Egyszer egy bálos éjszakán

Az érzések kavarognak, kavarognak benne, mint tűnékeny köd a fáradt olajjal. Álomszép lány áll előtte, minden női rafinériával és csábbal felszerelve. Ám festmény csupán a látvány, az egészet kitalálták. Ha Tyarára néz most, amint a lány lesüti szemeit, hirtelen teljesen zavart lesz. Nem érti, hová tűnt az a zsongás a fejében, ami megszédítette, és mi ez az új húzás a hasa tájékán, ami miatt legszívesebben nyomban odalépne, átölelné a lányt, és ezerszer esedezne bocsánatáért.
Most világos van, és minden egészen más. Kezei lazán zsebében, igazán nem mondott semmi olyasmit, ami zavarba hozhatná vagy akár egy picit is elgondolkodtathatná a lányt, mégis hosszú a csönd. Elfordítja a fejét, nem akarja ezt a látványt. Tudja magáról, hogy gyenge, de nem akar most gyenge lenni.
Mégis megszólal a csengő hang, az áhított hang. Kér valamit. Várj... Erőtlennek hangzik, és nem akar odanézni.
Szeme sarkából azonban látja, hogy Tya elfordul. Értetlen és kíváncsi arccal fordul felé hirtelen. Semmi. Sóhaj. Fordulás.
Két tekintet találkozik. Elfordulna, de már nem teheti, meleg, selymes ujjak fogják közre az ő jéghideg kezét. Borzongás fut végig gerincén, baljós borzongás.
Akármiért is, de mosolyt csalnak vértelen ajkára Tya szavai. Álom lenne? Roppantul kell koncentrálnia, hogy ne merüljön el a sötét szemek mély csillagtavában, de egy édes, csengő kacaj megtöri a lány szépsége és varázsa iránti áhítatot.
Mosolya, ez az első, őszinte reakció hiba volt, ám gyorsan emlékezteti rá magát, hogy Tyarával szemben ő már... nem lehet őszinte. Eltünteti hát a mosolyt, és csak egy értetlen szemöldökráncolás marad, és a hitetlennek feltüntetett szürke-fagyos szemek.
- Nincs mit megbocsássak - szólal meg az előbbi könnyed, ám mégis halk hangszínen, válaszolva a könnyebb kérdésre, és hagyja a többi szót elúszni valahová az értelmetlenség és hiábavalóság távolába.
- És soha többé nem akarom hallani, hogy bármiért is bocsánatot kérsz tőlem - teszi hozzá, s a lány kezét ajkához emeli.
Nem néz többé a szemébe. Igen. Tereli a témát, elodázza a valódi válaszokat. Felületes, mégis őszintének tűnik. Olyan... kísérteties.
- Szeretném, ha velem maradnál ma éjjel, Tya...
Kiszalad a száján a régi név, ez most igazán véletlen volt, mégis régi érzéseket ébreszt. Benne. Nem ereszti el a kezet, viszont fölnéz.
Maga sem tudja, mit művel. Mi a fene mondatja vele ezeket a szavakat?
Azt akarja, hogy Tyara gyűlölje, mégsem képes kimondani azokat a szavakat, amiktől majd gyűlölni fogja. Szép szavakat suttog, hogy leplezze saját fenevadát, és ezzel csak mind jobban magához édesgeti a lányt, noha épp ő maga az, akitől távol akarja tartani. Mit tesz hát? Hazudik, újra és újra. Másnak tünteti fel magát, mint aki, mert képtelen lenne elviselni Tyara megvetését. Bárki másét röhögve vállalja, de az övét... képtelen, még akkor is, ha ő maga választotta ezt az utat. Olyan nehéz. Leírhatatlanul nehéz a kettősség.

Csillagok keringenek. Hold van az égen. A szél fúj. Talán a hó is hullik már nagy pelyhekben. Hihetetlen. Mindez olyan szép…de lesz majd, mikor az éjjel nem kettejükről fog szólni. És akkor minden meg fog változni. Ami szép volt, az ronda lesz, a valóság pedig kegyetlen örökké. Akkor majd szembe kell nézniük önmagukkal, az eltűnt, vagy felébredt érzéseikkel.
De ez még álom. A jövő ilyenkor nem számít.
A múlt viszont igen…
Bántotta ez a fiú itt előtte. Nem sírt, mégis fájt neki minden egyes nap. Minden egyes nappal távolabb kerültek egymástól. Amit adott, az csak ennyit jelentett, szimpla dacot kapott cserébe. Keserves napokon van túl. És most.
Most amikor a szél halkan fúj, itt állnak és ismét olyan gyengéden tapogatóznak egymás felé, mint naiv kis gyermekek, akik képesek bármit elfelejteni, hiszen csak a jobb világ lebeg szemük előtt. A zefír suttog. Draco hangján duruzsol kicsi fülébe.
Szép kis ajkai cseppet szétnyílnak a csodálkozástól. Mire kéri? Mit tegyen?
Tyanak nevezte.
Összezavarodik. Valami olyan érzés kavarodik benne, mintha tüzes vassal égetnék meg a szívét, majd a gyomrát, és végül egész testét. Nem ura saját magának. Valami külső erő irányítja. Gyenge rongybabaként engedelmeskedik ennek a láthatatlan lénynek és nem akar ellent mondani.
Zsibbad.
Arca kipirosodik.
Valami történik.
- Miért teszed ezt velem?
Hangja elcsuklik.
Ujjai mintha erősebben fonódnának a hideg kézre. És talán közelebb is lép.
- Nem akarok egy lány lenni a sok közül… én nem vagyok egy hülye kis liba, akit bármikor megkaphatsz.
Suttog. Fejét lehajtja. Fél felnézni. Ezt az utat választotta. A nehezebbet.
Akaratlanul is betódul a fejébe sok-sok kitalált kép amikben az Ő helyén más lányok állnak. Vajon őket is ilyen kedves szavakkal csábította el? Muszáj sóhajtania. Egyszerűen csak muszáj.
Fejét lassan emeli fel.
Nem…
Nem akar elmerülni ezekben a szemekben.
Nem…
Hiába. Már késő.
Milyen szép. Milyen üres és hideg, mégis sokat mondó. A szürke keveredik a kékkel. Tekintete a vértelen ajkakra siklik. Majd visszatér az íriszek rabságába.
- Te is tudod…
Elhallgat. Hosszú pilláit szorosra zárja, majd néhány másodperc múlva, mikor kinyitja, mondandóját is folytatja.
- Ha most veled maradok…akkor az nem csak erre az éjszakára szól…te…
Ismét elcsuklik a hangja. Valami hatalmas gombóc fojtogatja.
- Mondtad, hogy vége…
Már nem szól. Hallgat. Nézi a szép arcot. A selymes bőrt. A hibátlan vonásokat. Remeg…egész testében remeg, mintha csak jégen hasalna. Egyik kézről lehullnak a béklyóvá vált ujjak, hogy az archoz simuljanak. Hókarja felemelkedik. Némán simogatni kezdi, ha nem lökik el kezét, az arcot, a vékony ajkakat.
- Hiányoztál.
A szót az est hozza. Az est, ami mindent megváltoztathat. Annyi pillanat múlt már el ebben a pár hétben, és itt van az- az egy, ami nem távozik egykönnyen.
- Veled maradok.

Odakint valóban halkan hullani kezdett a hó, igaz, ezt mindketten csak akkor látnák, ha kinéznek a tárva-nyitva álló hatalmas bejárati ajtón. És mivel Tya Dracora, Draco pedig a lányra mered, figyelmüket most teljes egészében leköti a másik, s még ha futó pillantást is vetnének arrafelé, semmi sem tudatosulna bennük.
Ahhoz is nagy energiabefektetésre van szüksége a fiúnak, hogy azt felfogja, amit a lány beszél neki. Szóról szóra, moccanásról moccanásra ellenkezne, sőt legszívesebben saját magát is megfékezné és elnémítaná. Hisz ki ő, hogy a lányt érinthesse? Ki ő, hogy beszélhessen hozzá? Szegény Tyara... Szegény, szegény Tya. Benntartott, magát bátorító lélegzettel, tehetetlenül nézi a lányt, aki úgy szorítja most a Malfoy-fiú ujjait, mintha abból akarná kisajtolni a válaszokat, mintha onnan érkezne majd a csekély megerősítés. Csípj meg, hogy ez nem álom. Gyengéden szorítanak vissza a hideg kezek, lassan felmelegednek. Gyengéden, kötelességből, reflex-szerűen. Nem akarja ezt a hisztit. Csillapítani akarja, de hiába néz a sötét szemekbe, ezt a gyönyörű temperamentumot, tudja jól, csak hasonló érzelmekkel tudná lecsitítani.
És már nem is néznek rá. Kéz a kézben állnak, mintha épp bocsánatért esedezne - és ó, mennyire szívesen tenné, mennyire jogos lenne már az elvárás, de nem... Hisz ha bocsánatot kér, ott a kérdés, hogy miért, azt pedig nem mondhatja el. Soha. Nem. Mondhatja. El.
Egész életében ez első jócselekedete, és ehhez foggal-körömmel ragaszkodik, már csak azért is, hogy önmaga előtt is bizonygassa, nem teljesen romlott ő, annak ellenére, hogy most is, és legutóbb is hazudott ennek a lánynak.
Sóhaj remegteti meg nemlétező lelkét, lassan ő is kiereszti a levegőt. Viszonozza a pillantást, bár szemei mozgásából arra lehet következtetni, inkább a másik érzéseire kíváncsi. Ám lassan megállapodik a jobbról balra ugráló tekintet, élénkül a légzés, bár ez talán csak a lány remegő, el-elcsukló hangjától való rettegés miatt. Ugye nem fog könnyekre fakadni? Ugye...?
Ahogy erre gondol, egy pillanatra leblokkol. Semmi mást nem tud tenni, minthogy áll, némán, és nézi a tünemény-lányt. Olyan apró, olyan törékeny, annyira szép, és... Tudja, hogy bántotta. És tudja, hogy nem élvezte.
Remeg. Ujjai eleresztenek. Olyan sápadtnak tűnik neki... Merlinre, miért ilyen sápadt?! Ijedten kapna a lány után, ám az arcára simuló kéz megijeszti. Szorosan, hirtelen hunyja le a szemét. Nem. Ne érjenek hozzá így, ilyen gyengéden. Nem érdemli meg.
Dobogni kezd nemlétező szíve. Újabb és újabb szavak jönnek, mind külön-külön is megállítják, akármit is akarna tenni. Pedig már tudja, mit fog tenni.
Végre csend lesz. Kinyitja szemeit, ám szinte csak azért, hogy megnézze, a tündér-álom még itt van, itt előtte, és nem tűnt el.
Hozzá akar érni: hozzáér. A kerek, pici állhoz. Feljebb emeli. Másik karja eközben óvatosan fonódik az álom dereka köré, mert nem, nem akarja, hogy ellibbenjen, bár milyen jogon kényszerít rá bármit is a másikra?
Lehajol, és egy utolsó fél pillanatra kinyitja a szemét, hogy lássa a másik arcát, gyönyörűen, ilyen közelről. Majd ajka a rózsaajkakhoz simul. Felüti fejét egy miért a fejében, de erre nem tud válaszolni. Csak. Mert így akarja. Helyénvalónak.
Nem azért, hogy elhallgattassa a lányt, ó, legkevésbé sem - és nem is azért, hogy pontot tegyen valami végére. Sokkal inkább kérdőjel ez, mint pont. Mintha próbálná kitalálni, mit is akarnak tőle, és ezt úgy teszi, hogy megmutatja, ő mit akar.
Noha ugyanannyira nem-akarja, mint akarja. Önutálat, hamisság, dac fordul meg a fejében, akaratlagos ellenállás, lehetetlen, hiábavaló ellenállás. Pedig nem hisz abban, hogy mindenkinek van egy lelki társa, mégis mindig ezt érzi, mikor a gyönyörű, fekete-tekintetű, érző szívű porcelánlány van mellette.
Ez az az ijesztő, kínlódó kettősség.

Csak áll egy helyben. Képtelen sírni, már nem is akar, az erdőben tett látogatásuk óta egyetlen könnycseppet sem tudott hullajtani, pedig hányszor akarta telezokogni a párnáját éjjelente, de mintha elfogytak volna az érzelmei, mik táplálták őket. Fojtogatta a sok ki nem mondott szó, a sok elkerült pillantás, és a hideg mozdulatok. Azon az estén valami megszakadt benne.
Most se sír. Miért tenné tönkre vele a pillanatot? Hiszen…olyan szép.
Nézi, ahogyan Draco, érintésére lehunyja szemeit, hagyja, hogy ujjai elkalandozzanak a férfias vonásokon, a vékony ajkakon. Milyen furcsa ismét érezni ezt a hideg selymet a kéz alatt. És…végül…minden lelassul. A fiú keze felemeli kicsi fejecskéjét, muszáj újból ránéznie, majd megérzi a derekán a simuló kígyó kart. Nem birtoklóan ölelik, nem úgy, mint percekkel ezelőtt a sötét teremben, nem…nem úgy.
Szíve majd kiugrik a helyéről. Pulzusa az egekbe szökik.
Az arcot egyre közelebbről látja. Tudja, érzi, hogy mi fog most következni, de nem hiszi el addig a másodpercig, amíg forró ajka Draco szájához nem simul.
Nem gondolkodik.
Szorosan lehunyja szemét.
Kezeit a másik nyaka köré fonja, gyengéden, óvatosan.
Ajkai lassan szétnyílnak, és életében először csókol ilyen finoman. Forróság árad szét testében. Tomboló hurrikán. Az idő most mit sem számít. A világ összedől, csak ez a két erős kar tartja Őt a végtelenségben, ahol ajkai az ajkakat fogják közre, ahol egyik keze Draco tarkójánál beletúr a szőke hajtincsek sokaságába, ahol mindent elfelejt ami eddig történt vele. Érzi a fiú fogait, a melegséget, azt, ahogy a vértelen ajkak felmelegednek.
Semmihez sem hasonlítható ez. Mámorítóbb az első csókjánál, ahol kis ügyetlen próbálkozásai viszonzásra találtak, gyengédebb az összes névtelennél, odaadóbb mindennél.
Ha most nem itt lennének…de nincs ha. Nincs helye itt semmilyen gondolatnak, ami akár egy másodpercre is, de elronthatja a pillanatot.
Tyara azt akarja, hogy Draco ne ugyanazt kapja, mint a többi lánytól. Hiszen tőle sose azt kapta.
Mennyi idő telt már el? 1 perc? 2?
Érzi, hogy szereti. Nem kell, hogy kimondja, érzi.
Szemeit lassan nyitja ki. Nem akarja, hogy a fiú eltűnjön mellőle, nem akarja, hogy ajkai elszakadjanak a rózsaszirmoktól, hogy kezei eleresszék. De…
Nem állhatnak így itt az örökkévalóságig.
Bár megtehetnék…
Nem akar se túl érzelmes, se kiábrándító lenni, így egy köszönömként egy puszit nyom a Mardekáros szájára.
Nem tudja, hogy mit mondjon. Akaratlanul is választ adott a fiú fel nem tett kérdésére. Csak így…ilyen egyszerűen. Karjai még mindig Draco nyakánál nyugszanak, szinte el is felejtette, hogy mennyire hideg van. Mondania kell valamit…de mit? Nem akarja kimondani, hogy szeretlek…még nem…
- Vigyél el innen…
Súgja végül.

Egy szívdobbanás - egy mély, bűntudatos lélegzetvétel. Mit csinál? Mi a fenét művel?!
Kezei könnyeden és egyszerűen fogják közre a keskeny tündérderekat, ajkai puhán ízlelik a rózsaszirmokat. Bele akar feledkezni, ahogy csókba még sosem feledkezett bele, de képtelen. Ott van az az öngyűlölet és a vád, ami nem hagyja neki... És persze ott van a féltés is. A féltés, mellyel Tyarát óvja, legalábbis próbálja óvni, magától. Csókolja a sima, édes ajkakat, és mintha érezné a vér ízét a szájában. Megsebzi, széttépi, megöli most ezt az angyalt, de nem tehet mást. Egyszerűen nem tehet mást, hisz bármi más százszor, ezerszer fájdalmasabb lenne most. Mindkettejüknek.
Apró ujjak borzongatón túrnak bele hajába tarkóján, és beleremeg az egész világ. Érzékeny pont. Nagyon is.
Szinte érzi, hogy az érzelmek forróság formájában áramlanak át belé, ajkain keresztül: forróság, mely elzsibbasztja minden ellenállását, és elolvasztja lelkében a láthatatlan gleccsereket. Csak tartja kezei között a lányt, érzi a lélegzését, érzi minden moccanását, érzi, hogy egy apró, élő, érző embert ölel most, aki úgy kapaszkodik a fiúba, mintha neki kéne megtartania őt: mintha az egész örökkévalóságot tartaná karjaiban. Él. Élnek. Ők ketten.
Bár semmi joga nincs hozzáérni Tyarához, egyáltalán.
Hosszú percek, napok, hetek, évek szaladnak el mellettük. Szédülten veszi tudomásul, hogy a csóknak vége szakadt, de ajkával az utolsó, apró pillecsók után kapnak még - hiába.
Pár szívdobbanásnyi ideig feszülten vibrál köztük egy immár eltéphetetlen szál, egy néma szál kimondatlan szavakból, egymást kergető gondolatokból és valami édes kényszerből.
A lány hangja mossa el a csendet, óhajtva, szinte suttogva. Vigyél el. Sokáig nincs válasz, hacsak nem tekinthető annak az elgondolkodó, habozó tekintet. Talán épp most tudatosul mindkettejükben, hogy első közös csókuk egy olyan szituációban és olyan előzményekkel történt meg, melyekre egyikük sem gondolt volna még akkor...

El akarja vinni. Most és azonnal, valahová ahol csak ketten vannak, és nincs a nyakukban az egész világ.
Nem, nem teheti ezt. Reggel úgyis csak felkelne mellőle, mint mindenki más mellől, és elvárná, hogy mire kijön a fürdőhelyiségből, a lány a holmijaival együtt eltűnjön.
Másképp nem tudja elképzelni a testi szerelmet.
De nem is ezt akarja most. Annyira, annyira sóvárog az egy évvel ezelőtti önmaga után: az után az idegen után, aki olyan gyermeki ösztönnel hajolt oda a lányhoz, és akiben fel sem merült, hogy meg akarja csókolni... Merlinre, minden olyan egyszerű volt még akkor!
Keze megcirógatja a lány finom arcélét. Elmosolyodik, s ahogy lehajtja a fejét bólintásképp, arcába hullanak ismét a jól ismert hajtincsek.
- Hová vihetnélek? - szólal meg, bár mintha csak költőinek szánta volna a kérdést.
Tekintete egy utolsó, varázslatos pillanatig közrefogja az arcot, és hagyja, hogy az ráragyogjon... Majd elfordítja a fejét, Tyara karját pedig leemeli saját nyakából. Ujjaik ismét összekulcsolódnak.
- Talán tudok egy helyet... - ajka árulkodóan felfelé görbül. - Csak az a kérdés, van-e merszed besétálni egy kígyófészekbe...

Sötét szemei, ó igen, azok a hatalmas íriszek, azok a bársonymelegségű lélektükrök, csendesen figyelik Draco minden egyes mozdulatát. Emlékezni akar erre a percre örökké. Olyan szívesen hajolna oda ismét, hogy forró ajkaik egybeforrjanak, de fékeznie kell magát.
Hiszen, mostantól talán bármikor megteheti ezt. Már nem fog eltűnni előle a fiú, nem kell hazug álmoktól tartania, és nem kell méregzöld ágyban keserűen felébredni. Ez a szál, ami összeköti őket, sokkal szorosabb mindennél, amit Tyara valaha is érzett életében. Pedig csak egy szál, ami könnyen teremtődik, és könnyen szakad el. Olyan, mint a sötétség. Elűzi a gyertya aprócska lángja.
Ahogy ott áll, ahogy a szép szemekbe néz, hirtelen ráébred valami szörnyű titokra.
Nincs jó, és nincs rossz.
Nem tudja megmagyarázni, hogy miért érzi ezt, miért zakatol a fejében ez a furcsa mondat, de nem tud másra gondolni pár hosszú másodpercig.
Arca belesimul a cirógató kézbe, mint egy kicsinyke macska dönti a fejét a mozdulat irányába, aztán ismét a szürke íriszekre emeli csodálkozó naiv tekintetét.
Mondaná, hogy bárhova, valahova, csak el innen, de fékezi nyelvét. Csak áll csendben kéz a kézben ezzel a bűnös angyallal. 
Rámosolyognak és ez a mosoly maga a melegség, a parázs, ami tüzet csihol lelkében, megváltás ez. Felszabadítás, csendes nyomorúságból. Olyan szép minden. Ne múljon el ez a pillanat.
Mondanak neki valamit, ismét egy mosollyal társítva. Valamit, amitől az Ő ajkai is felfelé görbülnek.
- Ne feledd…
Sokat sejtetően vigyorodik el, az elmúlt hetekben a legőszintébb mosoly ez, amit megengedhet magának. A nyak, forró bőréhez dönti fejét. Szuszogása akár még cirógathatja is a fedetlen testrészt. Még nem fojtatja. Még nem..,Csak áll, és bújik csendben, aztán mégis megszólal.
- Én is kígyócska vagyok…
Felnevet. Hónapok kínja távozik sokat gyötört lelkéből, és öröm, boldogság költözik helyére. Kacaja virágot fakasztana a zsenge bimbókból…de most, itt, csak a fáklyák tüze kezd el őrülten táncolni, lobogni, pont úgy, mint Tyara lelke.
Már vágyik rá, hogy egyedül legyenek, hogy végre megsúgják neki, hogy akkor ott az erdőben hazudtak neki, és valójában szereti, minden porcikája ezért remeg.
Csontos hideg szél tép hajukba a kinti világból érkezvén, hogy figyelmeztesse őket, ideje indulniuk. Vagy csak ismét libabőrt akar kelteni a Mardekáros lány karján, hátán, lábán.
A lába sajog. Legszívesebben már lerúgná magáról a magassarkút.
Csend honol. Talán hozzá kéne még tenni valamit az előző mondatához. Talán.
- Ne kérdezz…most nincs itt annak a helye és ideje, vigyél. 
Elveszi fejét a nyaktól, hogy még Draco szemeibe nézhessen, nagyobb nyomatékot adva szavainak.

Nincs szorongás. Nincs titok. Nincs bűn. És nincs bocsánat. Ő van itt, és Tya, és az Akarás. Meg a játék.
Ennek a lánynak a közelében mindig teljesen más, mint egyébként. Tyara mindig kihozta belőle jellemének azt a torzulatlan részét, mely képes az őszinte mosolyra, mely nem alázza meg magát azzal, ha kimutatja érzéseit, mely nem fél semmiféle elutasítástól. Hiába is takargatná azt a fényes csillogást a szembogarában, teljesen felesleges lenne. Másokkal szemben folyton dacol, itt önmaga lehet.
Lehetne, ha vette volna a fejébe, hogy el kell titkolnia az igazságot ezelől az angyal elől.
A lány kacaja édes visszhangot ver benne, ajkára rándulást csal, karjai ösztönösen vonják magához a lány vállát, és egy pillanatra átöleli, hogy apró csókot adhasson az alabástromarcra. Aztán elenged, a első igazi csókjuk táplálta örömlángocska elpislákol, leereszti kezeit. Komoly, már-már esdeklő szavak következnek, ám ezekre is egy nem várt válasz érkezik. Egy rafinált, sejtelmes mosollyal hajol le, mintha csak illendően, rangjához méltóan üdvözölni akarná a hölgyet, ám a mozdulat valódi célja nem más, minth hogy egy apróbb kis figyelmetlenséget kihasználva megragadja a lányt, és az ölébe vegye. Magához öleli, és biztosan tartja a lányt, és még ha kapálózás is lenne a dolog vége, eszében sincs letenni. Ő talpig feketében, a lány pedig szűzi fehérben: mint egy ifjó pár, mint férj és feleség, mintha csak pózolnának egy bulvárlapnak, azzal a különbséggel, hogy nincs körülöttük egy árva lélek sem. Mindenki vagy odabent van, vagy kint a kertekben valahol, bájosan andalogva, szerelmet vallva. Fura, hogy egy apró, őszinte csók is mit képes tenni a férfiakkal. Repülne is akár, de egyelőre csak megpördül egyszer tengelye körül, pusztán azért, mert kedve volt hozzá. Már-már nevetséges a jelenet, és talán ő maga is így gondolja, hisz a mosoly már nem akar leolvani az arcáról.
- Remélem, semmi kifogásolni valót nem találsz a szolgáltatásaimban - szólal meg, és közben már elindult, át a feldíszített előcsarnokon, a pincetermek felé vezető folyosón.
Fehér fényű fáklyák alatt suhannak el, éneklő bádogembereket kerülnek ki, úgy tűnik, mintha a fiúnak meg se kottyanna a lány pehelysúlya, bár a sokat emlegetett kígyófészek messze van. Hosszú, unalomig ismert és bejárt folyosók, egyre kevesebb dekoráció: ilyen a Mardekárba vezető út. A rejtett ajtók előtt torpan csak meg, és egy pillanatig mintha habozna, de nem, végül nem teszi le a lányt, csak odabent.
Amint a bejárat záródik mögöttük, a teljesen kihalt klubhelyiségbe érve végül változtat a fogáson, és ismét lehajol. Óvatosan rakja le a lányt, mintha csak porcelánból lenne. A hideg kis kezet újfent az ajkához emeli, szőke tincsek takarják el az ezüst szemeket, ahogy csókot lehel rá.
- Eddig szólt a jegyed - szólal meg felegyenesedve. - Innen te döntöd el, hogy velem jössz-e.

Még visszhangzik fejében az a kis szó, amit az előbb oly áhítatosan suttogott az éjszakába. Minden olyan egyszerű most. Semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy kígyók… mérges, simamodorú viperák, kik tekergőznek. Az immáron meleg ajkak ismét hamvas arcbőréhez simulnak, csendesen, mint hű szeretők.
Lehunyja szemeit.
Lába alól kicsúszik a talaj, ajkai sikolyra formálódnak. Már szinte várja, hogy zuhanjon a kemény földre, de nem, csak lebeg, erős karok tartják a végtelenben. Kinyitja szemeit, és valóban megpróbál az ölelő kezek közül kicsúszni…
Mint egy kígyó…
De a tartás erős, így végül nem tehet mást, mint, hogy karjait a fiú nyaka köré fonja, és fejét a mellkasához fúrja. Annyira gyorsan történik minden. Egy órával ezelőtt, még rá se mert nézni erre az ördögi angyalra, erre a pajzán sátánra, és most…
Most karjaiban, mint szerelmese, mint apró kiscica bújik, és eddig a másodpercig nem is gondolt arra, hogy min mentek keresztül, míg idáig eljutottak. Ármány, mesterkélt lépések, hazugságok, önvád, míg jelenleg csak a naiv szeretet jellemzi őket.
A jelen múltba csap át.
A nőies arcél, a szép ajkak gyermekivé válnak, a pengeként villogó szürke íriszek ártatlanul pislognak a bársonymelegségű barnákra, a billog felszívódik, a sok fájdalom eltűnik.
Nem válaszol a feltett kérdésre, mit kérdésre? Inkább kijelentésre.
Helyette feljebb nyújtja hattyú nyakát, és láthatatlan csóknyomot éget a bársony bőrbe. Fedetlen hátának megváltás a meleg anyag simogatása, szintúgy karjainak a nyak bőrének cirógatása. Katarzis a sok kínlódás után. Végül elindulnak.
Az út hosszú. Már az első pár méter után rájön hova tartanak, de nem szól egy szót sem. Figyeli, ahogy a festmények mind megbámulják őket, és nem is sejti, hogy ők tudhatnak valamit…valamit, amire ő sose gondolna.
Mardekár folyosó.
Azt mondják, az ember életében egyszer mindig eljön az- az út, aminek a végén egy ajtón belépve eldől minden. Nos, ezen a titkos ajtón lépnek ők ketten be most…
Ahol…
Minden eldől.
A Mardekár klubhelyisége egy hosszú, alacsony mennyezetű terem. Durva kőfalait láncon lógó, kerek zöld lámpák világítják meg… A míves kandallóban, mint mindig, most is lobog a tűz, aminek gyér fényében faragott székek körvonalai rajzolódnak ki. Halovány zöld fény, ködként lebeg fejük fölött, hiszen a klubhelyiség a tó alatt helyezkedik el.
Senki sincsen rajtuk kívül itt. A bál ugyanis még csak most kezdődött el. Majd órák múlva kezdenek csak elszállingózni a nagyteremből a diákok.
A csend fullasztó.
Immáron a talajon állva pillant fel Dracora. Nagy fényes szemét a nem létező csillagok tükörképei pöttyözik.
Oldalra dönti fejét, mintha gondolataiba merülne. De ez csak a látszat.
A fiú fejében megfordulhat, hogy Tyara meggondolta magát, és most, hátat fordítva mindennek itt hagyja a klubhelyiséget.
Azonban a tünemény nem így tesz. Kilép a magassarkúkból majd arrébb rúgja őket valahova az egyik szék felé. Majd reggel összeszedi. Most, mikor centikkel lett alacsonyabb, ajkait kissé szétnyitva néz fel démonára.
A teremből két hosszú sötét folyosó ágazik el. Azok már nincsenek kivilágítva.
- Gyere inkább te velem.
Lábujjhegyre áll, pillecsókot lehet a vörös ajkakra, végül kinyújtja karjait előre, miközben egyre csak hátrál, hátrál és hátrál. A folyosó sötét. Végül eltűnhet Draco szemei elől. Hogy melyik alagútban válik köddé az angyal? Bizony a fiúk hálói felé vezető úton.
Egy másodpercig elgondolkozik azon, hogy miért nem égnek a fáklyák, de nem törődik ilyen apróságokkal. Biztosan ebben az időpontban már mindenki aludni szokott. A folyosó közepén megtorpan, nem mozdul. Tenyerét a falhoz szorítja, hogy legalább azt érezze. Igen…a múlt egy pár órára tényleg megelevenedni látszik. Gyermekek ők. Egyszerű 16 éves gyermekek, akiknek most nem kell semmire sem gondolniuk. Semmire, ami az élet kijózanító feléhez köti őket. Most már nincs rossz. Nincs jó. Nincs hazugság. Nincs bűn. Nincs fájdalom. Csak ők ketten léteznek. Itt és most. 16 évesen, ami mégis 15-nek tűnik. Ha a fiú követi, és esetleg nem érezné meg jelenlétét, akkor játékosan elkapná, átölelné, és halkan elnevetné magát. De az is lehet, hogy a másik is pont, hasonló dologra készül? Halkan, némán áll a sötétben, várva Dracora. A hideg durva falhoz simul.
Mint.Egy.Kígyó.

Amint megszabadul a lány pillesúlyától, legszívesebben ismét közelebb lépne és átkaroltná, a karjaiba zárná, vagy egyszerűen csak meg akarja érinteni. Furcsa, mintha hűvösebb lenne, mikor nincs Tya a közvetlen közelében. Ám ez nyilván csak káprázat. Nem lenne szabad, hogy bármi is ilyen fontossá váljon számára. Ugyanaz az ördögi tipródás, mint egy évvel ezelőtt, most azonban már okosabb. Tudja, hogy őrlődni ráér később is. Jelenleg csak ez a pillanat fontos, és az, hogy ebből minél többet kiélvezhessen. Nem felejti el, amit megfogadott magának, de annyira jó látni a lány mosolyág, annyira jó látni azokat a szikrákat a másik tekintetében.
Amiről Tyara nem tud, az nem fáj neki.
Kissé fölvont szemöldökkel nézi, hogy bár még itt vannak mindenki előtt, egy majdnem teljesen nyilvános helyen, a játékos angyal máris meg akar szabadulni a kötöttségektől. Az apró cipellők után pillant, kissé rosszallóan ciccen egyet, azonban kár is lenne takargatni, hogy mindig is tetszett neki a lány spontaneitása.
Csókot kap ajkára, és már hajolna le, hogy többet és többet kaphasson a lány ajkaiból, azonban észre kell vennie, hogy ez egy parányi előleg volt csupán.
A kezek után kap, ám amint érintené őket, azok tovasiklanak. A lány hátrál, játszik vele, mintha csak egy tűnékeny tündér lenne. Gyönyörű, kacér tündér. Nem habozásból nem indul rögtön utána, egyszerűen büszkesége nem engedi, hogy bárgyún kergetni kezdje a lányt. Fülel, de nem hall semmit az angyallábacskák lépteiből. A folyosó sötét, pillangója eltűnt szemei elől.
Végre megindul, lassú és megfontolt léptekkel, egyáltalán nem siet, és nem is akar Tyara nyomába szegődni. A lány talán csak nincs olyan éretlen, hogy most bújócskát akarjon vele játszani, ráadásul ajtónyitódást sem hallott. Amint mélyül a sötét, és tudja, lassan el kell érnie a folyosó első ajtaját, lassít léptein, bár talán csak elbizonytalanodott. Érzi Tyara édes virágillatát, és a folyosó szűk, mégsem látja a lányt.
A következő pillanatban valaki elkapja a karját - még szerencse, hogy tudni véli, rajtuk kívül nincsen senki más a közelben, így nem igazán éri nagy meglepetés. Karok fonódnak teste köré, gyermeki kacaj hallatszik mellkasa tájáról. Lassan végigsimít a lány hátán, keze bársonyos és meleg. Beszívja Tyara dús hajának illatát, keze rátalál a fejtetőn az idegen, oda nem illő testre. Egyetlen mozdulattal kiveszi a kilazult kontyot tartó hajtűt, megszabadítva a lányt egy újabb nyűgös formaságtól.
- Hová is indultunk? - kérdezi, hisz nemcsak Tyara, de ő is szívesen megszabadulna már a nyakkendőtől, a kézelőtől, a mandzsettától, a kaményített gallértól és minden egyébtől, ő azonban még túlságosan karótnyelt ahhoz, h ogy ezt csak úgy a klubhelyiség közepén, vagy a folyosón megtegye.
Kézen fogja a lányt, majd megszámolja, hány ajtó mellett jöttek el: pont a következő szobába nyit be.
Pálcaintés, lámpás gyullad. Az ajtót becsukja maguk mögött. Zár- és csendbűbájokat helyez el rajta.
- Mostmár akkor se tudnál menekülni, ha akarnál - szólal meg, és nem lehet tudni, vajon viccnek szánja-e, vagy épp hagyta, hogy egy addigi álca lehulljon végre arcáról. A tükörhöz lép, és elkezdi kioldani a nyakkendőjét, közben szemmel tartja a háta mögött ki tudja mit is csináló lányt. Gyakorlott, erőszakos mozdulatokkal oldja ki a csomót a torkán, és a funkciómentes ruhadarabot egy erre a célra készített nyakkendőtartóra dobja, mintha ugyan tisztában lenne az értékével, de egyáltalán nem érdekli.
A lánnyal szemben is így viselkedik, egy picit olyan, mintha ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekelné, hogy ott van.
A tükörben viszont igazából folyton a lány tekintetét keresi

Halkan szuszog, érzi, ahogyan a fal lüktet. De aztán rájön, hogy csak saját szívverése mozgatja mellkasát, miközben a durva és hideg kővel kirakott falhoz simul. Egyúttal megérzi Dracot. Lecsap. Karjaival körülfonja, nincs esélye a menekülésre, olyan, mintha a fiú egy zsákmány lenne. Bár Malfoy nem láthatja, de felfelé néz. Kicsi fejecskéjét felemelve pillant a sötétség hercegére. Beleborzong, ahogyan a bársonyos kéz végigsimít hátán, mintha gyorsabban szuszogna. Mintha. A szép konty végül kibomlik. A hajtűtől is megszabadítják. Hosszú hullámos hajzuhataga lágyan omlik a vállaira, takarja el védtelen hátát, a csupasz bőrt, miközben gyengéden cirógatja derekát, és leng- leng, majd végül megáll. Minden felgyorsul. Ujjaiba ujjak fonódnak, meleg tenyerek olvadnak össze, és az áthatolhatatlan sötétség szertefoszlik, ahogyan egy ajtó kitárul előttük. Lámpa gyullad, és Tyara lassan belép. Még hallja, ahogyan a zár kattan, végül a fiú szavaira összpontosít, aki már magára is hagyta, aki épp a tükör előtt próbál megszabadulni a csokornyakkendőtől és a többi elegáns kiegészítőtől.
Olyan üres így ez a háló. A sok fiú helyett, most csak ketten vannak. Draco és Ő. Nesztelen lépteivel oson az ágyak között, ujjait végigfuttatja a baldachinokon, a faragott ágyak szélein, a puha ágyneműn, majd végül az ablaknál telepedik le. Nézi, ahogyan a fiú sikeresen megoldja a fekete kis csomót.
Nem tud mit kezdeni magával. Tehetetlen és, hogy ezt leplezze, inkább egy hajtincsével bíbelődik. Az igazság az, hogy nem tudja, mit akar tőle a Mardekáros, és ami a legfontosabb, hogy a terep sem neki, Tyaranak kedvez. Elkap egy-egy pillantást, ahogy a régi tükröt befogja tekintete, de nem mosolyodik el. Mi ez az egész? Napokkal ezelőtt, még a pokolra kívánta Draco Malfoyt, és most, mikor élvezhetné a percet, képtelen rá, mert valami kis gombóc, ami nő egyre csak nő befészkelte magát a gyomrába. Nocsak…
A híres Tyara Mortal megrémült valamitől? Tart attól, hogy megint csak átverik? Ó…ha most fesztelenül tudna viselkedni, akkor már rég elfeküdt volna az egyik ágyon, karjaival simogatva azt, de egyelőre csak ül az ablaknál keresztbetett lábakkal és a neki háttal állót nézi. Eltelik egy perc. Majd kettő.
Végül lassan feláll, akár egy megsebzett őz, esetlenül, óvatosan közelíti meg Malfoyt. Hátulról támad. Közben, halkan, baljóslóan beszél. Hangja nyugodtan csengő, mégis talán tiszteletet parancsoló és egyben szelíd. Édesen csengő. De ami a legrosszabb, hogy naiv.
- Menekülnöm kéne? Mondd csak… mi elől? Félnem kéne? Kitől?
Szavainak egy-egy előre lépés ad nyomatékot. Szinte suhan a levegőben. Úgy tűnhet, hogy átöleli a hatodévest hátulról, de Draconak ismét csalódnia kell, ha ebbe a hitbe ringatja magát. A lány ujjai ugyanis az előbb helyre hajított nyakkendőre fonódnak, és azzal kezd el babrálni. Nézegeti, tűnődik.
Végül visszateszi a helyére a kis fekete szalagot és visszasétál a fiú mögé. Ujjai végig cirógatják a vállakat, a karokat. Szinte lépkednek az ujjbegyek. Nem is simogatás ez, sokkal inkább játékos gyengédség. Még mindig halkan szuszog.
- Meg tudom magam védeni…még veled szemben is.
Bájos, kacér hangját a szép est hozza. Az ujjak felvándorolnak a szőke hajtincsekhez, ismét beletúrnak, pont úgy, mint percekkel ezelőtt. Mikor még nem voltak a kígyófészekben.
Szívesen feltenné a kérdést, hogy „mondd, mit akarsz te valójában tőlem?”, de nem teszi. Már nem is mozdul. Csak simogatja a finom tapintású tincseket.

Lassan bontja ki a csomókat és húzza ki a tűket, gyötrő vontatottsággal bújtatja a gombokat, mintha direkt ezt élvezné. Tekintete a tükörben mostmár nemcsak rá-rápillant a barna angyalra: egyértelműen ráfókuszálódik. Tyara végig érezheti magán a fiú fürkésző tekintetét. Talán emiatt van ennyire zavarban? Olyan, mint egy cserfes gyermek, aki egyszer bepillantást nyerhetett apja hőn áhított dolgozószobájába, csak aztán mégis túl unalmasnak találta azt. Nem való ide ez az ártatlan, naiv szépség, és ez egyből látszik. Játszik, bujkál, megtapogat mindent, mint ahogy a kiscica teszi ezt első léptei után.
Nyomasztó lehet a környezet számára, és a fiú viselkedése is eléggé elutasítónak tűnik ebben a pillanatban.
A tükörben, milyen furcsa, végig egymást nézik, ahogy Tyara a hátához közelít. Malfoy kezében tartja csuklóját, ujjai közé csíptetve a díszes elefántcsont gombot, a mozdulat megállt. Mintha a színpadon egyszerre csak egyikük mozoghatna. Mint valami szürreális dráma.
Hopp! A fiú arca mégis megrándult! Ez hiba? Mosolyra húzódnak az ajkak, egyszerű mosolyra, s miközben a lány fenyegetően tovább közelít hozzá, folytatja a bíbelődést. Várja, a karcsú tündérkezek mikor karolják át ismét, ám hiába vár. szeme sarkából az olalra kitélrő Tyarát figyeli. Kezében nyakkendő.
Merlinre, csak neki jut eszébe, hogy azt egy pillanat alatt Draco nyakába akaszthatná, és megfojthatná vele? Groteszk látomás, átkozott paranoia. Szerencsére a masszív selyemszalag visszakerül az állványra, mielőtt a lány újból a háta mögé osonna.
Édes ujjak cirógatják végig, gerince beleborzong. Egy újabb furcsa mondat elhangzáa után összeráncolt szemöldökkel fordul meg, teste súrolja a lányét. Karját Tyara derekára teszi, finoman érintve, mintha csak a szellő simogatná. Tekintete a lány szemein vándorol, rosszallóan, értetlenül néz le rá.
- Miről beszélsz, kicsim? - kérdi, s másik kézfeje máris andalítóan simít végig a lány arcélén. Igaz, hogy a kézelők nyitva, s az ingujj felcsúszik, bal alkarján mégis kellően takarva van a billog. Nem látszik. Mintha ott se lenne.
- Gondolod, bántani akarlak? Talán akaratod ellenére vagy itt? - kérdi, mintha csak beszédet mondana, olyan határozottsággal és olyan precizitással hangsúlyozva.
- Merlinre, elég mély nyomokat hagyhattak benne az utóbbi hónapok - teszi hozzá, és egy apró csókot helyez a lány homlokára. Az imént még úgy tűnt, mintha a múltban lennének: egy percre rá egy rideg, komor jövő sejlett fel - most megint rájuk szakadt a romlott jelen, a maga összes terhével és fájdalmával.
Az erős karok azonban úgy karolják át a lányt, mintha reszkető kismadár lenne: finoman, gondoskodva, minden érzékiséget nélkülözve.

Az élet sosem áll meg. Mindig új fejezeteket ír a penna a sors könyvébe. Ez is egy újabb ismeretlen rész. Mondhatnánk, hogy egyszerű…csak el kell olvasni. De ekkor tévednénk a világon a legnagyobbat. Ezt ugyanis meg kell élni. Minden egyes pillanatot magunknak kell megidéznünk.

A tudat, hogy nézik, hogy minden egyes mozdulatát figyelemmel követik, már egyáltalán nem zavaró. Talán az első másodpercekben még az volt, mostanra azonban az a cseppnyi feszültség feloldódni látszik. Egy másodperc erejéig lehunyja szemeit, ujja köré csavar egy hajtincset, majd még egyet, és ismét még egyet. Kicsi körmei néha végig karistolják a puha bőrt a nyakszirtnél. Furcsa. Egymást nézik a tükörben, elmerülnek egymás álszemeiben, és nem szólnak. Olyan egyszerű ez így. Nem kell semmire választ adni, nem kell esetleg magyarázkodni, és nem kell bevallani, hogy mit éreznek egymás iránt.

Draco megfordul.
Teste testéhez simul egy pillanatig. Óvatosan megnyalja a perc hevében kiszáradt ajkait, majd a simogató kéz irányába dönti fejét. Egy másodpercre sem fordítaná el tekintetét, végig a szép szürke íriszeket nézi. Azt a fekete pupillát. Fekete örvény…
Azt mondják, hogy az emberi szem a lélek tükre. Nos, ha belepillantunk, akkor mit láthatunk? Féltést? Szeretetet? Gyengédséget? Netán szerelmet? Tyaráéban szerelmet. Őszinte hű, poklot megjárt szerelmet.

A csendet, a magával ragadó sokat sejtető csendet a fiú szavai törik meg. Miért akarja mindenáron elrontani az elmúlt hetek talán első csodás pillanatait? Miért akarja felidézni a múltat? Miért akar ismét fájdalmat okozni?
Hiszen hiába múlnak el, percek órák évek, az élet sose áll meg. Megtáncoltat, odébb taszigál, meggyötör, megtör, és azt hihetnénk, hogy ennyi rossz után könnyen el lehet felejteni a hónapokkal ezelőtt elénk lökött tragédiákat. Tyara is minden egyes nap ezzel álltatja magát. De hiába. Hiába titkolja, hiába tesz úgy, mintha soha semmi meg se történt volna, attól még szíve legmélyén minden egyes rémkép olyan elevenül pereg lelki szemei előtt, mintha csak ebben a pillanatban játszódnának le ismét.

Nagyot nyel. Talán még szemét is lesütné, ha nem érezné úgy, hogy szavainak csak egy dologgal tud igazán nyomatékot adni, mégpedig azzal, ha végig a másik szemébe néz.
- A múlt elmúlt. Túltettem magam rajta. Tudod…csak egyszerűen figyelmeztetni akartalak, hátha te is bepróbálkoznál, mint más fiúk. Bántani sokféleképpen lehet. De, hogy most ezt tisztáztuk, akár le is zárhatjuk a témát.
Ahogy a forró ajkak homlokára simulnak, ösztönösen ismét lehunyja szemeit. Közelebb lép, egészen közel állnak egymáshoz, és fejét a mellkashoz dönti.
- Kicsim? … Tavaly hallottam ezt utoljára tőled.

Kibontakozik az ölelésből, olyan, mintha keresne valamit. Tekintete a szobát pásztázza, majd csalódottan fordul vissza Dracohoz.
- Nos… azt szeretnéd, ha itt maradnék veled ma éjjel. De gondolom, az ingedet nem fogod kölcsön adni…
Édesen gúnyos mosollyal néz végig magán, szép hófehér ruháján. Mielőtt azonban a Mardekáros reagálhatna valamit, esetleg ruhát nyújthatna neki, ismét körbe néz.
Az egyik asztalon…meg is pillantja amit annyira keres. Varázspálca. Lehet, hogy Dracoé, az amivel bezárta a háló ajtaját, lehet, hogy nem, de az biztos, hogy megkaparintja. Egy két lépés után ujjai bilincsbe verik a fadarabot.

Most a lány tesz úgy, mintha Draco ott se lenne mellette, nem törődik jelenlétével. Ha szerencséje van, akkor az Ő hálójukban mindig nyitva lévő ablak, most is tárva van. Egy-két másodpercig szenved a fiúháló ablakának kinyitásával, aztán meglendíti a pálcát. Nonverbális varázs. Hosszú másodpercek telnek el. Bizonyára azért a késlekedés, mert nem a saját varázspálcáját használta.

Végül…
Végül kezében egy aprócska ruhadarab nyugszik.
- Ha már ennyire vetkőzünk.
Egy másodpercig még nézi a hatodévest aztán zavartan elmosolyodik. Ujjai már a nyakában nyugvó pántokon motoszkálnak. A masnit szeretné megoldani, ami az egész ruhát tartja. Megfordul. Háttal áll Draconak.
Egy fél percre még visszanéz.
- Ha megtennéd…
A masni kibontására gondol? Nem…
- Hogy elfordulsz.
Majd kacsint egyet és ismét hátat fordít Malfoynak. Ha a másik megtette, amire kérte, akkor, de csak akkor hull a könnyű anyag a padlóra és akkor veszi fel méregzöld hálóingjét.

Keze a finom orcát érinti, tartja, mintha kehely lenne, melyből akármikor kortyolhat. A szikrázó mélybarna szemeket nézi, erőnek erejével ott tudja tartani tekintetét, másodpercekig talán, de elfogy akaratereje: nem bírja állni az örvényszerű, fojtogató, túl ismerős érzelmektől parázsló pillantást. Beszélnie kell. Meg kell szólalnia.
Abban a hiszemben húzza magához a lányt, hogy ő irányítja az eseményeket. Minden precíz és megtervezett, a kar a derékon, a csók a homlokon, a szavak és még a hanglejtés is. A cél azonban nem az, mint ami eddig volt, mikor ezt a módszert alkalmazta, ezeket a jól bevált metódusokat. Most nem ágyba akarja vinni Tyarát, mint annyi más lányt: furcsa, de nem ez a célja. Bizalmat akar ébreszteni a lányban. Bizalmat, mit egyszer már elveszítettek benne: ez a kihívás. Vajon vissza tudja-e szerezni? Vagy ez már régen nem kérdés? Szeretné ezt hinni: szeretné azt hinni, hogy ez a tekintet, ez az odaadás, mellyel Tyara a karjaiba olvad, nem más, mint annak a jele, hogy ez is egy könnyű meccs volt. Ennél azonban óvatosabb.
Ismét összevillan a két szempár - tűnő pillanat csupán. Komolyan csengő, mégis kisgyermeki szavak. Más fiúk? És mi ez a konok dac, ez a hallgatás? Majdnem elmosolyodik: majdnem. Fegyelmezi magát. Mondania kellene valamit, de képtelen. Tudja, ő is bántotta a lányt, és nem tettekkel. Inkább szavakkal. Vagy talán mindkettő?
Túl súlyos téma.
És tény, hogy Tyara nem az a fajta lány, aki a vállán zokogva elsírná az összes baját, arra számítva, hogy majd vigaszra lel a férfi mellett. Nem... Őt még csak dühében látta sírni.
Karjai ölelően simulnak a törékeny test köré, a mellkasára suttogott pár elhaló szó hallatán azonban a Tyara előtt láthatatlan, nyugodt mosoly mégis felbukkan. Tartani akarja a lányt, számlálja a másodperceket, mikor hajolhat le hozzá, ám mielőtt ez megtörténhetne, a tündér kiperdül karjaiból. Meglepve ereszti le kezeit.
Furcsállva, értetlenül nézi a lányt. Inget? Dehogyis nem adna, már fordul is a szekrénye felé, csakhogy Tyara a tükör előtt felejtett pálcája után kap.
Ostobán érzi magát. Sose adja ki a kezéből a pálcáját, most mégis itt áll fegyvertelenül. Nyugodtnak próbál tűnni, de nem kissé feszélyezi a helyzet. Szerencsére azonban Tyara nem törődik vele.
Fülel... figyel. Időközben a lány mögé lép, szemeivel alaposan végigmérve Tya minden egyes testrészét, mely innen a háta mögül látható belőle. Nem érinti meg. Vár, Tyarával együtt vár valamire, mely kisvártatva meg is történik.
Egy ruhadarab hullik a lány kezébe, Draconak csak kissé késve esik le, mi is történt, és hogy miért. Egy biztos: kezét kinyújtja a pálcájáért, és kissé sértődötten szólal meg:
- Ha nincs szükséged már rá...
Amennyiben visszakapja jogos tulajdonát, morcosan fordul el. A pálcát nem szokták csak úgy elcsaklizni. Egy Dracohoz hasonló varázslónak az a jobb keze (bár az ő esetében inkább a bal), és az a minimum, hogy elkérik, bár már az is nagy illetlenség.
Efölött szemet hunyva, nem teszi szóvá a dolgot, bár mást már rég leugatott volna.
- Öltözz át nyugodtan - szól, és épp egy pillantásra méltatja a kis közjátékot. Következő tervezett mondata az volt, hogy "Én elmegyek zuhanyozni", ám odatévedt pillantását fogva tartja a látvány. Már emelné a kezét: természetesen segít kioldani azt a csomót... De nem, nem ezt akarja ma éjjel. Elfordul.
Miközben Tyara megszabadul a gyönyörű estélyitől, Draco beoldalog a fürdőszobába, de nem időzik sokáig: mire Tyara elkészül, ő is. Hosszú, sötét szatén pizsamaalsóban ballag elő, és megáll a lánnyal szemben, már ha Tyara nem tűnt el időközben valamerre.
- Olyanok vagyunk, mintha egyszerűen csak lakótársak lennénk - állapítja meg mindenféle él vagy felhang, sejtelmes mellékzönge nélkül. - Most az jön, hogy a földön kéne aludnom, mert te vagy a vendég? - kérdi, ezt már kissé gúnyosan, maga sem gondolja komolyan.
- Az ott az enyém - mutat a szoba közepén levő, szabályosan bevetett baldachinos ágyra. - Mész vagy vigyelek?

~Az első éjszakánk~

Kik is ők valójában? Egyszerű emberek, diákok, lassan felnőttek, akiktől igazából semmi sem függ, nem ők fogják eldönteni ezt a háborút, ami az ablakon túli világban dúl. Hiába dugja mindenki a fejét a homokba, egyre rosszabb, gonoszabb, kegyetlenebb lesz a csata. Tévedne? Tévedne ez a sötét démonasszony? Miért nem tudja kinyitni végre a szemeit, és fedezi fel a valót? Nincs minden kérdésre válasz. Ezt mindenki tudja. És azt is, hogy a második mondat nem igaz.
Draco… a szőke, dacos, szürke íriszű herceg, az elkényeztetett ficsúr, ő akinek minden lány csak egy újabb trófeát jelent… Ő aki mégsem ennyi. De … de nehéz megmondani, hogy ki is valójában. Kegyetlen halálfaló, vagy szerelmes 16 éves? Halálra, börtönre ítélt gyilkos, vagy hű, óvó szerető? Lehetnek neki egyáltalán őszinte érzései? Ha igen, akkor mikor választható el az igazság a hazugságtól? A mesterkélt színészkedés a mohó akarástól? Van egyáltalán  határ? Létezik ez a pókháló finomságú szál, amibe olyannyira kapaszkodnak mind a ketten, még ha a másik még csak nem is sejti… ?
Van, hogy el hisszük, minden szép lesz, hogy egy tánc új érzéseket ébreszthet, vagy egyszerűen csak felébreszthet.
Mi is az a bizalom?
Az, amit oly könnyű megszerezni, de ha egyszer elveszted, szenvedhetsz, hogy visszaszerezd. Milyen érzés?
Életed is rábíznád valakire, aki melletted áll, tűzbe tennéd a kezed, aztán hiába adtad oda mindened, be kell látnod, hogy más mint te, eltévedsz a világban, egy bűnös vallomás a földre dönt, és üresség tátong benned, de tudod, hogy hiába hívod vissza, nem fog beköltözni a szívedbe. Elég egy mondat. Elég egy pillantás. Aztán…
Vége.
Konok dac lenne, hogy nem mutatja, de retteg? Fél attól, hogy újra közel engedje magához Dracot.
Igen…az előbb, mégis csókolóztak. Az előbb mégis a karjaiba olvadt, de mindez olyan könnyen elmúlik. Most…
Mi ez a kétségbeesés? Mi ez a tétova pillantás?
Keze előrelendül, és visszaadja a pálcát jogos tulajdonosának. Nem tudta, hogy Dracoé, nem tudta, hogy nem szabad hozzányúlnia, és … és … és …
Elmosolyodik.
Mardekárosan.
Játsszanak.
Csak annyit, hogy Draco nem nagy varázsló, hogy nem halálfaló, hogy Tyara nem az a lány, aki mindent megváltoztathatott volna, akiért oly sokan sóvárognak.
Percek telnek el.
A fiú elvonul a fürdőszobába, a hatodéves pedig egyszerűen megszabadul ruhájától. Olyan védtelennek érzi most magát. A selyem hálóing borzongatóan  simít végig minden egyes porcikáján, megsebzi…
Furcsa.
Minden olyan furcsa.
Ellentétek. De mekkora ellentétek.
Draco, aki oly sok lánnyal volt már együtt, akinek egy-egy éjszaka sokszor semmit nem jelentett, aki … …. …
Tyara, aki könnyen ölti magára a csábító ördög jellemét, akiről még senki nem tudja, hogy valójában soha senki nem cipelte ágyba. Ó… igen. Terjengtek bizonyos hírek az iskola falain belül. David…James…Frederick…Daniel…Thomas…. Hát persze. Mind megkapták azt amit akartak. Vagy mégsem? Lehet, hogy bosszú volt minden? Hogy nem bánthattak úgy a kis tüneménnyel ahogy akartak, és ezért terjesztették, hogy kipipálhatják a listájukon a jégkirálynőt?
Az igazság egyszerű. De erről nem kell tudni senkinek.
Hát ezért érzi most magát gyengének, sebezhetőnek.
Míg Draco a fürdőben van, addig Ő becsukja az ablakot, majd elhúzza a függönyt. Egy ideig még nézi a sötét szatént, valamiért fogva tartja pillantását. Elgondolkozik.
Az álomvilágból a fiú szavai zökkentik ki. Gyorsan fordul meg, hajtincsei repkednek.
- Igen … olyanok vagyunk.
Halkan ciccent egyet…
- Nem képzeled, hogy elfelejtettem melyik a te ágyad? Ezek után…el lehet felejteni, hogy mellém telepedhetsz. Drága uram…
Felvesz egy amolyan elkényeztetett nemesi hölgyi hangot, amit végülis mindenki utál.
- Ön se gondolja komolyan, hogy egy ilyen jómódhoz szokott hölgy mellé feküdhet, mint én...ugye nem? Ezt a vadat nem szelídíti meg könnyen. Vigyázzon magára drága uram.
Ráveti magát a bevetett ágyra, fordul egyet, pajkosan a fiúra néz, kezében már is lendül a párna, ami egyenesen Draco felé repül. Majd még egy…
Ha már nem lefektetni akarja, akkor miért nem élvezhetnék az est minden egyes pillanatát? Miért nem hihetnék el, hogy szabadok?
Csak erre az éjszakára.
Játsszanak.
Csak annyit, hogy Draco nem nagy varázsló, hogy nem halálfaló, hogy Tyara nem az a lány, aki mindent megváltoztathatott volna, akiért oly sokan sóvárognak.
Csak játsszanak.
Feltérdel, sarkaira ül, beletúr hosszú hajába, és olyan gyengéd tekintettel néz a másikra, amit a Mardekáros, még soha nem láthatott.
- Talán … tehet valamit az ügy érdekében. A padló ugyanis elég kényelmetlen lehet… nos? Mire hajlandó?
Meggyszínű ajkai mosolyra húzódnak.

Nincs jelentése a pillanatnak. Nem fontosak a mozdulatok. Semminek nincs másodlagos, spirtuális jelentősége. Csakis az itt és most számít, nincs benne se múlt, se jövő, de fájdalom, se hit. Csak Ő. és Draco.
Játszanak.
Olyan röpkén ejti ki Tyara a "drága uram" szót, mintha teljesen természetes lenne. És miért is nem az?
Talán mert egész eddig az estig egyikük sem mondta ki nyíltan a dolgot? Mindketten úgy viselkedtek, mintha nem tudnának a nyílt titokról, az egyezségről, melyet atyáik kötöttek évekkel ezelőtt?
Emlékszik, másodévére készült a Roxfortban, mikor apja leült vele beszélgetni. Elmondta, hogy igazából már korábban közölni akarta Dracoval, csak nem volt alkalmas soha a pillanat. Elmondta, hogy Draconak tovább kell vinnie a csládi hagyományt, meg kell őrizni a vér tisztaságát, a vagyont és a jóhírt - ez a varázslótársadalom alapja. És ő büszkén és örömmel vállalta a feladatot, a család jó híréért mindent. Megértette, hisz ebben nőtt fel. Tizenkét évesen nem könnyű ilyesmit felfogni, de ő megértette. Sőt, örült is neki. Többnek érezte ettől magát ostoba, komolytalan kis kortársaitól, hisz az is volt.
Egy Malfoy.
Mindenhez így viszonyul. Neki a legjobb jár, és akkor, amikor ő akarja. Félelmetes, hogy mennyire összeillenek Tyarával. Ugyanaz a gyönyörű aranyszín vér kering mindkettejük ereiben. Ezt soha nem látta még ennél tisztábban.
Ajkán mosollyal, szemébe hulló szőke tincsein keresztülnézve tudatja a lánnyal, megértette a játékot. A lomhán felé repülő tollpárnát egy laza mozdulattal hárítja, a vánkos tompán, formátlan zsákká összezuhanva puffan a szőnyegen, Draconak alig van azonban ideje megszólalni, már érkezik is a következő támadás. Ezt a párnát ezúttal elkapja: jobbja belemarkol, leereszti teste mellé, és habozás nélkül közelebb lép saját ágyához, melyen a hálóinges szépség elnyújtózott az imént, most pedig úgy ficánkol, mint egy tízéves. Vajon Tyara mennyi idős volt, amikor közölték vele, ki mellett fogja végezni? Vajon hogyan reagált?
Vajon csak beletörődött?
Fején átfutnak a gondolatok, de nem hagyja, hogy gyökeret verjenek benne. Okklumenciájának álcája mögött aggodalmas, félig megfogalmazott kérdések keringenek, arca azonban ravaszul mosolyog.
Közeledik, közeledik, és az ágy széléhez érve sem áll meg: feltérdel rá ő is, miközben fejében máris megfogan valami méltó válasz, az azonban még késik kicsit.
- Mire legyek hajlandó? - kérdi csendesen, ahogy elég közel ér: közelebb, még közelebb; homlokuk egy pillanatra érinti egymást. - A kis hölgy talán szeretne valamit? Ó szólaljon meg, mit tehetek önért? - kérdi, nem érve Tyához, csak álszentül incselkedik a lány érzékeivel. Arca hol Tya arcához simul, hol ajkai érintik a gyönyörű nyak bársonyos ívét, hogy a következő pillanatban már az ajkak felé kapjanak, de nem... nem érinti meg, az ajkakat sosem érinti meg.
Nem bírja azonban sokáig. Valami kiszalad a száján, ami megtöri az iménti játékos hangulatot.
- Még mindig imádom az illatodat.
Egy kéz lassan megtámasztja a karcsú, selyemhálóinges hátat, megpróbálja kibillenteni Tyarát az egyensúlyából, hogy hanyatt fektethesse a szatén ágyneműn.