Everfenék háza

EDWIN EVERFEN



Több mint tíz év után újra azzal a céllal lenni az országban, hogy talán maradni is akarok üdítő változatosságnak bizonyult. Sokszor megfordult mostanában a fejemben, hogy az elmúlt húsz évem soha nem kellett volna megszakítanom Morgana miatt, csak utazgatnom kellett volna, és most, hogy már bejártam a világot, és láttam, amit látni akartam, letelepedni, és talán némi felelősséget vállalni. Mondjuk egy kutyát, vagy valami ilyesmit.
Az ismerős utca sarkára hoppanáltam, egy bazi zöldséges téglaépülete mögé. Amikor utoljára itt jártam még barkácsbolt volt. Dave, a bátyám, és a családja az utca közepe felé lakott. A piros ajtót már messziről kiszúrtam. Mindig is utáltam azt a piros ajtót, olyan hivalkodó volt, mint Dave. A kerítés elé érve nem teketóriáztam, csak felöltöttem a szokásos rosszat sejtető vigyorom és belibbentem a kertbe, majd az ajtóig meg sem álltam.
Ding-dong. Kihúztam magam és belekapaszkodtam a hátizsákom pántjaiba, amíg vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Végül a bátyám lánya nyitott ajtót, akit szinte alig ismertem meg.
- Clem! – vigyorogtam le rá, majd beléptem mellette a házba. Kétlem, hogy felismert volna, hat is alig volt, amikor életében egyszer látott. Végig vágtáztam az előszobán és sikeresen belibbentem az étkezőbe is, ahol népes kis családom éppen az ebédjét fogyasztotta. – Üdv mindenki! – köszöntem hangosan. – Azta milyen nagyon lettetek – néztem végig a gyerekseregen. A tekintetem azonban hamar leragadt Edwinen. Le se tagadhatott volna, szinte kiköpött úgy nézett ki, mint én ennyi idősen. Magasabbnak se tűnt. A pillantása viszont zavarba ejtő volt. Sejtettem, hogy mi az oka, de még egy picit nem akartam tudomást venni róla. Még akkor sem, ha ezért is jöttem vissza. – Ki akarja látni mit hoztam? – löktem be középre, mert tudtam, hogy ezzel a gyerekhorda nagy részét a bűvkörömbe vonhatom, mielőtt Meredith kiadná az utam, vagy Dave feleszmélne. Azzal beletúrtam a hátizsákomba és kihúztam belőle egy picike kis ládát. A pálcám egy intésére a láda akkorára nőtt, mint egy női csizma doboza, majd leraktam ezt az asztalra. Volt benne minden. Tényleg, szinte mindenhonnan hoztam, vagy nyertem valamit, aminek semmi gyakorlati haszna nem volt, vagy ami csak szimplán nem az én világom volt.
Két dolgot raktam csak félre utazásaim során, amit mindenképpen Edwinnek akartam adni. Hollandiában járva a magány és a bűntudat visszavitt a környékre, ahol laktunk, ott pedig belefutottam Morgana régi lakótársába, aki őrzött néhány holmit tőle, én viszont csak egy ezüstláncot hoztam el, azt is csak azért, mert emlékeztem rá, mennyiszer láttam a nyakában. Később persze megbántam, és az is gyakran megfordult a fejemben, hogy eladom a fenébe, de aztán úgy döntöttem inkább Edwinre bízom a döntést. A másik pedig egy Izraelben nyert talizmán volt. Az életben nem tudtam rájönni, hogy mit ábrázol, de a fószer szerint, akitől elnyertem, szerencsét hoz, meg áldást. Mi mást adhatna az ember a gyerekének – gondoltam akkor egy vállvonás keretében, majd a zsebem mélyére süllyesztettem a fa talizmánt.
Az átadásukkal azonban várni akartam még egy kicsit, hogy felkészülhessek arra a beszélgetésre. Fogalmam sem volt róla, hogy Edwin tud-e arról, hogy igazából én vagyok az apja. Féltem tőle, ha elárulom neki, akkor is csak egy visszautasítással reagál majd rá, vagy esetleg a fejemhez vág valamit, ami persze jogos lenne, de mégsem akarnám hallani. Így hát úgy döntöttem a nagy beszélgetést kicsit későbbre halasztom, és lehetőleg akkorra, amikor kettesben talál minket a vakszerencse, meg az önbizalmam.