Elmeosztály - Hatodik emelet

[just breathe...]

just breathe...

to; Owen Redway

bloodflow

Elfáradtam. Ez az év borzalmasan nehéz volt. Bár nem hittem abban, hogy egy új naptári év kezdetével megváltozna a szerencsénk, ahogyan az asztronómia híve sem voltam különösebben, mégis valahogy jól esett volna megmártózni valami friss és új korszakban. Megtisztulni vágytam. A balszerencsém azzal kezdődött, amikor Norah leugrott a ház tetejéről, és én nem tehettem semmit. Tehetetlenül néztem végig a halálát. Aztán dominóeffektusként romlottak tovább a dolgok, egyre többet és keményebben dolgoztam az egyetem mellett, hogy elvonjam a figyelmem a történtekről, és mindez oda vezetett, hogy egy nap, mikor eljött a kínálkozó lehetőség, hogy megbüntessem magam a mardosó bűntudatom miatt, két kézzel ragadtam meg azt, teljes esztelenséggel.
Ennek a döntésnek a nyomát azóta szó szerint és átvitt értelemben is a szívem felett hordom... Ahogy nyugodt, összeszedett léptekkel haladtam végig a Mungó folyosóján, akaratlanul is elfogott a klausztrofóbia. Éreztem, hogy a poszttraumás stressz-szindróma mindjárt utol ér, de nem engedhettem meg magamnak egy újabb rohamot. A héten egyszer már haza kellett mennem a kollégiumba még a műszakom lejárta előtt, mert olyan rosszullét fogott el, hogy nem tudtam ellátni a munkámat. Ez egyszerűen most nem történhetett meg... Ahogy elértem a rendelőt, már nehéz légzéssel kaptam a kilincs után, felrántottam az ajtót, majd amikor már az ajtó túloldalán voltam, jó erősen szorítottam a kilincset, egész addig, míg rémisztően kifehéredtek az ujjaim. Ez legalább elvonta a figyelmemet a lényegi problémámról. Nem hagyhattam, hogy ez a nap is erről szóljon. Fél éve már annak, hogy Alexej miatt izzó átokheg került a dekoltázsomra, és a Mungó osztályán kezeltek. Ideje volt összeszednem magam, hogy megőrizzem az önbecsülésem utolsó morzsáit, és tovább léphessek.
- Artemis, azt hiszem jót tenne Önnek, ha visszatérne a Mungóba... segítene feldolgozni a történteket, ha valami hasznosat tudna tenni az ispotály falai között. Segítene legyőzni a tehetetlenség érzetét, ami azóta is bénítja Önt... - nézett rám együttérzőn Pippens prof, mire nagysokára beadtam a derekamat, és elvállaltam három hónap önkéntes munkát itt, az elmeosztályon, az egyetem színeiben. Már a vállalt idő felénél jártunk, de továbbra sem éreztem azt, hogy teljesen sikerült visszanyernem a kontrollt a pánikreakcióim felett. De ha valamit, azt azért értékeltem magamban, hogy nem adtam fel. Hogy kitartottam. Bármilyen szarul is voltam.
Tovább Merlinnek hála nem volt időm a saját nyomorommal foglalkozni, mert siető léptek zaja szűrődött be a folyosóról a rendelőbe, amit aztán egy hangos üvöltés követett. Ez a zaj zökkentett ki az agyamat szürke ködként ellepő kép- és hangfoszlányokból, amik immár fél éve nem csak az éjszakáimat, de az éber perceimet is megkeserítették. A ravasz, a nyakék, és a fekete, kegyetlenül csillogó szempár... Úgy engedtem el a kilincset, mint aki izzó vasat tart a kezében, még az ajtó is kissé kitárult a heves mozdulat miatt. Rémült pillantásomat sajnos nem tudtam elég gyorsan lehámozni az arcomról, pedig szerettem volna profinak és tökéletesen összeszedettnek látszani Mr. Redway előtt, főként, mert fiatalabb voltam nála. Tudtam, hogy a páciensek bizalmát nehezebb elnyerni, ha a kezelő medimágusuk fiatal, vagy éppenséggel nő... Az én esetemben mindkét nehezítő körülmény fennállt, de eddig egész jól haladtunk mindennek dacára. Zavart pillantásom láthatóan nem kerülte el figyelmét, rá is kérdezett, hogy minden rendben van-e velem. Világoskék medimágusi köpenyemet gondosan lesimítva próbáltam visszaszerezni a rendezettség látszatát.
- Ó, hát befutott! Semmi gond, érthető és köszönöm is, hogy óvatos volt a muglik előtt. Velem pedig... ne aggódjon, minden rendben. Elnézést, ha kicsit zaklatottnak tűnök, elég eseménydús nap ez eddig, ahogy azt a folyosón uralkodó hangokból is hallhatja - utaltam az egyik hallucináló, üvöltöző páciensre, akit reggel óta próbáltunk megnyugtatni, eddig sikertelenül. - Jöjjön beljebb, foglaljon helyet - léptem el az útból, majd a számomra kijelölt székhez léptem. Megvártam, hogy Owen helyet foglaljon az asztal másik oldalán helyet kapó széken, majd én is leültem. A berendezés igen egyszerű volt, mindössze két faszékből, egy faasztalból, és egy nagy ablakból állt, amin keresztül a Mungó parkjára nyílt kilátás. A székek úgy voltak elhelyezve, hogy a páciensek láthassanak rá az ablakra, mi, medimágusok pedig az ajtót tarthattuk szemmel. Hogy miért pont ez volt a felosztás, arra megvolt a magam elmélete. Magam is könnyebben nyíltam volna meg a helyükben a szél fútta faágakat nézve, mint a fehérre meszelt falakat. Ez a környezet, ha puritán is volt, mégis adott némi szabadságot... némi levegőt... távolabbi rálátást a problémára. Most, a harmadik beszélgetésen pontosan az volt a célom, hogy efelé haladjunk Owennel is.
- Nos, Mr. Redway, az előbbi alkalmak során sikerült vázlatosan érintenünk az élete különböző állomásait, most viszont szeretnék jobban elmélyülni a gyermekkorában... Vissza tudna kérem emlékezni rá, hogy milyen volt, amíg még árvaházban élt? Vannak emlékei abból az időszakból? És ha már itt tartunk, megosztaná velem a legelső, tiszta, intenzívebb emlékét? - kérdeztem érdeklődő pillantással, majd az asztalra készített pennáért nyúltam. Bíztam benne, hogy nem estek ki neki teljesen ezek az évek. Bár négy éves kor előtt ez előfordulhat, mégis szerettem volna erre a kritikus időszakra is rápillantani. Úgy éreztem, a légzési nehézségei mögött talán épp ez a homályos időszak állhat. Reméltem, hogy jó nyomon tapogatózok, de azért rásegítettem még egy kérdéssel.
- Mikor érezte gyerekként először, hogy magára van hagyatva, hogy nincs semmi és senki, amibe kapaszkodhatna?

[Többé már nem utálom magam]

Többé már nem utálom magam

Artemis Greenberry
2004. november 26.

– Velem pedig... ne aggódjon, minden rendben. Elnézést, ha kicsit zaklatottnak tűnök, elég eseménydús nap ez eddig, ahogy azt a folyosón uralkodó hangokból is hallhatja.
Más helyzetben talán rendben lett volna a kérdésem, de mint pácienstől, azt hiszem kissé tolakodóan hathatott az orvosom hogyléte felől érdeklődnöm. Egy röpke másodpercig még némán fürkészem a rendezetlen arcvonásokat, de aztán oly gyorsan kaptam le szemeimet a nőről, mintha csak napba néztem volna.
– Jöjjön beljebb, foglaljon helyet – mondta, majd ellépve utat engedett nekem a rendelő közepén álló asztal irányába.
Elfoglaltam a már megszokott helyemet, szemben az ablakkal, ám a kinti világ szemlélése helyett, tekintetemmel újfent a medimágust kerestem, aki eközben megkerülve engem, velem szemben foglalt helyet. Miss Greenberry mindennemű igyekezete ellenére, továbbra is feszültnek tűnt, s én elgondolkoztam, hogy vajon az efféle helyzeteket is tanítják nekik az iskolában? Vajon ők hogyan dolgozzák fel a munkájukkal járó stresszt? Egymás páciensei lehetnek? Vagy egyszerűen csak lepereg róluk az a sok mérgező iszap, amit mi, kettyósok felböfögünk magunkból és amit nemes egyszerűséggel rájuk hányunk a kezelések során?
Nem tűnik érzéketlennek…
Vakítóan kék szemeket vizsgáltam, a törékeny testet. Talán, ha nem egy fehérre meszelt, orvosi szobában találkozunk, még vonzónak is találtam volna őt. Így viszont volt valami láthatatlan gát az agyamban, ami nemes egyszerűséggel blokkolta az efféle érzelmeket, azt ordítva a fülembe, hogy ez nem helyes. Ha a stresszes napokat nem is tudta még rutinosan kezelni, ahhoz már minden bizonnyal hozzászokhatott, hogy a férfi páciensek megbámulják.
– Nos, Mr. Redway, az előbbi alkalmak során sikerült vázlatosan érintenünk az élete különböző állomásait, most viszont szeretnék jobban elmélyülni a gyermekkorában… – fészkelődni kezdtem a széken. – Vissza tudna kérem emlékezni rá, hogy milyen volt, amíg még árvaházban élt? Vannak emlékei abból az időszakból? És ha már itt tartunk, megosztaná velem a legelső, tiszta, intenzívebb emlékét?
Töprengve kibámultam az ablakon, közben jobb kezem ujjaival piszkálni kezdtem a borostámat, mintegy pótcselekvésként. Ezeket a köröket már lefutottam az amerikai gyógyítókkal is, de számítottam rá, hogy újból előkerül a téma. Furcsamód ezúttal már nem éreztem úgy, mintha egy rosszul összeforrt sebet tépnének fel a testemen.
– Mikor érezte gyerekként először, hogy magára van hagyatva, hogy nincs semmi és senki, amibe kapaszkodhatna?
Odakint egy madár vitorlázott, kitárt szárnyakkal a szélben. Követtem a mozgását, ahogy elsiklik a rendelő ablaka előtt, majd mikor eltűnt a szemem elől, ismét Miss Greenberryre pillantottam.
– Nem igazán emlékszem az árvaházra. Csak elmosódott képek vannak előttem, ahogy a beszűrődő napsugár fénye porcsíkot fest az árvaházi folyosó levegőjébe. Illatfoszlányok… Hangok… Főleg gyereksírás.
Hirtelen összerezzentem, mintha transzból tértem volna magamhoz.
– Persze, lehet, hogy csak álmodtam ezeket. Nem igazán tudom megmondani, hogy a fejemben élő képek valódiak, vagy csak én találtam-e ki őket. Mármint az ebből az időszakból származó képekre értem – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még riadóztathatta volna a medimágus kollégáit, hogy zárjanak gumiszobába.
– Gondoltam rá, hogy talán fel kellene keresnem a helyet, de nem igazán tudtam a címet, a nevelőszüleimmel meg nem tartottam a kapcsolatot, tőlük nem kérdezhettem. Talán majd most, hogy anyámmal kibékültünk. Mármint… Nem is volt harag köztünk, csak… Szégyelltem magam előtte.
Kissé elkalandoztam.
– Bocsánat. Az első emlékemről kérdezett – kezdtem gyors mentegetőzésbe, megrázva a fejem, mintha csak így próbálnám észhez téríteni magamat, majd gondolkozó arccal harapdálni kezdtem a számat. – Nem tudom, hogy kronológiailag tényleg ez-e az első, de tisztán megvan a pillanat, ahogy az öcsém ágya mellett állok. Úgy öt éves múlhattam. Ennyi az egész emlék. Tudom, nem valami nagy kunszt. Még csak azt se tudom, hogy mire gondoltam közben, de még mielőtt megkérdezi, nem voltam féltékeny egy pillanatig sem. Soha nem éreztem, hogy másként kezeltek volna a szüleim, csak azért mert én nem vér szerinti gyerekük voltam. Persze biztos ott volt valahol bennem ez az érzés, mármint, hogy kívülállónak érzem magam, máskülönben nem szöktem volna el otthonról Alan halála után. Válaszolva a kérdésére, talán pont azon az estén éreztem először elhagyatottnak magam, amikor eljöttem otthonról.
Észre sem vettem, de abbahagytam a szakállam birizgálását, és ujjaim önkénytelenül a mellkasomra tévedtek, kitapintva az ingem alatt megbúvó, láncra fűzött pénzérmét.