Sherwood erdeje

Amikor azt hiszed, egyszerű lesz


2004. március 22.
Esmé

- Elnézést, nem akartam megbántani a mondandómmal. Köszönöm a figyelmeztetést.
A szavaira elmosolyodtam. Ezek szerint alaposan félreértettük egymást, én azt hittem, hogy felbosszantottam a figyelmeztetésemmel, ő meg rögtön azt, hogy megbántott. Nos, ennyire nem voltam sértődékeny, csupán a ruhámat földdel borító állat érdekei miatt szóltam rá. Persze, aki nem ért a növényekhez, az nem ismerheti fel oly' könnyedén a hiénafát, még akkor sem, ha igencsak eltér a foltjai miatt mástól. Akár napégésnek is lehetett volna hinni azokat a barnás árnyalatú elszíneződéseket.
- Ennyi aligha bántana meg, kisasszony. - Feleltem. Leguggoltam a nővény mellé, hogy a lehető leggyorsabban kiássam onnan. Az eltávolítás nem volt olyan veszélyes, mint mondjuk az elfogyasztása, de azért a kutyát nem szívesen engedtem volna a közelébe ismét. Hátha rájön valami és neki ront a zöldes-barnás levelű növénynek.
Szerencsére a szavaimra ezúttal hátrébb sétált.
- Jó, értettem. Nem is zavarom tovább, egy kicsit még hátrébb megyek, jó?
Csak bólintottam.
Miközben ástam, csevegőre próbáltam venni a hangot. Ha már ott volt és figyelte a mozdulataimat, nem óhajtottam néma csendben maradni. Ráadásul elterelte a figyelmem is arról, hogy éppen nyakig piszkos leszek, amit egyenesen gyűlöltem. A cél lebegett persze a szemem előtt: bemutathatom a hiénanövényt a diákok előtt. Máris megérte kijönni terepre, a friss levegőn és a nagy sétán kívül persze.
- Találkoztunk egy párszor a Roxfortban az unokabátyám révén. Esmé Fawcett vagyok - felelte. Máris beugrott, hol láttam azt a zöldszempárt korábban. Néha-néha meglátogatta Fawcett professzor, mikor még ő tanította a Sötét Varázslatok Kivédését az iskola falai között.
- Jól sejtettem hát, hogy láttam már ezt a pillantást valahol. - Lassan bólintottam egyet.
A fa persze közben egyértelműen harcolt ellenem. Kisméretű volt, ám olyan erősen kapaszkodott a földbe, én viszont hősiesen küzdöttem vele. A következő pillanatban, egyetlen rántással próbáltam meg kitépni, aminek az eredménye az lett, hogy kicsúszott az ujjaim közül - pontosan ugyanúgy ragaszkodva - és a hátsómra este.
- Merlin szerelmére... - suttogtam és visszatornáztam magam térdelő pózba.
- Biztos van valamilyen varázslat az eltávolítására. Ne adja fel, nem lehet olyan makacs. A hiénák sem azok.
-  Kézzel szeretek dolgozni, úgy teszem a legkevesebb kárt a növényben. Be akarom mutatni a Roxfortban. - Magyaráztam és közben ismét ráfogtam a vékony törzsre. A másik kezemmel még beleástam a földbe kicsit, többet felszabadítva a gyökérzetből. Aztán újabb rántás, a növény mozdult, de még közel sem eléggé.
- Utána rohannia kell vagy esetleg meghívhatom majd egy kávéra?
Hirtelen elakadt a lélegzetem. Nem tudtam mit mondjak... ezer éve nem randiztam, egészen pontosan Batsa óta. Persze lehet, hogy nem is randira gondolt, csak meg akar jutalmazni, amiért a kutyája nem kapott pánikszerű röhögőgörcsöt. Mégis ki akarna egy majd' ötvenes professzorral randizni... főleg, ha még ilyen fiatal.
- Inkább egy jó teára. De azt hiszem jól esne! - Mondtam kissé kifulladva, mert a következő pillanatban még egyet rántottam a növényen. Ezúttal megadva magát, gyökerestül kibújt a földből. Fogtam a pálcámat és egyetlen varázsintéssel egy tasakba, majd a táskámba varázsoltam, ahol bőségesen elfért a megfelelő bűbájoknak köszönhetően.
- Azt hiszem így már nem okoz senkinek sem gondot.

Reed



~ set ~

2004. március 22.

          Miután sikerül már lenyugtatnom magam, hogy ne ezer százalékon dobogjon a szívem, mivel kellően rám ijesztenek, azt hiszem, jobban is leszek, és megint elkezdek örülni az élet apró örömeinek. Mint az, hogy Felix még véletlenül sem eszi meg azt a mérgező növényt. Nem is tudom, hirtelen hova rohantam volna vele innen. Vajon a Mungóban őt is ellátnák? Vagyis, mivel nem is ismertem fel Reed érkezéséig a növényt, talán nem is oda vittem volna… és egyébként is miért ilyenen gondolkodok, ha nem is történt semmi? Okultam a dologból, legközelebb jobban odafigyelek arra, hogy mit eszik meg az erdőben, de még arra is, hogy mit szagolgat.
          Ettől függetlenül, örülök neki, hogy a megjegyzésemmel nem bántottam meg őt. El vagyok szokva a társas kapcsolatoktól, az utóbbi évben nagyon elzárkóztam majdnem mindenki elől, így ha lehet mondani, kicsit kijöttem a gyakorlatból. Meg, mostanában már nem is sikerül úgy olvasnom az emberekben.
          Inkább hagyom őt dolgozni, és jobb lesz, ha a közelébe se megyek annak a növénynek. Annak viszont örülök, hogy az a pár pillanatos találkozások, talán pár szavas beszélgetések nyomot hagytak benne. Legalább annyira, hogy emlékezzen rám korábbról.
          - Jól sejtettem hát, hogy láttam már ezt a pillantást valahol.
          Elpirulok kicsit, nem is tudok hirtelen megszólalni. Igyekszem a ficánkoló Felixet is a karomban tartani. Akárhogy is nézem, van itt tennivaló bőven, ezért is bújok meg picit a kutyám mögött. Viszont látva, hogy mennyire szenved ezzel a növénnyel, nem tudom szó nélkül hagyni.
          - Kézzel szeretek dolgozni, úgy teszem a legkevesebb kárt a növényben. Be akarom mutatni a Roxfortban.
          - A diákok biztos örülni fognak neki, hogy egy ilyen különlegeséggel találkoznak. És a bájital professzor is? Az ártó hatásán kívül van valami olyan is, amit bájitalba lehet rejteni?
          Nem is tudom mi ütött belém, amikor meghívom egy kávéra. Talán a hála, amiért nem hagyta Felixet meghalni a görcsös röhögés közepette, de az is lehet, hogy szeretném még nézni ezt a jó feneket. Akárhogy is legyen, az biztos, hogy mosolyra húzom a szám, amikor elfogadja a meghívásomat.
          - Inkább egy jó teára. De azt hiszem jól esne!
          - Rendben, akkor legyen tea.
          Igazából nekem mindegy, hogy ő mit iszik. Az biztos, hogy én fel vagyok készülve mindenre. Mármint elég sok mindenre, ha a sétáról van szó. Visszamegyek a tisztásra egyenesen a napfényes folthoz, ahol korábban feküdtem, majd egy kis nagyítás után leterítem a pulóveremet. Így már elférünk rajta mind a ketten. Két utazó bögrét veszek elő, amibe vizet öntök, majd meg is forralom, és beleteszem a tealeveleket.
          - Azt hiszem így már nem okoz senkinek sem gondot.
          - Remek, jöjjön ide, mindjárt kész a tea – integetek neki.
          Jobban szeretem megcsinálni kézzel az ételeket és italokat, de jelen esetben a szükség törvényt bont. Felix közben tovább rohangál a tisztáson. Előveszem a csésze mellé a cukrot, mézet és egy kevés citromlevet.
          - Elnézést, de tejet nem tartok magamnál a kirándulások alkalmával. Azért remélem, így is megfelelő lesz a tea.
          Olyan izgatott vagyok most. Régen hívtam már meg bárkit is egy italra. Főleg idegent. De úgy látszik lassan muszáj lesz visszatérnem az életbe, mert a végén még vénkisasszony leszek.
          - Nehéz a tanítás? Mindig is ki akartam próbálni, de én nem lennék jó benne. A gyakorlat az, ami megy, és nem az elmélet.
          Oké, ez nagyon béna kérdés volt. Nyilván, ha nem szeretné, akkor nem csinálná. Nem hiszem, hogy Reed a saját tudásával máshol ne tudna elhelyezkedni, ha nem szeretné, amit csinál.

Amikor azt hiszed, egyszerű lesz


2004. március 22.
Esmé

Sherwood közepén nem hittem volna, hogy bárkivel is csevegni fogok. Főleg nem az egyikor Fawcett professzor rokonságával... aki a hirtelen harsányság ellenére meglehetősen kellemes társaságnak bizonyult. El tudtam volna nézni a zöld szemeit, ha nem féltem volna annyira, hogy félreért. Batsa óta egyetlen nőt sem néztem meg magamnak. Mindig is úgy gondoltam, hogy magányra vagyok ítélve és ennek megfelelően kezeltem mindenféle társaságot, aki csak az utamba keveredett.
- A diákok biztos örülni fognak neki, hogy egy ilyen különlegeséggel találkoznak. És a bájital professzor is? Az ártó hatásán kívül van valami olyan is, amit bájitalba lehet rejteni?
Vállat vontam.
- Én úgy gondolom minden növény felhasználható valamilyen módon. De erről a kollégám, Mr. Smith bizonyára többet tud nálam is. - Magyaráztam kicsit túlzottan is tanárosan. Ez a stílus volt a pajzsom a világgal szemben. Egy tudós embertől nem sok nő akart bármit is, és ha a diákok időről időre belénk is estek, gyorsan rájöttek, hogy ezek csak álomképek. A legtöbben magányra voltunk ítélve valóban. Ahogy Smith is elhagyta feleségét alig egy nyár után, tökéletes példa volt erre. Talán ezért is lepett meg annyira, hogy végül megkínáltak egy itallal. Mármint jó, megmentettem a kutyáját egy hiszétrikus röhögőgörcstől, de nem vártam érte semmit. Egy viszláttal tovább is álltam volna. A meghívásnak mégsem tudtam ellenállni. Részben azért is, mert gyönyörű idő volt.
- Remek, jöjjön ide, mindjárt kész a tea - szólt Miss Fawcett, amikor már megigazította a pulóverét úgy, hogy mindketten rá tudjunk ülni. Azért mielőtt még bepiszkoltam volna a ruhadarabot, a varázspálcámmal letisztítottam a nadárgomat, a kezeimet és a cipőm orrát. Nem akartam koszosnak tűnni annak ellenére sem, hogy csak így tudtam eltávolítani a hiénafát.
A kutya rohangálását figyelve huppantam le végül mellé. Aztán néztem meg a csészét és a mellé kínált dolgokat. Mégis miféle ember tesz citromot a teába? Főleg, hogyha egy jó kis fekete teát szürcsölne. Csak egy kis mézet fogadtam el, az legalább ad neki egy kis ízt. Gyümölcsteával minden egészen más volt. Egy megfázás alkalmával magam is kipróbáltam egy citrusos fajtát, kellemes volt, főleg miután citromkarikát és mézet tettem bele.
- Elnézést, de tejet nem tartok magamnál a kirándulások alkalmával. Azért remélem, így is megfelelő lesz a tea.
- Semmi baj. Tökéletes így. Amúgy is valami erősebbre vágytam. - Feleltem és megkeverve az italt már bele is kóstoltam. Így tökéletesen jó volt valóban. Nem nagyon kávéztam, csak ha nagyon elpilledtem vagy reggelente nem találtam a motivációmat. A szükséges koffeinmennyiséget inkább a tejesteámmal pótoltam.
- Nehéz a tanítás? Mindig is ki akartam próbálni, de én nem lennék jó benne. A gyakorlat az, ami megy, és nem az elmélet.
Hát. A tanításról még nem sokat kérdeztek, főleg arról nem, hogy mennyire nehéz. Csak annyira, amennyire minden más munka. Néha stresszes, máskor szórakoztató, megint máskor elszomorító. De azt hiszem, ezt mindenki a helyén tudja kezelni, amikor már kellően hozzászokik a munkaköréhez. Nekem ez általában két évet ölelt fel, így a Roxfortban már meg volt az az érzés, hogy révbe értem.
- Nem különösebben. De a tanítás nem csak elmélet. Gyakorlat nélkül az semmit sem ér és ugyanez fordítva. Megérteni és csinálni. Ez a jó sorrend. - Próbáltam valahogy okosan megfogalmazni, habár ez nagyon nehéz volt. Miért is akarnám kioktatni arról, hogy milyen a tanítás? Unalmas egy téma, ha az ember nincsen benne. - És maga mivel foglalkozik? - kérdeztem. A rövidke találkozásaink során nem igen volt alkalmunk elcsevegni. Hát most sem volt. Hála Félixnek, aki a hiénafa nélkül is éppen elég felpörgött volt. Éppen oldalról rohant belém, neki lökve a gazdájának, akire a szerencsére eddigre már némileg kihűlt teát sikerült ráöntenem.
- El... elnézést! -  köszörültem meg a torkomat, ahogy felnéztem a szemébe.

Reed



~ set ~

2004. március 22.

          Azt hiszem, ideje lesz sokkal nyitottabbnak lennem. Eléggé bezárkóztam mostanában, de talán a sorsom nem az, hogy kutyás vénlány legyek. Szóval, az erdő után talán bevethetném magam a forgatagba, egy-két éjszakai szórakozó helyre. Vagy csak sétálgatni forgalmasabb helyeken. Ki tudja mit fúj felém a szél.
          - Én úgy gondolom minden növény felhasználható valamilyen módon. De erről a kollégám, Mr. Smith bizonyára többet tud nálam is.
          Nem hangzik ismerősen a név. Talán nem dolgozott még ott, mikor Willow tanított, vagy csak vele nem találkoztam úgy, mint Reeddel. Minden esetre megszívlelem a szavait. Talán bájitalhoz nem is, de másra felhasználható egy növény. Elvégre a festékek is kinyerhetők növényekből, olyanokból is, amik másra egyébként alkalmatlanok. És van néhány kivétel is, amik például önmagukban mérgezőek, de csodálatos színt adnak, így plusz óvintézkedéseket kell véghez vinni, amikor használni kezdjük őket, vagy akár kinyerni a megfelelő árnyalatot.
          Egy kis előkészület után szólok, hogyha végzett a fa kiszedésével, akkor jöhet is akár. Az ital a legkevesebb, amivel tartozom neki, amiért megmentette Felixet. Azt hiszem, most nem tudnék egyedül megbirkózni még egy tragédiával. Mondjuk ezt nem lenne muszáj itt megtennem, akár meg is hívhatnám magamhoz, de attól tartok az lehet egy kicsit sokára lenne, és én most akarok ezzel a pasival még egy kis időt együtt tölteni.
          Mondjuk nem lesz teljes a vendéglátás, de szerintem érthető, ha az ember nem hord magánál romlandó ételt. Ha mégis probléma lenne, akkor akár haza is mehetünk és majd otthon megkínálom minden jóval.
          - Semmi baj. Tökéletes így. Amúgy is valami erősebbre vágytam.
          - Nem tudom mennyire erősre, de ha feltúrnám a táskámat, akkor lehet tudnék adni hozzá egy kis lángnyelvet.
          Persze, a fekete tea önmagában is elég erős. Néha én is csak azt iszom kávé helyett. Mondjuk a nyár eleve nem kedvez a forró csoki mániámnak, olyankor jól jön a tea is. De ennek azért van hátránya is. Olyankor sokkal jobban fel vagyok pörögve. Végül persze egy teljesen random és baromi ciki kérdést teszek fel, ami után nem is lennék meglepődve, ha el akarna rohanni a közelemből. Mégis ki akarna a munkájáról beszélni, mikor éppen elszabadult onnan?
          - Nem különösebben. De a tanítás nem csak elmélet. Gyakorlat nélkül az semmit sem ér és ugyanez fordítva. Megérteni és csinálni. Ez a jó sorrend.
          Hmm… kortyolok a teámból, amíg elgondolkodok a szavain. Teljesen igaza van, végül is a gyakorlat semmit sem érne az elmélet nélkül. Ha valaki nem is tud magolni, vagy legalábbis az elméletet tanulni, a gyakorlat során biztos ráragad valami.
          - Értem mire gondol. Az egyik nem létezhet a másik nélkül.
          Saját magamnak így foglalom össze, mert tudnék ugyan mit hozzáfűzni, ennek ellenére azt hiszem, végiggondolva a gondolatmeneteket, hogy az csak felesleges szócséplés lenne. Pont ugyanazt a témát járnánk körbe és körbe és körbe anélkül, hogy előre haladnánk.
          - És maga mivel foglalkozik?
          - Én? – Úgy kérdezek vissza, mintha lenne más is rajtunk kívül ennél a kis rögtönzött pikniknél. - Az én munkám kevésbé nemes a magáéhoz képest. Festő vagyok és illusztrátor. Dolgoztam már néhány gyermek könyvön, és volt már képem kiállításon is. Semmi különleges csak szeretem csinálni ezt, és szerintem másban nem is nagyon találnám meg a helyem. Egyszer eljöhetne velem egy kiállításra.
          Mondjuk mostanában nem lesz, a legközelebbi, ha jól tudom majd másfél, vagy két hónap múlva lesz. Egyelőre Frey nem mondta, hogyan készüljek. Néhány hét múlva egy könyvbemutató lesz.
          A következő gondolatmenetemet viszont megszakítja, ahogy lassítva látom Felix közeledését, aki nem is figyeli merre megy, így nekiütközik Reednek, aki nekem esik. Még szerencse, hogy a tea már nem meleg annyira, és hogy az enyém már teljesen elfogyott. Elpirulok a közelségének köszönhetően, egy kicsit el is veszek a kék íriszeiben.
          - El… elnézést!
          - Ugyan… Inkább én tartozom bocsánatkéréssel. Ez a kis agyatlan… nem ütötte meg magát, ahogy önnek ütközött?
           Előveszem a pálcámat, és gyorsan eltűntetem mind a kettőnkről a foltot, majd a már máshol lévő kutya felé nézek. Olyan, mint egy fáraszthatatlan nyuszi, egyfolytában rohangál, legyen akármekkora is a séta távja.
          - Szerintem tegeződjünk. Az Esmét jobban szeretem, mint a Ms. Fawcettet – mosolyodom el, bár ahogy belenézek ismét kék tekintetébe azonnal elpirulok. A fenébe, hogy fogom őt elengedni?

Amikor azt hiszed, egyszerű lesz


2004. március 22.
Esmé

A kezeimet varázslattal tisztítottam meg. Nem akartam még véletlenül sem koszos maradni, aztán a nadrágomról is lesöpörtem vele a port és a sarat, mielőtt végre lehuppantam az újonnan megalkotott ülőalkalmatosságra. Végig néztem Miss Fawcetten, ahogy a teát készítette. Régen voltam női társaságban ilyen formán. Persze néha beszélgettem Digby vagy Fitzgerald professzorral, attól függően, hogy milyen tervek voltak az iskolába és kellett-e valamiben részt vennem. De könnyed, hétköznapi beszélgetésben azóta nem volt részem, hogy elhagytam Batsát. Kicsit feszengős voltam ugyan, de egészen jól esett. Talán a lány is látta rajtam.
- Nem tudom mennyire erősre, de ha feltúrnám a táskámat, akkor lehet tudnék adni hozzá egy kis lángnyelvet.
Elnevettem magam.
- Ahogy az aurorok mondanák: szolgálatban nem iszom és most nagyon is abban vagyok. - Feleltem és beleszürcsöltem a kesernyés ízű teába. Nagyon is hiányzott a tejszín belőle, de most nem bántam. Valahogy ez is elviselhető volt a növénnyel való megküzdés után. Na meg a társaság képes volt egy kis pikáns ízt csempészni a pillanatba. Vajon az egykori Fawcett professzor mit szólna, ha tudná, hogy épp az egyik hölgyrokonával teázgatok?
- Értem mire gondol. Az egyik nem létezhet a másik nélkül.- Biccentettem, mikor a tanításról elmélkedtünk. Hát igen. Ezt tökéletesen fogalmazta meg, elmélet és gyakorlat kart karba öltve jár. Hiszen az egyik nem megy a másik nélkül, még akkor sem, ha a tanulók általában unalmasnak tituláljak az elméleti oktatást. Én ötvözni próbáltam mindig is. Ha egy növényről meséltem, úgy megmutattam nekik az üvegházban. Sétáltunk, én meséltem, ők pedig füleltek.
Az ő munkájára tértünk át. Az bizonyosan érdekesebb, mint egy csapat pattanásos kamasz okítása. Nem volt gond ezzel sem persze, szerettem a magam módján.
- Az én munkám kevésbé nemes a magáéhoz képest. Festő vagyok és illusztrátor. Dolgoztam már néhány gyermek könyvön, és volt már képem kiállításon is. Semmi különleges csak szeretem csinálni ezt, és szerintem másban nem is nagyon találnám meg a helyem. Egyszer eljöhetne velem egy kiállításra.
Kicsit olyan volt, mintha még egy randira akarna invitálni. Még egyre? Mármint ez sem randi, igaz? Nehezen tudtam eldönteni, hiszen a nőkön kiigazodni legalább olyan nehéz volt, mint egy szárnynélküli hangyát megtanítani repülni. Esélytelen.
A kellemes beszélgetést a kutya őrült futkározása szakította meg. Ahogy nekem ütközött, én neki ütköztem Miss Fawcettnek, a tea éppen rácsöppent a ruhájára, én pedig elvesztem a pillantásába. Na jó, ezt nem szabad csinálni! Úriembernek kellett volna lennem, ahogy egy egykori kolléga rokonával illik bánni, éppen úgy kellett volna nekem is. De a lány elpirult... persze, hogy elpirult! Egy negyvenes évei végén járó férfi esett majdnem rá. Reed Lancaster! Szedd össze magad!
- Ugyan… Inkább én tartozom bocsánatkéréssel. Ez a kis agyatlan… nem ütötte meg magát, ahogy önnek ütközött?
Kicsit kihúztam magam, hátrébb kerülve a lánytól.
- Meg sem éreztem. Csak a lendület volt váratlan. - Vontam vállat. Aztán néztem, ahogy előveszi a pálcáját és megtisztít minket.
-  Szerintem tegeződjünk. Az Esmét jobban szeretem, mint a Ms. Fawcettet - javasolta. Én voltam az idősebb, ráadásul a férfi, úgy illett volna, hogy én javasoljam, ám végül is tetszett a lány szabad szelleműsége, így engedékenyen elmosolyodtam.
- Rendben Esmé, szólíts csak Reednek akkor. - Mondtam aztán és kicsit kihúzva magamat, a gyűrött ingemet elsimítottam. - Szívesen elmennék egy kiállításodra, mikor lesz a következő? - érdeklődtem a korábbi ajánlatára. Aztán észbe is kaptam, hogy alig két hét múlva lesz egy Dali kiállítás Londonban... ez volt az esélyem, hogy elhívjam egy randira. Nekem kéne, nem neki. Én vagyok a férfi... csak éppen most annyira összeszedtlen voltam, mint egy kiskamasz, aki először lát életében igazi nőt.
- Lesz egy Dali kiállítás áprilisban, Londonban. - Jegyeztem meg csak úgy mellesleg. - Van kedved eljönni rá?

Reed



~ set ~

2004. március 22.

         
          - Ahogy az aurorok mondanák: szolgálatban nem iszom és most nagyon is abban vagyok.
          - Óh, akkor felvet ez néhány kérdést. Vajon az aurorok szolgálatban elfogadják egy fiatal lány meghívását? – kacéran elmosolyodom.
          Persze, tudom, hogy Reed szolgálata és az auroroké azért közel sem összehasonlítható, de azért azt sem mondanám, hogy annyira szigorúan kéne venni ezt, mint egy rendfenntartónál.
          - Szerintem igazán elengedhetné magát egy picit. Végül is, ez itt nem a Roxfort. Ki látná? Ne értsen félre, nem akarom rábeszélni az alkoholra, csak arra, hogy lehet egy kicsit lazább is.
          Oké, hogy a munka volt az, ami idehozta, de nem az tartja itt. De azért remélem, nem csak a kis összerittyentett teám. Merlinre, remélem, nem tűnők nagyon kiéhezett hárpiának, aki minden áron megpróbálja behálózni a férfiakat.
          Azért örülök neki, hogy sikerül kicsit megnyitnom, még akkor is, ha esetlen módon pont a munkájáról kezdünk el beszélni. Próbálok érdeklődni, ahogy csak lehetséges, de olyan régen volt, hogy én próbáltam meg felkelteni valakinek a figyelmét. Elliottal nagyon természetes volt, az a ház… meg előtte a kakaózó… az események kiadták magukat. Ginevra pedig kezdeményezett. Akkor nagyon nem voltam biztos magamban, ahogy Reginald esetében sem. A többiek meg inkább jöttek és mentek is. Leginkább mentek, mikor nem mutattam feléjük érdeklődést. Mint Sophie lánybúcsúján is.
          Felix persze gondoskodik a hangulatról, amikor nekimegy Reednek. Ő meg egyenesen nekem esik. Fülig vörösödöm, ahogy elveszem a tekintetében, hirtelen egy pillanatra le is fagyok, ezért el is felejtem rendre utasítani a kutyámat.
          - Meg sem éreztem. Csak a lendület volt váratlan.
          Azért tudom milyen, amikor nekimegy valakinek teljes erejéből. Talán nem törik a csont, de elég kellemetlen. De ettől függetlenül, az a tekintet, ahogy rám nézett. Kicsit kimelegedtem hirtelen, ezért miután megtisztítom magunkat, egy valamilyen más ital után kutatok a táskámban. Le kell higgadnom, és innom kell egy korty vizet.
          - Rendben Esmé, szólíts csak Reednek akkor. Szívesen elmennék egy kiállításodra, mikor lesz a következő?
          Felragyog az arcom, ebben biztos vagyok. Végre nem egyedül fogok elmenni egy ilyen eseményre, még akkor sem, ha alkotóként ezt szokta kérni tőlem Frey. Persze, hülyeségnek tartom, ezért ha lehet nem is teszek neki eleget.
          - A következő majd csak nyáron lesz. A Szent Iván éji kiállítás, ami minden évben megrendezésre kerül.
          Igaz, annak a képnek még neki sem álltam, mivel nem igazán van rá ötletem, de majd kitalálok valamit. Ki tudja, talán itt is ül előttem az a személy, aki a kép középpontjában lesz akkor.
          - Igazából az nem a sajátom lesz teljes egészében, de egy korábbi alkotásom és egy új is ki lesz állítva a többi kevésbé ismert festőével együtt.
          Ettől függetlenül minden évben jó buli szokott lenni. Onnan a többiekkel el szoktunk menni egy fesztiválra, ahonnan meg hajnalban kerülünk elő. Mindezt persze teljesen elegáns ruhában, ha úgy tartja kedvünk. De ha Reed tényleg eljönne velem, akkor ebben az évben ez másként lenne.
          - Lesz egy Dali kiállítás áprilisban Londonban. Van kedved eljönni rá?
          Hallottam arról a kiállításról, és el akartam menni, ha találok valakit, akit el tudnék rángatni, aki kellően műértő hozzá. Szeretem a régi nagy mestereket elemezni. Mindig van valami, amit tanulni tudok. A művészetben az a jó, hogy az nem sokban különbözik a varázstalanok művészetével.
          - Nagyon jó lenne, igen. Elmegyek veled arra a kiállításra – mosolyodom el, de csak ekkor jut eszembe, hogy akkor az már egy igazi randi lesz?
          Akárhogy is legyen, szerintem Reeddel jól fogom érezni magam. Kiveszem a táskámból a vizes palackot és felé nyújtom. Ez az egy van, ezért először megkínálom, de a poharakba akár ki is tudom tölteni.
          - Kérsz egy kortyot itt a nagy izgalomra?

Amikor azt hiszed, egyszerű lesz


2004. március 22.
Esmé

Régen voltam női társaságban, főleg fiatalabb női társaságban. Nem csoda, hogy az ő szemében merevnek tűntem. Professzor voltam, ez nem csak egy maszk volt, hanem egy életstílus, ami talán a leginkább illet hozzám. Szerettem a szabályokat, a rendet, átadni mindazt, amiben hittem. Ezt persze kívülállóként ő nem érthette. Másban élt, művészetben, bizonyosan meglehetősen szabados elveket is vallott, amitől csak még érdekesebbnek tűnt a társasága egy magamfajta, szürke alaknak.
-  Szerintem igazán elengedhetné magát egy picit. Végül is, ez itt nem a Roxfort. Ki látná? Ne értsen félre, nem akarom rábeszélni az alkoholra, csak arra, hogy lehet egy kicsit lazább is.
Elmosolyodtam halványan.
- Ha tudná, hogy most épp milyen laza vagyok. - Ráztam meg a fejem lágyan. Elszakítottam a pillantásomat a zöld szemektől. Csak az erdőt néztem, a virágokat és a csendet. A lazaság persze csak egy pillanatig tart, mert a kutyus, Felix gondoskodott a hangulat fokozásáról. Kis híján rá is estem a lányra, de még éppen időben sikerült megtartanom magam, ám így is kellő közelségbe kerültem hozzá. Nem csak az ádáz szarkalábakat, de a szeplőimet is megszámlálhatta volna. Éreztem, hogy van valami közöttünk a levegőben, de nem akartam elkapkodni.
Rendben. Érzem. Hívjam el randira? Már az idejét sem tudtam, mikor csináltam ilyet utoljára. Kijöttem a formából s minden szigorúság mögött ebben borzasztóan bizonytalan voltam. Batsa után úgy gondoltam, nem ismerkedem többé. Egyetlen nőt akartam az életembe, Rose-t, a lányunkat. Vele sem bántam jól, de az enyém volt és a felelősséget vállaltam érte.
Meghívásokról esett szó. Első lépésként ő vetett fel a saját kiállítását.
- A következő majd csak nyáron lesz. A Szent Iván éji kiállítás, ami minden évben megrendezésre kerül. - Magyarázta. Hát igen, annál kicsit előbb szerettem volna meghívni őt legalább egy kávéra Roxmortsba, ha messzebbre nem is. Június 23. még borzasztóan messze volt. A Roxfortban már lassan a tanév vége volna.
-  Igazából az nem a sajátom lesz teljes egészében, de egy korábbi alkotásom és egy új is ki lesz állítva a többi kevésbé ismert festőével együtt.
- Szívesen elmennék - bólintottam. Bár hozzá tettem volna, hogy csak akkor, ha addig nem utál meg. Három hónap borzalmas hosszú táv ismerkedés szempontjából. Még balul is elsülhetnek a dolgok, ha mondjuk rosszat mondok, kések, nem dicsérem meg a haját... rengeteg féle nővel találkoztam már és mindegyik más okból gondolta, hogy véget kell vetnie a kapcsolatunknak.
- Nagyon jó lenne, igen. Elmegyek veled arra a kiállításra - egyezett bele a meghívásba. Kicsit meglepett, hogy nem kérdez vissza, randira gondolok-e. Egyértelmű volt bizonyára, hiszen nem voltam jó az érzelmek elrejtésébe. Ahogy felém nyújtotta a palack vizet már vettem is el. Az kicsit jobban is esett, mint bármilyen alkohol. Nem voltam sosem nagy ivós, hiszen gyűlöltem, ha elveszítettem az irányítást a saját dolgaim felett.
- Köszi. - Nyitottam ki az üveget és abból kortyoltam egy kicsit. - Szépen melegszik már az idő.
Jól esett a hideg víz, le tudtam volna húzni az egészet, mégis visszaadtam neki. Aztán kihúztam magam, megigazítottam a ruhámat, ami még mindig kicsit sáros volt a korábbi ásatástól. Lassan visszakellett indulnom az iskolába a nővénnyel, hogy még gond nélkül el lehessen ültetni, de kicsit nehezemre esett eltávolodni a zöld szemek bájos tulajdonosától.
- Sajnos a hiénafát lassan el kéne ültetnem, nem időzhetek sokáig, bármennyire is szeretnék. - Érintettem meg a lány kezét, odahúztam az ajkaimhoz egy finom csókra.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.