősnek mondható.
– Baj van, kölyök? – kérdezte, miközben bizonytalanul közelebb lépett hozzám. Le kellett hajtania a fejét, hogy beférjen a lelátó alá.
– Teljesen átfagytál – állapította meg anélkül, hogy akár csak hideg bőrömhöz érhetett volna, mintha tapasztalatból beszélt volna, mintha csak hasonlót élt volna át korábban.
Kipattintotta a prémes bélésű farmerdzsekije fémgombjait, és a hátamra terítette a súlyos kabátot. Nem húzódtam el tőle. Magam sem tudom miért, de kicsit sem féltem.
Farmernadrágra hátsó zsebéből egy fapálcát húzott elő, melynek egy intésére pattogó tűznyelvek csaptak fel egy fémkukában, ami pár pillanattal korábban még biztosan nem volt ott. Megbabonázva néztem a táncoló lángokat, és még mindig nem féltem a férfitól.
Ő elmosolyodott, majd letelepedett mellém a hideg betonra.
– Adjon neki tanácsot, vagy csak lépjen közelebb hozzá, és legyen mellette... Ha az esne jól, ölelje meg azt az ártatlan, bajba jutott, fiatal fiút, és nyugtassa meg... Mentse meg őt… – zengett a távolból egy elmosódott hang.
Hosszú percekig csak némán ültünk egymás mellett az ismeretlennel, bámultuk a lángokat, miközben tüdőnk megtelt a tűzből áradó fűszeres füsttel.
– Tudom mit érzel – törte meg végül a csendet. – De nem maradhatsz itt örökké. Nem bújhatsz el a tetteid elől, és nem menekülhetsz örökké a múlt árnyaitól.
Egymásra néztünk a férfival. A kék szemek, amik visszatekintettek rám, az enyémek voltak.
– Vissza kell térned a valóságba, és el kell végre engedned ezt. El... kell... engedned...
A pupillái mintha óriási fekete lyukká nőttek volna, hirtelen magukba szippantottak és én csak zuhantam, téren és időn át, a semmiben lebegve. A tűz hirtelen kialudt és a férfinak nyoma veszett, helyette ott állt a keresztapám, arcán a látható megkönnyebbüléssel, hogy rám talált. Én pedig felugrottam a földről, lelöktem volna magamról a nehéz farmerkabátot, de az már nem volt ott, és a keresztapám karjaiba vetettem magam. Már nem fogtam vissza a könnyeket, amik csak jöttek és jöttek, eláztatva a betont, amin keresztapámmal álltunk.
A diavetítő ismét kattant egyet, ám ezúttal a filmtekercs végére értem. Kinyitottam a szemeimet, és a rendelőben találtam magam, velem szemben Miss Greenberryvel.

just breathe...

to; Owen Redway

bloodflow (https://www.youtube.com/watch?v=mxwFefgaYTg&pp=ygUXZ3JhbmRicm90aGVycyBibG9vZGZsb3c%3D)

A legnehezebb önmagunkat megmenteni. Másokat fényévekkel könnyebb. Talán éppen ezért figyeltem visszafojtott lélegzettel Mr. Redwayt, ahogy az emlékein keresztül próbált egyre közelebb kerülni önmagához. Éreztem, ahogy minden egyes lélegzetvétellel próbált egyre mélyebbre és mélyebbre kerülni, odáig, ahol már nem álltak azok a rohadt erős, elpusztíthatatlan falak önmaga és önmaga között. Ahogy a behunyt szemű fiatalember meg-megránduló vonásait figyeltem, akaratlanul is izzadni kezdett a tenyerem. Ez most... kulcsfontosságú pillanat volt a számára. Vannak technikák, amiket meg lehet ismételni, újra elő lehet venni, de ez... amivel most próbálkoztunk, nem tartozott közéjük. Itt és most volt arra lehetősége, hogy spontán kapcsolódni tudjon önmagához, és sikerüljön felülírnia a fekete múltat. Legalább belül. Talán ez nem tűnik olyan soknak, pedig valójában ez... minden.
Mert hiába van kívül minden rendben, hiába tart minket a környezetünk strammnak, sikeresnek, okosnak, tehetősnek, irigylésre méltónak, ha mi valójában sosem cserélnénk önmagunkkal. Ha arra sem méltatnánk magunkat, hogy segítő kezet nyújtsunk annak a - szemünkben - szánalmas valakinek, akik vagyunk. Megkönnyebbülten lélegeztem hát fel, amikor Owennek sikerült élnie a lehetőséggel. És... tudom, elcseszett ezt mondani, de igenis büszkeséget éreztem. Büszke voltam rá. Neki sikerült. Legalább ő mostantól már nem gyűlölte magát annyira. Ahogy a páciens kinyitotta a szemét, és barna zsarátnokai elérték az enyéimet, ezt a büszkeséget és megkönnyebbültséget érhette tetten a pillantásomban. Egy árnyalatnyit talán az én mellkasomra ereszkedő súly is könnyebb lett most. Owennek köszönhetően.
- Ez... nagyszerű volt Mr. Redway. Kiváló munka... Gratulálok - mosolyogtam rá immár mindenfajta visszafogottság nélkül, hiszen most már nem zavartam meg őt a belső munkában. Annak mára vége.
- A relaxációt egy különleges varázslattal én is végig tudtam követni, így pontosan érzékeltem, amit Ön is - magyaráztam neki röviden, honnan tudom, hogy sikerrel járt a hipnózis során.
- Most hogy érzi magát?- kérdeztem aztán, visszarendezve az arcvonásaimat. Nem akartam a látottakat a racionális gondolatok szintjére lehozni, szerettem volna, ha belül még érlelheti őket, ezért nem kérdeztem a hipnózisról.
- Egy pár napig még előfordulhat, hogy amikor alszik, hasonló helyzetekben találhatja majd magát, és tovább oldódhatnak a látottak, illetve más, ehhez az érzelmi szálhoz kapcsolódó traumák. Kérem, ettől ne ijedjen meg, a varázslat segít abban, hogy az érzések kitisztuljanak, és a látottak után mindig meg tudjon nyugodni - néztem rá megnyugtatónak szánt pillantással, majd azon voltam, hogy lezárjuk az alkalmat, és lassan elköszönjek tőle, hisz a mai alkalmunk a végéhez közeledett, amikor... egyszer csak olyan fájdalommal kezdett el égni a varázshegem, mint amikor Alexej belém égette a medált a Hiltonban.
Hangosan felkiáltottam, a dekoltázsomhoz kaptam, majd erősen verejtékezni kezdett a homlokom.
- Ne... Hagyj békén! - kiáltottam a lelki szemeim előtt megjelenő kegyetlen pillantású férfi felé, aki persze a valóságban nem volt jelen. De én most nem a valóságot láttam. Hipnózisba kerültem. Pippens professzor figyelmeztetett minket az óráján, hogy előfordulhat, hogy ha nem elég erős a stabilitásunk, és túl erősen együttérzünk a pácienssel a hipnózis során, akkor utána magunk is újraélhetjük valamely traumánkat. Úgyszólván "behúz minket a látomás..." És velem most pontosan ez történt. A fájdalom miatt lehanyatlottam a székből, remegve fújtattam a földön térdelve, és közben újra és újra, csukott szemmel, szinte nyüszítve ismételtem: - Hagyj békén! Elég...Eressz!

Az élet mélyvíz, de te evezel

Artemis Greenberry
2004. november 26.

Zihálva kapkodtam a levegőt, amitől hirtelen régi emlékek tódultak a fejembe, de ezúttal már sokkal elmosódottabban, nem úgy, mint a percekkel korábban átélt látomás során. Egy teljesen más embert láttam magam előtt, aki viaskodva az éjszakánként rátörő rohamokkal, rendesen megküzd minden csepp oxigénért, amit még valahogy a tüdejébe próbál préselni. De az az ember már a múlt, én már sokkal erősebb vagyok – gondoltam magamban, és könnyedén rendeztem a légzésemet, visszatérve immár teljes valómmal a jelenbe, Miss Greenberry rendelőjébe.
- Ez... nagyszerű volt Mr. Redway. Kiváló munka... Gratulálok – mosolygott rám a nő, és nekem egy pillanatra megrándult a gyomrom, amit a szokatlan őszinteség számlájára írtam.
- A relaxációt egy különleges varázslattal én is végig tudtam követni, így pontosan érzékeltem, amit Ön is.
Lassan bólintottam, jelezve, hogy megértettem a mondottakat, bár az igazság az volt, hogy valójában fogalmam sem volt róla, hogy mit jelentenek a szavak. Vajon Miss Greenberry is ott volt velem a kihalt stadionban? Látta az egész jelenetet? Még a síró gyerek énemet is?
- Most hogy érzi magát? - kérdezte aztán, egy fokkal még inkább magamhoz térítve ezzel.
- Jobban… Azt hiszem, könnyebb lettem – feleltem.
De vajon tényleg jobban lettem? - tettem fel magamban a kérdést, bár tudtam, hogy erre csak napokkal, sőt lehet hetekkel később kapom meg a választ, mikor már kellőképp leülepedtek az érzelmek. Egyelőre még nem teljesen fogtam fel, hogy mi történt velem, és bár már nem álltam hipnózis alatt, mégis kótyagosnak éreztem a fejem tőle. Olyan volt, mint mikor az ember hirtelen iszik meg tetemesebb mennyiségű alkoholt, majd először áll fel az asztaltól. Hirtelen a fejembe szaladt minden.
De jó lenne most egy merengő…
Elmosódott hangként hallottam csak Miss Greenberry hangját, ahogy a kezelés utólagos mellékhatásairól beszélt, miközben próbáltam kiűzni fejemből a zümmögő hangokat. Ekkor váratlanul éles kiáltás harsant, én pedig, mintha csak pofon vágtak volna, vagy mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna a nyakamba, egyből magamhoz tértem.
Ott álltam a nő fölött, aki láthatóan elviselhetetlen fájdalmakat élt át, melynek okáról mit sem tudtam. Az agyam azonnal robotpilótába kapcsolt, akárcsak a poszttraumás stressz zavarral küzdő veterán katonák esetében, és hirtelen újból a háborúban találtam magam én is, oldalamon a sebesült társammal.
Miss Greenberry ekkorra már a földön feküdt, keze görcsösen markolta a dekoltázsa körüli részt.
- Hé! Térjen magához! Miss Greenberry! Artemis!
Azonnal a földre vetettem magam, és kezeimet a nő arcára tettem. Próbáltam magamra irányítani a tekintetét, próbáltam belenézni a szemébe, de ez abban a pillanatban lehetetlen volt. Patakzott róla a veríték, szemeiből pedig csak fehér rész látszódott, mintha a szembogarak egyszerűen csak befordultak volna a koponyájába.
- Ne... Hagyj békén! - kiáltotta, bár úgy sejtettem, hogy valaki egészen máshoz szól, engem ugyanis a jelek szerint észre sem vett. - Hagyj békén! Elég...Eressz!
Megragadtam a vállait és ösztönösen rázni kezdtem őt, mintha csak álomból próbálnám meg felébreszteni őt, de a kísérletem teljesen hatástalan volt. Addigra már a teste teljes egésze fölött átvette a hatalmat a roham: kezei önkénytelenül kapálóztak a levegőben, cipője gumírozott talpa pedig fekete csíkot hagyott maga után a padlón a rugdalózástól.
Elrántottam a kezeimet, mert mintha valahol egyszer azt olvastam volna, hogy az efféle rohamoknál csak nagyobb kárt okozunk azzal, ha megpróbáljuk lefogni az illetőt. Ugyanazzal a mozdulatommal pedig a zsebemhez nyúltam és előrántottam a pálcámat, aminek végét rögtön Miss Greenberry mellkasára szegeztem.
- Finite! - kiáltottam.
Csupán remélni mertem, hogy beválik az ötletem...

just breathe...

to; Owen Redway

bloodflow (https://www.youtube.com/watch?v=mxwFefgaYTg&pp=ygUXZ3JhbmRicm90aGVycyBibG9vZGZsb3c%3D)

A beleérző varázslat lehetővé tette, hogy érzelmileg végigkísérjem Mr. Redwayt a megkönnyebbülés útjűán. A konkrét látomásait nem láttam, vagy hallottam, mindössze az érzéseit érzékeltem, de azokat maximálisan. A megkönnyebbülést, amit említett, tehát nekem is volt szerencsém megélni, ám ez nem tartott sokáig. Ahogy páciensem hipnózisa elmúlt, úgy kezdődött el az én epizódom. Hamarosan már a földön fetrengve vergődtem, és Alexej arcának apró részletei tolultak az agyamba. A feketén csillogó szempár, a hideg, kegyetlen mosoly, a vérem illatára szomjazó, kitágult orrcimpák... Aztán az arca váratlanul elmosódott, és Fenrir gyűlölt arcvonásai jelentek meg előttem. Az iszonyat és a félelem olyan erővel söpörtek magukkal, hogy azt hittem, sosem térek vissza. Sosem leszek már biztonságban. Nem leszek önmagam. De aztán... a rémálomnak egy pillanat alatt vége szakadt. Hogy ki és hogyan vetett véget neki, azt egyelőre nem tudtam még, kimerülve, zihálva feküdtem a földön, és csak egy kis idő után voltam képes kinyitni a szemem. Akkor fogtam fel, hogy a páciensem térdel mellettem a földön, pálcával a kezében. Úgy látszik, nem segíthetett más, csak ő. Hirtelen elfogyott a szégyenérzet, arra vágytam, bár nem tértem volna magamhoz. De ennek a lehetőségnek sajnos lőttek.
- Öhm... Owen... vagyis, Mr. Redway... - támaszkodtam a könyökömre, és így, félig fekvő pozícióban próbáltam rekonstruálni a történteket. De hiába próbálkoztam, mindössze annyit értem el, hogy elkezdett hasogatni a fejem az emlékek után kutatástól. Egyik kezemmel a fejem után kaptam, megpróbálva elhessegetni a fájdalmat, de ez persze nem így működött.
- Mi történt? - nyögtem ki végül a kérdést Owennek, de a tekintetét gondosan kerültem. Úgy éreztem, nem bírnám elviselni, ha lesajnálást, vagy ami még rosszabb, szimpla sajnálatot látnék benne. Minden erőmet összeszedve megtámaszkodtam a mellettem lévő székben, és felálltam. A varázshegem ugyan már nem égett, csak finoman bizsergett, emlékeztetve az előbbi sokkoló fájdalomra.
- Köszönöm, hogy megmentett... Nagyon restellem a dolgot. Még sosem történt ilyen velem... Azt hiszem, legjobb lesz, ha konzultálok egy medimágus kollégámmal... - mondtam halkan, és közbven továbbra is következetesen mindent megtettem, hogy ne kelljen azokba a melegnető, barna íriszekbe pillantanom. Azt hiszem, ilyen állapotban, bármit is láttam volna tükröződni bennük, az összeroppantott volna. Sebezhető voltam, a fejem hasogatott, a kompetenciám látszatát teljesen elveszítettem, hiszen nemcsak hogy rosszul lettem egy páciens előtt, hanem traumatikus epizódom volt, amiből ő menekített ki. Tudtam, hogy magyarázattal tartozom, de erre most képtelen voltam. Egyszerűen csak... igyekeztem a lehető legrövidebb úton kimenekülni ebből a helyzetből, ami minden létező pszichomedimágus rémálma.
- Még egyszer, elnézést kérek. A további kezeléssel kapcsolatban majd küldök egy baglyot Önnek...
Tudtam, hogy szánalmasan kezelem a helyzetet, de nem volt lelkierőm felvállalni előtte a történteket. Egyelőre azt sem tudtam, hogy ezek után lehet-e még a páciensem. Ezért is fogalmaztam ilyen ködösen, mert mielőtt bármit is folytatnánk, konzultálnom kell Pippens professzorral. Elvégre mégis csak az ő tanítványaként voltam itt, nem járathattam le őt.

Az élet mélyvíz, de te evezel

Artemis Greenberry
2004. november 26.

Miss Greenberry szétvetett végtagokkal hevert előttem a földön, éppen abban a pózban, amelybe a roham utolsó hullámai rendezték kezeit és lábait. Kétségbeesetten meredtem rá, figyelve a zihálását, és magamban fohászkodva, hogy nyissa már ki végre a szemeit. Múltak a másodpercek, izmaim pedig görcsbe merevedtek a feszült várakozásban. Egyedül a remegő kezem mozdult, melyben a pálca, együtt pánikolva gazdájával, pattogó szikraesőt szórt a levegőbe. Éveknek érzékeltem, mire Artemis végre kinyitotta a szemeit, és egy röpke pillanatra újfent magával ragadtak a vakító íriszek, elfeledtetve velem minden egyebet a szobában.
Hatalmas sóhaj szakadt fel a tüdőmből, majd hirtelen rádöbbentem, hogy az addigi térdeléstől megfájdultak a lábaim. Megkönnyebbültem terültem el én is a földön, kiejtve kezemből a pálcámat, amely így padlóra koppanó ceruzára emlékeztető hangon tovagurult a linóleumon.
- Atyaég, jól rám hozta a frászt – fújtam ki a levegőt a plafont bámulva.
- Öhm... Owen... vagyis, Mr. Redway… - Miss Greenberry megpróbálkozott ülő helyzetbe tornázni magát, majd fájdalmas képpel a fejéhez kapott. - Mi történt?
Magam is felültem, majd aggódó arccal vizslatni kezdtem a nőt, aki azonban gondosan kerülte a tekintetemet.
- Ugyanezt akartam kérdezni.
Még élénken élt bennem az „élmény”, amit egy váratlanul feltörő roham képes okozni az emberrel, és pontosan tudtam milyen érzés nézőközönség előtt megélni azt. Átéreztem a nő szégyenét, habár ezúttal teljességgel feleslegesnek találtam azt.
- Sikoltott, aztán összeesett. Amikor megvizsgáltam, azt kiabálta, hogy eresszem, hogy hagyjam békén magát, de…
Próbáltam kiolvasni valamit a kék szemekből, de Artemis zavartan lesütötte azokat, és én nem is hibáztattam őt érte. Amit az imént láttam, az a múltjának egy féltve őrzött, mélyen eltemetett emléke, illetve annak bizarr visszhangja lehetett. Akaratán kívül engedett magához ilyen intim közelségbe, ám ettől még nem éreztem felhatalmazva magamat arra, hogy a fejében turkáljak. Hagytam, hadd őrizze tovább magában ezt az emléket.
Azt azonban pontosan jól tudtam, hogy ez a roham más volt, mint azok, amikhez jómagam szoktam. Hirtelen tátva maradt a szám a felismeréstől, hogy a szavait talán nem is hozzám intézte, hanem a látomásában megjelenő idegennek.
- …de talán nem is hozzám beszélt – fejeztem be végül sután.
Megkapaszkodott egy székben és felállni készült.
- Hé-hé! Óvatosan!
Egy pillanat alatt talpra ugrottam, és nem törődve az illemmel, meg az orvos-beteg közti szabályok felrúgásával, bal kezemmel megragadtam a karját, jobbomat pedig a hátára helyeztem, mintegy megtámasztva őt. Hideg volt a teste.
- Köszönöm, hogy megmentett... Nagyon restellem a dolgot. Még sosem történt ilyen velem...
Nem nézett rám, én pedig zavarba jöttem a sebezhetőségétől. Éreztem a hangjában, hogy szeretne minél előbb megszabadulni tőlem, amit szintén teljes mértékben megértettem, de viaskodtak bennem az érzések, és nem szívesen hagytam volna őt magára.
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha konzultálok egy medimágus kollégámmal…
Hirtelen elengedtem őt, mintha csak tüzes vasat szorongatnék, és éreztem, ahogy elönti a pír az arcomat. A lovagias énem hát legyőzetett, és én két lépést hátráltam a nőtől, mikor talpam alatt vékony tárgyat éreztem. Lenéztem, és megpillantottam a pálcámat, amit a megkönnyebbülés pillanatában ejtettem el. Lehajoltam érte és zsebre tettem azt. Míg ekképp cselekedtem, Miss Greenberry hátat fordított nekem. Kifelé bámult a fényes ablakon, úgy beszélt hozzám, és én megértettem, hogy most neki van szüksége arra a látványra, ami a kezelések során a pácienseknek jár. Bólintottam hát, és a kabátomért nyúltam.
- Még egyszer, elnézést kérek. A további kezeléssel kapcsolatban majd küldök egy baglyot Önnek…
- Nem kell elnézést kérnie – kezem a kilincsen pihent már. - Ég önnel, Miss Greenberry! Köszönök mindent!
Az ajtó kinyílt. Én még visszafordultam egy utolsó mondatra.
- Remélem sikerül feldolgoznia azt, ami odabent emészti.
Az ajtó kattanva záródott be mögöttem.

***

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!

Roxfort RPG

2004/2005-ös tanév => Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:59:34