Roxfort RPG

Karakterek => Boethius Hywel => A témát indította: Boethius Hywel - 2012. 05. 21. - 12:06:35



Cím: Soha már...
Írta: Boethius Hywel - 2012. 05. 21. - 12:06:35

(http://i1027.photobucket.com/albums/y336/hollamika/raven_zpsb6cf1d1e.gif?t=1364206096)

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"





j e g y z e t e k

1. kör

NJK-k: Marek Wolansky, az Idegen pribékje; (http://i1027.photobucket.com/albums/y336/hollamika/lievschreiber2-1.jpg) Félig Tanguy, a csapos; (http://i1027.photobucket.com/albums/y336/hollamika/LD-Flintwinch.jpg) ismeretlen halálfaló
helyszínek: Veszett Róka, (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=7558.0) Mágus tér, ismeretlen feketepiac London alatt, katakombák, (http://i1027.photobucket.com/albums/y336/hollamika/Catacombe-san-gennaroII1.jpg) Tanguy csapszéke, a vörös férfi lakócellája
idő: 1998 december 27.

2. kör

NJK-k: Fergus Hywel, az árvaház korábbi igazgatója; (http://i1027.photobucket.com/albums/y336/hollamika/mrhywel.jpg) Madge nővér, az árvaház alkalmazottja; (http://i1027.photobucket.com/albums/y336/hollamika/madge_zpsbbf036da.jpg) Alfie Livingstone, 9 év körüli árva; (http://i1027.photobucket.com/albums/y336/hollamika/sk3_zps7c0374b0.jpg)
helyszínek: Roxfort kastélya és birtoka; St. Cyrus, Ecclesgreig Árvaház (http://pinterest.com/hollamika/ecclesgreig-orphanage/)
idő: 1998 február 2.


Cím: Re: Soha már - prológus
Írta: A Dementor - 2012. 05. 24. - 01:10:59
e l ő z m é n y e k (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=7558.msg50140;topicseen#msg50140)



   A téli délután úgy ereszkedett a térre, mint maga az éjszaka, és már most olyan koromsötét volt, mint a Veszett Rókával szemközti ház párkányán üldögélő holló. Ahol az előbb még cipőkoppanás visszhangzott, már csak a madár rekedt krúg-krúgja hallatszik. Persze még így sincs kifejezetten nagy csend: a buszok lomha zúgása, az autók tülkölése és az emberi hangok méhkasszerű zsongása beszűrődött a Mágus térre, egy hatalmas, kifeszített és láthatatlan fátylon keresztül. Minden kicsit tompább volt errefelé.
   Az ünnepi készültség is tompa, és karácsonyhoz képest egész lehangoló volt. Az emberek nem mertek az utcákon ünnepelni. A kirakatokat idén nem díszítették fel, a kandelábereken is csak elvétve lengett egy-egy régi girland vagy fagyöngycsokor, s az utakra ugyanaz a szűz hó borult, ami még hajnalban szitált a hófelhőkből. Csak a Greensmith kocsmája felé vezető kitaposott csapás árulkodott arról, hogy a vén zsiványnak még a háború idején is akadnak vendégei.
   A holló felreppent a párkányról, amikor a Róka ajtaja rövid időn belül másodszor is becsapódott. Leírt egy kört a szűk utca fölött, majd olyan közel suhant el a siető fiú mellett, hogy a szárnytolla vége kis híján súrolta az arcát. Ez a fiú Boethius Hywel volt; társasággal érkezett, egyedül távozott. A madár egy kőhajításnyival távolabb landolt előtte, fekete pikkelyes lábával ráérősen megpiszkálta a csőrét, majd hátravetette a fejét és nyugtalan károgásba kezdett. A torkán meredő tollszakáll minden krúgnál felborzolódott.

   - Elnézést – hallhatta Boethius egy megtermett, kalapos férfi krákogását, túl közelről ahhoz, hogy elég ideje maradjon a cselekvésre. Az események hirtelen gyorsultak fel körülötte. A férfi finoman nekiütközött, a kalapja félrebillent a fején, de mielőtt továbbállt volna, szúrósan a fiúra nézett. Aztán a fiú eszméletét vesztette.


   - Jól érzed magad?

   Hová is tartott? Pedig annyira sietett. Meg kell találnia valakit. Oh, hát persze, Dakota után eredt a Veszett Rókából, és ott volt az a madár, meg a pasas, akinek nem volt elég egy egész utca, csak azért is nekiütközött a vállával. Legalább elnézést kért. De így nem áll össze a kép… Látta a férfi szeme fehérjét kivillanni, aztán egy határozott kis bökést érzett a gyomra tájékán, és attól fogva minden elsötétült. Az átkozott! A kalapos fickó elkábította őt, és valami furcsa helyre cipelte. Álmában pedig a holló helyett egy magas, vörös hajú csavargó károgott a tér közepén.



Cím: Re: Soha már...
Írta: Zachary Gainsborough - 2012. 05. 24. - 02:24:28

   - Hé, hallasz engem?

   A vörhenyes férfi nem álom volt. Megragadta a fiút a könyökénél fogva, és felnyalábolta őt a szutykos macskakövekről. Az emberek furcsán néztek rájuk, de ami még furcsább volt, azok maguk az emberek voltak: sokan köztük sálba bugyolálták az arcukat, vagy csuklyát húztak a szemükbe, de mégis a többségük csapzott, rossz rongyokat vagy a földet seprő, éjfekete talárt viselt, hozzá gyanakvó, barátságtalan arckifejezéssel. Úgy méregették a sült angolnás bodega mellett álldogáló párost, mint akik fenyegetve érzik magukat. A vörös férfi azonban nem törődött velük. Egy almát rágcsált, vagy legalábbis azt a pépet, ami még a csutkáról lerágható volt. A hangja fesztelen-kellemesen csengett, a száján oktalan kis vigyor játszott. Talán viccesnek találta a helyzetet.
   - Greensmith vagy Félig Tanguy csehójából jöttél? Mert ha az utóbbiból, akkor maradéktalanul megértem, miért hemperegsz a földön – miközben magyarázott, elhajította a csutkáját, s ezzel egy időben egy hajlott hátú, aszott boszorkány rájuk sziszegett – Akárhogy is, okosabban teszed, ha nem maradsz itt sokáig. Ezek az emberek nem kedvelik az idegeneket. És te, barátom, úgy virítasz közöttük, mint egy fényesen izzó felkiáltójel. Gyere.
   Hanyagul intett a fiúnak, és a válaszát meg sem várva keresztülfurakodott a semmiből termett sokaságon. Remélte, hogy az újonc a saját érdekében követi őt, mert a vak is láthatta, hogy nem egy életbiztosítás rendes kísérő nélkül kóborolni ezen a bizarr piacon. A szemben elhaladók mogorva pillantásokat vetettek rájuk, némelyek halkan duruzsoltak, itt-ott fogatlan vigyorok üdvözölték őket, máshol pedig göcsörtös ujjak markolászták a vállukat. A vörös férfi valami idegen nyelven komor megjegyzést tett, és többé senki sem ért őhozzá. Lehet, hogy mégsem rossz ötlet őt követni.

   A szedett-vedett piactér mérföldhosszú kígyónak tűnt egymás mellé és fölé tűzdelt bódéival és sebtében tákolt standjaival. Ahogy haladtak egyre beljebb, láthatóvá vált a főút számos leágazása, vagyis így már sokkal inkább egy százlábúra, semmint kígyóra emlékeztetett a sor. A fáklyák és vaskos karókra akasztott lámpások fényénél a látogató felfedezhette a magasban derengő födém körvonalait. A mennyezet domborodó háta alatt széles gerendák támasztották a helyiség kőfalait. A formátlan téglákon megbicsaklott a fény, és megannyi hunyorgó szemként követték nyomon a piactéri zsongást. Az embernek az a fullasztó érzése támadt mindettől, hogy a föld alá szorították be a rémes féregodút.
   Nem teljesen rendszertelenül működtek azonban a dolgok. Kétoldalt, a falak mentén helyezték el az árusok standjaikat, így volt, aki az elhaladó, és volt, aki a közeledő forgalomból kivált emberekkel alkudozott. Egy helyen csinos, szeplős orrú boszorka mutogatta a dekoltázsát valami bormámoros férfinak, és fátyolos hangon dorombolta portékája árait: ez a fiolányi bűvölet csak egy ígéretbe, az a pár csepp varázs az üvegben pedig néhány kedves, gyermekkori emlékbe kerül…  
   - Ide – fordult hátra a vörös férfi az egyik mellékutcánál, ami kész labirintusba vezetett tovább. A falon túl azonban nem kanyarodott semerre, helyette leakasztott az egyik karóról egy ólomüvegelt lámpást, a feje fölé emelte és meglengette a fénykört a mennyezet alatt. Egy rácsfedeles légakna vált ki a nedvesen csillogó boltozatból. Pont olyan, mint a csatornafedelek az utcán. – Nyugalom, amíg velem vagy, nem tévedhetsz el.
   Ahogy közelebb léptek a falhoz, láthatóvá vált a kövek közé ütött vaslétra is, amelyen felmászhattak a lenyíló aknához. A járat elég széles volt, és hűvös levegő áramlott keresztül rajta. Sokáig másztak, mire ismét vízszintes talajhoz értek. Itt már nem volt kikövezve az út, és sehol sem álltak gerendák. A falak izzadtak, hideg volt idefent vagy inkább idelent, hiszen még mindig barlangszerű tárnákban jártak, de sokkal szűkebbekben a piactéri utcáknál.
   - Hogy kerültél ide? Nem tűnsz sem csempésznek, sem feketemágusnak. Lehet, hogy kém vagy – ez utóbbit a vörös férfi kijelentette, nem kérdezte, bár a hangjából nem lehetett kivenni gyanakvást vagy fenyegetőzést. Közben ráléptek egy olyan folyosóra, ahol a mozgásukra fáklyák lobbantak kétoldalt, s ennek az útnak végre nem volt több leágazása. Egy megvetemedett, vaspántos ajtóhoz vezetett, ami előtt a rongyos idegenvezető megállt, majd a fejével befelé intett.
   - Mit is mondtál, hogy hívnak? – kérdezte, amennyiben a fiú hajlandó volt befáradni a helyiségbe. Ujjatlan kesztyűit igazgatta a tenyerén, és egy slampos lábmozdulattal belökte maguk mögött az ajtót. Bent hihetetlen látvány fogadta őket. A földalatti piac és a katakomba még hagyján, de itt egy egész kocsma tárult elébük. Az otthonosnak egyáltalán nem nevezhető bormérés sötét és nyirkos volt, a falak fehérlettek a salétromtól, a levegő nedves és nehéz volt. Egyik bútordarab sem illett a másikhoz, valószínűleg mindet úgy lopkodták össze; voltak súlyos tölgylapok és apró, kerek, kávézókba illő asztalkák, kényelmetlen, százéves székek, billegő hokedlik és molyrágta fotelek, a söntést pedig téglafalra fektetett raklapok hosszú sora alkotta. Érkezésükkor épp egy alacsony, rozzant fickó lépett ki mögüle, két krigli sárszerű, fekete itallal egy tálcán.
   - Jó, hogy jössz, te szemétláda, tartozol egy…
   - Ne most, Tanguy, vendéggel vagyok – célzatosan a fiú vállára tette a kezét, s miközben lekormányozta őt a kocsma túlsó sarkában lévő lépcsőn, közömbösen magyarázott a látottakról. – Ő Félig Tanguy, ha még nem találkoztál vele. Félig, mert nagyjából mindenkinek csak a feléig ér. Becstelen vén barom, soha ne hagyd neki, hogy rád tukmálja a Fekete vizét. Az a specialitása. Szerintem macskabélből facsarja. Ide, be.
   Úgy tűnik, végre megérkeztek valahová. Mióta csak mentek, a vörös férfi nem árulta el, voltaképp merre is vezeti a vendégét, s a lehetőségek közt ugyan ott volt, hogy talán ki, a felszínre, de ez az újabb állomás még mindig csak egy földalatti lyuk volt. Torokszorító gondolat, hogy leginkább egy cellából átalakított szobára hasonlított. Nagyon szegényes volt a berendezése, mindössze három kisebb helyiség osztotta fel az egész odút: egy központi rész, ahol helyet kapott egy bevetetlen ágy, egy asztal padokkal és egy zárható szekrény; valamint ebből nyíló két kisebb rész, az egyik hevenyészett fürdőszobát hivatott képezni, a másikat viszont súlyos függöny takarta el a szemük elől. Nem túl esélyes, hogy a mögött terül el a jól ismert Mágus tér.

   - Kérlek, foglalj helyet – mondta, és ő maga felpattant az asztal lapjára, sáros bakancsát az ülőhelyként felkínált pad közelebbi végén pihentetve. A lakócella vasajtajában ekkor megjelent az a kalapos férfi, aki megátkozta a fiút, és zsebre vágott kézzel, szenvtelenül meredt őrá, de nem szólt egy szót sem. A vörös férfi nem lepődött meg a jelenlétén, tehát ismerte, sőt talán várta már a jöttét. Feltehetőleg a kalapos végig szorosan a nyomukban volt. Egy ideig nem hallatszott más, csak a falak mélyéről derengő halk csobogás, mintha egy csermely folydogálna a közvetlen közelükben. Aztán a vörös felpillantott a körömpiszkálgatásból, amivel eddig elfoglalta magát, és csevegő hangon megszólalt.
   - Nem bánod, ha kérdezősködöm, ugye? Mondd csak, milyen volt a gyerekkorod? Mit kaptál a szüleidtől útravalónak? Hány darabban ver a szíved? Elég mélyen érzel? Történt-e már olyasmi veled, amit örökre kitépnél az emlékeid közül?
   Örömtelen, ám nyájas mosoly táncolt ismét a férfi ajkán, miközben benyúlt a zsebébe, előhúzta belőle egy holló koromfekete tollát és szórakozottan megforgatta az ujjai között.


Cím: Re: Soha már...
Írta: Boethius Hywel - 2012. 07. 15. - 22:59:04

Az ajtó hangos csapódással zárta el a Veszett Rókából kiszűrődő zsivajt. Ahol egykoron a bejárat volt, most összefüggő fal áll. Mindössze egy kicsiny láng színezi meg a friss havat fényével. Merre induljon? Két lehetősége van, mégis túl nehéz a választás. Az egyik út még messzebb vezeti Dakotától.
Mielőtt döntene, sötét árny suhan keresztül a sikátoron. Szinte már szemtelen közel repül el mellette, majd ráérősen landol nem messze a fiútól. Nem tudja miért, de a hideg is kirázza, ahogy a fekete madár vérfagyasztó krákogása visszaverődik a sikátor téglafaláról. Sürgősen irányt kell választania. Nem túl biztonságos egyedül a szűk utcában. És ki tudja, milyen messze jár már Dakota.
Azonban rá kell, hogy döbbenjen, talán még sincs olyan egyedül, mikor valaki neki ütközik. Minek is cselekedni, hiszen minden olyan gyorsan történik, minden olyan véletlenül… - Elnézést

- Hé, hallasz engem? – hallja valahonnan nagyon messziről, ahogy szólongatják.

Lassan tér magához, miközben valaki húzza fel a földről. Ügyetlenül próbál megállni a lábán, mikor ráébred, hogy nem innen indult. Itt nincs hó. Azonnal beugrik neki minden. A Veszett Róka, Ben, aztán Dakota. Vajon őt is elkábították? De, hogyan? Biztos az a fickó, aki neki ment. Érzett is valami bökést. Kezd pánikba esni. Nem tudja mi ez a hely vagy, hogy került ide. Szinte fel se fogja, hogy ott az a vörös férfi, míg meg nem szólal.

- Greensmith vagy Félig Tanguy csehójából jöttél? Mert ha az utóbbiból, akkor maradéktalanul megértem, miért hemperegsz a földön.

Valami válaszfélét motyog, de az se biztos, hogy hangosan kimondta a szavakat. Csak néz körbe kétségbeesetten, hogy kiderítse hol lehet. Mellettük egy angolnás pult, émelyítően rossz szaggal. Mindenfelé tekinteteket lát. Mindenki őket bámulja, szakadt boszorkányok és rosszarcú varázslók. A földalatti katakombák tele vannak árusokkal. Szedett-vedett bodegák roskadozva sorakoznak a sáros út mentén. Fogatlan, félszemű, sebhelyes vagy csuklyások, akiknek nem látszik az arcuk, árulják a portékájukat. Könyveket a legsötétebb mágiával, amuletteket, hamis ereklyéket az alapítóktól. De vannak itt állatok is, mint pókok, nagyobbak, mint egy kutya vagy furcsa lüktető tojások, amiből ki tudja milyen lény kel ki. Az egyik ketrecben, közepénél kettéágazó hatalmas kígyó fújtat a másik fejére.
Ahogy a vörös férfi húzza keresztül a tömegen, sötét pillantásokat kap, néhány árus próbálja odahúzni az árujához. Kiáltoznak, rosszalló pillantásokat vetnek rá. Benyúl a kabátjába és szorosan markolja pálcáját. Fél, hogy valaki ellopja. Már az is szerencse, hogy a kalapos nem vette el tőle.
Nem ismeri újdonsült vezetőjét, de mi mást csinálhatna, mint, hogy követi. Soha nem találna ki egyedül ebből a labirintusból. És jól mondta, túlságosan is kitűnik a tömegből. Nélküle pillanatok alatt szétszednék. Felpillant, amikor a fejére csöppen egy kövér vízcsepp a plafonról. Rendkívül nyomasztó érzés a pinceszerű aknákban lenni. Nem szűrődik be semmilyen fény, amiből talán megállapíthatná mennyi idő telt el mióta kilépett a Róka ajtaján. Csak a fáklyák táncoló fénye világítja be a roppant építményt. A férfi hirtelen lekanyarodott az egyik mellékjáratba – Ide. - Ahogy felemelte a falról leakasztott lámpást, azonnal láthatóvá vált egy légakna. Ez biztosan valamelyik utcára nyílik. Már érzi is a hideg levegőt, miközben másznak a szűk járatban, fel a létrán. Reménnyel telve kapaszkodik felfelé.
Csalódására, újabb folyosók következnek. Szűkebbek, hűvösebbek, de ez még mindig nem a felszín. Idáig olyan egyértelműnek tűnt, hogy a férfi kiviszi erről a sötét helyről, de most, hogy a következő folyosón fáklyák lobbannak érkezésükre, kezdi túlságosan is naiv gondolatnak tartani. Talán meg kellene kérdeznie, csak hogy, biztosra menjen. Azonban mielőtt megszólalhatna, a férfi kérdez.

  - Hogy kerültél ide? Nem tűnsz sem csempésznek, sem feketemágusnak. Lehet, hogy kém vagy.

- Kiléptem a Veszett Rókából és… és azt hiszem elkábítottak. Ugye te most kivezetsz erről a… helyről? – kérdezte mikor pont egy nehéz vaspántos ajtóhoz értek. A férfi csak intett, hogy menjen befelé. Ahogy beléptek a férfi megszólalt.

- Mit is mondtál, hogy hívnak?

- Nem mondtam. Boethius Hywel vagyok. – azzal a férfi felé tartotta a kezét.

Ahogy körbenézett a helyiségen elképedve látta, hogy egy kocsmába kerültek. Fogalma sem volt róla, hogy ilyen élet zajlik a föld alatt. Apró ember lépet ki a pult mögül. Minden bizonnyal a hely tulajdonosa. Rövid párbeszéd után világossá vált, hogy ez a vörös férfi gyakran jár le ide. Legalábbis egy kis tartozást már biztosan felhalmozott.
Kezd kétségbe esni, hogy nem a kivezető úton haladnak. Talán még most kellene megfordulnia és magától kitalálnia. Mégse meri megtenni, mert talán az egyetlen esélyét szalasztaná el. Inkább belép az ajtón ahová most érkeztek.
Szörnyű félelem járja át, amint megpillantja a szobát. Ez bizony nem a kivezető út, inkább zsákutca.

Hogy üljön le?? Mintha nem is vele történne mindez, valaki mással, úgy érzi. Nem kellene itt lennie, Dakotát kell megtalálnia. Rettegve hátrál a cella ajtó felé, de mikor megfordul, a lélegzete is elakad, mikor látja a kalapos férfit az ajtóban. A szíve olyan gyorsan kalapál, hogy szinte biztos benne, a két férfi is hallja. Csapdába csalták és ő csak úgy belesétált. Meg bízott egy vadidegen emberben. Mekkora ostobaság.

- Mi ez a hely? Mit akarnak tőlem?

Semmi válasz csak Boethius kétségbeesett zihálása.

  - Nem bánod, ha kérdezősködöm, ugye? Mondd csak, milyen volt a gyerekkorod? Mit kaptál a szüleidtől útravalónak? Hány darabban ver a szíved? Elég mélyen érzel? Történt-e már olyasmi veled, amit örökre kitépnél az emlékeid közül?

Alig fogja fel a kérdéseket. Mit akar tőle? Ijesztő szavak, mégis visszhangozva hallja az utolsó szavakat a fejében. Képek peregnek le a szeme előtt. Apja, ahogy kisétál az ajtón, elhagyva őt és anyját,  Catherine, az anyja utálata és pofonjai, rengeteg emlék, ami kísérti.

- Miféle beteg vicc ez? Azonnal engedjenek el!

Érzi, hogy könnyesek a szemei miközben szinte ordít. A férfi fekete tollal játszik. A fiú emlékezetébe egy sötét árny furakodik a Róka előtti sikátorból. A legijesztőbb, hogy úgy tűnik a férfi nagyon is jól szórakozik rajta.
Pálcáját görcsösen szorítja, nem is tudja mikor vette elő. Nem számít, csak az a lényeg, hogy kiszabaduljon. Úgy tűnik nincs kiút, vagy talán a függöny az utolsó reménye. Nem áltatja magát, de az esélyt megadja magának.






Cím: Re: Soha már...
Írta: Zachary Gainsborough - 2012. 07. 22. - 23:51:49

   A férfi semmivel sem törődött, míg el nem érték a földalatti kocsma cellaszobáit. Nem válaszolt a fiú feltett kérdéseire vagy a felé nyújtott jobbjára, egyszerűen ment tovább, időnként hümmentett egyet-egyet, mintha ezzel biztosítaná a vendégét a figyelméről, de lehet, hogy csak magában dúdolgatott. Egyelőre kiismerhetetlennek látszott.
   De aztán, amint a különös kis szobában voltak, a vörhenyes csavargó egy csapásra megváltozott; már nem volt többé közönyös vagy ábrándos, helyette egészen megélénkült. Nyugodtan ült, de izgatottság vegyült a hangjába, ahányszor csak megszólalt. Boethius Hywel rájött, hogy ebből a helyiségből csak egyfelé vezet kiút, és amint észrevette, hogy azt a bizonyos kijáratot is elzárták előle – méghozzá nem is akárki, hanem a kalapos úriember a Veszett Róka utcájából –, egyértelműen eluralkodott rajta a páni félelem. Nem is csoda, ezért senki sem szólná meg. Gyakorlatilag egyik csapdából a másikba terelték úgy, hogy még csak fel sem tűnt neki, sőt, a saját két lábán, önszántából sétált be ide. De hát mi oka van az ijedtségre?

   - Miféle beteg vicc ez? Azonnal engedjenek el!
   - Vicc? Nevetek talán? – a vörös kissé csalódottan csóválta meg a fejét, mintha rosszul érintené, hogy ilyen bizalmatlanság a válasz a szíves fogadtatásra – Boethius Hywel, szó sincs viccről. Most nem mehetsz el. Inkább ülj le.
   Ez már sokkal inkább utasításnak hangzott, de a férfi nyugalma még így is túláradó volt, szinte már nyugtalanító. Még a fiú kivont pálcája sem különösebben izgatta, csak lustán kiejtette a kezéből a madártollat. A kalapos ajtónálló pedig gyökeret eresztett.
   - Te nem ismersz engem, de én tudok egyet s mást rólad. Kérdezz csak bármit, amire kíváncsi vagy. Nem fogok titkolózni előtted.
   A férfi Boethiusra függesztette átható tekintetét, hogy a fiú szinte azt is hihette volna, hogy a gondolataiban olvas, pedig nem. Nincs szüksége ilyen eszközökre, hisz épp az előbb mondta, hogy nyílt lapokkal óhajt játszani. Ujjait könnyedén egymásnak támasztotta, míg a térdére könyökölt; a kalapos fickó az ajtóban még mindig úgy állt, mint egy kőszobor. Nem mozdult, nem szólt, még csak nem is figyelt a bentiekre.
   - Nos, elmondom, mi a helyzet. Szükségem van a közreműködésedre, viszont tőled függ, hogy ezt milyen formában kapom meg. Vagy együttműködsz, és társak lehetünk, vagy kénytelen leszel itt hagyni nálam néhány emléket. Talán mindet. - A vörös férfi hangja végig hetykén csengett, mintha egészen mindennapos lenne számára az ilyen jellegű konferencia. Még az is lehet, hogy mindennapos számára. – Itt van mondjuk a bájos Agnes. Hm, szerelem, milyen szép dolog is az. Emlékszem is, hányszor estem a csapdájába.

   Az Idegen – ez állt a kalapos férfi feje fölött, az ajtófélfára szegezve egy rongyos papírtekercsen. Tehát ez az Idegen lakosztálya. Talán maga a pokol, ahova ép eszű ember önszántából nem merészkedik le.
   A vörös Idegen – amilyen hirtelen jött a nyájas modora, olyan hirtelen felváltotta ez a másik – felpattant a padról, elkapta Boethius karját, és erősen tartva közelebb vonta magához őt. Mindeközben, ki tudja, mikor, szabad kezében egy rugós kés pattant ki, s az éle a fiú arcának simult, mintha csak a borbély venné kezelésbe a vendégét.

   - Nem vennéd a szívedre, ha a mi Agnesünknek bántódása esnék, ugye? – a kés fel-alá csúszott Boethius állkapcsán, de egyelőre nem hagyott nyomot a bőrén – Én sem. Biztosan nem veszem a szívemre. És ott vannak a barátaid is… Dakota és a kislány, Izabel, aki a bátyját keresi. Mennyi aggodalom és érzés, ah! Nehéz lehet neked. Nem is mondtad még, hogy tetszik az otthonom. Nekem nem tetszik, de ez csak átmeneti, nyugalom – egy pillanatra a távolba révedt, át a falon túlra, talán a szomszédos cella felé, és felnevetett, mintha valami vicceset találna mindebben. Majd egyszeriben megkomolyodott, és elengedte a fiú karját. – Nagy terveim vannak veled, és tiéd a döntés, hogy önszántadból csatlakozol-e hozzám, vagy inkább a szabadságot választod.

   Az Idegen visszahanyatlott a padra, és a toll helyett a késével játszadozott. Nem nézett a fiúra, de mégis minden mozdulatára ki volt hegyezve. A kalapos férfi pedig némán állt az ajtóban.




Cím: Re: Soha már...
Írta: Boethius Hywel - 2012. 07. 26. - 17:03:03

Apró csótány tekergőzött elő az ágy lába melletti repedésből. Szorosan a falnak felszülve sietett át az ágy alatt. Majd, mint aki gondolkozóba esik merre is induljon megállt egy pillanatra. De hát ki is várna el egy ilyen apró élőlénytől efféle gondolatokat. Ízelt, nedves csápjaival ízlelgette a levegőt, érzékelve szagokat, lég- és hőmérséklet változásokat. Szapora lépteivel észrevétlenül tekergőzött át valami apró zúzalékon keresztül az ágy alatt. Egy pillanatnyi pihenővel már el is érte a hatalmasan tornyosuló falábat. Azonban sokáig nem időzhetett, ily kiszolgáltatott állapotban. A pad lába talán embernek érzékelhetetlen módon, de megmozdult, ahogy szemben valaki sáros bakancsát rádobta. Apró sárdarabok potyogtak a padlóra és az úgy utált, undorító élőlény kifinomult érzékszerveivel mindnek érezte apró rezgéseit, ahogy azok a földre hullottak. Ösztönös menekülés kezdődött, amin a kicsiny csótány, ha akart volna, se tud változtatni. Át az asztal alatt, apró morzsák között, - talán ami miatt elindult – és hatalmas sárdarabok mellett ért el egy cipő mellé. Persze a dúc idegrendszere ezt aligha foghatta fel, sőt arról sem lehetett fogalma, hogy ennek a cipőnek a gazdája Boethius Hywel volt, meglehetősen szorult helyzetben. Ki mondhatná meg, hogy miképpen, azonban azt érzékelte, ahogy a fiú szaporán veszi a levegőt, erős adrenalinnal dús keringése úgy sugározta a padló felé a számunkra felfoghatatlan információt, hogy az ostoba kis rovar szinte érezte minden egyes szívverését, még ha nem is fogta fel, hogy tulajdonképpen mit is érzékel.
 Akkora sebességgel, amire csak képes, suhant át keresztül a szobán, be egy másikba, amit mi úgy hívunk fürdőszoba. Neki ez csak menekülő út és persze egy kellemes nedves kis búvóhely egy fellazult csempe mögött, ahová épp most furakodott be. Na, de térjünk is vissza a cipő gazdájához. Számára még nem jött el az úgy várt biztonság.

– Boethius Hywel, szó sincs viccről. Most nem mehetsz el. Inkább ülj le.

A fiúnak persze esze ágában sem volt leülni. Görcsösen szorította pálcáját, aminek hatására apró szikra pattant ki a végéből. Szinte észrevétlen módon, a fiút mégis emlékeztette arra, hogy talán használnia kellene. Persze csak is egy jól átgondolt menekülési terv után. Ehhez azonban kissé le kell nyugodnia, hogy gondolkodni tudjon. Néhány mély lélegzetvétel után kissé kitisztult a feje.

- Te nem ismersz engem, de én tudok egyet s mást rólad. Kérdezz csak bármit, amire kíváncsi vagy. Nem fogok titkolózni előtted.
Boethius összeszorított fogai közt préselte ki az egyszer már elhangzott kérdést.
- Mit akarnak tőlem?

Természetesen rengeteg feltevés jutott már eszébe ezzel kapcsolatban. Persze az első gondolata az volt, hogy halálfalókról van szó. Azonban a két elrablójának ruházata nem ezt igazolta, mondjuk, a halálfalók se rohangálnak egész nap álarcban. Második gondolata anyja volt. Miután elhagyta őket mugli apja, az édesanyjában olyan szintű gyűlölet alakult ki a varázstalan társadalom iránt, ami kis híján felemésztette. Nem lepődne meg azon, ha beállt volna halálfalónak és köze lenne ehhez a dologhoz. Lehet, így akar bosszút állni fián. Már csak azt nem érti, miért van még életben.

   - Nos, elmondom, mi a helyzet. Szükségem van a közreműködésedre, viszont tőled függ, hogy ezt milyen formában kapom meg. Vagy együttműködsz, és társak lehetünk, vagy kénytelen leszel itt hagyni nálam néhány emléket. Talán mindet.

Közreműködés? De vajon miben? Persze inkább nem kérdez rá, úgy érzi, ha megtudná, nem nagyon lenne visszaút. Rettentő dühös lesz. Még hogy van választása. Vagy önként elvállalja, vagy ez az elmebeteg ki töröl mindent és úgy veszi rá arra, amit akar. Nem is tudja, melyik lenne a jobb. Tudatlanul ugrálni ennek a baromnak talán még jobb lenne, akkor nem lenne bűntudata. De azonnal eszébe jutnak barátai és szerelme. Agnes, Dakota, Iza és a többiek. A rengeteg szép emlék. Nem veszítheti el őket örökre. A vörös férfi mintha a gondolataiban olvasna.

– Itt van mondjuk a bájos Agnes. Hm, szerelem, milyen szép dolog is az. Emlékszem is, hányszor estem a csapdájába.

Mégis honnan tud ilyeneket? Mióta figyeli? Elönti az agyát a düh és ordít.
- Ha a haja szála is meggörbül, én megölöm magát!
El kell innen tűnnie mielőbb. Hátra néz, hogy ott áll e még a kalapos és közben alkalmas varázsigék pörögnek le fejében, amelyek közül valamelyik kijuttatná innen. Idegen.

És megint mintha a gondolataiban olvasna. Elkapja elrablója és kést szorít nyakának. Hát ennyi volt. Most biztosan megöli.
- Nem vennéd a szívedre, ha a mi Agnesünknek bántódása esnék, ugye?
Pálcája kiesik a kezéből. Tudja, hogy vége van. Ismeri őt, túlságosan is. Pontosan tudja, mivel lehet megfogni. Fejét észrevétlenül megrázza, csak amennyire meri a késsel az arcán.

– Én sem. Biztosan nem veszem a szívemre. És ott vannak a barátaid is… Dakota és a kislány, Izabel, aki a bátyját keresi. Mennyi aggodalom és érzés, ah! Nehéz lehet neked. Nem is mondtad még, hogy tetszik az otthonom. Nekem nem tetszik, de ez csak átmeneti, nyugalom
Teljesen őrült, most már biztos. Úgy tűnik nincs más választása, csatlakoznia kell ehhez az elmebeteghez.

– Nagy terveim vannak veled, és tiéd a döntés, hogy önszántadból csatlakozol-e hozzám, vagy inkább a szabadságot választod.

És mi lesz, ha beleegyezik? Agnes túlságosan ismeri, ahhoz, hogy titokban tartsa előtte. És a többiek is gyanítanának valamit. Tűnjön el? Ahogy Izát és Dakotát ismeri, még ha úgy utálják is egymást, kézen fogva sietnének a keresésére. És a legszörnyűbb az egészben, hogy ezzel hatalmas veszélybe sodornák magukat. Miért pont vele történik ilyen?

Boethius megsemmisülten állt a szoba közepén. A padlót bámulta, karjai csak lógtak az oldalán.
Ha csatlakozok magához, - belefúrta tekintetét a vörös férfiéba – megígéri, hogy nem esik bántódásuk? Megígéri?! …megszeghetetlenül?


- Akkor vegyen el mindent.


Cím: Re: Soha már...
Írta: Zachary Gainsborough - 2012. 07. 27. - 14:13:37

   - Mit akarnak tőlem?

   Olybá tűnt, hogy egyelőre e kérdés foglalkoztatta leginkább a fiút. Az Idegen arcán csalódott fintor suhant keresztül, mint aki sokkal frappánsabb vagy kínosabb kérdésekre számított. S megint azt tette, amit érkezésükkor is; csak szórakozottan hümmentett egyet, és nem törte magát a válaszon. Milyen önző lépés volt ez tőle, mintha az előbb azt ígérte volna, hogy válaszokkal szolgál, bármi is érdekelje a fiút. Vajon ez a férfi tényleg ennyire zavarodott, vagy csak az őrület halvány lehelete mögé rejti hazug természetét? Ki tudja, talán sosem derül ki.
   A helyzet azonban úgy festett, hogyha Boethiuson múlik, maradéktalanul kibomlanak az árulkodó érzelmek, akár a virágzó őszirózsák. Átengedte magát a hirtelen jött haragnak, és csak ordított magából kikelve, közben pedig nem is sejtette, miféle jótékony közreműködéssel szolgál már csupán ezzel is az Idegennek. De a férfi gondolatai alaposabban el voltak zárva a szobában jelenlévőktől. Nem rázta meg a kétkedés, sem a kiabálás, sem a fenyegetés; vérlázítóan gondatlannak tűnt, mintha pontosan a tervei szerint alakulnának az események. Ezt azonban nem támasztották alá hirtelen kedélyingadozásai és furcsa kiszólásai. Néha itt volt, a cellában a többiekkel, máskor meg elrévedt egy pillanatra, s akkor úgy bámult a falakra, mintha először látná azokat. Lehet, hogy azt meg se hallotta, amint Boethius pálcája a földön koppan, de lehet, hogy nem is érdekelte. Sokkal nagyobb erők veszik körül őket, mint amit egy nyavalyás varázspálca képvisel.

   Aztán Hywel feladta. A vérmes ellenszegülés végül elernyedt, mint egy leeresztett léggömb, és a fiún látszott, hogy erőt vesz rajta a beletörődés. Jobban is teszi – gondolta az Idegen, és újra azzá a titokzatos, magabiztos és nyájas fickóvá vált, aki levezette ide a társaságot. Az, amelyik hidegvérrel csapdába csalta Boethiust. De azért egyáltalán nem biztos, hogy ő veszélyesebb lenne, mint a kapkodó, szétszórt, pengével játszadozó személye. Viszont ezzel a férfival lehet tárgyalni, ő józan és nyugodt. Neki nagy tervei vannak.
   - Ha csatlakozok magához, megígéri, hogy nem esik bántódásuk? Megígéri?! …megszeghetetlenül? …Akkor vegyen el mindent.
   - Megígérem. De annál sokkal többet ajánlok: megvédem a kedvesedet és a barátaidat a Sötét Nagyúrtól és a szolgáitól. Persze csak akkor, ha ők sem rohannak fejjel a falnak. Ha jó diákok lesznek és nem feltűnősködnek, akkor nem esik bántódásuk. Ha nem húzzák meg magukat, akkor az én védelmem is kevés lesz számukra. De neked többé nem kell aggódnod miattuk. A Megszeghetetlen Eskü elég hitelessé teszi az ígéretemet?

   Felállt, és a rugós kést, amit mindeddig a kezében forgatott, keményen az asztal lapjába vágta. A kés alig láthatóan rezgett a fában, de elég mélyen belefúródott ahhoz, hogy a súlya ne döntse ki új hüvelyéből. Feltűrte a kabátja, majd az inge ujját, és Boethius felé nyújtotta a kezét. Az ígéret megpecsételése helyett azonban az Idegen erővel lenyomta a fiút a székre, ami megelevenedni látszott. Rozoga lábaiból karcsú, ezüstszínű kígyó vált ki, és ringatózva szoros gúzsba kötötte Boethius testét. A kötélbűbájt a kalapos férfi idézte meg, aki elhagyta posztját, és most kivont pálcát szegezett a széknek. A fiú saját pálcáját.
   Az Idegen egy pillanatra eltűnt a cella túlsó végében a súlyos függöny mögött, és egy vastag falú tejopál üveggel a kezében tért vissza.
   - Wolansky – a kalapos férfi erre készségesen átnyújtotta neki a pálcát, miközben másik kezét a kabátja zsebébe csúsztatta. Az Idegen Boethius székével szembe fordította a padot, és megint leült.
   - Tudom, hogy nem bízol bennem. De az a helyzet, hogy én sem bízom benned.
   A pálcát a fiú halántékának szegezte, és duruzsolt valamit, aztán belépett a fiú emlékei közé.



Cím: Re: Soha már...
Írta: Boethius Hywel - 2012. 08. 08. - 00:51:26

- Megígérem. De annál sokkal többet ajánlok: megvédem a kedvesedet és a barátaidat a Sötét Nagyúrtól és a szolgáitól. Persze csak akkor, ha ők sem rohannak fejjel a falnak. Ha jó diákok lesznek és nem feltűnősködnek, akkor nem esik bántódásuk. Ha nem húzzák meg magukat, akkor az én védelmem is kevés lesz számukra. De neked többé nem kell aggódnod miattuk. A Megszeghetetlen Eskü elég hitelessé teszi az ígéretemet?

Úgy tűnik, a nap folyamán először történik úgy minden, ahogy ő akarja. Megkapja a Megszeghetetlen esküt. A legfontosabb számára, hogy a barátai biztonságban legyenek. A férfi szándékai komolynak tűnnek, jobb kezén már tűri is fel az ingujját, hogy szabaddá tegye alkarját. A fiú ugyanígy tesz, miközben egy lépéssel közelebb lép a férfihoz. Megragadja a kinyújtott kart, azonban az eskü megpecsételése helyett a székre nyomja a férfi. Próbál küzdeni, de az Idegen túl erős. Ezüst kígyók tekeregnek kezeire és lábaira, miközben ő rúgkapálva tiltakozik a béklyók ellen. A férfi megint tőrbe csalta őt. Nem sokkal később tejopál üveg kerül elő a súlyos függönyök mögül, melyről a fogolynak fogalma sincs, hogy mire fogja használni a vörös, de semmi jót nem remél. Talán most vehet búcsút emlékeinek örökre. Saját pálcáját szegezik a fejének. Jól látja az apró mintázatot a markolat kissé sötétebb szegélyén, majd ő is eltűnik a szobából, valahova mélyre az emlékei közé.

Sűrű, lilás gőzfelhő csap az arcába, emlékszik, mennyire izgatott volt akkor. Elég egy apró hiba, és öthónapnyi munkája veszik kárba. Mint valami betolakodó parazitát, érzi a vörös férfit elméjében, de hiába küzd, nem tudja kilökni őt emlékei közül. Csak sodróik ő is az áradattal. Izabel Bishop lép a képbe, felhúzott szemöldökkel hajol az üst tartalma fölé.
 – Biztos vagy benne, hogy ennek így kell kinéznie? Nem szeretném valami félig ember, félig oroszlán képében leélni hátralévő életem… Aah, tudom már, biztosan jegesmedve az alakom. – mondta karjait méregetve és különböző pózokat próbálgatva.
- Azt hiszem, kettőnk közül én értek ehhez jobban, és ha most megbocsátasz, szurokfű-kivonatot kell csöpögtetnem, és akkor talán nem lesz semmilyen mutáns szörny belől… - hallotta saját hangját újból megszólalni.

Ahogy a cseppek közeledtek az üst tartalma felé, a világ lelassulni látszott. Mire az utolsó cseppek elérték volna, teljesen meg is állt, majd pillanatnyi hatásszünet után elkezdtek sorban visszakúszni az üvegcsébe. Az idő megfordult és hatalmas sebességgel haladt visszafelé, szinte nem is lehetett szabad szemmel követni. Iza hátrafele lépdelve tűnt el a képből. Majd követhetetlen képek sora következett. Néha megállt egy pillanatra, csak egy rövidke emlékfoszlány erejéig, majd haladt is tovább, vissza az időben. Boethius magában ordított, és próbálta kitaszítani a betolakodót a fejéből, nem sok sikerrel.
Hirtelen egy szűk kis ösvényen találták magukat. Ő Agnes kezét fogta, miközben sétálgattak a tó mellett. Az utat ütött-kopott padok szegélyezték.

- Na, az ajándék megvan, szóval már csak egy jó helyet kell találnunk, ahol meglephetjük.
- Meg azt is ki kéne találni, hogy kit hívjunk meg. Tudod, milyen Dakota, elég egy ember, akit nem kedvel, és vége a bulinak.  – nevetett újra, majd a kép szétesett és megint száguldottak az időben. Ki tudja, merre…

Roxmortsi kirándulás, majd valamelyik tanóra. Túl kevés idő, hogy megállapítsa, melyik. Emily algás almája, ahogy előbukkan a vízből. Majd tovább a nagyterembe, talán a Trimágus idején? Mire körbenézhetne, már fadeszkákon fekszik, feje felett gyönyörű kolibri patrónus száll. Dakota. Tovább és tovább, anyja megüti. Majd sziklákat érez maga alatt. Gyönyörű naplementét lát. Mellette Catherine. Még olyan fiatalok. Anyja dolgozik a konyhában, nem látja, mit csinál, még túl kicsi, hogy lássa. – Mikor jön már haza apa?
Érzi, hogy nem bírja tovább, úgy érzi, felrobban a feje az erőlködéstől. Agya próbálja kizárni a férfit, és néha úgy tűnik, egy pillanatra sikerül felülkerekednie. Néhány másodpercre megint látja a szobát, a férfit, ahogy csukott szemmel duruzsol. Majd megint vissza, nagyapja ölében ül.
- Nem számít, mit mondanak mások - összeszorul a szíve nagyapja hangjától –, csak az a lényeg, hogy te…
Hirtelen mintha fejre állna a világ, majd vissza. Újra a szobában van, szemben az Idegennel.


Cím: Re: Soha már...
Írta: Zachary Gainsborough - 2012. 08. 09. - 15:45:16

   Rutinosan tette, amit tett. Már az Akadémián is a legjobbak között volt, azóta pedig még többet fejlődött a technikája. Főleg mióta a kísérleteit végzi.
   A szavak lomhán gurultak ki az elméjéből, már ki sem mondta őket, egyszerűen hagyta, hogy a mágia a pálcán keresztül a fiú halántékába merüljön, és úgy húzza ki véletlenszerűen az emlékeket, mint a horogra akadt halacskákat egy mélyvizű tóból. A férfi rögtön lehunyta a szemét, mert tudta jól, így könnyebben elkaphatja a kavargó gondolatokat. Képzeletben egyik-másik után nyúlt, közben a keze gyakorlatiasan mozdult, látszólag a tudtán kívül. Wolansky megragadta a fiolát, amit az Idegen a baljában tartott, s ami időnként meg-megremegett. Wolansky is rutinosan tette, amit tett.

   Titokban animágiát tanulsz – talán még Boethius is hallotta a megjegyzést, mintha egyenesen a fejében csengett volna az érdes hang – Nagyon jó.
   A képek cikázva váltogatták egymást, cifra karnevállá színezve a szemhéjak sötétjét, de a cella közepén ülő két alak egy tapodtat sem mozdult. Pedig mind a ketten erejüket megfeszítve koncentráltak; a fiú próbálta lerázni magáról a fosztogatót, aki megszállta az elméjét, a férfi pedig mindannyiszor nekifeszült a gyenge védműnek, hogy leverje az ellenállást, és elragadja az emlékeket. A jókat és a rosszakat is, ahogy ígérte: talán mindet.

   Hallotta a fiú veszett kiáltozását, pedig amaz még csak a száját se volt képes kinyitni. Aztán látta az egykori iskolájának udvarát, a tópartot és egy csinos lányt; Agnes –, közölte Boethiusszal, mintha a fiú nem tudná, milyen események pörögtek le a szeme előtt.
   A tér és az idő homogén masszává folyt össze előttük, és az Idegennek fogalma sem volt róla, miféle képeket halászott elő a fiú koponyájának védelméből. De nem is akarta megérteni őket, csak suhant és figyelt, a keze pedig minduntalan megremegett, valahányszor az üvegbe töltött egy csipetnyi gyöngyházfényű selymet. Ezeket az ellopott emlékeket Boethius többé képtelen lesz felidézni magában. Eltűntek, mintha soha nem is lettek volna. Azt a pipadohányszagú, kedélyes öregembert, akitől másfél évvel ezelőtt egy utcai bazáron vásárolta a kedvenc regényét, mostantól nem ismeri. Agnes Meadows legelső félénk, de menthetetlenül szerelmes mosolya, bűbájos kis gödröcskéivel az arcán – ez a kép többé nem létezett Boethius számára. Ahogy nem létezett a felemésztő csalódás emléke sem, ami Catherine távozása után megmaradt. Nem létezett a pofon, amit az anyjától kapott, vagy a drága nagyapja megnyugtató hangja, amit eddig is már csak az álmaiban hallott viszont néha-napján.

   - Ne csináld, Boethius – recsegte a tolvaj a ráolvasástól rekedt hangon, de nem nyitotta ki a szemét – Ne küzdj ellenem.
   A fiú próbálkozásai meglepték az Idegent; arra számított, hogy nem vesződik a védekezéssel, hanem lefegyverezve, megkötözve és a végletekig kiszolgáltatva a másik kényének-kedvének hagyja majd, hogy kirabolják. De érezte, hogy időről időre falakba ütközik – ezeket persze ő, a gyakorlott emlék-specialista röhögve kikerülte –, mégis meglepődött. Miért tiltakozik? Mi értelme? Megerőltető és fölösleges lépés a griffendélestől. Végül is talán pont ez a válasz: egy oroszlán sohasem hátrál meg. Egy oroszlánt nem is lehet megtörni, de egy fiatal mágusnövendék nem így van összerakva. Ugyan miért küzdene az, aki nem emlékszik?
   Az Idegen még egyszer megrohamozta a gomolygó ködképzeteket. A pálcát keményen a fiú halántékához nyomta, közben a hasas üvegcsét már egyedül Wolansky tartotta. Le akart ásni a legmélyére, látni akarta a fiúban rejlő nyers, elemi erőt. Mindent, amit a haszontalan, féltett vagy terhes emlékek évről évre maguk alá temetnek. Tudni akarom, mi mozgat – gondolta megszállottan, de ahelyett, hogy belesett volna Boethius kisgyermekkori éveibe, elengedte a pálcát, eltépve ezzel a vesszőt és a gazdáját összekötő sejtelmes tejfüst-nyalábot. Kimerülten támaszkodott meg a térdén, és úgy hunyorgott és remegett, mintha az ő tulajdon fejéből lopta volna ki a bélést egy jöttment csavargó.
   - Az ilyen magas szintű mágiatudomány megerőltető ám – mondta a cipőjének, majd végre Boethius szemébe nézett – De ezt nyilván már te is tudod. Ha az ember túlságosan erőlteti, előfordulhat, hogy maradandó károkat okoz az alanya elméjében. Nem akartam kockáztatni.
   A férfi úgy beszélt, mint aki egy régi ismerősével ült le egy csésze kávéra. A kezeit dörzsölgette, pár másodpercig tétován, sőt kissé aggodalmasan kémlelte Boethius arcát, aztán Wolanskyhoz lépett, és elvette tőle az üvegtartályt. Különös, fekete dugót nyomott a tetejébe. Egy pillanatra még felmorajlott az emlékek finom szövete, mikor az Idegen mélán megdöntötte a szeme előtt a tartályt, majd visszatette azt a függöny mögé. Aztán szinte vádlón vakkantott a pribékre:
   - Wolansky, tüntesd el azt a giccses kötelet Boethiusról! – a pribék zokszó nélkül előhúzta kabátja zsebéből a saját pálcáját, s egy mozdulattal elhessintette a szóban forgó béklyót. A vörös pedig úgy állt ott a függöny előtt, mintha ugyan átlátna az anyagon; megbabonázottan bámulta a megkopott, zöld vásznat, ami mögött üvegszám sorakoztak az ellopott emlékek.


Cím: Re: Soha már...
Írta: Boethius Hywel - 2012. 08. 13. - 21:15:27

Jól látja az apró mintázatot a markolat kissé sötétebb szegélyén, majd ő is eltűnik a szobából. Hirtelen mintha fejre állna a világ, majd vissza. Az Idegen zihál szemben vele, térdét támasztva. Boethius azt is gondolhatná, hogy nem sikerült belépni az emlékei közé. Nem nagyon érzékel bármi nemű változást elméjében. Persze valamiféle hiányérzet kialakult benne, de inkább olyan mintha nem teljesen állna össze a fejében a kép. Valami mintha hiányozna, hogy teljes legyen.

  - Az ilyen magas szintű mágiatudomány megerőltető ám. De ezt nyilván már te is tudod. Ha az ember túlságosan erőlteti, előfordulhat, hogy maradandó károkat okoz az alanya elméjében. Nem akartam kockáztatni.

Pár percig nem is csinált mást a székhez kötözött fiú, csak bámult maga elé. Gondolkozott. Agnesre gondolt, Izára és Dakotára. Visszaemlékezett a Veszett Rókában történtekre. Ahogy Dakota elszaladt, valami hirtelen támadt ötlettől vezérelve. Utána indult tudta jól. Ezek szerint nem lehet nagy a baj. Úgy tűnik, megvannak az emlékei. De valami akkor sem stimmel, nem tudja mi az, de egyértelműen hiányérzete van. Kicsit olyan, mint mikor azt érezzük, hogy elfelejtettünk bepakolni valamit egy utazásnál. Képtelenek vagyunk rájönni mi az, de ott azaz érzés, ami nem hagyja nyugodni az embert. Egy dologban azonban biztos. A vörös idegen tartozik még neki, mégpedig a Megszeghetetlen esküvel, ami megvédi barátait. A férfi most épp a súlyos függönyök mögé tesz egy kis üvegcsét. Talán abban az ő emlékei vannak. De mit vett el? Hogy hiányozhat valami ami, nem is létezett?
Most mégis mindennél fontosabb az eskü számára. Egyértelműen nem ő irányítja az eseményeket, de úgy tűnik a szerencse talán az ő oldalára állt. A kígyók lassan visszatekergőznek eredeti helyükre, felszabadítva a fiút fogságából. Pálcája szinte egy karnyújtásnyira hever mellette, mégsem tehet semmit. Nem lenne elég gyors ahhoz, hogy lefegyverezze a két férfit. Máshogy kell elérnie a célját.

- Jól mondta, nem bízom magában. Egy cseppet sem. Remélem megtalálta, amit keresett. És most úgy gondolom itt az ideje, hogy beteljesítsük az alkut. – mondta Boethius, nyugodtságot erőltetve hangjára. Nem állt fel a székből, nehogy ezzel rontsa el a helyzetet. Most minden ennek a félőrült férfinak a kezében van, és elég egy rossz mozdulat vagy szó és lemondhat barátai biztonságáról.

Hosszú csend következett, és megint úgy tűnt, hogy az Idegen rendkívül jól szórakozik a helyzeten. Boethius kiélezve ült a székében, hogy bármelyik pillanatban pálcája után nyúlhasson, ha a helyzet úgy adódik. Senki nem szólt egy szót sem, mégsem hallották mi történik a fürdőszobában, ahol egy apró csótány furakodott ki a csempe és a fal közül. Szép lassan növekedett miközben kitin páncélja lassan húzódott teste belsejébe. Két elöl lévő ízelt lába összeforrni látszott miközben ropogva alakult, változott. Az élő hús úgy kúszott fel a most már belső vázként működő kitin-csont egyvelegre mintha éhesen kebelezné be azt. A furcsa élőlény már akkora méretű volt, mint egy nagyobb kutya, és ami eddig úgy tűnt mintha csak a lábak szabad szemmel nem látható mintázata lenne, most koponyaszerű formává nőtte ki magát az alakuló végtagon. Az apró kinövések szép lassan változtak egy férfi kezévé, mialatt egyre kivehetőbb emberformává egyenesedett a figura. A csápokból középen elválasztott haj alakult ki, és a vékony végtagon már tisztán kivehető volt a koponya, melynek szájából kígyó kúszik elő. Úgy tűnik a varázsló elérte végleges formáját, azonban megjelenése még mindig egy bogárra emlékeztette az embert. Sovány kis karjait és pipaszárlábait megmozgatta, mintha csak azt ellenőrizné, azok megfelelően működnek e. Egy pillanatra behunyta a szemét és tenyerét kitartotta miközben magában motyogott. Egy pálca tűnt elő a semmiből egyenesen a kezébe.
Miután fekete talárt varázsolt meztelen testére kilépett a szobából és a számára legveszélyesebb emberre rontást küldött. Wolansky úgy rogyott össze, mint egy zsák krumpli és többé nem jelentett veszélyt a halálfalóra, aki most a vörös férfire szegezte pálcáját. Két nappal ezelőtt szúrta ki az utcán. Őrült nagy szerencséje volt, hogy felismerte. Ahogy mindenki, ő is halottnak hitte, de nagyon is élt. Ez pedig árulást jelent. Talán még dicséretet is kap, hogy levadászta ezt a köpönyegforgatót. Azonban mielőtt kimondhatta volna a varázsigét, mellyel végleg kioltaná a söpredék életét, őt találta el egy átok. Méghozzá egyenesen az arcába. Nagyon meglepődni sem volt ideje, azonnal a falnak ütközött majd egy puffanás kíséretében a földre esett. Zachary mégsem nyugodhatott meg, mert mikor megmentője felé nézett az egyenesen a homlokára célzott pálcájával.


Cím: Re: Soha már...
Írta: Zachary Gainsborough - 2012. 08. 15. - 02:24:42

   Mindig elfogta valami különös mélabú, amikor ellopta valakinek az emlékeit. Ő nem szomorúságként írta le, de leginkább arra hasonlított. Szánta azokat, akiket megcsonkolt, még inkább azokat, akik csatlakozhattak volna hozzá, de inkább értelmetlenül ellenálltak. Számukra véget ért az élet. Bár maga az Idegen csupán egy alkalommal ölt, egyszerre két embert, mégsem kívánta az erőszakot. A távoli vidékekről hozott igékkel és titkos varázslatokkal magasabb rendet szolgált, a célja érdekében használta őket, a késeivel pedig javarészt csak játszadozott. De akivel végleg le kellett számolnia, akinek megsemmisítette a személyiségét, az rosszabbul járt, mintha a zsigereit tépte volna fel és a vérét ontja.
   Szánta a fiút is. Mikor az emlékei között járt, látott olyasmit, amit sohasem cserélt volna el egy-egy értékes áruért a csatornák piacán. Ez mind drága, sőt megfizethetetlen lehet Boethius számára. Mégis ki kell derítenie, mit adna érte, ha visszakaphatná azokat a múltbéli képeket, amelyek azzá tették, aki ma itt ült a földalatti cellaszobában.

   Ahogy a béklyók eresztettek, a fiú is megélénkülni látszott. Ez jó jel; ha valami balul sült volna el a mély kutakodás során, biztosan keresgélné még a szavakat, érzéseket saját elméjében.
   - Jól mondta, nem bízom magában. Egy cseppet sem. Remélem, megtalálta, amit keresett. És most úgy gondolom, itt az ideje, hogy beteljesítsük az alkut.
   - Áh, az alku. Már azt hittem, megfeledkeztél róla – a vérszegény kis viccén egyedül nevetett, de a nevetésében nyoma sem volt örömnek vagy jókedvnek. A mosolya ellenére az Idegen nagyon komor volt. Valójában nem lepődött meg azon, hogy Boethius emlékszik az alkura. Így volt eltervezve: csak azokat az emlékeket csörlőzte ki elméje kútjából, amelyek lényeges nyomot hagytak a fiúban. A meghatározókat, a különösen szépeket, boldogítóakat és a legsötétebbeket, amelyek puszta létezése is árnyékot vontak tulajdonosuk homlokára. A mai nap azonban épen maradt, reggeltől estig, a jelenig hiánytalanul minden percével és másodpercével együtt. A vörös férfi szembenézett a fiúval, és megint a rongyos kesztyűjét húzogatta a tenyerén. – De az ígéret szép szó, és én megtartom, mert ezt tanították nekem. De egy kérdésemre még nem válaszoltál…

   A fiúnak most sem volt alkalma válaszolni, mert az események egy csapásra felgyorsultak körülöttük; a kalapos férfi, Wolansky egyszeriben összeesett, s hogy élő-e vagy holt, egyelőre megállapíthatatlan volt. Mindenesetre nem mozdult, egy pálcával kevesebb. Az Idegen gyorsan felfogta, mi történt, de reagálni így sem maradt ideje. A fürdőszobából előlépő alak – mondhatni, egykori kollégája – fölényesen szorította őt sarokba, de valamivel még e sokat látott halálfaló sem számolt. Hátat fordított Boethius Hywelnek.
   - Nocsak – szaladt ki a vörös száján, sokkal idegesebben, mint ahogy eredetileg szánta. Nem szívesen látta be, mekkorát hibázott az előbb, vagy már ki tudja, milyen régen, amikor nem tűnt fel neki, hogy figyelik. A halálfaló összeroskadt Boethius átka nyomán, pedig nem sokon múlt, hogy végezzen a szökevénnyel. Vagy ami még rosszabb, hogy a nagyura elé cipelje őt. Hogy jutott be ide? Mióta figyel? És… kinek szólt arról, hogy élek és visszajöttem Londonba? A gondolatok egymást érték a fejében, zavaros volt minden, és túl hirtelen, nála pedig se kés, se pálca.
   A pálca! Mint egy jól koreografált krimi, amibe belecsöppentek; ahogy a halálfaló elnyúlt a cella durva padlókövein, az Idegen farkasszemet nézhetett megmentője előreszegezett pálcájával. De a megmentője – avagy áldozata, szövetségese, a lefegyverzője – konokul a homloka közepére célzott a visszacsent fegyverével. Sakk.

   - Okos és bátor vagy, ez tetszik. Agnes jól választott, akárcsak én – szándékosan hozta szóba a lányt. Kíváncsi volt Boethius reakciójára a név hallatán. Nem emelte ki a fejéből Agnest, a fiúnak tudnia kellett, kiről beszél, a kérdés már csak az, hogy mi maradt belőle az emlékek helyén. Az arc nem hazudik, és csak kevesen képesek arra, hogy uralkodjanak izmaik fecsegése fölött.
   - Tudod, ha bajom esik, nem lesz senki, aki visszatenné a fejedbe ezeket – fejével a függöny, és a mögötte sorakozó üvegcsék felé intett. – Talán találsz egy másik emléktörőt, olyat, aki nem csak ugatja a szakmáját, mint a legtöbben, és meglehet, hogy segít is neked – a kegyetlen szavak ellenére a szeme őszinteséget tükrözött –, ha kijutsz a csatornából. Élve.
   A kezeit tenyérrel előre megadóan föltartotta, mintegy ígéretképp, hogy nem tesz semmi meggondolatlanságot. Nem akarok én ártani neked – mondta a tekintete, ugyanaz az őszinte szempár, ami mégis rászedte a nap folyamán, nem is egyszer. Wolansky mozdulatlan testére meredt, és szórakozottan megbökte bakancsa orrával a férfi oldalát.
   - Felteszem, annyit te is tudsz az Esküről, hogy legkevesebb három ember kell hozzá. Kettő az ígérethez, és még egy, tanúnak, aki megidézi és feloldja a kötést. Reménykedjünk benne, hogy él még ez a szegény jószág, különben kénytelenek leszünk a halálfalótól szívességet kérni.


Cím: Re: Soha már...
Írta: Boethius Hywel - 2012. 10. 23. - 16:43:56

Most minden az időzítésen múlik. És azon, hogyan tud játszani a szavakkal. Érzi a kalapos fickó tekintetét a tarkóján. Egy másodpercre sem veszíti szem elől az Idegent, aki csak áll az emlékeket rejtő függöny előtt. Még most is az a legfontosabb számára, hogy beteljesítse az esküt, miközben szinte már semmit nem jelent neki. Mégis, ez az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhat. Nem tudja, miért fontos, de jól emlékszik arra, hogyan küzdött ezért az apróságért. Önmagát is feláldozva azokért, akikre ha visszaemlékszik, nem jut más eszébe, csak az a jelző, hogy: ismerős, háztárs. Már jól tudja, hogy sok mindent veszített, és ez az egyetlen dolog, amiért küzdhet. Az emlékeket ráér később visszaszerezni, vagy ledolgozni.
– De az ígéret szép szó, és én megtartom, mert ezt tanították nekem. De egy kérdésemre még nem válaszoltál…
Hirtelen egy férfi lépett a szobába. Boethius, mintha lefagyott volna, meg sem moccant, csak figyelte az eseményeket. Piros színű átok szelte át a szobát, majd hallotta, ahogy a nagydarab férfi összeesik, mikor eltalálja. Valamiért a halálfaló tudomást sem vett róla. Talán azért nem vette észre, mert mozdulatlan, vagy ami még valószínűbb, nem tekintette veszélyforrásnak a diákot. Egyenesen hátat fordított neki, és csak a vörös férfira koncentrált, akit elkerülhetetlenül sarokba szorított. A fiú ösztönösen mozgott, talán fel sem fogta, mi történik. Egyszer csak ott állt visszaszerzett pálcájával, és most szinte meglepődötten nézte a kezében a fadarabot. Egy pillanatra átfutott a fején a gondolat, hogy hagyja a halálfalót megölni az elrablóját, de addigra már emelte is a kezét. Ki sem mondta a varázsigét, csak hagyta, hogy az átok kiröppenjen pálcájából. Olyan könnyedén ment az egész, mint előtte sohasem. Elméje üres volt, minden zavaró tényezőtől mentes. Úgy érezte, ennyire még sohasem tudott koncentrálni egy varázslatra. Az átok olyan erővel érte a halálfalót, hogy az egyenesen nekicsapódott a falnak.
- Okos és bátor vagy, ez tetszik. Agnes jól választott, akárcsak én. – mondta az Idegen, miközben elindult a társa teste felé. Fiú keze meg se rezzent, még mindig konokul kísérte a férfit pálcája. Mintha csak provokálná azzal, hogy szóba hozza Agnest, de Boethius arca nem árulkodott semmilyen érzelemről. Tudta, hogy valamit éreznie kellene, hiszen azzal is tisztában volt, hogy Agnes a barátnője. Mégis hiába kereste az érzést, úgy tűnt, menthetetlenül kiirtották belőle. A férfi csak mondta a magáét, de Boethius válaszra sem méltatta. Határozottan odament a molyrágta függönyhöz, az emlékei után kutatva. De csak egy üres fal nézett vissza rá, amikor elhúzta. Csak állt ott, mozdulatlanul. Az Idegen még mindig csak jártatta a száját, de a fiú vajmi kevéssé törődött vele. Nem tűnt csalódottnak vagy meglepettnek, még csak letörtnek sem. Megfordult tengelye körül, és az asztalhoz ment, a kést kifeszegette a fából, majd nyelével a férfi felé nyújtotta.
- Itt a kése, jön nekem eggyel.
Azzal begyűjtötte a másik pálcát a kalapos fickótól és eltette.
- Azt hiszem, fel kellene ébresztenünk a barátját.


Cím: Re: Soha már...
Írta: Zachary Gainsborough - 2012. 12. 27. - 21:05:22

   Hiába minden szó, türelmetlen provokáció, a fiú megmakacsolta magát. De hát miért is küzd még mindezek után? Nem bízik a férfiben, ez egyértelmű – persze ezt a történtek tükrében senki sem róná fel neki –, mégis minden megmozdulásával megerősít, hogy már eladta az ördögnek a lelkét. Az Idegent ez a tény nem töltötte el fölényes megelégedéssel, hiszen nem pusztán úri tréfából rabolta el Boethiust, hogy aztán belemászhasson a fejébe és kedvére klimpírozhasson az emlékein. Minden egy gondosan kidolgozott terv része volt, ámbár a terv némely pontjába hiba csúszott. Hiba, még ha csupán csótányméretű is. Boethius viszont abban a pillanatban döntött, amikor megmentette az Idegen ótvaros kis életét, és egyelőre ez elég bizonyítékul szolgál a hajlandóságára. Ezzel a fiúval már képes lesz együtt dolgozni. Ki tudja, talán sokkal többre is viheti vele, mint ahogy azt korábban gondolta volna.

   Boethius megpróbálkozott a függönnyel, félrerántotta, de mintha maga is számított volna rá, nem találta meg mögötte azt, amit keresett. A felbecsülhetetlen emlékgyűjteményt természetesen nem egy régi rongy, de bűbájok védték. Most csak a göröngyös, salétromfoltos fal állt ott, ahol korábban az üvegcsékkel telerakott polcok roskadoztak. Az Idegen még egy gyanakvó pillantást küldött a halálfaló mozdulatlan teste felé, aztán úgy döntött, ezzel a problémával majd később foglalkozik. Mindeközben Boethius magához vette a cellaszoba összes fegyverét; két pálcával – köztük a sajátjával –, és egy rugós késsel lett gazdagabb az este folyamán.
   - Itt a kése, jön nekem eggyel – s azzal le is mondott a késről. A vörös férfit ez igencsak meglepte, de nem habozott sokáig, gyorsan visszavette a fegyverét, sokkal inkább azért, mert ez a tárgy közel állt a szívéhez, mintsem azért, mert védtelennek érezte magát nélküle. Ahogy a kés rúnákkal vésett nyele a tenyerébe simult, máris új emberként nézett a fiúra. Megfontolt volt, és áradt belőle a nyugalom. Ismét minden a terv szerint haladt.
   - Azt hiszem, fel kellene ébresztenünk a barátját.
   - Egyet értek. Van még némi elintéznivalónk, mielőtt visszamész a felszínre karácsonyozni. Apropó, megkínálhatlak egy pohár tojáslikőrrel?


•   •   •




Cím: Soha már - 2. kör - prológus
Írta: A Dementor - 2012. 12. 29. - 23:40:33

1998 február 2.
az Imbolc bálon


   Roxfort, este hét óra. A hagyományőrző Imbolc bál kezdetét vette a prefektusi gárda nyitótáncával. Boethius Hywel a griffendélesek hatodéves prefektusaként vonult fel a csarnok bejáratához; a betanultak szerint vezette be párját, Agnest a parkettre, meghajolt előtte és felkérte a táncra. Roppant bájosan mutattak a párok között. Az elegáns dísztalárokon és pompás uszályokon úgy tört meg a földre szórt, színes konfettitenger, mint hajóorron a hullámok tajtéka. Az élő zene még ízesebbé tette a bál egyébként is különleges hangulatát. Jó ötlet volt a vezetőségtől ez a kis ünnepély, lecsillapítja a kedélyeket, eltereli a diákok figyelmét, leheletnyi felüdülést nyújt az acélos rend közepette. S nem utolsó sorban tökéletes alkalmat teremt arra az esetre, ha valaki szökni készül.

   A mai napon Boethius volt ez a valaki. Kora délután, amikor dupla gyógynövénytanról sietett fel a toronyszobába, az ágyán egy szorosra tekercselt üzenet várta. Nem volt rajta címzés vagy címzett, ahogy feladó sem, a fiú mégis pontosan tudta, hogy kitől érkezett. Csak az lehetett rejtély számára, miként jutott be a kurta üzenet a szigorú óvintézkedések ellenére. De a tény, hogy az elmúlt hónap üde eseménytelensége mégsem feledtette el a decemberben történteket, vegyes érzelmekkel töltötte el. Az Idegen az első találkozásuk óta nem jelentkezett, és egy rövid időre úgy tűnt, minden visszaáll a megszokott rendjébe. Nem számítva persze a küszöbön álló háborút, a tanulók életének ellehetetlenítését és Boethius emlékeinek maradéktalan hiányát. Mert azok az emlékek nem tértek vissza. Hiába minden próbálkozás, a remény vagy a szerettei közelsége, azokat már semmi sem hozhatja vissza, egyedül az Idegenbe vetett csekélyke bizalma. A fickó azt mondta, idővel visszakaphat egy-két fiolát, egyszer talán az összeset, amelyekbe a fiú múltjának mérföldköveit bűvölte, de egyelőre nem. Aznap ott lent, a katakombák útvesztőjében, egy különös cellaszobában megkötötték a Megszeghetetlen Esküt. Ugyan nem volt egyszerű feladat, mert a Wolanskyként emlegetett pribék jó darabig nem tért magához az átok okozta traumából, amit egy csótánybőrbe bújt kémnek köszönhetett, de végül minden simán ment. Ahhoz képest, hogy mindannyiuk számára ez volt az első Eskü, amit valaha megidéztek. Az Idegen ezek után be is tartotta a szavát, és kivezette Boethiust a felszínre. Talán szándékosan tette, de nem azt az útvonalat használta, amelyiken befelé haladtak. Nagy eséllyel legalább egy tucat ilyen kerülőjárat létezhet, és a csavargó bizonyára a legtöbbet ismeri is. A sötét és nyirkos alagútban egy fél életnek tűnt a húszperces túra, amíg elértek egy olyan csatornafedélhez, ami után nem egy újabb folyosó következett. Félretolták a fedőt, és a fiú legnagyobb meglepetésére a londoni Hyde Park hólepte füvén találták magukat.

   Ahogy akkor, most sincs sok választása. Kénytelen úgy táncolni, ahogy az ismeretlen férfi fütyül. Agnes már az elején kiszagolta, hogy valami nincs rendjén. Valami nagyon megváltozott a fiúban, akit ő annyira szeretett. Boethiust joggal fúrhatta a lelkiismeret, de letette az Esküt, tehát nem beszélhetett arról, ami London alatt történt. Ahogy e kedves szempárba nézett, megint elfacsarodott a szíve: Agnes a tenyerébe tette a lelkét, de a sajátja nem is biztos, hogy megvan még. A megállapodás viszont köti. A nyitótánc után el kell tűnnie, és a pompás bált egy pajta farába kapart tökágyásra kell cserélnie. Pont, ahogy az üzenetben meghagyták neki.


Cím: Re: Soha már...
Írta: Boethius Hywel - 2013. 01. 09. - 19:59:39
Boethius élete a katakombákban történtek után két egymással összeférhetetlen irányba ágazott szét. Az egyik, amelyben próbálja megjátszani régi önmagát, barátai, tanárai és az egész világ előtt. Szinte lehetetlen színjáték ez, hiszen alig ismeri a szerepet, amit be kell töltenie. Az elmúlt napokban minden figyelmét arra szentelte, hogy kialakítsa múltbéli énjének jellemvonásait, mégpedig egy igen egyszerű módszerrel: figyelt. Figyelte régi barátait, régi szerelmét, ahogy beszélnek, még inkább ahogy, hozzá beszélnek. Ha kérdeztek tőle valamit próbált logikus, semleges válaszokat adni, úgy mint „még nem döntöttem el”, vagy egyszerűen visszakérdezett, „szerinted mit csináljak”, a következő mondatban úgy is megkapta a választ arra, hogy múltbéli Boethius hogyan is cselekedett volna. Nem is kellett sok idő, hogy úgy ahogy belerázódjon az újdonsült szerepébe. Érzékeny, kicsit naiv, kedves, imádja a bájitaltant – ezt a kis bájitalos könyvből tudja, amit saját maga készített. A legnehezebb az egészben, hogy tudja kik azok az emberek, hogy régen mit jelentettek neki, csak egyszerűen nem érzi a barátságot, a szerelmet, a félelmet, hiszen új lénye soha nem élte meg ezeket. Az egész élete egy semleges, szürke, üres vászon, amiből kivágtak minden fontos eseményt. Természetesen a hozzá közel állóknak feltűnt megváltozott viselkedése, de a legtöbben elfogadták hazugságát, hogy mostanában nem érzi jól magát, kicsit szétszórt, mert izgatott a vizsgák miatt. Egyetlen embert nem tudod átverni mégpedig Agnest. Nem szakított vele, mert az csak újabb kérdéseket vetne fel másokban, meg őszintén reméli, hogy egyszer visszakapja azokat az emlékeket, amiket elvettek tőle, esetleg újra élheti őket, és persze nem utolsó sorban régi élete tökéletes álca az újhoz.

Életének másik, sötét és titkolózásokkal teli része az, amelyben emlékei elrablójának dolgozik. A Megszeghetetlen Esküvel kapcsolatuk inkább társ szintre emelkedett mintsem, egyszerű zsaroló – áldozat játék maradt. Az Idegen megígérte, hogy megvédi régi barátait és szerelmét, és hogy egyszer visszakapja talán az összes emlékét. Cserébe ő megígérte, hogy megteszi azt, amit Zachary kér tőle és nem beszél senkinek az alkuról. Talán magának sem ismeri be de, legbelül élvezi az új helyzetet. Az biztos, hogy könnyebb, mint megjátszania magát. És most is, amint megpillantotta az összetekert üzenetet, furcsa izgatottság lesz rajta úrrá. A legintenzívebb érzés amit, régóta érzett.

A nyitótánc után legyél a vadőr pajtája mögött, a tökágyásnál. Egyedül érkezz. Ügyelj rá, hogy ne kövessen senki.

A bálon minden a terv szerint halad, kivéve a szerelmes tekintet amit Agnes várna tőle, de majd biztos annak tudja majd be, hogy rosszul érzi magát, amint ezt bejelenti a tánc után. Nem sokkal később már halad is a birtokon, és megint elönti ez a furcsa „deja vu” érzés, amit oly sokszor tapasztalt az elmúlt hetekben.   


Cím: Re: Soha már...
Írta: Zachary Gainsborough - 2013. 01. 10. - 02:17:53

   A kéreg mostanra páncéllá fagyott a fák törzsén. A Tiltott Rengeteg csatarendbe sorakozott seregre emlékeztetett, de a csupasz csontujjak mégis együtt hajlottak a széllel, amikor átsüvített köztük. Amaz pedig különös szagokat hozott magával az erdőből; bűzös előérzetet és keserű aggályt. A vadőr kunyhójától nem messze, a karámok takarásában azonban szélvédett kis zugra lelt a holló, amelyik délután óta a tökök maradékában kaparászott. Fittyet hányt az erdőre, a hidegre, de még a szikár madárijesztőre is, ami akár még félelmetesnek is hatott a mozdulatlan éjjeleken. Csak a fiút várta. És amikor az megérkezett, izgatott károgásba kezdett.
   A birtok ezen az éjjelen teljesen néptelen volt, ezért a madár különös viselkedése Boethiuson kívül másnak fel sem tűnhetett. Mintha szót akarna érteni vele az állat; körülugrálta az egyik érintetlen tökcsonkot, amit látszólag nem zsugorított még dió méretűre a februári fagy, és a tollait borzolva billegtette a fejét. Kisvártatva a tököt halvány derengés ölelte körbe, pontban akkor, amikor a kastély toronyórája este nyolcat ütött. Nem valószínű, hogy mindez a véletlen műve lett volna, sokkal inkább a nyugtalan hollóhoz volt köze. Egyértelművé vált a célzás, a tök egy zsupszkulcs, amely nyolckor aktivizálódott. Milyen kár, hogy az ilyen bűvös holmikhoz soha nem jár tájékoztatás, hogy vajon hova repíti az embert. Boethius ismét arra kényszerült hát, hogy vakon bízzon olyasvalakiben, aki a nyilvánosság előtt még a személyazonosságát is titkolja. A holló utoljára megrázta magát, aztán az egyik lábát finoman rátette az elszáradt tökre. Nem hagyott más választást a fiúnak, követnie kell őt az ismeretlenbe.

   Két férfi alakja vált ki az utca végében. Az egyikük valami aszott gyökeret szorongatott, szórakozottan megpörgette a kezében, aztán elhajította a bokrok közé. Hosszasan kinyújtózott, mintha csak most kelt volna ki az ágyból, végigropogtatta a csontjait, és mélyet szippantott a városka friss, tengeri levegőjéből. Ide nem ért el a háború szele. Minden olyan békés volt és csendes, az utakon is alig-alig lézengett néhány ember. Egy úr szemközt barátságosan kalapot emelt, egy borzas szőrű kutya pedig kíváncsian szaglászta a fiatalabbik utazó cipőjét. Mindazonáltal a városban vibrált valami erő, olyasmi, amit az ember nem az öt ismert érzékszervével fog fel. Olyan, mint a tömény mágia jelenléte. Pedig minden a lehető leghétköznapibb volt errefelé.
   - Csinos talár – jegyezte meg az Idegen Boethiusra pillantva, miután végre abbahagyta rongyos ruháinak igazgatását. Nem kifejezetten a februári viszonyokhoz öltözött, ezt többször is bizonyította, ahogy fázósan összébb húzta magán szöszös szövetkabátját.
   - Igyekezzünk, várnak már ránk – azzal nekilódult az előttük magasodó domboldalnak, és vagy tíz percen át kaptattak fölfele. Valaha lépcsők vezettek fel a dombtetőre, de az évszázadok során a sok millió láb elkoptatta már őket. Az elmúlt napokban lehullt vastag hótakaró se könnyítette meg a haladást, s mire a romos kastélyhoz értek, mindketten alaposan kifáradtak.
   - Íme Ecclesgreig, St Cyrus lakóinak büszkesége. Már akik tudják, hogy miféle célt szolgál valójában a kastély. A többség azt hiszi, hogy elhagyatott műemlék csak, annak is az unalmasabb fajtából, de ez nem így van. Gyere, megmutatom.
   Az Idegen rutinos mozdulattal lökte be Ecclesgreig rozsdamarta kapuit, amelyek – kinézetük ellenére – olajozottan tárultak ki előtte. Pont úgy, mintha már várták volna a jöttét. Beljebb a park teljesen elhanyagolt volt, a bokrok ágai lompos boglyává olvadtak össze, és a vadszőlő kusza indahálózata pókhálóként terült szét a kastély egészén. A főbejáratnál félő volt, hogy a toronytető menten összeroskad a hó súlya alatt, és magával rántja a régi falakat, de a két férfi gond nélkül lépett be a meleg fogadószobába, ahol egy telt, piros arcú nővér fogadta őket.
   - Jó estét, uraim – nagyon erős skót akcentus érződött ki a hangjából, de a mosolya őszintének tűnt. – Épp időben érkeztek, ahogy ígérték. Mr Hywel már nagyon várja önöket. - Az Idegen Boethiusra pillantott, és nem tudott elnyomni egy sanda mosolyt.
   - Akkor semmiképp se várassuk tovább az igazgató urat.
   A kerek nővér után eredt, de többet nem nézett hátra, hogy vajon a fiú is követi-e őket. Az igazgató irodája az első emeleti kerengőből nyílt. Az oda vezető kétszárnyas ajtó sötét volt és nehéz, ahogy minden más a kastélyban, egyedül egy tenyérnyi méretű színes üvegmozaik oldotta fel némileg a komorságát. Mielőtt a nővér becsukta volna utánuk az ajtót, gyertyafény lebbent a huzatban a folyosó túlsó végén, és meztelen talpak tompa robaja árulkodott arról, hogy a szóbeszéddel ellentétben Ecclesgreig talán mégsem olyan elhagyatott.
   Az irodába lépve mintha egy másik világba csöppentek volna. Odabent nem volt egy sötét sarok, vagy pókhálós csillár, se málladozó tapéta és régi, kitaposott szőnyeg; minden új volt és láthatóan drága. A tulajdonos nem tagadta meg magától a kényelmet. A falak mélybarna faburkolatot kaptak, és az összes bútor illett a stílusához. Minőségi faragványok, intarziás dohányzóasztal, üveges szekreter, fekete bőrkanapé, márványkazettás kandalló és pompás kereteikben szunyókáló portréalakok… Igencsak impozáns összhatásában. A lehetetlenül magas támlájú forgószékben pedig maga az igazgató úr trónolt, de ahogy megpillantotta vendégeit, azonnal talpra szökkent, és elébük sietett. Mohón megragadta Boethius kezét, és feltűnő megkönnyebbülés terült szét az arcán, mikor megrázta azt.
   - Végre, végre, üdvözlöm szerény kis árvaházunkban, Mr Hywel. Nahát, Zachary, nem számítottam rá, hogy ilyen fiatal az úr… de hát egye troll, hiszen már nagykorú! Kérem, érezze otthon magát, hehe, otthon! Csak nyugalom, lesz még ideje berendezkedni. Ma koccintunk, aztán holnaptól vár a munka. De persze nem rám, Merlinnek, és ennek a fondorlatos Zacharynek hála!


Cím: Re: Soha már...
Írta: Boethius Hywel - 2013. 01. 19. - 01:19:58

A jeges levegő azonnal üdvözölte a frissen érkezőket. Érezhetően hidegebb volt ebben a kis városban, mint a Tiltott Rengeteg szélénél. A szél cibálta kabátjaikat, a hideg pedig belemart arcukba, kezükbe és minden olyan bőrfelületbe, amit nem fedett ruházat. Persze Boethiust a kabátja sem védte meg túlságosan a téli időjárástól. Őszintén nem gondolta, hogy ma este el fogja hagyni a birtokot. Talán azt várta, hogy találkozik a férfivel, megkapja feladatait és utána visszamegy a kastélyba a bálra. Most már abban sem biztos, hogy a közeljövőben visszajut oda. Az igazat megvallva nem bánná, ha nem kellene egy jó ideig visszamennie. Végre nem kell magát megjátszania, és ez határtalan megkönnyebbüléssel tölti el. Már most hasznosnak találja a kiruccanást, hiszen igen fontos információkhoz jutott. Azt már korábban is sejtette, hogy a mellette sétáló vörös férfi animágus, de most már biztosra mondhatja. Egy holló. Talán mégsem különböznek annyira egymástól.
A távolban szép lassan kezd kirajzolódni egy kastély körvonala. Egy ideje feladta a próbálkozást, hogy rájöjjön, mi is következik most, milyen célból is jöttek erre az átkozott helyre. Megkérdezni sem lenne túl sok értelme, úgy is csak egy hümmentést kapna, de választ semmiképp. Most még nem. Továbbra sem szólal meg, miközben kinyílik Ecclesgreig ajtaja és barátságos fogadó rész tárul szemük elé. A kastély korántsem olyan lakatlan, mint amiről külseje árulkodik.
 - Jó estét, uraim! Épp időben érkeztek, ahogy ígérték. Mr. Hywel már nagyon várja önöket.
Mintha nyakon öntenék egy vödör vízzel. Biztosan rosszul hallotta, de az a fél mosoly, amely Zachary arcára mászott a név hallatán, jelzi, hogy szó sincs félreértésről. Talán az apja lakik itt, ezért hozta őt ide? Sose ismerte apját, anyja egyedül nevelte fel, és sosem beszélt volt férjéről. Vagy az is lehet, hogy csak nem emlékszik rá. Nem tudhatja, létezett-e valaha emlék apjáról a fejében. Minden mérvadó emléket elvettek tőle, és ez bizony annak számítana. Hirtelen túl sok érzés kavarog benne. Egyszerre érez izgatottságot és mérhetetlen dühöt. Mi történik ebben a romos épületben, és mit keres itt egy Hywel nevű igazgató? Ahogy az iroda ajtóhoz érnek, kezét a pálcája közelébe csúsztatja, ha apja fogadja őket, talán még használni is fogja. Persze nem tudhatja, hogy néz ki. Ha az igazgató az, akire gondol, az azt jelenti, hogy ez a férfi elhagyta őt. Sőt tudott a létezéséről, mégsem kereste 17 évig. De ami a legszörnyűbb, hogy összejátszott Zachary Gainsborough-val és hagyta, hogy ezt tegye vele.
Ahogy az ajtó kinyílik, keze fáradtan esik oldala mellé. Csalódottság önti el.
- Maga nem az apám. – mondja, fogadva a kézfogást és a szívélyes vendéglátást. Abban a pillanatban, mikor meglátta a pocakos idősödő figurát, tudta, hogy nem ez a férfi az apja, de akkor kicsoda, és mégis milyen munkáról beszél.
Amint elfoglalták szobáikat, Boethius már tudta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Elege van, hogy mindent eltitkolnak előle. Kicsit később ugyanaz a nővér, aki fogadta őket, hozott friss ágyneműt, meg egy kis tálcán vacsorát, aztán szórakozottan kisétált a szobából. Amint visszhangzó léptei elhaltak a folyosón, a fiú óvatosan kinyitotta ajtaját. Most körbe néz, és kideríti, mi folyik itt ebben az átkozott árvaházban.


Cím: Re: Soha már...
Írta: Zachary Gainsborough - 2013. 02. 07. - 13:04:58


   - Hova-hova, kedves fiam? – Fergus Hywel jót nevetett saját elmés szófordulatán, de csillogó malacszemeiből nem lehetett kiolvasni, hogy vajon szándékosan provokálta-e Boethiust, vagy valóban ennyire érzéketlen az emberek hirtelen hangulatváltozásaira. Maga nem az apám. Zack tudta, hogy ez a húzása biztosan feldühíti majd a fiút, számított rá, de nem akart előre szólni Fergusról. Persze, hogy nem az apja. Fergus egyedül ahhoz értett, hogyan kell a privát kényelméről gondoskodni, no meg hogy ezen kívül minden mást pusztulásba döntsön maga körül. Egy nő teherbe ejtése valószínűleg messze meghaladta volna a képességeit, bár Boethius tönkretett gyermekkora illett volna a férfi profiljába.
   - Máris meggondoltad volna magad? Ne félj, nem olyan rémes ez a poszt, mint aminek elsőre tűnik. Nézz csak körül – Fergus körbemutatott a szobán, akár egy tüzes ingatlanügynök, mikor Boethius kinyitotta az ajtót, hogy távozzon. – Hallom, még a Roxfortba jársz. Ott biztos nincs saját szobád. Vagy Törökországból rendelt szőnyeged. Nézd csak, mahagóni. Ilyen sincs az iskolában – szavait nyomatékosítandó, megkopogtatta az asztal lapját, mintha annak puszta hangja eloszlatna minden kételyt: az asztal valóban mahagóni. – Vagy amolyan. – Szerény arckifejezéssel a bárszekrény felé intett.
   - A fiú nem gondolja meg magát, e felől kezeskedem – vágott közbe Zack, aki igencsak megelégelte a férfi gyenge műsorát. Sosem kedvelte ezt az alakot, de ami a birtokában volt, az nagyon is kellett neki. – Hol vannak a papírok?
   - Máris, azonnal – Mr. Hywel szemtelen vidámsággal csicsergett, és előhúzott a fiókból vagy egy tucat papírt, majd legyezőként szétterítette az asztalon. – Parancsoljanak az urak. Kedves Boethius, kérlek, írd alá ezeket, és már meg is volnánk. A többi az ügyvédek munkája lesz. – Azzal átnyújtott Boethiusnak egy tollat, olyan finoman tartva, mintha üvegből lenne.
   Borzasztóan vágyik arra az aláírásra, gondolta Zachary, és egy biccentéssel jóvá is hagyta az eseményeket. Végtére is ezért jöttek, bár a részletekről nem beszélt a fiúnak. Nem akart neki annyi időt hagyni, hogy kétszer is átgondolja a dolgot, nehogy még visszatáncoljon a feladat elől. Ahhoz már túl késő lett volna.
   - Én vagyok Boethius ügyvédje – jelentette ki olyan hangon, mintha csak megállapította volna, hogy odakint már sötét van. A papírmunkával valóban ráér majd később bajlódni.
   - Remek. Nos, nem maradt más hátra, mint a búcsú – elködösülő tekintetéből ítélve ezt sokkal inkább a bútoroknak, mintsem a vendégeinek szánta. Nehézkes, mély levegőt vett, kezet rázott Boethiusszal és Zackkel, a fejébe nyomta keménykalapját, és utazótáskástul (amely egy kifejezetten alulméretezett kézitáska volt) kioldalazott az ajtón, amit pár perccel korábban az ifjabb Hywel nyitott ki. Amikor még nem volt a tulajdonában az Ecclesgreig árvaház. – Igazgató úr, én átadtam a kulcsokat. Agatha nővér majd körbevezeti Önt. Hamar belejön a kormányzásba. Jó estét! – mondta hivatalos hangján, majd a volt kapitány elhagyta a süllyedő hajót. Ketten maradtak a szobában.
   - Végre eltűnt. Már azon gondolkodtam, egyszerűbb lett volna átvágni a torkát, hadd vérezzen el lassan. De nem tehettem meg ezt az új török szőnyegeddel. – Szólt a rongyos ügyvéd, miközben egy dossziéba rendezte a tulajdoni papírokat. Nem tudni, hogy komolyan beszélt-e, vagy viccelt, mert az arcán ugyanaz a szigorúan kifejezéstelen ábrázat ült, mint amikor beléptek az irodába. De valószínűleg a kése ott lapult valahol a pálcája mellett.

   - Te lettél ennek a helynek az igazgatója. Remélem, érzed a dolog súlyát. Az a vadbarom elődöd nem vette komolyan, és most gyakorlatilag menekül. Itt hagyott neked egy nagy adag adósságot, de elintéztem, hogy annak már csak egy töredéke nyomja a válladat. Attól még persze adósság marad, amit törleszteni kell. De ez a legkevesebb. Van egy kastélyod. – Könnyedén beszélt, miközben a kihűlt vacsorát hátrahagyták a fiú irodájában. Természetesen fontosabb teendőjük is akad a berendezkedésnél. – És itt leszek veled én is. Segítek neked, de ne hidd, hogy megúszod szabályok nélkül.
   A gyéren megvilágított főlépcső tövében állt meg, keményen Boethius szemébe fúrta ravasz tekintetét, mintha megint emlékek után nyúlna le a tudatába. Hallotta, hogy megremeg a födém.
   - Ne kelljen minden ígéretért letenni az Esküt. Az nem játék, és mint tapasztalhattad, nem is túl egyszerű. De a szavadat kell adnod rá, hogy minderről – körbemutatott a sötét aulában – egy szót sem szólsz senkinek. A birtokon kívül Ecclesgreig nem létezik. A Roxfortban nem igazgató vagy, csak egy diák. Agnes Meadows a barátnőd, de nem a szövetségesed. Főként nem a mestered. Ha továbbra is együttműködsz, én az lehetek. Fontold meg alaposan. És tanuld ki az animágiát – dörzsölt kis mosoly rándított egyet a száján, és távolabb húzódott a fiútól. A fölöttük dübörgő hang egy pillanatra elhalt, majd nem sokra rá egy másik, súlyosabban döngő csatlakozott hozzá. – Ó, igen, tudom, hogy elkezdted tanulni. Okos döntés volt.
   - Alfie, azonnal gyere ide, ne kelljen még egyszer mondanom! Láttam, hogy kiszöktél az ágyadból, de istenemre mondom…
   - Madge nővér.
   - Oh, Mr. Gainsborough! Elnézést kérek – a Madge-nek nevezett, terebélyes nővér, aki korábban ajtót nyitott nekik, rémülten kapott a szájához, majd lassan a két férfihez kocogott. – Uraim. Nagyon sajnálom, Livingstone-ba ma este belebújt a kisördög. Már a vacsoránál is, ah…
   - Ne szabadkozzon, nővér, olykor túlcsordul a gyerekekben az energia. Alfonse, igaz?
   - Igen, Livingstone-ból. Zabolátlan fiúcska.
   - Alfie, látom, hogy ott lapulsz a szobor mögött. Ha már úgyis ébred vagy, megtennéd, hogy idefáradsz, és bemutatkozol az igazgató úrnak?
   Egy sovány, kilenc év körüli kisfiú lépett elő Szent Mungó mellszobra mögül, és látszott rajta, hogy Madge nővér ugratását jó mókának tartotta, de Zachary Gainsboroughval már nem akart játszadozni. Amikor közelebb ért a felnőttekhez, a lámpafényben még fiatalabbnak tűnt; barna haja csapzottan lógott a szemébe, az állán és a térdén friss forradás árulkodott arról, hogy tényleg elég izgága gyerek lehet, s hogy folyton menekül az üldözői elől. Nagyot nyelt, de nem nézett fel Zackre. Azonban Boethius még ismeretlen volt számára, őt alaposan átvizsgálta nagy, fekete szemeivel.
   - Ne légy neveletlen, köszönj szépen.
   - Jó estét, igazgató úr.
   Zack bujkáló mosollyal sandított Boethiusra. Nem számított rá, hogy ilyen hamar bemutatkozhatnak majd a gyerekeknek, de úgy tűnt, ma minden izgalom egyszerre rohanta meg a fiút.
   - Most már kérdezhetsz. Mit akarsz tudni az új feladatodról?


Cím: Re: Soha már...
Írta: Boethius Hywel - 2013. 04. 09. - 02:13:19
Az igazgató úr tolla úgy szegeződött Boethius arcába, mint egy fenyegető pálca. S talán egy pillanatra elgondolkozott, hogy kezébe vegye-e az íróeszközt, de hamar rá kellett jönnie, hogy újra megtörténik ugyanaz - mint már sok alkalommal mióta megismerte a különös férfit -, nincsen választása.

Mr. Hywel vizenyős szeme remegve vágyakozott a gyertya fényében a fiú aláírására. Testével előre dőlve, szinte ráfeküdt az asztalra, bizonyára keservesen hosszúnak tűnő másodpercekig várva mire a fiú kezébe vette a pennát. A fiatalabbik Hywel úgy érezhette magát abban a pillanatban, mint egy marionett bábu, akit kötélen rángatnak. A férfira pillantott megerősítést várva, és a játékmester keze már mozdult is, hogy a láthatatlan kötelek segítségével az úgy várt aláírás a papírra kerüljön.  A volt igazgató testéről lecsúszott minden feszültség, és vállai úgy hanyatlottak le mintha több mázsás súlyt emeltek volna le róluk. A súlyos betűk a papíron, olyan egyszerű és gyerekes módon hevertek a lap alján, hogy szinte nem lehetett őket komolyan venni.
 Mégis, a szerződés megkötetett ezzel az árvaház minden ingóságával és lakójával Boethius felelőssége alá került. Mr. Hywel távozott, majd ezzel egy időben Mr. Hywel átvette igazgatói posztját az árvaházban. Miközben végig haladtak a mozgó festményekkel kirakott folyosón, Zachary utólagosan vázolta az árvaházzal kapcsolatos tudnivalókat az adóságról és a volt igazgató pocsék munkájáról. A fiú egy szót sem szólt és arcáról sem lehetett leolvasni bármilyen érzelmet. Ilyen téren jól megbízott társában és egy percig sem kétkedett benne, hogy az nem tud megoldani ilyesféle pénzügyi problémákat.

- Ne kelljen minden ígéretért letenni az Esküt. Az nem játék, és mint tapasztalhattad, nem is túl egyszerű. De a szavadat kell adnod rá, hogy minderről – körbemutatott a sötét aulában – egy szót sem szólsz senkinek.

Boethius előre lépett egyet, amitől a vörös férfi egy lépést hátrálni kényszerült, ezzel lekerülve a lépcsőről. A fiú egy fejjel magasabban állva nézett Zachary szemébe, pálcája a semmiből előkerülve mutatott a férfi borostás ádámcsutkája felé. Arca nem árulkodott dühről, lényegében semmilyen érzelmet nem fejezett ki. Annál inkább ijesztő volt a fiú szeme, hiszen olyan üres és fekete volt, aminél bármilyen haragtól villódzó szempár is megnyugtatóbb.

- Most jól figyeljen, ne merészeljen még egyszer ilyen helyzetbe hozni! Bizalomról beszél nekem, ezek után? Ha azt szeretné, hogy társként viselkedjek, kezeljen társként. És ha azt gondolja, hogy nem önszántamból vagyok itt, akkor nagyot téved. Ja, hogy azt hiszi, zsarolhat a barátaimmal? Nem kellett volna elvennie mindent.. –mondta az utolsó szavakat szinte a férfi fülébe suttogva, őrületbe ejtő nyugodtsággal a hangjában.

Zachary távolabb húzódott a fiútól. Szavaiból ítélve jól tudja, hogy a fiú animágiát tanul és hasznosnak is találja a jövőbeli együttműködésükben. Szavait azonban félbeszakítja egy árva.

- Alfie, azonnal gyere ide, ne kelljen még egyszer mondanom! Láttam, hogy kiszöktél az ágyadból, de istenemre mondom…

   - Madge nővér.

   - Oh, Mr. Gainsborough! Elnézést kérek
– a Madge-nek nevezett, terebélyes nővér, aki korábban ajtót nyitott nekik, rémülten kapott a szájához, majd lassan a két férfihez kocogott. – Uraim. Nagyon sajnálom, Livingstone-ba ma este belebújt a kisördög. Már a vacsoránál is, ah…

   - Ne szabadkozzon, nővér, olykor túlcsordul a gyerekekben az energia. Alfonse, igaz?

   - Igen, Livingstone-ból. Zabolátlan fiúcska.

   - Alfie, látom, hogy ott lapulsz a szobor mögött. Ha már úgyis ébred vagy, megtennéd, hogy idefáradsz, és bemutatkozol az igazgató úrnak?

      - Ne légy neveletlen, köszönj szépen.

      - Jó estét, igazgató úr.


Boethius lassan oda sétált a sápadt kisfiúhoz. Arcán nem játszott semmiféle mosoly. Mikor az árva közvetlen közelébe ért, leguggolt, ezzel szemmagasságba kerülve a fiúcskával. Alfonse a cipőjét bámulta, de az igazgató megvárta, míg a szemébe nem néz. – Úgy gondolom, már rég ágyban kellene lenned, mint a többi gyereknek. Menj most szépen aludni, és fogadj szót Madge nővérnek. Ne kelljen még egyszer figyelmeztetnem téged. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és a fiú már iszkolt is szobájába.

  - Most már kérdezhetsz. Mit akarsz tudni az új feladatodról?

- Mindent. Kezdve azzal, hogy mi folyik ebben az árvaházban.


Cím: Re: Soha már...
Írta: Zachary Gainsborough - 2013. 05. 06. - 18:46:05

   A szeszélyes komondor rátalált a hangjára. Zacharyt nem billentette ki magabiztosságából egy durva pálcamozdulat vagy némi fenyegető hanglejtés. Tudta jól, hogy a fiú tőle függ, s ami még ennél is derűsebb hangulatba hozta, az Boethius lelkesedése volt. Van olyan titok, aminek a megfejtéséhez nem kell a másik fejében turkálni, egyszerűen a levegőben lebeg, kimondatlanul is. Boethius testtel és lélekkel részesévé vált a tervnek, méghozzá – a kezdeti inspirációs zsarolás után – saját akaratából. Tehát Zack nem vette zokon a jelenetet a lépcsőfordulóban, de nagyvonalúan meghagyta a fiúnak a pillanatnyi fölény dicsőségét. Mindazonáltal a mondandóját mégis megfontolta. Nem követelhet bizalmat ingyen. Az ára a kölcsönösség. Mr Gainsboroughnak is van még mit tanulnia.
   - Lassan a testtel – a hatás kedvéért maga elé emelte mindkét nyitott tenyerét, mintegy védekezőn, de ennél többet nem tett. Mondhatni, megbízott abban, hogy a kölyök csak ugat, de nem harap. – Igazad van. Társak vagyunk.
   Felemelt kezét békejobbként előrenyújtotta, mintha csak megígérné, hogy ezentúl jobban figyel majd arra, mit tesz, vagy éppen mit nem tesz. Elfogadta-e a fiú a kézfogást vagy sem, Zachary egy könnyed sóhajjal túl is tette magát a kis intermezzón, bár a viselkedéséből szinte meghatározhatatlan, hogy vajon komolyan is gondolta mindazt, amit mondott, vagy kifejezetten szórakoztatja a színház. Megint ez a furcsa kettősség a férfi jellemében, mintha osztozna a lelkén egy vásott ikertestvérrel.

   A nővér és az árva felbukkanása újabb színfoltot hagyott maga után a komor folyosón. A Vörös elnéző, szinte már atyai mosollyal figyelte csendben, ahogy tanítványa az első váratlan helyzetet kezelte. Kissé meg is lepte az a magabiztos határozottság, amit Boethius a kisfiúval szemben mutatott – kétség kívül jól állt neki az új pozíciója. Az Ecclesgreigben nem egy összezavarodott diák volt, de még csak nem is egy serdülő fiú. Kezdett beérni a gyümölcs.
   Amint Alfie, sarkában Magde nővérrel hallótávolságon kívül értek, Zack elismerőn végignézett Boethiuson, bár nem fűzött kommentárt az előbbiekhez.
   - Mit akarsz tudni az új feladatodról?
   - Mindent. Kezdve azzal, hogy mi folyik ebben az árvaházban.
   - Ez egy igen nehéz és összetett téma. Ahhoz, hogy valóban megérts mindent, előbb látnod kell a részleteket. Úgy értem, meg kell tanulnod meglátni őket. És neked is a részesévé kell válnod ennek a folyamatnak. Akkor tényleg érteni fogod. – Beszéd közben elindult a folyosó egyik sötétbe vesző ága felé, és pálcája végére fényt csiholt. Diszkréten derengő fénypászma vonta körbe őket, nem szemet bántó, de ahhoz épp elég, hogy ne essenek hasra a szőnyegek felkunkorodott szegélyében. Zack hagyott egy kis szünetet, mielőtt folytatta volna, de ahhoz nem eleget, hogy a fiú megint szóvá tegye a bizalom hiányát. – De ne félj, beavatlak. Idővel. Nem zúdíthatok rád egyszerre mindent, ezt el kell fogadnod. Nekem is hónapokba, sőt évekbe telt, mire eljutottam oda, ahol most vagyok. Ezen a ponton pedig szükségem van már a külső segítségre, egyedül képtelen vagyok folytatni a kutatásaimat. – Megállt, és színpadiasan körbemutatott egy kongó, sötét terem nyitott ajtajában. – Íme, ez itt a díszterem. Vagy előadó. A kastély eredeti tervrajza szerint színházi előadó lett volna, de az építkezések közben már nem jutott elég pénz arra, hogy befejezzék a termet. Bálokat azért még lehetne itt tartani, ez a kastély legnagyobb zárt helyisége.
   És ez nem volt túlzás. A falak abból a távolságból nézve egészen belevesztek az egyenletes szürkeségbe, de Zack pálcájának fényén kívül a hatalmas ikerablakokból és a mennyezeti üvegboltozatból beszűrődött annyi hóvilágította esti fény, hogy érzékelhetők legyenek a roppant arányok. A többi terem vagy szoba sokkal szerényebb volt ennél. De abban az összes hasonlított egymásra, hogy mind igencsak kopott volt és elhanyagolt, mintha nem egy árvaháznyi gyerek és személyzet lakná, hanem koldulórendi szerzetesek, akik meggyőződésből nem teszik kényelmesebbé az életüket, és otthonosabbá a lakhelyüket. A helyiségeket járva azt a benyomást keltette az épület, hogy életveszélyes, és nyomban összedől. Bár a lakószárnyak, és azok a területek, ahol a gyerekek a nap nagy részét töltötték, valamivel jobb állapotban voltak, még ránézésre is.
   - Nem mutattam meg az összes termet, lesz még mit felfedezned később. A személyzetet is meg kell ismerned, hiszen ők a te embereid mától, de amondó vagyok, csak ezért ne keltsük ki őket az ágyukból. Elég későre jár már, viszont van itt még valami, amit szeretném, ha látnál, mielőtt visszatérsz a Roxfortba.
   A földszint alá vezette le a fiút, meghökkentő mélységekbe. Ahol normál esetben a pince helyét sejthették volna, még mindig csak lépcsők kanyarogtak lefelé. Zachary alakjához már levakarhatatlanul hozzá tartoztak a földmélyi útvesztők, ahogy az egy valamirevaló csatornapatkánytól elvárható volt.
   - Rajtunk kívül csak két ember teheti be ide a lábát, a többiektől komisz kis bűbájok védik a helyet. Nem is meséltem még neked az átoktörőként szolgált éveimről. Boethius, egyszer igazán el kell beszélgetnünk egy csésze tejeskávé mellett. – A férfi felkuncogott a saját viccén, a szűk lejárót pedig betöltötte a hangja. Aztán a lépcsőakna beletorkollt egy kifejezetten tágas térbe, de ez csak akkor vált láthatóvá, mikor a falak mentén meggyulladtak a borostyánlámpások. A pince alatt voltak. – Na persze az engedélyem nélkül még az a két ember se merészkedik le ide, legalábbis az ő érdekükben merem remélni, hogy nem. Itt folytatom a kísérleteimet.
   Azzal egy sor bonyolult pálcakoppintás (akárcsak az Abszol úti téglafal esetében), és egy orr alatt elmormogott ige után feltárult a pince alatt húzódó verem kőajtaja. Bent a fojtogató sötét helyett világosság várta a látogatókat; azon nyomban felpislákoltak a már ismerős borostyánlámpák, és meleg fényükkel lassan, de biztosan kibélelték a hűvös barlangot. Mert hogy leginkább egy csákánnyal kifaragott barlangnak tűnt a férfi kísérleti laborja. Egymást érték a hosszú munkaasztalok, korábban sohasem látott szerkezetek ketyegtek mindenütt, és a falakat mintás tapétaként fedték a tervekkel, rajzokkal, értelmetlen szimbólumokkal és idegen nyelvű sorokkal telerótt lapok. Bármilyen témában is kutakodott a férfi, az elmondható volt, hogy alaposan beleásta magát.
   - Legközelebb öltözz melegen, ha jövünk, mert sok időt fogunk itt lent tölteni. Én legalábbis biztosan, neked lesz más elfoglaltságod is. Feltérképezhetetlenné tettem a labort, ezért itt hoppanálni sem lehet. Pár perc múlva tíz óra, és akkor aktivizálódik a zsupszkulcs, ami hazavisz. Addig találj ki valami hihető mesét, mert lesz mit kimagyaráznod a barátnőd előtt. Addig pedig nézz körül bátran. Ezeket a gépeket magam terveztem, de egyik sem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeimet. – Szusszanásnyi szünetet tartott, és ezúttal szándékosan nem hagyta kérdezősködi a fiút. Túl sok lenne a kérdés, és túl kevés az idő a megválaszolásukra. – Egyfajta generátorok. Tudod, szeretném valahogy befogni és átalakítani velük az energiát. A mágikus energiát, méghozzá a nagyon erős mágikus energiát. Olyasmit, ami szinte kontrollálhatatlanul csap ki belőled, ha elég intenzív inger ér. Ha dühös vagy, vagy ha félsz. Szerinted miért van az, hogy a gyerekek egész kicsi korukban képesek pálca nélkül is varázsolni? És később miért vész el ez a tudás belőlünk? Gondolkozz el ezen egy kicsit a következő találkozóig. Most pedig indulj. Jó éjt, igazgató úr.

   A labor kőajtajának kilincse élénk, földöntúli kék ragyogással izzott fel – ezek szerint elütötte az óra a tizet, és valahol nagyon messze véget ért egy bál.