Többé már nem utálom magam
Artemis Greenberry
2004. november 26.
2004. november 26.
– Velem pedig... ne aggódjon, minden rendben. Elnézést, ha kicsit zaklatottnak tűnök, elég eseménydús nap ez eddig, ahogy azt a folyosón uralkodó hangokból is hallhatja.
Más helyzetben talán rendben lett volna a kérdésem, de mint pácienstől, azt hiszem kissé tolakodóan hathatott az orvosom hogyléte felől érdeklődnöm. Egy röpke másodpercig még némán fürkészem a rendezetlen arcvonásokat, de aztán oly gyorsan kaptam le szemeimet a nőről, mintha csak napba néztem volna.
– Jöjjön beljebb, foglaljon helyet – mondta, majd ellépve utat engedett nekem a rendelő közepén álló asztal irányába.
Elfoglaltam a már megszokott helyemet, szemben az ablakkal, ám a kinti világ szemlélése helyett, tekintetemmel újfent a medimágust kerestem, aki eközben megkerülve engem, velem szemben foglalt helyet. Miss Greenberry mindennemű igyekezete ellenére, továbbra is feszültnek tűnt, s én elgondolkoztam, hogy vajon az efféle helyzeteket is tanítják nekik az iskolában? Vajon ők hogyan dolgozzák fel a munkájukkal járó stresszt? Egymás páciensei lehetnek? Vagy egyszerűen csak lepereg róluk az a sok mérgező iszap, amit mi, kettyósok felböfögünk magunkból és amit nemes egyszerűséggel rájuk hányunk a kezelések során?
Nem tűnik érzéketlennek…
Vakítóan kék szemeket vizsgáltam, a törékeny testet. Talán, ha nem egy fehérre meszelt, orvosi szobában találkozunk, még vonzónak is találtam volna őt. Így viszont volt valami láthatatlan gát az agyamban, ami nemes egyszerűséggel blokkolta az efféle érzelmeket, azt ordítva a fülembe, hogy ez nem helyes. Ha a stresszes napokat nem is tudta még rutinosan kezelni, ahhoz már minden bizonnyal hozzászokhatott, hogy a férfi páciensek megbámulják.
– Nos, Mr. Redway, az előbbi alkalmak során sikerült vázlatosan érintenünk az élete különböző állomásait, most viszont szeretnék jobban elmélyülni a gyermekkorában… – fészkelődni kezdtem a széken. – Vissza tudna kérem emlékezni rá, hogy milyen volt, amíg még árvaházban élt? Vannak emlékei abból az időszakból? És ha már itt tartunk, megosztaná velem a legelső, tiszta, intenzívebb emlékét?
Töprengve kibámultam az ablakon, közben jobb kezem ujjaival piszkálni kezdtem a borostámat, mintegy pótcselekvésként. Ezeket a köröket már lefutottam az amerikai gyógyítókkal is, de számítottam rá, hogy újból előkerül a téma. Furcsamód ezúttal már nem éreztem úgy, mintha egy rosszul összeforrt sebet tépnének fel a testemen.
– Mikor érezte gyerekként először, hogy magára van hagyatva, hogy nincs semmi és senki, amibe kapaszkodhatna?
Odakint egy madár vitorlázott, kitárt szárnyakkal a szélben. Követtem a mozgását, ahogy elsiklik a rendelő ablaka előtt, majd mikor eltűnt a szemem elől, ismét Miss Greenberryre pillantottam.
– Nem igazán emlékszem az árvaházra. Csak elmosódott képek vannak előttem, ahogy a beszűrődő napsugár fénye porcsíkot fest az árvaházi folyosó levegőjébe. Illatfoszlányok… Hangok… Főleg gyereksírás.
Hirtelen összerezzentem, mintha transzból tértem volna magamhoz.
– Persze, lehet, hogy csak álmodtam ezeket. Nem igazán tudom megmondani, hogy a fejemben élő képek valódiak, vagy csak én találtam-e ki őket. Mármint az ebből az időszakból származó képekre értem – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még riadóztathatta volna a medimágus kollégáit, hogy zárjanak gumiszobába.
– Gondoltam rá, hogy talán fel kellene keresnem a helyet, de nem igazán tudtam a címet, a nevelőszüleimmel meg nem tartottam a kapcsolatot, tőlük nem kérdezhettem. Talán majd most, hogy anyámmal kibékültünk. Mármint… Nem is volt harag köztünk, csak… Szégyelltem magam előtte.
Kissé elkalandoztam.
– Bocsánat. Az első emlékemről kérdezett – kezdtem gyors mentegetőzésbe, megrázva a fejem, mintha csak így próbálnám észhez téríteni magamat, majd gondolkozó arccal harapdálni kezdtem a számat. – Nem tudom, hogy kronológiailag tényleg ez-e az első, de tisztán megvan a pillanat, ahogy az öcsém ágya mellett állok. Úgy öt éves múlhattam. Ennyi az egész emlék. Tudom, nem valami nagy kunszt. Még csak azt se tudom, hogy mire gondoltam közben, de még mielőtt megkérdezi, nem voltam féltékeny egy pillanatig sem. Soha nem éreztem, hogy másként kezeltek volna a szüleim, csak azért mert én nem vér szerinti gyerekük voltam. Persze biztos ott volt valahol bennem ez az érzés, mármint, hogy kívülállónak érzem magam, máskülönben nem szöktem volna el otthonról Alan halála után. Válaszolva a kérdésére, talán pont azon az estén éreztem először elhagyatottnak magam, amikor eljöttem otthonról.
Észre sem vettem, de abbahagytam a szakállam birizgálását, és ujjaim önkénytelenül a mellkasomra tévedtek, kitapintva az ingem alatt megbúvó, láncra fűzött pénzérmét.
Más helyzetben talán rendben lett volna a kérdésem, de mint pácienstől, azt hiszem kissé tolakodóan hathatott az orvosom hogyléte felől érdeklődnöm. Egy röpke másodpercig még némán fürkészem a rendezetlen arcvonásokat, de aztán oly gyorsan kaptam le szemeimet a nőről, mintha csak napba néztem volna.
– Jöjjön beljebb, foglaljon helyet – mondta, majd ellépve utat engedett nekem a rendelő közepén álló asztal irányába.
Elfoglaltam a már megszokott helyemet, szemben az ablakkal, ám a kinti világ szemlélése helyett, tekintetemmel újfent a medimágust kerestem, aki eközben megkerülve engem, velem szemben foglalt helyet. Miss Greenberry mindennemű igyekezete ellenére, továbbra is feszültnek tűnt, s én elgondolkoztam, hogy vajon az efféle helyzeteket is tanítják nekik az iskolában? Vajon ők hogyan dolgozzák fel a munkájukkal járó stresszt? Egymás páciensei lehetnek? Vagy egyszerűen csak lepereg róluk az a sok mérgező iszap, amit mi, kettyósok felböfögünk magunkból és amit nemes egyszerűséggel rájuk hányunk a kezelések során?
Nem tűnik érzéketlennek…
Vakítóan kék szemeket vizsgáltam, a törékeny testet. Talán, ha nem egy fehérre meszelt, orvosi szobában találkozunk, még vonzónak is találtam volna őt. Így viszont volt valami láthatatlan gát az agyamban, ami nemes egyszerűséggel blokkolta az efféle érzelmeket, azt ordítva a fülembe, hogy ez nem helyes. Ha a stresszes napokat nem is tudta még rutinosan kezelni, ahhoz már minden bizonnyal hozzászokhatott, hogy a férfi páciensek megbámulják.
– Nos, Mr. Redway, az előbbi alkalmak során sikerült vázlatosan érintenünk az élete különböző állomásait, most viszont szeretnék jobban elmélyülni a gyermekkorában… – fészkelődni kezdtem a széken. – Vissza tudna kérem emlékezni rá, hogy milyen volt, amíg még árvaházban élt? Vannak emlékei abból az időszakból? És ha már itt tartunk, megosztaná velem a legelső, tiszta, intenzívebb emlékét?
Töprengve kibámultam az ablakon, közben jobb kezem ujjaival piszkálni kezdtem a borostámat, mintegy pótcselekvésként. Ezeket a köröket már lefutottam az amerikai gyógyítókkal is, de számítottam rá, hogy újból előkerül a téma. Furcsamód ezúttal már nem éreztem úgy, mintha egy rosszul összeforrt sebet tépnének fel a testemen.
– Mikor érezte gyerekként először, hogy magára van hagyatva, hogy nincs semmi és senki, amibe kapaszkodhatna?
Odakint egy madár vitorlázott, kitárt szárnyakkal a szélben. Követtem a mozgását, ahogy elsiklik a rendelő ablaka előtt, majd mikor eltűnt a szemem elől, ismét Miss Greenberryre pillantottam.
– Nem igazán emlékszem az árvaházra. Csak elmosódott képek vannak előttem, ahogy a beszűrődő napsugár fénye porcsíkot fest az árvaházi folyosó levegőjébe. Illatfoszlányok… Hangok… Főleg gyereksírás.
Hirtelen összerezzentem, mintha transzból tértem volna magamhoz.
– Persze, lehet, hogy csak álmodtam ezeket. Nem igazán tudom megmondani, hogy a fejemben élő képek valódiak, vagy csak én találtam-e ki őket. Mármint az ebből az időszakból származó képekre értem – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még riadóztathatta volna a medimágus kollégáit, hogy zárjanak gumiszobába.
– Gondoltam rá, hogy talán fel kellene keresnem a helyet, de nem igazán tudtam a címet, a nevelőszüleimmel meg nem tartottam a kapcsolatot, tőlük nem kérdezhettem. Talán majd most, hogy anyámmal kibékültünk. Mármint… Nem is volt harag köztünk, csak… Szégyelltem magam előtte.
Kissé elkalandoztam.
– Bocsánat. Az első emlékemről kérdezett – kezdtem gyors mentegetőzésbe, megrázva a fejem, mintha csak így próbálnám észhez téríteni magamat, majd gondolkozó arccal harapdálni kezdtem a számat. – Nem tudom, hogy kronológiailag tényleg ez-e az első, de tisztán megvan a pillanat, ahogy az öcsém ágya mellett állok. Úgy öt éves múlhattam. Ennyi az egész emlék. Tudom, nem valami nagy kunszt. Még csak azt se tudom, hogy mire gondoltam közben, de még mielőtt megkérdezi, nem voltam féltékeny egy pillanatig sem. Soha nem éreztem, hogy másként kezeltek volna a szüleim, csak azért mert én nem vér szerinti gyerekük voltam. Persze biztos ott volt valahol bennem ez az érzés, mármint, hogy kívülállónak érzem magam, máskülönben nem szöktem volna el otthonról Alan halála után. Válaszolva a kérdésére, talán pont azon az estén éreztem először elhagyatottnak magam, amikor eljöttem otthonról.
Észre sem vettem, de abbahagytam a szakállam birizgálását, és ujjaim önkénytelenül a mellkasomra tévedtek, kitapintva az ingem alatt megbúvó, láncra fűzött pénzérmét.