Ez csak üzlet
Christopher Cartwright
2004. november 18.
2004. november 18.
Kezdett roppantul idegesíteni a fickó a folytonos vigyorgásával, ahogy pedig közelebb húzódva a rejtvényem frissen megfejtett sorára bökött, szabályosan kirázott tőle a hideg.
– Ez pontosan elég.
Összehúztam a szemöldökömet, és a rám jellemző imposztorszindrómával küszködve azon kezdtem el járatni az agytekervényeimet, hogy vajon miféle amatőr munka lehet az, ahol egy Hírverő szintű lap Zs-kategóriás keresztrejtvényének megfejtése már elég ajánlólevél. Persze ezen a téren mindig is kissé szigorúan mértem magam, és hajlamos voltam túlgondolni a feladatokat, ráadásul egész életemben azon szerencsétlenek táborát erősítettem, akik egy adott tudomány mélyére ásva csak az újabb és újabb kérdéseket fedezik fel, és egyre bizonytalanabbá válnak, egyre inkább kérdőjelezik meg a saját tudásukat.
– A professzor öreg, nem bírna hosszú utazást, ellenben ő is Redway-t ajánlotta. Ugye milyen kedves?
Összehúzott szemöldököm egy pillanat alatt egyenesedett ki, hogy aztán ívesen felkússzon homlokom közepére. A férfi hangja ezúttal másképp csengett. Valahogy eltűnt belőle az a behízelgő, nyájas fűszer, amit akkor használ az ember, ha valakit rá akar szedni egy olyan dologra, amit a másik nem akar. Kölyökként nem egyszer szóltam ekként, hogy hamis szavakkal az ágyamba csábítsam a lányokat. Rég volt, és nem is igazán voltam büszke rá, de mindenesetre arra jó volt, hogy felismerjem a szándékot. Éppen ezért volt nyugtalanító a szavak mögül hiányzó hamiskás hanghordozás. Talán megbolondultam, de mintha egy pillanatra úgy tűnt volna, hogy szabályosan elismerően szól. Ha valami, hát ez teljesen elbizonytalanított.
Nem tudtam mit gondoljak a férfiról. Egyfelől kicsit sem volt szimpatikus, és már messziről bűzlött, hogy nem egészen a törvényes üzletekhez szokott. Másfelől, ha valóban beszélt az öreggel, és ha ő valóban bedobta neki a nevem (márpedig kitől mástól tudta volna meg azt?), akkor az azt jelentette volna, hogy talán mégis érdemes lenne meghallgatnom őt. Merthogy afelől kétségem sem volt, hogy a professzor jót akar nekem, és hogy eszébe sem jut szánt szándékkal veszélybe sodorni engem. Mármint azon felül, amilyen veszéllyel az átoktörői munka alapból jár.
– Alkut ajánlok – mondta, miközben lazán szétterpeszkedve a szék támlájára helyezte a kezét. Láthatóan sokkal oldottabb hangulatba került az aurorok távozásával, mely ténytől kicsit sem lettem nyugodtabb.
– Megveszem az összes itteni festményt, és a munkáért cserébe annyi pénz ajánlok, amiből két Csikóhal is nyitható. Sőt ha kell egy teljes éven át finanszírozom a taknyos roxfortosok hobbigyűjtését is legyen az bármi, tök mindegy. A lányom majd örül ennek…
Sercegő hang kíséretében végigsimítottam a borostámon, mintegy mellékcselekvésként, míg időt nyerek magamnak, hogy eldöntsem mi legyen. Aztán lassú, kimért mozdulatokkal egy tiszta pohár után nyúltam, amelyet koppanva magam elé helyeztem a pultra. Előttem még ott hevert az üveg, benne a borostyánszínű folyadékkal. Lecsavartam a kupakot és jó két ujjnyit áttöltöttem a whisky tartalmából a pohárba.
Egy hajtásra ittam ki a tömény szeszt, majd leeresztve a kiürített poharat, tekintetemet a férfira függesztettem.
– Ki maga?
Jobb kezemet magasba emelve, kézfejemet a vendégem felé mutatva emeltem mutatóujjamat az ég felé, mintegy számolva, hogy ez volt az első kérdésem, de még továbbiak várhatók.
– Mi a kincs?
– Mekkora a kockázat?
Mutató és középső ujjamhoz végül csatlakozott a gyűrűs is, majd leeresztettem a karomat, jelezvén, hogy egyelőre e három dologra vagyok leginkább kíváncsi, habár a kérdések sorrendje nem feltétlenül tükrözte a prioritásukat, bár erről a férfi nem tudhatott. Tagadhatatlan, hogy az én múltammal szinte sóvárogtam egy újbóli kalandért, és tudni akartam milyen ereklyét szemelt ki magának a megbízó, ám leginkább arra voltam kíváncsi (és ezt szintúgy a hányattatásokkal tarkított előéletem számlájára írtam) hogy ugyan mekkora valószínűséggel fogok fűbe harapni a kincs hajkurászása közben. Egy életre elég sötét varázslóhoz volt már szerencsém, és nem kívántam újfent vásárra vinni az irhámat.
E gondolatra önkénytelenül is végigsimítottam a Gray által ejtett hegeimen.
– Ez pontosan elég.
Összehúztam a szemöldökömet, és a rám jellemző imposztorszindrómával küszködve azon kezdtem el járatni az agytekervényeimet, hogy vajon miféle amatőr munka lehet az, ahol egy Hírverő szintű lap Zs-kategóriás keresztrejtvényének megfejtése már elég ajánlólevél. Persze ezen a téren mindig is kissé szigorúan mértem magam, és hajlamos voltam túlgondolni a feladatokat, ráadásul egész életemben azon szerencsétlenek táborát erősítettem, akik egy adott tudomány mélyére ásva csak az újabb és újabb kérdéseket fedezik fel, és egyre bizonytalanabbá válnak, egyre inkább kérdőjelezik meg a saját tudásukat.
– A professzor öreg, nem bírna hosszú utazást, ellenben ő is Redway-t ajánlotta. Ugye milyen kedves?
Összehúzott szemöldököm egy pillanat alatt egyenesedett ki, hogy aztán ívesen felkússzon homlokom közepére. A férfi hangja ezúttal másképp csengett. Valahogy eltűnt belőle az a behízelgő, nyájas fűszer, amit akkor használ az ember, ha valakit rá akar szedni egy olyan dologra, amit a másik nem akar. Kölyökként nem egyszer szóltam ekként, hogy hamis szavakkal az ágyamba csábítsam a lányokat. Rég volt, és nem is igazán voltam büszke rá, de mindenesetre arra jó volt, hogy felismerjem a szándékot. Éppen ezért volt nyugtalanító a szavak mögül hiányzó hamiskás hanghordozás. Talán megbolondultam, de mintha egy pillanatra úgy tűnt volna, hogy szabályosan elismerően szól. Ha valami, hát ez teljesen elbizonytalanított.
Nem tudtam mit gondoljak a férfiról. Egyfelől kicsit sem volt szimpatikus, és már messziről bűzlött, hogy nem egészen a törvényes üzletekhez szokott. Másfelől, ha valóban beszélt az öreggel, és ha ő valóban bedobta neki a nevem (márpedig kitől mástól tudta volna meg azt?), akkor az azt jelentette volna, hogy talán mégis érdemes lenne meghallgatnom őt. Merthogy afelől kétségem sem volt, hogy a professzor jót akar nekem, és hogy eszébe sem jut szánt szándékkal veszélybe sodorni engem. Mármint azon felül, amilyen veszéllyel az átoktörői munka alapból jár.
– Alkut ajánlok – mondta, miközben lazán szétterpeszkedve a szék támlájára helyezte a kezét. Láthatóan sokkal oldottabb hangulatba került az aurorok távozásával, mely ténytől kicsit sem lettem nyugodtabb.
– Megveszem az összes itteni festményt, és a munkáért cserébe annyi pénz ajánlok, amiből két Csikóhal is nyitható. Sőt ha kell egy teljes éven át finanszírozom a taknyos roxfortosok hobbigyűjtését is legyen az bármi, tök mindegy. A lányom majd örül ennek…
Sercegő hang kíséretében végigsimítottam a borostámon, mintegy mellékcselekvésként, míg időt nyerek magamnak, hogy eldöntsem mi legyen. Aztán lassú, kimért mozdulatokkal egy tiszta pohár után nyúltam, amelyet koppanva magam elé helyeztem a pultra. Előttem még ott hevert az üveg, benne a borostyánszínű folyadékkal. Lecsavartam a kupakot és jó két ujjnyit áttöltöttem a whisky tartalmából a pohárba.
Egy hajtásra ittam ki a tömény szeszt, majd leeresztve a kiürített poharat, tekintetemet a férfira függesztettem.
– Ki maga?
Jobb kezemet magasba emelve, kézfejemet a vendégem felé mutatva emeltem mutatóujjamat az ég felé, mintegy számolva, hogy ez volt az első kérdésem, de még továbbiak várhatók.
– Mi a kincs?
– Mekkora a kockázat?
Mutató és középső ujjamhoz végül csatlakozott a gyűrűs is, majd leeresztettem a karomat, jelezvén, hogy egyelőre e három dologra vagyok leginkább kíváncsi, habár a kérdések sorrendje nem feltétlenül tükrözte a prioritásukat, bár erről a férfi nem tudhatott. Tagadhatatlan, hogy az én múltammal szinte sóvárogtam egy újbóli kalandért, és tudni akartam milyen ereklyét szemelt ki magának a megbízó, ám leginkább arra voltam kíváncsi (és ezt szintúgy a hányattatásokkal tarkított előéletem számlájára írtam) hogy ugyan mekkora valószínűséggel fogok fűbe harapni a kincs hajkurászása közben. Egy életre elég sötét varázslóhoz volt már szerencsém, és nem kívántam újfent vásárra vinni az irhámat.
E gondolatra önkénytelenül is végigsimítottam a Gray által ejtett hegeimen.