Egyszer egy bálos éjszakán

A bálos estén

Nagyon várta ezt az eseményt. Egyrészt azért, hogy ismét császárként parádézhasson, hogy végre azt a gáláns arisztokrataszerepet játszhassa, amit régeben annyira élvezett... Másrészt pedig azért, hogy ünnepeljen, igen, megünnepelje Beavatását...
Jelenleg azonban egyikhez sincs kedve. Azon az éjszakán, mikor végre megkapta a Sötét Jegyet... azon az éjszakán találkozott Vele, és azóta képtelen Őt kiverni a fejéből. Az egy dolog, hogy nem szól Hozzá, és úgy tesz, mintha tudomást se venne Róla - így könnyebb, de mégis mi?
Azt hitte, elfelejtette végleg az egészet, mégis itt görcsöl rajta, és egyáltalán nem így képzelte el az idei karácsonyát, a rohadt életbe...
Mély levegőt vesz, és tekintetét elszakítja a Mardekárba vezető folyosó bejáratáról. Nyugtalan, és nem azért, mert Stephanie késik. Igazából ugan megjegyezné magának, hogy az a rima kikosarazta, de túl nagy problémát nem jelentene: tisztában van vele, hogy csak ki kell nyújtania a kezét, és máris három párt is talál magának. Nem egy lány van a Roxfortban, aki bepisilne örömében, ha Draco csak ránézne, nemhogy vele is táncoljon egy keringőt...
McGalagony odavezeti a Delacour-csajt Bishophoz, aztán Dracot kezdi faggatni, hogy hol a párja... A fiú válasz nélkül hagyja a kérdéseket, elfordítja a fejét.
A tömeg felett a lépcsőre emeli tekintetét, és... Az ott... tényleg Henderson? Abban a zöld ruhában? Csak egy pillanatig látja a lányt, máris beáll egy nagydarab akárki kettejük közé... Nem mintha akár sanszos lett volna, hogy találkozik majd a pillantásuk.
Mély sóhaj szakad föl belőle, pár napja sokadszor.
- Mr. Malfoy, úgy vélem, ideje volna más pár után néznie... - csattan ismét a fontoskodó hang valahol mellette. Lustán emeli a vén tanerőre szürke szemeit.
McGalagony egy karcsú kezet fog hideg, csontos ujjai között. A kéz tulajdonosa talán éppúgy lesokkolódott, mint maga Malfoy...

[Folyosón]

*Az üres folyosók egyikén tűsarkak feszítette hosszú lábak lépkednek, amiket a fáklyák gyér fénye világít meg, s halk ritmusos kopogás visszhangzik az ódon falak között. Lehajtott fej párosul a fenséges látványhoz, és falakon simító ujjak. Tyaranak nincs párja a mai rendezvényre, pedig elég lenne csettintenie egyet, és tucatnyi fiú hullna a lába elé, mégis egyedül sétál kitűzött célja felé. Percek múlva már hallja is a diákok boldog zsivaját, az örömittas kacagásokat és a szebbnél szebb bókokat…aztán mindez a szeme elé tárul.*

[Bejárati csarnok]

*Megtorpan, ahogy a kőlépcsőkhöz ér. Nem akart a Mardekár folyosóján megjelenni, így már egy jó ideje rótta az iskolát, maga sem érti miért. Leszegett fejét lassan felemeli, láthatóvá téve ezzel csinos pofiját. Az amúgy szinte mindig kiengedett barna hajkorona, most laza kontyban a lány fülénél fel van tűzve, és egy aprócska virág díszíti. Itt- ott egy hullámos tincs utat talált magának, és szabadon lóg. A már megszokott hatalmas méretű szempillák ezen az estén még hosszabbak és dúsabbak. A szépen ívelt ajkak félszeg mosolyra húzódnak a felé irányuló pillantásoktól. Nem. Félre értés ne essék, nem bámulja az egész diáksereg a Mardekárost, csupán jó néhányan felfedezték a tüneményt. Ahogy előre lép, egy fokot le, ruhája is látható lesz. A karcsú alakra simuló vékony fehér anyag a lábaknál cseppet bővülni látszik, de aztán a térd vonalánál be is fejeződik. A nyakban vékony pántok vonulnak, igaz a lány háta csupasz, mégis megtartják ezek a kis alig látható csíkok az egész dísztalárt.*
*Szorosra zárja szemeit. Sóhajt, majd mikor íriszei feltárulnak, elindul lefele. A tömeg elnyeli. Akár a megvadult tenger olyan ez a sok diák, és ő csak sodródik. Nem tudni hol áll meg. Mint fuldoklót, úgy menti ki a tanulók közül egy hideg, csontos kéz szorítása, ahogyan csuklójára tekerednek, mint alattomos kígyók. Óvatosan fordítják egy másik személy felé. Nem érti a nevet, amit McGalagony mond, így furcsa meglepetésként éri, mikor szembe találja magát Dracoval. Már épp tiltakozna, amikor meglátja, hogy leendő párjának arcára is kiül a döbbenet.*
-Én…
~Nem…~
*De ezt a szót már csak gondolatban mondja ki.*
- Szia…
*Köszön csendesen*

(bejárati csarnok)

Sokáig szemtől szembe néznek, meglepetten. Malfoy akár el is fintorodhatna, mint ahogy nyilván elfintorodott volna, ha akárki mást löktek volna oda mellé, most azonban nem teszi. Csak odavet valami sziát, majd elfordítja a fejét, nem is néz a lányra. Azt a látszatot kelti, mintha teljesen mindegy volna neki, kivel kell majd letáncolnia a keringőt - egészen olyan arrogancia árad belőle, mint apjából. Mintha a nő az oldalán csak egy ékszer volna, egy értékes dekoráció, semmi több.
Igen, ez a látszat.
Valójában viszont hirtelen melege lett, és az iménti zsibongást mintha csak egészen tompán hallaná, háttérzajként... Vér zakatol a fülében, miközben zsibbadtan engedelmeskedik McGalagony rendezkedő kezeinek. Közvetlenül a befelé nyíló kétszárnyú ajtó előtt állnak, és talán csak egy pár pillanat van már hátra...
Hogy egy Malfoy gyomra görcsben volna csak azért, mert nyilvános szereplése lesz pillanatokon belül?
Soha.
Fölemeli a fejét, feltartja karját, hogy Tyara rákulcsolhassa karcsú kezét, és mintha valami futó mosoly suhant volna át az arcán.
Talán.

Nyílik az ajtó.


(nagyterem)

Egy ember-alkotta folyosón kell végigsétálniuk, míg a középen szabadon hagyott tánctérre érkeznek. Nem járt a próbákra, hisz egy aranyvérű arisztokrata neveltetésének szerves részét képezi az illemkódex elsajátítása, abban pedig benne foglaltatik legalább a legtriviálisabb társastánc ismerete... Neki nem volt szüksége rá, hogy a sok kétballábas háztársával untassa magát, akadt jobb dolga is annál.
Mivel ők az első a nyitótáncot táncolók sorában, oda áll, ahová akar: végül is, lényegtelen a hely.
Magával szembefordítja Tyát. Így már kénytelen ránézni, bár bármi mást szívesebben tenne most ennél. Tekintete végigsiklik a fehér ruhán, bár szinte akaratlanul. Újra és újra emlékeztetnie kell magát, hogy nem szabad hagynia pillantását elkalandozni. Bár gyakorlatilag az se jobb, ha a barna szemekbe néz, az azonban mindenképp... udvariasabb.
Kezét emeli, a mozdulattal formálisan fölkérve partnerét. Olyan érzésed van, mintha akárki más is állhatna a helyeden, akkor is ugyanezt és ugyanígy csinálná végig. Hisz a látszatot fönn kell tartani... Semmi sem kínosabb, mint egy botrányba torkolló protokollesemény.
Mégis, ahogy keze a derekadra siklik, az érintése lágy és meleg, mintha egy különösen érzékeny porcelánbabához érne, baljában pedig határozottan, de finoman tartja a kis fehér kezet. Tekintete mégis mintha szégyellősen keresne egy pontot rajtad, mely nem a szemed, s melybe belekapaszkodhat... A kis fehér virágra szegezi pillantását, végül is a célnak megfelel.
Felcsendül a zene, előrelép. Még ha Tya nem is tud keringőzni, Malfoy ellentmondást nem tűrően vezeti.

˙.˙.˙.˙Bejárati csarnok˙.˙.˙.˙

*Mindkettőjük ajkát elhagyja a „Szia”. De semmi több. Nem szólnak többet, pedig a kis tünemény annyi mindent tudna mondani, de ahelyett, hogy megosztaná gondolatát a másikkal, egyenesen magába fojtja az összes érzését. Sokat rendezkednek körülöttük. Hát persze. Fontos ez a mai est, nem csak nekik, hanem az egész Roxfortnak. Már nem is törődnek vele. Újra egyedül van. Elfordulnak tőle. De elkap egy pillantást. Igaz, Draco már képtelen olvasni az ő szemeiből, de Tyara nem felejtette el, hogy egy-egy villanás mit jelent. Érzi, a hidegséget, az aranyvérűek nemességét Malfoy minden egyes mozdulatában, és mikor talán látni vél egy mosolyt, egyszerűen képtelen rá, hogy viszonozza. Hisz ő csak egy dísz, egy szépen megformált ékszer, ami ékesíti az amúgy is nagy feltűnésnek örvendő hatodévest, aki feltartott karral várja, hogy rákulcsolja kezét az övére. Tétovázik? Talán. Aztán, a meleg ujjak rátalálnak a helyükre, és egy óvatos szorítással próbálja partnere tudomására hozni, hogy tudja mit érez.*
*Elindulnak*

Nyílik az ajtó.

˙.˙.˙.˙Nyitótánc˙.˙.˙.˙

*Mintha csak egy álomba csöppenne. Hirtelen a bevonuló párokra megannyi tekintet szegeződik. Tekintetek. Perzselő tekintetek. Hallja, ahogy cipője kopog. Próbál arra a ritmusos éles hangra koncentrálni. Megremegne? Talán. Még mennek előre, aztán megállnak. Malfoy maga felé fordítja, és a két szempár egy másodpercig eggyé olvad. Végignéznek rajta. Nem tud elfojtani egy gúnyos mosolyt, muszáj elmorzsolnia.  Utána…minden a feje tetejére áll. A halk dallamok felcsendülnek, majd egyre erősebbé vállnak. Vezetni akarják. Kezek csúsznak a lány derekára, saját kezei automatikusan szabályszerűen rendeződnek el. A fiú érintése olyan, mintha csak selymet húznának végig fedetlen testrészein. Miért akarják vezetni? Ő nem lehet eltiport. Egy rövid ideig úgy tűnhet a Mardekárosnak, hogy a lány megpróbálja átvenni a vezető szerepét. De mégsem. A tánc furcsamód elegáns és kimért, mégis függ a partnerektől. Lehet hideg, távolságtartó, félénk, mint mikor nem merjük megérinteni a másikat, és végül lehet szenvedélyes. Még egy bécsi keringő is.
De az ő táncukra egyik sem jellemző. Nem futkározik a hideg a hátakon, nem reszketnek a karok, és nem érezhető köztük semmilyen vibrálás. Vagy csak Tya nem érzi.*
Lépés..
Lépés..
*Végül, megalázott, megsebzett vadként hagyja, hogy mindent a másik diktáljon. Mindent. És itt nem csak a táncot lehet érteni.*
*Várta ezt a napot. Pont úgy, mint minden lány az iskolában. Előre megtervezett ruha, haj, cipő. Minden. Tökéletes. És a hab lehetne a tortán, hogy egy Malfoyyal keringőzik, de a tudat egyszerűen hidegen hagyja. Hisz ő csak a nő az oldalán, aki csak egy ékszer, egy értékes dekoráció, semmi több.*
Lépés..
Lépés..
*Nem is figyel a keringőre. Nem is kell, hogy figyeljen a lépésekre. Tudja, hogy mi következik, tudja, hogy nem tud hibázni, neki is megtanították a protokollhoz tartozó táncokat. Rég volt, de nem olyan rég, hogy besüljön. Ráadásul Malfoy vezeti.*

~ Tya ~



Mintha némi ellenállást észlelne. Az első pár lépés diszharmonikus: két akarat feszül egymásnak. A nő, aki önmaga emancipációjára törekszik, és a férfi, aki abban a hitben irányít és véd, hogy arra szükség van.
És végül fejet hajtanak akarata előtt...
Ha tehetné, üvöltene. A csalódástól? A fájdalomtól, a szomorúságtól, vagy csak a bűntudattól? Mintha apró tűk szurkálnák bal alkarját, mintha forró láva kóvályogna a tetovált bőrön, de nem ez okozza ezt a súlyos csendet kettejük között, nem ettől ilyen fagyos a légkör, és nem csupán emiatt nem tud a lányra nézni.
Sokkal rosszabb, hogy az egész... Üres. Rideg. Idegesítő. Közel vannak egymáshoz, és mégsem: érinti Tyát, és mégis, mintha soha nem tarthatná többé a karjaiban.
Olyan, mintha visszatért volna a tavasz és a nyár, mikor fuldoklott a lány hiányától. Nem, nem, ez pokolibb. Most itt van előtte, magához ölelhetné, de már nem teheti.
Hisz vége.
Ő maga mondta.

A tánchoz mások is csatlakoznak, az ő előadásuk véget ért.
Hirtelen áll meg. Egy páros elsuhan a háta mögött, olyan közel, hogy a lány ruhája súrolja lábait. Áll, leereszti kezét, elengedi Tya derekát, talán hátrébb is lép.
Nem akarja ezt, így.
Túl kiábrándító.
- Köszönöm a táncot - hagyják el a formális szavak a száját, majd a forgó-perdülő párok között úgy tesz, mintha keresne valakit. Pillantása végigfut pár arcon, majd visszafordul Tyához. Arc elé hulló szőke tincsek takarnak egy szürke szempárt - mintha mondani akarna valamit, kinyitja a száját, ám végül hang nélkül csukja be azt.
Újabb párnak vannak útban, Malfoy irritáltan int fejével.
- Menjünk odébb... - hívja a lányt, mintha még mindig összetartoznának, az meg se fordul a fejében, hogy Tyát, a szép, mély tekintetű porcelánbabát lekérjék, pedig persze előfordulhatna. Nem néz hátra, hogy a lány követi-e, szinte biztos benne, hogy igen, de a lány felszívódását is csak akkor észlelné, mikor odaérnek az egyik asztalhoz, amit két melákja foglalt neki - nekik.
Voltaképp egész jó hangulatban indult az este, mostanra azonban rátelepedett valami melankólikus hiányérzet. Levágódik egy fehér székbe, és hátradőlve a táncolókat kezdi figyelni.
Véletlenül sem nézne Tyára.

~Draco~
   
*Hosszú percekig úgy tűnik, mintha a világ, amiben élnek megszűnne létezni. Helyette egy jobb, egy álomszerűbb élet varázsolódik köréjük. Egy helyesebb világ, azonban ott nincsenek érzések. Hányszor, de hányszor kérte, hogy csak egy másodpercig szűnjön meg minden. Hogy ne legyen se keserűség, se szomorúság, se bűntudat, se öröm, se vidámság. Csak egy percig ne. Nos, imái úgy néz ki, meghallgattattak. Csak épp, rossz pillanatban teljesülnek be. Nem itt és nem most kéne, hogy ez így legyen. Hiszen Dracoval van. Azzal a fiúval, aki annyit jelent neki. Tényleg minden ennyire megváltozott volna? Elnéznek mellette, mozgatják, mint egy alig létező illúziót, egy babát, egy mit sem jelentő régi elfeledett szeretőt. Csak ketten vannak. Draco és Ő. Talán rátalál meleg pillantása a hidegre, de mire rájön, hogy hiába ábrándozik, már késő. Szíve szakad meg. Azt hitte, hogy ez az est feledtetni tudja vele az elmúlt hónapokat. Tévedett? A zene, halkuló dallama, majd a diákok zsivaja végül ismét hallható lesz számára. És ez azt jelenti, hogy vége az álomnak. Eleresztik.*
*Draco megköszöni a táncot, ezt a beléjük nevelt protokollt, ezt, ami alig jelentett valamit. És Ő nem tud erre mit mondani. „Semmiség”…de, hogy lenne az, amikor Malfoy hozzáért, amikor végignézett rajta, amikor egy alig látható mosolyt küldött neki. Hogy lenne semmiség?... Fontos volt neki ez a keringő, és nem erre számított.*
*Végül, mivel nem tudja szavakba formálni gondolatait, csak egy apró mosolyt erőltet arcára. Szemeiben ki nem mondott kérdés ül. Szenved. Áll egy helyben, nem törődik a többi táncparkettre vonuló párral, olyan az a sok diák, mint akik el akarják sodorni attól, aki fontos neki. Reménykedik. De úgy látszik, hogy ez a furcsa játék, ismét csak boldogtalanná teszi. Nem is boldogtalanná, csak valami furcsa üresség költözik a mellkasába. Intenek neki, először fel sem fogja, a szavakat, amiket Draco mond, de miután a másik elindul, rájön, hogy mit akar. Követi. Lassan, maga sem tudja miért, hiszen a Mardekáros újból úgy tesz, mintha nem is létezne. Pedig Ő ott van, mögötte, szíve dobog, de még, hogy! Malfoy végül leül egy asztalhoz, hanyagul, mit sem törődve a lánnyal, aki szintén helyet foglal a fehér székek egyikén, pontosabban a Dracoval szemközi széken. Teljesen tudatosan döntött így. Ő nem fogja ennyiben hagyni ezt az egészet. Ő mindent el fog követni azért, hogy Draco újból rámosolyogjon, hogy minden olyan legyen, mint régen. Maga sem tudja, hogyan kerül elé egy pohár tele itallal, de automatikusan nyúl felé. Ujjaival köröz a tetején, játszik, lopva partnere felé néz. Percek telnek el így. Belekortyol. Kiszáradt torkát fájón nedvesíti a hideg ital. Csak egy korty. Feláll a székről. A fiú azt hihetné, hogy elindul keresni magának egy másik Mardekárost, ám ha ebbe a hitbe ringatja magát, akkor nagyot téved. Tyara ugyanis lassú, kecses léptekkel, enyhe csípőringatással felé kezd el sétálni, kezében azzal a pohárral, amiből az előbb kortyolt. Megáll Draco előtt pár centivel. Ajkait kaján mosoly díszíti. Malfoynak muszáj ránéznie. A lány karja előrenyúlik, kezében a pohárral. A poharat pedig a másiknak szánja. Mi ez? Talán felhívás egy keringőre? Arra, amit oly érzéstelenül táncoltak el? Az helyett egy néma párbaj? A kérdés csak az, hogy Draco elveszi e a poharat, és belekortyol e. Vagy tiltakozni kezd, és másik italért nyúl finnyásan, hiszen megteheti.*
- Még együtt vagyunk itt nem? Vagy legalábbis úgy csinálsz… Akkor viselkedj is úgy velem…
*Még kajánabb mosoly, és csábos tekintet. Gyermeteg játék ez a kelyhes dolog, mégis sok mindent elárul. Ha valaki iránt már nem érzünk semmit, akkor nem vagyunk hajlandók abból inni, amelyikből a másik, ha pedig még mindig elkap a hév, mikor partnerünkre nézünk, akkor mit sem törődünk azzal, hogy egy idézőjeles használt poharat ajánlanak fel nekünk. Hiszen az a szeretett személyé. Hiszen ajkait érintette hozzá.*

~ Tya ~



Szándékosan nem néz a lányra, direkt nem szól hozzá, igen, úgy csinál, mintha partnernője ott se lenne. Dac, tiszta és gyerekes dac, ezt ő is tudja, mégis olyan jólesik bántani Tyát - az egyetlen személyt, aki fontos neki. Bántja, mert bántották, ez ilyen egyszerű.
Látványosan unatkozva dobja magát hátra a székben, miközben komoly késztetést érez rá, hogy megoldja a nyakkendőt és kigombolja a mandzsettát, de persze csak ül, és mereven bámulja a táncoló tömeget, a tömegben is talán egy pontot. Talán tekintete néha követ egy-egy párost, itt egy zöld selyemredő, amott egy fekete bársonyfodor. Émelyítő a látvány. Hegedű s brácsa nyekereg, adva a taktust. Hallgasson el - csak hallgasson már el! Idegesíti a zene, ő a csendet szereti...
Szeme sarkából látja, Tya feláll a székből. Az irigy mondat anélkül szalad ki a száján, hogy kontrollálhatná.
- Hová mész?
A lány piros ajkán megjelenő mosoly tudatja a fiatal Mardekárossal, hogy nem kell aggódnia - amiatt legalábbis nem, hogy faképnél hagyják. Tyara párducmozgása kíváncsivá teszi, de semmiképp nem nyugtalanítja. Tekintete a lányra szegeződik, ahogy közeledik hozzá, fel kell emelnie a fejét, hogy továbbra is az alabástrom-rózsás arcba nézhessen. Olyan, mintha farkasszemet néznének, kihívó s kihívott ugyanúgy állják a próbát. Játék ez, régi, semmire sem jó játék, és noha Malfoy próbál továbbra is érdektelenséget tanúsítani, ajka mégis hideg, ám magabiztos mosolyra húzódik.
Imád játszadozni, főként nőkkel.
Ha a kehely próbának vol szánva, szándékosan bukott el rajta. Lepillant, ám csak azért, hogy megnézze, mit kínálnak neki - vizet, töklevet, netán bort? Ám tettei nem fügnek ettől. Keze ugyan rákulcsolódik a talpas pohár szárára, lágyan kihúzva a lány ujjai közül a serleget. Nem iszik bele... Úgy csinál, mintha csak azért vette volna el Tyától az italt, nehogy kiborítsa, mint az ügyetlen gyermekek: leteszi azt a hófehér terítővel borított asztalra.
Tya elég közel van hozzá, s talán kicsit le is hajolt, mikor a serleget kínálta. A fiú fölegyenesedik a székben, majd lassan feláll, miközben olyan közel lép a lányhoz, hogy orruk szinte összeér. Tekintete a szemekről az ajkakra siklik, majd vissza.
- Talán elsőrangú szórakoztatást vársz, kedvesem? Pár táncot, kaviárt és pezsgőt? Netán bókokat? - kérdi kihívóan.
Az ezüstszín szemek egy torokszorító másodpercig még a lány lelkét fürkészik a meleg, mégis borzongató íriszek mögött, aztán Draco hátrébb lép, és felemeli állát.
- Nem tudtam, hogy itt ez a bál, és te már rögtön el is várod, hogy a tökéletes pár szerepét játsszuk - utal itt arra, hogy nincs is olyan messze, hogy erről fog majd szólni az életük. Mr. és Mrs. Malfoy, ahogy az a nagykönyvben megírattatott: az aranyvér kötelez...

*Áll egy helyben. Karja előre nyújtva, ujjai bilincsében az a pohár, amiből az előbb kortyolt. Vár. Draco felé nyúl, elveszi a kelyhet, de nem úgy cselekszik, ahogy a lány várja, helyette egyszerűen csak leteszi az asztalra a serleget. Olyan, mintha attól tartana, hogy a talpas pohár tartalma őrajta köt ki. A jéghideg víz egy ideig még fodrozódik, aztán tükörsimává válik. A lány már tudja előre. Azzal, hogy Dracot érdekelte, hogy hova megy, már megnyerte a csatát. Erre a gondolatra muszáj elmorzsolnia egy gúnyos mosolyt. A Mardekáros feláll a székről, és közel lép a fehér ruhás angyalhoz. Tyara követi Malfoy pillantását. Tekintete ugyanúgy a szemekről az ajkakra siklik, mint a hatodévesnek, majd vissza. Még gúnyosabb a mosoly. Ismeri ezt a nézést. Ismeri ezt a hideg számító vigyort. Draco el van telve magától. Azt hiheti, hogy Tyara ugyanolyan, mint az összes többi lány. Egyetlen dologgal azonban nem számol. Nem csak Ő tud játszadozni a másik nem képviselőivel.*
*A kérdés elhangzása után először csupán szemöldökét vonja fel. Egy másodperc erejéig elgondolkozik azon, hogy mit is reagálhatna ezekre a szavakra.*
- Cöcö…
*Halk, baljósló cöccögés. Hátat fordít a másiknak, unottan kinyújtózkodik, csupasz hátán minden egyes apró részlet, akár egy festményen, megelevenedik. A harc hát legyen harc. Egy két másodpercig még figyeli a táncoló diákokat, a szín kavalkádot, az ismerős arcokat. Miután megunja, visszafordul beszélgetőpartneréhez.
- Ó, hát én csak olyan dolgokra vágyom, amiket meg is tudsz tenni… Az elsőrangú szórakoztatás túl nagy kérés lenne… Édesem.
*Célzás lenne arra, hogy Draco sem táncolni, sem leitatni, sem pedig olyan bókokkal nem tudna szolgálni, amilyenre a lány vágyik? Vagy csak egyszerűen húzza a másik agyát? Ki tudja. Ahogy értelmezik. Most ő lép közelebb, úgy néz a fiúra, mint zsákmányára. Ragadozó vagy vadász? Esetleg mind a kettő? Tekintete végigvándorol Dracon, fejétől lábáig, amolyan zavarba hozó mustra ez. Még közelebb lép. Malfoy füléhez hajol, súgni kíván valamit*
- Ami nem lehet a mienk, az mindig kísért. Lázba hoz. Akarjuk.
*Karját a már jól ismert mozdulattal kinyújtja, egy másodpercig hozzáér a hatodéves kezéhez és elveszi a kelyhet az asztalról. Belekortyol, lassan, tekintetét le nem véve a másikról.*
- A pezsgő viszont nem hangzott rosszul.
*Kacsint és elmosolyodik. Úgy néz ki, hogy az álompáros megjegyzésre nem óhajt reagálni.* 

~ Tya ~



Hát csak ennyi? Egy gúnyos mosoly? Egy gúnyos mosoly. Most sokkal jobban irritálja, mint bármi, amit Tyara tesz vagy tenni tudna egyáltalán. Gúny. Irónia. Hazugságok. Örökös harcok.
Ez lételeme, ez élteti. Konfliktuskeresés, fájdalmas szóváltás, diadal. És a gúnyos mosoly.
Meg a kacérkodás.
Meg ez az egész selyemszagú színjáték.
Egyelőre nem, de előbb vagy utóbb érzelmi síkra fog tolulni ez a konfliktus, és a rideg távolságtartásból hamar utálat és menekülési kényszer válik.
De addig is felveszi a kesztyűt, és egy pillanatig hagyja, hogy a lány testének érzéki, kígyószerű mozgása elbűvölje - egy pillanatig arra gondol, egészen könnyű lenne úgy bánnia Tyával, mint akármelyik másik lánnyal, akit csak egy éjszakára akar megkapni. Végső soron minden nő könnyű préda, csak meg kell találni a megfelelő szavakat és a nő gyengéit: onnantól sima ügy.
Itt már nincsenek gyér próbálkozások.
Vadból vadász lett, vadászból pedig vad, még akkor is, ha Tya ragadozómosolya mást akar tudatni a fiúval.
Büszkén állja a pillantást, hozzá van szokva az ilyesmihez, valahol még imponál is neki, sőt, ettől még inkább nyeregben érzi magát, a lehúzó szavak ellenére.
Ám Tya közel hajol, s súg valamit: Malfoy átkarolja a karcsú derekat, hogy a lány ne távolodhasson el, mielőtt illő választ adhatna.
- Egy idő után minden játékot megun az ember, kedvesem... - felel a fülébe suttogott szinte-fenyegetésre. Távolabb ereszti a törékeny testet, de nem veszi le róla a kezét: Tya szemeibe nézve beszél. Tökéletes a színjáték, tökéletes az álarc, mit a lány Draco arcára kívánt ma éjjel.
- A férfiak nem úgy működnek, mint a házimanók, akik feltétlen rajongással és odaadással lesik minden parancsodat, akárhányszor rúgod odébb őket. A húr, ha sokáig feszíted, elpattan...
Csekély hatásszünet, tekintete a lány szemeibe mélyed. Vajon tényleg arra célzott ezzel, hogy ha egyszer igazán akarja, úgyis megkapná a lányt - annak ellenére, hogy ez a pár boldog hét alatt egyszer sem történt meg? Arra, hogy inkább ne játszadozzon vele, mert mindenképp ő járna rosszabbul?
Kezét leveszi Tya derekáról, bár előtte még megsimítja a hátat, melyet az imént megcsodálhatott. Borzongató, birtokló simítás, akár megalázó is lehet, épp amilyen játékos.
Elhallgat a hegedű és véget érnek az utolsó báli taktusok. A csodás-jeges, csillogó álomból egy szempillantás alatt sötét, villódzó fényekkel tarkított tánchelyiség lett, ám a teremnek ezen a felén még akad némi fény. Malfoy félrepillant, és lát egy asztalt, ahol épp vacsorázik egy páros, meg egy másikat, ahol vadul vedelnek emberkék.
- Szóval pezsgőt szeretnél? kérdi, majd lomhán odaszól valamelyik meláknak: - Volnál szíves? Vagy esetleg úgy gondoltad, majd én megyek el érte?
Pár pillanat szükségeltetik csupán, hogy Monstro visszaérjen egy üveg bontatlan pezsgővel, valami édes, valami akármilyen varázslómárka. Malfoynak nyújtja, mire csak egy finnyás válasz érkezik:
- És tán nekem kellene felbontanom is?
Szándékosan túloz rá az egyébként nagyon is valós rigolyáira és felsőbbrendűségi mániájára.
Kisvártatva viszont mindkettejük kezében ott csillan a karcsú pezsgőspohár. Buborékok kacskaringózva szállnak felfelé az áttetsző, halvány borostyánszín kristálylében.
- Vajon mire szeretnél koccintani? - kérdi Tyától egy pillanatnyi megtévesztő merengés után.

~Dracommal, picimmel~

*Cukormáz. Rózsaszín. Nem harcok ezek, csupán csaták, amiket muszáj megnyeri ahhoz, hogy utána a háborúból is győztesen kerüljünk ki. Mindez tényleg, valóban csak egy színjáték, játék lenne, és tényleg csak erre az estére szól?
Éjfél után órákkal, valamelyikük vesztesként tér vissza a hálókörletébe, másik a diadal mámorával? Vagy mind a ketten vesztenek? A kérdés már csak az, hogy mit. Egymást? Mérhetetlen egójukat, mit megsebeznek? A tét nem csekély. Ezt talán Ők is tudják. Talán.*
*A gond csak az, hogy Tyara már vesztett egyszer, és nem fog még egyszer. Olyan ez az egész, mint naiv, gyermeteg kölykök játszadozása, de ha a felszín alá tekintünk, akkor sokkal nagyobb horderejű dolgot lelhetünk. Hiszen mit ér a fény árnyék nélkül? Mit ér a jó rossz nélkül? Mit ér Tyara Draco nélkül? Mint Hold csillagok nélkül, zápor szél nélkül, olyan üres volt eddig a pillanatig a Mardekáros lány.*
*Most azonban itt, ebben a villódzó sötét teremben, itt, ahol már csak náluk van némi fény, mely bármikor kihunyhat, itt, minden mi csak picit is, de hasonlít egy vadász ösztönére, kibontakozni látszik szépen csillogó szemeiben. Nem veszíthet. Soha többet. Ez nem csak erre a bálra érvényes, hanem életére is.*
*Érzékeit eltompítja Draco illata, a fiú közelsége. Már épp hajolna el, mikor kígyószerű karok tekergőznek derekára, épp olyanok, mint gazdájuk. Simamodorú, furfangos vipera. Szabadulásra nincs esélye. Halk veszélyes szavak csendülnek fülében. Hallgatja őket, pilláit szorosra zárja, és észrevehetetlenül sóhajt. A baljósló mondatok folytatódnak, egymásba kapcsolódnak, füzéreket alkotnak, amik nyughatatlanul keringenek a pár körül. Beszél. Tya hallgat. Nem akar, vagy nem mer közbeszólni.*
*Gerincén valami félelmetes érzés cikázik végig, tarkójára kiül a libabőr, mikor Draco végigsimít védtelen hátán. Megsebezték. Legutóbbi beszélgetésükkor már azt sem akarta, hogy hozzáérjenek, ám most mégis az ujjak érintésére összerezzen, mint egy csapdába esett őzgida, és nem próbálja meg lerázni magáról a hatodévest. A felismerés csak lassan érkezik meg tudatába, jeges folyóként hűti le felforrósodott bensőjét.*
*Ez nem szeretetteljes cirógatás, hanem birtokló, hatalmaskodó gyengédség, ami annyira levette lábáról. Választ kell adnia. De mit mondhatna? Mi olyat, amivel ugyanolyan zavarba hozhatná ezt az elkényeztetett ficsúrt, mint amilyenbe őt hozták. Hát ez a különbség férfiak és nők között. A harcban használt eszköztár. A gyengébbik nemnek ilyenkor talán kevesebb esélye van a győzelemre. Talán.*
*Ismét hajol, és válaszolni akar.*
- De nem mindegy, hogy-hogy fejezzük be a játékot, és hogy élvezzük e addig, míg meg nem unjuk. Nem szoktam házimanókat arrébb rugdosni, pláne nem férfiakat. És a húr jó ideig feszíthető, míg végül elszakad. Édesem.
*Draco, kívánságát teljesítve, egyik testőrével pezsgőt hozat. Mintha egy másodperc erejéig meglepődöttség suhanna végig íriszeiben. A poharat elveszi, mélázva, álmodozva nézi a felszálló buborékokat az italban. Fogva tartják tekintetét, végül Malfoy szemeibe néz. Koccintsanak? De mire? Mit kéne ünnepelniük? A másodpercek csigalassúsággal telnek el.*
- Koccintsunk arra, hogy nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Hogy aki csatákat nyer, az a háborút nem biztos, hogy megnyeri. Hogy a jövő a múlt függvénye. Vagy egyszerűen koccintsunk csak erre az estére. Ami lehet a mienk is.
*Poharát előre tartja, tekintetét még véletlenül sem venné le a szürke szempárról. Ha koccintottak, és már mind a ketten kortyoltak a pezsgőből, és Draco reagált szavaira, már ha egyáltalán akar, akkor, persze csak ha engedik, egy piciny csók csattan el a fiú arcán, köszönetképpen az italért.*
- Carpe diem.
*Suttogja, szavait alig lehet hallani a terem zsivaja miatt. Vajon mire céloz ezzel, hogy „élj a mának”? Most minden olyan más. Nem olyan, mint a rengetegben volt. Ott őszintén kimutatták érzéseiket, ám itt, minden olyan mondvacsinált, mesterkélt. Vajon hány csatát kell még megvívniuk egymással, míg rádöbbennek az igazságra? És nem lesz-e már túl késő? A fény fejük felett halványodni kezd.*

Arany, szürke, fehér, fekete, sötét, világos. Mintha mindenben egymás teljes ellentétei volnának. Egy lány és egy fiú, egymással szemben, ilyen közel egymáshoz, ennyire hihetetlenül sznobok és egyformák, és mégis van köztük egy ijesztő különbség.
Draconak hirtelen sajogni kezd az alkarja, vagy legalábbis ezt képzeli. Ha ennél gyérebb színész volna, ajkáról azonnal leolvadna a mosoly, így azonban, miközben tekintete az aranyló pohárról Tyára siklik, arca meg sem rezdül. Formális kérdés, valami egyszerű és könnyed választ várt rá, bár igaz - kevesebbet el sem fogadott volna Tyarától, mint amit most kap válaszul, lassan és kínzón csepegtetett méregként.
Hisz hogy ne tudnánk, hogy mit hoz a jövő? És miért van szó csatákról és háborúkról?
Arcán mondatonként végbe megy valami apró változás.
Ez csupán játék, nem? Apró perzselések a másik színlelt vagy valós érzelmeinek határain, mérges-játékos tűszúrások alig fájó pontokon, miközben ki-ki saját háta mögött talán a kést élezi, melyet egy forró pillanatban a másik hátába döfhet. Túl paranoiássá vált volna? Talán...
A jövő a múlt függvénye. A korábbi veszedelmes, gyanakvó arckifejezést ismét, törtmásodperceken belül felváltja a formális, udvarias és távolságtartó félmosoly. Szemei többet mondanak. Elismerően tekintenek a lányra, játékosan és sokat sejtetően, miközben egy pillanatra sem veszi le szemeit Tyara íriszeiről, de persze ügyel rá, hogy el se merüljön bennük. Vékony határon egyensúlyozik, egyelőre nem akar egyik végletbe sem zuhanni.
Helyeslően bólint, beleegyezve mindenbe, ami elhangzott, elfogadva minden vágyat és minden kimondatlan kérdést, a gesztussal kikerülve azt, hogy el kelljen ismételnie az áldást.
Kristálykoccanás, szinte sérti a fület, noha azt szokták mondani, a pezsgővel való koccintás a királynők kacajának édesét zenéli. Ez a hang most csupán élces felkiáltójelet vet egy kacér gondolatsor végére, megváltozik tőle a teljes mondanivaló színezete...
Kiissza a pezsgőt, és miközben megnyalja az ajkát, visszateszi a poharat az asztalra.
Apró, kedves csók érinti arcát. Gyermeki és bájos, mégis ördögi, ettől a nőtől, ezekkel a szavakkal - a hangtól oxigénért könyörög a vére, sóhajtania kell. Szeme sarkából figyeli Tyarát, amint épp a femme fatale szemeivel néz rá.
Nevet és haragszik egyszerre. Hogy képzeli, hogy ilyen kihívó? Miért ilyen gyönyörű? Csapdában érzi magát, mintha ez a terep eleve a nőknek kedvezne, mintha az egészet Tyara tervelte volna ki - mintha rögeszmésen félne attól, hogy a lány hatással lesz rá. Mit lesz... már rég késő... Mindig is hatással volt rá, ez az igazság.
Egy utolsó pillantás a sötétszemű porcelánarcra - és elfogy a fény.
Egyik kezével elveszi Tyától a pezsgőspoharat, míg balja a lány jobb kezére kulcsolódik.
Egy könyörgő mozdulat, de vajon mit akar? Azt, hogy legyen elég? Hogy nem bírja tovább, ki akar szállni?
Azt, hogy bár lenne az élet mindig ilyen könnyed, pikáns és felhőtlen?
Annyira bizarr ez az egész.
- Mondd, akarod ezt folytatni? - leheli a lány elé a kérdést. A hangszín akár unottnak is tűnhet, bár voltaképp ezer apró benyomás és érzet elegye inkább. - Bár nagyon jól áll a szerep, kicsim, én mégsem...
Elharapja a mondatot. ...így szeretlek?
Valami undorító zaj bőg fel a színpad irányából, s ez felmenti a mondat befejezése alól. Megszorítja a selymes kis kezet, és már viszi is ki innen a lányt - el innen, ahol immár, hogy felhangzott valami rémes ricsaj, már semmi keresnivalójuk. Nem rángatja Tyát, semmilyen formában nem erőszakolja rá a társaságát, bár ha Tya ellenkezne, talán megfordulna, hogy győzködje...

Villódzás.
Fekete.
Fehér.
Fekete.
Fehér.
Szellemalakokként táncolnak körülöttük a párok, barátok. Minden mozdulat lassítottnak tűnik. Ajkai eltávolodnak a kristályüvegtől, halvány vörös lenyomatot hagyva a pohár szélén. Aztán, ugyanez a billog a fiú finom bőrét is megpecsételi, szinte láthatatlanul. A forró rózsaszirmok eltávolodnak a másik arcától, aztán csak néz, de olyan áthatóan mintha képes lenne, minden gondolatot kiolvasni a fiú szemeiből. És Draco nem tesz semmit, szintén csak nézi Őt.
Vére forr, pezseg. Egyetlen pillantástól lángra gyúl, pont úgy, mint régen, és mégis tökéletesen rejti el érzéseit. Bármit tesznek az nem játék. Játék lenne, hogy levadásszuk a másikat? Vagy, hogy egy olyan álarcot viselnek ezen az éjjelen, ami egymásnak imponál?
Ez…
Vérre megy.
Különös érzések egyvelege az, ami Malfoy vonásait díszítik, és Tyara nem tudja kiolvasni belőlük, hogy melyik mi, talán nem is akar ezen gondolkozni. A másodpercek lassan telnek el. Aztán minden az ellentettjére változik.
Minden felgyorsul.
Egyik pillanatban még a szürke szemeket látja maga előtt, majd minden elsötétedik.
Ami eddig látható volt, most az sötét, ijesztő árnyalakká változik. Először semmit sem lát. Az egész világ feketeségbe burkolózik, mintha megvakult volna.
Ujjai közül kicsusszan a pezsgőspohár, ahogyan Draco elveszi tőle. Megérintik. Kezére kéz kulcsolódik. Dübörög a zene. A sötétségben ugyan nem látszik, de elmosolyodik a másik kérdésének hallatán. Olyan szívesen mondaná, hogy te mondtál le rólam, te mondtad, hogy vége, és most mégis te akarod folytatni. De…
Hűen egész eddigi esti szerepéhez, ami csak egy aprócska darab önmagából, sok-sok vonást eltúlozva, lassan, óvatosan válaszol.
- Attól függ.
De mitől? Mit akar ez a fekete szárnyú démon? Ő, akit a villódzó fények csak néha világítanak meg?
De Draco még mindig mondja. Folytatja, képtelen elhallgatni.
„Én mégsem…”
Hát azokat a lányokat nem úgy szerette, akik elfoglalták helyét, minden nap más? Azokkal nem volt gondja? A célt elérte. Megmutatta a fiúnak, hogy mit vesztett el. De azon nem gondolkozott, hogy Ő mit. A zene vált. Valami hangosabb, élesebb ritmus követi az előzőt. A tömeg tombol.
Húzni kezdik. Nem ellenkezik, hiszen gondolataiba merül. Rádöbbent valamire. Ő nem ilyen. Tényleg végig akarja vinni ezt a szerepet addig amíg Dracoval van ma este? Tényleg azt akarja, hogy a másiknak édesen fájjon, hogy akkor ott az erdőben mindennek véget vetett? Hogy megmutassa, bárkit elcsábíthatna?
Egy két emberbe beleütközik, valaki a vállát súrolja. Tudja, hogy ki vezeti, de nem látja a termet uraló sötétség miatt. A fülledt levegő hirtelen csap át hűvösbe, amikor kiérnek a nagyteremből. A feketeség fáklyák által megvilágított térré alakul. Már csak tompa zajként hallani a zenét.
Az est legelején, még ellentmondott a tánc közben partnerének, ó mikor nem mondott ő nemet? De ezekben a percekben, még ha arca nem is árulkodik semmiről, ő már tudja, hogy nem fog csatákat vívni. Ha esetleg megtorpannának itt, immáron a bejárati csarnokban, ahonnan sok felé visz az út- csak választani kell- akkor Tyara halkan megszólalna.
- Hova megyünk? Hova viszel?
Hangjában sem öröm, sem az a buja kis csengés nem hallható, csak egy közömbös kérdésnek szánja. Azonban ez a külvilágnak szánt kép.
Belül szinte ég, legszívesebben kitépné karját Draco ujjai közül, már csak azért is, hogy húzza picit a másik agyát. Hogy, ne vihesse oda ahova akarja, hogy kérjen tőle bocsánatot. De nem teszi. Szemeiben inkább kíváncsiság ül/ülne, mint harci vágy. Ezt az estét már így is úgy is megnyerte. A kérdés csupán az, hogy mi a nyereménye?
Csupasz hátára kiül a libabőr, karjaira szintúgy.

Mi a cél? Mire jó ez az egész? Az éles-édesgető mondatok, a tettetés, a titkolózások, az elhallgatott igazságok, a színészkedés... Talán épp ez a játék a fontos? A szórakozás? Dehogy... hiszen egészen nyilvánvaló, hogy nem szórakoznak jól. Mégis, annyira beléjük van nevelve a protokol, hogy szinte képtelenek is másféle modorban beszélni egymáshoz. Látszlag színpompás és gazdag világ az övék, valójában azonban sivár és szegényes. Az érzelmek, melyek hamvas ízt kölcsönöznek az életnek, hiányoznak, vagy legalábbis mindent megtesznek azért, hogy palástolják azokat.
Kívülről nézve szánalmas. Belülről megélve azonban csupán... szomorú.
Leszegett fejjel kerülgeti az embereket, miközben ők ketten, az árral szemben haladnak, a sötétben. Az apró, puha, meleg kezet nem ereszti el, soha nem eresztené el.
De a sötétből kiérnek a világosba, az ellenállás megszűnik, és megszűnik a kényszer is. Megtorpan. Elenged. Nem kényszerít és nem próbál meg óvni. Egyrészt azért, mert Tyarának nncs szüksége rá, és ezt, bár büszke beismerni, nagyon jól tudja - másrészt pedig a helyzet nem kívánja már meg tovább, hogy irányítsa a jelenetet.
Olyan, mintha mindenki odabent tombolna arra a rémes ricsajra: a bejárati csarnok teljesen kihalt. Elmosódott énekhang, furcsa nyávogása valami modern hangszernek, mindez olyan távoli, mintha nem is ebben az időben történne.
Két színtelen kérdést intéznek hozzá, és ő csak ekkor fordul Tya felé. Elég egy pillantást vetnie a lányra, és máris tudja, hogy azonnal el kell üldöznie búskomorságát.
Halvány, de hitelesen elcsigázot mosollyal néz a nála csaknem egy fejjel alacsonyabb lányra.
- Fázol? Nem csodálom. Igazából ki akartalak vinni, de talán ez mégsem olyan jó ötlet.
Talán káprázat ez? A mosoly, a hangszín, az arc, a tekintet - minden olyan, mint csaknem egy évvel ezelőtt... Akkor még minden rendben volt. Akkor még épp csak tapogatóztak egymás felé, édesen és naivan, egy évvel ezelőtt, olyan fiatalon...
Zsebre dugja kezeit. Rém illetlen és rossz szokás, de képtelen leszokni róla. Egy ösztönös, kontrollálatlan fejmozdulattal hátraveti az arcába hullt tincset, majd ismét a lányra tekint.
- Nézd, én elég fáradt vagyok, szóval nem hiszem, hogy van kedvem visszamenni oda. Tudod, hogy amúgy se vagyok oda a zenéért - beszél a lányhoz könnyedén, kedvesen. Te jó ég, Draco Malfoy valakihez képes normális hangszínen beszélni?
- Ne haragudj, hogy kirángattalak, de ezt odabent nem tudtam volna közölni.
Talán most épp csak arra vár, hogy "Jól van, semmi baj, menj csak", és már sarkon is fordul? Viszont mindenképen vár, és közben próbál nem gondolni semmire, próbálja nem túldramatizálni ezt a helyzetet.
Melynek talán valóban véget akar vetni, bár igazából bánná, hogy fel kell adnia Tyara társaságát. de az biztos, hogy ezt így nem tudja és nem is akarja tovább folytatni.
Túl kiábrándító.

Szakad.
Tépődik.
Feslik.
Hasad.
Valami a földre hull. Valami, ami eddig a lányon volt. De vajon mi az? Mi lehet?
Arc. Mocsok. Festék. Porcelán. Szemek. Szájvonal.
Lepel nélkül, akár egy igazi, valós lány néz a fiúra. Hetek óta először lát, úgy ahogyan kéne. Reszket. De nem a csontos széltől, nem a hideg estétől. Csak…egyszerűen attól az érzéstől, hogy magát kell mutatnia, adni végre. Szinte már el is felejtette, hogy milyen az igazi Tyara Mortal.
Nem mer a szürke szemekbe nézni. Fél attól, hogy Draco észreveszi, hogy már nem az a buja, érzéki, kísértő démon, aki a sötét teremben vadászott rá. Hogy egy egyszerű halandó. Nem démon, nem angyal, csak Ő. Tya.
És ehhez, csak egy … mosoly kellett.
Szomorúan ismeri be, hogy már nem akar csatázni, elege van belőle. Nem akar nyerni. Veszítsen. Csak a másik lássa olyannak, amilyen. Annak, akinek ölébe hajtotta fejét.
- Igen, fázom…
Végignéz magán. Azon az egyszerű vékony anyagon, ami testét fedi. Azon, amin könnyen átfúj a szél.
- Várj. Utána mondhatsz bármit. De…
Hátat fordít a fiúnak, olyan gyorsan pördül meg, hogy hajtincsei is repkednek. Arcát tenyerébe temeti. Kétségbeesett.
Egy másodperc. Kettő. Három. Sóhaj.
Lassan fordul vissza. A világos szemekbe néz.
Egy pár szívdobbanásnyi idő.
Kezei Draco kezeiért nyúlnak, meg akarja fogni. Közelebb lép. Nincs semmi mesterkélt ebben. Most nem mozog csábosan. Felnéz a fiúra.
- Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg mindent. Hogy magadra hagytalak. Hogy hetek óta harcolok. Hogy…
Elhallgat. A csend nyomasztó, de nem képes rá, hogy fojtassa. Cseresznye ajkai halvány mosolyra húzódnak. Félős mosolyra.
Hogy szeretlek?
A mondatot elharapja ugyan, de szemeiből könnyen ki lehet olvasni most mindent, hogy ilyen védtelen. Ha a kezeket megfoghatta, akkor hüvelykujjával gyengéden megcirógatja.
Annyi minden van most ezekben az amúgy bárkit meghódító szemekben. Bocsánatkérés, esdeklés, kínlódás, öröm, zavarodottság, elnyomott fájdalom. Hiszen már nem tud kiigazodni a fiún. Egyik pillanatban maga az ördög, a kísértő, aki azt akarja, hogy mindenki a lába előtt heverjen, másik pillanatban pedig csak félszegen mosolyog…és ez a mosoly neki, Tyanak szól.
- Ugye nem álmodok? Tégy valamit, hogy tudjam ez a valóság. Mondj valamit. Most te vagy olyan nekem, mint a délibáb…mint az illúzió.
Őszinte nevetés csendül az ódon falak között. Miután ez elül, egy olyan halk sóhaj szakad fel bensőjéből, ami hetek óta érlelődött.
- Mondd… amit szeretnél.
Fejét kissé oldalra billenti, jelezve, hogy figyel, de arcvonásait, még mindig cseppnyi zavarodottság homályosítja.