Egy eset a mandarinrécéről

   
Some birds are not meant to be caged, that's all.

Úgy ülök a számomra kiutalt széken, mint ahogy egykor a Roxfortban Binns professzor mágiatörténet óráin. Könyökömet a combomra támasztom, arcomat az ujjaim mögé rejtem, és időnként ráfújok arra a hajtincsre, ami az orrom előtt leng ide-oda. Erősen be vagyok szarva, de ezt nem kötném senkinek az orrára. Inkább egy valamikor hallott, megragadt ütemre mozgatom a lábfejem, ahogy a mágikus cella falát bámulom. Se ki, se be. Inkább se ki. A mongol varázsbűn-elhárítás érti a dolgát, de most igazán mellényúltak. Várok, míg erre maguktól is rájönnek, lévén nem beszélem a nyelvüket, és akiket mellém őrként állítottak, amúgy sem szólnak hozzám. Semmirekellő bűnöző vagyok a szemükben, aki hamarosan fizetni fog - vagy így, vagy úgy.
Ha most bárki hallaná a gondolataimat, joggal kérdezhetné, mi a fenébe keveredtem? Nos, a helyzet egészen egyszerű, számomra legalábbis, aki egy idegen ország vendégszeretetét élvezem még hosszú ideig. (Vagy ameddig nem kapok némi támogatást fentről, mert a vezetőség mégsem talál olyan könnyen pótolhatónak. Ki tudja?) Visszatérve a sztorihoz, amit valószínűleg még az unokáimnak is mesélni fogok. Csapatostul jöttünk, a mongol kapcsolat megerősítéseként, ugyanis Gwenog kijárta, hogy a következő idényben a számunkra itt készített talárokat viseljük. Ennél nagyobb reklám aligha kell egy csöppnyi varázsvarrodának itt, a sztyeppek közepén, és turisztikai szempontból sem elhanyagolható. A vendéglátóink elbűvölőek és kedvesek voltak, még abba az erdőségbe is elkalauzoltak minket, ami az ország területének csupán 8,8%-át teszi ki. Ott, az erdő melletti tavak egyikén lebegve láttam meg a madarat, ami miatt az egész ügy kirobbant.

A mandarinréce szigorúan védett szárnyas Mongóliában, Japánban és Kazahsztánban. Míg ott ültem a tó partján, és a pálcám intésével a vizet kavargattam, gyönyörködtem a színes tollazatában, a kakaskodásra készen meg-megnyúló nyakában, ahogy a szürkésbarna tojóját védte, ha egy másik színes egyed evezett arra. És akkor a madár, akit én pislogás nélkül figyeltem - hirtelen átbucskázott a saját fején, és kinyúlt a felszínen. Annyira megdöbbentem, hogy felsikoltottam. Az idegenvezetőink próbáltak megnyugtatni, valami olyasmit magyarázva, hogy mindig ez van vele, ha egy versenyképesebb ellenfél közelít, de őszintén, abban sem voltam biztos, hogy a madár él-e még. És a történet befejezetlen maradt, egészen ma reggelig, mikor a Hopp-hálózatra várva ácsorogtunk a Minisztérium aulájában. A többiek sorra beléptek a tűzbe a csomagjaikkal, azonban mielőtt énrám került a sor, egyszeriben a kemény márványon találtam magam, miközben - gyors fejszámolás szerint - hét-nyolc varázspálca szegeződött rám. Az egyik alak kinyitotta a bőröndömet, és ott találta... nos, a madarat. A lélegző, de alvó madarat.

Szóval, most itt ülök. A széken, egy lezárt szoba aprócska székén, és a hetedik óra óta nem számolom a perceket. Ha kaphatnék egy szótárat, kisilabizálnám belőle a "Nem én öltem meg a madarat!" szavakat, de a madár láthatóan nem halott. Úgy alszik, mint a tej - oké, varázslat hatása alatt áll. De bárki is szánta ezt ízléses viccnek, már Londonban van, rám pedig hosszú évek büntetése vár, mert varázslattal delejes álmot bocsátottam egy mandarinrécére, majd megpróbáltam kicsempészni az országból, ahol már alig harminc maradt belőle.
Felkapom a fejem, mikor a nyíló ajtó hangját hallom. Belép egy mongol férfi, a tartása olyan feszes, mintha az anyját gyilkoltam volna meg, és a nyomában valaki más is érkezik. A felmentősereg? Talán.
- Remélem, ön madár-és emberjogi ügyvéd. Vagy legalább beszél mongolul - teszem hozzá, olyan reménykedő hangsúllyal, hogy elszégyenlem magam. Miből gondolom egyáltalán, hogy egy ilyen tett után kijár nekem a védelem ezen a helyen?

ÜGY:MANDARINRÉCE

Ügyben érintett személy neve:
 Regan Ballester

Nem, tényleg nincs jobb dolga, mint ezzel foglalkozni. Alig két napja érkezett és a tucatnál is több elintéznivalója lenne. Már sikerült találkozót kérnie az itteni minisztertől, ami kifejezett csoda, mivel ezt eddig előtte kevesen mondhatták el magukról.  Arról nem is beszélve, hogy ezt mekkora munka, és milyen mennyiségű ide-oda röptetett bagoly előzte meg. Vagy sas és bagoly. Mert itt aztán röptetnek mindenfélét posta néven… És még itt sem akkora a sokszínűség, mint Amerikában, ahol minden második órában valami olyan madárral találkozott, amiről előtte nem is nagyon hallott… Lényeg a lényeg. Még rengeteg adatot kellett volna átnéznie. És a szóbeli mongol nyelvtudását is fel kellett volna frissítenie. Nem minden megy ugyanolyan jól szóban, mint írásban. Főleg, hogy a levelezés már a háború vége óta zajlik, beszélnie azonban csak a megérkezése pillanatában kellett ismételten. Előtte pedig vagy hét évvel ezelőtt, szóval nem ma volt már…

Erre most a drága idejét rá kell fecsérelnie valami kviddicssztárocskára. Akit vélhetőleg úgy elbűvölt az a nyavalyás madár, hogy kábultságában úgy döntött szép lesz otthon kerti dísznek. Hát, nem. Nem lesz jó otthon dísznek. Ez egy pocsék ötlet volt… És ő magasról tenne is a dologra, ha nem lenne az a nagyon nagy hibája, hogy túlzott úriember módjára, segítségére siessen egy bajba jutott hölgynek. Mondjuk az a bagoly is erősen motiválta, ami a minisztériumtól jött. És melyben nyomatékosan megkérik rá, hogy az országok közötti jó kapcsolat fenntartásának érdekében minél előbb oldja meg ezt az apró kis problémát. Még fel is nevetett rajta, mennyire ízléses apró kis problémaként utalni egy védett madár kicsempészésére. Elég hosszadalmas börtönbüntetésre számíthatna amúgy a hölgyemény… Még szerencse, hogy, már amennyire kivette az össze-vissza beszédből, hajlanak rá, hogy tárgyaljanak Williammel és meghallgassák a csempészt. De, ezt kizárólag a mongol-angol jó kapcsolat megtartása miatt. Őt aztán nem érdekli mi miatt, csak minél előbb essenek túl a dolgokon. És persze azért reménykedik benne, hogy sikerül a bajbajutottat is hazahízelegnie.

Szóval, ha morogva is, de szerzett valami mongol ügyvédfélét. Mármint az biztos, hogy az itteni törvénykezésnél dolgozik, és vélhetőleg jó is a munkájában, mert nem a legolcsóbb órabérrel segédkezik, viszont azt nem sikerült kiderítenie, hogy az a szó, amit ő mond mindig magára, megfelelője-e az angol ügyvéd szónak. Lényegtelen. Csak sikerüljön jó egyezségre jutni, bárkivel kell is itt egyességre jutni…

Persze még a gyors reagálásával és a kapcsolati rendszerének teljes kihasználásával is vagy kilenc órába telt, mire sikerült végre bejutnia a fogvatartotthoz. Ügyvédestül, papírostul, mindenféle ajánlásostul és erkölcsi bizonyítványostul.
- Önnek is kellemesebb estét Ms. Ballester. Én William Barrow vagyok a brit Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályának vezetője. – Mondja kissé szenvtelenül, ezzel jelezve, hogy bizony haragszik. De segíteni van itt, ezt azért látni rajta. – Ha nem is ügyvéd, mindenesetre az országunk szereti annyira magát, hogy az itteni egyik legjobbat szereztessék meg. Bemutatom Mr. Gangbaatart. Aki egy pillanatig sem beszél angolul, én viszont beszélek mongolul, szóval ez a szerencseperce. – Villant egy biztató, ám nagyon is diplomatás vigyort. - Most az őr. – Mutat az egyenruhás férfira, akinek a nyomán belépett a rácsok közé. – Szépen felveszi az adatait. Aztán egy az itteni törvénykezés által kijelölt helyre viszem magát, ahol folyamatos ellenőrzés alatt tartják, de mégsem börtön körülmények között. Holnap reggel nyolckor lesz egy tárgyalás. Addig még nagyon sok a dolgunk. De szerencsére van időnk. Előttünk az éjszaka! – Ismét a furcsa vigyor. – Nos, Ms. Ballester, csak ön után! – Mutat a rács ajtajára, fejének biccentésével is jelezve, hogy talán indulhatnának.