A Csikóhal zengett a férfi nevetésétől, amit egyelőre békésen tűrtem, ám kezdett fogyni a türelmem. Ki nem állhattam, ha valaki tudatlan hülyének néz, a fickó lekicsinylő nevetését pedig pont ennek jeleként tudtam be.
– Bo…bocsánat, de…. nem szoktam hozzá… hogy… nem ismernek fel… azonnal.
A pillanat törtrésze alatt kúszott fel bennem a pumpa.
Minden bizonnyal a királynőhöz van szerencsém személyesen. Mekkora hülye vagyok, hogy nem ismertem fel azonnal – morogtam magamban, gondosan összeszorított állkapoccsal, hogy még véletlenül se mondjam ki hangosan a gondolataimat.
Talán régebben a fickó arcába röhögtem volna én magam is, miután jól helyretettem a hatalmas egóját, de az élet végül másmilyenre formált. Óvatosabb voltam, és inkább lenyeltem a csípős megjegyzéseket, elmémet pedig (a Gray által akaratlanul megtanított módon) okklumencia segítségével, mintegy kristálypalotát, többszörösen is lelakatoltam.
A férfi nevetése elhalt, ő pedig kezét nyújtotta felém, amit rövid mérlegelés után bár, de végül elfogadtam, igaz a viszolygásomat nem tudtam legyűrni.
– Chrisropher Cartwright – mutatkozott be, és ha azt hitte, hogy ettől majd megváltoznak a vonásaim, hát tévedett. A várt hatás elmaradt, a név nem mondott nekem semmit.
– Owen Redway – morogtam.
Egy pillanatig eltűnődtem rajta, hogy vajon fel kellene-e tennem neki a kérdést, hogy mégis honnan illene őt ismernem, de végül elvetettem az ötletet. Ha olyan fontos valaki lett volna, akkor bizonyára hallottam volna a nevét külföldön is, a Szombati Boszorkány címlapszereplőivel pedig nem foglalkoztam.
– A konkrét kutatásom célja egy da Vinci tőr. Más néven a Fájdalom tőre – fogott bele a feladat részletezésébe. – Meglehet hallott már róla, de ha nem, hoztam egy kis leckét, mint a suliban. Illetve itt az általunk összegyűjtött minden információ is. Ebben mindent megtalál.
Cartwright ezen mondatára a kabátja belső zsebébe csúsztatta kezét, majd mire ismét előhúzta azt, abban már egy vékonyka dosszié szerepelt. Lerakta a pultra a papírköteget, majd elém tolta azt. Egyelőre nem nyúltam a lapok után, csupán levettem szemeimet a férfi arcáról és helyette lefelé fordítottam tekintetemet a borítót bámulva. Igyekeztem felidézni, hogy hallottam-e már korábban az említett ereklyéről akár a professzortól, akár valamelyik könyvből, de nem rémlett semmi ilyesmi. Ez a tény újabb tétel volt a baljós előjelek listán.
– Eredetileg egy másik kincskeresővel mentem volna, de ő bemondta az unalmast – magyarázta tovább a fickó. – Sajnálatos módon mire lett volna más a helyére, szabotálták az utunkat így elhalasztottuk. Most újra ugyanaz a helyzet áll fenn, ide kötnek a… az ügyeim.
Újfent a borostám vakargatásával fedtem el a töprengéssel töltött időt, miközben a papírokról újfent Cartwright arcát kezdtem fixírozni.
Vajon miféle ügy köti őt ide, ami miatt nem utazhat el? Lehet körözés alatt áll?
– A tőrre viszont sürgetőbben lenne szükségem, mintsem gondoltam volna. Így kénytelen vagyok magát megbízni és… mivel ez az egész kétszemélyes útra volt tervezve, választhat valakit maga mellé, ha akar. Fogja fel egy ingyen nyaralásnak Toszkánába, némi extra melóval.
Most először rajtam volt a sor, hogy elnevessem magam, habár mindezt sokkal diszkrétebben tettem, mint a velem szemben álló férfi. Néma kacajjal véleményeztem a kétszemélyes út ötletét. Ugyan kit is vinnék magammal? – kérdeztem magamtól. Audrey óta nem volt párkapcsolatom, és őszintén szólva a barátok sem vetettek fel túlzottan, de nem is hibáztattam őket, elvégre én voltam az, aki se szó, se beszéd külföldre menekült.
– És ha ezt megoldja, lesz majd egy másik megbízásom is. Az jóvalta… nehezebb. És még ettől is kalandosabb. Ezt megígérhetem – fejezte be végül, s a beálló csendben végre lehetőségem nyílt válaszolni.
– Lassan a testtel, még ezt a munkát sem vállaltam el – intettem türelemre a fickót, majd lustán lapozgatni kezdtem a korábban elém rakott dosszié tartalmát.
– Mikorra kellene választ adnom önnek?
Ám még mielőtt felelhetett volna a feltett kérdésemre, a Csikóhal ajtaja kitárult és falusiak egy kisebb csoportja tódult be az ajtón. Végig sem mérve az érkezőket, ösztönösen eltüntettem a dossziét a pultról, mielőtt azok a söntéshez érhettek volna.
– Üdv Owen! Légy oly kedves és tölts mindnyájunknak egy-egy korsó mézsört – kurjantotta egy magas, kopaszodó férfi, akiben egy törzsvendégemre ismertem.
Gyors fejszámolás következett, majd sorra az üvegkorsók után nyúltam, közben a szemem sarkából Cartwrightot figyeltem. A társaság többi tagja időközben ledobta magát egy közeli asztalhoz, az az egy pedig, aki a rendelést leadta, tenyerével a söntésen dobolt, és a csikóhalas festményt nézegette.
– Parancsolj, Frank – mondtam, miközben öt teli korsót pakoltam a férfi elé. – De szívesen kiviszem ám nektek.
– Ne bajlódj, öreg cimbora – legyintett Frank, majd igazi profi módjára felnyalábolta a teli korsókat. Ekkor pillantása megakadt Cartwrighton. – Hé, magát ismerem! Maga nem...