|
Cím: Gyengélkedő Írta: Mrs. Norris - 2009. 12. 06. - 11:44:00 Ez az a hely, ahova azon diákok kerültek, akik megbetegedtek, megsérültek, vagy bármi hasonló. Madame Poppy Pomfrey a Roxfort gyógyítója, aki ellátja ezen szerencsétleneket ^^
Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Célia Carex - 2011. 01. 28. - 23:06:19 A valakinek ____________________________________________ -"Volt egy hely, gyönyörű álmomban láttam, hol tengerkék szigeteken álmok közt jártam." - éneklem magamnak kicsit hamiskásan azt a dalt, mely nem akar kimenni a fejemből -"Valahol még várnak rám, valahol egy hang szólít engem, valahol egy hely, hol nincs többé már, ami bánthat." De legalább arra már rájöttem, melyik dalocska is kúszott be a gondolataim közé, reggel mikor felkeltem és próbáltam az éjszaka folyamán hajamba telepedett kócot megszűntetni, még csak dúdolgattam egy dallamot. S fogalmam sem volt mi lehet az. De végül - s már fogalmam sincs pontosan mikor - egyszer csak az eszembe ötlött, és onnantól kezdve nem csak néhány dallamfoszlány volt, hanem szavakat is kapott. Szeretem ezt a dalt. A mugli előadók között sokkal több olyan szerző akad, akik képes a lélek gondjairól írni, mindezt úgy, hogy mindenki megtalálhassa magát benne. Hiába imádom a mágus világot, sokkal nagyobb fantáziája van szerintem a varázstalan embereknek. Minden téren. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem értem miért gyűlölik egyes varázslók őket. Pedig akár tanulhatnánk is egymástól, mert lenne mit. Egy hete vagyok újra a Roxfortban. Itt gyakorlatozom. Amiről persze egyedül McGalagony professzor és Amy tud, legalább is a kastély falain belül. A legóvatosabban kellett megtalálnom és intézkednem, hisz veszélyes egy magamfajta boszorkánynak bárhol is elhelyezkednem, de Amy biztosított afelől, hogy itt nem eshet bántódásom. Remélem, igaza van. Öcsi, pont innen szökött el, én pedig belesétálok a kígyófészekbe… Csodálatos újra ebben az iskolában lenni. Felidézi a régi szép emlékeket, melyek már sosem térhetnek vissza, túl sok minden történt azóta. Túl sok mindent veszítettünk. De újra az ódon falak között lépkedni olyan mintha minden rég történt esemény megelevenedne, és belém ívódna, s azt súgja: újra szép lesz minden. Jó érzés kicsit a múltba visszatérni. Kicsit elrévedezni a gyerekkoromon, a barátokon, mindenen, amiket átéltünk itt. A négy muskétás… Emlékszem Agnes mennyire ki volt borulva, hogy egy mugli történet mintájára szólítottam így a csapatunkat. De Agnes ilyen volt. Minden újdonságon – amit nem ő talált ki – felháborodott, de aztán megnyugodott. A fiúknak pedig kifejezetten tetszett Dumas regénye. Főleg Cedricnek. Oh, mennyire csodás idők voltak azok. S mennyire tragikus véget értek… Egy apró könny kúszik megint a szemembe, ahogy Arra gondolok. De csak megrázom kicsit a fejem és újfent nekiállok az éneklésnek. Most egy kicsit hangosabban. Megint a szépre akarok gondolni! Egyedül vagyok. Amynek el kellett rohannia. Valami olyasmit motyogott, hogy elfogyott néhány gyógy bájital, és eltűnt. Nem értem, miért nem engem küldött, hisz egy gyakornoknak ez lenne a dolga. De nem szoktam kérdezősködni. Néha nem értem őt, de ezeket az alkalmakat leszámítva, nagyon szeretem a harsány és egyedi énjét. És, hogy mindig képes megnevettetni. Szerintem még csak hozzá hasonló személyiség sem született soha. Amyvel ellentétben, én odafigyelek a kötelező gyógyítói öltözékre, és a hajamat szorosan felköltöttem, melyre még rá is illesztettem az egyenruhához illó fejkendőt. A szürke ruhámon szorosan van megkötve a fehér kötény, cipellőm pedig egy lapos kis pipő. Soha nem szerettem kitűnni a tömegből, de a háború óta még inkább próbálok elrejtőzni. Arcomon, szokásomhoz híven nincs smink, ezért tejfehér bőröm még jobban vakít ebben a fényben, akárcsak kék szemeim. Amy szerint úgy festek, mint egy szárnyaszegett kismadár, aki állandó segítségért könyörög minden arra járónak. De… Én… Nekem ez nem volt a szándékom. És remélem nincs is igaza. Nem akarom, hogy bárki is sajnálatra méltónak tartson! - „Valahol egy hely hol nincs többé már, ami bánthat, ami fáj csak a szél lejtheti táncát valahol biztosan érzem…” És kihasználom, hogy egyedül vagyok, és nem figyelek arra, hogy bármikor bárki beléphet a gyengélkedőbe, kieresztem hamiskás hangom. És pördülök is hozzá egyet kitárva a karomat. Megfeledkeztem magamról, hogy hol vagyok és hogy mit kéne tennem. De el kellett kergetnem a szomorú gondolatokat! Túl sok van belőlük, így is túl sok… #ffcd00 Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Travis Foley - 2011. 02. 23. - 14:31:38 CC • • • (http://www.youtube.com/watch?v=w2yLfCF_OZY) Késő október, az idő már korántsem olyan kellemes és napos, mint pár héttel ezelőtt. Az eső most is szakadatlanul veri az ablakokat, amolyan jó angol módra. A kastélyban kifejezetten nyomasztó a hangulat – a Nagyterem mennyezete a kintihez hűen deres és fakó. Az alagsorban a szokásosnál is nagyobb a sötétség. Két alak közeledik a pince irányából, az egyik, a magasabb támogatja az alacsonyabbat, mintha az megsérült volna. A gyengélkedő felé tartanak. Perceken belül véget érnek a tanórák, és akkor diákok serege lepi el a folyosót. Jó lenne még azelőtt felérni a nyugati szárnyba… Ilyen gondolatokkal kaptat fel a lépcsőn Travis Foley, hónalja alatt támogatva egyik diákját, aki szerencsétlenül magára robbantott egy üstnyi cikászoldatot. Látszólag nem érte komolyabb sérülés, de mindenképp szükséges, hogy ezt egy gyógyító is megállapítsa. Foley minden bájitaltanórán kihegyezett figyelemmel kísérte nyomon Casey Barnes munkásságát, mert tudta, hogy a negyedéves fiú a sokéves átlagnál is ügyetlenebb, de eddig sikerült elkerülniük a baleseteket. Nem úgy most – a professzor egyszer hagyja csak, hogy egy kicsikét elterelődjék a figyelme a diákjairól, és máris kész a baj. Másfél órával ezelőtt egy tökéletesen álcázott és kódolt üzenetet kapott Kingsley Shacklebolttól. A kódot a Reggeli Próféta sporthíreinek sorai rejtették; tipikus mugli módszer, és csak a Rend tagjai érthetik a rejtvényeket. Tehát e sorok közt olvashatta Foley az eligazítást: már hetek óta nyomoznak egy férfi után, akinek valami nagyon fontos van a birtokában. És most úgy tűnik, megvan az emberük. De előbb a gyerekkel kell törődni. Majd Amy ellátja, és akkor együtt is elindulhatnak a Mungóba. Ugyanis oda kell mielőbb eljutnia a professzornak. Persze semmi sem megy olyan egyszerűen. A gyengélkedőben nyoma sincs a fiatal javasasszonynak, talán pont azért, mert furcsamód minden fekhely üres. A tágas termet mégis betölti valami vészjósló kiáltozás. Vagy csak az avatatlan fülek értelmeznék félre ilyen rútul a hamiskás éneket? Pontosan. Odabent egy szolid megjelenésű, kontyos-köpenyes lány dalolgat önfeledten, talán még azt sem veszi észre, hogy társasága akadt. De hát ki lehet ő? És hol van Amy? A kormosképű Casey Barnes tétován pillant fel a tanárára, úgy tűnik, ő sem tud semmit a lábadozóban történt változásokról. A nyekergő nő azért mégsem lehet akárki; fehér egyenruhája és haján ülő fityulája arra enged következtetni, hogy ő bizony a helyi gyógyító. Vagy a helyettese. Vagy a helyettes helyettese. Ki tudja, útbaigazítást mindenestre biztosan adhat. - Khm… elnézést. Ennek a fiúnak ellátásra van szüksége – vagy legalábbis egy alapos mosdásra, teszi hozzá gondolatban, s a legközelebbi ágyra ülteti a gyereket, aki megszeppenve tűri, hogy ide-oda rakosgassák, és a nevében beszéljenek. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Abigail Wolf - 2011. 05. 28. - 13:12:58 James 1997. november 1. délelőtt Soha többé nem iszok! Ez volt a mai napom legelső gondolata, miután hasogató fejfájással összekötött másnapossággal ébredtem. Ez már jó néhány órával ezelőtt megtörtént, de a véleményem és a fejfájásom mit sem változott, pedig már magamba tömtem néhány fájdalomcsillapítót, de úgy tűnik, még Merlin sem akarja, hogy nekem kellemes másnapom legyen. Túlságosan jól sikerült a tegnapi napom, bár az tény, hogy egyáltalán nem viselkedtem prefektushoz méltóan, de mentségemre legyen szólva nem csak én voltam elázva, volt azért nekem bűntársam is, aki remélem most hasonló problémákkal szenved, hát nehogy már csak nekem legyen ilyen rossz. Kellett már ez a feszültség levezetés. Tudom nem ez a legmegfelelőbb módszer arra, hogy az ember megfeledkezzen a problémáiról, de most az egyszer szükségem volt arra, hogy jócskán leigyam magam és elfelejtsem a problémáimat. Illetve van még valami. Hetek óta ez volt az első alkalom, hogy el tudtam magam teljesen engedni és úgy tudtam felfogni a dolgokat, mint régen. Már egy lépéssel közelebb kerültem a sok ismeretlenes egyenlet megoldásához, és ha ehhez alkoholra volt szükségem, hogy a gépezet beinduljon akkor egyáltalán nem bánom. Ezért hatalmas köszönet néked Samhain. Komolyan. Ritkán van az, hogy alkoholos állapotba kerülök és talán pont ezért van az, hogy a másnapokat igencsak rosszul kezelem. A gondolkozás, a beszéd, a járás és a levegővétel is csak azért megy, mert megszokott és ugyebár automatikus. Ennyi életkedvvel megmozdulni sincs erőm, inkább tovább bambulom a plafont az ágyon kiterülve. Ennyi erővel akár aludhatnék is, de ott motoszkál a fejemben a tudat, hogy neki kellene állni a gyógynövénytan beadandónak, mert vészesen közeleg a határidő. Lehet, hogy két nappal a leadási határidő előtt nem ártana vele valamit kezdeni, legalább annyit, hogy legyen valami fogalmam arról, amit nem csinálok meg. Már az is valami. Végre a kezemben tartom a pergament, amire még anno a feladatot úgy nagyjából felírtam, de még nem jutottam el odáig, hogy fel is fogjam, esetleg értelmezzem a feladatot. Nagyjából már rászánnám magam arra, hogy most már ténylegesen arra koncentráljak, ami oda le van írva, ám ekkor hatalmas lendülettel ront be a hálóba Clara. Fantasztikus, már csak az hiányzik, hogy elkezdjen itt pofázni össze-vissza. –Szia Abbs. – már kezdi is, én meg kínomba verném a fejem a falba, ha nem lennék most ilyen lusta. Valaki árulja el, hogy mit vétettem, hogy a másnapomat még vele is tetézni kell?! Dörmögök valami köszönetfélét és a szemeim újra úgy tesznek, mintha a pergament tanulmányoznák. –Voltam a gyengélkedőn. Rengetegen vannak.–ezt már nem akkora lelkesedéssel mondja szerencsére, mint amekkorával berontott, de igazándiból nem is nagyon érdekel a dolog. Hozzám is eljutott a hír, miszerint állítólag halálfalók jelentek meg a tegnapi fesztiválon, nem is értem, hogyan sikerült elkerülnöm őket, bár lehet, hogy amikor ők megjelentek én már régen az ágyikómban aludtam, mint akit kiütöttek. –Kész csoda, hogy beférnek oda annyian. Egyébkánt tudtad, hogy a bátyád is ott van? Elég ramatyul nézett ki. – Erre már felkapom a fejem és hirtelen csak annyit sikerül kinyögnöm, hogy – Miiiiiiiiiiiiiiiiivaaaaaaaaaaaaan?! – s abban a pillanatban már pattantam fel az addig nyugodt s kényelmes pozíciómból s hatalmas kerek szemekkel néztem rá. Semmi értelmes nem jutott eszembe, csak Jamie tudtam gondolni, meg arra, hogy mi történhetett vele. Remélem, hogy még legalább egyben van, nem szeretném, hogyha róla is le kellene mondanom örökre. Ha a halálfalók kapták el és csináltak vele valamit, akkor még kész csoda, hogy él. Kezd nagyon elegem lenni a csuklyásokból, igazán leszállhatnának már a családomról, még akkor is ha tudom hogy ez nem így működik illetve azzal is tisztában vagyok, hogy nem csak az én családom életét tették tönkre azok a…… inkább nem is illetem őket semmiféle jelzővel, mert egyáltalán nem érdemlik meg. Még mindig lesokkolódva álltam, amikor újra megszólaltam. –És és és és jól van? – s a választ meg sem várva már léptem is oda a ládámhoz s kaptam ki belőle találomra egy farmert és egy kockás felsőt. Fel sem fogtam a körülöttem levő dolgokat, fénysebességgel váltottam ruhát és közben felé sem tűnt, hogy a lány esetleg válaszolt volna. Mihelyst felöltöztem már rohantam is az ajtóhoz, s csak ott jutott eszembe valami, így egy másodpercre megálltam, megfordultam – Köszi, hogy szóltál. – motyogtam és a következő pillanatban már a lépcsőn száguldtam lefelé. Nem érdekelt, hány emberen keresztül vezet az út a klubhelyiségből a folyosóra, csak az érdekelt, hogy minél hamarabb, minél gyorsabban ott lehessek a gyengélkedőn. Még életemben nem siettem ennyire abba a helyiségbe, de most mindenképpen látni szerettem volna a bátyámat. A folyósón egy fokozattal lentebbi sebességre kapcsoltam, de szerintem még így is rekordidő alatt fogok majd megérkezni. Utoljára talán csak akkor aggódtam ennyire amikor Endoriusék bálján támadtak meg minket azok az átkozott halálfalók. Bár az teljesen más szituáció volt, főleg hogy ott a saját testi épségemért aggódtam elsősorban. Na jó, meg egy kicsit nagyon Endért is, de akkor még nem igazán gondoltam volna, hogy ennyire fontos lesz majd számomra. Igaz, mostanában nem mennek jól köztünk a dolgok, sőt a legutóbbi vitánk óta, ami úgy három hete volt körülbelül, egyáltalán nem beszéltünk. Még tovább is elmélkednék a dolgokon, de a következő forduló után már a gyengélkedő következik és a gondolataim újra csak a bátyám körül tudnak forogni. Nem merek már semmi rosszra gondolni, csak egyetlen egyben reménykedhetek, hogy semmi olyan nem történt vele, amiből ne lenne képes felépülni. A szívverésem felgyorsul, a gyomrom már görcsben, kezem remeg, amikor benyitok a gyengélkedő ajtaján. Az utamba rögtön egy ápolóhoz hasonlítható nő áll, nagyon ajánlom neki, hogy most ne kezdjen el itt akadékoskodni nekem. Még mielőtt megszólalhatna, megelőzöm, egyáltalán nem törődve azzal, hogy ez mekkora bunkóság. – Kérem segítene? A bátyámat keresem, a neve James Wolf. Nem tudja merre találom? – kérlelő és aggódó tekintettel nézek rá, hátha gyorsabban megy neki a gondolkozás. Mire vár még, nyögje már ki, hogy melyik ágy és én már esküszöm, hogy itt sem vagyok. Hosszas másodpercek telnek el, mire végre kinyögi, amit hallani szeretnék. – Balra a hetedik ágy, azt hiszem. – válaszol, amire egy gyors köszönömöt mondok, és már indulok is a megadott ágy felé. Szerencsére az ágyak paravánokkal vannak elválasztva így nem látom a többi sérültet. A megadott helynél megállok és habozok egy kicsit. Biztos, hogy akarom én ezt? Kérdezem magamtól, majd gyorsan átgondolva a dolgokat, úgy döntök, mégis csak benézek a paraván mögé. Óvatosan és lassan elhúzom, pont akkorára, hogy beférjek rajta, majd ugyanolyan óvatossággal húzom vissza magam után az elválasztót. -Szia - köszönök halkan, majd közelebb sétálok az ágyához, hogy jobban megnézzem. Nem sokkal az ágy előtt megállok, s újra megszólalok. – Jézusom Jamie, mi történt veled? Jól vagy? –kérdezem tőle. Elég hülye kérdések, de jobbak most per pillanat még nem jutnak eszembe, illetve nem is igazán jönnek a szavak, csak állok ott megkövülve. Nem néz ki valami fényesen, a fél felsőteste be van kötözve, így azt most el is felejthetem, hogy megölelem, bármennyire is szeretném. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: James Wolf - 2011. 05. 28. - 16:05:47 (http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/abby.png) A gyengélkedő ajtaja erősen vágódott be, ahogyan Dimitrij Vulkanov oly elegánsan berúgta azt. A férfi arcáról le lehetett olvasni, hogy mennyire nincs ínyére a helyzet. Sem az, hogy egy csomó sebesült ember társaságában kell a gyengélkedő kórházszagában lennie, sem az, hogy neki kell leszállítani az említett embereket. Dimitrij gyűlölte a szar napokat, a mai pedig duplán az volt. Az ágyak közt most kifeszítették a paravánokat, így nem lehetett látni a betegeket, de a javasasszony és segédei úgy sürögtek-forogtak a sebesültek mellett, mint holmi házimanók a konyhán, a karácsonyi ebéd előtti percekben. A repülés szilaj oktatója fintorogva sétált át a termen, kezében egy fiút tartott, ki férfikora hajnalán járhatott. Jobb vállánál a ruha erősen átvérzett, elszakadt. Szemei csukva voltak, így nem lehetett tudni, eszméleténél van-e, vagy csak a kimerültség, a fájdalom miatt nem kíváncsi a világra. A hetedik ágy, a terem végében balra, még üres volt, így James Wolf, a következő pár napban letöltendő gyengélkedő-fogsága oda irányul. A fiú nem tudja, mivel érdemelte ki ezt a csapást, a kegyetlen sorstól. Gyűlölt a gyengélkedőn feküdni, tehetetlenül, magányosan, fájdalmas gyógyulásra ítélten. Az a néhány látogató nem számít neki, aki számítana az ma este elhagyta. Ismét. A szerelme félt visszatérni egykori iskolájába. Félt visszatérni hozzá, és ez egy olyan frissen szúrt tüske, melyet egy ideig nem tud majd kihúzni, s mely talán meggondolatlan cselekedetekhez vezérelheti. Ivan izmai megfeszültek, ahogyan lerakta a hetedévest a puha matracra. Az kinyitotta szemét, pislogott párat, s halk köszönetet mondott a professzornak. - Ez a dolgom. – mondta a bolgár sóhajtva, s vállat vont. Nem látszott elégedettnek, és abszolút nem is volt az. Pedig egy világsztár, akit a varázslótársadalom minden valamirevaló tagja ismer. Igaz, visszavonult, de még mindig a kviddiccsel foglalkozik. A jövő nemzedékét neveli fel, s ennek örömmel kéne, hogy eltöltse, de Dimitrijnek már rég nehéz örömet szerezni. Ő nem az a fajta, aki rácsodálkozva egy-egy dologra, gyönyörködik a szép világban. Mert egyáltalán nem szép. Egy rántással húzta be a mindent takaró paravánt, s immár Wolf ágya is rejtve volt a kíváncsi szemekről, akár csak a többi szerencsétlené. A professzor még egy utolsó pillantást vetett diákjára, aki látszólag elaludt, majd egy félszeg bólintás után átadta helyét Madame Pomfrey-nak. • • • - Wolf! Jó reggelt! Keljen fel, vegye be a gyógyszert, aztán felőlem úgy húzza a farkasbőrt, ahogy akarja. – a javasasszony hangja, mint valami rémálombeli szörnnyé, erősen, és hangosan csengett fülem mellett. Legszívesebben lecsaptam volna, mint valami idegesítő vekkert. Komolyan. - Jólvanmár. – nyögtem, majd jobb kezemmel toltam volna fel magam, de iszonyú fájdalom hasított vállamba, s már mindenre emlékeztem. Majdnem. Szememből egy kézzel töröltem ki az álmosságot, s szintén balommal, elég bénán, toltam fel magam, de végül sikerült ülő helyzetbe kerülnöm. Az idős nő pedig végig ott rostokolt ágyam mellett, pakolgatta, meg kiméregette a gyógyszereket, amiket aztán szép sorba rakott. Ránéztem, majd a „reggelimre”. - Ebben a sorrendben. – bólintott, a bájitalok felé mutatva. Bólintottam én is, s ránéztem, hátha elmegy, de nem jártam sikerrel, így kelletlenül nyúltam az elsőhöz – az ötből – és húztam le fintorogva. Ugyanígy a maradékot is. Az utolsó kispoharat kicsit erősebben tettem le az éjjeliszekrényre, a kelleténél. Tekintetem semmitmondó volt, nem azért, mert azt akartam, vagy bármit is akartam volna – az alváson és az egyedülléten kívül -, hanem a kimerültségtől. És attól, hogy tulajdonképpen még félálomban voltam. Pomfrey villámgyorsan szedte össze holmiját, s távozott paravánbörtönöm rejtekéből. Gyűlölöm ezt a helyet. Mindenki utálná, ha annyit lett volna itt, mint én. A tegnap este emlékei fájón jutottak át gondolataim alkotta védőfalon, mely eddig a helyzet összeillesztéséből állt. És abból, hogy már megint ebben az undorító, fehér gyengélkedős göncben vagyok, meg, hogy mi volt az SVK házi. Nem is a sebem fájt igazán, mert persze, hamarosan begyógyul,– nem hiába nyelem itt a szert rendesen – hanem az, hogy Barbi megint elhagyott, tulajdonképpen. Jó, persze, biztonságban tudott engem, így nem hagyott ott a bajban, de azt hittem majd velem marad. Hogy majd minden rendben lesz, legalább egy darabig. Túl naiv voltam. Ezután ezt nem engedhetem meg magamnak. Nem hibázhatok többet, hisz azt csak a gyengék teszik. És én nem vagyok gyenge. Nem lehetek gyenge. Elvettem, s felhúzott térdemre kihajtogattam a mai Reggeli Prófétát. Ezt az egyet szeretem a gyengélkedőben. Az ingyen prófétát, a friss hírekkel. Meg a kakaót, már ha kapunk. Mondjuk szerintem ez a minimum. Kárpótlás azoknak, akik el vannak zárva a kül-, sőt, még a belvilágtól is. Még ha ilyen szó nem is nagyon létezik. Mint az várható volt, a tegnap éjjel/ ma hajnalban történt események kapták a címlapot. Végigfuttattam szemem a sorokon, hátha valami újdonsággal is tudnak szolgálni, de hiába. Semmi. Pár név, melyekről még nem is, vagy csak keveset hallottam, persze a támadók ki- és mi léte ismeretlen. Nevetséges, hogy ezt is eltusolják. Az a sok halálfaló embereket ölt Roxmortsban, nem is keveset, csak azért, hogy szórakozhassanak, és mind megússza büntetlenül. A Minisztérium meg nem fog nyomozni. Miért is tenné? Miért is tenne keresztbe a saját rendszerének? Hisz eddig sem volt képes megmozdítani a kisujját sem, nemhogy cselekedni. Tekintetem a paravánra szegeződik, melyen ezúttal nem a javasasszony, hanem húgom lép be. Egy gyönge, s erőltetett mosolyt hozok össze a kedvéért. Van egy olyan érzésem, hogy egy jó ideig nem fogok tudni rendesen mosolyogni. - Szia. - köszönök neki, s egy kicsit én is meglepődök, milyen gyöngének, elhaltnak hallatszik hangom, már ha hallatszik egyáltalán. Még egy sebesülésem sem terített így le, mint ez. Nem is csoda, hisz ha az emberből kiszakítanak egy darabot, azt a muglik nem, de még a varázslók is csak nagy erőfeszítések és erős kezelések árán tudják helyrehozni. És a hús visszanövesztése bizony nem kellemes érzés. - Megvagyok. – vonok, vagyis vonnék vállat, ha nem fájna annyira. Látom, hogy a kötésre néz, melyet a seb szerencsétlen elhelyezkedése végett szinte egész mellkasomon áthúztak. Nem lesz túl kellemes kötéscsere, abban biztos vagyok. Félre rakom a prófétát. Szerencsére nem feküdtem el, így nem kell újra a felüléssel bíbelődnöm, és Abbs is elfér az ágy végében, noha ezt a gyengélkedő uralkodónője szigorúan ellenzi. - Csak egy kicsit… - levegő – kiszedtek belőlem az éjszaka. – mondom, közben bal mutatóujjammal jobb vállam felé mutatok, s próbálok hozzá jó képet vágni, ami nem könnyű, egy mély seb, és néhány még mélyebb, szerelmi csalódással fűszerezett után. De próbálkozni szabad. Azon keveseknek egyike, ami a gyengélkedőn betegek számára is engedélyezett. A másik a gyógyulás, és itt körülbelül ki is merült a felsorolás. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Abigail Wolf - 2011. 06. 13. - 20:42:30 James 1997. november 1. délelőtt Sohasem szívleltem a gyengélkedőt, feltehetőleg a mai nap sem lesz ez a kedvenc időtöltési helyem. Gyanítom, hogy senki sem jár ide kedvtelésből, pusztán csak azért, mert szereti a terem hangulatát vagy nem is tudommijét. Ebben a helyiségben semmi szeretnivaló nincsen. Még szerencse, hogy eddig nem sok időt kellett itt eltöltenem. Mégis ettől függetlenül kirázott a hideg, amikor beléptem ide és ez az azóta tartó rossz, nyomasztó érzés nem akar megszűnni. De a bátyám miatti aggódás a gyengélkedő utáni utálatomat is elfeledteti velem. Jóformán már csak ő maradt meg a családomból, meg a nagyi. Nem valami sok, így talán érthető is, ha az ember vigyázz rájuk és azon van, hogy egyáltalán ne veszítse el őket. Bár Jamienek csak a válla van felkötve és első ránézésre talán annyira nem is vészes a sérülése, de akkor is megtámadták, és járhatott volna rosszabbul is. Egy újabb fontos személy elvesztése pedig számomra egyenes út lenne a totális mélybecsúszáshoz. A kétségkívül igencsak bizonytalan belépőm után, amikor is elmotyogtam valami köszönésfélét és kinyögtem a legelső sablonkérdést, ami eszembe jutott. A fiú próbált valamiféle mosolyt erőltetni az arcára, mikor meglátott, de valahogy nem volt túl meggyőző. Aztán Jamie helyett „szorított” maga mellett az ágyán ahová csak pillanatnyi habozás után ültem le és hallgattam, ahogyan igencsak röviden és tömören beszámol arról, hogy mi történt vele. Igencsak megviseltnek látszik, bár érzésem szerint próbál úgy tenni, mintha nem lenne az. Csak annyit mond, hogy hiányzik egy darabka a vállából. Vagyis gondolom, hogy onnan, mert a jobb vállára mutat kicsit ügyetlenül. Hirtelen tör rám az émelygés, a hányinger, amikor ezt említi és ez nem csak a tegnap elfogyasztott alkohol mennyiségének hatása. Valahogy ebben a szomorú, rideg, háborús időszakban kicsit érzékenyebbé váltam. Vagy ki tudja, lehet, hogy mindig is az voltam, csak soha nem történtek olyan dolgok, amelyek ezeket az érzéseket kiváltották volna. Próbálok szép mélyeket lélegezni, hátha attól egy fokkal jobb lesz, ugyanis nem szeretnék viszontlátni semmit sem és ennyire gyengének sem akarok látszani. Légy erős Abigail, az Isten szerelmére! Lazán képes vagy rosszullét nélkül végigcsinálni. – adja a biztató utasításokat az agyam, ám ugyanakkor nézzük a jó oldalát, legalább itt helyben szinte azonnal el tudnak majd látni. De Remélem erre ma egyáltalán nem fog majd sor kerülni. Az időközben beállt pillanatnyi csendet kellene megtörni valami értelmes hozzászólással. Számtalan kérdés cikázik a fejembe arra várva, hogy James megválaszolja őket. Ki? Mikor? Hol? Miért? Ez a négy kérdés röviden tömören összefoglalja a kérdéseim lényegét, amikre szeretnék választ kapni. Miért pont ő? Kiprovokálta vagy valaki aljas szemétláda módon hátba támadta? Megvédett valakit? Feláldozta magát, hogy valaki más addig elmeneküljön? Halálfalók voltak? Vagy részeg unatkozó emberek voltak, akiknek lételemük a balhé és pont az én testvéremet nézték ki áldozatul? Szerencséje volt, hogy csak ennyivel megúszta? Hogyan jutott el ide? Ki segített neki? Már ha egyáltalán segített neki valaki. Nem hiszem, hogy ennyi kérdést most hirtelen meg tudna válaszolni, ha nekiszegezném az összes kérdésemet. Valahogy még azt sem tudom felfogni, hogy léteznek ilyen emberek, akik csak úgy tudnak kikapcsolódni, ha embereket, ártatlan embereket támadnak meg. Egyáltalán hol vannak ilyenkor a Minisztérium emberei, akik elméletileg azért vannak, hogy megóvják a varázslótársadalmat az ilyen támadásoktól. De ilyet is csak egy naiv ember feltételezhet országának kormányáról. Végül is mit vártunk egy látszólagos bábkormánytól. Túl sok itt a miért. Úgy érzem muszáj valakit hibáztatnom a történtekért. Bosszút kellene állni mindenért. Bosszú… Ugyan már ez nevetségesen hangzik főleg, ha az én számat hagyja el ez a szó. Egy jelen állapotában is érzelmileg instabil ember hogyan lenne képes arra, hogy kitervelje a bosszút majd mindezt végre is hajtsa? Ezt valahogy nem nekem találták ki. Így csak egyetlen dolog maradt. Bízni. Bízni abban, hogy valaki más egyszer véget vet ennek az őrületnek és ezek a mocskok elnyerik méltó büntetésüket. Nem kellene attól tartanunk, hogy egyszer csak megtámadnának minket az utcán, pusztán kedvtelésből. - Miért James, miért? Egyáltalán hogyan történt az egész? –kérdezem tőle és a hangom egyáltalán nem tűnik valami magabiztosnak. – Halálfalók voltak? Ők támadtak meg a Samhaint? – de még mindig nem tűnik a hangom megszokottnak. Bár sejtem a választ mégis rákérdeztem a támadásra. Én ekkor már feltehetőleg úton voltam visszafelé, mivel a Gwennel a Szellemszálláson eltöltött idő után már semmi erőm nem volt tovább odakinn maradni, bármennyire is vágytam arra a szabadságra, amit most a Samhain adott. Utólag belegondolva jó ötletnek tűnt visszajönni a kastélyba, főleg a bátyámat elnézve. Egy részeggel feltehetőleg nem kellett volna sokat vacakolni. Csak néhány átok a poén kedvéért és máris van egy áldozatuk. Valahogy kétlem, hogy jól állt volna nekem az áldozati bárány szerepe. Megúsztam. Szerencsére. Viszont mellettem egy olyan ember fekszik akit, ahogyan elnézem nagyon is elhagyott a szerencséje. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: James Wolf - 2011. 06. 28. - 12:35:38 (http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/abby.png)
Kielégítő válaszom után beáll a csend, egyikünk sem szól semmit. Néhány percig arcát fürkészem, majd elnézek másfelé. Örülök, hogy itt van, hiszen majdnem ő az egyetlen életben maradt rokonom, viszont nem szeretem, ha ilyen gyengének lát, így legszívesebben elküldeném. Rosszkor jött, várhatott volna még egy kicsit, amíg meg nem emésztem rendesen a dolgokat, amíg nem gyógyulok eleget. Most még túl kusza minden. Olyan, mintha egy nagy üstbe mindenféle cuccot dobáltak volna, olyanokat, amik nagyon nem illenek össze, s összekeverték volna az egészet, és nekem kéne kiválogatni a fontosabb részleteket. Emlékszem mindenre, nem azzal van itt a baj, hanem azzal, hogy nem tudom helyre rakni az érzelmeimet, és nem tudom eldönteni, hogy helyesen cselekedett-e Barbi, vagy nem. Jó, nyilván jól tette, hogy engem ide hozott, de nem mert velem tartani, ami gyávaság volt tőle. Önzőség, amiért jó ideig nem fogok tudni megbocsátani neki. Ezeken a dolgokon még rengeteget kell gondolkoznom, és talán majd keresek valakit, akivel beszélgethetek is róla. Ilyenkor sajnálom, hogy a Roxfortban nincs pszichológus, mint a mugli iskolákban. Emlékszem, mikor kicsi voltam, elég sokszor küldtek hozzá. Azóta nem kedvelem túlságosan őket, de most kifejezetten jól jönne. - Te mit csináltál tegnap? – kérdem tőle, végig a próféta címlapján lévő képet figyelve, mely a tébolyodott Samhain karnevál egyik rövidke jelenetét mutatja. Az emberek némán sikítozva szaladnak, a hoppanálásokat most csak láthatjuk, a szokásos pukkanást elnyelte a tinta csöndje. Húgomra nézek, és végigmérem, melyet még nem tettem meg rendesen, mióta belépett, de nem látok rajta semmi rendelleneset. Fáradtnak, kimerültnek látszik, de semmi több. Úgy látom, neki jobban kedvezett a szerencse, ő megúszta teljesen ép bőrrel. Talán le sem jött, mint mi. Lehet, hogy fent maradtak a klubhelyiségben és vad italozgatásba kezdtek. A hugrabugosok álszentek, bármit kinézek belőlük. Tényleg bármit. Kissé váratlan a kérdés, melyet feltesz. Nem ilyen… hogy is mondjam, sablonosan drámai, kissé komikus helyzetbe illő kérdésre számítottam. Azt gondoltam, hogy majd kemény faggatózásba kezd, cseppet sem kímélve engem, mert hát megérdemlem, ha másért nem, hát azért, amiért mindig rosszkor vagyok rossz helyen. Felhúzom szemöldököm, és apró mosolyt csalok arcomra. - Nem, csak a Roxforti páncélok nem bírtak magukkal, és úgy gondolták ideje lenne szétcsapni a koszos varázslók között, amiért azok önfeledten szórakoznak, ők meg idefent porosodnak. Ja, meg persze bosszút akartak állni, amiért mindenki szemetesnek használja őket. – bólogatok gúnyosan. Mégis kik lettek volna, persze, hogy a halálfalók voltak, Merlinre! Úgy látom, ma elég lassú a felfogása, bár Abbynek mindig. Hehe… imádom piszkálni. A véremben van. Sóhajtok egyet, s akaratlanul is megsajnálom. Azért mégis csak az én kicsi húgom és könnyen megesik a szívem rajta, olyan kis esetlen… már ha nem nyávog folyton, meg megy az idegeimre. Megragadom a prófétát, és bal kezemmel felé nyújtom, abban minden kérdésére választ talál, mármint azokra, amik nem kapcsolódnak hozzám. Rólam nem írt még a próféta. A másik karomban érzem, hogy elkezdtek hatni a bájitalok, azt viszont nem tudom, milyen sorrendben, ahhoz mondjuk tisztában kéne lennem a hatásukkal is. Csak annyit érzek, hogy valami pezseg a vállamban, meg mintha felforrósodott volna a hús, és kicsit nehezebben mennek a dolgok, ezalatt pedig a lélegzést, és az ébren maradást értem. Szemeim automatikusan csukódnának le, de nem alhatok el, nem hagyom, hogy a bájitalok legyűrjenek. Még biztosan ébren tudok maradni egy ideig, máskülönben ne legyen a nevem… - Találkoztam… - Gyerünk James, nem aludhatsz el! – Barbival. Izé… elvoltunk egy darabig. – zavaromban elvörösödik arcom. – Aztán mikor megtámadták a hallfalók a karnevált, futni kezdtünk, és elszakadtunk egymástól. – megállok, nagy levegőt veszek. Nehezemre esik a beszéd, nem jönnek olyan könnyen a szavak, mint kéne, vagy mint azt szeretném. Beszámolóm nem túl részletes, de ez a beszélgetés úgyis meg fog még ismétlődni, valamikor, valahol. Talán majd csak a nyáron, talán egy hét múlva, nem tudom. - A bazársoron találtuk meg egymást, nagyon sokan voltak, és nagyon zavaros volt minden. Épp hoppanálni készültünk, amikor telibe kaptam egy átkot, és… utána Barbi felhozott a kapuig, Vulkanov meg ide. – szavaim halkan, kimerülten csengenek, a beszéd után pár másodpercre lehunyva tartom szemem, és csak aztán nyitom ki újra. Abbyre nézek, tekintetemből nem sok mindent lehet kiolvasni. Talán csak annyit, hogy örülök, hogy neki nem esett semmi baja. A kikészített pohárért nyúlok, melyben víz van. Kár, hogy ilyenkor nem adnak kakaót. Belekortyolok, majd fintorogva rakom vissza a szekrényre az áttetsző poharat. De utálom az itteni vizet. - Sokan vannak? – kérdezem húgomtól, tekintetemmel oldalra, a szomszédos ágy felé célozva. Hallok hangokat, a paravánok nem hangszigeteltek, akkora luxust nem engedhetünk meg magunknak, de a szavakat csak ritkán tudom kivenni. Azt tudom, hogy egyik oldalamon, jobbról van csak ágy, balról semmi. Vagyis, hogy enyém az utolsó ágy a teremben. Én vagyok legközelebb a javasasszony szobájához, ami szintén a gyengélkedő végében lelhető fel. A szomszédos paraván mögül ekkor hangos, nagyon természetellenes köhögés, majd egy női sikoly hallatszik, és pár másodpercre mindenféle hang elhal. Síri csend támad a gyengélkedőben. Megkövülten nézek oldalra, várok. Felhangzik Madame Pomfrey halk, duruzsoló hangja, majd minden folytatódik a megszokott kerékvágásban. Valakinek majdnem befellegzett, a halál közel járt, s ez a tudat libabőrt csal karjaimra. Ez nagyon durva! Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Célia Carex - 2011. 07. 01. - 14:16:17 Tanár úr _____________________________________ Nagyon ritkák az olyan pillanatok, mikor igazán el tudom magam engedni, legalábbis idegen környezetben. Otthon persze nem nehéz, főleg akkor, ha ecsetet vehetek a kezembe és folytathatom újdonsült kis fészkem falainak mázolását. Meg talán még Zeusz sétáltatása közben is ki tudok kapcsolni. Most itt mégis sikerült, egy pillanatra, és rögtön meg is bántam. Mint egy ijedt őzgida fordulok a hang irányába, mely hirtelen a semmiből érkezett. Még tartanak az órák. Ezért sem számítottam látogatókra. Persze gondolhattam volna, hogy ez nem jelent semmit, hisz egy baleset vagy egy rosszul lét nem várja meg az óra végét, támad, mikor kedvét érzi rá, és áldozata nem tehet ellene semmit. A mély krákogás volt, mit először meghallottam, majd mikor már szemtől szemben álltunk folytatta jövetelének okának magyarázatát. Először fel sem tudtam mérni ki a hang tulajdonosát, mert szégyenemben, hogy rajta kaptak éneknek nehezen nevezhető dalolászásomon és a kis rögtönzött táncbemutatómon, azonnal lesütöttem szégyenemben a szemeimet és a férfi cipőjének orrát kezdtem nézni, miközben reménykedtem, hogy az arcomra szökellő pírt nem fogja észrevenni. Mikor eljut a tudatomig, hogy a segítségemre van szükség, azonnal eltűnik a szárnya szegett kismadár, akinek az imént a bőrébe bújtam, és előlép egy határozott fiatal lány. Azt mondják, ha dolgozom, teljesen megváltozom, hogy valami meghatározhatatlan erő vesz körül, mely a hétköznapokban nem szokott körbe lengeni. Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, ha gyógyításról van szó, mindennél magabiztosabb vagyok, és azonnal a beteg segítségére igyekszem. Első pillanatra nem vettem észre szegény fiúcskát, aki zsenge kora ellenére is majdnem olyan magam, mint én. Először csak a mély hang tulajdonosától jött zavaromra tudtam koncentrálni, de most, segítenem kell. Azonnal odalépek hozzájuk, és már teszem is a dolgom. Egy könnyed pálca mozdulat, és az ágy melletti fémlavór megtelik vízzel, melybe áztatom is bele, a mellém lebegett puha szivacsot. Rámosolygok a fiúra. - Szia – köszöntöm barátságosan – Hogy hívnak? Én Célia Carex vagyok. Miss. Lixfisenék dolga akadt, jelenleg én helyettesítem. – beszélek hozzá csilingelő hangommal, melyet sosem szerettem, mindig is túl gyerekesnek tartottam. És észre sem veszem mekkora hibát követtem el az azonnal bemutatkozással, hisz az öcsém ebbe az iskolába járt, ismerheti a tőlem nem messze álló férfi, akire eddig rá sem mertem nézni. Ha ismeri, a származását is tudhatja, és az én helyzetem ezekben a vészterhes időkben labilis. Közben pedig, már a langyos vízzel itatott szivacsot a fiú arcához emelem és finom és lassú mozdulatokkal lemosom róla a piszkot. Hogy meg tudjam vizsgálni, előtte le kell tisztítanom. Egyetlen pillantás elég volt, hogy tudjam korom van az arcán. - Mi történ? – teszem fel a kérdést, mikor már nagyjából végzek a tisztogatással. Nem látok komoly bajt a fiún, de vannak varázslatok vagy bájitalok, melyek nem feltétlenül okoznak felszíni sérülést, mégis károsak. Az előbbi kérdést viszont, immáron a tanár úrhoz intézem. Tudom, milyen kellemetlen lehet szegény fiúnak bevallania, hogy nem egészen professzora utasításait követte. Ráadásul lehet, hogy fogalma sincs, pontosan mit vétet, így célszerűbb, ha az válaszol, aki pontos válasszal szolgálhat. Most veszem csak jobban szemügyre a férfit. És ami első látásra megragad, a szeméből áradó aggodalom és szomorúság keveréke. És tudom, hogy nem ez a fiúcska váltotta ki ezeket, valami más, valami jóval komolyabb. Ez a férfi nem lehet az ellenségem. Akinek ilyen fájdalom sugárzik a tekintetéből, az nem lehet Halálfaló. És ettől a gondolattól kicsit megnyugszom. Hisz eddig folyamatosan ott motoszkált benne a félelem. - Bocsásson meg! – szólok megint csak hozzá – Még be sem mutatkoztam. Célia Carex vagyok, és ebben a kastélyban töltöm a gyakorlati időmet – magyarázom el a helyzetet. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Abigail Wolf - 2011. 07. 14. - 21:17:05 James 1997. november 1. délelőtt Nem lepődtem meg a kérdésén, hogy én mit csináltam tegnap, de nem is számítottam rá. Valahogy azt gondoltam, hogy végre nekem is megnyílik valamilyen szinten és elmondja, hogy mi történt vele és nem csak magával beszéli meg a történteket. De erre lehet, hogy egy kicsit várnom kell, addig is válaszolok inkább a kérdésére. Nem hiszem, hogy meg fogja lepni az, amit műveltünk ketten Gwennel, bár abban is biztos vagyok, hogy nem fog érte megdicsérni. De legalább épségben vagyok és a tegnap történtek után úgy gondolom, hogy ez fontosabb. Bár abba bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, hogyha részegen én is a halálfalók közé kerülök. Rossz még csak belegondolni is, szóval inkább hagyjuk az ilyen feltételezéseket, amúgy sincs túl jó kedvem, nem kellene még ilyen sötét gondolatokkal is tovább rombolni a hangulatomat. –Ööö, hogy mit csináltam tegnap. Nos, izé… ház az úgy volt, hogy –na mi lesz már Abigail! Így sosem térsz a lényegre! - lementünk Gwennel és jócskán a pohár fenekére néztünk azt hiszem. Utána meg elindultunk a Szellemszállásra, de mivel enyhén szólva bekészültünk így visszajöttünk a kastélyba. Talán ez volt a szerencsénk. A rövid gondolati síkon végigvezetett eszmefuttatásom eredményeképpen sikerült feltenni két igencsak sablonosnak tűnő kérdést. Most valahogy, legalábbis jelen pillanatban ennél kreatívabb kérdések nem igazán jutnak eszembe, ami betudható a csodálatosnak egyáltalán nem nevezhető másnaposságnak. Kellett nekem ennyit inni! Végül is kellett. Így könnyebbnek tűnt a kikapcsolódás, sokkal jobb mókának ígérkezett minden, és sokkal felszabadultabban tudtam viselkedni, de azért remélem, nem kell rászoknom az ivásra, ahhoz, hogy végre én is jól tudjam magam érezni a bőrömben. Mert azért valljuk be a másnap nagyon, de nagyon nem kellemes. De ez már megint késő bánat. Inkább a jelennel kellene foglalkozni. A bátyám válasza mosolyt csal az arcomra. Mondjuk egy ilyen enyhén szólva hülye kérdés után miért is vártam én normális választ? Jah persze, a páncélok visszavágnak az őket ért sérelmek miatt. Végül is, mennyivel szebben hangzik, mint az, hogy azok a szemét halálfalók támadták meg őket. Ezek a fránya páncélok… egyszer, még év elején megjártam velük, azóta nem nagyon szívlelem rozsdás barátainkat. –Jó, belátom, feltehettem volna értelmesebb kérdést is. Bocsi. – mondom. Majd a prófétát veszem kézbe, amit felém nyújt. Nem éppen bizalomgerjesztő képsorok, még akkor is, ha feltehetőleg a történtek jó részét elhallgatják az újságírók. Egyre inkább örülök annak, hogy én ezt a támadást megúsztam. Arra az oldalra lapozok, ami a tegnapi eseményeket taglalja, és csak bele-bele olvasok a sorokba, mert jobban érdekel, hogy mi történt Jamesszel, mint az újságcikk. Azt még később is elolvashatom. A próféta és annak tartalma onnantól kezdve még inkább hidegen hagy, hogy Jamie megszólal. Az újságot az ágy szélére csúsztatom, és a bátyámra nézek, aki egy kicsit szaggatottan beszél, feltehetőleg a sok szertől, amit beadtak neki, vagy az is elképzelhető, hogy nem szívesen beszél az egészről. Na de mindegy is, inkább rá figyelek, hiszen végre megtudhatom, hogy mi történt vele tegnap. Amikor meghallom Barbi nevét, akkor egy kicsit meglepődöm. A lány nem jött vissza erre a tanévre, így egy kicsit furcsállom, hogy ilyen közel merészkedett az iskolához, de ez nem az én dolgom. Lehet, hogy csak látni akarta a testvéremet, akkor pedig megértem, hogy a Samhainon kötött ki. Közben tovább folytatja a beszámolóját, és be kell, hogy valljam a páncélos sztori jobban tetszett, viszont ez a valóság. Pedig mennyivel jobb lenne a saját magunk által kreált fantáziavilágban élni... A pohárért nyúl, iszik, majd megkérdezi, hogy sokan vannak-e. A hozzám eljutott információmorzsák és a látottak alapján sajnos erre a kérdésre nem lehet nemmel válaszolni. – Sajnos igen. Dugig van az egész, és ha jól láttam még plusz ágyakat is hoztak ide, hogy mindenki elférjen. A javasasszonyok össze-vissza rohangálnak és próbálnak mindenkit ellátni. Durva. – az utolsó szót nem tudom, miért teszem még hozzá. Ez inkább csak olyan személyes megjegyzés, ami véletlenül kicsúszott, de most már mindegy. Mindeközben borzalmas hangok hallatszódnak a közeli ágytól, aminek hallatára végigfut a hideg a hátamon. Pokoli kínokat élhetnek át itt most egyesek, és nem szívesen lennék a helyükben. Ilyenkor csak az tud a fejemben járni, hogy hatalmas nagy mázlim van. Tudom ez önző gondolat, de mindenkinek a saját élete az elsődleges. Aztán egy másodpercnyi hatásszünet után bekattan valami. Barbi. Ő hozta el a kastélyig Jamest, eddig oké, de akkor ő most hol van? Itt nincs, ebben biztos vagyok, hiszen akkor feltehetőleg itt találtam volna őt is a bátyám ágyánál. Lelécelt volna? Megeshet, de legalább Jamest elhozta a kastély kapujáig, ezért azt hiszem, mind a ketten hálásak lehetünk. – Ha Barbi hozott fel a kapuig, akkor ő most hol van? Ő legalább szerencsésebb volt? –kérdezem tőle. Lehet, hogy egyikre sem tudja a választ, de ezek csak úgy kibuktak belőlem, egyszerűen nem bírtam magamban tartani. Ez van. De legalább értelmesebbek, mint az előzőek… bocsi, bocsi bocsi, hogy ilyen sokat kellett várni erre a gyatra fogalmazványra... Cím: Re: Gyengélkedő Írta: James Wolf - 2011. 07. 19. - 12:23:53 (http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/abby.png)
Abby mentegetőzős feleletét hallgatva csupán felvonom szemöldököm. Az aggódó bátyó arckifejezésem már rég kidobtam, vagy talán nem is volt sosem. Hiszen felesleges. Nem kezelhetem örökre gyerekként, habár még az, de akkor is csak egy év van köztünk. Nem apáskodhatok fölötte, mikor rohadtul nem érzem úgy, hogy kéne. Mikor még én is éretlenebb vagyok nála. Meg az ő élete, most mit szóljak bele? Én sem szeretem bevonni a családtagjaimat a magánéletembe, gondolom Abbs is így van vele. Meg addig jó, amíg nem tudom, hogy miket művel a tudtom nélkül. Nem érdekel. „James, téged semmi sem érdekel már, csak az olcsó halálfaló kurváid, akikkel kedvedre kényezteted magad. A barátaid ellen fordultál, mikor összeszűrted a levet velük. Ezek után mit vársz?” Fájdalmas szavak, s csak úgy égetnek, ahogyan emlékezetembe hasítanak. Nem szeretek az ilyen konfliktusokra emlékezni, mert tudom, hogy mind igazságtalan, és alaptalan. Vagyis nem, mert tényleg halálfalókkal barátkozom, de csakis önös érdekből. Ők ezt nem érthetik. Meg kell változnom, és ha ez azzal jár, hogy pár embert elveszítek, hát legyen, a cél magasabban áll ennél. Barbi nem szerette a jófiú énem. Elhagyott, nem is egyszer kinyilvánította, hogy nem, így meg kell változnom, rossznak kell lennem, hogy összejöhessünk. Talán ha én is meg leszek bélyegezve, elfogad. Talán akkor nem fog ott hagyni. Természetesen nem lepődök meg húgom válaszán. Mégis, mit várhattam? Én is ezt csináltam volna a helyében. Ha még meglennének a barátaim, valószínűleg mi is italozgatásra használtuk volna ki ezt az egész felhajtást, de hiába is agyalok ilyesmin. Nem így történt. Egy lusta bólintással nyugtázom meséjét, majd elfordítom fejem. Válaszol kérdésemre, s elhúzom szám. Most kifejezhetném nemtetszésem pár divatkapszulával, hogy például „Az nem jó.” vagy „ Ejha.” , de teljesen feleslegesnek érzem. Egyrészt, mert egyáltalán nem gondolok ilyesmikre, másrészt pedig sokkal inkább valami más foglalkoztat. - Van itt valaki, akivel jóban vagyunk? – habár a barátaim lemondtak rólam, fordítva ez nem igaz. Bennem még mindig él a remény, hogy egyszer újból barátoknak nevezhetjük egymást. Ijedt arcom láttán, azt hiszem Abby is tudhatja, hogy legszívesebben újra idehívnám a javasasszonyt, s kérnék még tőle egy adag gyógyszert, csak hogy velem hasonló ne fordulhasson elő. Elég szörnyű lenne, vagyis… totál beszarnék. Tutira. Hát még Abbs! - Barbi… - nem tudom, mit mondjak. Nem akarok a lányról beszélni, még neve említése is kellemetlen tőrként hatol szívembe. Egy ideig nem fogok neki megbocsátani. – Kit érdekel, mi van vele. – nyögöm keserűen, fejem félre döntöm a párnán, és érzem, hogy a gyógyszerek altató hatása hamarosan maga alá dönt. Eléggé el vagyok gyengülve, így nem csoda, csakhogy egyáltalán nem akarok aludni. Viszont akkor a saját kis világomba menekülhetnék… mennyire más lenne, mennyire szép. Magányos lennék, de jól érezném magam. Elmenekülhetnék a bajok elől, melyek igencsak felgyülemlettek. - Abby…- fordítom felé fejem, majd kicsit lejjebb csúszok az ágyban, hogy kényelmesebben feküdjek, habár ez a kötés miatt eléggé nehéz. – Légy szíves küldj már egy levelet a nagyinak, hogy ide ne jöjjön, mert rendben vagyok. Nincs szükségem arra, hogy végigsopánkodja az egész gyengélkedőt, és szerintem nekik sem. – bökök fejemmel oldalra, „lakótársaimra” célozva. Egy keserű kis mosolyt sikerül összehoznom, de csak pár pillanatra. Olyan, mintha az arcom zsibbadni kezdene. Mit adott ez a Pomfrey? Ez meg a másik, amiért gyűlölöm ezt a helyet. Nem tájékoztatnak, mivel kezelnek. Csak elvárják, hogy nyeljem az anyagot, mint kacsa a nokedlit, de hogy mivel tömnek, arról hallgatnak. Mi ez? Arcom kemény fintorba torzul, ahogyan újfent vállamba mar a fájdalom, ám ez minden eddiginél rosszabb. Mintha kezdeném kinőni a kötést, feszül, forrósodik. lehet, hogy csak a vérem érzem forrónak, nem tudom, de szörnyű. Nyögéseim is az átélt fájdalomról árulkodnak, s mikor csillapodik ez a „roham”, húgomra nézek. - Szólj Madame… - suttogom, elfehéredett arccal, de nem tudom befejezni, mert ekkor folytatódik. A forróság, a feszülés, olyan érzés, mintha erőszakkal húznák a bőröm, mintha nyúznának. A hirtelen jött fájdalomtól alig kapok levegőt, erről tudatosít a belső, szorító érzés, homlokomon izzadtságcseppek jelennek meg, ép kezemmel pedig az ágy vaskeretét markolom, reménykedve benne, hogy nem roppantom szét. Buta gondolat, már hogy roppanthatnám szét, de ez valahogy most nem igazán derít jobb kedvre. Iszonyúan fáj…! Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Abigail Wolf - 2011. 08. 12. - 19:51:52 James Nem nagyon reagál arra, hogy mivel is töltöttem el a Samhaint. Végül is nem sok köze van hozzá, mind a kettőnknek megvan a saját kis élete, és nem szólunk bele abba, hogy mit is kellene csinálnunk. Pedig néha rám férne, ha lenne valaki, aki jól seggberugdos, amikor éppenséggel valami orbitálisan nagy baromságot készülök megtenni, de ezt nem nagyon hangoztatom, elvégre vagyok már olyan nagy, hogy magam is el tudjam dönteni, hogy amit csinálok az jó vagy sem. Meg amúgy is, ki a fene akarná bevallani, hogy jól esne neki, hogyha valaki atyáskodna felette. Akkor már inkább elvagyok egyedül. Gyanítom, hogy ő is hasonlóképpen van ezzel, én meg eddig nem nagyon éreztem késztetést arra, hogy beleszóljak az ő életébe. Ő is békén hagy, én is békén hagyom őt és tádáám máris szent a családi béke. Pedig amilyen pletykák mostanában keringenek róla… ha ezeknek csak egy része is igaz, akkor tényleg ráférne egy alapos hátsófélen billentés. De egyelőre nem foglalkozok a róla terjengő, nagyon remélem, hogy csak kitalált, mendemondákkal. Most pedig nem hiszem, hogy itt lenne az ideje, hogy megvitassuk ezeket. Egyrészt nem hiszem, hogy olyan sok mindent elmondana, lehet, hogy még le is tagadná egy részét, másrészt nem itt a gyengélkedőn kell ezeket megbeszélni. Majd talán egyszer, egy későbbi időpontban visszatérek erre a témára, és veszem a bátorságot és rákérdezek. Addig viszont marad a remény, hogy tényleg csak kamu az, hogy halálfalókkal haverkodik. Máskülönben hatalmasat csalódnék benne, elvégre azoknak a kis senkiknek köszönhetjük, hogy a szüleink nem élnek. Remélem ez az ő fejében is ott motoszkál, és nem felejti el. A kérdésére nem igazán tudok válaszolni. Fogalmam sincs, hogy kik vannak még itt a gyengélkedőn, egyrészt az ágyak mind el vannak kerítve, másrészt egészen eddig a napomat az ágyamban töltöttem és azon voltam, hogy valahogy kipihenjem a tegnapot, így nem igazán jutottak el hozzám ilyen információmorzsák, hogy kik azok a szerencsétlenek, akik olyan sorsa jutottak, mint a bátyám és itt feküdnek valahol, valamelyik elfüggönyözött ágyban. – Megmondom őszintén, fogalmam sincs róla. Nem igazán jutottak el hozzám ilyen infók, meg addig nem is nagyon érdekelt, hogy kik vannak itt, amíg meg nem tudtam, hogy te is itt vagy. –válaszolom végül. Úgy tűnik az előbb hallott rémes hangoktól végigfutott rajta az ijedség, amit meg is tudok érteni, elvégre akár ő is szenvedhetne hasonlóképpen. De szerencsére ő azért nincs annyira szar állapotban, azt leszámítva, hogy egy jó darab hiányzik a vállából. Az általam felvetett Barbis témát elég gyorsan elintézi, mindössze egy mondatot szán a lányra. Nem akar róla beszélni, szóval kénytelen vagyok venni a lapot és nem feszegetni tovább a témát. Pedig lenne még jó néhány kérdésem, amit feltennék, de elég csak ránéznem Jamie arcára és látom jobb, ha inkább békén hagyom. Így is szenved, nem hiszem, hogy kell még hozzá az én segítségem is. Ezért nem reagálok semmit sem, nem sok értelme lenne megszólalnom, úgy sem tudnék értelmest mondani. - Nyugodj meg a levél el lesz intézve. Nekem sincs kedvem a nagyi szörnyülködéseit hallgatni, és igazad van, szerintem a többiek sem értékelnék. – Mindenkinek addig jó, amíg a nagyi be nem teszi a lábát ide. Neki az a jó, hogyha nem látja az unokáját ilyen pocsék állapotban, minket pedig azáltal, hogy nem jön ide, megkímél egy kínos látogatástól. Aggódjon csak otthon ülve és fárassza a környéken lakókat. Amúgy sincs sok kedvem a nagyi társaságához, így természetes, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy még véletlenül se keveredjen a kastély közelébe. Aztán egyszer csak minden megváltozik. Arcán fájdalom jelenik meg, ami minden csak nem éppen bíztató jel. Nem is tudom, hogy hirtelen mihez kezdjek. Rossz még csak nézni is, hogy a testvérem itt fekszik és pokolian szenved. Baszki… össze kell magam szedni, nekem most nagyon, de nagyon nem szabad beparáznom, pedig szívem szerint azt tenném. A szavai zökkentenek ki, de mire kinyögné, hogy mit is akar, addigra újra kezdődik az egész. Bassza meg! Most mégis mi a fenét csináljak? Ha csak ülök itt leblokkolva, azzal nem sokra megyünk, és persze Jamienek sem lesz jobb. A legjobb az lenne, ha most azonnal felpattannék innen és előkeríteném Madame Promfrey-t, vagy bárki mást, aki legalább egy hajszálnyira is ért a gyógyításhoz. – Bírd ki egy kicsit. Keresek valakit, aki tud segíteni. – mondom, majd meg sem várva a reakcióját felpattanok az ágyról, amin még én magam is meglepődöm, majd amilyen gyorsan csak tudok, elindulok szólni valakinek. Kilépve a bátyámtól ijesztő kép fogad. Amikor jöttem nem nagyon néztem körül, fel sem fogtam igazán, hogy a teremben micsoda káosz uralkodik. Néhányan kötésekkel borítva üldögélnek a székeken, gondolom mind arra várnak, hogy végre valaki velük is foglalkozzon. Egy másik paravánnál szintén hatalmas a forgolódás, feltehetőleg az előbbi ijesztő hang is onnan jött. De most nem a nézelődésnek van itt az ideje, valakit muszáj keresnem, bárki jó, aki csak egy kicsit is konyít a gyógyításhoz, csak segítsen már. Annyira sikerül kivonni magam a külvilágból, hogy majdnem beleszaladok néhány emberbe, a majdnem ütközések következtében pedig végre megtalálom azt, akit keresek. Vagyis remélem, hogy ő lesz az, és eddig minden jel arra utal, hogy ő lesz a keresett célszemély, vagy ha nem akkor is jó lesz. Olyan göncben van, mint az a nő akitől az elején kértem segítséget innen pedig egyszerűen következik számomra, hogy ő megfelel a keresési kritériumoknak. Veszek egy nagy levegőt és egy bizonytalan hangon megszólalok. – Elnézést kérem. – mire megfordul és rám néz. Remélem, nem lövök mellé és ő is tud segíteni. – A bátyám rosszabbul van, és gyógyítóra lenne szüksége. – nézek rá kétségbeesetten és remélem, hogy van annyira jófej, hogy hajlandó lesz segíteni. Ha meg nem akkor bekaphatja. Úgy látszik, hogy a szitkokra nem lesz szükség, bólint, és máris arról érdeklődik merre is van Jamie. – Köszönöm. – suttogom alig hallhatóan, majd megindulok az utolsó pavilon felé, ahol a testvérem fekszik. Kitartás James, mindjárt jön a felmentő sereg… Cím: Re: Gyengélkedő Írta: James Wolf - 2011. 10. 17. - 09:29:27 (http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/abby.png)
Nem igazán érzékelek semmit, a külvilág mintha egy nyisszantással vágta volna el magát tőlem. A hangok egyszerre elmosódottak lettek, a fények összevisszaságba burkolóztak, s egy csomó fekete folt jelent meg mindenfelé, miközben szemeim összeszűkültek a vállamat kínzó, gyötrelmes fájdalomtól. Lábaim megfeszültek, s másik kezem erősen szorította az ágy szélét. Bármi, csak enyhüljön ez az elviselhetetlen, felemésztő kín! Halk, fájdalomnyögéseim nem hiszem, hogy bárki is meghallotta volna, azt sem tudok, Abby még itt van- e, az én csöppnyi lakosztályomban. Az aprócska, földi poklomban, hol most mindent körbevettek a gusztustalan lángok, és minden felforrósodva, megerősödve hatott rám, mégis teljesen olyan volt, mintha valahol máshol fetrengtem volna. Legszívesebben letéptem volna magamról a gyűlölt, gyengélkedős ruhát, de jelen pillanatban aligha lett volna erőm egy ilyen mozdulathoz. A fájdalom ingadozott testemben, volt, hogy jobban fájt, volt, hogy nem is igazán tudtam magamról, és voltak pillanatok, mikor minden teljesen elsötétült. Nem tudom, a kimerültség tehette-e, vagy a fájdalom, vagy a gyógyszerek, de mintha azokra a percekre az álmok közé menekült volna testem. Én pedig csak rimánkodni tudtam, hogy had mehessek vissza, hiszen ott annyira könnyű volt elviselni ezt az egészet! Nem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas, és hosszadalmas folyamat lesz a hús visszanövesztése. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg húgom távol volt. Igazából nem vettem észre, mikor távozott, így pontosan aligha tudnám megmondani, meddig tartott, de nekem óráknak tűnt, nem pedig perceknek, ahogyan azt sejtettem, hogy volt. Az sem tűnt fel, amikor bejött. Lehet, hogy épp aludtam, vagy valami, csak arra eszméltem fel, mikor a sötét hajú nő mellé lép, és gyorsan leellenőriz mindent. Elég homályosan láttam az arcát, így nem tudtam megmondani ki az, csak sejthettem, hogy gyógyító. - Minden rendben van. Csak a gyógyszerek miatt vannak fájdalmai, de úgy látom elég altatót kapott. Mindjárt elalszik és aztán jobb lesz neki. – hangja szépen csengett, s hallottam, igaz gyengébben, de hallottam az összekoccanó üvegek zaját, ahogyan megnézte, milyen gyógyszerekkel kezelnek. – Nyugodjon meg Miss Wolf, a bátyja hamarosan jobban lesz. Ha tehettem volna, felsóhajtottam volna, de a fájdalom kezdett csillapodni, ahogyan az egész kezdett egyre álomszerűbbnek tűnni. A dolgok elhomályosodtak, s alig tudtam nyitva tartani szemeim, holott már abban sem voltam teljesen biztos, hogy még nyitva vannak. Szerettem volna elköszönni Abbytől, vagy csak megköszönni neki, hogy benézett, ám ahogy az lenni szokott, az álom olyan gyorsan nyomott el, hogy szinte észre sem vettem. köszönöm a játékot! Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Abigail Wolf - 2011. 11. 20. - 11:41:18 James '97. november 1. délkörül Csigalassúsággal teltek a másodpercek, amíg a nő a bátyámat vizsgálgatta. Próbálok nyugton maradni, de ez elég nagy erőfeszítésembe kerül. Az aggódás, a nyugtalanság és idegesség kellemetlen egyveleg uralkodik rajtam. Talán mégis csak az lenne a legjobb és legokosabb döntés, hogy ha én szépen csöndben a falnak támaszkodva megvárnám, amíg végez a gyógyító. Egyszerűen rossz nézni már azt is, ahogy a bátyám ott fekszik azon az ágyon. Miért pont ő? Annyi ember van még a világon, ráadásul néhányan közülük sokkal jobban megérdemelnének egy hasonló fájdalmakkal járó sérülést. De a férgek valahogy mindig megússzák az ilyet… Az elmélkedésemből, ami kezdett egyre brutálisabbá válni, végül a nő zökkentett ki. Próbál nyugodt hangon beszélni és megnyugtatni, de hiába a próbálkozása, teljes sikert nem fog vele elérni. Viszont a próbálkozása mindenképpen értékelendő. Na meg köszönettel is tartozok neki, hogy egyáltalán hajlandó volt utánam jönni és foglalkozott vele, még hogyha igazából sok mindent nem is csinált – lehet, hogy nem is tudott volna ennél több mindent tenni az ügy érdekében. – Remélem is. – szólalok meg még mindig erőtlen hangon. – Még egyszer köszönöm. – Ezt már valamennyivel magabiztosabban mondom, de azért még ezen is érezni lehet a bizonytalanságot. Miután a nő idebenn végzett kiment, és újra kettesben maradtam Jamievel. Egy darabig, talán percekig, még ott álltam a falnál és csak némán figyeltem őt. Nem úgy tűnt, mint aki egyhamar újra magához fog térni, de nem volt szívem itt hagyni egyedül. Viszont annak sincs sok értelme, hogy itt dekkoljak és várjam a csodát, ami reményeim szerint egyszer majd csak bekövetkezik. Talán mégiscsak az lenne a legjobb, ha most én is elmennék. Nekem is szenvedés, bár ez nem olyan mértékű, mint az övé, és talán nekem is könnyebb, hogyha az elkövetkezendő pár órát nem itt töltöm. Lehet, hogy valamelyik okoskodó gyógyító amúgy is elküldene, szóval most jó fej leszek és megspórolok nekik ennyit. - Kitartás tesó. – suttogom, majd hátat fordítok neki és elsétálok olyan észrevétlenül amennyire csak tudok. Köszönöm szépen a játékot! (: Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Cellar Door - 2012. 08. 06. - 01:20:59 Sache - Futhatssssz, de el nem szökhetssz! - Sziszegte a mögötte száguldó nő, majd eszelős kacajra fakadt, mint akit valóban mulattat ez a sok sz betű. Röptében sűrű, feketén gomolygó füstcsóvát húzott maga után, magasra fröcskölte a tintaszínű vizet. Olyan robajjal siklott be a szűk oldaljáratba, hogy beleremegtek a falak! Ő meg csak futott, csak futott, el egy rövid lábú kölyök mellett, aki térdig süppedt a mocsokba, el egy lány mellett, akit úgy kellett lelöknie a lépcsőről, ha időben fel akart jutni az ajtóhoz, aztán feltépte, és izomból bevágta maga után. Zihált. Azt a bizonyos helyet kereste, ahol majd biztonságban lesz, a termet, amin keresztül feljut a felszínre, de sötét lett. - Itt repül a kismadár! - Kacarászott odakint a dögre vágyó nőszemély, aztán vörös fény lobbant, Cellar pedig... váratlanul oldalra fordult az ágyon, és remegő kezekkel rácsba kapaszkodva a földre köpött; pontosan a tiszta padlóra plottyanó, nedves rongy mellé, ami eddig a homlokát hűtötte. Még nem nyitotta fel a szemeit, csak zihált és reszketett, mint aki komolyan fontolgatja, hogy valami egyebet is utána küld. Egy darabig még így malmozott magában, mélyeket szuszogott, és próbált megnyugodni. Jól van... Semmi gáz... - Fahéjas szilvapuding, fahéjas szilvapuding, fahéjas szilvapuding... - Mantrázta maga elé alig hallhatóan, míg a lepedőt gyürmölve nagy műgonddal visszaengedte a fejét a tiszta szagú párnára. Mivel ettől az émelyítően édes gondolattól sem sikerült elhánynia magát, úgy saccolta, bent marad. Már ami a kukacos almát meg a lopott hamburgert illeti. Ő viszont... Hol is? Megkockáztatta kinyitni a szemeit, bár még hunyorognia kellett a fényben. Egyáltalán nem volt ismerős a hely, az ágya mellett várakozó srácot viszont mintha ismerné. Néhány másodperc hatásszünetnek címzett idő, míg tudatosul benne a nagy miafrász, majd: MI?! A ROXFORT?! Úgy vágódott ülésbe, mint akit rugók löknek, de félúton meg is kellett támasztania a hátát, nehogy visszarogyjon. - Á-á-á-ááh...! - Mély levegő, kifúúj. - Mi a fene történt? Miért vagyok itt? Hunyorog, hunyorog, de ha már eddig eljutott, némi erőlködés árán csak ülésbe küzdi magát. Fogalma sincs, mi ez az egész, de ha erőszakkal hozták vissza, akkor minél hamarabb le kell lécelnie, mielőtt kiszabhatják rá azt a hírhedt büntetést. - TE miért vagy itt, mit akarsz?! Tiszta sor. Megbízott bébicsősz, aki majd szól, ha jöhetnek nyúzni! Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2012. 08. 06. - 02:47:49 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/Nvtedlen-12.png) *Minden olyan szépen indult, de ami olyan szépen indul, annak mindenképpen jó vége kell, hogy legyen, legalábbis a tündérmesék világában valahogy ennek így lett volna értelme, és így lett volna rendjén. Sajnos a tündérmesék világa úgy látszik jelen pillanatban nem volt hajlandó állást foglalni az ügyükbe, és inkább a tartózkodást választotta. Sacheverell mélységesen fel volt háborodva, és szörnyen csalódott ily módon a világban. Időre lett volna szüksége, még egy kis időre, mielőtt Cellar elméjét tisztára törli egy közel sem tündéri kéz. Vagy éppen nagyon is tündéri? Nézőpont kérdése. Ő, a maga részéről egyáltalán nem volt meglepődve azon, hogy a fiú nyugtalanul megráng álmában. Teljesen normális volt azok után, amiket műveltek, még ha őt nem is faggatta különösebben senki, és a látszat ellenére amúgy is remek titoktartó volt. Megpróbálták ugyan kiküldeni a gyengélkedőről, hogy a fiú, akihez korábban ő maga hívta a tanárokat, hogy segítsenek rajta, rendesen tudjon pihenni, de valahogy újra ide került az ágy szélére. Szombat volt, végül is, órára amúgy sem kellett mennie, és jó lesz, ha lesz valaki Cellar mellett, aki olyan speciális. Megcsóválta a fejét rosszallóan. Csúnya dolog így beskatulyázni az embert, csak azért, meg vannak furcsa dolgai, amikre nehéz varázslóként magyarázatot találni, de végül úgyis kénytelen elfogadni az ember. Igazán nem való, hogy kihagyják a legjobb dolgokból, hiszen úgysem lesz belőle közös emlék, élmény. Ezt ő teljes mértékben tolerálni tudta, kis mosollyal, hiszen minden nap új kalandot jelentett, attól függően, hogyan mutatkozott be. Ez egy lehetőség. Egy adottság. De azért, kellett volna egy kicsit több idő a tegnapban. Nagyot sóhajtott, elfordította a fejét egy kissé a fiú arcáról, a vendégszéken üldögélve az ölébe vette Absinthet és lágyan, halkan dúdolni kezdett.* - ...”feelin’ cozy, rats in the cellar, cheeks are rosy, skin’s turning yellow”...-*de a hang azonnal a torkára forrt, ahogy a fiú megmoccant végre, lendületesen felé kapott, mintha csak sejtené, hogy ő, Sache, kék szemével, hátrakötött hajával, kivételesen rendezett talárjával, zöld patkányával, és mindenképpen leginkább megszeppentnek jellemezhető tekintetével együtt nem egy ártatlan bárány, aki csak vigyázza az álmát. Végül, szerencsére, csak a rácsra markoltak az ujjak, a szemek hunyva maradtak, a köpés mellé ment. Örömmel vigyorodott, hát mégis vannak még tündérek, akik vigyáznak rájuk.* - Csak néhány cukorka van nálam, de a vacsoránál biztos találsz majd-*biztatja naivan az édesség felemlegetésére, bár így hirtelen nem futott össze a szájában a nyál tőle, barátságosan hunyorgott rá a fiúra, miután az végre rányitotta a szemeit a világra, és meg is rémült tőle rendesen. Megcsóválta a fejét, de csak rutinosan, amíg Cellar a Hollóhát házban vészelte át a Mardekár eláztatását, addig volt alkalma látni, hogy a barátai miként cselekszenek, sőt, egy óvatlan pillanatban még a cetlire írt szöveget is elolvashatta, nem mintha az lett volna a hónap legnagyobb rejtélye, de számára egy külön kalandot jelentett.* - Ne ess pánikba. Jah nem, ez a második sor-*mosolygott, igazán érdekesnek találta a felkelés motívumát még mindig, lehajolt a borogatást, a fürgén rászökkenő zöld patkánnyal együtt nyújtotta vissza szórakozottan, egyszersmind a kezét is nyújtotta, hogy meg tudjon kapaszkodni a kényelmes üldögéléshez. Azokkal a sebekkel a hasán! Bár igaz, a Madame összeforrasztotta a bőrt és a húst a megvadult vadállat támadásának vélt karcolásokon, bár azok jellege nem mindenhol igazolták a hipotézist, de mit lehetett tenni, Sacheverell semmiről se tudott, Cellar meg hát... speciális.* - Az első az lenne, ha itt lenne a papír, amit írtál magadnak, hogy egynapos memóriád van, a második az, hogy ne ess pánikba, és hol a pálcát és a naplód. A naplód gondolom a hálóban van, a pálcád viszont itt. Örülök, hogy jobban vagy-*biztató, barátságos, aggódó kis mosolyába vegyül némi bűntudat, olyképpen, mint aminek küzdenie kell a létezéséért.* - Sacheverell vagyok, a nevemet általában tudni szoktad, 5 éve együtt járunk a Roxfortban, csak más házba. Azért vagy itt, mert baleset ért. Kész szerencse, hogy nem sérültél meg jobban. Szerinted fél napos memóriával is lehet élni? -*vetődik fel a komoly kérdés benne, okosan csillogó szemeit a fiúra függeszti.* - Azt hiszem, azt mondták, hogy holnapig itt kell maradnod, de ebben nem vagyok egészen biztos. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Cellar Door - 2012. 08. 06. - 13:39:53 Sache Milyen második sor...? Cellar arcára egy művész sem festhetett volna töményebb értetlenséget. A srác össze-vissza beszél, ráadásul mintha még jól is érezné magát ebben a helyzetben, cseppet sem tűnik leharcoltnak vagy megviseltnek, szóval vagy agymosott, vagy kém. Vagy agymosott kém. Azért vonakodva bár, de elfogadja a kinyújtott kezet, hogy feljebb húzhassa magát (így mégsem tűnhet olyan elesettnek), a patkányt és a borogatást viszont köszöni, nem kéri, félretolja őket az orra elől. - Miről beszélsz? - Azonnal kattogni kezd az űzöttek logikája: Előbb jön a megfélemlítés, aztán a gúnyos "Ne ess pánikba!", csak elrontotta. Baromi hatásos... Igyekszik cinikusan hozzáállni a helyzethez, mégis azon kapja magát, hogy fel-alá futkározik a hátán a hideg. És hogy rohadtul fáj mindene. Nem is akar már ülni, de ha egyszer feltolta magát, hát nem szenvedi végig a procedúrát visszafelé; meg aztán büszkeség is van a világon, na. Katona dolog. Az elkövetkezők viszont már egyáltalán nem minősülnek annak. - Te most szórakozol velem?... - Kérdi érdekesen összevont szemöldökökkel. Amúgy is sápadt arcából csak tovább menekülnek a színek, a pillantása szkeptikus. Egy darabig még a másikra mered, mintha azon tanakodna, mennyire lehet veszélyes az őrülete, aztán szorgalmasan nekiáll bárki más emberfia után kutatni a tekintetével, aki megszabadíthatja tőle. Madame Pomfrey? - Aha, tuti nem maradok itt holnapig, erre akár mérget is vehetsz... - Mormolja maga elé közben csak úgy foghegyről, nem túl hangosan azért, nehogy felpiszkálja az alvó oroszlánt. Éhesnek érzi magát és hülyére vettnek, de ahhoz még közel sem elég nyomorultnak, hogy csak úgy malmozva bevárja a Büntető Brigádot. A Kínokkínjának Kígyónyelvű Követeit. Nem, ő nem lesz a KKK példát demonstráló konca. Ettől az elhatározástól fűtve aztán félrehajtja a takaróját, és azzal a lendülettel ki is ül az ágy szélére, ami nem, a legkevésbé sem esik jól. Nem úgy, mint ő teszi majd, ha megpróbál felállni. - Kérem a pálcám. - Nem viccel, a gyomra öklömnyire szorul az elfojtott indulattól. Ő is örül, hogy jobban van, hát persze, örömtáncot is lejtene, ha tudná, hogyan kell, azt azonban leshetik, hogy kiszolgáltatja magát. Még hogy egy napos memória... Nagy duma! - És nem tudom, mivel tömték tele a fejed, de a memóriámnak semmi baja. Ismerlek téged, Sacheverell d'Espèrey - hadarja idegesen, miközben azon izgul, hogy csak ne akadjon bele a nyelve Sache nevébe, és vádlón a fiúra mutat -, és a patkányodat is, és azt is pontosan tudom, mi történt velem tegnap, és marhára nem baleset volt. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2012. 08. 06. - 16:32:46 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/Nvtedlen-12.png) *Pislog néhányat, egészen lassan, megfontoltan, miközben realizálja, hogy valahol elszúrta a dolgokat. A hálóteremben mindig olyan könnyűnek látszott, amikor a másik srác csinálta, de hát ez a különbség köztük, neki ez az első ébresztése, annak minden különlegességével együtt. Elvigyorodik lassan. Legközelebb jobban sikerül, csak egy nap, és újra próbálhatja, ez rettentően izgalmas. Persze, nem szabad ezzel visszaélni. Nem szabad. Nem szabad. A betanult erkölcsiség bizonytalanul ismételgeti egyre inkább elvékonyuló hangon, de a fiú hallgat is rá, amennyire tőle telik szelíden néz, barátságosan húzta fel ülésbe, és vette a patkányát vissza az ölébe, noha az fényes gombszemeivel szinte rajongó érdeklődéssel figyelte Cellart.* - Hm-hm, jobban szokott menni, amikor a naplód a közelben van, gondolom, most extrán bizonytalan vagy, de ne aggódj-*valóban remekül érzi magát, szinte csiripel, könnyedén fecseg, mint akinek nem árthat senki és nem kell tartania senkitől, legyen az halálfaló, vagy csak egy szigorú tanár.* - Nem-nem, Hollóhátas becsület szavamra mondom, hogy a humorérzékem olyan értethetetlen, hogy fel sem merülne benned a szórakozás lehetősége, hogyha használnám, egyszerűen csak néznél rám hülyén és értetlenül-*mint most? Neeem, most nem vigyorog Sacheverell, nem kacagja ki a másikat, biztos, hogy nincs humoránál.* - Szóóóval, ha nem maradsz itt holnapig, én nem bánom, bár aligha vagyok ebben kompetens, de ha gondolod, lekísérlek a Mardekárhoz, ott biztos megtalálod majd a naplód, és minden tiszta és világos lesz-*ő a maga részéről egyáltalán nem fél lemenni oda a pincefolyosókhoz, játékosan babrál az ujján a gyűrűvel.* - Amúgy február van, és már két hónapja itt vagy az iskolában így-*megszemléli az ágy szélére ülést, a talárja egy másik széken van, ott előtte, kicsit mellette,a pálcáért viszont felkel Sache, és az éjjeliszekrény mélyéről veszi elő, mintha csak ő maga dugta volna oda, elvégre ki tudja, mikor téved erre valaki, aki esetleg heccből ledugná.* - Parancsolj-*egy percig sem habozik átadni a kőrist, a patkányt közben nemes egyszerűséggel zsebre vágta, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, kicsit megszeppenten húzódik odébb a vádló hangsúly nyomatékától, behúzza a nyakát is.* - Ne zaklasd fel magad, és beszélj halkabban, mert ha a Madame megsejti, hogy el akarsz menni, biztos előtámad, és az ágyhoz kötöz, vagy valami ilyesmi. Amire te emlékszel az az, amiről álmodtál? Jó élénken álmodsz. Na az még decemberben volt. Ha arra emlékszel, emlékezned kell arra is, hogy december volt, tehát ha most február van, akkor engem igazol-*a vaslogika és az ő könyörtelensége, mindazonáltal egy kissé megenyhül a tekintete, ahogy a fiúra néz. Biztos nagyon rémült.* - Sérüléseid voltak, lehet, hogy nem kellene még felkelned. Szívesen elmennék a naplódért, de hát nem jutok be a pincébe, annyira ügyes én sem vagyok. Viszont beszélnünk kell majd. Hagytam nálad valamit tegnap. Tudom, nem emlékszel-*legyint, apróság.* Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Cellar Door - 2012. 08. 06. - 23:05:58 Sache Nagyon a nyelve hegyén van, hogy felvilágosítsa a srácot, miszerint ő, Cellar Door, soha életében nem vezetett még naplót. Unalmas és hosszadalmas, ráadásul totál felesleges is. Nem, a naplóírást határozottan nem neki találták ki, mégsem tudja félbeszakítani a másikat, mert az csak beszél és beszél és beszél, mintha nem is ebben a tér-idő pillanatban létezne. Mindezt pedig olyan könnyed derűvel teszi, hogy a mardekáros lassan kezd elbizonytalanodni. Végülis... fürkészi a békés, barátságos arcot ...határeset. Az ugyan meg sem fordul a fejében, hogy kettejük közül ő volna az elmeroggyant, de a képzeletbeli "Vigyázat, veszélyes!" táblát azért leakasztja a srác nyakából. Határozottan a békés fura bogarak közé tartozhat inkább, akik a maguk érthetetlen módján olyan dolgokon és helyzeteken akarnak segíteni, amiken nem kell, és úgy, hogy az ember szándékosan zavarba jöjjön tőle. Ilyenek a muglik közt kéregető lábanincs, pokrócon gubbasztó hajléktalanok is, akik szerint mindenkinek hatalmas szüksége van az életbölcsességeikre (persze némi apró fejében), és akik előszeretettel felkelnek és átcaplatnak egy forró kis meggypáleszre a szemközti közértbe, ha elzsibbadt a lábfejük. Cellar határozottan hülyén és értetlenül néz. Arra vár, hogy mikor nyögi be a másik, hogy csak viccelt, végül mégsem bírja ki a poénig, elröhögi magát. Kínlódva, kényelmetlenül. - Február. - Szuszogja kicsit meggörnyedve, miközben átkarolja a saját hasát. Egy kicsit őszintén meglepődik azon, hogy ilyen simán visszakapja a pálcáját. Most már komolyan figyel, és nem is rosszul, helyből magas vérnyomásúra döbben még vagy kétszer. - Mi...? Honnan... De hát... - Igyekszik valahogy szavakba önteni a félelmét, de nem sikerül. Helyette újabb támadást indít a vaslogika ellen. - És azt mi igazolja, hogy február van? - Kérdi gúnyosan, önelégült vigyorral a képén. - Hm? - Még a szemöldökeit is a magasba rántja, annyira hallani akarja a cáfolatot vagy a megadást. Ez az egész kezdi komolyan idegesíteni. Naplók, hónapok, az álmai, gyakorlatilag minden lapja kiteregetve hever előtte a szanaszét gyűrt, valaha keményre vasalt ágyneműn, és nem tudja, hogy kerültek oda. Meg mik a szabályok. Mi értelme ennek az egésznek? Ki az osztó? (Jó lenne tudni, csak hogy alaposan orrba vágja az illetőt.) - Figyelj... Kedves tőled, hogy segíteni akarsz, meg minden, és a világért sem akarlak megbántani, de mi tegnap nem találkoztunk. Akárhol vesztetted el a micsodádat, egész biztosan nem nálam van. Na... Segíts felkelni. - Oké, említettem, hogy büszkeség is van a világon. Büszkeség épp teaszünetet tart, így Cellar sajgó teste igényelhet egy kis segítséget a felkeléshez, hogy aztán több energiája maradjon majd a futásra. - Nyugodtan kibökhetnéd, hogy meglopnád az egyik háztársamat, vagy bele vagy zúgva valakibe, nem értem, minek kell ekkora humbugot szőni köré... - Próbál azért megértő lenni, bár iciripiciri sikerrel. Ha február van... akkor milyen sérülések? Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2012. 08. 07. - 02:18:24 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/Nvtedlen-12.png) *Peregnek a szavai rendesen, ha máshonnan nem, a fiú arcáról leolvashatja, hogy bizony-bizony szerinte is kicsit sokat beszél, de hát, ezen ne múljon senki boldogsága, hallgatni is nagyon tud, ha kell, de egyelőre olybá fest, bőségesen kell még beszélnie, győzködnie, valahogy leigazolni a az összes lehetséges módon azt a februárt. Szélesen elvigyorodik, kékes szeme felragyog, elfogadta a kihívást, ahogy meghallotta a kérdést. Sokat ugyan nem felelhet rá, de azért megpróbálja.* - Biztos van valami időjelző bűbáj, bár most így hirtelen nem jut eszembe, a varázspálcádban mindig megbízhatsz, aztááán, elvezethetlek valakihez, akinek elhiszed, vagy írunk egy levelet a Minisztériumba, bagolypostával hamar megfordul, hogy igazolják, hogy milyen hónap van, vaaaagy, megkérdezed a naplót. Csudálatos jószág-*lelkesedik minden iránt, ami varázslatos, márpedig egy unalmas firkálgatásos füzetke biztos nem csigázná ennyire fel.* - De persze sohse tudtam belenézni vagy hallgatózni, amikor ott voltál nálunk a Hollóhátban, tudod, ööö, nem tudod, de ezt bárkitől megkérdezheted, volt egy kis gebasz a mardekár hálóval, ezért nálunk aludtak néhány, képzeld, Lamartin is, összevarrta Neehill száját-*újságolja a híreket csevegő hangon, amennyire csak tőle telik röviden és kurtán, tehát terjengősen és teljesen érthetetlenül. Tényleg nem látszik veszélyesnek. Még a pálcát is kiadta a kezéből, ami pedig potenciális támadás és ellentámadás eszköze lehetne, de az ő meglátásban nincs félnivalója Cellartól, ha pedig lenne, nos, arra is biztosan kitalálna valamit. Különben is, ha már megnevetette, akkor, szerinte legalábbis a mai napra minimum barátok.* - Nem bántasz meg, akár vehetjük úgy, hogy tegnap nem találkoztunk, a naplódban sincs benne-*van valami embertelen ebben a derűben, amivel mondja, a hangja egy pillanatra megkomolyodik, mélyebb tónust kap, elégedett, számító.* - Ha neked úgy kényelmesebb vehetjük így, de ne vádolj elvesztéssel vagy tolvajlással-*egészen kizökken önmagából, miközben felkel, a karját nyújtja, alacsony, de szívós, erős fiú, biztos támasz addig, amíg Cellar megtalálja a maga egyensúlyát a lábán, nem csinál ebből ő büszkeségi kérdést, nem simogatja a saját egóját azzal, hogy segíthet a fiúnak.* - Korán van még, hamarosan mindent megértesz, gondolom, és akkor megpróbálhatom elmagyarázni mit is keress. Hogy van a hasad? A néni begyógyított-*a sóhaja, amivel ezt megállapítja nem csak fájdalmas, de egyenesen olyan, mintha az életműve veszett volna oda.* Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Cellar Door - 2012. 08. 08. - 17:34:44 Sache Cellar kinyitja a száját, ám amíg ő levegőt vesz, hogy belekezdjen a "Baszki, mondom, hogy nincs naplóm!" című visszakozásba, a hollóhátas újult lendülettel folytatja a szövegelést. Ilyen nincs... Forgatja meg a szemeit nyűgösen, de figyel. Igen, a bűbáj nem lenne rossz ötlet, ha ismerne ilyesmit, de hát ki nézegeti manapság, hogy milyen hónap van? Mindenki tudja, hogy december. Már épp kezdi a fejébe venni, hogy hagyja, had legyen meg a másik boldogsága, BESZÉLJEN!, ám azon, hogy a Mardekár ház lakóit szétosztották a többi ház között, és ők egy hálókörletben tanyáztak a hollósokkal, na azt már senki ne akarja bebeszélni neki! Most komolyan. A Mardekár. A Hollóhátban? Meg a Hugrabugban? Hú, a nagyszájú griffendéleseket nem is említve! - Várj. Mömömömö-mi? - Szakítja félbe keményen, összehúzott szemekkel, mert azért a mókának is van határa. Mikor újra megszólal, a hangja megrovó és gúnyos, amolyan utolsó figyelmeztetés ízű. - Lehet, hogy helyet kéne cserélnünk; szerintem neked nagyobb szükséged van Madame Pomfrey-re, mint nekem. Még hogy egy hálóban... Hehh. - Felröhög. Örömtelenül és röviden. - Örülhetsz, hogy nem mást találtál be ezzel a mesével, mert csúnya vége lenne. Amúgy mennyiben fogadtatok? Felteszem, nem a magad örömére próbálod megetetni velem a hülyeséget - mosolyog, mint a koncra váró róka, a pillantása viszont szúrós marad -, és a saját érdekedben is jobban teszed, ha most erre rábólintasz... Ő úgy gondolta, ezzel pontot is rakhatnak az ügy végére. Néhány knútért, galleonért vagy csokibékáért elég meredek olyan dolgokat állítani egy embernek, hogy nem emlékszik az elmúlt két hónapra. - Hhhajjjjj.... - na ez a sóhajtás beillik egy rekedt hörgésnek is - Ne kezdd már megint! Mondtam már, hogy nem vezetek naplót! - csattan fel hangosan, majd lendületesen felpattan az ágyról. Egy másodperc sem kell hozzá, hogy eltorzuljon az arca, és Sache válla után nyúljon. Elfogja a hányinger. Egy pillanatra lehunyja a szemeit, és csak a légzésére figyel, miközben az ujjai akaratlanul is a hasára borulnak, mintha védeni akarná. A zöld póló még kissé nyirkos a lázálomtól. A hangszín változásától szégyenszemre kirázza a hideg. Megdermed. Először csak maga elé mered egy pontra, némán szuszog, aztán sötét pillantást vet a kapaszkodójára, és egy halk nyögés kíséretében úgy ahogy kiegyenesedik. Innen pillant le rá, az arca még sápadt, betegen fénylik a verejtéktől. - Kurva vicces. - Vág vissza morózusan. Azért gyorsan a barna farmer anyagába törli a kezét - sutyiban, mert ő nem ijedt meg, csak simán szarul érzi magát -, majd némi ügyetlenkedés árán visszabújik a talárjába. - Fáj. - ismeri el valamivel hűvösebben, miközben elrakja a pálcáját, és kifelé indul. Menet közben igyekszik többé-kevésbé kihúzni magát, de a teste önkéntelen is visszatalál abba a félig görnyedt helyzetbe, ami a legkényelmesebb. Nem emlékszik, hogy bármi is történt volna a hasával... ez megijeszti. Egyébként is meg mert volna esküdni rá, hogy a hollóhátas amennyire örült neki, hogy felébredt, annyira sajnálja, hogy ép és egészséges. Azt ugyan még magának sem ismerné be, de kezd tartani ettől a fura sráctól. Jobb lesz, ha minél hamarabb lerázza, így egy klasszikus taktikához nyúl: makacs hallgatásba burkolózik. Nem mellesleg mit akar tőle?... Ez még nem derült ki, márpedig abban 100%-ig biztos, hogy nem hagytak nála semmit. Ennyire fontos lenne bejutnia a Mardekár klubhelyiségébe? Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2012. 08. 14. - 21:39:51 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/Nvtedlen-12.png) *Szélesen elvigyorodik, ha az eddigi mosolyai nem lettek volna elég szélesek, akkor most megmutatja, hogy milyen egy igazi, ragyogó vigyor, ahogy meghallja és felismeri a hangot, a hangsúlyt, az utolsó figyelmeztetés ízét ő maga kóstolta már eleget ahhoz, hogy élvezze szinte, amikor újra elé csöpögtetik. Nem elegek hát a szavak, a válogatott képtelenségek nem hozzák meg a várt eredményt, voltaképpen ez logikus, elfogadható ellenérzés, de hát mit is tehetett volna a kis Hollóhátas? Legközelebb a kockázatok és mellékhatások elkerülése végett egészen biztosan íratni fog előre ébresztő-cetlit a fiúval, amit majd gondosan megőriz a találkozásuk végére. Talán most fütyörészve távoznia is kellene, majd holnap folytatása következik a dolgoknak. Csúnya-csúnya visszaélés lenne ez a hatalommal, amit mindenféle energia befektetés nélkül nyert a fiú felett, annak sajátos mivolta miatt, így egyelőre megmarad annál a koncepciónál, hogy barátok. És a barátok segítenek a bajban. Főleg az olyan bajban, amiben nem teljesen ártatlanok, bár persze alig-alig tehet bármiről is.* - Áh, tudod, hogy a lehető legfurcsább dolgok tudnak megesni a Roxfortban, nem ez lenne a legmeglepőbb a Titkok Kamrájának legendája, vagy az után, hogy első évben mindenki együtt aludt a nagyteremben, amikor Sirius Black szökésben volt, és összehasogatta a Griffendéles portrét, erre még neked is emlékezned kell. Szóval annyira nem is lehet fura-*persze, azért nem köti a doxyt a karóhoz, ha ennyire nem nyerő az ötlet, de még kikívánkozott belőle az érv, mosolyogva hallgatja az óva intést, hogy bárminek is csúnya vége lehetett volna, ugyan már! A leghatározottabban megrázza a fejét, talán éppen a rókapillantás készteti lázadozásra.* - Nem fogadtam senkivel a rovásodra. Méltatlan lett volna-*szögezi le, bár legalább már az a széles, túlvilágian boldog vigyor lekopott az ábrázatáról.* - Jól van, jól van, akkor nem vezetsz, majd megtalálod, de ne ugrálj-*lép közelebb, így a válla már rögtön kézközelben van, ahogy a fiút elfogja a szükség, óvatosan a karja, könyöke alá nyúl, bár kicsit aggódik, hogy a pince bensőjében megránduló inger végül az ő öltözékén ér kiteljesedő célba, ha már korábban elvétette, de azért reménykedik, és nem menekül el. Óvatosan átkarolja a hátát, oldalt lépve mellette, a tenyerét egészen hátul simítja a zöld pólóra, egyáltalán nem taszul annak ember-nyirkos közegétől, ügyesen elkerülve viszont, hogy a bekötözött sebekhez érjen, amit a has egészen nagy felületét elfoglalják és a kötés oldalt kapaszkodik meg a karcsú testen. Alacsonysága még kapóra is jön, egészen biztos, bizarr támasza Cellarnak, akár akarja, akár nem, mert egyelőre, amíg ilyen bizonytalan, nem áll szándékában elengedni, hiszen nyilvánvalóan nincsen jól. Nem hiába kellene még feküdnie, de egy szóval sem tartóztatja, segít felölteni a talárt, aztán újra felkínálja a segítségét, bár melyik mardekáros támaszkodnak egy félvér hollóhátasra? Hallgat ő is egy pár lépésnyit, amíg ki nem érnek a folyosóra, ahonnan az útjukat folytathatják, a sötét falak árnyékos közege meghozza a kedvét a tovább szavakhoz, még ha némi ellenérzést is vélt felfedezni a fiúban minden mondanivalója iránt.* - Fáj, persze, azt mondták, hogy valami vadállat karmolt össze a Rengeteg szélén, én találtalak meg ott véletlenül. Elég sok vér volt a hóban, attól lehetsz ilyen rosszul-*egy kicsit eltöpreng, mielőtt folytatná.* - A ruhád nem volt szétszaggatva, ebben voltál kint, van is egy nagy folt ott-*mutat le az állával a talár hullámzó aljára, ami a lépéseik ütemére fedi fel és rejti el a foltot, bármily bizonytalanok is ezek a lépések.* - Ha volt valami tetoválásod, ez az állat egészen biztosan leszaggatta, és a Madame is begyógyította-*sóhajt megint.* Folytatás itt! (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,3798.msg52041.html#msg52041) A játéktér SZABAD! Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Tristram de Crasso - 2012. 10. 08. - 21:48:36 ITT KÖZKÚT SINCSEN MÁR AMIBŐL INNÉK [folytatás innen] (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,3774.msg49058.html#msg49058) - Láttam ám, D'Espérey - figyelmeztetem, hogy csak ne forgassa a csillagszemeit, mert a végén még őt is neki kellene látnom megrendszabályozni, mármint, ennél a letorkollásnál is jobban. A fiú talán hiányolja a rugalmasságot, tán elvárná, hogy kezeljem őt szabadabban, hisz tehetséges diák, én azonban nem ezért vagyok itt. Ha már egyszer ebben az intézményben senki más nem fegyelmez, én legalább megteszem. A tanári kar egyes tagjai úgy vélik, babusgatni kell a gyermekeket, azzal az egyszerű ürüggyel, hogy nehéz nekik, de ezeknek a gyermekeknek fogalmuk sincs arról, mi az igazán nehéz. Nos nem az, hogy egy biztonságos, meleg helyen vannak, ahol ki van nyalva a sggük, ó nem. Az igazi nehézségekkel a kastély falain kívül kell mindenkinek megküzdenie. Idebent csak tűrni kell és nyelni kell, bár saját szememmel tapasztalom, hogy van, akinek az idegei már ettől is felmondják a szolgálatot. Mikor felteszem a kérdést Mayfieldnek, egy metsző pillantással igyekszem elhallgattatni a kis kotnyeles koboldot, ahogy visszakérdez, nem illik épp a puhatolózó kérdéseim közé az ő furcsálló érdeklődése, ezzel csak felhívja a figyelmemet arra, hogy különös dologra gyanakszom. Meg akarom találni a rést Mayfield pajzsán, már ami a titkát illeti. A kérdező és a kérdezett épp elég, ha tudják, miről van szó. Igaz, Mr. Mayfield? Vajon tudja, mire célzok? Úgy tesz, mint aki nem. - Értem - hangzik el a számból, ez is szigorú, nem csodálnám, ha a griffendéles kezdene paranoiás lenni az egyszavas válaszaimtól. Bár fürtöske akár a segítségemre is lehet. Igen, talán, hiszen elég okos és rafinált hozzá, hogy kiszedje a griffendélesből az információt, még ha az idősebb fiú eddig az orránál fogva is vezette a titkát illetően. Bár nem, nem hiszem. D'Espérey élelmesebb ennél. Hiszen hollóhátas. (Mulattat, hogy noha soha nem voltam roxfortos, mégis kezdek a házak sztereotípiáiban gondolkodni, miután magam is ráébredtem, hogy a sztereotípiák ezesetben valódi megfigyeléseken alapulnak.) Máskülönben Mayfield köti le a figyelmem, aki alig egy-másfél évvel fiatalabb nálam. Mennyire különbözőek vagyunk mégis, erős a gyengével szemben, én és ő. Nem tehet róla szerencsétlen, ha kiváltja belőlem a zsarnoki hajlamot. Bár vajon tudja, hogy préda válik abból, aki aként viselkedik? Az út további részét némán teszem meg, bár korántsem mélán merülve el a hallgatásban, inkább így tartva fenn a rendet különös triónk tagjai közt, így fegyelmezve, fegyelmezettséget mutatva. Hagyom, hogy vezessenek, fel sem merül bennem, hogy meg akarnának szökni előlem, mi értelme volna? Mint az a pár griffendéles őrült, akik betörtek az irodámba, és azt hitték, elfuthatnak... Végül nem sikerült nekik, de hogy is képzelhették, hogy nem találok majd rájuk egy későbbi időben? Ahogy ismerős folyosóra érünk (hisz jártam már a medimágusi szobában, vagy ahogy ők hívják: a gyengélkedőn), szintén magam előtt terelem őket, még ha előre is akarna valamelyikük az ajtóban engedni (halálozási sorrend). - Kerítse elő a medimágust - szólok D'Espéreyhez, az életképesebbhez. Addig is odafordulok Mayfieldhez. - Szeretném, ha minden elmondana a rohamáról neki - mondom komolyan, a szemébe nézve, már ha rám meri emelni a tekintetét. - Minden kétséget kizáróan súlyos problémákkal küzd. Ettől függetlenül nem tekinthetek el attól a ténytől, hogy felemelte a hangját, megütött és megrúgott egy professzort. - Igen, ezalatt magamat értem, noha nem sokat ártott nekem a vergődése. - Február 11-én várom büntetőmunkára az irodámban. A következő holdtölte éjszakája. Már ha addig nem derül ki több a rejtélyes... betegségről. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2012. 10. 09. - 18:45:53 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/julestrist.png) *Hogy mit lááátott? Már nyitná a száját, hogy megkérdezze, de tényleg okos gyerek, eszébe jut, hogy alighanem az a nagyon nyilvánvaló gesztus nem a professzor kedvére való, és hát voltaképpen direkt a kedve ellen csinálta, csak úgy önmagának, gyerekes lázadás, és lám, lebukott vele, mert nem is akart ő olyan tiszta szívvel lázadni. Elpirul zavarában, halványrózsaszín arcrózsáitól beszeplősödik addig fehér emberhez méltó bőre, zavart tátogás után összecsukja a száját, nem, egyáltalán nem megfelelő a hely és idő arra, hogy részletes védekezésbe kezdjen arról, hogy mi nem történt úgy, ahogy a kedves tanár úr azt hiszi, hogy történt, de valójában egyáltalán nem volt olyan szemtelenkedő és tiszteletlen, mint amennyire látszott, hiszen mi sem állna távolabb tőle. A pirulás után elsápad, amint rádöbben, hogy Jules védelmébe belehevülve éppen úgy kezdett el viselkedni a nagyra tartott házvezetőjével szemben, mint ahogy azt más, átlagos diákok tennék egy átlagos iskolában, ahogy itt is teszik a diákok a Roxfortban, akármilyen ijesztő is bevallania önmagának. Jules nincs veszélyben. Akármennyire is megrémült, azt csakis azért lehet, mert teljesen félreérti de Crasso professzor jó szándékát. Ismerve Jules félreértésre való hajlamát csakis ez lehet az egyetlen logikus következtetés. Ő, Sache, azért viselkedett tiszteletlenül, mert Jules olyan kényszeredett kétségbeeséssel kapaszkodik belé, hogy az egész lénye azt jelzi felé, életveszélyben van, ami nyilvánvalóan nem igaz. A félreértés megoldva. Alkalomadtán majd bocsánatot kér a professzortól, és az ügy végére ily módon tényleg egy szép pontot tesznek. De nem most. Most itt vannak ezek a fura holdrejtélyek, azok a metszőn rávillanó szemek, mintha divatba jött volna a rajongó hollóhátasok egzecíroztatása, lemondón sóhajt, úgy tűnik, ebbe a kis titokba senki nem akarja beavatni, még akkor sem, hogyha a hold körül pedig annyi-annyi érdekes varázsjelenség kibontakozása állhat. Éppen ezért elképzelni sem tudja, hogy mi lehet az oka annak, hogy éppen Julest hozzák összefüggésben a holddal, mert a nyugtalan alvás neki egy kissé semmitmondó, de a közbekotyogott okfejtéssel nem rontja tovább a renoméját, tudja magáról, hogy úgyis talál még vagy ezer alkalmat arra, hogy az idegeire menjen a többieknek. Kényelmesen vezeti hát a fiút, figyelve, amit mond, de valahogy nem áll össze a kép jelentéssé, olyan marad, mint egy modern, absztrakt előadás, amivel persze nincs semmi baj, leszámítva, hogy kevés értékkel bír a számára. Már-már unatkozni kezd, mire a gyengélkedőhöz érnek, a visszatérés öröme ugyan egy kissé felvillanyozza, hiszen mit szól majd a Madam, ha meglátja, hogy alighogy elbocsátotta a felkötött karjával, már pattan is vissza, mintha megszerette volna a tisztaságot és a rendet. Julest gondoskodón az egyik ágy széléhez vezeti, le is nyomja rá a lehető leghatározottabban.* - Azonnal tanár úr. Nem lesz semmi baj-*címzi Julesnak, de a vállán hagyott patkány hátán simít végig, mielőtt sietősen ellépkedne a hátsó ajtóhoz, még a terem közepéről hátravetve mélységes fájdalmas, csalódott pillantását a maradókra, elvégre valamiből kihagyják titkos árulás, véletlenszerű összeesküvés, és ő nem lehet a része! Majd utólag kiszedi inkább Julesből, hogy miről pusmogtak olyan bizalmasan. Azután eltűnik az ajtó mögött, ami a medimágus irodájába vezet, hogy néhány perc múlva diadalittasan térjen vissza onnan, nyomában az aggodalmas arcú javasasszonnyal, felkötött karját vidáman lóbálva.* Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Jules Mayfield - 2012. 10. 14. - 20:16:07 (http://kepfeltoltes.hu/120306/crassosache_www.kepfeltoltes.hu_.png) Sache, ne, kérlek, ne piszkáld és pimaszkodj! Így is elég ideges és félelemmel teli vagyok, agyamat még leterheli a súlyos zavaros köd, és nem hagy teljesen tisztán gondolkodni. Oldalba lököm, és szúrósan nézek a fiúra, aki máskor szinte famulusom, megmentőm. Megrázom a fejemet. Viselkedj, könyörgök! Haza akarok menni. Most! Rögtön és azonnal. Szívem szerint megállnék, leguggolnék, majd összekuporodnék kis csigaként a földön feküdve, és ott maradnék örökre. Crasso is mit faggat? Már mindent elmondtam, mire akar még kilyukadni? Roncs vagyok és korcs, nincs ezen mit vitatni, vagy cifrázni. Hagyjon békén végre! Engedj el! Érzem a mellkasomban fellángolni megint a fájó, szorító érzést, szemeimben a könnyeket, de valahogy elnyomom őket, a felrúgott és kiömlött érzelmek üvege újra készen áll, hogy teletömjem kimondatlak gondolatok százával, erőseb bedugózva, míg legközelebb nem reped el, vagy borul el ismét. Érti. vajon ez rossz, vagy jó előjele? Nem tudom értékelni a válaszait, se őt. Csendben baktatok, hagyva, hogy Sache vezessen, gyengén, és zavartan, néha fel-felvillanó zavarral és rosszulléttel. Nem tudnék elszökni, bármennyire is akarom, ha Sache most a Nagyúr karjaiba vinne, akkor sem tudnék mást tenni, mintsem menni egyenest előre és engedelmesen nézni rá. Amikor odaérünk végre a túlságosan hosszúnak és egyszerre rövidnek ható séta végén, ijedten ragadom meg Sache talárját az eddiginél is erősebben, majdnem magamhoz rántva a fiút, de elengedem. El kell. Nem okozhatok bajt. Nem szegülhetek ellen még többet, nem szabad. Majdnem el is dőlök és elfekszek, ahogy Sache lenyom, magamtól is oda akartam volna indulni, de jól esik, hogy a döntést levették a vállamról, így nem én tűnök tiszteletlennek. Fáradt vagyok, hadd aludjak. Crassonak viszont még bántania kell, nem lehet vége ilyen gyorsan, soha nem lehet vége. Vágyódva pillantok barátom után, csak az itt hagyott kis társát simogatom meg a vállamon, akiről szinte meg is feledkeztem. Leveszem az ölembe, és őt nézve simogatom, forgatom idegesen. Vajon tetszik neki, amikor ezt csinálom? „Igenis.” Felelem, szemlesütve, majd felkapom a tekintetemet. Hogy MICSODA?! Olyan erősen harapok a szám belsejébe, hogy amaz teljesen elzsibbad, és csak a fogaim nagy felülete miatt nem harapok ki belőle egy darabot. Nem cikáznak a fejemben a kérdések vagy a gondolatok, csak az üres, fehér zúgás tölt meg, ahogy elkerekedett szemekkel, és már szinte kékes sápadtsággal nézek fel rá. „Mi?” Kényszerítem ki magamból végül. „De én nem direkt…kérem T-tanár Úr! Nem v-voltam magamnál!” Remek, már csak a dadogás hiányzott. Mindig ilyenkor jön rám, amikor amúgy is ki vagyok szolgáltatva. Remegő kezekkel szorítok a taláromra Absinthet szabadon engedve. Annyi büntető munkán voltam már, de mégis! Ez igazságtalan, ez helytelen! És nem, nem akarok Crassonál lenni! Bármelyik más tanárnál, csak Crassonal ne! Teljesen rám szállt, mégis mit követtem el? Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Tristram de Crasso - 2012. 10. 15. - 19:56:58 AHOL AZ ELEGENDŐSÉG JUT MAJD RÁM Ha megengedhetnék magamnak egy mosolyt, elmosolyodnék, de meg kell őriznem szigorú, marcona ábrázatomat, ha rendet akarok tartani. Különösen fontos, hogy ne a pajtásuknak tartsanak, hanem a tanáruknak, valakinek, aki felettük áll. Pedig ahogy lenyomja a kisebb a nagyobbat a betegágyra, az tulajdonképpen bájos. Mint mikor az öcs vigyáz a bátyra. Vagy a húg. - Köszönöm - pillantok D'Espérey után, rá lehet bízni ilyen feladatokat, könnyen és hatékonyan teljesíti őket, nem úgy, mint Mayfield tenné, ő alighanem saját magát sem találná meg egy bájitalfiolában. Tekintetem elidőzik a zöldszín rágcsálón, ahogy a hosszú pókujjak cirógatják, szinte markolják. Egy pár hosszú pillanatig megbabonázottan mustrálom, a kezeit, a szőrmegombócot a kezeiben, az ölét, esetlen alakját és megadó engedelmességét, ahogy kimondja, igenis. - Meg van lepve? - kérdezek vissza gonoszul. Csak nem döbbennék meg ezen! Az, hogy ha mégis megtörténik, és meglepem a fiút, az csak azt jelenti, hogy eddig senki nem volt olyan erélyes, hogy fegyelmezést alkalmazzon vele szemben. De majd én kinevelem belőle ezt az átkozott alamusziságot. ezt a nőies sérülékenységet. Nem varázslóhoz méltó magatartás, még akkor sem, ha sárból van a vére, a varázserejét pedig lopta. Közelebb lépve A kezem megsimítja ijedt, keskeny kis arcát. - Aznap este nyolc órakor - nyomatékosítom a kérésemet. - Ha nem lesz ott, gondoskodom róla, hogy a rákövetkező napon már ne kelljen semmiféle órára mennie. Akármilyen állapotban is legyen. Elvárom, hogy ott legyen az irodámban pontban nyolckor - ismétlem el, ha esetleg elsőre az érintés sokkjától nem értette volna tisztán a kérésemet. Aztán elengedem az állát. A közeledő fiú s a javasasszony felé fordulok. Kócos, ifjú, jellegtelen nő ostoba képpel. Ugyanaz a tendencia figyelhető meg itt is, mint a tanárok kiválasztásában, persze jómagamon kívül. Ifjú, tapasztalatlan, gyenge kezű. Persze ebben is lehet, hogy az iskolatanács keze van. Miért is ne. Minél gyengébbek a bábok, akik az iskola személyzetét alkotják, annál könnyebb rángatni őket madzagon. Elmondom neki, hogy Mayfield elájult az órán, hogy hányt, és hogy a karomban kellett lehoznom. Említést teszek a düh- vagy pánikrohamáról. Aztán a nő eltessékel bennünket, elhúzza a függönyt az ágy körül, minket pedig kizár a társalgásból. Lenézek D'Espéreyre, intek a fejemmel, hogy lépjünk kissé távolabb, már csak az illendőség kedvéért is. - Maguk talán rokonok, amiért ennyire törődik vele? - szegezem neki a kérdést kertelés nélkül. - Tudja, nem vet jó fényt magára, hogy koszos vérűekkel, hm... mutatkozik. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2012. 10. 16. - 12:24:38 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/julestrist.png) *A fekete gombszemű zöld szörnyeteg köszöni szépen, a maga részéről példamutató lojalitással tűri az inzultust, ha már a gazdája meggondolatlanul ilyen lelki válságban hagyta Julest, mentségére legyen mondva, nem sokat tehetett a dolog ellen. Azt csinálja, amit a professzor mond. Milyen nevetségesen is vette volna ki magát, ha nekiáll kötözködni, hogy nem hagyja kettesben a tanítványt a tanárral azért, mert annak fekete eszméi miatt nem bízik meg benne. Hiszen na és akkor mi van? Nem neki kell bíznia benne, persze, azért a füle éber arra, hogyha Jules veszély-jelzést ad le, akkor visszasiethessen, a dadogás viszont nem számít efféle jelzésnek, amúgy sem hallja a kis hollóhátas a távolban. Bezzeg a patkány! Egy nagyra nőtt zöld érzelmi lokátor, ami pontosan befogja a sápadt pókujjakon keresztülrezonáló félelem hullámait, hiszen azok az ő testét hánytorgatják, szerencsére patkány-mércével mérve már nagyon régen evett bármit is (az a mandula a gazdafiú zsebében nem számít, különben is, csak egy volt), így nem tör ki rágcsáló-léptékű öklendezésben, és végtére ez az ujj-játék akár felfogható egyfajta masszázsnak is, amit a fáradozásaiért kap, mintegy jutalomképpen. Sacheverell sokkal extrémebbül szokta dobálgatni ezt a kalandkedvelő kis famullust. A famullust, aki a testét ugyan játékszernek hagyja puhán és csonttalanul, mint egy üres húszsák kapaszkodó kopasz farokkal, ami a csontos hüvelykre kulcsolódik sebesen, ámde a feje és a tekintete nagyon is tudatos lényhez méltón merevek maradnak, amennyire csak a gerinc hajlékonysága engedi, nem rezzen a parányi háromszög formájú koponya, a ragyogó szemek nyílegyenesen szegeződnek a saját aurájú professzorra, kerekded fülei a hangját gyűjtik, fürgén járó orrocskájában ki tudja milyen vélemények épülnek fel a belélegzett esszenciákból. Nem fél farkasszemet nézni a kis patkány. A gazdája sem félénk, határozottan előkerítette azt a nőszemélyt, lettlégyen akármilyen fontos más dolga, nem hagyta azokat érvényesülni, ha már egyszer kiadták a parancsot, és noha tényleg okozott egy kis riadalmat („d'Espèrey, mit csinált megint a karjával”-jellegű sápítozás a kezdet), hamar sikerült tisztáznia a félreértést, és meghoznia az elvárt személyzetet, igaz ugyan, hogy a simogatásról lemaradt, de mindennél ékesebben tanúskodik arról Jules arca, hogy valami történt. Valami rendkívüli. Valami érdekes, amíg ő nem figyelt oda. Elsápad egészen. Micsoda borzalom kizárni őt, de hát ez a diákok sorsa, és még csak 15 éves, nem lehetnek tekintettel rá a nagyok. Úgyhogy nincsenek is. Privát duzzogásában csaknem visszaveszi a gyógypatkányt, de végül erre nem kerül sor, előbb paravánon kívül találja magát a professzor duruzsoló hangú beszámolóját hallgatva a jelenségről, ami elkapta Julest. Tiszta sor, valamitől nagyon bepánikolt, nagy cucc, ő is meg tudja így ijeszteni, nem kell ahhoz halálfalónak lenni. Mosolyog, hiszen örül, hogy nem komoly a baj, legalábbis semmiképpen sem komolyabb, mint alapvetően, mondhatni, a természetes határértéken belül maradt, de némelyek ingerküszöbén ez már a beavatkozást igénylő küszöb lehetett. Szegény de Crasso! Hogy megrémülhetett! Végül is, neki is van húga, tudja milyen aggódni az ilyen gyönge és törékeny lényekért. Meleg, barátságosan kéklő pillantással mosolyint a házvezetőre, amikor távolabb inti, könnyedén, szinte lábujjhegyen oda is lépeget, hogy meg ne zavarja a beteget. Talán máris alszik.* - Hogymi?-*szó szerint leesik az álla.* - Hasonlítunk?-*kérdezi tanácstalanul, hiszen a felmerülő tézist, hogy ők rokonok valamivel meg kell magyaráznia. Félrefordítja aztán a fejét kissé, de a tekintetét nem fordítja el, ily módon az oldalsó szögből egészen sajátosan bámul a professzorra, hosszan, kissé beharapja a száját, mielőtt válaszolna. A hangja egészen elmélyül, megkomolyodik.* - Nem vagyunk rokonok, a barátom, iskolatársam, segítek neki a tanulmányaiban-*olyan tiszta értelemmel formázza a szavakat, hogy ne lehessen félreérteni. Kis mosoly rándul a szája szélén.* - Magam sem számítok tiszta vérűnek professzor úr, bár nem állt szándékomban megtéveszteni-*hátrarejti az ép kezét, idegesen forgatni kezdi a gyűrűt a hüvelykujján.* Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Jules Mayfield - 2012. 10. 27. - 01:02:33 (http://kepfeltoltes.hu/120306/crassosache_www.kepfeltoltes.hu_.png) Nem, ezt nem tudom elviselni. Öljön meg inkább itt helyben, de ezt nem bírom! Újra gyűlni kezdenek a forró könnyek a szemeimben, minden bátorságommal és elkeseredésemmel akarok válaszolni Crassonak, de akkor hozzámér, és nekem végem. Minden tagom zsibbadt bizsergéssel és a már pánikot túllépő félelemmel bénul meg. Puszta fagyos döbbenettel néz rá a kerekre tágult könnyes szemeimmel. Nincs erőm megmozdulni, nincs erőm válaszolni, sikítani, ellökni, menekülni, semmire, de semmire sincs. A fülemben a saját vérem zúg, ez tölti ki egyedül a tudatomat, mindenféle gondolatot elűz, így ha még hallanám is szavait a távoli morgáson kívül másnak, épkézláb gondolatnak, képtelen lennék értelmezni őket. Szétestem. Csak fehér ködöt látok, de ezúttal valamiért nem ájulok el, talán már nem vagyok képes rá. Csak figyelem, amíg Sache meg nem érkezik végre, vidáman, a karját lóbálva, mint a kisgyerekek az első iskolai napjuk után, vagy a csatát nyert katona. Vajon mekkora harc volt a nővér megkeresése? Rövid és diadalmas, bizonyosan könnyű, nem úgy, mint az én csatáim. Miért vagyok ilyen csapnivaló hadvezér? Eleresztem, az eddig minden atrocitást olyan hűen tűrő kis állatot az ujjaimból a szabadba, hadd rohanjon vissza a gazdájához, és ahogy Crasso ellép tőlem, krumplis zsákként dőlök el oldalra az ágyon, ahova Sache oly vehemensem ültetett le. Meg akarok halni, itt és most. Sokat emlegettem ezen a napon, de soha nem gondoltam még olyan komolyan, mint ebben a pillanatban. A párnába rejtem az arcomat, és hangtalan sikítok, majd sírni kezdek. Nem hallok semmit a kinti beszélgetésből, azt se vettem észre, hogy magunkra hagytak, és vászonalapú karanténba vontak, egyedül hagyva egy sipákoló és engem nyugtatni próbáló nővel. A vállamra teszi a kezét, én pedig lerázom, ő pedig szerencsére ért a szóból, különben lehet megütöttem volna, amilyen állapotban vagyok. Mind tudjuk, én nem tanulok a leckéből, soha, már csak az kéne. Nem tudok beszélni, még nem. A folyosón lenyugodtam valamelyest, de Crasso megint előhozta belőlem szinte teljes erejével a rohamot. Ő a hibás, ismét miatta váltam a félelmek, az undor és az emberi szánalom ideges gócpontjává. Mi lesz velem azon az éjjelen? Mi? Magamra húzom a takarót, és én a világgal szakítok, megtarthatja a gyerekeket, a házat, és elmehet délre az új szeretőjével, én pedig felakasztom magamat a csótány járta lakásomban, hogy majd a bűz miatt panaszkodó szomszédok találjanak rám. Képtelen vagyok elviselni per pillanat. Nem baj, ő se engem. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Tristram de Crasso - 2012. 12. 21. - 23:09:05 D'ESPÉREY MAYFIELD MÁSKÜLÖNBEN KÍVÜL TÁGASABB Ez a patkány akar tőlem valamit. Mi van, ha ez a patkány animágus? Azokkal legilimenciát használva se megyek sokra. Túl intelligens egyszerű jószágnak, annak kell lennie, hiszen gyanakodva méreget engem. Csoda, hogy nem rohan Mayfield vállára és harap bele a csuklómba, mikor megfogom az elsápadó fiú kis, kerek állát. Amitől szétesik teljesen, szétesik darabokra a kezemben. Gyermeki zsarnoksággal figyelem ezt a szétesést, erőfölénybe kerülök, borzalmasan könnyen és gyorsan. Nem kell érte küzdenem. Nem kell bizonyítanom érte, a puszta érintésem is elég. Aztán visszaér D'Espérey, hozza a javasasszonyt, és már csak azt tudom nézni, ahogy elhúzza a nőszemély a paravánt. Hátralépve hallgatom egy darabig a javasasszony fojtott hangját, figyelek, mi történik odaát. A mozgások hangja és az árnyak elárulják, hogy Mayfield lefeküdt. Jó. Ezen legalább túl vagyunk. Kócoskára pillantok mellettem. A kérdését hallva ráhunyorgok fiúra, mely most épp nemcsak amolyan illusztrációja az elgondolkodásomnak, hanem komoly vizsgálódás (bár célszerűbb lett volna az összehasonlítást mindkét diákot látva megejteni). - Most, hogy nézem, a szemeik egyaránt különösen duzzadtak, és persze csontos alkatuk is hasonló, ez alap lehet egy távoli rokonságra, mondjuk unokatestvérire vagy másodunokatestvérire. Bár ezen az alapon maga rokona lehet egy Lamartinnak éppúgy, mint egy Malfoynak. Azonban a feltételezésemet arra alapoztam, ahogyan Mayfielddel bánik. Messzemenően... patronáló - találom meg a kifejezést, melyet kerestem. Bólintok aztán, ismét a paraván felé nézve, melyen túl nem látok már semmit sem, hang sem szűrődik ki a javasasszony ténykedésén túl. Bájitalt keverget kiskanállal egy bádogedényben. - Tudom. Ismerem a családját. Lepillantok rá aztán, figyelmem nem kerüli el a gyűrű. A kezéért nyúlok, pontosabban széles tenyerem eléteszem, mintha épp táncba hívnám, bár se bál, se zene nincs. A gyűrűjét akarom látni, és remélem ez a gesztusből egyértelmű. Ha a kezét a tenyerembe simítja, mint várom, akkor kissé megemelem azt, szemügyre veszem a sötét foglalatában fénytelenül díszelgő vérpettyes követ. Megsimítom a felületét, majd a kezet el nem engedve kérdezem: - Elég erős varázsereje van ennek a gyűrűnek - tájékoztatom a fiút, nem vagyok biztos benne, hogy ezt tudja. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2013. 01. 05. - 03:52:04 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/Neacutevtelen-2_zpsc33f67d9.png) *Felkanalazza az elengedett patkányt fürgén, két lépés között, mielőtt újra felnézne a professzorra, biztosítva arról a tekintetével, hogy újra a teljes figyelme az övé, elvégre, mint tanár és házvezető ez jár is neki, ő pedig készséges és jó tanuló, csak hát mégsem hagyhatta patkánypajtását a porban hemperegni, könnyedén a vállára lendíti, és az megül a karját felkötő fehér anyag ráncában megvetett lábakkal. Fekete gombszemei persze újra Crassot figyeli, az orra most sebesebben jár, elvégre a férfiből áradó dögletes aura most a kis gazdáját fenyegeti, nem pedig az idegen fiút, akivel mostanában olyan sokat játszanak. Azért fontossági sorrend is van a világon, és a kis patkánynak határozottan nem tetszik a dolgok alakulása, be is kotor a göndör haj alá, de Sache egy gyors fejrázással mintegy elhallgattatja, letudja a problémát. Sokkal érdekesebb dolgok nyűgözik le a figyelmét.* - Lenyűgöző, lehetséges, hogy rokonok vagyunk -*a másodunokatestvérség nem hangzik rosszul, rávehetné akkor Julest, hogy rokoni alapon látogasson el hozzájuk, biztos nagyon szeretne ott lenni, jó hatással volna rá a szerető, családi közeg. Bár Malfoyt és Lamartint nem látná annyira szívesen, megnyalja a száját zavartan, ahogy felmerül a nevük lehetőségben, oldalra pillant, de nyíltan nem akar hangot adni az ellenérzésének. Aztán mégis.* - A Malfoyok mindig szőkék, a Lamartinok meg.. -*elakad, kissé még jobban elsápad, a szeplők világítani kezdenek az arcán. Mi van, ha Lamartin rokon? Ha az apja Lamartinokat ölt meg, elvégre ők is halálfalók. Aranyvérűek, talán mindig is azok voltak… vagy mi? Nem, badarság, egészen biztos, hogy Crasso professzor téved, bár a házvezető soha nem téved, de félre lehet vezetni. Mindenkit félre lehet. Jól megnyugtatva magát elmosolyodik.* - Jules nagyon védelemre szoruló. Szerintem ezt mindenki látja rajta, testvérség nélkül. Hiszen ön is professzor úr elhozta ide a gyengélkedőre, látja milyen állapotban van -*megrögzötten hisz abban, hogy a puszta jó szándék, és Jules rászorultsága vezette erre a professzort. Ennek csak így van értelme, mi másért hagyta volna lehányni magát? Mindenesetre az, hogy ismeri a családját nem hangzik túl jól. Elvégre akkor pontosan tudja, hogy akkora nem mond igazat, ha azt állítja magáról, hogy nem tisztavérű. De hát ezért csak nem jár büntetés, egy kissé elgondolkodik azért, hogy mondjon-e valamit, sebesen jár a melegedő fémkarika az ujján, aztán az elé kerülő kézbe belebámul, meglepetten előredőlve, Absinthe meg is csúszik a vállán, sajátos nyekkenő hanggal egyenesen bele is pottyan kalimpálva.* - Ó, elnézést!-*mint egy szemfényvesztő bűvész olyan gyorsan kapja le a gyűrűt az ujjáról, cseréli le a patkányra a férfi tenyerén, mindeközben pedig hozzá sem ér a bőréhez. Óvón, aggodalmasan szorítja meg visszanyert kedvencét, aztán zsebre vágja, hogy nagyobb biztonságban lesz a pálca mellett. Megszemléli a saját gyűrűjét, egy kicsit talán kicsi volna Crasso ujjaira, valószínűleg egy nőé volt korábban. Talán a kisujjára jó lenne. Talán. úgy a feléig lemenne. Milyen kínos, hogy női gyűrűt hord. Ennek csak most lesz hirtelen jelentősége. Milyen szégyenteljes, hogy erre gondol, miközben szegény Jules hogy szenved.* - Tudom!-*vágja rá nagyon büszkén, már kísérletezett is vele, aztán megköszörüli a torkát.* - Mármint, igen professzor -*csendesebben fűzi hozzá, mikor megjelenik a javaszasszony rosszalló arca a paraván hasítékában.* - De nem csinálok vele semmi rosszat, kérem ne vegye el -*nagy, csillogó szemeit esdve mereszti Crassora.* Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Tristram de Crasso - 2013. 01. 06. - 15:07:23 Ez a patkány nagyon bosszantó. Farkasszemet nézek vele egy darabig. Meglátjuk, melyikünk lesz ember a gáton, patkány. Meglátjuk. Épp hiányzik egy patkánylép és némi patkányfarok Mirol bájitaljaihoz.
Ehhe. Hogy iszkol a tekintetem elől. Helyes, én is így gondoltam. (Nahát, meg tudok félemlíteni egy patkányt, micsoda tehetség.) D'Espérey öröme nem teljesen képes elismerésszámba menni, hiszen gyermek még, könnyen lenyűgözhető és az akták alapján a képzelete is igen élénk. Nem csoda hát, ha szívesen játszik el a gondolattal. Én azonban nem játszom, válaszokat keresek. Kis elméjében észrevétlen mocorogva csípem el és el a legkisebb emlék- és gondolatfoszlányokat is. Érzékelem a patkányához való ragaszkodásától kezdve az apró megingást, hogy miért is nem szeretne mondani bármit is a legaranyvérűbb családokról. Mondjuk ezt megértem. Én se biztos, hogy szívesen veszem őket a számba, ha a saját magamhoz fűződő kapcsolataik kérdésesek. Hogy elsápad! A vér azoknak az arcába és arcából mozog ilyen gyorsan, akik máskülönben nehezen vagy nem egészen tudják kifejezni magukat. A félemberek teste árulkodik így, a kamaszoké főként. A kis ötödéves éppen abban a korban van. - Érdemes volna utánanéznie. Tudja, hogy manapság mennyire nem mindegy, honnan eredeztethető a varázsló családja. Egyes nevek jobban csengenek másoknál - emlékeztetem, elvégre ez így van. - Hallotta már a mondást, hogy griffet tolláról, varázslót barátjáról? - kérdezem csak úgy miegymásként. Nem pazarolnám arra az időmet, hogy fenyegessem, de ami tény, az tény. Mayfield. Összehúzódik a szemem, kissé rosszallóan figyelem a hollóhátasomat. - Szép dolog a törődés - méltatom. - Ha úgy dönt, hogy gondoskodik valakiről, meg kell hogy legyenek hozzá a kellő erőforrásai. Egy gyenge idegzetű, gyenge szervezetű sárvérű a varázsvilág selejtje. Ennyi erővel egy néma, vak, siket és béna öregasszonyt is a gondjaiba vehetne. Miért nem veszi körbe magát olyanokkal, akiktől tanulhat? Maga nagyon tehetséges, D'Espérey. Ne hagyja, hogy az efféle elfoglaltság, minthogy egyben próbál tartani a reszkető, bomlott elméjű csontvázat, lekösse az energiáit. Bár úgy hallom, energiából igen sok szorult magába - kunkorodik kissé fel a szám szeglete. Nem arra számítok, hogy majd bármit is beletesz a kezembe a kezén kívül, ezért igen meglep a patkány belepottyanása a markomba. Rá is fogok, mielőtt tovább esne a kis nyavalyás, bár a tenyerem éppenséggel elég széles, de ki tudja, milyen pánik- vagy erőszakrohamot produkál a kis hülye. Ahogy D'Espérey utánanyúl, elhúzom a kezem a patkánnyal együtt, kipeckelve tartva kis zöld testét, kissé megszorítva, csak hogy visítson. Felemelem, hogy megnézhessem arcmagasságból is, megforgatom jobbra-balra. Csak hogy a kis dög is tudja, ki van erőfölényben. - Vigyázzon jobban a famulusára. Felteszem az se véletlen, hogy bezöldült és így maradt. Vannak, akik nem nézik jó szemmel, ha más varázslók állatai a közelükben ólálkodnak, a patkánya pedig nagyon is kíváncsi. Visszaadom neki a jószágot, és elveszem a gyűrűt. Zsebkendőért nyúlok a zsebembe, előveszem és megtörlöm a kezem, majd a benne levő gyűrűt is, ha már ott van. Megkísért a vágy, hogy felpróbáljam, olyan aprónak tűnik valóban, de a varázsgyűrűk többnyire tágulnak maguktól. Ám nem vagyok olyan ostoba, hogy felhúzzam az ujjamra. Megszagolom, közel emelem a szememhez, a fénybe tartom, majd meglatolom a súlyát. Rásandítok a gyógyítónőre kérdőn, akar-e valamit, de ha nem, visszafordulok D'Espéreyhez. Elmosolyodom. - Miért akarnám elvenni? Jobb, ha magánál van. Milyen képességei vannak? - érdeklődöm. - A gyűrűnek - teszem hozzá magyarázólag. Vissza is nyújtom neki közben, nehogy nagyon megrémüljön tulajdona elvesztésének lehetőségétől. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2013. 01. 06. - 23:41:27 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/Neacutevtelen-2_zpsc33f67d9.png) *Módfelett érdekesen alakul ez a beszélgetés, még a hiperaktív hollóhátas szerint is, aki nem tudja nem észrevenni a feszültséget kedvenc tanára és még kedvencebb patkánya között, és bár a józan logika azt diktálná, hogy az emberi faj tagja az előbbrevaló, mégis, Absinthe régóta hűséges barátja, a hűséget pedig nem szabad csak úgy odadobni, még egy másik ember kedvéért sem. Talán. Vagy valami ilyesmi. Bár azért rossz érzés arra gondolni, hogy csak azért, mert de Crasso professzort nem ismeri olyan régóta, és mert felnőttnek számító tanár, emiatt nem is lehet hűséges barát kategóriába venni soha, tehát ebből a szempontból soha nem szerezhetni meg azt a helyet rangban, amit a természetes ember-ember közti viszony feltételezne. Ez bonyolult. És egyre bonyolultabb, az iménti halálfalós-aranyvérűs kétely után nem kéne ilyen gondolatokra ragadtatnia az elméjét. Sokkal jobb lenne Jules problémáival foglalkozni. Bár Jules legnagyobb problémája, a professzor éppen itt van előtte. Nosza, akkor foglalkozni fog vele, ha törik, ha szakad. Megszeppenten nagyot bólint, hogyne tudná mennyire számít a név csengése (bár saját meglátása szerint a d'Espèrey igencsak előkelő hangzású, mi több, kifejezetten nemes csengésű), másról se hallani manapság, és mégis…* - Nem volna túl helyes név alapján választani barátot -*bátorkodik elő a megállapítással, megnyalja a száját.* - Sokat tanulhatok Jules-től, ő művész, és ő is tőlem. Voltaképpen igazán kellemes társaság, amikor nincs bepánikolva -*szépít a fiú erényein, igazán szeretné őt jobb színben feltüntetni, hogy a professzor szerint se legyen derogáló a griffendéles társaság. Ó, milyen szép is lenne meggyőzni őt erről! Egy házvezető, ha jóváhagyná, hogy igenis minden rendben van ezzel a barátsággal, akkor az tényleg bizonyító erővel bírna mindenki számára, és senki nem vonhatná kétségbe… De olybá tűnik, hogy de Crasso hajthatatlan ebben a kérdésben, lenyűgöző erővel és meggyőzően állítja, hogy milyen is Jules valójában, gyenge. De a gyengeségében bájos, biztos ezt is észrevette, csak hát a bájosság nem olyan erény, aminek értéke van.* - Értem professzor- *kissé elpirul a dicsérettől, lázas elégedettséggel felcsillannak a szemei. Az elismerésnél nincs hatásosabb befolyásoló szer, még hajlandó engedékenyen, simulékonyan beletörődni ebbe a voltaképpeni dorgálásba. Nem mondhatni, hogy teljesen lemondott volna Jules-ról a puszta szavak hatására, nem, egyáltalán nem, de elszánta magát arra, hogy bebizonyítja, őbenne is vannak olyan képességek, amik méltóvá teszik hozzá, Sacheverellhez, aki külső tanúk szerint is tehetséges. Új kihívás, de az energiáit tényleg arra fogja fordítani, hogy még jobban fejlessze önmagát. Mosolyának a riadalom vet csúfos véget, ahogy a hirtelen félelmetessé váló kezek közé kerül a patkány. Idegesen topogni kezd, rémülten, ahogy a kis állat, bár visítani nem visít, mert ahhoz azért komolyabb fájdalom kellene egy harcedzett patkánynak egy kis szorításnál, de a lábai rémülten tepernek, kalimpálnak kilógva az ujjak közül, meg-megkapva az érdes bőrt kemény, szúrós kis körmeivel. Fekete gombszemei mogorván düllednek a rámeredő arcba.* - Professzor úr kérem… engedje el -*fogja Sache könyörgőre.*- Csak egy állat, a kíváncsisága állati, ártalmatlan -*legalábbis addig, amíg a gazdája kezébe nem kerül, mert onnan még visszafordulva nagyot a harap a gyűrűért nyúló ujjba, majd eltűnik valahol a súlyos talár mélyén, Sache pedig zavartan lesüti a szemét.* - Állítólag el van átkozva, ezért néhányszor már elkobozták korábban, főleg, mert elsőévesek annak idején nem is hordhattak ilyen tárgyakat, de mindig visszakerült hozzám. Még akkor is, amikor a szüleimnek haza kellett küldenem, mert semmilyen bűbájjal nem tudták helyben tartani. Ezenkívül igézéseket tudok vele nagyon jól elvégezni, és sokkal erősebb átváltoztató varázslatokat, mint amilyeneket az évfolyamos varázstudásommal képes lennék. Persze, csak ha nagyon alaposan megtanulom a hozzá kapcsolódó dolgokat. És nem szoktam használni vizsgákon sem -*felel engedelmesen, sietve, hálás kis mosollyal visszaveszi a gyűrűjét, a tenyerébe szorítja, hiába lett megtisztogatva, újra összezsírozza izzadó kezében, hamar átmelegszik, bár amúgy is testmeleg volt.* - Honnan tudta a professzor úr, hogy varázsereje van? -*kérdezi kíváncsian, és kissé elbizonytalanodva, hogyha valami misztikus varázsképességgel csinálta, akkor lehet megérzi a nyakában levő másikat is, a koponyásat, biztos nem fogja helyeselni a jelképet, de hát nem tehet róla. Apropó koponya, vajon tudja, hogy az Imbolcon ki tett a tányérjára cukorkoponyát? Remélhetőleg nem, most hirtelen ijesztőnek tűnik, hogy ennek a félelmetes embernek próbált meg ilyen bizarr ajándékkal kedveskedni.* Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Tristram de Crasso - 2013. 01. 11. - 20:20:14 Kis kergeelméjű hollóhátas! Pedig úgy hírlik, e ház diákjai különösen letisztult és rendezett gondolatvilággal rendelkeznek, egyszerűen annak okán, hogy a tudományos tények rendszerezése milyen fontos az ember memóriájában is. Persze én, aki legtöbbet vizsgálgatom házam diákjainak tudatát (feltételezhetően), mindenkinél jobban tudom, hogy ez nincs így. Mindegyikük fejében rettegés, aggódás, félelem és zavar honol. Ez mondjuk nem is olyan meglepő, tekintettel a mindennapos hírekre és a háborús helyzetre. D'Espérey elméjét azonban jobb teszem, ha lehalkítom magamban, mert csiripel, akár egy barázdabillegető.
- Mayfield erényei bizonyára figyelemreméltóak - hagyom helyben a gondolatát. Tudom, hogy ezek az erények nem léteznek, tudom, hogy szépít, még a hangján is hallani. - ...ha nincs bepánikolva - teszem hozzá gúnyolódva, kissé élvezkedve azon, hogy ezt a kitételt bizony hozzá kell fűzni, így mondunk igazat. Elégedetten bólintok, tetszik, hogy annyit mond csupán: értem, és nem verdes tovább kis fekete szárnyaival. A patkány ellenben nem hódol be. Rohadt kis dög! Ráköpném a jelzőt, hogy mocskos patkány, ám ez nem adna hozzá további derogáló tartalmat sajnos létének egyszerű lényegéhez. Megrándul a kezem a harapásától, ez azonban valóban csak reflex. Tényleges fájdalmat nem okoz, a kezemet érték már nagyobb inzultusok mint ez. Viszont kelletlenül morranok, miközben beletekerem hüvelykujjamat a zsebkendőbe inkább. - Neveletlen jószág - adok hangot is nemtetszésemnek egy elmorzsolt szitokkal mégis, egy bocsánatkérés ide még elfért volna a gazdája részéről. Ámde itt a gyűrű kérdésköre. - Ha el lenne átkozva, nem pozitív, hanem negatív hatásokat tapasztalna - vetem közbe, bár ez a legalapvetőbb dolog, amit még az elsősök is tudni szoktak a mágiáról, azért elmondom. Figyelmes szemekkel hallgatom a gyűrű varázserejének pontos leírását. Remek darab. Az én erőmet is segítené, mert lássuk be, sajnos rászorul az efféle mankókra. - Amolyan családi örökség? - faggatózom tovább. - Mert nem vonom kétségbe kollégáim véleményét, lehet mégis átkozott, csak épp önre nincs hatással. Volt már bárki más ujján? Halványan elmosolyodom, ez az önelégültségem jele, sajnos ettől az árulkodó tulajdonságomtól nem tudtam még megszabadulni. Lehajolok kissé hozzá egyenes háttal, és fegyelmezetten a fülébe súgom (igaz, kissé távolról, tartva a patkánytámadástól): - A tárgyak beszélnek hozzám. Háh! Bár igaz lenne. Bár többnyire igaz, csak nem szó szerint, ez azonban misztikusabb. Végül is, legyen szó akár egy cukorkoponyáról, akár egy igaziról, bizonyos módszerekkel igenis szóra lehet bírni a tárgyakat. Is. Többek közt. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2013. 01. 12. - 15:23:38 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/Neacutevtelen-2_zpsc33f67d9.png) *Letisztultság és rendezettség. Belülről minden érhető, legalábbis a fiú tisztán lát, tisztán és világosan kilát a saját zavaros gondolatai közül, mondhatni, zseniként uralja a saját káoszát, hiszen a rend, a rend gyengíti a képességeket, elpuhítja az érzékeket, az ösztönöket, hogyha minden ott lenne előtte készen tálalva, akkor nem fejlődhetne a találékonysága. Vagy éppen jófelé fejlődne, utólag már nehéz megmondani, hogy jobb lett volna-e csírájában elfojtani ezt a zavarkeltő hajlamot, vagy jó így neki, hogy szabadon hagyták kibontakozni. Ő a maga részéről nem is töpreng ezen, kipislog a saját gondolatai közül, kíváncsian fürkészi, tanulmányozza a házvezetőjét, miközben éberen és mohón lesi minden szavát, még ha rosszat is tett, vagy legalábbis, úgy érzi, de Crasso szerint rosszat tett, akkor sem törik le a lelkesedése. Sőt, elmosolyodik, hogy lezárják a Julesről szóló részt, azzal, hogy a pánik bizony nem tesz jót az értékeinek. Valóban nem, ezen nincs is mit tagadni, de majd vigyáz rá. Megnyugtatja. Mint egy testvér. Gyorsan adaptálta a gondolatot, és örökbefogadta, elvégre, ha vele megtörténhetett, és jól történt meg, akkor miért ne történhetne meg Julesszel is? Elfér a családban.* - Nagyon sajnálom -*sóhajtja, elvégre szemrebbenés nélkül végignézte, ahogy Absinthe megharapta a férfit, de kihallja a jószág minősítéséből, hogy mit is mulasztott el a szociális kötelességei közül, még ha a maga részéről úgy is gondolja, hogy a professzor mindent megtett azért, hogy megharapja a patkány(elvégre megszorongatta, és csúnyán nézett rá), őt is megszokta, hogyha valami neki nem tetszőt csinál, (túl magasra dobja, leejti a lépcsőházban, leejti a seprűről, bele ejti a bájitalos kondérba, bezárja a ládájába, amíg utazik, benevezi patkányfuttató-versenyre, rajta gyakorol átváltoztatástanra).* - Nem veszett, vagy ilyesmi, engem is sokszor megharap, és semmi bajom tőle-*mondja azért együttérzőn, ahogy a betekercselt ujjat nézi, mintegy, vigasztalásul.* - Rendesebben szokott viselkedni, de szerintem most ő is nagyon megijedt -*fűzi még hozzá, miközben az oldalára simítja a kezét, ahol egy kisebb domborodás jelzi, hogy a patkány a talár belső zsebében helyezkedett el, izgatottan tekeregve, de egészen elnyugszik kis gazdája érintésére.* - Ez igaz lehet -*töpreng el homlokráncolva.* - De egy átok lehet olyan okos, hogy szelektáljon, és nekem pozitív legyen, másoknak pedig negatív, nem? Mármint, persze, az átok, önmagában, mint átok negatív, csak… igen -*bólint rá bizonytalanul, elvégre ha félvér, akkor honnan lehetne ilyen öröksége, de hát a félvérek is jönnek valahonnan, és hozhatnak onnan örökséget, nem? Tovább forgatja lassan a gyűrűt, egyáltalán nem találja furcsának a kérdéseket, és természetes, hogy válaszol rájuk legjobb képessége szerint.* - Nem, még soha. Nem engedtem, vagy nem merték -*még a gondolat is ijesztő, rászorítja a kezét az ékszerre, rossz lenne belegondolni, hogy mit csinálna másokkal, ha esetleg… tényleg átkozott. Ő nem akar rosszat senkinek, úgyhogy agresszíven védi a gyűrűt, vagy inkább a gyűrűtől másokat. De mivel Crasso mosolyog, a veszélyérzete egészen elcsitul, inkább kíváncsi meglepettséggel rezzen össze, amikor a professzor hozzá hajol, hogy olyan dologról folytassák a társalgást, amit csak ők érthetnek, mintegy „beavatottak”, és amik nem tartoznak más, avatatlan fülekre. Egyáltalán nem látszik riadtnak, sőt, nagyra nyílnak kékes szemei, egészen kitisztul a pillantása, kijózanodik, izgatottan megnyalja a száját.* - Tényleg? -*hitetlen kis visszakérdezés, majd rögtön pontosít is sebesen suttogva.* - Mármint, tényleg, ha mondja. És milyen érzés? És mit mondanak? És meg lehet tanulni? -*oldalra fordítva a fejét úgy néz a professzorra, mint egy csodalényre, még a korábbi hirtelen kételyét és aggodalmát is elfelejti, hiszen ez csodálatos!* Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Tristram de Crasso - 2013. 01. 13. - 22:54:58 MEGREPEDT A PLAFON HULLANI KEZDTEK MIND A CSILLAGOK ÁM A SZEME SE REBBENT PEDIG TÁTOTT SZÁJJAL LÁTTA IS A MÉG SOHA NEM VOLT FÉNYFOGYATKOZÁST Felrándul mozgékony szemöldököm, no lám, egy bocsánatkérés mégis megszületik, vajon miért? Átszivárogtak a gondolataim őbelé, vagy mégis szorult belé némi praktikus udvariasság? Bár eddig sem volt konok kölyök. Inkább széllel bélelt. Mindenesetre egy patkány ne osszon nekem igazságot és ne leckéztessen, mert egyáltalán nem kompetens a véleménye. A rágcsálóval kapcsolatos mentegetőzést egy kézlegyintéssel elhessentem, nem érdekes, egyáltalán nem az. Felesleges szavak egy felesleges témában. (Ha nem veszek tudomást a patkányról, nem fog problémát okozni, legalábbis most nincs jelen.) - Igen. Az átkok épp annyira okosak, mint a varázsló, aki használta őket. Ám némely átok igazán furfangos önmagában is. Például az Imperius-átok is csak annyira veszélyes, mint az, aki kimondja - töprengek hangosan. - Igen, azt hiszem, erről lehet szó - erősítem meg a gyanújában őt is és magamat is. Igen, a családi átkok természete ilyen. Némelyeknek átok, másoknak áldás. Tudásszomjas mohósággal tekintek az ékszerre. Tudnom kell, hogy a gyűrű veszélyes-e másokra. Egyszerűen tudnom kell. Mert ha nem... vagy ha képes vagyok megtörni az átkát, esetleg mást rá tudok venni, hogy törje meg...! Mennyivel erősebbé tehetne! Nem volnék többé olyan, mint egy félkarú rabló... Ám a fiú ragaszkodása az ereklyéhez látványos és figyelemre méltó. Nem hiszem, hogy komoly veszélyt jelentene, ha egyszerűen elkoboznám a gyűrűt, mint oly sokan mások korábban, azonban nem vagyok híve az ilyen brutális megoldásoknak, csak ha nincs más, manipulatívabb út. Ez esetben pedig van, lesz. Nem árt, ha megtartom a fiú bizalmát. Ami nem is olyan nehéz, ahogy elnézem. Nem kisgyermek már, mégis milyen hiszékeny és könnyen lenyűgözhető! Bár, tulajdonképpen nem hazudok. Olyan nagyot. Halkan nevetek. - Sajnos nem minden tanulható, ez különleges adottság. Némelyik egész beszédes. Némelyek hallgatagok. Sok mindenről beszélnek. Hogy ki a gazdájuk, hogy a gazdájuknak milyen titkai vannak... - villantom rá sötétbarna szemeimet játékosan. - Például nemrég kaptam egy bizarr ajándékot... a tányéromra- célzok a cukorkoponyára. Kíváncsi vagyok, ráismer-e ebből a leírásból, bár nem túl konkrét. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2013. 01. 14. - 22:29:26 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/Neacutevtelen-2_zpsc33f67d9.png) *Minden porcikájával hisz abban, hogy ez a kézlegyintés azt jelenti, hogy minden rendben van, a patkánynak megbocsátottak, feloldozták a bűnei alól, és a patkánymennybe juthat majd, nagyon sokára, ha természetes okokból elhalálozni, nem mondjuk valami halálfaló megmérgezi. Vajon ért Crasso a mérgekhez? Komolyan végigméri, magában bólint. Egészen biztosan ért annyira, hogy egy kistestű rágcsálót, vagy egy kistestű embert eltegyen láb alól. Mint mondjuk őt, de emiatt nincsenek aggályai, elvégre nem csinált semmi rosszat. És még rá is legyintettek. Ez voltaképpen jót jelent, jót kell, hogy jelentsen, mert utána olyan dolgokról beszélnek a varázslóajkak, amikről neki tudnia kell, és ami szavaknak oly kedves muzsikájuk és jelentésük van. Átkok. Átkok és tudás, átkunk a tudás, de inkább csak ambrózia, amit mohón kortyol magába, rá-rábólintva az okfejtésre, maga is így látja és sokkal jobb de Crasso professzor szájából hallani, hogy ez így is van, mintha ő adta volna elő zavarosan és hagymázasan, ahogy minden mást is az elméletét. Az átok annyira okos, mint a varázsló. A családi átok pedig talán az egész család ravaszságát, generációról generációra felépített bonyolult szövedéket és intelligenciát tartalmaz.* - Igen. Kár, hogy nincs kifejezett átoktanunk -*lelkesedik, hiszen akkor sokkal több, sokkal okosabb dolgot hozzáfűzhetne, és még szeretett gyűrűjét is jobban megismerhetné, szélesebb eszköztárral kutathatná. Ártatlan és naiv a tekintetben, hogy milyen gondolatok járhatnak a férfi fejében a fent nevezett gyűrűvel kapcsolatban, mégis, valamiért ösztönösen elrejti, egy ügyes mozdulattal visszacsúsztatja az ujjára az ékszert, aztán a kezét a zsebébe teszi, majd előveszi onnan, mégsem illik, és egyszerűen a talárja ráncai közé simítja, a puha anyagba gyűrögetni, miközben a fejét enyhén félrehajtva figyel, felkötött karját egy kissé megmozgatva.* - Egyáltalán nem? Egy kis része sem? Olyan, mint a metamorf mágia? Mert akkor biztos vannak olyan varázslatok, amivel ideig-óráig egy kis részébe bele lehet kóstolni -*utal némiképpen elszomorodva arra, hogy a varázsló azért csak el tudja változtatni magát ideig óráig, még ha nem is különösebben különleges, talán… talán ő is hallhatja, miről beszélnek a tárgyak, mik a gazdák titkait, hogy milyen ajándék… a tányéron… Nagy kék szemei megrebbennek, a füle elvörösödik, felforrósodnak a szívdobbanásai a mellkasában, az ujjvégei megrándulnak, mint akit rajtakaptak, miközben valami sötét és titokzatos dolgot művelt. A világ hirtelen megtelik puha, nedves zihálással, de alighanem csak a saját, zaklatott lélegzetvételei visszhangoznak, megülve a fülében, mintha csak ki akarnál toloncolni onnan azt a kis, ártatlanul odavetetett mondatkát a bizarr ajándékról. És vajon hogy tetszett? Mit szólt hozzá? ~ faggatja a pillantása az arcot. Nem kellett volna, nem szabadott volna, most már tudja, de annyira jó ötletnek tűnt akkor. Finom volt? ~ megnyalja a száját, egészen kiszáradt a hirtelen meglepetéstől, végül aztán nyílik is a torka, lágy, dallamos szavakat fuvoláz minden lélekjelenlétét összeszedve.* - És mit mesélt önnek?-*vagy az ajándékokat nem illik faggatni? Vagy nem vallanak? Valahol mélyen akarja, hogy valljanak, hiszen a professzor nem látszik felháborodottnak, és mint minden alkotó, ő is sóvárogja, hogy elismerjék a szándékát, hogy tényleg nem volt rossz ötlet az ajándék, de retteg az esetleges következményektől, ha rosszul méri fel a helyzetet, elvégre mégiscsak van a lelkének egy esendő, gyenge fele, ami mindig visszahúzza, és hajlamos dőre kétségekre.* Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Tristram de Crasso - 2013. 01. 19. - 19:25:30 NEM MEGVÁLTANI NEM TALÁN CSAK MEGÉRTENI AKAROM Bájosak ezek a rajongó, lojális gondolatok, azonban ugyanúgy nem szabad nagy hitelt érdemlőnek tekintenem, mint a hasonlóan lelkes, ám kevésbé hízelgő gondolatokat a többi diák fejében. Gyakran bizonyul hamisnak és többségében megalapozatlan, mint a legtöbb vád. Noha látom, őszinte forrásból fakadnak, ám ez a forrás bohó még és kissé gyermeteg D'Espérey tudatában. Mindamellett persze ott van ez a gomolygó sötétség is, mely elrejt előlem tudat alatt dolgokat, gondolatok, melyek ott vannak bár, ám csak távoli, füstös sugallatként. Az az igazibb, az az őszintébb, ám egyelőre rejtőzködő. Nemigen találkoztam még effélével, bár azt mondják, minden lélekben lappang némi sötétség. Velünk fogant a bűn s velünk született a gonoszság. - Hasznos volna - értek egyet sajnálkozásával. - Más iskolákban némileg következetesebb tanrend alapján tanlnak a diákok. Sokkal mélyebben megismerik a mágia elméletét és alapját, mint itt. Ám Nagy-Britanniában az efféle öröklődő és örökíthető varázserő ismerete olybá tűnik, csupán a kiváltságosoké - célzok arra, hogy ez a mágiának már azon szegmense, melyet nem tanítanak az iskolában, a máguscsaládok azonban, még ha csak szájról szájra is, de örökítik a tudást. Ezért van az, hogy azok, akik varázsközegben nőttek fel, mindig is előnyben lesznek azokhoz képest, akik nem. És ez bizonyára így van rendjén, ha igaz az, hogy létezik természetes szelekció, mint ahogy azt egy nem is olyan öreg varázslény-kutató megállapította nem is olyan rég. Nem kerüli el a figyelmem, hogy a fiú elrejti a gyűrűt a szemem elől. Csak nem megsejtette, mennyire áhítozom megismerni, kipróbálni a hatalmát? Túl árulkodón, mohón villant a szemem? Talán. Óvatosabbnak kell lennem. Fel is tekintek a fiú sápatag arcára. A szeme csillog, úgy csillog, mint senki másé. - Nos vannak bizonyos módszerek, mellyel ki lehet deríteni ezt-azt a tárgyakról. Például az is kideríthető, hogy ki vetette pergamenre a levelet, melyet épp olvasunk, elég hozzá egy egyszerű bűbáj - emlékeztetem, ezt bizonyára tudja, vagy ha nem, legalább tanul valamit. Hah! Legszívesebben felkacagnék, ahogy látom a szemében a felismerés jeleit, azonban igyekszem megőrizni semleges arcom. Csupán némi derű és engedékenység arckifejezését öltöm. ~ Tetszett. Nevettem. Nem kóstoltam meg ~ felelik reflexesen a gondolataim. Hallhatja, mintha csak ő olvasna az én pillantásomból, akárcsak én az övéből. Olyan ösztönösen és természetesen csusszantom az elméjébe a válaszaimat, mintha mindig is így kommunikáltunk volna. De ezzel nem szabad játszanom. Szóban folytatom inkább. - Nem áll szándékomban megfeddni, D'Espérey. Mindazonáltal felhívom rá a figyelmét, hogy az ilyesmit talán nem mindenki fogadta volna úgy, mint én. Miért nem tudok dicsérni? Pedig valóban kedves gesztus volt, noha igaz, tekinthettem volna másnak is, gúnynak, iróniának, fenyegetésnek. Miért félek attól, hogy ha dicsérek, elvesztem a tekintélyem? Miért hiszem ilyen sziklaszilárdan, hogy ez így van? Hisz másoknál a kedvesség beválik. Talán csak nálam nem. A kételyek vajon a kis kócosból vándoroltak át belém? Túl mélyre ástam volna le kaotikus lelkében? Visszavonulok, arcom zorddá válik. - Noha nem vagyok édesszájú, kíváncsi volnék, mit is akart vele kifejezni. Ezt az a bájos cukorkoponya nem árulta el nekem - hajolok ismét csak pár centivel előre, hozzá. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2013. 01. 23. - 23:19:23 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/Neacutevtelen-2_zpsc33f67d9.png) *Ráncba szalad a homloka, töprengésre húrozódik az elméje. Kiváltságosok. Ha a saját közegében marad, vérei között, abban az árnyékban, amiből megmentették, akkor talán okosabb lenne? Többet tudna arról, amiről érdekli? Talán visszahúzzák azok, akiket az övéinek érez? Elbizonytalanodó pillantása végigrepdes a professzor arcán, sötét szemzugán, száján, markáns állán, a vonásokon, amik idősebbnek és érettebbnek mutatták sokkal, többel, mint amennyit valóban ráhúzott korban. Zavara illékony, de mégis kézzelfogható odabent, határozott vége és kezdete van azoknak a gondolatoknak, amik felzaklatják. Kiváltságosok. Olyanok, mint ő, de mégsem olyanok, többek nála, és igazából nem is akarna közéjük tartozni. És mégis. Mégis. Mégis! Sóhajt, fájdalmasan, sóvárogva.* - Hagyománytisztelő hely-*feleli végül szinte meghunyászkodva. Ami jár az jár, annak jár, akinek jár, bizonyára kiérdemlik és megszolgálják majd utólag, bár fogcsikorgatva tudja, hogy ez nem így van. Csak nem lesz irigy? Ő? Rossz ember volna akkor, márpedig nem lehet rossz ember, jóra nevelték és ő nem fog csalódást okozni. Kényszeríti a figyelmét, hogy visszaforduljon az érdekes dolgok felé, eszközként használva önmaga befolyásolhatóságát lassan, gondolatról gondolatra hergeli magába a kíváncsi lelkesedést, amíg minden olyanná nem válik, mint az imént, és a szemei újra felcsillannak.* - Igen, ezt ismerem -*bólint elégedetten és büszkén, egy levél nem jelenthet neki akadályt, illetve neki még talán igen, ha megbűvölt levélről van szó, de még néhány év, és nem lesz ezzel sem problémája.* - De ez önmagában elég kevés, nem mondhatni, hogy túúúl sokat elmondott. Akkor hasznos, ha valaki mondjuk elfelejti a címzést és az aláírást is, de alapvetően egy levél, írás írója nem annyira izgalmas, mint az írás maga. *Mohón zsonganak a gondolatai, miközben magába issza a derűt és az engedékenységet, a zavar könnyedén foszlik le a vonásairól, nincs igazán bevésett helye neki, nem tartós, nem akarja magát rosszul érezni magát, hát az első adandó alkalommal odadobja a lelkét az elégedettségnek. Hát tetszett! Sziporkázó, lángoló izgalom pezseg a torkában, szavak gurguláznak ott, amik a gondolatai közé ki tudja honnan ivódott szavakra felelnének, feszítik a száját a mondatok, amiket ki akarna mondani, de hiszen nincsenek is kimondott dolgok, amikre válaszolhatna. A zavara most egészen más természetű, izgalmas, szemlélődő, szaporán járja körül a ’tetszést”, ’nevetést” és a meg nem kóstolást, honnan jöttek és hova tartanak, mi végről birtokolják el a figyelmét. Talán csak bemagyarázta magának, talán, de odabent, mélyen megfogalmazódik benne egy gondolat, hogy ez kívülről való, idegen dolog. Hogy kihasználták az elméjét, a nyíltságát, a befogadókészségét. Hogy ez rossz dolog. Nem rossz. Csodálja. Le van nyűgözve, kissé elnyílik a szája, ahogy próbálja megfogalmazni a tapasztalását, ami mintha mg sem történt. Kissé lehunyorítja a szemét, félrepillant, ahogy a nevét hallja.* - Tudom -*mosolyodik el aztán édesen, kölykösen. Julesnek is ezt magyarázta. Crasso professzor a maguk valóságában értékeli a dolgokat, nem holmi paranoid kényszerképzetekkel áthatottan.* - Mármint, nem csináltam volna csak úgy… bárkivel, hogyha… megbánthattam volna -*igen, határozottan nehéz konkrét formát adni annak, hogy miért érezte úgy, hogy ezt megtehetni. Nem is vesződik tovább vele. Hiszen ott van bent az a kis gyanakvás, óvatosan tárja ki a gondolatait és elméjét, mert Crasso professzor jelenlétében van valami különleges, valami, ami felel az elméjének sötét és világos nyúlványaira, megbökdösi őket, mint egy mimóza virágát, és jobb lenne bezárkózni. Okosabb. Nem lehet mindig okosnak lenni.* - Ez ajándéknak nem kell kifejeznie semmit -*a férfi jókedvének múltával egyenesebben fogalmaz.* - Egyszerűen csak bájos. És Imbolc volt. Ünnep. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Tristram de Crasso - 2013. 01. 26. - 01:36:23 MOST REMEGŐ SZÁRNYAKKAL ÁGRÓL ÁGRA REPDES, MÍG LE NEM HULLIK AZ AVARBA. Nem árt, gyermek, ha ilyen komoly dolgokon is eltöprengsz olykor. Kíváncsian figyelem, kiket tart a "saját közegének"? Mit tud erről? Az igazi szüleiről? Nem ártana összeszedni inkább azt, hogy én mit tudok erről. A gondolatai után kutatok, minden szálat megfogva, egyenként kihúzva, kibogozva a kusza gondolat-fonalakat, azok foszlányait, hogy kifésüljem, ki, mint ahogy a haját akarom egy durva kefével egyenesre fésülni, nagyjából most rögtön. - Valóban - értek egyet. - Bölcs megfogalmazás - teszem hozzá derűsen hunyorogva. - Mondja, ezt igazságtalannak tartja? - érdeklődöm könnyedén. Nincs tétje annak, mit mond, én magam már úgyis céloztam a magam véleményére. Rosszat gyakorlatilag nem mondhat. A tudata úgy hömpölyög, mint a légkör elemei, ciklonok és anticiklonok kergetik egymást odabent. Én csak vitorlázni tudok odabent. Újból az a szikra a szemében. - Ugyan, nem lenne izgalmas így mások titkos leveleiről megállapítani, hogy ki írta kinek és mi célból? - kérdem. Sok effélét csináltam korábban, a Minisztériumban való munkavállalásom alkalmaival. Ez a kémkedés lényege is, ám ez nem olyasmi, amivel a diákomnak hencegnék. - A tárgyakról ugyanígy megállapítható, hogy kié, hogy ki készítette, kitől kapta az illető, hogy miért, milyen alkalomból. Mivel egyes tárgyak összecsiszolódnak a tulajdonosuk varázserejével, azt is meg lehet mondani például egy pálcából, hogy milyen erős az illető - táplálom tovább fantáziája szüleményeit az úgynevezett képességemről, mely sajnos csupán kitalálmány. Ennél többet én magam bajosan tudnék megállapítani egy használati- vagy varázstárgyról, holott képzett bűbájhasználó vagyok. Cikázó gondolatai magukhoz édesgetnek, lebilincselnek és egyszerűen magukba olvasztanak. Jól érzem magam benne, vagy csak ennyire magával sodró személyiség, ilyen fiatal létére ez bámulatos. Azonban nem stimulálom az elméjét újabb gondolatzsinórok felaggatásával. Óvatosnak kell lennem. A bizalma elnyerése a célom, nem pedig az, hogy tartson tőlem, és elővigyázatos legyen a közelemben azért, mert esetleg megsejti a képességeim valódi erejét. Igen, az elmék megnyitásához és nyitva tartásához leggyakrabban nem a legilimencia a legkönnyebben járható út. Apró málnaszáj. Hogy mosolyog. Tökéletes tudatában annak, hogy az ábrázata és teljes külleme ártalmatlannak tűnik. Kiváltképp a haja, az a rakoncátlan sörény. Elképesztő ez a rajongás, bevallom, jól esik. Vegytiszta örömet nem sok embernek szerez a puszta jelenlétem. - Nos, köszönöm az ajándékot - mondom végül. Amit kapok, illik megköszönni, én pedig nem vagyok az a fajta, aki híján volna az udvariasságnak vagy a stílusnak. A fejére teszem a kezem. Ujjaim göndör, sűrű hajába siklanak, majd lassan, lágyan végigszántják a puha gombóc-bozontot. Nem selymes, nem siklik vízként az ujjaim közt, nem, ez valami egészen más. Sosem tapintottam, túrtam még ilyen páratlan hajkoronát. Mélyen belélegzem, majd a maradékát elmorzsolom az ujjaim közt. - Hadd viszonozzam a kedvességet valamivel - szólalok meg, egy hirtelen ötlettől vezérelten. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2013. 01. 26. - 14:27:23 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/Neacutevtelen-2_zpsc33f67d9.png) *A véleménye éppen olyan hullámzó, mint a hajtincsei, pedig nem is tekergeti őket problémás fiatalok jó szokása szerint. Némelykor elhagyott, rémületes, tiszta vérű családja a „közeg”, ami a sajátja, különösen, amikor úgy érzi, félvér szülei, akiket szeret, de nem ért, meg nem érthetik őt és a fura dolgait. Máskülönben kvibli testvérkéi és félvér öccse a közeg, az otthon, a meleg, szeretettel teli. Pont annyit tud az igazi szüleiről, hogy féljen attól a sötétségtől, amiben fogant, és ami még most is kísérti, és talán visszavárja. Ugye, rokonok? Megborzong, talán a hajára kifent erőszakos gondolatoktól, talán az elméjében óvatoskodó szellemérintések által a felszínre csalogatottaktól, magához szorítja el pillanatra sérült kezét, a másikkal pedig megcirógatja a patkányt a zsebben, minden rendben van.* - Nem, azt hiszem nem mondható, hogy kimondottan igazságtalan volna-*jön egy pillanatra zavarba, belepislant a válaszadásba is, megrágcsálja a száját, egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, meglengeti kissé a felkötött karját.* - Mármint, persze, azzal szemben igazságtalan, aki meg akarja ezeket a dolgokat tanulni, de biztos vagyok abban, hogy jó oka van annak, hogy miért nem akarják, hogy bárki elsajátítsa. Azt hiszem, egy kissé önellentmondásos a véleményem-*ismeri el sóhajtva. Aztán felkapja a fejét, megint nevetésre rándulnak a szeplők a képén.* - Nem, mármint a célja igen, de erre is alkalmas volna egy bűbáj? A cél olyan összetett és rejtélyes dolog, egy csomó ok és okozat van benne… na meg persze mások titkos levelei, ha az én kezembe jutnak, akkor van valami előfeltételezésem arról, hogy mit is keresek bennük, hogy mi lehetett a cél -*vált megfontoltabb, komolyabb álláspontra.* - Nem lenne szép dolog-*fűzi még hozzá. * - Ez már érdekesebb, de a személyazonosság megismerése önmagában csak még több kutatást és kérdést vet fel. Sokkal jobb lenne a tárgyak képességeit megismerni-*egyszerűen elhiszi, hogy de Crasso erre is képes, nem volna meglepődve.* - De nyilván fontos az erejét is felmérni -*teszi hozzá alku készen, bár gondolatban egy kissé megvonja a vállát. Erő és hatalom, mindenkiben ott van a potenciál, de elég magabiztos ahhoz, hogy úgy érezze, ő nem szorul arra, hogy felmérje mások erejét. Elvégre mi szükség van az erő ismeretére? Vagy kérni akar tőle valamit, amire ő nem képes, ami számára nem opció, hiszen amire nem képes, azt kellő odafigyeléssel el fogja sajátítani, a másik eset pedig, hogy meg kell küzdenie vele, persze nagyon csak elméletben, elvégre miért akarna egy 15 éves fiú küzdeni (másra sem vágyik, mint az élet kihívásaira), de ha mégis úgy alakulna a helyzet, kifundálná, hogyan győzzön. Mindenképpen. Mindenesetre ezt nem volna illendő mondani sőt, a szemét is lesüti, mielőtt túlságosan is árulkodóvá válna a tekintete, amíg rendezi a gondolatot, és eltünteti belőle azt a leheletnyi fennhéjázást, ami azt hirdeti, nincs ilyesmire szüksége. Még akkor se, ha voltaképpen érdekesen hangzik, igen, meglehetősen, bár egyre érdekesebb az, hogy személyesen a professzor, mint személy miért csinál ilyet. Halálfaló, nyilván ezer és kétezer oka van rá, de mégis, tényleges miért? Nincs is érdekesebb, mint a titokban bonyolódó sötét és titkos ügyletek. Felpillant, félrehajtja a fejét. Vajon a tanár úr íróasztala mit árulhatna el a gazdája varázserejéről? Ha valahol tárgyakat bűvöl, akkor az az asztalnál lehet, átvitten talán ott található a legtöbb varázserőnyom. Sajnos az efféle tanulmányhoz be kellene törnie, ami a Samhain óta nem különösebben vonzó napirendi pont az ifjú diákság körében. Tűnődőn szemléli a férfit, elgondolkodva, azért egy próbált megérne, valami biztos letesz, elhagy magából nyilvános helyen. Mondjuk egy dolgozat-tekercset megvizsgálva talán az erejét felmérhetné. Érdekes kísérlet volna. Naiv felfedező vágyát alulról, hátulról józan számítás táplálja, csinálja csak a tekergő elme, játsszon, amíg annak a játéknak van értelme és tétje* - Igazán…-szívesen? semmiség? Valami ilyesmit kíván a megkezdett mondat a végére, de a torkára forr a szó hirtelen, mintha meglepné az érintés, pedig nem az a tipikusan antiszociális lélek, egyszerűen csak nem szokás diáktársak között, a felnőttek pedig egy idő után fájdalmasan mellőzik a kedveskedő fejsimogatás. Újra elmosolyodik, mohón felfelé kunkorodnak a szájsarkai, kissé előrehajtja a fejét, nem tart attól, hogy a boglyában elakad majd a kéz és meghúzza, a göndörebb és kevésbé göndör csigák engedelmesen és gyorsan tekerednek fel az ujjakra, aztán engedik el őket. Egészen megszeppentnek tűnik, vagy inkább megilletődöttnek a gesztustól.* - Igazán nem szükséges-*leheli végül gyengén, hiszen csak egy pillanatnyi kedvesség volt, és így is megolvadt lelkének boldog, hajlamosabbik fele.* Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Tristram de Crasso - 2013. 01. 28. - 18:25:43 TISZTÁNAK SZÜLETTÉL MÉGIS FEKETE VAGY A sötétség az egyetlen, ami mindig visszavárja az embert. Sőt, még hívogatja is. Téged is szólongat, apró árnytündér? Ettől borzongtál meg? Halvány, megértő mosoly villan fel a gondolataimban. Tudni akarod, ugye, mennyire sötétek a gyökereid valójában? Próbálom kisilabizálni, mit is akar mondani az igazságtalansággal kapcsolatban. Hunyorogva tűnődöm el, vajon szükséges-e helyre tennem az önnellentmondást, vagy felesleges volna a próbálkozás, a fiú logikájának és egész lényének ismeretében a próbálkozás. Végül úgy döntök, semmiképp nem felesleges. - Egy gyereknek nem kell, hogy határozott véleménye legyen, ön azonban már tizenöt, majdhogynem tizenhat. Majdhogynem tizenhét - megyek tovább, arra célozva, hogy kisvártatva felnőtt lesz Anglia varázslótörvényei szerint. Nem engedheti meg magának egyébként sem, hogy ingadozzék, hisz itt egy rosszul kimondott véleményért már büntetés jár. Bár alighanem ismét túl szigorú vagyok... - Aki akar, megtanulhat bármit, amennyiben elég kvalitással rendelkezik. A hangsúly azon van, kinek mekkora a hátránya, ám a hátrány jórészt behozható. Tanulással, szorgalommal - magyarázom, ezzel egyszersmind elárulom, ismerem, milyen, mikor ugyanazért a tudásért háromszor annyit kell küzdenie valakinek. Ez azonban szintén nem olyasmi, amivel az ember dicsekszik. - Ám még ha a neveltetés hiányzik is, ott lapul a származás és az öröklött tehetség. Már ha az ember tudja, hogy ki az, akitől örökölt és mit. Hallgatok picit, míg átfutom a gondolatait a szülőkkel kapcsolatban, de egyszerűbben tallózhatok, ha a felszínre hozom előbb a témát. - Próbálta már kideríteni, kik voltak a valódi szülei? - kérdem szinte lágyan. Érdekel. Nagyon érdekel, és ez alighanem több, mint természetes kíváncsiság. Vajon a megmaradt rokonai, ha vannak egyáltalán, érdeklődnek a fiú után? Segítenének neki kibontakoztatni lappangó tehetségeit? Hisz a felfogása villámgyors, ahogy elnézem. Rávillantom a szemem. - Ez helyes megállapítás - méltatom a cél és az ok összetettségére vonatkozó vélekedését. - Ám a legbonyolultabb indok is lebontható borzasztóan egyszerű motivációkra. Ennek alapján sokkal egyszerűbb megismerni az emberek szándékait, és az embereket magukat is - veszem fel gondolatának ritmusát élénken. D'Espérey olyan gyermek alighanem, akinek nagyon könnyű felkelteni az érdeklődését, de ugyanilyen könnyű elveszíteni is. Mayfield ezalól kivétel lehet (tekintetem röviden a paraván felé is siklik, árulkodva arról, épp rajta jár az eszem), rejtély továbbra is, hogy miért, hacsak nem veszem alapul D'Espérey saját bevallását, mely szerint "szükség van rá". Magányos fiúcska lehetsz, ha ilyesmire van szükséged. (Sötét tekintetem visszatalál rá.) - Nincs fontosabb két varázsló közt, mint ismerni a másik erejét - szól a hangom kissé figyelmeztetően, szaladgáló gondolataira válaszolván. - Ez a túlélés kulcsa. Bár a kellő önbizalom sem hátrány - húzódik vékony mosolyra a szám. Óh, az az asztal, ha tudna mesélni! Mocskos történeteket mesélne, olyan mocskosakat, hogy belepirulnál. Derültség villong szemeim csokoládébarnái mögött. Nem örülök így azonban a betörés gondolatának, bár az figyelemreméltó, hogy eltántorítja a Samhain alkalmával történt sajnálatos incidens azzal a három jómadárral. Hagyom a rakoncátlan csigákat az ujjaimra tekeredni, eljátszva mozgékonyságukkal. Mielőtt teljesen elengedném, belemarkolok egy kicsit a tarkóján, kommentár nélkül, pusztán élvezkedve azon, hogy ezt megtehetem, és azon, hogy kezes bárányként tűri. - Nincs a tanárnak nagyobb öröm a készséges diáknál - mondom halkan, belefeledkezve kissé a pillanatba, melyből az ápolónő hangja zökkent ki, aki végül előbukkan a paraván mögül. - A fiúnak pihenésre van szüksége. Nyugtatókat és remegéscsillapítót adtam neki, mivel a láza is felszökött. De nagyon gyenge. Valakinek gondoskodnia kellene róla, hogy eleget egyen és hogy kímélje magát. - Jelentőségteljesen néz a kis tündéremre, akinek még utoljára megsimítom a nyakát, majd lassan leveszem róla a kezem, miután a nő kellően megrökönyödött rajta, hogy ott van. - Itt tartom éjszakára - foglalja össze végül a diagnózisát a javasasszony. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2013. 02. 02. - 20:10:21 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/Neacutevtelen-2_zpsc33f67d9.png) *Mindent tudni akar. Mindent erről a világról, az emberekről, önmagáról, a varázserőről, az állatokról, az élőkről, a holtakról, a sötétről és a világosságról. Talán a sötétről egy kissé jobban, hiszen a világosságban nyíltak a titkok, nincsenek rejtett kincsek, amik annyira felcsigázzák a kíváncsiságát és a lelkesedést.* - Ez azért elég merész számítás -*kacag fel csengőn, aztán gyorsan elhallgat, elpislog a függöny felé, hátha nem zavarja most ki a gyógyító hangoskodásért, ő tényleg nagyon igyekszik.* - Mármint a 16 még nagyon messze van, a 17 pedig onnan még nagyon messze és hát a hetedévesek se különböznek annyira tőlünk-*csak sokkal több mindent engedhetnek meg maguknak. Valójában már nagyon várja a sorsfordító szabadságot, a választás szabadságát, amikor komolyan veszik az elhatározásait, nem csak elnéző pillantással megpaskolják a fejét, hogyha valami őrültséggel áll elő.* - Tanulással és szorgalommal -*bólint egyetértően, szinte szertartásos áhítattal ismételve meg a Hollóhát ház jelmondatának is beillő szópárt. Elvégre szinte házon belül marad a társalgás. A háttérben meghúzódó kemény küzdelmeket természetesnek könyveli el, nem figyel fel rájuk különösebben. Annál inkább a neveltetés kérdésére. Felszikrázik kék szemeiben egy hirtelen indulat, ami arra késztetné, hogy tiltakozzon a neveltetését kritizáló gondolat ellen, de odabent még éppen idejében fojtást lapátok erre a józanság, így egészen másfajta szavakkal válaszolhatja meg a kérdést, mint amit először gondolt. Hova ez a nagy indulat, nem vezet előre, nem okos dolog, márpedig ő nem csinál olyan dolgokat, amik nem okosak, ugye?* - Beszélgettünk otthon róluk, ennyi elég-*hazugság, szemenszedett hazugság, és odabent tudja is, hogy de Crasso is tudni fogja ezt, de dacosan megemeli az állát, és kitart a hazugsága mellett, és csak odabent suttogják el a szellemnyelvek a történetet. Megpróbálta. Kiderítette. Átkutatott minden naplót, jegyzetet otthon, kihallgatott beszélgetéseket a szülők között, miután céltudatosan felzaklatta őket a kérdéseivel, olyannyira, hogy azok elküldték a testvéreihez, hogy magukra maradva egymás között megvitassák a kételyeiket. Hallotta a kérdéseiket, az anyja ijedt sóhaját, hogy vajon mi lesz belőle, hogy tényleg kiütközik-e rajta a vér, és az apját, ahogy nyilvánvalóan ostobaságnak és babonaságnak nevezte ezt. Tud arról, hogy a valódi szülei sötét, gonosz alakok voltak, hogy megérdemelték a meglakolást, hogy bántották az ártatlanokat, hogy mindazt elpusztították volna, ami az ő számára kedves. Nem szereti a valódi szüleit. Mégis izgatja mindaz a tudás, ami számukra nyilvánvaló volt, mindaz a történelem, ami mögöttük állt, mindaz a lehetőség, ami akkor állhatott volna előtte, hogyha másként alakul az élete. Talán mostanra már saját inferusa lehetne, és nem szorulna arra, hogy véletlenszerűen ragadozó inferusokat égessen fel az azokat mozgató rossz szándék okán.* - A motiváció még nem vezet egyenesen a szándékhoz -*ráncolja a szemöldökét vitakészen.* - Hiszen a motiváció lehet mondjuk a vagyonszerzés, a vágy valamire, de a cél, az indok arra, hogy miért pont azt és miért pont úgy csinálja az nem egyszerűen motiváció, hanem helyzet, pillanat és körülményfüggő is-*bátran néz a sötét szemekbe, ragyogó kéksége hűvösen csillan, most nem tud tartani ezektől a szemektől és a bennük rejtőző mindenttudástól. Szinte csalogatja, kihívja a tekintetét, nézzen bele, cáfolja meg, okítsa. Tanítsa. Mindent, amit mond, azzal ő, Sache annyival többet tud egy felnőttebb varázsló gondolkodásából és logikájából.* - Nem csak a túlélés a cél-*sokkal többre vágyik. Sokkal minőségibbre, tartalmasabbra. Erő, sóhajt csak, igen, persze, fontos, de hogy ez a kulcs, nem.* - A saját erőm megismerése inkább tűnik kulcsfontosságúnak -*szinte bocsánatkérőn mondja, ábrándosan, miközben hátrahajtja a fejét. Mély, elégedett sóhajjal lélegzi be a Gyengélkedő mindig olyan sajátos illatú levegőjét, amiben a gyógyulás gőzei elkeverednek a kórságok mákonyával, még ha nem is túl komoly betegségeket kúrálnak itt, a háború, a harc szaga benne van a levegőben, mégis olyan édes marad, olyan kellemes. Kellemes és otthonos. Legszívesebben a tarkóján markoló kézbe fúrná a fejét, hogy enyhítse a beszélgetésben felkavarodott belső feszültséget, hogy csináljon valamit, ami gyerekes, ami rá vall, amivel kellemkedhet, de aztán éppen, a készséges diák kifejezésbe belelátott biztatás után mégiscsak kiküldik. Nem különösebben barátságosan szemléli a nőt, a szája sarka is megrándul. Nem eszik eleget. Talán az apjának kellene gondoskodnia róla, talán a Griffendéles csapatszellemnek, nevelőnek, vagy éppen a politikai rendszernek, hogy nem idegeli ki, mint a diákok többségét. Ugyan már. Miért neki mondja? Kissé ideges lesz a hirtelen ránehezedő, odaképzelt felelősségtől, ő csak barátkozik, nem kell így nézni rá, Julestől mi sem áll távolabb, minthogy hallgasson őrá, egyelőre örül, hogy eltűri a jelenlétét. Hátralép, na nem mintha rajtakapták volna bármin, lusta hátralépés ez, inkább az ajtó-felé hátrálás, szívesen eltűnik szem elől.* - Viszontlátásra-*dúdolja a nőnek, aztán de Crasso professzorra pillant, őt mégsem hagyja itt két szó között, rajta a jelentőségteljes nézés sora. Folytatják ezt a furcsa diskurzust, vagy a professzornak más dolga van. Hamarosan véget ér az óra, talán már véget is ért, mintha hangokat hallana kintről.* Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Tristram de Crasso - 2013. 02. 03. - 01:31:23 NEM MARAD KŐ KÖVÖN, AMIT LE NEM ROMBOLNÁNAK Dicséretes a tudásvágya. Hollóhátas szellem, ahogy egynémely ős-roxfortos mondaná, bár mivel én nem ebben a környezetben nevelkedtem, nem érzem át olyan mélyen a házrendszer sztereotipikusságát, mint mások. Hogy kacag! És milyen fegyelmezetten, hirtelen hagyja abba, mintha sose lett volna szabad neki nevetnie. Épp mint nekem. - Épp ezért - felelem. 15 vagy 17... szinte egyre megy. Mondjuk, őt nem tartanám velem egyenrangúnak, 15 lehet 17 de 17 nem lehet 19. Pedig csupán ennyivel vagyok idősebb. Mégis, egész más az én világom és az övé. Valóban, minden házon belül marad. Négyszemközt, majdnem, hiszen a gyógyító fültanúnk volt, de ő kit érdekel? Nem hangzott el semmi veszélyes. (Gondolataim ellenőrzik ezt a feltevést, de tényleg így van, nem figyelt ránk, nem is igen hallott bennünket.) Nocsak! Mohó kíváncsisággal figyelem a fiú szemeiben fellángoló dühöt, vagy leginkább annak azonosítható érzelemvihart. Csak nem érzékeny pontra tapintottam? Felcsillan az én szemem is (egyszersmind engedem, hogy észlelje: felismerem a füllentést). Mert tudom, persze, hogy nem mond igazat. Ő felemeli az állát, én azonban lejjebb hajtom a fejem, hogy jobban lássam, elmélyítem a szemkontaktust, hogy többet lássak az emlékeiből. A gondolataiból. A vágyaiból. Legszívesebben rögvest választ adnék neki, de továbbra sem rontok ajtóstól a házba. Nem szabad. Igazság szerint a fiú felkavar. A fekete mágia olyan tudás, melyet a legnagyobb felelőtlenség továbbadni. Ezt azért mondom, mert saját magamon érzem, milyen borzalmakkal jár sötét erőket használni, nekromanciát gyakorolni. Nem egy lelkes amatőr vagyok (már nem), aki villongani akar sötét tudásával. Használója vagyok, és ismerem minden gyalázatos velejáróját a fekete mágiának, ismerem az árnyoldalait, tudom, milyen addiktív, milyen részegítő a hatalom, és mennyire lemoshatatlan a vér a bemocskolt kézről. Tudom, mennyire megnyomorítja a lelket, mintha prés alá szorulna, mely alatt egyre csak facsarodik, zsugorodik, mígnem egyszer majd megreped, szétmorzsolódik, és aztán semmivé válik. Különös módon látom magam kívülről józanul, ez talán elvetemült józanságomnak köszönhető, nem tudom. Az, hogy a fiú ezeket a tanokat akarja megismerni, elborzaszt és felajz egyszerre. Egyrészt felismerem, micsoda színtiszta brutalitás részemről, hogy szívesen avatnám be. Másrészt szánalmas, de igaz, mennyire vágyom arra, hogy bemocskoljak valaki mást is. Hogy magamhoz hasonlóvá tegyek valaki mást. Nem azért, hogy bocsánatot nyerjek valami nem ismert hatalom előtt... hanem hogy ne legyek benne egyedül. Nevetséges, mennyire vágyik minden ember arra, hogy megoszthassa mással, amije van, legyen az vér, vagy dicsőség. Nekem ennyim van. De ezzel is fertőzni akarok. Nyelek egyet, mély lélegzetet veszek, mert meg kell szakítanom az elmélkedésemet. Párbeszédet folytatunk, engem azonban most igencsak elragadt ez a gondolatspirál. Vissza kell találnom. Vita... Hát persze. Hunyorintás villan szemeimbe, ez egyúttal ki is tisztítja belőlük az imént elmélyülő sötétséget. Látszólag a témában maradok, azonban teljesen másra célozva teszem fel a kérdést: - Ha adott volna minden körülmény. Ha tisztában volna a céljával. És megfogalmazódott volna a szándék. Meg merné tenni, amire vágyik? - fogalmazom meg a tulajdonképpeni felajánlásomat. Bár ezt így nem fogja érteni. Nem, meg kell magyaráznom, azonban a gyógyító mindent tönkretesz. Gyűlölve meredek rá, talán ezért kapaszkodik inkább a fiú tekintetébe, mint az enyémbe. Hogy fűzzem tovább a gondolatot? Kivárom, míg a dörgedelmek elhangzanak, hát persze, az alvás mindenre gyógyír, Mayfield pedig beteg. - Kérem értesítse a házvezetőjét is a tényekről - tartom még szükségesnek, hogy ez elhangozzék az ápoló irányában, aztán részemről többé érdektelen a téma (egy darabig, hiszen most sokkal lázasabban kezdett el érdekelni... valami más). A nő bólint, és jelzi is, részéről a társalgás véget ért, hát részemről is. - D'Espérey - szólalok meg, mielőtt a fiú elhátrálna. Nem, ne menj el. Maradj. Tudom, hogy sürget az idő, nekem is órám lesz mindjárt (ahogy azt megállapítom a kórterem falán függő időmérő szerkezetre pillantva), de ezt értened kell. Valójában habozok, mielőtt megszólalnék, ámbár ez sokkalta inkább tűnik megfontolt hatásszünetnek, míg végigmérem a tőlem eltávolodó ifjú varázslót. - Ha a tudás, amivel rendelkezik... - (ide ajánlom, hogy helyettesítse be a kellő határozót: "a szüleiről", vagy "a sötét tanokról") -, mégsem volna elég, keressen fel. És bezárul a szám. Ennél többet... ennél többet nem mondhatok neki. Kérni nem fogom. Magától kell jönnie. Mint ahogy én is magamtól határoztam el, hogy fekete mágiát fogok tanulni. Cím: Re: Gyengélkedő Írta: Sacheverell d'Espèrey - 2013. 02. 03. - 16:03:09 (http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/Neacutevtelen-2_zpsc33f67d9.png) *Ahogy a száján elfulladt a kacaj, úgy veszik nyoma a szemében az indulatnak is, gyorsan kisimul a hangulata, az idegei, nincs rá oka, hogy olyasvalami miatt dühöngjön, ami nem is számít igazán. Csak egy mellékes dolog, egy szál, amit követhet ugyan, de akkor tévútra csalogatja, holott a levegőben már pattog valami ismeretlen feszültség, valami újfajta áramlása lesz a szavaknak, az összepillantó tekintetükben, valami, mintha közelítene, mintha valami nagyot akarna mondani ez a perc, vagy talán a következő, egyre csak a várakozás izgalma remeg a gyomra felett. Vagy lehet, hogy az Absinthe, akinek finom állat-ösztönei már érzik, hogy történni fog, olyasmi, amit korábban el se tudott volna képzelni, ami lenyűgözi, vagy talán megijeszti, de egészen biztosan nem hagyja hidegen, megragadja majd a figyelmét.* - Úgy értem, nem sokkal komolyabbak -*pontosít félszegen, bár tudja jól, hogy erre is ott vannak az ellenpéldák, leginkább a zöld-ezüst lobogós házban, de hát ott a 15 évesek is farkasok és sárkányok voltak, vannak és lesznek, de a többi ház hetedévesei, nos… Olyanok, amilyenek, a pokolba velük, Merlin vigye el az összeset, nem számítanak. Félrepillant a mohó pillantás elől, mintha nem akarná, hogy túl mélyre lásson, holott az imént még nagy volt a bátorság, aztán újra összeszedi magát, feldagad benne a belső kényszer, hogy megmutassa magát, tisztán, nyugodtan, józanul, mégis, üresnek hat ebben a bátor visszapillantásban a tekintete. Visszatükröződik benne de Crasso alakja, vissza a lebukott hazugság, benne kavarodik, hogy nem bánja, hiszen ez volt a cél, egy inferus vonszolja keresztül magát lustán a tekintetének kék temetőjén, az elfojtott vágyak és gondolatok, a tudás szeretetének könnyű szárnyain lebbennek át a színen, képzeletében megtelepszenek a talárba burkolt széles vállakon és a professzoréhoz hasonló, de kaján szemekkel őt nézik, hiszen ő talán mindent tudhat, amit neki tudnia kell, illetve tudni akar. Talán mindent tapasztalt is már, olyasmit, amit talán soha nem akarna, bár, jelenleg ilyesmit nem tud elképzelni, tudja, hogy minden lehetséges. Csak a véleménye nem ül ki tisztán a szemébe, a lábát lógatva, halkan sziszegi odabent, a nyílt és csodáló felszín alatt egy kis mag, sisteregve, haragvó gőzökkel pácolja, oltja édes személyiségét belülről rothadttá. Sejti, hogy kutatnak benne, bár szavakká nem merné fogalmazni a gyanút, érzi, hogy a közel hajtott fejben a saját gondolatai visszhangoznak és kerülnek emlék-polcra. Nem bosszantja különösebben, inkább irigy arra, hogy képes rá, ilyen könnyedén, és hogy ő nem tudja, hogyan kell, bár olvasott erről is (ó, vajon létezik-e még olyan megnyilvánulása a mágiának, amiről nem olvasott?), védekezhetne, megpróbálhatná, igen, fejlődhetne, még ha a professzornak ez nem is jelentene akadályt, de meg se próbálja. Nincs szerencsésebb egy készséges diáknál, bár a fél lelkét eladná azért, hogyha tudná, hogy mire gondol a házvezetője, hogyha ő is értené a pillantásba megfogalmazódó gondolatokat. Hogyha hallaná, ha a tudással oszlathatná el a saját kétségeit. Vajon mulat rajta? Megtették már, és ő azt is elfogadta, hiszen senki és semmi még az életben, csak egy porszem, még ha hőbörög is ez ellen egy kissé a büszkesége, még ha nagyot álmodik is, még nem elég. Nyelés és lélegzet, mintha visszatérne valami gondolatból, amit ő nem ismerhet. Sóhajt, félrehajtja a fejét, miközben a fura kérdésre figyel, a válasz még nem érett meg a nyelvén, még várja a folytatást és a magyarázatot, amikor kiküldik. Álomvilágból szakítja ki a felismerés, hogy távoznia kell, hogy ez a beszélgetés talán elúszik a végtelenbe, mintha meg sem történt volna. Keserűség kaparja a torkát, belemar a torkába acsargó dühvel, miért húzta az időt, miért vitatkozott bolondságokon, miért beszélt össze-vissza, akkor talán, ha nem teszi, lett volna ideje válaszolni is, még ha még több kérdést rántana is magával, milyen szívesen állna eléjük! Vert seregként fog távozni. De nem most rögtön. Felpillant a nevére, észre sem vette, mikor kókadt le a feje, mindig gurulós jókedvű haja már előre is hengeredett, hogy lefüggönyözze a világ elől, amíg magába száll, kiles kócolt tincsei közül, majd egy ingerült mozdulattal hátrarázza őket. Valahol a lelke mélyén tagadhatatlanul számít arra, hogy Crasso összetöri a pillanatot és azt mondja, hogy felejtse el amit mondott (milyen szívesen elrohanna ez elől), de aztán az őt mérő pillantás súlya alatt kihúzza magát újra, legyen, aminek lennie kell, hiszen a megérzése is megmondta, hogy valami nyomasztó dolog fog történni. Nem az történik. Kiszáradt szája magától nyílik cseppnyit, megrándul a szája széle, mintha mondana valamit, mintha kérdezne, de nevetséges módon egy tündér kérdése cseng az elméjében. „Jézusom, te mindig ennyit kérdezel?” kérdezte, és azóta is azon töpreng, vajon mindent meg kell kérdeznie? Hogy mit jelent ez pontosan? Hogy arra gondol-e a professzor, amire ő gondolja, hogy gondol? Hogy ez a gondolat, ez tényleg, és igazán, és valóban, és megkeresheti? Mi lesz akkor, ha egyszerűen csak tényleg megkeresni? Mi fog történni ott? Mit fog mondani neki?* - Feltétlenül -*leheli végül halkan, elragadtatott csendességgel.* Köszönöm a játékot! A játéktér SZABAD!
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |