+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  a Jó a Rossz és a Boldog
| | | | |-+  Errol Dreenman (Moderátor: Errol Dreenman)
| | | | | |-+  (...)
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: (...)  (Megtekintve 3390 alkalommal)

Dubhislaine Stoian
Eltávozott karakter.
*****


a Bűvész

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2010. 11. 07. - 01:06:04 »
+1

Errol

*A gyógyszerem… hát itt van. A ládám… engedelmesen felnyílt, utat adott nekik, és ők bejárták a kastélyt. Itt van mind, a tartalék a tartalék tartaléka is, hiánytalanul. Sóváran bámulom, amíg el nem homályosodik a szemem, hátrabillentem a fejem, elszántan meredek a fénygömbbe, ami világosságot nyújt, de megvilágosodást nem, mindenesetre arra elég, hogy a fénynyalábok a tudatomig hatoljanak az íriszemen keresztül, elvakítva a kül és belvilág minden nyűgére és fájdalmára, tiszta fénnyel, tündérfénnyel övezve… de nem szakít ki nyomorult helyzetemből és a fájdalom se múlik tőle, csak a lüktetés csavarodik fel erre az új ingerre, erős fény, irányított irritáció, menni fog, emelett kell gondolkodnom, ötletelnem, cselekednem, de a mocsok életbe…*
-… kurvára szükségem van rá. Most-*zihálósnak hallom a hangom, megnyirkosodik az arcom a fájdalomtól, a testem a kötelekben mintha egy egészen más, távoli világ lenne, a fájdalommentes béke és boldogság szigete, de a fejem a vár, ami lángokban áll, harci dobok szaggatják érzékeny csendjét, kaszaboló szörnyetegek metszik zászlaját, balliszták szórják fájdalmas játékgolyókkal a falait. Úgy buknak elő belőlem a szavaim, hogy nem tudom visszafogni őket, a gyűlölet formálja őket, a bosszúvágy a kínért, a félelem a fájdalomtól, nem érezhetnék ilyesmit, nem szabad ártatlan kíváncsiakra zúdítanom az elszabadult indulataim, nem lenne etikus.*
-Görcs. Migrén. Muglibetegség-*hadarom, ahogy eszembe jut, a fejem előrebillen, veheti bólintásnak, kell mind a három, hogyne, hidd csak ezt, adj mindegyikből és akkor nekem nagyon jó lesz, édes, gyors, kába hatás, beburkolna a nyugalom és a béke, zenét hallanák, nem csak valami artikulálatlan üvöltést, ahogy az ereimben rohanó vérrészecskék versenyeznek egymással. Lehunyom a szemem, vissza a falnak a fejem, megfeszítem a köteleim, lazítgatom, tekergek, rab madár, apám büszke lehetne rám, hallgatok, amíg tudok, de úgysincs mit megvallanom. A fájdalmat kérdezi Nish, a fájdalomra válaszolj. Itt nem rólad van szó, csak a fájdalomról. Új szavakat bökök ki lassan, a hangom tompa zörgésnek tűnik.* -Az agyban keletkezik. Mindenféle különösebb indok nélkül… betegség. Örökletes. De néha spontán is kialakul. Csomó aranyvérűnek is lehet, belterjesség melléktünete. De a muglik is szenvednek vele-*összefüggéstelen szavak és gondolatok, eldőlök oldalra, a padlóra ejtem a fejem, amennyire tudok a hátamra fordulok, hunyva tartom a szemem. Sok a hang, a szag, a fény. Sok van itt belőle.*
-Egy beteg állat vagy-*sziszegem, visszafogni se tudom a hangom.* -Eressz már el, nem mondhatok semmi olyasmit, amit ilyen vallatás nélkül ne tudnál meg, mert nincs titok, fogd már fel! Nem vagyok különleges.
Naplózva

Errol Dreenman
[Topiktulaj]
*****

sapkásfiú - hatodéves antiszoc.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2010. 11. 07. - 17:43:51 »
0

|Nish|

- csak AZT HISZED, hogy szükséged van rá. - az átlag emberek a hanglejtés játékával emelnek ki szavakat élőszóban. Errol valahogy túl unalmasnak tartotta ezt a módszert, ezért úgy dönt, hisztérikus pofával megemeli a hangját, és két szó erejéig olyan hangerőt feszeget, ami a Lump Klub zsivaján belül nem okozna különösebb problémát, de itt... mintha tölcsér lenne a közöttük lévő távolság. Az ő fülét is bántja, eléggé. Nem szereti a zajt, az értelmetlen hangoskodást, de fapofával tűri saját hülyeségét. A mondat végén sandán eltekint az ajtó felé, mintha látna valamit a vécéfülkék fehér falaitól. Némán vár, hátha lépteket hall, vagy ajtó nyitódást. De semmi, egyedül vannak, csak ők ketten, na és a gyógyszerek.
Azok az érdekes kis tabletták. Amiket a vizsgálódás céljából kivett, már rég visszarakta és a dobozokat leállította a földre. Csak a kékből vett minta maradt még a kezében. Úgy látszik nem tudott megmaradni egy helyben, a kíváncsiság okozta apró idegesség pattogott minden mozdulatában. Inai nyikorgása is még elmebetegebb tetteket sugallt neki. Most az első tablettával játszadozott. Ezt sokkal könnyebben lehetett irányítani, mint az aerodinamikai szempontból otromba, össze-vissza forgolódó favesszőt. Újra, mintha oda sem figyelne a helyzetre, holott csak szeme volt a pirulán, az összes egyéb receptora Nisht fürkészte.
~szóval kétségbe vagy esve... tökéletes. én irányítok...~ Boldog volt hatalma miatt, és megrészegült egy kicsit, habár úgy-ahogy tudta a határokat. Ami mondjuk nem jelentette azt, hogy figyelembe is veszi őket.
- UNCSIIIIIIIIII - imitálta az egyik elkényeztetett aranyvérű évfolyamtársát, közben hozzáképzelve annak fejét, és minden röhögni való gesztusát. Ki is szaladt belőle a megvető nevetés, de ugyanolyan éllel tűnt is el, és mindenféle magyarázat nélkül telt tovább az idő.
A koppanásra odafordul, azt hitte meglazult a varázsa, de aztán rájött, hogy csak a fiú próbálja kimutatni szenvedését, és már háton fekszik a piszoárok alatt. Ez tetszett neki, nem volt finnyás, mindenképpen szimpatikus tulajdonság az ő szemében. Ezért úgy döntött esélyt kap. A tabletta lassan közeledni kezdett a feje felé. Egészen lassú, őrjítő tempóval. Valahogy úgy, mikor a csap csöpög, téged idegesít, és odafordulsz megnézni, hogy nem-e képzelődsz. Látod, ahogy gyűlik a csepp, látod, ahogy egyre nagyobbodik a gömb és mégis. Azt a pillanattöredéket lusta vagy kivárni, lusta vagy együttműködni a természettel, és hamarabb robbansz fel, minthogy az az apró víz lehűtene, csöppenésével. Körözni kezd, apró, nyugtató köröket ír le, majd ellipsziseket, nyolcasokat, egyre gyorsul, négyzetek, téglalapok, hatszögek, nyolcszögek, majd mindenféle ideges, szabálytalan alakzatok.
Végül megáll, megáll a homlokod közepén, ahol a szemeddel már nem látod, csak érzed, hogy ott van. Karnyújtásnyira? Ugyan, sokkal közelebb. Majdnemhogy a részed már. A tabletta vándorolni kezd, lassan lefelé, végig az orr kiugró lejtején, majd megáll a szájnál, pont olyan messze, hogy még kinyújtott nyelvvel se érd el. Már ha nem vagy kígyó, vagy konkrétan Piton, akiről olyan legendák terjengenek, hogy igazából egy kígyó varázsló, akinek animágus alakja egy ember. Eléggé nagy baromság, de attól még beszélgetnek ilyenekről.
- Ne félj... - hangja, akár egy ugráló elektromos-mező felállítja az összes szőrszálat a közelben - az nem baj, ha különleges vagy. különlegesnek lenni jó. - egészen halkan beszél, és egész lénye megváltozik egy pillanatra, de aztán akár egy álom az ébredésnél úgy foszlik ez el - mikor kezdődött? meséld el az első élményed róla, mondd el, mi váltja ki? nem hiszem, hogy random. olyan nincs, hogy random. mindennek van oka...
Naplózva

'sablon lett különcnek lenni, nem kiváltság'

Dubhislaine Stoian
Eltávozott karakter.
*****


a Bűvész

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2010. 12. 17. - 00:36:27 »
0

Errol   

*Kételkedem abban, hogy ez megtörténhetett, a leginkább pont azért, mert megélem. Ha nem élném, hanem álmodnám, vagy egy látomás része volna, akkor sokkal könnyebben elhinném, hogy igen, ez egy reális félelem, ez így megtörténhet, megeshet... na de ez?! Hogy tényleg megtörténik? Mert más dolog félni valamitől, felkészülni rá, aztán a beivódott, gondoltban ezerszer eljátszott mozdulatot már reflexből megcsinálni egy másik helyzetben, ahol végül is hasznosnak bizonyul majd... majd.*
-Ne kiabálj legalább-*behunyom a szemem, nyugalmat erőltetek magamra, széthasadok a fejemtől a lelkemig, de nem számít, tényleg, komolyan, kit érdekel, legyen meg a kölyöknek a szórakozása, egyszer van gyereknap, amikor azt se tudom, hogy mihez nyúljak, hogy visszaszerezzem a pálcám meg úgy egyáltalán a kezdeményezési lehetőséget. Ravasz volt. Én meg naív. Na ezért nem megyek aurornak.
És akkor megérzem. Összerezzenek, ahol hozzámérinti, már csak a felületből is tudom, hogy mi az. Nem vagyok egy béka típus, hogy lekapjam a mozgó legyet a levegőből, vagy éppen a gyógyszerem, de egy kis animágia mennyire jó lenne. Hirtelen békává változhatnék, hosszú nyelvvel... FÁJ! A csempén lüktet az agyam tompán és lassan kívül, ahol a hideggel érintkezik a koponyám és forró hevességgel belül, aprókat rándulva, görcsösen össze-összecsavarodva a megannyi gondolatszál. Felnézek.*
-Ha mesét akarsz hallgatni akkor fordulj valaki máshoz... tényleg nincs ebben semmi mese. Most magyarázhatnám, hogy amikor üvöltesz például...-*soha ne add ki a gyengéid annak, aki előszeretettel éppen meg akar ölni, vagy legalábbis erősen elhasználni az állóképességed, jól van Nish, ezt bebuktad*-... az olyan, mintha kis tündérek szurkálnák a fejem belülről, de ennek nem sok értelme van-*őrizgetem a méltóságom, nem kapok a gyógyszerem után, úgyse érném el, és addig jó, amíg ilyen közel van, hátha, hátha esetleg így is hat, pusztán a kisugárzásával és visszaszorítja a fájdalmat... huh. Kiráz a hideg.* -Nem különleges, beteg vagyok - *egészen alázatosra fogom a hangom.* -Ha most azt akarod, hogy könyörögjek ... akkor vedd úgy, hogy azt csinálom, csak hanyatt fekve nehéz...-*csak oldozz már el! Megfeszegetem a kötelet, magam alá húzott lábbal tornászom magam ülő helyzetbe vissza, a fejem a hideg porcelánnak döntöm, koppan az elszabott lendülettől, majdnem visszadőlök szédülve.* -Merlinre...-*egy fél fintort engedek magamnak. Lassú vagyok, iszonyú lassú. Így akkor se tudnám rávetni magam, ha akarnám. Illetve akarom, de nem tudom úgy kivitelezni, hogy hatékony legyen. Kigondolok magamra egy „Finitet”, erősen szuggerálva a pálcám, de azon túl, hogy a szemem előtt elhomályosodik Errol képe és árnyéka nem sokat ér.*
-Bármennyire is élvezed, előbb-utóbb erre jön valaki is kiszabadít... Eskü nem köplek be ha nem vársz addig, hanem elengedsz...
Naplózva

Errol Dreenman
[Topiktulaj]
*****

sapkásfiú - hatodéves antiszoc.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2010. 12. 17. - 17:58:54 »
0

|Nish|

- anyád még mindig bogár bárd meséivel tömi a fejed? persze, mindenki megmenekül, mindig a jó győz. - szinte elborzadva horkan fel, majd nem bírva tovább az ülő helyzetet fölpattan, és járkálni kezd, minden kezében lévőt zsebre vágva, pálcáját kivéve. - mondjuk tényleg mindig az győz. csak ugye relatív, hogy kit nevezünk annak. az én sztorimban én vagyok, a tiédben te. és  ugye, egyikünk mindenképp úgy fog kikerülni ebből a helyzetből, hogy az jó legyen neki. vagy te fölkelsz és elversz, vagy én meg tudom amit akarok elkábítlak, belebegtetlek a klubhelyiségetek női részlegébe, és amikor reggel felébredsz egy lány sikítására, majd magyarázkodhatsz, hogy mit kerestél az ártatlan elsős kislányok között... - utálatosan elmosolyodott, majd Nishre tekintett.
Csak ekkor vette észre, hogy felállása után megszűnt a varázslat is, és a pirula a fiú orra előtt hevert a földön, és valószínű, hogy már szájával rég fölszedte, hacsak büszkesége meg nem gátolta a koszos (és valamitől még egészen nedves) piszoár alatti csempéről való étkezést. Mindenesetre nem akarta meggátolni, az végkimenetelét tekintve rontott volna rajta, inkább higgadtan elfordult, és egy hatalmas hím szúnyogot bámulva a falon beszélni kezdett.
- remélem így már fel fogod fogni a kérdésem, és normális válaszokat fogsz adni rá. Mi... okozza? - ismételte lassan, mintha csak egy retardáltat korrepetálna, valami halálosan egyszerű témából. - ok-okozat. kauzalitás. nem olyan bonyolult, gyerünk erőltesd meg az agyad. - átment lekezelőben, amit azért csinál, mert sikertelensége okán már irdatlan ideges, de valahogy meg kell őrizni imázsát, és kontrollját a helyzet fölött.
Hirtelen egy hatalmas sóhajtás szakadt ki belőle, és átkozta magát baromságáért, hogy miért nem jutott ez hamarabb eszébe. Ideges volt, és legszívesebben fájdalommal tompította volna el ezt az érzést, de nem tehette meg. Majd este a klubhelyiségben. Úgyis úgy intézkedett, hogy egy olyanba kerüljön,  ahol rajta kívül csak egy másik van, az pedig a legcsendesebb, és legjobb alvó mind közül. És nem utolsó sorban, fél Errol különcségétől, mint a tűztől. Tökéletes partner.
Nem volt kérdés hogyan tovább, mit fog tenni. Mivé alakítja a hatalmas sóhajtást. Hangja unottá vált, és egy ásítással álmosságot erőltetett arcára, miközben szembe fordult a griffendélessel. Erre azért volt szükség, hogy árulkodó vonásait eltüntesse. Unott hangon szólalt meg.
- pedig reméltem, hogy érdekesebben is eljuthatunk a végére. mondd meg mi a betegség neve. és akkor végeztünk. - fölösleges ígéreteket nem tett, nem mondta, hogy eloldozza, hagyja magát megátkozni, biztosítja jólétét. És még a gyógyszer visszaadásában sem biztos, de abban igen, hogy néhányat meg fog tartani. Egyszer még jól jöhet...
Naplózva

'sablon lett különcnek lenni, nem kiváltság'

Dubhislaine Stoian
Eltávozott karakter.
*****


a Bűvész

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2010. 12. 17. - 20:08:09 »
0

Errol   

-Nem kell ehhez anyám-*nyöszörgésszerűen vinnyog elő a hangom a torkomból. A jó mindig győz, a jóság relatív, de mindenkiben ott van.* -Menthetetlen idealista vagyok... menekülj mielőtt megfertőzlek-*mielőtt teljesen elrongálód az ideigeim, elkeserítesz, feldühítesz és olyasmit találok gondolni, amit aztán megbánok. Elvégre csak egy szerencsétlen, elnyomott gyerek. Nem neheztelhetek rá amiért olyan, amilyen, kiméra-törvények szerint élnek, ha életben akarnak maradni manapság a varázslók én tényleg nem...
...szövegelése közben látom, hogy elfordul, nem figyel, a koncentráció megszakításának következtében a gyógyszerem leesik. Lelki szemeimmel látom, ahogy megnyílik alatta a csempék közti rés és belezuhan a sötétségbe, örökre elveszve a számomra, a kilátástalanság hidege egy hosszú pillanatra befagyasztja a józanságom, úgy szedem fel, mint a madárfióka az elejtett, még vonagló férget, úgy is nyelem le, felráncolódó fintorral az orrom mellett, ahogy megakad a nyirokbolyhos tabletta a nyelvem mögött, kesernyésítve a szám tovább, nem mintha nem lenne amúgy is pocsék a fizikai érzetem. Becsuktam a szemem, hogy ne lássam az undort és megvetést, amivel rám néz, hátha akkor nem érzem kevésbé gyomorforgatónak az egészet. Mindjárt hatni fog. Egy korty ital kéne... de így is elég lesz. Enged majd a görcs, a tompa a tarkómon, visszahúzódik a szúrás a halántékomból.*
-Migrén-*válaszolom szolgai alázattal. Szédülök, ahogy a lépteit hallva elképzelem, ahogy cikázik előttem, kicsi, zárt térben fürge léptekkel, mint egy patkány az üstben, gyors fordulókkal az íves falak mentén. Meghullámzik a gyomrom, összeszorított fogakkal gondolok valami másra, színes italokra, zöld abszintra, karamellszín sörre.* -Az okozza, hogy beteg vagyok... mindenkinek fájhat a feje... minden okozza! -*megállt. Isteni. Felnézek rá ahogy emelem a fejem hátrafele csúszik kicsit le a fal mellett. Hajthatatlan vágyat érzek a szabadulásra, biztosan hiszem, hogy akkor nekem elmúlik minden bajom. Ennek a mottójával  húzom fel a lábaim, amúgy is testhezálló a pozíció, hogy  aztán amiért közelebb jött fölényeskedni bosszúból úgy rúgjam térden, ahogy csak súlyomból és erőmből telik. Kicsi ez a hely ahhoz, hogy nagyon eldőljön, elgurulok a faltól, persze a nedves mocsokba hempergőzve kaszálom el, hogy aztán továbbhemperedve rajta a pálcámhoz férjek a zsebében, heveny zavaromban mindkét oldalát végig kell érintenem, zavaró közelségben, ha nagyon ugrál, akkor lefejelem, itt öljön meg a szégyen.*
-Finite-*mormogom, amikor végre az ujjhegyem pálcát tapint, kötözőbűbájjal nyűgözött tagjaim szétpattannak, a zsibbadás is végigrohan rajta, miközben kirángatom a zsebéből a karcsú fát a gyógyszereimmel együtt. Hanyatt fekve emelem a dobozt a számhoz, három-négy tabletta előtt szavamat se hallani. Visszahúzódom a falhoz, amíg el nem múlik fel nem kelek, akkor se, ha beverte a fejét és itt fog elvérezni. A lábam a pálcájára helyezem, ha még fekszik, ha nem, akkor csak nézek rá.* -Egy-egy-*szorongatom a dobozt. Édes dobozom.*
Naplózva

Errol Dreenman
[Topiktulaj]
*****

sapkásfiú - hatodéves antiszoc.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2010. 12. 19. - 15:37:33 »
+1

|Nish|

- migrén, migrén. a..nagy..fran..co..kat.. - szótagolja halkan. ez nem sima migrén. Többnek kell lennie, valami nagyobbnak, ritkának, egyedinek, bonyolultnak. EZ NEM LEHET SIMA MIGRÉN üvölt egyik belső énje, rázva vastag láncait, készen arra, hogy erőszakkal, fenyítéssel húzza ki a válaszokat, aztán gondoskodjon a tetemről is, és valami frappáns módon rejtse el. Ezt a részét talán még élvezné is, mivel logikát igényel, és nem menne olyan könnyen, mint a legtöbb agyat megdolgoztató feladat. Meg is fogant benne a gondolat, hogy enged a csábításnak, de ekkor egy reálisabb hang zavarta meg, ami azt súgta, hogy nem merné elkövetni a gyilkosságot, ha meg igen, akkor csak megnehezítené az életét, és ilyen áldozatra ő nem hajlandó, mivel nem teljesen pozitívan jön ki belőle.
Mégis úgy tetszett, hogy a morgó vadállatnak igaza van, sőt pillanatról-pillanatra, ismerte el a kibontakozó nagyszerűséget. Ennek oka az volt, hogy nagy erővel vágódott a csempének. Arccal előre a koszba. Elbukott. Elbénázta. Szar volt. Túl hülye. Logikátlan és beképzelt. És nem is a hibái dühítették, hanem az, hogy Nish jobb volt. Nem tartotta érdemlegesnek a hibáit, addig ameddig ő a legjobb, és márpedig neki kell lennie a legjobbnak, egyedül ő érdemes rá. Ez a versenyszellem tartotta életben, és egy hipogriff ereje testesült meg akaratában. Soha nem adja fel, soha nem fogja feladni.
Az állat fröcskölődő nyála forrón perzseli szöveteinek belsejét. Nem úgy terjed szét ez az érzés, mint a harag, megfestve egy pillanatra a kapillárisok labirintusát. Ez kitörni szeretne, mint egy forró pont, lemarva a tornyosuló akadályokat, és gejzírként kispriccelve a hámszövetekbe vájt lyukakon. Ez a gondolkodást nem ismerő erő mozgatta, amikor szinte a leérés pillanatában már fel is lökte magát karjával és egy vérre vágyó farkas ábrázatával vicsorgott a griffendélesre. Nem  volt nála pálca, a földön hevert valahol, vagy a másik talán rég összeszedte. Nem érdekelte, ő nem átkozni akart, csak érezni, ahogy kemény ökle alatt csontok recsegnek,  benyomódik a bőr, és ha kinyújtaná kezét, talán meg is tudna érinteni valami furcsa alakú belső szervet.
~egy-egy~ jut el a tudatáig. Nem mozdul. Végigméri a lehetőségeket, a másiknál pálca van, nála meg csak a puszta keze, és egy ember bőre nem olyan, ami visszaveri az átkokat. Csak egy élete van, vigyáznia kell magára, ő különleges. Legalábbis így tartja magáról. ~egy-egy... nem ő vezet. egálba vagyunk. még nyerhetek. még van időm. még nem telt le. nyerni fogok. NYERNI FOGOK~ az ösztönember eltűnt, acsarkodó vonásai kisimultak, és a frissen mosott ruhák bája szólalt meg könnyed hangjában, még így koszosan is.
- ügyes. - hirtelen csak ennyi tellett tőle, de aztán rájött, hogy a megakadását hatásszünetként is felhasználhatja - így sokkal élvezetesebb lesz, mint abban a kiszolgáltatott helyzetben. - apró mosollyal megkoronázva mondatát, véglegesen megteremtett egy mester-tanítvány viszonyhoz hasonló légkört, ami azért elég fura, főleg így, hogy a vele szemben álló másfél fejjel magasabb nála. De egy jó színjátékkal akármit el lehet hitetni, akárkivel. Ezt már tapasztalta.
Gondosan leseperte mugli melegítőjéről  a koszt, mintha  érdekelné. A pálcájára, még csak ki sem pillantott. Tudta, hogy melyik 30 centi átmérőjű körben kell keresnie, és azt egy kis ugrással megtalálja. Nem mutatott magabizonytalanságot, vagy félelmet. Ugyanúgy állt, mintha még mindig a Lump-klubban lennének eszegetve valami flancos ételt, és nem egy pár hüvelykes veszélyes fadarab képzeletbeli meghosszabbítása döfné keresztül a szívét.
~várjunk csak...~ a gyér fáklyafényben, amúgy is fakó arca, kaméleonként kezdte felvenni a mögötte lévő maszatos fal színét. A sápadás oka, nem a rádöbbenés, hogy talán életveszélyben van, vagy valami hihetetlen pálfordulás. És nem is a múltkori alkímia óra egy nehéz feladatának megoldása ugrott be hirtelen. Neem, valami sokkal furább, sokkal zavaróbb. Nem fogtak rá pálcát. Nem állt vele szemben az ír fiú. Ott ült a sarokban, a gyógyszerektől valami mámoros mosollyal, de azért ráncolt fejbőrrel, ami még mindig a fejfájásra utal. Hát persze, semmi sem hat egyből. És még a fegyvere lehetséges helyét is rosszul tippelte meg, mivel nem számított rá, hogy a fiú leleményesen magához húzza. Össze volt zavarva. Nem tudta ennek az okát, megfordult a fejében, hogy talán a betegségtől nem nyerte vissza a józaneszét.
~Igen... a fájdalom, a fájdalom lesz a ludas...~ győzködte magát, de valahogy nem tudta ezt bevenni, ezért óvatossá vált. Természetesen csak bőrszövete által körülhatárolt szférákban. Amit a világnak mutatott, az gyökeresen különbözött:
Teljesen biztos volt magában. Belül persze egy szuperszámítógépet megszégyenítő sebességgel mérte fel  távolságokat, összegezte az adatokat, következtetett és próbálta megtervezni, hogy nyerhetné vissza ismét fölényét. Most már nem kérdezgethet csak úgy.
A legnagyobb gondja az volt, hogy egy hetedikessel állt szemben, aki ráadásul elég furán varázsol az elmondások szerint, így még azt sem tudja megsaccolni, mivel próbálkozna először, ha Errol megindulna felé, és azt a röpke embernyi távolságot átugorva megpróbálna ütést vinni az oldalába...
De nem. Nem teheti, nem így kell megoldani a dolgokat, illetve első sorban nem így akarja. Szégyellné magát, ha logikájával nem sikerülne kimásznia ebből a helyzetből.
- ezek mugli gyógyszerek? - kérdezi a legnagyobb közönnyel, mintha mi sem történt volna...
Naplózva

'sablon lett különcnek lenni, nem kiváltság'

Dubhislaine Stoian
Eltávozott karakter.
*****


a Bűvész

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2010. 12. 21. - 02:13:46 »
+1

Errol   

-Törődj bele. Migrén. Fájás. Kín. A fejben. Semmi más. Bárkinek lehet. Akárkinek, mindenkinek, kivéve neked, mert ugye ez egy kutya közönséges betegség-*egyetlen dolog miatt vagyok dühös, az pedig a félelem. Meg a kiszolgáltatottság. Akkor már kettő. Nem baj, számmisztikára úgyse járok, pedig igazán misztikus, ahogy az alapvető számolni tudás elhussant a fejemből, mintha  soha nem is létezet volna, érthetetlen, távoli paramétere lenne az életemnek, semmi más. Mondjuk azért a kettőt igazán észben tarthatnám, két szemem van, két fülem, kér karom, két lábam, két her...*
-Igen, részben azok-*válaszolok sietve, a tarkómat még mindig a hideg falba passzírozom, hátha az agyamig hatol a gyógyszer, üres gyomromban lassan oldódik, az a fél pohár forral bor, amit sikerült magamhoz vennem nem különösebben kedvez neki gondolom, kénytelen vagyok magamban hangosan bíztatni arra, hogy tegye, amit tennie kell, mielőtt a szemem vonalában lüktető halántéki ér mentén szét nem reped a fejem, mert sajnos meglehetősen esélyesnek látszik.
Ennek ellenére a jobbik szemem a potenciálisan veszélyes kölykön tartom, elvégre aki elmebeteg volt és képes volt megkötözve idehurcolni egy diáktársát, az másodszor is képes lesz rá, de nem, amíg valamelyest az eszemnél vagyok, a pálcám és a gyógyszerem védett pozícióban, a csuklóm lazán tartva, minden eshetőségre felkészültem, senki nem mondhatja, hogy nem. A szemem is rajta. Már amennyire képes vagyok nyitva tartani. Jó lenne elmormolni egy figyelőbűbájt, de akkor bedőlne az inkognitóm és egyáltalán. Rábámulok, fókuszálok, az arcát igyekszem kivenni, világos maszat a többi maszatban, szem, száj orr.*
-Még gyerek szinte...-*fel se tűnik, hogy hangosan beszélek, pedig hallom a hangon, de valahogy tompán azt képzelem, csak odabent szól, és nem hallatszik kifele*-...még nagyon...-*a gyereket valamivel le kell foglalni, mielőtt a figyelmük újra a kegyetlenkedés felé terelődne. Hiszen ez már csak ilyen. Minél nagyobb egy tehetség egy fiatalban, annál valószínűbb, hogy annak valaki majd a kárát látja. Nézzék csak meg mi lett a Sötét Nagyúr esetében, testet öltött rémálom lett, már ha ragaszkodunk a tényszerűséghez és nem megyünk bele jobban.*
-Mugli gyógyszer az alapja... a mechanizmusa. És az időmennyiség, ami alatt hatni kezd-*és, és, és... most. Igen. Érzem már. Könnyebb. Levegőt veszek, mélyet, annyira élvezem, annyira, hogy azt csak vulgárisan tudnám árnyalni, de az ember legalább önmaga előtt maradjon tiszta-szájú, ha már egyszer alapvetően úgyis úgy jönnek a számra a vulgárisabbnál alpáribb kifejezések, mintha ott lenne a helyük.* -De a hatása...-*varázslatos, tiszta, könnyű, kábító, és mégis annyira  megnyitja az elmém, mintha lebegnék, felette az olyan problémáknak, mint egy átvizesedett dísztalár, kesernyés gyógyszeríz a torokban vagy éppen egy vallató hajlandóságú Hollóhátas, aki a kérdéseket ugyan okosan teszi fel, csak a módszerei nem egészen kifinomultak. Igen, így annyira világos minden, még mosolyogni is futja félig az erőmből, komolyan nézek rá ennek ellenére, ha mozog, akkor a beriasztott vészérzékemnek köszönhetően néhány szikra azért pattog a varázsbíró kezemen.*
-Nézd nem tudom mit hittél. Beteg vagyok, ha innen fel kell kelnem, akkor biztos, hogy lehánylak, szédülök, rosszul vagyok, fázom, éhes vagyok, és neked hála ki tudja milyen bacilust nyaltam fel-*annyira jó érzés, hogy szabad a kezem, biztonságban van, a pálcája is nálam van, bár ha meg is szerezné, talán tudnám magam védeni eléggé ahhoz, hogy valaki bejöjjön a zajra.*
-Szóval most marhára nem vagy olyan jó nálam, hogy elcseverésszek az élet nagy dolgairól veled, főleg, ha azt hiszed, hogy én valami különleges bogár vagyok egy morbid ember-gyűjteménybe. Menj innen a jó fenébe, a pálcád holnap reggel a Taknyos Talmina hölgyének szobránál fogod megtalálni, elég félreeső-*és azért beugraszthatnál egy üveg lélekerősítőt, értsd: alkoholt, mielőtt feldobom a talpam. De ez már csak fikció.*
Naplózva

Errol Dreenman
[Topiktulaj]
*****

sapkásfiú - hatodéves antiszoc.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2010. 12. 22. - 14:07:17 »
+1

|Nish|

Mint egy a tavaszi légtől betépett lepke szállt el a jó ízű virágok fölött, csak épphogy rápillantva az elsőbbségért egymást lökdöső pollenekre. Rájuk nézett, szippantott egy nagyot, majd az eredménytől függetlenül pattant tovább a következőre. Most csak morzsákat gyűjt, mindegyiket megízleli, megrágja, amilázával  alkotóelemeire bontja, majd átadja a szerencsétlen óriásmolekulát többi emésztőnedvének. Az információk felkocognak gyomrából az agyába vezető lépcsőn, és fent nem halnak meg a végkimerülésben, hanem még futnak egy kört, hogy megtalálják helyüket valami kis dobozban, ahova befekszenek, türelmesen várva, hogy rájuk zárják a fedőt és azt tegyenek velük, amit akarnak. Errol testében minden a helyén volt. Talán túlzottan is. Állandóan kereste a bajt szervezetének. Rövid ujjúban mászkált télen, naptejt még sosem látott a bőre, pedig nyaranta járnak le a spanyol-francia határhoz. Hideget evett hidegre, szőlőt tejre és körülbelül a létező összes dolgot megcsinálta, amivel tönkre tehetné magát. Egy normális, rendes szervezet már régen felakasztotta volna magát a végbelei segítségével, ahogy azt illik. Hát a skót fiúé biztos nem ilyen volt. Minden, mindig flottul ment, beteg is csak akkor volt, ha muszáj, és akkor sem sokáig. Talán pont ez a belső nyugalom, harmónia, elfogadás, békés együttélés volt az ami lehetővé tette a hollóhátas kimeríthetetlen rebellis jellemét. De akkor unhatatlanul felmerül a kérdés, hogy hol keletkezik, honnan jön ez a folytonos lázadás minden és mindenki ellen? Sokat gondolkodott már rajta, és most is eszébe jutott, lévén, hogy épp egy beteggel beszélget. De szóval most egy begombázott pillangó volt épp, és a viárgpor szagolgatása valahogy így nézett ki:
- És miből van? Van a dobozon összetevőkre vonatkozó rész? Honnan vetted? Személyesen csinálták neked? - ezek voltak a szippantások. Minden kérdés egy, várva, hogy a szavak, mint apró kémiai részecskék felkússzanak az orrába, de itt nem hagyja abba, tovább ugrik - sima migrénje akárkinek lehet. Migrénes fejfájás, vagy valahogy így hívják, de én nem vagyok medimágus. - hadarja alig érthetően a számára lényegtelen részeket - de ez tartós, folyamatos. Ez a sok gyógyszer arra utal. mi váltja ki? - már régóta kerülgeti ezt a virágot, néha visszatér hozzá, mint most. Nagyon érdekli, ugyanis nincsen szaga, legalábbis ő nem érzi, pedig nagyon próbálkozott. Figyelmen kívül hagyja az olyasmi töltelékmondatokat, mint 'Beteg vagyok' vagy 'Menj innen a jó fenébe'. Tisztában volt vele, hogy ezeket csak úgy mondja, holott semmi közük nincsen a beszélgetéshez, amit három ilyen után szóvá is fog tenni - így határozott -, de még három ilyen előtt vagyunk, így csak ajkát harapdálva aprókat lépkedett ide-oda. Nem tudta miért csinálta, csak tette, hogy úgy nézzen ki, mint aki nem áll, mint a befőtt, hanem ötlete van, gondolkozik, és legkevésbé sem tanácstalan. Azért néha Nish felé is fordította a fejét. Kinézett rá, mint gyerekkorába, mikor a postást várta, hogy jól megdobálhassa az ablakpárkányba rakott előre meggyúrt hógolyókkal. De a postás nem jött, Nish sem szólt semmi értelmeset, csak ült mint a befőtt azzal a sápadt ábrázatával, ami egy kicsit változott az utóbbi időkben. Olyan furcsán de-fókuszáltak lettek a pillantásai, és a feje is csak ingadozott minden ok nélkül. Már látott ilyet, érzett ilyet. Volt már nála drog, volt már benne drog. Egyszer mert vallja a kipróbálás szentségét, így ez sem maradhatott ki a sorból. Talán túl korán, talán nem. Most már megtörtént, és rohadtul nem lett belőle semmi baja. Szóval ismerte ezt a fura érzést, és most valahogy elkapta a vágy, hogy a morzsák mögé leadogassa ezeket is a gyomrába. De inkább nem, volt fontosabb dolga.
- ahha, halluciongén szerek? - kajánul elmosolyodott (csak vezetett valamire a járkálás) - nem minden betegségre adnak ilyeneket... egy egyszerű fejfájásra semmiképpen sem...
Naplózva

'sablon lett különcnek lenni, nem kiváltság'

Dubhislaine Stoian
Eltávozott karakter.
*****


a Bűvész

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2010. 12. 22. - 23:09:01 »
0

Errol   
"Hiszen az igazság az olyan mint egy
fekete lepke, amit keresel a sötétben..."

*Hogy takarodnál el te utolsó dögkeselyű, te élősködő, te a véremet szívó kék pióca, te mindent tudó, okoskodó balfácán! Fogalmad sincs a világról, fogalmad sincs az életről, csak bámulsz kifelé abból az undorítóan kényelmes burkodból, tapogatódzol, hemperegsz meg néha egy kicsi mocsokban, sárban, aztán farokfelvágva hazakocogsz, mint aki mindent tud az életről! Annyira gyűlölöm a fajtád, annyira!
Ahogy jön olyan hirtelen ér véget ez a gondolatroham hála Merlinnek, nem ismerek magamra, én nem vagyok ilyen, csak a fájdalom, de az... eloldódik, kifut, a görcsökből kidől a tartás, az egész valahogy puha lesz, és könnyű. Nagy levegőkkel lejjebb engedem a szemhéjam, a szám kiszárad, újranyalom az érzés egy hatalmas IGEN-hez fogható, ami felrobban az emberben. Mit bánom én, ha bánt, ha kínoz, már nincs hatalma felettem, elmúlt...*
-Igen...-*lehelem magam elé, a mámor csodákra képes.* -Mármint öh... nem, az ég egy adta világon semmi nincs a dobozon, ne kérdezd mi az, engem nem is érdekel, apám szerzi valahonnan, gondolom valamelyik patikus csinálja neki... ugyan már-*mosolygok, megvédem a titkom, igenis megvédem, belőlem nem szedsz ki semmit, énekelni lenne kedvem, halkan nevetek, kicsit rekedten felköhögve azt az undok ízt a torkomból, ami még a gyógyszerrel került oda, valami nedvesség, keserű, brr*-Ha lenne bennem bármi különleges gondolod, hogy lehetne kezelni ilyen sima tablettákkal? Na ugye, hogy nem-*félrehajtom a fejem ahogy hallgatom és már nem akar kizuhanni a fülemen az agyam ez pedig valami... élmény.* -Rendszeresen van. A migrénnek az a lényege, hogy olyan fejfájás, ami mindig van, zavarja a koncentrációt, ilyenek... Milyen pálcád van?-*kihúzom a talpam alól az idegen fadarabot, háromszor-négyszer végigpörgetem az ujjaim között, mint ő tette az enyémmel a levegőben, játszok vele. Szikráztatom, pörgetem, feldobom és elkapom, körbetáncoltatom a bal csuklóm körül, aztán mivel engedelmesen simul vissza a tenyerembe újra elkapom. Csak az arca érdekel, belemosolygok a képébe, a fal mellett feltolom magam állásba, azért még nem az igazi a dolog ezzel az egyensúllyal.*
-Invito gyógyszereim-*begyűjtöm a dobozkáimat tőle, hogy mindegyik drága szín újra nálam legyen, mert mégse élhetek a színecskéim nélkül.* -Ugye belátod, hogy nem engedhetem, hogy véletlenül lenyelj belőlük. Gyermekek elől elzárva tartandó-*megint feldobom a pálcát, könnyed derűvel élvezem, most egy kicsit én játszok.*
Naplózva

Errol Dreenman
[Topiktulaj]
*****

sapkásfiú - hatodéves antiszoc.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2010. 12. 30. - 13:25:08 »
0

|Nish|

~megölöm... széttépem... darabokra szaggatom... felkoncolom... kinyírom...~ Furcsa alakzatokat vett fel a szája a másodperc törtrészei alatt, de hang nem szaladt ki, csak levegő szaladt végig légcsövén végigcsikarva a fogakat. Nagyon utálta a helyzetet. Nincsen nála pálca, nincsen hatalma. Ott áll szerencsétlenül, körülötte kedvezőtlen környezet. Nem tud egy ugrással elbújni, úgy, hogy abból sikeresen jöjjön ki. Nem tud semmit hozzávágni a másikhoz. És nem. nem. nem. Tele van tagadószavakkal a feje. Az egyetlen igent a griffendéles harsogja, és ezért lelkesen  oda is hajol, de utána némileg csalódottan húzza vissza a fejét. Gúnyt űznek belőle. Zsarolják. Gyenge. Rosszabb. Megbukott. Lendületet vesznek rajta gondolatai és  lejjebb taszítják. Fokozatosan hagyja el elméjét, majd kitekint szemgödrei ablakán, megbámulja a csukott száj sötétjét és nagyot koppan a gégén, majd a hangszálakba is beleakad. A gerincben csúszik végig, közben csípőjét valami még jobban rántja lefelé. Hol felvillan, hol nem... Mint egy rosszul leengedett redőnyön keresztül nézi a folyton változó tájat. Idegesen verő szív, hullámzó tüdő...
Nincs apelláta, nincs semmi. Persze néhány fanyar gondolat azért megfogalmazódik benne. Ez a belső kirándulás, az igazi utazás a föld középpontja felé. Most annyira nem sötét a szájüreg. Piszkos fény szűrődik be a fogak közötti észrevétlen réseken. Valahol a sarkánál járhatott éppen, amikor tűz kezdte égetni. Gejzírként nyomta fel a forró hő, és termikelve szállt fölfelé, hogy aztán onnan kezdhesse meg a sorsdöntő fordulatot. 'Gyermekek elől elzárva tartandó'. Egy lázadó nemzet erejével üvöltöttek izmai, amik kívülről is jól láthatóan feszültek meg. Nem volt soha túl izmos, de eléggé sovány ahhoz, hogy szálkásnak nézzen ki, pedig elég valószínű, hogy fizikális képességek terén nem lenne osztályelső. Bár állóképességével...  neem, inkább  kitartásával, makacsságával, csakazértis felfogásával kárpótolta őt a genetika. Mosolyog, ahogy a pörgő fadarab lassan kiúszik a képből, és előrefelé rugaszkodva repül Nish felé. 
Csontos keze boldogan szorul ökölbe, és húzódik hátra, hogy aztán előretolja és lankásabbá tegye a hetedikes orrnyergét. Sapkája előrecsúszik egy kicsit, félig-meddig belelógva szemébe, de ez nem érdekli. Magabiztosan szeli a két ölnyi távolság állott hugyszagát egy jobb cél érdekében. Ha pedig eléri, nem fog megállni egy ütést követően...
Naplózva

'sablon lett különcnek lenni, nem kiváltság'
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 02. 24. - 16:41:52
Az oldal 0.185 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.