To Chris, Dave, Anna
Ültem a szobában, és a tehetetlenség szürke ködébe merültem. Az ágy szélén, pizsamában gubbasztva, térdeimet átölelve bámultam magam elé, az íróasztal tetején fekvő koszorúra. Azokból a virágokból kötöttem, amit a ház körül találtam. Ez volt az egyetlen dolog, amit ideérkezésem óta tenni tudtam, de azóta…
Csak hiányt éreztem. Hiányzott a reggeli. Hiányzott az a néhány kedves szó, amivel nap elején fogadott. Hiányzott a törődés, a gondoskodás. Hiányzott, hogy ha hazaírok bármit kérvén, ő azonnal megoldja a válaszban. De ezek csak önző dolgok voltak. Igazából a személye hiányzott. Sajnálat és düh fogott el. Kivetítettem arra a rohadt ruhára, ami az ajtón lógott, és amivel nem boldogultam, de igazából az egész a helyzetnek szólt. Alfred nyilván ilyen halált is képzelt el magának, amilyen nagylelkű ember volt, de én akkor is értelmetlennek tartottam a halálát. De ez az érzés még olyan erős volt, hogy nem is tudtam igazán helyrerakni magamban, nem hogy bármit kezdhettem volna vele.
Aztán meg jött Volkova. Nem is bántam, hogy Davidnek nézve ugattam le, mert ha közli, hogy ő az, tán rávágom az orrára az ajtót. Nagyon dühös voltam rá is. Főleg, mert ahogy egy pillantással rájött minden bajomra, és helyre is hozta azokat, eszembe juttatta, hogy felnéztem rá. Hogy milyen közel engedtem magamhoz… De az lett, ami ilyenkor mindenki esetében lenni szokott. Itthagyott. És tessék. Most már Alfredre is haragudtam. Ő is itt hagyott. Miért nem tudta őket úgy megmenteni, hogy közben nem hal meg? MIÉRT?
A farkasnő megpaskolta a vállam, ami egyszerre háborított fel, de oldott is rajtam valahogy. Az a fajta gesztus volt, ami kicsit megnógat, de egyben ad is hozzá energiát. Jó lenne jóban lenni. Jó lenne, ha visszatekernénk az időt két évvel, és azon a ponton nem változtatni semmit soha többé. De meg kéne már szoknom, hogy igenis minden mindig változik, és ha nem vagyok résen, vagy nem küzdök húsz körmöm szakadtáig, akkor bizony nem a számomra jó irányba.
Volkova kiment, anélkül, hogy szóltunk volna egymáshoz. Nehezen sóhajtottam, mert a vállamon éreztem ezt a rengeteg súlyt, és sötéten pislogtam utána, a kezemben maradt szempillaspirállal. Egyszer talán megmondom neki, hogy azt azért nem nagyon bánom, hogy nem halt meg.
Ahogy magamra húztam a ruhát, feltűnt, hogy most már jó illata van, és szépen, tisztán áll. A sminkemet is helyre hoztam. A szemembe tóduló tolakodó könnyeknek hála le is teszteltem. Az íróasztalra támaszkodtam, a kicsiny, de azért szépen összeválogatott koszorú fölé. Önző dolog volt ez is, de legalább tehettem valami kézzelfoghatót. Egy porszemnyi dolog ugyan, jelentéktelen, de a tehetetlenséget kicsit csökkentette. Néztem rajta a fekete szalagot, és közben azon vágyódtam, bár lehetne csinálni még valamit.
Újabb sóhaj, de ez most dühösebb fújásnak is beillett. Ezzel vettem rá a fejemben lévő listára Zharkov átkozott nevét. Persze, Cartwright nagy eséllyel beelőz majd abban, hogy levadássza, de újabb apróságképp rajtam is segített a gondolat, hogy a feketelistámon tudhatom.
Felnyaláboltam a koszorút, és megszaporáztam a lépteimet. Dave szobája előtt elsietve beugattam neki, csak úgy piszkálódásból. Persze tudom, hogy rám vártak, mert szarakodtam, de ne érezze már, hogy nagyoskodhat…
Betoppannék a nappaliba, de inkább nem teszem. Meglapulok az ajtófélfának dőlve csendben, és inkább rájuk se nézek, hanem ahelyett az átkozott új festményt bámulom sötéten.
Nincs kedvem megzavarni őket, meg nincs is kedvem hozzájuk. Apára is haragszom, még akkor is, ha meg is értem, miért jöttek össze újra. Bár a pontos sztorit nem is ismerem. Nem is szóltak róla... Talán Cartwright még mindig gyereknek néz. Gondolom, ne is kérdezzem, mi az a papír, amit a csaj szorongat, de majd ellopom és akkor megtudom. A nő meg nem érdekel. Csakis Alfred és kicsit Chris miatt vagyok itt, egyáltalán.
Dave nem sokkal utánam fut be, őt aztán nem hozza zavarba a másik kettő nagyjelenete. Ahogy rámnéz, összehúzott szemekkel válaszolok a pofavágására. De legalább megsürgeti a dolgokat.
- Minden készen áll, ha gondoljátok.
Megszorítom a koszorút, szinte belekapaszkodom. Valaki hiányzik, mégis így vagyunk teljes létszámban, és más már nem érkezik. Hiába várom. Csak a koszorú maradt, ami kézzel fogható, legszívesebben el is bújnék a mélyzöld levelek és friss virágok közé.
A nő összeszedi magát, ahogy észrevesz minket, gondolom rohadt önérzetes, de a sápadt képére így is rá van írva, mennyire megrendült. Pedig neki nincs joga hozzá. Ha elment, most mit sápítozik. De ő is Cartwrightra néz kérdőn, s amíg azok eldöntik, mehetünk-e, Dave mellé surranok, hogy csak ő hallja a halk szavakat, amiket a virágok felett elsuttogtam szemrehányón.
- Mintha elfelejtettél volna megírni valamit.
Cartwright szomorúságát sosem zavarnám meg, de Dave, az más. Utál, amióta idekerültem. Pedig egy darabog próbáltam vele kedves lenni. De az az énem már régen gyengélkedett. És azt hiszem, talán a mai nappal halt meg, gondolatban Alfrednak adom, hogy ne legyen magányos a sírban.
A sír… Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy odamegyünk most, és túlesünk ezen. Sose voltam még temetésen, és úgy éreztem, most ott van a súlya minden veszteségnek, ami korábban ért. Már pedig abból sok volt. Szóval makacsul húztam ki magam, hogy ahogy szoktam, most is megbirkózzak ezzel szép csendben, egyedül.