Park

Axel.

Hogy lehet, hogy valakit nem tudott maximálisan lekötni a bájitaltan? Csak bambán bámulok magam elé, a válasza teljesen letaglózott. A finoman porzó szárított szkarabeuszok és a frissen lefejt bubógumógenny sejtelmes szörtyögése... Hmm, semmihez sem fogható. Szinte az egyetlen olyan tantárgy amit bármilyen körülmények között képes élvezni tudok, ráadásul megnyugtat, akármilyen szétszórtan is esek be a terembe. Nagy sokára végül hangot adok felháborodásomnak, persze, csak finoman, végül is ki vagyok én, hogy megmondjam mi a jó és mi a rossz?

- Hát... nekem a bájitaltan a kedvencem. - szólalok meg a könyvem felé biccentve. - Szóval számomra egy cseppet felfoghatatlan, hogy nem lehet odalenni ezért a tantárgyért. - elmosolyodok, mikor meghallom a saját hangom. Oké, beismerem, ezek egy fanatikus szavai. - Mondjuk nem tartom magamat strébernek, de a bájitalkeverés vagy, ha néha lehetőségünk van rá, még inkább a kísérletezés az, amiről el tudom képzelni, hogy kitöltse az életemet. - Hmm, jó fennköltre sikeredett, na, de sebaj.

Kicsit fészkelődök a helyemen, miközben tudatosodik bennem az előbbi elszólásom. Egy életet leélni kísérletezgetéssel, felfedezéssel és persze publikálással? Csodás lenne, az tény, de még sosem voltam ennyire biztos abban, hogy ezt akarom csinálni. Talán kezdek felnőni. Szigorúan csak talán, de attól még érdemes elgondolkozni rajta. Hiszen már csak két év, mindössze ennyi van hátra abból amíg gondtalanul, vagy kevésbé gondtalanul élvezhetjük a Roxfort láthatatlan erejének védelmét. Utána hirtelen döntenünk kell: mit is akarünk kezdeni az életünkkel?

Viszont most nincs idő ilyesfajta fejtegetésekre, összpontosítsünk a jelenre: Axelnek semmi baja a társaságommal, sőt úgy látszik őszintén örül nekem. Különös, viszont az ilyen embert érdemes örökre megjegyezni. - Hááát, köszi. Vagy nem is tudom, mit kell ilyenkor mondani, talán, hogy rendes tőled, hogy így állsz az emberekhez. - mondom, miközben visszatér a mosoly az arcomra. Viszont a kérdését is illene megválaszolnom, de mégis mit kellene mondjak? Hogy cikiznek a maximalizmusom miatt, hogy azt gondolják be akarom nyalni magam a tanároknál? Nem akarom elítélni, de nem jó hazugsággal kezdeni sem.

- Igazából elég hülye helyzetben vagyok, fogalmam sincs mit csináljak, már nincs tanulnivalóm és, ha a leckéken kívül bújom a könyveimet, még a végén strébernek néznek. - Éljenek a féligazságok. - Szóval, maradt a parkban ücsörgés, de sajnos semmi ötletem, hogy ezen felül mit tudnánk csinálni. - kérdezgethetnék néhány dolgot róla, hiszen szimpatikus, de inkább csöndben maradok. Néha akkor tud meg a legtöbbet az ember, ha nem kérdez semmit. Vagy nem, de semmi ötletem, hogy kezdhetném az ismerkedést.

[Mia]

*Igen, a tűt egész jól tűri, bár inkább nem találkozna vele túlzottan gyakran, hiszen jó emlékei nem igen vannak róla. Ám hirtelen valami belefúródik oldalába. Eléggé fájós kis találkozás volt, de korántsem annyira mint egy tű, Bamből mégis meglepő dolgot hozott elő. Pontosabban fél métert arrébb ugrott, és ijedten felkiáltott.*
- Mi a?! *Ekkor feltűnt neki a lány arca, és meglepetéssel együtt, némi bohókás haraggal tudatosult benne, hogy bizony a "szomszédja" részét érezte magában. Arcára kiíródik némi düh, pontosabban egyik szeme igencsak összeszűkül, míg a másik kémlelően nagyra nyílik, és úgy mordul fel.* - Mia... *Kis hatásszünetet gyakorol, hiszen most újabb tananyag kerül elő, bár erre már szemei rendesre formálódnak, és egy kis vigyor is megjelenik az arcán.* - Azt hiszem, a te ujjad még nincs olyan vékony és észrevehetetlen mint egy tű, szóval... *Arcán a kis vigyor most már teljesen elterült, és szemeibe furcsa lángok gyúltak.* - Csináld még! *Mondjuk bele se gondolt ténylegesen hogy mit is kért hiszen, ő csikis! A fenéket kell neki ennyire agyamentnek lennie! Átkozott reagálásai...
 Ám a téma hamar átrendeződik egy komolyabb hangvételű beszélgetésbe, aminek Bam örül is, meg nem is. Öröme csak azért van, hogy a csikizést elfelejtik. Ám megint egy mélyebb téma bukkant elő, úgymond a semmiből. Így hát Dennis elővette kedvesebb mivoltját, és figyelmesen hallgatott. Ugyan Mia szavai kissé gondolkodásra késztették agyát, most az is könnyebben ment neki. Igen, ha komolyabbra kell fognia, akkor könnyebben mennek neki a szellemi megpróbáltatások. Ám melyik ember nincs így vele? Arcára együttérzés íródott ki. Ugyan neki nem halt meg még senkije, de látta már barátját kómában, és tudja milyen az, hogyha valaki mellett ott állsz, és nem szól neked vissza. És sajnos azt is tudja, milyen érzés a kómát megélni. Legszívesebben elmondaná a lánynak, hogy a kóma nem vészes dolog, hiszen az ember csak van, nem érez semmit, csak olyan  mintha néhány percre kapcsolnák ki, de a lány szavaiból ítélve, az ő édesapját nem csak néhány percre "kapcsolták ki". És azt is megérti, hogy Mia nem szeretne ugyanúgy elaludni. Hiszen, ki szeretne olyan halált, amit már látott? Kinek lenne kedve ahhoz? Csodálkozna rajta, ha azt mondta volna a lány, hogy igen én is hasonlóan akarok majd távozni. Nehézkesen felsóhajtott jelezve, hogy sok mindenben egyet ért, ám inkább mégsem szólal. Hiszen, nem tudja milyen az, és egy személy csak akkor tudja igazán megérteni a másikat, ha már ő is átélt olyat. Hasonló nem jó, mert az megint csak különbözik. Csak az tudja Miának ezt az úgymond részét megérteni, aki már elvesztette családtagját.
 Ám hamarosan újra szóra nyithatja száját, és úgy tűnik Mia is jobban kezd lenni. Mármint, hogy elhagyták ezt a témát és talán sikerül olyan helyre csavarodnia beszélgetésüknek, melyek jobb élményeket keltenek a lányban. Ez az evés lenne? Bam szeme felcsillan. Ugyan nem éhes, de ő mindig kapható olyan dologra amit a száján keresztül kell csinálni. Evés, ivás, beszéd! Más egyébre még nem használta hatalmas gambáját.*
- Deszkázni bárhogyan jó! Üres hassal, tele gyomorral, fájóval, egészségessel, émelygővel... Na jó az utóbbival talán annyira nem, mert nem túl szép a róka fogta deszka. Sem a róka fogta csuka... *Arca elgondolkozottá változik a nagy elmélkedésében. Kicsit még szemeit is megforgatja, mintha olyan nagyon fontos dologról papolna most, pedig ha épp ésszel belegondolna, hogy csak a rizsázik. Biztosan beleőrülne, ha épp ésszel nézne magára, szóval még mielőtt megpróbálkozna vele, csak legyint egyet, majd pocakjára néz.* - Tudod mit... Együnk!! Amúgy is jó' megy már neked ez a gurimpázás. A fékezés meg... Na jó a' én példám nem fogod követni, szall még visszajöhetünk tanulgatni. Ha? *Szemöldökei a magasba szöknek, és érdeklődve várja a választ. Vagy netán tanulni szeretne már a lány? Hiszen, holnap már megint egy újabb hét kezdődik, és elég fájdalmas dolog beismerni, de készülni is kéne némelyik órára...*

[Bam]

*Mikor Bam egy jó nagyot ugrik attól, hogy az ő bemélyesztette az ujját a bordái közé, akkor vajon egy... Ezen kissé elpirult, és kuncogott, miközben a fiú felkiáltott, és Mia felvont szemöldökkel várta a hatást. Na lám.. Csak ki lehet valamivel rángatni a fiút a nagy önteltségből! Egy mosoly villan fel arcán, és közben a deszkásét fürkészte. Harag? Meglepettség? Eltűnődött, vajon a fiúk mivel szokták a másikat piszkálni. Aztán inkább arra jutott, nem akarja ezt tudni. Aztán a furcsa arckifejezésen felnevetett, fejét hátravetve, kezét a szája elé kapva, és a vállai közé húzta a fejét, hogy valamivel leplezze vagy csillapítsa a nevetését. De nem ment. Ezektől függetlenül még mindig nevetett. Aztán a fiú végre legyőzte a nagy meghökkenését, majd megszólalt, és a lány kissé alábbhagyott a nevetéssel, ám... Amikor a fiú előállt a furcsa kérésével, Mián volt a sor, hogy nagy szemeket meresztett. Aztán nem késlekedett, hanem az ujját azonnali hatállyal újra Bam bordái közé dugta. Aztán felkacagott, és még egyet belebökött a fiú oldalába, aztán abbahagyta. Lassan csillapodott nevetése, de ahogy a komoly témán eveztek, Mia arcáról minden csintalan fény eltűnt. Csak valami maradt ott az arcán, mégpedig a komolyság árnya, és az, hogy milyen hirtelen kellett felnőnie. Egyetértő hümmögés érkezett a fiú felől, és Mia közben azon a három napon evezett emlékeiben, amik jó hat éve voltak. Olyan volt, mintha csak tegnap történt volna. Nagyon igyekezett jó képet vágni, de nem igazán sikerült neki. Hiszen ki örülne annak, ha az egyetlen ,,megmentője" meghalna, és a túlvilágról bizony nem beszélne, vagy nem nyújtana segítséget. Ez nem panasz, ez tény... Hevesen rázta meg a fejét, és az elpatkolt rokonokról az élő emberekre tért át, és miközben a kiszabadult tincsek röpködtek a feje körül, addig úgy érezte, hogy a gondolatok is egy időre kipotyognak a fejéből, de nagyon jól tudta, hogy ezek nem sokára vissza fognak térni, hogy újra emésszék őt... Milyen jó lenne egy kis doboz,amibe a felesleges gondolatait bezárhatná... Úgyhogy amikor a fiú új témánál kezdett el újra hablatyolni, megkönnyebbülten figyelt inkább arra. Inkább merül el abban, amit lát, és... A gondolatoknak itt végre szakadt, és nagyokat pislogott... Kiesés? Hát.. valami kiverte a biztosítékot. Jó képet vágott, és engedelmesen kuncogott, bár nem igazán figyelt arra, mit is mondtak. Aztán jön a kis ,,tudod mit?" mondat, és Mia figyelme újra fellobban, és elmosolyodik, mint egy hosszú álomból ébredt királylány. A dicséretre csak elpirul, és a kérdésre hevesen bólogat. Lehet üres hassal kevésbé gondol olyan őrültségere, mint a halál. Bár ez mostanában elég aktuális téma. A Sötét Nagyúr is visszatért... A libabőrös karját végigdörzsölte, mintha fázna, és a fiúra pillantott.*
- Nekem ez jó. Menjünk, együnk valamit. Lehet, teli hassal nagyobb a gravitáció, és nem repülök akkorát.. Nem?
*Próbált valami jópofit mondani, de igazából a gondolatai heted hét határon át jártak. Aztán még egyszer összerázta a fejét, és végre kitisztult fejjel nézett a fiúra. *
- De előtte még megtaníthatnád orrbetörés nélkül, hogyan repüljön a kezembe a deszka az Invito varázslat nélkül!
*Most már újra vidáman és lelkesen mosolyogva, és várakozva nézett Bamre, és a gondolatai újra a négykerekű körül forogtak. na igen... Ez után jó lenne elkezdeni tanulni... Lehet reggeli után már elválnak útjaik... És majd máskor tanulnak tovább... Ötödikben vannak az RBF vizsgák, jó lenne tanulni...*

[lore.]

Mielőtt a lány félreértésbe esne, tisztázom vele, hogy én is odavagyok a tantárgyért, csak éppen most nem fogott az agyam. Öntudatlanul ugyan, de elmém minden közös tulajdonságot feljegyez magának, így feljegyzi a tanulás iránti vonzalmunkat is.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem szeretem a bájitaltant. - Mosolyodok el, majd egy apró szünet után folytatom beszédemet. - Szeretek mindent tantárgyat, még azokat is, amelyek nem mennek valami jól. Úgymond tanulni is szeretek, sőt, élvezem, ha új dolgokat tudhatok meg, ha új összefüggéseket találok bizonyos dolgok közt, mint ahogy imádom azt, amikor egy dolog nem tiszta, egy könyv vagy feljegyzés segítségével minden kitisztul és értem miről van szó... - Veszek egy mély levegőt, ugyanis ez a hosszú mondat alaposan kiürítette tüdőm legalsóbb zugait is. Talán kicsit srtéberesen  hangzott ez a monológ, de semmiféle képen nem szeretnék olyan arcot mutatni másoknak, amely nem én vagyok, csupán azért, hogy az a másvalaki jókat gondoljon rólam. Miközben ezeken gondolkodom a lány egy kedves mondattal bombáz, amire csak egy mosollyal és néhány szóval tudok reagálni.
- Nagyon szívesen. Eléggé társaság kedvelő vagyok, talán emiatt állok így hozzá az emberekhez. - Ejtek egy mosolyt, majd a kastély távoli tornyaira függesztem tekintetem, ám amikor Lore beszélni kezdd figyelek rá.
- Az az igazság általában én is így szoktam lenni. Most kivételes alkalomból bájitaltanból kell még tanulnom egy kicsit, amolyan öt perces munka. - Számolok be irdatlan nagy elmaradásomról, majd új utakra terelem a szót, ugyanis annak gondolata, hogy tanulni valót hagytam magam után, eléggé aggaszt, ezért inkább el is terelem figyelmem a tényről.
- Hát, mivel mást nem nagyon tudunk csinálni, azt javaslom beszélgessünk. Te is ötödikes vagy, ugye? - Teszem fel a kérdést tétován, ugyanis nem tudom pontosan a lány évfolyamát, ám mielőtt az válaszolhatna a kérdésre felteszek még egy kérdést.
- Van valamilyen állatod? - Amint kimondom az állatok szót felnézek az égre abban bízván, hogy baglyom vélem felfedezni az égbolton, ám csalódnom kell... Tekintetem ismét a lánynak szegezem.

Axel.

Legalább ő megérti, mire is gondolok, amikor szükségem van egy kis csendre és nyugalomra a tanuláshoz, vagy, hogy tökéletesíthessek egy esszét. Bár nem árt tisztázni egy-két dolgot, ha már így belementünk egymás megismerésébe, hiszen, ha, ne adj isten, valami SVK házi kapcsán kikéri a véleményemet én majd egy kukkot sem fogok tudni szólni, hiszen ez az a tárgy amit szívesen levetetnék az órarendünkből.

- Én a tanulást magát nem nagyon tudom élvezni, de ne érts félre, hiszen a végeredmény, mikor tudod, hogy a másnapi órán jól fogsz szerepelni, engem is boldogít. Mondjuk én főleg a bájitaltannal és a bűbájtannal vagyok így, talán ezért mert leginkább ezek a "kísérletezgetős" tárgyak, ezekben a legtöbb a szabadság. - tartok egy kis szünetet, nem akarom elbátortalanítani egy kaotikus információhalmazzal. - - Mondjuk a bájitalkeverés nálam már szinte a megszállotságig fajul, egészen lázba tud hozni egy érdekes recept vagy egy új kutatás eredménye. Ellenben a sokak által magasztalt Sötét Varázslatok Kivédését egyszerűen nem tudom megérteni, én semmi izgalmasat nem látok benne, bár valószínűleg bennem van a hiba, hiszen szinte mindenkinek ez a kedvence.

Nagy szerencsém van, hogy pont őt szemeltem ki áldozatnak, hiszen kevesen mennek bele ilyen hamar a társalgásba egy szinte vadidegennel. Még abban sem biztos, hogy egy évfolyamra járunk? De hiszen már voltak együtt óráink! Most vagy nagyon elvarázsolt, vagy én vagyok ennyire észrevehetetlen. Mindegy, nem számít, jobb, ha nem fűzök hozzá semmit, még a végén ő érezné rosszul magát, hogy ismernie kellene.

Ehelyett inkább az állatokra vonatkozó kérdésén gondolkozom el - igen, ott van Medvecukor közlegény, de a beszélgetés megkezdésének, ez az ártatlan módja, ami igazán foglalkoztat. Nem, nem azon kell gondolkoznom mit válaszoljak, ennyire azért nem vagyok hülye. Ennyire... Talán...
Inkább hagyjuk, a lényeg, hogy feldobott egy témát a tanulás mellett.

- Igen, van egy cicám, bár legszívesebben legalább húsz különféle állatot nevelgetnék. Egyszerűen odavagyok értük, főleg azok az aranyosak amik puhák és szőrösek. Nem számít milyen praktikus a bagoly, a toll az toll marad. - most már vigyorgok, belegondolva mit gondolhatnak rólunk a kívülállók, ha a beszélgetésnek csak részleteit hallják. - Na és neked, milyen állatod van? - Remélem jó a megfogalmazás, hiszen aki ilyesmit kérdez annak muszáj tartania valamilyen házikedvecet, nem?

[Rebby]

                             Rebby


Meleg júniusi nap van, egyetlen felhő sincs az égen, End a parkban álldogál, és az eget nézi, baglyát várja vissza.
Még délelőtt küldte a baglyot az egyik Hugrás lánynak Rebecca Garn-nak, hogy nem lenne-e kedve lejönni vele a parkba. De a bagoly, azóta sem jött vissza. Bár már csinált olyat, hogy kézbesítette a levelet és utána elment vadászni...
End ezen gondolkozik és leül a fűbe. Még ha megjön Achilles, akkor sem biztos, hogy eljön a lány… Egyszer csak egy kis pont tűnik, fel az égen lehet, hogy Achilles az?
Egyre közeledik End felé és végül leszáll mellé. És igen Achilles volt az, és egy cetlit hozott a lábára kötve. End gyorsan leoldozza a bagoly lábáról és kinyitja. Szép lányos írással írták és ez volt benne:

                      Kedves End ott leszek a parkban!

                                                                             Reb                                                            
 
Miután elolvasta összehajtotta és zsebre tette a levelet. Adott egy kis bagoly csemegét Achillesnek, és hátradőlt a fűben. És egy régi emléken gondolkozott…
A tóparton üldögélünk, lábunkat a vízbe lógatva beszélgetünk -Te melyik házba szeretnél majd kerülni? - kérdezi Vanessa - Nem tudom, igazából a Griffendélbe, de sajnos nem mi választjuk meg… - mondom és ránézek - És te? - itt a lány egy kicsit elpirul - Nekem mindenkim a Mardekárba járt-mondja egy kicsit szégyenkezve - Nem baj-és megfogom, a kezét-attól még lehetünk barátok! - És mi van otthon? - kérdi a lány - Semmi különös, a nagyszüleim megint valami partit, akarnak tartani, de semmi kedvem elmenni... Ha viszont eljönnél te is, máris élvezhetőbb lenne. - rámosolygok Nessa-ra - Persze szívesen elmegyek! - mondja a lány vidáman – Köszönöm - s egyre közelebb hajolunk egymáshoz, míg a szánk össze nem ér, vagy tíz percig voltunk így egymáson feküdve, mikor Nessa megszólal - Nem, én köszönöm - és oda fekszik mellém.
Már az az idő már elmúlt bizonygatja magának End. És különben is már öt éve nem láttam! Nekem már más tetszik nem Vanessa Brightmore…
Egyszer csak hűvös szélfuvallat töri meg a tikkasztó hőséget, és ébreszti fel Endet az emlékekből. Valaki közeledik felé, egy lány. End gyorsan feláll és odasétál hozzá.
 - Szia! Endorius Samlard vagyok, de szólíts csak Endnek! – darálja el gyorsan -  Én Rebecca Garn vagyok. - mondja a lány - Leülünk? - kérdezi End, mire Reb csak bólint egyet. Leülnek egymás mellé és End megbabonázva nézi a szép lányt, a gyönyörű arcát, a haját... End benyúl a talárja alá és előhúz egy doboz bonbont. - Tessék, ezt neked hoztam. - s odanyújtja a lánynak. - Köszönöm - mondja a lány egy kicsit megilletődötten.

Endorius
Épp az ablakban üldögélek, s merengek, ami megvallom, szokásom. Kimennék, de mégsem akarok. Ez vagyok én... Meguntam a nyarat, pedig még épphogy a fele telt el. Egy ponton elcsodálkozom, ahogy látom, hogy az egyre nagyobb lesz - ezekszerint erre jön. Aztán mikor eszembejutott, hogy az biztos egy bagoly, le is teszek róla, hisz gondolom megint keresztapámék írnak, ami nagyon "érdekes" és lefoglal a válaszírás. Aztán ahogy annyira közel ér a madár, hogy azonosítani tudom, máris szemembe ötlik, hogy az a madár nem az, hisz nekünk külön baglyunk van ehhez, ami nem hasonlít erre. Azonban nem gondoltam volna, hogy hozzám jön, levéllel. Mikor leszáll a párkányra, mellém, reflexből leveszem kezeim, má tapasztaltam milyen a bagolycsípés. Elolvasom, kicsit melepődve, de felderít a tartalma. Mehetek legalább ki, valakivel, akit még nem is ismerek.. End.. láttam már nemegyszer, mellesleg évfolyamtársam. Gyorsan firkantom vissza a választ, bár ez igaz, hogy beletelik egy kis időbe. Majd hátraarcot csinálok, s elindulok a klubhelyiség ajtaja fele.
 
 Lefele sokszor beleakadtam néhány ismerősbe meg mardekárosokba, utóbbiak nem épp szívélyes barátaim. Ilyen az iskola, nyüzsögnek az emberek. Amikor már a park szélénél vagyok, meglátom a fiút a fűben, aki azonnal észrevesz, s odasiet elém, illedelmesen bemutatkozik.
-Szia, Rebecca Garn vagyok. - mondom kedvesen. Végre valaki akivel lehet beszélgetni. Amikor kérdez valamit, bólintok, majd leülünk. End kicsit megbámul engem, persze én mivel nem bírom a szemkontaktust próbálok néha másfele nézni. Aztán elévesz egy ajándékot. Elmosolyodom, s megköszönöm, persze amilyen mohó vagyok azonnal felnyitom.
-Kérsz? - kérdem Endet, miközben egyet már be is kaptam.

Rebecca

Miután odaadtam neki a bonbont, rögtön kibontja. Úgy látszik jól választottam, gondolom magamban.
 - Kérsz? - kérdezi Rebby.
 - Köszönöm! - mondom és kiveszek egy bonbont.
 - Úgy látom te is édesszájú vagy... - jegyzem meg miután lenyeltem a bonbont.
 - Igen, szeretem az édességet. - mondja a lány.
Egyszer csak szárnycsattogást hallok és látom, hogy Achilles jött vissza a vadászatból és egy
Döglött egeret pottyant elém, és rászáll, a vállamra én megsimogatom a fejét, és oda súgom neki
 - Pont a legjobbkor jöttél! – mondom epésen
 – Mi lenne, ha fognád szépen az egeredet és felvinnéd a bagolyházba és ott ennéd meg? – erre sértődötten huhog egyet és elrepül. Langyos fuvallat söpör végig a tájon és látom ahogy a szél meglobogtatja a lány haját,
gondolataim elkalandoznak, majd pár perc fáziskéséssel megválaszolom a baglyom furcsa viselkedését.
  - Bocsi Achilles miatt, mindig is nagyon értett az ilyen időzítésekhez… - szabadkozom, nevetve.
  – Amúgy neked van baglyod? – kérdezem tőle
  –Sajátom nincs de, de van mivel elküldenem a leveleket. – válaszolja a lány.
Az idő már kezd hűvösödni, ami üdítően hat az egész napi forróság után, és egy két felhő is gyűlt az égre. Pár perc múlva elkezdett csöpörögni az eső. És én Beccához fordulok
 - Maradjunk? - kérdezem tőle, pár perc csend után.
 - Engem nem zavar. – válaszolja az esőt nézve a lány.
 - Engem se. – mondom, s közelebb húzódok hozzá.
Miután látom hogy a lányt ez nem zavarja, inkább csak érdekli hogy mi sülhet ki ebből.
Ezért tovább kérdezgetem az iskolával kapcsolatos dolgokról...
 - És Rebby neked mi a kedvenc tantárgyad? -  kérdezem, de még mielőtt válaszolhatott volna, én elmondtam mi a saját kedvencem.
 - Én az SVK-t szerettem mindig is a legjobban és valahogy ahhoz volt a legjobb érzékem is... Lehet azért van mert apám Auror volt bár nem tudom. - remélem nem tart túl ömlengősnek... gondolom magamban miközben a válaszát várom.

[Mia]

*Nevet. Nem tud mást csinálni, hiszen a bordája közé férkőző kis ujj ezt hozza ki belőle. Nem is tudja mikor érezte ezt utoljára. Talán még mikor otthon volt, és Donor ébresztgette. Bár az kevésbé volt csikis, inkább fájdalmas, mert már már a tüdejét csikizgette ujja hegyével jó barátja. Ám Mia érintése sem volt olyan kellemes, de legalább nem fájt. Bár az artikulátlan szenvedő röhögését ne hozta volna elő belőle... Eléggé szánalmasnak tartotta, hogy csikis, bár nem tudja miért, mert jókat lehet rajta szórakozni, legalábbis a három barátja szerint. Ő maga sosem szórakozott rajta, csak mindig elvörösödött szégyenében. Ahogy most is. De szerencsére Mia beérte két kis bökéssel, azaz csak röviden hallhatta Bam kevésbé kellemes vihogását. Végül átnyálaztak gondolatba mindketten egy kellemetlen témát. Mert hogy egyiküknek sem volt túl sok kedve beszélni róla, az biztos. Ezért is burkolózott körülöttük a légkör óriási csendbe, amit csak néhány álmatag madárcsicsergés tört meg. Ám nem sokáig maradt így a dolog, hiszen a kajálás annál inkább felütötte mindkettejük fejét, ami természetesen Bam hozott fel. Ugyan ki másnak lenne az agya helyén is gyomor? Csak kár, hogy az a gyomor nem mindig éppen a tudást eszi be. Na jó talán sohasem a tudást eszi, hanem inkább a mérhetetlen hülyeséget, de... Lehet hogy ennek így kell lennie?*
- Hát... Teli hassal tényleg kisebb magasságba repülsz fel, de szerintem, ez a te esetedbe hanyagolható. Ahogy elnézem, inkább azon kéne aggódnod, hogy egyáltalán földet fogsz e érni egy esés után... *Gúnyos vigyor rajzolódott arcára. Igen, ezzel tényleg azt mondta Miának, hogy felettébb vékonynak tartja, de reméli, hogy nem veszi sértésnek. Nem mintha amúgy nem lenne szép a lány, de ezt már nem fűzi hozzá. Nem szokása túl sokat dicsérgetni. Mindez természetesen szemében meg is villan, remélhetőleg Mia észre is veszi.*
- Hogy orrtörés nélkül megtanulod-e az csak rajtad áll... Én például kétszer törtem be az orrom, egyszer meg a szemüvegem járta meg... Szegény... *Igyekezett a legmeghatóbb képet vágni, és úgy tett mintha könnycseppet morzsolna el szeme szélén. Természetesen mint mindig most is túl játszotta a szerepét, ezért nem sikerült élethűen, sokkal inkább. Azt inkább döntse el Mia hogy hogyan.* - Szóval, megmutatom én neked szív'sen. * Majd nagy lendülettel ledobta a földre a gördeszkáját, és hatalmas mosollyal, hogy újra "taníthat" rátaposott lábával, amivel az nyomban a kezébe pattant. Elmosolyodott, és magyarázni kezdett, hogy mi is a trükkje ennek. Nem kellet sokáig ecsetelnie, mert elég egyszerű.* - Csak az elkapás a furfangos, hogy jó helyre nyúlj mert... *Elkapta Mia orrát, kicsit megszorongatta.* - Biza könnyen törik!

Endorius
Édesszájú lennék? - teszem fel magamban a kérdést. Igazából nem, de néha jól jön ez is. Válaszolok, majd megjön az a bagoly is, amelyik hozta nekem a levelet. Ilyen hosszú idő volt míg leért a toronyból ide? Elmélázom, válaszolgatok a kérdésekre. Amikor közelebb húzódik egyik szemöldököm a magasba szökik, máris elgondolva, hogy ebből mi lesz. Igazán szólva egy kicsit túlságosan pörög ez a sztori, szerintem. Az eső is az egyik pillanatról a másikra kezd el esni... pech. Fejemet fogva nézek körül. Eltűnt a júniusi idő... Valamilyen okból fogva, ami különös. Válaszom, hogy bemegyünk vagy mégsem mégegyszer átgondolom, majd megszólalok.

 -Nem muszály bemennünk, de azért mégsem akarok teljesen bőrig ázni. - mondon határozottan, de már úgysem érdemes, eláztam. De akkor is jó lenne valahova meghúzódni, hisz nem szereteg beteg lenni, ebből meg mindenképp az lesz, ha nem megyünk valahova be. Végü én vagyok az, aki felkelek, s egy fát kinézve máris alája megyek gyorsan, közben válaszolok Endnek.
 -Szeretem a sötét varázslatok kivédését... - válaszolom nyugodtan - a repüléstan is szuper. - toldom hozzá. Akkor egyezik legalább a kedvenc óránk.
 -S amit nem szeretsz? Gondolom van olyan is. - közben a fa koronájának védelme alá beállok, s leülök. Itt nincs fű, na de nem baj. Vizes hajam próbálom valahogy elrendezni. Milyen jó is lenne esőben repülni, gondolkodom közben...

[Rebecca]

Rebecca

Becca feláll, és befut egy fa alá, amit nem értek, mivel már úgyis csurom vizesek vagyunk.
De megyek utána én is, miután besietek a fa oltalma alá, oda ülök mellé. Becca, kérdez valamit.
 - S amit nem szeretsz? Gondolom, van olyan is. – mondja, s a haját kezdi el rendezgetni.
 - Persze, nem nagyon szeretem, a jóslástant, bár idén mér fel sem vettem. A többi tűrhető. – válaszolom, s látom, hogy Becca, még mindig a hajával bajlódik.
 - Ne segítsek? – kérdezem, amire csak egy bólintást kapok válaszul, hogy segíthetek.
Előhúzom a pálcámat, és elmormolok egy hajformázó bűbájt.
 - Capullus formo - mondom, s Becca haja olyan, mint az eső előtt.
Miután megcsináltam a bűbájt, Rebby megköszönte és felállt.
Párat nyújtózott, és felnézett az égre, az eső kezdett elállni úgyhogy, úgy döntött elmegy.
Én is felálltam, s felé fordultam. Furcsa tüzet láttam a lány szemében, de ezt nem tettem szóvá.
 - Mész is? – kérdezem tőle csalódottan, mert azért meg kell, valljam valamire számítottam, egy csókra, de legalább egy puszira.
 - Igen, még nem írtam meg az Átváltoztatástan házit. – válaszolja a lány, de én egy kis kíváncsiságot látok a szemében.
 - De az várhat, nem? - kérdem tőle.
De erre csak a fejét ingatja meg.
 - Hát akkor, szia! - köszönök neki.
 - Szióka! – köszön vissza és elmegy.
És csak úgy elmegy, semmi remélem, még találkozunk, vagy jó volt veled lenni…
Én meg csak nézem, ahogy elsétál? Nem.
Utána rohanok, egyre közelebb érek hozzá, és végül be is érem. Gyorsan elé állok, és csak úgy se szó se beszéd megcsókolom. A szám rátapad az övére és Becca visszacsókol, de hirtelen egy pofon csattan az arcomon.
 - Ezt miért kaptam? – kérdezem értetlenül. És az arcomat tapogatom.
- Mert - válaszolja a lány dühösen.

Endorius
//Nem is tudtam, hogy Reb ilyen szeszélyes //

 A hajam igazgatom, míg End a választ mondja. Igaza van, én sem szeretem épp a jóslástant, de azért lehet rajta egyet szórakozni - pihenni. Amikor segítséget ajánl bólintok.
 -Kössz. Nem is tudtam erről a bűbájról eddig... Hol tanultad? - kérdem, majd visszanézek az égre, s azután lassan tényleg indulásra készülök. Megvallom kissé megrezzentem, mikor égő tekintetem előtt megláttam, hogy End is fellált, s tekintetem fürkészi. Most innen hogy húzzak gyorsan el? Mint már mondtam, utálom a szemkontaktust, kivétel ha belefeledkezek a másik fél nézésébe. A kérdésre jó kifogást találtam... Pedig az átváltoztatás házik sosem olyan nehezek, meg ritkán nincs meg a házim, de mivel End nem ismer annyira, ezt nem tudhatja, így nyugodtan mondhattam ezt.
 -De az várhat, nem? - kérdi, mire én csóválom a fejem. Makacs is vagyok, meg minden más... amit kimondtam, az úgy kell legyen. Sarkon fordulok kicsit megkönnyebbülve. Nem mintha nem lenne jó társaság End, de furcsa. Nem épp az én világom. Én csak el akarok menni, innen el.. de már akkor tudom, hogy nem fogok olyan könnyen elmenni, mint ahogy lelkem szárnyal. S ott terem előttem, megint a tekintetem fürkészi, nem tudok se nyelni, sem félrenézni, hisz máris megcsókol. Nem tudtam megszakítani, nem ment. De ahogy erőt kaptam a kezem lendült.
 
 Megint túl gyorsan pörgött minden, furcsa most, hogy a másdpercek is lassan mennek, miután megvolt, s most egymás előtt állunk, én téve egy lépést hátra, s direkt a szemébe fúrva égető tekintetem.
 -Ezt miért kaptam? - kérdi. Levegőt sem veszek, azonnal rávágom.
-Mert - mondom dühösen.
 Alig telik el pár hallgatag másodperc összeszedem magam.
-Évfolyamtársak vagyunk, eddig öt évünk lett volna megismerkedni, de nem jött össze... Most meg hirtelen... Tudod, nem szeretem az ilyen hirtelen lecsapó dolgokat. - fejem lehajtom. Nem engedem meg mégegyszer, ha megpróbálja. Elvégre varázsló vagyok, itt a pálca a zsebemben. De úgy értzem, hogy innen nem fogok könnyen megszökni...

 
Rebecca

//Most már tudod! //

Égő tekintettel rám néz és úgy mondja.
- Évfolyamtársak vagyunk, eddig öt évünk lett volna megismerkedni, de nem jött össze... Most meg hirtelen...Tudod, nem szeretem az ilyen hirtelen lecsapó dolgokat. - mondja, s lehajtja a fejét, majd zsebre teszi a kezét.. Én meg csak nagy szemekkel nézek, ilyen átlátszó szöveget régen hallottam... Mellesleg ha nem akarta volna a csókot akkor rögtön is adhatott volna egy pofont. De nem ez történt, csak a csók után adott, amit még mindig nem értek. Nem csókolhatok ilyen rosszul...

 - Lehet, hogy eddig nem éreztünk így egymás iránt, és csak úgy mellesleg, miért csókoltál vissza, ha nem tetszek neked? – kérdezem, s a tekintetébe fúrom a szemem.
Erre csak hümmögést kapok válaszul. Ezután párperces csönd következett, se én se ő nem szólalt meg. Eső illat terjengett a levegőben, a szél lágyan fújdogálta a fák lombjait, a kis bokrokat. A nap lassan kibújt a felhők mögül, és a sugaraival lágyan simogatta a tájat. Minden tökéletes csak nekem nem jön össze.
Végül oda lépek hozzá, lassan megfogom a kezét és megszólítom.
 - Figyelj, legalább próbáljuk, meg ha nem megy, akkor nem, de egy esélyt kell adnunk, magunknak. - mondom, s érzem, hogy a keze megrándul, de végül nem húzza ki a kezemből. Látszik rajta, hogy a hallottakon gondolkodik, de remélem sikerült meggyőznöm. ha meg nem, akkor így jártam, nem először kosaraznának ki...
Ezután újra látni vélem azt a tüzet a tekintetében, és jobbnak látom hozzá tenni:
 - A pofonokat legközelebb hanyagoljuk, jó? - kérdezem egy kis mosollyal, mire ő elnevette magát, és úgy válaszolt.
 - Rendben! - mondta és olyat tett, amire semmiképp nem számítottam volna, átkarolt.
Én meglepődve néztem, de olyan volt mintha egy léggömb dagadna a mellkasomban, teljes extázisban voltam.

Endorius

 Amikor kérdez megint szúrósan nézek rá. Igaz is, minek csókoltam akkor vissza? El voltam tájolódva, meg összezavarodva... meg tényleg gyorsan jött, így nem nagyon írhatjuk ezt az én számlámra... Én csak egy pillanatig elsüllyedtem abban a nagy szeretetlöketben, amit akkor kaptam, de szerencse időben (?) felébredtem. Amikor megfogja a kezem, nem hezitálok, hanem azon gondolkodom, hogy mit tudjak most csinálni. Annyira nehéz helyzetben vagyok, hisz én tényleg nem vagyok az, aki ilyen hamar elrendezem a dolgokat, End részére is nagy kavarodás van a fejemben. Hogy igazából megmondjam, én nem nagyon akarom ezt.
-Rendben - mondom halkam, elszorult hanggal, s barátilag átölelem. Nem is tudom, hogy tehettem ilyent. Valakit olyan mámorba ringassak, ami nem is igaz. Most azt hiszi hogy... na meg nálam nem épp jó ha az ilyent erőltetjük. Elengedem, s a földet nézve arrébb megyek. Nem lett volna jobb, ha barátok leszünk? Ez sem lesz hosszú kimenetelű - gondolom. És már említettem: makacs vagyok, nehezen befoásolató. Ezzel meg is van bélyegezve minden ezzel kapcsolatos. Arra figyelek fel, hogy ameddig merengek, teljesen háta fordítottam Endnek, s így szabadultabban tudok gondolkodni. Vállam fölött hátranézek - engem néz... Ahogy egy pillanatra találkozik tekintetünk, az enyém már fut is tovább.
 -Én most visszamegyek a kastélyba - jelentem ki, s el is indulok, szapora léptekkel. Nem akarom, hogy utánam jöjjön, és semmi mást sem. Talán megérti, hogy ez így nem lehet, számomra nem. Egész végig a földet nézem, s obbra meg balra is húz tekintetem, hogy meglássam hogy a hátam mögött van-e, bár azt hallanám - ha ebben a helyzetben nem vesztettem el az érzékemet.

[köszönöm a játékot ]

[BAM]

*Nos, nem túl kellemes témán eveztek át újra, és Mia kissé meglepetten észlelte, legalábbis a kis hangocska a fejében eléggé fura hangon suttogta, hogy bizony nem volt annyira kényelmetlen ez a beszélgetés... Mintha egy ár kilóval könnyebb is lenne most már... Majd meglepetten kapja fel a fejét, kis csillogással a barna íriszekben... Elneveti magát, mikor megértette a viccet, és csengő kacagása máris felhangzott, kicsit szaladgált még a parkban, majd elhalt. Dicséret... Bamtől.. ezt alaposan felírta magának, és nagyon élvezte, hogy valakinek feltűnt, hogy ő nem éppen a piszkafa alkat, van rajta egy és más, de abból az egészséges vékonyságból... Szemet szúr, szép is, majdhogynem tökéletes... és hozzá a barna csillogó szempár... Alig észrevehetően kacsint a fiú felé, hogy vette a lapot... Aztán komolyságot erőltet magára, ám később már nem kell tettetni... Orrtörés? Na... Erre nem vágyik éppenséggel.. Fáj is, és nem túl kecses, vagy csinos... Ám a döbbenetből nagyon hamar lesz újra kacagás, önfeledt, és Mia kezei villámgyorsan csaptak le hasára, mert azok máris panaszkodtak a nagy nevetésre.. az izomláz... Rángatózó arc és rekeszizmokkal nézett le a földre, és örült, hoyg végre egy olyan téma, amiből nem lehet akkora viccet csinálni... Szemeit jól kimereszti, és úgy nézi, a fiú pontosan hogyan hajlítja a lábát, és hogyan csap le a deszkára, és miért, és hol... hallgatja a beszámolót, és figyelmesen tanulmányozza a mozdulatot. Még csak alig pislog közben. Aztán a figyelmeztetés, és... elkerekedett szemmel nézett Bamre.. soha senki nem nyúlt így hozzá.. Meglepő... nem túl kellemes.. de hát ő is piszkálta a fiút, az miért ne... Amikor a nóziját elengedték, megdörgölte, kissé morcosan, de játékosan, és kikapta a deszkát a fiú kezéből. Egy picit nézte, majd úgy döntött, hogy hajrá. Letette, és a végén egy pillanatnyi tétovázás után az instrukciók szerint rálépett a deszkára, és az felröppent. Csak akkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem is mondták, hogy kapja el... a röptetésről szó volt, de az elkapásról... Pislantott egyet, majd kinyúlt, és a deszka beugrott a tenyerébe. a döbbenet után máris suhant arcára az önelégültség, amit elrejtett, és öröm bukkant fel. Alsó ajkát beharapta, hogy ne sikítson, két csokiszeme újra felragyogott. Bólintott, és Bamre nézett kérdőn. ~Na?~ *