Oldal nyomtatása - magiske runer

(https://i.pinimg.com/564x/63/9a/e1/639ae146f07404a6a283ac0e6f223545.jpg)

Adressat: Elliot

16+

Elliottal való összefutás számos zavaros kérdést vetett fel bennem. De nem igzaán volt időm ezzel annyira foglalkozni, mert volt egy kis kalandom Csecsenföldön. Nem szerettem kifejezetten az áldozatok nélküli rabmegszöktetést feltételeit, de szerencsére most is sikerült némi bonyodalommal ugyan, de elszöktetni és elbújtatni az itteni Django bűnszervezet unokaöccsét. Nem hittem volna, hogy találkozok egy olyan nyiszemnyaszom, nyeszlett bandafőnökkel, mint amilyen a bizonyos unokaöccs volt, de csak nem hagyhattam ott. Busásan megfizettek érte, és amúgy is csak az út során kellett elviselnem a nyavajgását. Olyan szinten volt pánikrohamos a faszi, hogy lehetetlen volt a hopponálás is. Még a végén fél darabbal érkeztem volna meg vele Szardínia szigetére. Hisszú út volt, és kifáradtan kötöttem ki, és volt időm regenerálódni is. Az ügyfelek körül szorult a hurok, egyes aurorok szimatolni kezdtek körülöttük, így szinte nem volt sok melóm. Ezt pedig kiélveztem és hajózgatta, halászgattam. A dokkom pedig már tökéletesen működött, és nem kellett mindig ott intézkednem, mint amikor beindítottam az üzletet.
Késő délután felé szállt az idő, amikor kiültem apám családi örökségének, Freyjának a hajókorlátjára. A hajó egy ideig mások kezében volt, de szerencsére vissza tudtam vásárolni tőlük. Otthon valahogy tisztelik ezt a családi örökség dolgot. Nem sokszor használtam a kikötőm éke volt a régi vikinghajó. Az utazásokhoz és a halászáshoz ott volt Daggry. Sokkal jobban szerettem ezen a hajón elmélkedni. Rágyújtottam unottan egy szivarra és az üvegpoharamban lötyögtettem a whiskyt, miközben Valkűr sertepertélt körülöttem.
ELgondolkodtam azon, mi is volt akkor ott köztünk abban a sötét elhagyatott házban, amitől annyira felforrt a vérem, hogy a szemekkel sem kellett foglalkoznom. Írtam neki egy levelet, hogy hogy áll a kutatása, de még nem érkezett válasz. Nem igazán zaklatott fel a dolog, biztos dolga volt. Igyekeztem nem tudomást venni a sárga szemekről. A szempár, ami most is úgy égett belém, és tudtam, hogy ott áll nem sokkal mögöttem, és lyukat éget a hátamba. Megpaskoltam a kutyám oldalát, és inkább bámultam a lapos hullámokat, és élveztem a hajó ringását. Egészen addig, amíg egy pukkanás ki nem zökkentett a gondolataimból. Nem igazán rémültem meg, a kutyám sem kedzett el vadul csaholni. Bár Valkűr mindekitől azt várta, hogy játszon vele, így odaügetett az alak felé és elé ülve pacsira nyújtotta a mancsát. Csak lassan esett le, hogy aki ott áll, az Elliot, amire őszintén elvigyorodtam.
- Elliot, nahát! Hyggelig å se deg! - lépek oda hozzá, és lelkesen hátba csapkodom. - Gyere beljebb! - invitálom a hajümra és a fedélzetre lebegtetek két fábol kifaragott széket, egy asztalt és természetesen sört.

magiske runer
(https://i.pinimg.com/originals/0d/e0/2d/0de02d451c34b0b05ee81859db4e9f5a.gif)

Søren
2001. március 25.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/e3/dc/6d/e3dc6ddf96c1ac5e53dc9060c961fd9a.jpg)

Magamhoz képest is sápadt arc pislogott vissza a tükörből. A heges lábam megint kínozott, de akkor is látni akartam Sørent. Nem ma küldte azt a levelet, de választ nem írtam rá. Kicsit megzavartak dolgok… már maga a tény is egy kicsit meglepett, hogy egyáltalán pennát ragadott ennyi idő elteltével és komolyan érdeklődni látszott, de közben ott volt az évődés Nattal is. Hol kényszeríteni akart, hogy maradjak benne a házasságba kijelentésekkel, miszerint nem ír alá semmi féle papírt… máskor meg testileg újra egymásra találtunk. Nem voltam éppen a legjobb helyzetben érzelmileg és Sørennel is a mi kis találkozásunk inkább megijesztett. Azért, mert nagyon furcsa volt még egyszer ilyen vággyal lenni valaki iránt. Ezért sem mentem el a hajójára s tettem úgy, mintha csak szórakoznék vele. De nem így volt.
Az ujjaimmal igazgattam a hajamat még egy kicsit a tükör előtt, miközben végig néztem a ruhámon. Nem volt odakint rossz idő, egy pár órája voltam kint, hogy összeszedjem a koszos mugliújságot, amit minden átkozott reggel belegyömöszöltek a postaládámban és már akkor is egészen kellemes volt. Most azonban még inkább sütött a nap. Szóval az egyszerű fehér póló fölé csak egy vastagabb kötött pulóvert húztam, szűkebb fekete nadrágot, amit egy hete sikerült kiszakítanom a térdénél. Ehhez pedig jöhetett a sima tornacipőt. Nem akartam túlzásba esni, de a szívem mélyén tetszett volna, ha még ennyi idő elteltével is tetszem Sørennek. Igazából abban sem voltam biztos, hogy akkor ott tetszettem. Meglehet csak én éreztem a vibrálást, ő meg úgy volt vele, hogy akkor már kihozza ebből, amit lehet.
Nem baj, O’Mara, akárhogyan is, te stílusosan válaszolsz arra a levélre. A zsebembe dugtam a komódon heverő térképet (https://i.imgur.com/Xj3tjv8.png) és óvatosan, elégedettséggel mosolyodtam el. Ezután pedig egész egyszerűen hoppanáltam arra a helyre, ahol a hajója volt állítólag. Nem igazán belőle szedtem ki ezt az információt, de Cartwrightnak dolgozva az embernek szép lassan kialakulnak a kapcsolatai és Sørent, legyen akármilyen titokzatos is, sikerült meglelnem. A hajó mellé érkeztem közvetlenül. Éreztem, ahogy a fadeszkák kicsit megnyikordulnak a talpam alatt és ahogy lepillantottam meg pillantottam magam előtt a tenger laposan ringó hullámait. A gyomrom azonnal görcsbe rándult, az agyam pedig egyenesen sikította: menekülj! Csak az önuralmam tartott ott, ahová érkeztem és a tekintetem elszakítottam a hajótest és a kikötő közötti területről. Nem akartam a vizet látni, bár a tüdöm fájdalmas hörgéssel jelezte, hogy még igenis emlékszik arra, amikor majdnem összeomlott.
Ekkora rohant hozzám oda valami behemót kutya. Ösztönösan tettem hátra egy lépést, hiába ült le és emelte felém látszólag ártatlanul a mancsát.
– Jó fiú! – mondtam és végre megpillantottam Søren termetes alakját is, ahogy a hajon mozgott. Azonnal megindultam felé, az állat meg persze a nyomomban volt. Merlinre… miért kell minden jó pasinak egy kutya? A macskák sokkal kedvesebb teremtések és kevésbé hangosak is.
– Elliot, nahát! Hyggelig å se deg! – mondta halandzsanyelven, ahogy odaértem mellé és hátba veregetett. Ettől csak egy köhögés szakadt fel belőlem és kicsit meg is torpantam. A lábam még mindig fájt, de a tekintetemet, egy pillanatra a véreben tartottam még. – Gyere beljebb! – mondta és én követtem persze. Tetszett a varázsa a dolgonak. Volt benne valami egyszerű, durva, északi dolog, ami mindig is képes volt megragadni a fantáziámat. Most is lenyűgözött, így egy pillanatra, míg Søren berendezte a fedélzetet, körbe néztem, hogy a hajamba kapjon a szellő és érezzem a kellemes levegőt.
– Micsoda pompás hajó, ugye nem szokott felborulni? – érdeklődtem és leültem az asztal mellé. – Kivételesen nem pancsoláshoz öltöztem. – kacsintottam rá. Megfogtam a söröskorsót, ami éppen előttem volt és koccintásra emeletem, hogy egy kicsit megalapozzuk a hangulatot. Közben éreztem, hogy a nadrágzsebemben ott van a térkép. Mutasd csak meg neki.
– Igyunk rád és a viszontlátásra! – mondtam és vigyorogva kortyoltam bele az italba. Biztosan úgy néztem ki kívülről, mint valami hülye kisgyerek, mert a korsó marha nagy volt, még a fejemnél is nagyobb… de kétségtelenül olyan méret, ami egy Søren féléhez illik. – Remélem hiányoztam.

(https://i.pinimg.com/564x/63/9a/e1/639ae146f07404a6a283ac0e6f223545.jpg)

Adressat: Elliot

16+

Észreveszem, hogy nem nagyon örült Valkűr kitörő lelkesedésének, de nem nagyon volt okom ezért haragudni rá. Bár valahogy nem festett úgy a kutyám azokkal a bongyor, már-már loknis szőrével úgy, mint aki fel akarná tépni a torkát, inkább füttyentettem egyet, mire Valkűr kiügetett Elliot mögül és mellém feküdt. Zúgott halkan a szél, és némileg billegtette a hajót. Kicsit aggódva fürkészem Elliot arcát, amikor odalépek hátba csapni. A legutóbbi vizes úszkálásunk után volt egy tippem, mennyire szerethette a vizet. És a tengert. A lelkem nyugodalmas takaróját. Mely bölcsőként ringatott minden egyes utam során, még ha viharba is keveredtem. Nem féltem a tengertől. A hullámoktól. A haláltól. Nem félek csak a sárga szemektől, amik most is égetik a tarkómat.
Örültem, hogy itt van, örültem, hogy láthatom, örültem annak a furcsa elégedett bizsergésnek, ami a mellkasomban terült szét, amikor hozzáértem. Maga volt a megfejthetetlenség, azzal a kusza érzésekkel, amiket belőlem kiváltott és éppen ezért volt rohadtul izgalmas az egész. És én meg akartam fejten minden titkot.
– Micsoda pompás hajó, ugye nem szokott felborulni? – ültem le vele sembe, majd megpaksoltam Valkűr fejét, amint ő a combomra fektette azt. - Kivételesen nem pancsoláshoz öltöztem. - Öblös hangon felkacagok és felé emelem az aranyló kancsómat.
- Úgy tűnik az istenek nagyon hajtanak a közös pancsolásunkra. - Aztán büszkén végigszalad a tekintetem a hajó minden egyes ismert domborulatán, vésésén, majd büszkén megszólalok.- Freya családi örökség. Védik a szellemek. No és a rúnák. - Nézem Elliot sovány alakját, és közben elejtem, hogy megint nem alszok már napok óta, mert kínoznak az emlékek. De jelenleg nem fogok rájuk gondolni. Ma nem. Ma magamra gondolok. És arra, mennyire jó valaki mellett feltöltődni. Aki egy pillanat alatt eléri, hogy rövid időre ne gondoljak a sárga vérben fürdő szemekre és a csontos ujjakra, amik mindenhol simogatnak és szorongatnak. - Egyébként, megbűvöltem, hogy ne tudj kiesni. Zokon venném ha elriadnál annyi víztől és nem jönnél majd el velem egy kis hajós kalandra - kacsintok sejtelmesen. - Remélem Valkűr sem riaszt el - pillantok le a kutyámra aki azóta már nagyban alszik mellettem.
– Igyunk rád és a viszontlátásra! –
- Skål! - emelem felé a korsómat és egy hajtásra kiiszom az aranyló italt. Érzem, ahogy végigszánt az alkohol minden egyes porcikám kellemesen felpezsdül és felélénkül tőle. Ennyi még nem elég ahhoz, hogy kiüssem magam, nagyobb dőzsölésekhez szokattam magam kölyökkorom óta. Leteszem a korsómat és előhalászok egy szivart, majd a pálcám végével meggyújtom és mélyeket pöfékelek belőle.
Elnézem Elliotot ahogy szinte elbújik a korsó mögött és ajkaim között mosoly bújkál még magam sem értem miért. Intek egyet, és újra megtöltődik a korsónk.
– Remélem hiányoztam.
- Ha tudnád mennyire - kacsintottam rá, majd fújtam csak a vicc és talán a perzselőbb hangulat kedvéért egy szívecske alakú füstöt felé. - És mondd csak, milyen izgalmas tolvajdolgokban volt részed? - kérdezem. Nem kérem számon, miért nem írt. ostoba és gyerekes dolog lenne. Mégis csak tolvaj és felnőtt férfi. Nem is tartozik hozzám, hogy jogom legyen számon kérni, de ha hozzám tartozna se tenném. És túl szabadnak képzelem ahhoz, hogy csak úgy otthon üljön.

A szemem sarkából még a kutyát figyeltem, bár végre elhelyezkedett valahol Søren mellett. Azért jobb volt az óvatosság, hátha ez is a bokámnak akar menni, mint annak idején Esmé vérebe. A szívem még mindig vadul kalapált és nem csak az ijedtség miatt, hanem mert megint láthattam az én vikingemet. Nem is a tiéd… még… Duruzsolt a hang, de nem igazán érdekelt, én már elkönyveltem magamban, hogy ő az enyém.
– Freya családi örökség. Védik a szellemek. No és a rúnák. – A tekintete büszkén siklott végig a hajón. Nem csodáltam, hogy büszke volt rá. Ingatag és szédítő mivolta ellenére nekem is tetszett, volt valami olyan hangulata, amit nem tudtam volna megmagyarázni, de a gyomromban, a mellkasomban különös érzés uralkodott. Az izgatottságnak az a várakozó, lenyűgöző kis jelenléte, amit annyira szerettem és csak az igazán lenyűgöző pillanatokban éreztem.
Egy pillanatra még a zsebemben lapuló, gombóccá gyűrt térképet is elfelejtettem vagy éppen azt, hogy milyen sápadtan és szellemszerűen bámult vissza az arcom a tükörből. Szinte nem is létezett csak ez a hajó, a szél különös zenéje, ami a fülembe csengett. Ez itt tökéletes – gondoltam, ahogy a testem felvette a hajó furcsa, békés ritmusát. A szívem is szép lassan nyugalmasabb ritmusra váltott, hogy csak akkor vaduljon megint be, mikor a tekintetem ismét Søren barna szemeivel találkozott.
– Egyébként, megbűvöltem, hogy ne tudj kiesni. Zokon venném ha elriadnál annyi víztől és nem jönnél majd el velem egy kis hajós kalandra. – Elégedetten mosolyodtam el a mondadójára. Ez már több, mint figyelmes volt, szóval kinyújtottam a lábamat, hogy az asztal alatt finoman megcirógassam a bokáját. Ő volt az egyetlen, aki el tudta terelni a figyelmem a múlt hülyeségeiről, a rengeteg sötétségtől. – Remélem Valkűr sem riaszt el.
– Szerencsére a gazdája jobban érdekel – válaszoltam teljesen őszintén és kicsit hátradőltem a székben, hogy várjam a reakciót, aztán egész egyszerűen beletúrtam a zsebembe. Még nem húztam elő a térképet, csak ellenőriztem az anyagot, mintha attól féltem volna, eltűnt ebben a kis időben a többi bajommal együtt.
– Skål! – Elvigyorodtam majd az ajkaimhoz emeltem a korsót, hogy amennyit tudjak lehúzzak az aranylóan habzó sörből. Nem voltam soha sörös, de itt minden ízlett, minden jó volt. Letöröltem a habot a számról, nehogy fehér bajusszal lásson Søren. Nem, mintha nem lenne az ilyesmi bájos, de inkább egy törékeny nőn, semmint egy magamfajta kivénhedt tolvajon.
Széles vigyor ült ki ismét az arcomra, ahogy megint megtelt a korsó, majd elismerően bólintottam a vikingemnek.
– Ügyes trükk. Skål! – Emeltem meg, ám most csak egy kis kortyot ittam. Azért némi józanság nem árt, ha rendesen el akarom mondani neki, mit találtam. Márpedig ezért jöttem ide, hiába is élveztem olyan fenemód a társaságát. Igazából nem akartam elijeszteni sem túlzott flörtöléssel, sem csimpaszkodással. Valahogy nála nem így akartam bemutatkozni. Azért a lábam még mindig nem húztam el az asztal alatt, az jól volt ott… érezve a testéből áradó meleget.
– Ha tudnád mennyire – meglepett a válasz, majd a szívalakú füstre büszkén vigyorodtam el. Talán láthatta, hogy a fülem hegye elvörösödik a zavarodottságtól, de az arcomra ennek semmiféle jele nem ült ki. Eleget gyakoroltam már ahhoz a magabiztosságot, hogy ne lehessen csak úgy kibillenteni a szerepemből. – És mondd csak, milyen izgalmas tolvajdolgokban volt részed?
Bólintottam és előhúztam a zsebemből a megsárgult vászondarabot, amire a térképünket festették. Előrébb hajoltam az asztal fölé és kiterítettem, sőt a tenyeremmel még egyszer végig simítottam rajta, hogy a ráncok is szépen megszűnjenek, tökéletesen mutatva a térképen húzódó felfestéseket.
–Ez itt Hattarvík a Fugloy-sziget legkeletibb városa. – Mutattam a feliratra, ahogy Søren felé fordítottam a térképet, nem zavart, hogy nekem fejjel lefelé van, én így is tökéletesen láttam. Igazából annyira lelkes voltam, hogy mindenféle bevezetés nélkül a lényegre tértem. Nagyon régen voltam részese valami rendes kalandnak. Na nem mintha unalmas lenne kriptákba bemászni. – Először nem tudtam rájönni, mert nem hagyományosan használták a rúnákat, ráadásul amúgy sem vagyok éppen az ilyen fajta átírásban. – Magyaráztam, majd megint elvigyorodtam. – Szóval azért jöttem, hogy válaszoljak a leveledre és elcsábítsalak egy nagyon-nagyon hosszú randira. A Feröer-szigetekre.
A korsóm fölött pislogtam rá, majd megemeltem azt, hogy még igyak egy kicsit. Ebben a kellemes, tavaszias időben kifejezetten jól esett a sör hűvössége. A szél óvatosan végigcirógatott az arcomon.
– Ezek a betűk pedig a futhark ábécé betűi. Egészen olyan, mintha valaki kezdetleges rúnatudással próbálta volna megjeleníteni az információkat. Nos… ezek közül bármelyik helyen lehet a kincs. – Nem vallottam be egyelőre, hogy fogalmam sincs mit keresünk amúgy. Ötletem sem volt az egészre ugyanis, hiszen a Térképészből csak annyit tudtam kiszedni, hogy mi is ez a hely, amit ábrázol. Láttam a szemében, ahogy felismeri és hogy valami komoly dolgot rejt a környék. Az igazat megvallva utána olvastam a fugloy-i dolgoknak, de csupa baromságot találtam. Szóval igazából egy középkori szexjátékszertől kezdve egy arany biliig – ami magát takarítja – bármi lehetett ott.

(https://i.pinimg.com/564x/63/9a/e1/639ae146f07404a6a283ac0e6f223545.jpg)

Adressat: Elliot

16+

Rossz tulajdonságom talán, vagy a munka átka? Hogy mindent alaposan megfigyelek. Egyetlen egy apró részletet sem hagyok ki, és ez most is így történik. Akkor abban a sötét házban nem volt alkalmam alalposan szemügyre venni, de elég volt hallani azt a különleges hangszínét, a bezsédét, hogy tudjam, valami különlegesre leltem. És nem a csempész árut értem ezalatt. Most pedig végre csodálgatom teljes valójában, akár csak csodálni szoktam a tengert.
Elnéztem a dús ajkait, a szemtelen szemét, a tekintetem felvándorolt a szélfútta hajára, és aztán egy picit, talán kihívóan is elidőztem megint az ajkain. Kevés tökélete spillanata volt az életemnek, de ez az eg yis oda tartozott. Mert elbájolt minden egyes pillanata. És haloványak lettek azok a sárga tekintetek is.
Kedvem lett volna csak úgy felhúzni a horgonyt és belehajózni a messzi nagy semmibe, hogy vvalami klasszikus kalandorként utazzuk át a hét tengert. De mmost úgy éreztem ez még messzebb volt. Valami okkal csak idejött Elliot, ha már a levelekre nem válaszolt és mégis az után állított be. Egy kicsit hagy is az agyalást, Soren. Fáradt vagy ehhez, hogy ezt a rejtélyes, izzó szikrának megfejtsd minden viselkedését.
Éreztem, ahogy a bokámhoz ér, és hazudnék, ha azt mondanám, semmit nem váltott ki. gyszerre végigszalad az egész lényemen, fel a tarkómig és vissza, hogy aztán elégedetten elvigyorodjak, és a lábaimmal bilincsbe zárjam az övét.
– Szerencsére a gazdája jobban érdekel
- Örömmel hallom - kacsintok rá, miközben felvonom az egyik szemöldökömet pajkosan. Újra ittunk, és valahogy az egész olyan idillikusnak hatott. Olyannak, ami már már groteszken csak jó. Jó. Túl jó. Túl jó hozzám.És mintha csak megérezte volna az a megingást a lelkemben, megjelentek a sárga szemek. Az asztalon előttem. És mindig az én tekintetemet kereste. De most erős voltam. És elnéztem felette. Belenéztem az ő barna, különösen megfejtetlen fényű tekintetébe. Hosszan.
Figyeltem ahogy magyaráz, aztán egy hosszú, utolsó pillantás után rátévedt a tekintetem a térképre, amit találtunk a házban. Nem igazán gondoltam volna, hogy valami nagy hordejű lesz benne, de valahogy ELliot hozzáállása ezt sugallta és engem is rohadtul feltüzelt.
- Ez itt Hattarvík a Fugloy-sziget legkeletibb városa. Először nem tudtam rájönni, mert nem hagyományosan használták a rúnákat, ráadásul amúgy sem vagyok éppen az ilyen fajta átírásban. Szóval azért jöttem, hogy válaszoljak a leveledre és elcsábítsalak egy nagyon-nagyon hosszú randira. A Feröer-szigetekre.
- Na ide hajóval megyünk! - vigyorok el én is. Mindig lelkes vagyok, ha északról van szó, és ez a hely még szmomra is olyan ismeretlen mint számára.
Már csak a hajózás is ffellelkesít. Mert ugyem mi mással mehetnénk? Hopponálni ilyen helyre annyira közhelyes és unalmas. Meg amúgy is. Vala minden percet ki akarok élvezni és nem akarnám elveszteni zsupszkulccsal vagy hopononálással. Az meg pláne hogy együtt vágunk ebbe bele. Közelebb hajolok, és elnézem az amatőr kézzel írt rúnákat, amiknek annyi értelmezésük volt, hogy szinte lehetetlenség megsacsoni mit is jelöltek pontosan.
- Nem ért akkor, ha van melletted egy nagyjából rúnamágiában jártas viking ugye? - Felállok és kiropogtaotam a tagjaimat, miközben a fogaim közzé szorítom a keserédes szivart.
– Ezek a betűk pedig a futhark ábécé betűi. Egészen olyan, mintha valaki kezdetleges rúnatudással próbálta volna megjeleníteni az információkat. Nos… ezek közül bármelyik helyen lehet a kincs.
- Nos, Elliot, én készen állok. Akár ha a világ végén is lesz lesz az a kincs, én elkísérek oda szíves örömest téged. - felemeltem a félig teli söröskorsómat és megittam a maradékot. Lehunytam a szememet és tudtam, hogy ha itt is volt velem, ha ő akkor is jött és nem tágított mellőlem. Anyám réme.
Lehet babonás dolog tőlem ez a gonodlat. De őszintén remélem, hogy nem szabadítunk magunkra semmilyen démont. ELgondolkodva fürkészem a térképet.
- Mikorra tervezed az indulást? - fordultam felé, és reméltem hogy igen csak közeli időpontot mond.

Az újabb kacsintásnál azért kicsit elgondolkodtam, milyennek láthat ma Søren engem. Az igazat megvallva, amit a tükörben láttam, csak halovány képe volt annak az Elliotnak, akit a házban megismert. Egyre rosszabb bőrben voltam, pedig egyre erősebbnek mutattam magam. Már régen nem voltak bennem kétségek az felől, hogy mit hoz majd a jövőm. Ráadásul a lábamba is visszatért a fájdalom, ami néha annyira kínzott, hogy mozogni sem tudtam és őszintén… akármennyire is vágytam erre a Feröer-szigeteken zajló kis kalandra, nem voltam benne biztos, hogy végig tudom csinálni. Legalábbis nem úgy, ahogyan szeretném. Hogy képes lennék-e menekülni? Nem hiszem.
A mikor kiterítettem elé a térképet, inkább nem gondolkodtam tovább. Nem akartam elhinni, hogy amit a medimágusok mondtak, szép lassan igazzá válik. Volt egy időszak, mikor nem jelentett gondot mozogni. Persze fájt, ha lejtőn fölfelé caplattam vagy ha sokat futottam… de életem az életemet úgy, ahogyan máskor. Most viszont újra bepipult a kis sebhely, vörösen jelezte, hogy nem akarja megerőltetni magát s inkább ücsörögjek otthon. A vérem azonban túlságosan hajtott ahhoz, hogy ez megtörténhessen.
– Na ide hajóval megyünk!
Elvigyorodtam a kijelentésére. Igazából ki akartam próbálni Søren életét. Volt benne valami furcsán megnyugtató… valami olyasmi, amivel nem sűrűn találkoztam. Persze utaztam már hajóval a rozogától a modern muglihajókig mindennel. Csak azért, hogy beutazzam a világot, hiszen abban az időben nem nagyon tudtam még hoppanálni. Csak a seprűm volt és a hajók. Ezért, ha éppen nem volt hangulatom hideg szélben vagy perzselő forróságban repülni, maradt ez a vízi megoldás és ami azt illeti, egy-két kisebb rosszullét után egészen jól bírtam.
– Helyes-helyes – bólogattam és csak akkor kaptam a térképről ismét rá a tekintetem, mikor felpattant. Hallottam, ahogy egy-egy ponton megroppan a csontja, de még ebből a hangból is olyan furcsa erő sugárzott, ami lenyűgözött benne. Aztán pedig jött az átható szivararoma. Apámtól utáltam a dohányszagot, de másoktól… nem tudom. Egyszerűen szerettem és ahogy most belekeveredett a víz felől érkező nedves szellőbe, még különlegesebb volt.
– Nos, Elliot, én készen állok. Akár ha a világ végén is lesz lesz az a kincs, én elkísérek oda szíves örömest téged. – Ahogy felemelte a korsót és ivott, kicsit meglepetten pislogtam. Azt hittem legalább rákérdez, mi lesz a kincs vagy valami ilyesmi. Azért egy konkrét tárgyat logikusan könnyebb keresni… de azt hiszem annyira fellelkesítette a hajózás tény, hogy el sem gondolkodott a dolgon. Ez pedig meglepően bájos volt egy ekkora embertől. Úgyhogy egy picit elmosolyodtam rajta.
– Søren… ötletem sincs, mi lehet az a kincs, ugye az leesett?– kérdeztem vigyorogva, de aztán elhúztam a kezem a térképtől és én is felkeltem a székből, hogy egy picit végig sétáljak a hajón. Még mindig egészen lenyűgözött a hangulata a fának, a víznek és ennek a különös ringásnak, ami az egésznek a sajátja volt. – Csak abból gondolom, hogy fontos, mert mikor beszéltem Térképész Billel, majdnem kinyírt, hogy megszerezze magának.
Vállat vontam. Megszokott volt, hogy valamiért meg akartak ölni, csak az lepett meg, hogy az nem a személyiségemből fakadt, hanem egy nyamvadt térképből. Szóval tuti biztos voltam benne, hogy fontos és nem véletlenül küldött… nos Wade, abba a házba, ahol Sørennel találkoztam. Talán mégsem így akart kinyíratni.
– Mikorra tervezed az indulást?
– Hát úgy mostanra – mondtam. Visszafordultam felé a hajó szélétől, már kicsit amúgyis beleszédültem a víz hullámzásába. Közelebb sétáltam hát hozzá és finoman végig simítottam a mellkasán, ha ült, akkor úgy hogy belehuppantam az ölébe, ha pedig állt, akkor felnéztem hát egyenesen a szemébe. – Szóval legyél, jó nagyfiú és kezdj el készülődni. – kacsintottam rá, majd elhúzódtam és újra bejártam a hajót hosszába.
Fogalmam sem volt meddig tarthat egy ilyen út. Nem hoztam magammal váltó ruhát, sem pedig ételt… még csak kávét sem. Igazából ez volt én, puff bele mindenbe, aztán lesz, ami lesz. Csak az volt a lényeg, hogy harmincadika körül hazaérjek, mert megígértem Adának, hogy vele töltök egy napot. És én mindig betartom a gyereknek tett ígéreteimet… többé-kevésbé.

(https://i.pinimg.com/originals/8b/0c/48/8b0c4804b0c55f411308e7db4893d9bf.gif)

Adressat: Elliot

16+

Nem igzaán az fogott meg Elliotban, hogy hogyan is nézett ki. Sok mindenki lehetett cicomában, és mégis belül rothadt volt mint a mosott szar. De az is lehetett, hogy Elliotban is ott lapult egy vad szörnyeteg és hasogatta, minden egyes pillanatban, mint ahogy engem is az a nyomorult sárga szempár, a nyomorult karmok a férfias testrészemen, és minden egyes pillanatban azt éreztem, hogy meghalok. Tengerre betett vizihulla vagyok, akár csak az öcsém. Csak dobál a víz, megtelik a nyitott szám habbal és himbálózom fel-le, fel-le. Ezt éreztem minden nap, minden éjszaka, és még akkor is, amikor Soho kurváinál kötöttem ki.
Egy valami, megmagyarázhatatlan elemi erő, hogy költői legyek, de valami tényleg megragadott amiért vonzott. Egyszerűen ott pulzált abban a csapzott testben, amiben éltem. És egyszerűen csak meg akartam tudni, hogy mi ez. És ha rájöttem, hogy mi ez meg akartam tartani is. Mert jó dolognak éreztem, és egy jó dolgot sem hagyok kicsúszni
kezeim közül. Se egy jó nőt. Se egy jó sört. Se egy jó fogást. Se egy jó vihart. És most már Elliotot sem akarom hogy kicsússzon a kezemből.
Megpaskolom a hajómat, végigsimítom a hű testet, mely annyiszor ringatott annyi tengeren át.
- Van egy halászhajóm is - bökök a fejemmel Freya mellé. - Ő Daggry, a másik hercegnőm. Pirkadatot jelent. Tudod, azért a hajózásnak is megvan a maga veszélye. Egy vihart nem lehet rúnákkal sem megállítani - a tekintetem az égre, a felhőkre kalandozik, és nagyban fürkészem. Csendesnek tűnik jelenleg. De ez egy szempillantás alatt meg tud változni. Aztán megvonom a vállamat és vigyorogva Elliotra nézek. - Lehet azelőt tengerbe fullunk, mielőt kikötnénk az első helyen. Ki tudja. De viharban lehet a legjobban énekelni - Aztán visszaülök a székemre és újra töltök magamnak egy korsó sört.
– Søren… ötletem sincs, mi lehet az a kincs, ugye az leesett? Csak abból gondolom, hogy fontos, mert mikor beszéltem Térképész Billel, majdnem kinyírt, hogy megszerezze magának.
- Akkor még izgalmasabb.Maximum nekünk esik ott valami szörny, vagy elkapnak minket egy ilyan fura freöeri őslakos szerű népek - vonom meg a vállamat vigyorogva. - Beszerző vagyok és csempész, sokszor kellett már úgy megkeresnem dolgokat, hogy semmi konkrétat nem adtak meg hozzá, csak azt hogy valahol van. - aztán a térképen gondolkodom. - Nos, minden esetre, azért nem árt arra is felkészülni, hogy a rúnákat fordítva is lehet értelmezni, amik rosszat jelentenek. Nagyon-nagyon rosszat. De ha a halál nem is járna a nyomunkban, vagy nem várna minket esetleg tárt karokkal, nem is lenne olyan érdekes -
Szeretem az ismeretlent. Azt amit még rejthetetlen. Annyi lehetőség és kihívás van benne, hogy teljesen fellelkesít. Szerettem ezt gyerekként, amikor olyan hajót támadtunk meg, ami ki tudja, hogy jó ötlet volt-e. Hogy volt-e rajta érték, vagy csak emberekkel és halakkal teli rakományhajó volt. Szerettem a váratlan veszélyt, amitől csak a reflex és a tudás menthet meg.
– Hát úgy mostanra - huppan bele az ölembe Elliot mire és automatikusan átkarolom, és mellékesen megborzolom a haját. – Szóval legyél, jó nagyfiú és kezdj el készülődni.
- Én minidg útra kész vagyok, Elliot - nyomtam egy csókot a puha ajkára. - Ez a hajó az otthonom, és mindig készen áll rá, hogy elvigyen amerre csak akarom. - Aztán csak fogtam és bevittem a kabinba, az ölemben.

Határozottan tipikus. Annyira tipikus, hogy a semmiből csapjon le. Már nem tudom hanyadik hullám csapott át a hajón, de Freya tartja magát, és így nincs okom benne kételkedni. Sosem volt. Egy hajóban nem lehet kételkedni, főleg ha az őseim keze által készült. Mert hajtották a szellemek. És velem voltak. Nekem meg csak bíznom kell bennük. Az ég dörög, és villámlik. Thor ma nagyon pipa. Szinte hallom ahogy ordít: HOL A SÖR?! Vigyor ül ki az ajkaimra, és széttárom a kezem, hogy elcsapjanak a hullámok. Szeretem a vihart. Azt a haragot, ami benne dúl.
- Na, hogy érzed magad, Elliot? - üvöltöm túl a hangokat és megint pofán kap egy hullám.

A tekintetemmel Daggryt, a kis halászhajót kerestem. Azt gondoltam, hogyha követem Søren biccentésének az irányát, akkor majd könnyen meglelem és megint elgyönyörködhetek az északi élet szépségeiben. Csakhát aztán az a drága vikingember megszólalt… és bár ne tette volna!
– Lehet azelőt tengerbe fullunk, mielőt kikötnénk az első helyen. Ki tudja. De viharban lehet a legjobban énekelni.
Nyeltem egyet, de úgy, hogy ne lássa. Nem borzongtam meg, nem tettem hirtelen mozdulatot, de a lelki szemeim előtt megjelent, ahogy a habok alatt nézek fel a vízfelszín felett ragyogó napra. Hiába nyújtottam a kezemet, nem értem el, a tüdőmet pedig egyre súlyosabban nyomta valamiféle erő… hogy aztán apró buborékok emelkedtek felfelé, míg én egyre mélyebbre s mélyebbre süllyedtem, már nem is igazán küzdve az ellen, ami odalent vár. Nem volt senki, aki megfogta volna a kezem, hogy kihúzzon és igazából most sem lenne. Nem számított, a gombócot, ami állandóan a torkomba gyűlt a gyerekkori emlék miatt, megint legyűrtam és inkább visszatereltem a szót a mi kis kalandunkra.
– Akkor még izgalmasabb.Maximum nekünk esik ott valami szörny, vagy elkapnak minket egy ilyan fura freöeri őslakos szerű népek – válaszolta. Éreztem a hangjában, hogy őt is ez hajtja, ami engem… ez a kaland. Talán az ő vérében is ugyanaz az adrenalinhullám lüktetett végig, mint az enyémben s ez adta a lelkesedését. Az én fülemben ugyanis megállás nélkül csengett: csak menj, csak menj! – Beszerző vagyok és csempész, sokszor kellett már úgy megkeresnem dolgokat, hogy semmi konkrétat nem adtak meg hozzá, csak azt hogy valahol van.
Ő tényleg olyan volt, mint én. Csak erősebb, határozottabb és sokkal, de sokkal összeszedettebb. Ezekről a tulajdonságokról csak álmodhattam. Az egyetlen dolog, amivel valaha is kitűntem az unalmas tolvajok közül, az az volt, hogy megéreztem a mágikus tárgyakat. Volt, hogy kilométerekről, volt hogy csak a szomszéd szobából, de tudtam, hol keressem őket és ez bizony elég nagy lépéselőny volt. Hogy meddig rohangálhatok még ilyesmik után azt csak Merlin tudja, na meg a sérült lábam, ami minden lépésnél jelezte, hogy nem kéne tovább gyalogolnom, nem kéne menekülnöm. Tudtam, mi lesz ennek a vége. Az utolsó esélyemet is szép lassan elveszítem, amivel még egyáltalán megkeresem az Avery eltartására való pénzt… és amit még tudok egy kicsit élvezni. Akkor pedig nem marad más, mint Rowle-lét. Sóhajtottam egyet, ahogy ez a gondolat átfutott rajtam, Søren persze kívülről aligha tudhatta megállapítani, mik mennek át rajtam.
– Nos, minden esetre, azért nem árt arra is felkészülni, hogy a rúnákat fordítva is lehet értelmezni, amik rosszat jelentenek. Nagyon-nagyon rosszat. De ha a halál nem is járna a nyomunkban, vagy nem várna minket esetleg tárt karokkal, nem is lenne olyan érdekes.
Elvigyorodtam. Végre visszarántott az izgalomba, amire szükségem volt mindennél jobban. Ezért is sétáltam oda hozzá és huppantam az ölébe. Talán látta a szemeimben tükröződni a kétségbesett kérést: Feledtess el velem mindent! A csókba beleborzongtam. Nem tudtam, hogy amit érzek kémia-e vagy csak egy játék… de viszonoztam, elidőzve az ajkai dohányos keserűségén. Még ezt is lenyűgözően érdekesnek találtam. Leszámítva, hogy nem voltam benne biztos, valaha megtudok-e még csókolni úgy valakit, hogy közbe ne jusson eszembe Nat.
– Ez a hajó az otthonom, és mindig készen áll rá, hogy elvigyen amerre csak akarom. – Mondta és ölbe véve simán elindult velem a kabin felé.
– Nos akkor, tudod a dolgod, Mr. Viking – kacsintottam rá és harapós puszit nyomta a szakállas arcára… közben pedig veszettül nyeltem a gombócot, ami megint a torkomon akadt.

(https://i.imgur.com/DpX0Edl.png?1)

–Merlin bassza meg… – üvöltöztem a fedélzeten állva, miután a harmadik hullám is úgy képen csapott, hogy egy pillanatra semmit sem láttam, csak elmosódó foltokat. Az ingem már teljesen átázott, a nadrágom sem igazán tartotta magát s ha nem lett volna rajtam öv, tuti, hogy lecsusszant volna a francba. A cipőmben is tocsogott a víz… de nem különösebben érdekelt, csak kapaszkodtam görcsösen valahova.
A hang kegyetlenül tombolt bennem: Nem dögölhetsz meg itt! Nem dögölhetsz megitt! Remegve, ujjaimat mélyen belefúrva valami faanyagba próbáltam tartani magamat, miközben a hajó hatalmas hullámokat lovagolt meg, egyelőre felborulás nélkül. Hangosan, hörögve kapkodtam a levegőt, mert persze jó adag víz is jutotta a tüdőmbe, ami fájdalmasan akart kiszakadni belőlem, csakhogy nem sikerült neki.
– Na, hogy érzed magad, Elliot? – kérdezte Søren annyira hangosan, hogy érthessem, de még mielőtt szóra nyitottam volna a számat, a hajótestbe újabb hatalmas hullám csapódott be és az újra pofán talált. Aztán mikor már csak a nyomai maradtak meg, elbotorkáltam a vikingemig.
– Ha kinyír ez a hülye tenger, megölök mindenkit! – Akadtam ki és az járt a fejemben, hogy Adának megígértem egy találkozást. Lehet, hogy ez lesz az utolsó, jól kell sikerülnie… mondjuk kezdhetnénk azzal, hogy megjelenek rajta. Indításnak mindenképpen hatásos lenne, az, hogy összevernek előtte a hullámok és kék-zöld lesz az egész testem már nem is számított. Belekapaszkodtam Søren mellett valamibe, mert az újabb hatalmas hullámra megremegett a lábam, éreztem, ahogy a fájdalom végig fut rajta.
Nem akarok Rowle lenni… Koncentráltam, de közben a kegyetlen hang válaszul ennyit súgott: Azt majd méltósággal viseled. Pénzem és otthonom biztosan lenne, ez tény, de hogy ezért milyen áldozatokat kellett volna hoznom már egészen más lapra tartozott. Az viszont tény volt, hogy egy ilyen lábsérüléssel sokáig nem fogom ezt húzni már.
– Nem dögölhetek meg így… – motyogtam, amit Søren nyilván nem hallott.

(https://i.pinimg.com/originals/8b/0c/48/8b0c4804b0c55f411308e7db4893d9bf.gif)

Adressat: Elliot

16+

A hideg mardosta a bőrömet, és ez mindennél jobb érzés volt. Kiártam szélesre a kezeimet és csak élveztem a víz és az istenek erejét. A hullámok az arcomba csaptak, én pedig énekelni kezdtem, túlüvöltve mindent, és csak harsogtam az őseim énekét, a vihar ellen. Csak bíztam a hajóban, hogy tovább repít minket, hogy nem hagy cserben, hogy az irányításom nélkül is képes ellenállni a hullámoknak.
Érzed ezt, Freya? Érzed, ahogy repít téged a víz?
Szerette a vihart, a háborgó természetet, mert akkor még a sárga szemek is rettegtek. Szerettem a tomboló szelet a hajón átcsaőó hullámokat, mert a halál torkában egyszerre volt izgalmas és érdekes táncolni. Szerettem a vad elemi erőket, amik megtépáztak, és ha túléltem csak ordítottam a világba, hogy igen. Itt vagyok. Még mindig itt vagyok.
– Ha kinyír ez a hülye tenger, megölök mindenkit! – ordította mérgesen Elliot, mire elnevettem magam, még ha megint arcon öntött a sós víz.
- Úgy van Elliot hányjuk a baltaélre az egész világot! - ordítottam megint, miután férfiasan kiköpködtem a sós vízt a torkomból. Láttam, hogy belekapaszkodott valamibe, de inkább jobb ötletnek véltem, hogy a karjaim közzé vegyem, engem kevésbé tudott elsodorni a hullám és közben folytattam az ordítós éneklést.
Az ég dörgött, a tenger háborgott Freya hangosan küzdött a széllel és a hullámokkal. Aztán lassan-lassan vége lett, kiértünk a fellegek alól, már csak a hullámok voltak kissé nagyon, de azt a hű hajóm már könnyűszerrel átszelte.
És ahogy szoktam megint csak beleordítottam a világba.
- Csak ennyire tellett tőled mi? Legközelebb nagyobb hullámokat küldjetek, mert ez még mindig kevés! HAHA! - röhögtem bele az istenek képébe, majd letettem az ölemből Elliotot.
- Nos, hogy vagy? - kérdeztem tőle, majd előszedtem a vízálló szivaros dobozomat és rágyújtottam, miközben sodródtunk, és lassan Valkűr is előkerült a kabinból. - Lenyűgöző ez az erő, ugye? - csapkodtam hátba és elégedettem bámultam rá.
- Egy kis viking sört? - lebegtettem elő a pálcámmal a biztonságos hajókabinból a sörkészletet, majd a kezébe nyomtam egy adag korsóval. - Van savanyú káposztám is esetleg, ha meg akarod előzni a tengeri bajt - vigyorogtam rá pöfékelés közben és megborzoltam a haját, majd koccntásra emelve az én adagomat felhajtottam az egész üveggel.
A távolba meredtem és átkaroltam Elliot vállát. A nap már kezdett lenyugodni, a vihar kicsit megzavarta az időérzékemet, de nagyjából 30 percig biztosan kitartott. A távolban pedig lassan, de biztosan kezdtek kirajzolódni a szigetek.
- Nos, azt hiszem az igazi kaland csak most fog kezdődni, Elliot - vigyorogtam rá, és egyre növekvőbb izgalommal néztem a közeledő sziget felé. Jó szelünk volt, csak úgy repültünk a hátán, a nap pedig teljesen lenyugodott,amikor végre kikötöttünk.

Dühös voltam a hullámokra, amiért oly könnyedén csaptak az arcomra és csapkodták ide-oda a testemet. Egyre törékenyebb voltam, évről évre, mintha csak a bennem lakozó árnyak csak szívtak le volna rólam mindent. Ilyen, mikor egy élet véget ér s egy új kezdődik? Talán. Nem tudtam volna rá a választ megmondani, de határozottan éreztem, hogy valami olyan új robog felém hevesen, amibe talán nem is tudok már beilleszkedni.
– Úgy van Elliot hányjuk a baltaélre az egész világot! – Kiáltotta Søren, még éppen hallottam, mielőtt egy hullám beterített volna megint egy hatalmas dörgés kereteiben. Ujjaim görcsösen markoltak valamit, ami reményeim szerint elég erős volt, hogy egy ilyen vihart kibírjon. Aztán eltűrtem az arcomból a vizes tincseket és egy adag sós, gusztustalan vizet kiköptem az amúgy is ázott fadeszkákra.
Nem tudom, hogy hogyan keveredtem Søren közvetlen közelébe, hogyan zárt a karjaiba. De ahogy hozzábújtam még a nedves ruhákon keresztül is éreztem, milyen melegség árad a testéből. Sóhajtottam egyet, mielőtt megint pofán csapott egy hullám és hirtelen, ahogy a szemeimet összeszorítottam vörösen izzó árnyak lebbentek meg. S mikor kinyitottam őket nem maradt más, csak hatalmas fehérség, amit egy a közelünkben cikázó villám okozott.
Nem tudtam megszólalni egy darabig. A tenger erősebb volt nálam. Sokkal, de sokkal erősebb és ha nem lett volna Søren, akkor biztosan végem. A tűz, ami bennem éget hatalmas volt, veszélyes és pusztítót, de a víz ki tudta volna oltani, ahogyan gyerekként is majdnem megtette. Akkor is megmentettek erős karok, s most is megmentettek. Ahogy csitulni kezdett a vihar és végre kikerültem Søren öléből – na nem, mintha nem esett volna jól, csak éppen annyira férfias volt, hogy semennyrie.
Felnéztem az égre, ahogy megint viszonylag szilárd talajon találtam magam. A felhők egyre oszladozni kezdtek, hogy mögüle derültség és fény bukkanjon elő. Még talán egy-két apróbb csepp ránk hullott, de már nem éreztem. Minden ruhámból csöpögött a víz, mintha ruhástól estem volna megint Christopher Cartwright kádjába.
– Nos, hogy vagy? – kérdezte Søren, s hamarosan megéreztem a szivarismerős illatát. Ez kicsit megdobogtatta a szívem, mint már annyiszor korábban… de aztán előkerült a vérszomjas kutyája, aki elől szószerint el kellett ugranom, hogy ne érjen hozzám. Nem akartam még véletlenül sem újból kockáztatnom az életemet. Újra emlékeztettem magam, hogy a hónap végén el kell vinnem Adát vásárolni, szóval nem őrültködhetek kaland címszóval. – Lenyűgöző ez az erő, ugye? – Csapkodott hátba. Erre csak köhintettem egyet, nem vagyok ilyen erős ütésekhez szokva… lényegében Nat is akkor ütött belém, mikor nagyon-nagyon mérges volt. Amúgy sosem érintett ilyen keményen.
– Nem tudom, hogy át akarom-e még egyszer élni – vallottam be, még mindig nem igazán tértem magamhoz. De tengeri beteg még mindig nem voltam. Sem szédülés, sem hányinger nem kínzott, illetve másfajta tűneteket sem tapasztaltam… de a fejem még mindig fájt a képembe csapódó hullámoktól.
– Egy kis viking sört? – kérdezte aztán. Végre eltalálta, mivel lehetne lenyugtatni az Elliot idegeket. A káposztás részre inkább nem reagált, mintha meg sem hallottam volna. Semmi mást nem ettem, mint csokit… kivéve, ha már napok óta éheztem. Akkor bármit magamba tudtam tömni.
– Kezd az az érzésem lenni, hogy le akarsz itatni… – Vigyorogtam rá.
A magasba emeltem a sörös korsót, ami még mindig groteszkül méretes volt a kezemben. Majd ittam. Nem olyan gyorsan, mint Søren. Élveztem az aromát, ami távol állt az otthon megszokott típusoktól. Sosem voltam egy nagy sörös, de ez egészen ízlett. Ahogy átkarolta a vállamat és együtt bámultunk a távolba, volt ebben az egészben valami, ami megnyugtatott. Megint kint voltam a városból. A természet érintetlen szépsége egészen lenyűgözött és az, hogy Søren ennyire egy volt a tengerrel csak még inkább. A nap valahol a távolban egyre lejjebb süllyedt, annyira, hogy egyenesen a szemembe világított aranyozott sugarával.
–Nos, azt hiszem az igazi kaland csak most fog kezdődni, Elliot – mondta Søren, ebből sejtettem, hogy már a közelben vagyunk. Engem azonban lefoglalt a pillanatnyi részegség, amit az alkohol okozott így a felkavarodott gyomromra. Így már jóformán csak azt fogtam fel, mikor kikötöttünk és szédelegve, kissé még mindig vizesen, de kijutottunk a partra. Egyelőre úgy tűnt az egész, mintha csak kóvályognék.
– Be kéne azonosítani, hol kötöttünk ki pontosan… – magyaráztam és megindultam előre. Valami romos viskót pillantottam meg a távolban, ez volt az első, amit kiszúrtam a sötétben, azt is csak azért, mert éppen telihold ragyogott az égen és ezüstös fényével kellően megvilágította a hatalmas, füves területet. Valójában észre sem vettem, hogy kikötéskor már egészen ránk sötétedett, még ott lüktetett bennem a kaland iránti lelkesedés.
– Na jó… – előhalásztam a pálcámat és magamra böktem a végével, hogy gyorsan megszárítsam magam. Nem tudtam, hogy Sørennek szüksége volt-e ilyesmire, minden esetre ő is kapott egy adag meleg levegőt az arcába. – A térképen két házat jelöltek rúnával, az egyik az f volt, a másik meg… az u… ha jól emlékszem. – Folytattam nagyon magyarázva Sørennek. Ki kéne derítenünk az melyik és akkor már egy jelölt pontot ki is húzhatunk a listánkról.
A ház egyébként nagyjából egy öt perces sétányira volt a parttól. Könnyedén elsétáltam odáig még úgyis, hogy a vihar kegyetlen erejét éreztem a lábamba. Bevártam Sørent, hogy egymás mellett mehessünk. Igazából elég titokzatos figura volt, leszámítva, hogy azt már megtudtam róla, hogy szereti a hajózást és a viharokat. Ezekért nagyon lelkesedett, de én valahogy mélyebbre akartam látni, abba a sötétségbe, ami ott csillogott a szemében a legutóbb… és amit akkor is elcsíptem, mikor fölkerültem a „bálon.”
– Ugye tudod, hogy majd mesélned kell a szörnyedről? Nem hagy nyugodni, amit a szemedben láttam legutóbb… – mondtam, de a tekintetem az előttünk álló rom tárt ajtaján pihent. Méterekről azt figyeltem, mint valami tátongó sötétséget, ahonnan bármikor kiszökhet. Igazából nem volt Sørennek túl sok ideje válaszolni, mert hirtelen valami arcon csapott, valami furcsa fagyos hideg… aztán megéreztem a szívembe, mintha valami jeges kéz szorongatná azt. Egy ütemet ki is hagyott, ahogy a tekintetem az ajtófélfára vándorolt. Megvillant valami, talán egy rúna, de mintha fordítva vésték volna fel. Na nem… na nem Elliot… kiszállsz a hajóból és egyből egy átokba botlasz?! A hang méltatlankodott bennem, de én elvigyorodtam és közelebb sétáltam a romhoz. Beképzeltem simítottam végig a rúnán.
– Nos… megjöttünk az első helyszínre – kacsintottam hátra Sørennek.

(https://i.pinimg.com/originals/8b/0c/48/8b0c4804b0c55f411308e7db4893d9bf.gif)

Adressat: Elliot

16+

A tenger ősi mindent megmozgató vad és szenvedélyes ereje mindig felpezsdíti a vérem, és egy időre elfeledteti velem azokat a borzalmakat, amiket még egy ócska halászhajón éltem át évekkel ezelőtt a szomjúság és az éhhalál között őrlődve, a haldokló testvéreimet ölelve. A tenger kegyetlen. A tenger olykor gyilkol még akkor is, amikor nem dobálja a hajód. A víz nem oltja szomjad. A tenger nem ad ételt. És a nap perzseli a kiszáradt aszott bőröd. Talán gyűlölnöm kellene ezt az erőt, mely annyi szerettemet ragadta el tőlem, kezdve a legfiatalabb öcsémmel, akit az őrült anyámnak nevezett szörny belefullasztott a hullámokba. Gyűlölnöm kéne, mégsem teszem. Mert egyszerre az otthonom, és testvéreim állandóan hullámzó mélységes kék sírhelye is. Talán azért is utazom rajta szüntelen, hogy őket is magam mellett érezzem. Ha már képtelen voltam megmenteni őket. Ha már nem voltam jó fivér.
Az arcomról lecseppenő vizet letörlöm, mielőtt az is a karjaim között tartott Elliot fejére pottyan, majd elengedem őt is. A víz és a szél most nekünk kedvez, és Freya is zavartalanul száguldhat tovább ezen az örökösen változó koporsón. A számban lévő szivart elemelem az ajkaimtól és fújok három delfin alakú füstfelleget, majd nézem, ahogy eloszlanak a hullámok felett. Egyszerűen nem vagyok hajlandó arra gondolni, hogy az öcsém és a húgom testét cápák és más vizi ragadozók ragadták el. El is hessegetem ezt a borús gondolatot,és inkább Elliot zilált külsejére vigyorgok, majd nézem, hogyan kerülgeti Valkűrt.
– Nem tudom, hogy át akarom-e még egyszer élni.
- A tenger kiszámíthatatlan, de majd a kedvedért mutatok be egy áldozatot az isteneknek, hátha meghallgatják ezt a kérést - kacsintok rá, majd magam mellé hívom Valkűrt. - Szelídebb, mint egy macska. Sőt ezzel a bundával olyan, mint egy nyurga bárány - paskolom meg a labradoodle oldalát, majd töltöttem maguknak sört, és jóízűen korytolgatni kezdtem, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy a fekete árnyakat, a sárga tekinteteket, és a testvéreim halott testét elássam mélyen magamba.
– Kezd az az érzésem lenni, hogy le akarsz itatni…
- Ki tudja - kacsintok rá kissé sunyi vigyor kíséretében, majd felöntök a garatra és szívok egy utolsó slukkot a szivaromból, egy füsthajót fújva Elliot felé. Aztán kikötés után néztem, ahogy ELliot ide-oda kóvályog, először annak tudtam be, hogy hosszú hajózás után furcsa a szárazföld a talpak alatt, de aztán eszembe jutott, hogy talán nem kellett volna esetleg annyi sört itatni vele, mondjuk éhgyomora. Eldobom a csikket, és követem, miután mágiával és a hajó kötéllel is biztosítottam azt, hogy Freya itt maradjon a szigeten.
– Na jó… A térképen két házat jelöltek rúnával, az egyik az f volt, a másik meg… az u… ha jól emlékszem.
- Az F betű az Ansuz volt, a másik környékén a térképen volt egy szikla és a közelében egy hegy is... Mellesleg az Ansus egyszerre jelent áldást, tanácsot, de ha fordítva van felvésve, akkor megtévesztést, félreértést és csínyt jelent - morfondírozok, miközben arcon lehel a meleg levegő, melyre egy vigyort eresztek meg, és követem Elliotot, miközben magamba szívom a táj vad északi levegőjét. Az ekész olyan kihalt, de nem azt a békés kihaltságot kelti bennem, amint mondjuk egy szikla szélén állva bámulom a tengert, vagy a mögöttem húzódó vadregényes tájat, hanem valami sokkal másabb, sokkal sötétebb. - Valami van a levegőben. És ezt nem a szivarfüstre értem - váltok kicist komorabb hangra, majd készenlétbe helyezem azért a pálcámat is.
– Ugye tudod, hogy majd mesélned kell a szörnyedről? Nem hagy nyugodni, amit a szemedben láttam legutóbb…
- Nos az engem sem hagy nyu... - kezdek bele a félig kitérő magyarázatba, amikor is meg is történik a baljós előérzet. És szinte felhántott engem belül a hideg jég, és szinte éreztem a bensőmben a fagy hangját, ahogy mindenemet megfagyasztja. Valószínűleg Elliot is ugyan így jár, de aztán a tekintetem az övét követve megállapodik a fordítva felvésett rúnán. Na, Søren, ha ez a helyszín továbbra is ilyen csodákat rejt, Elliotnak nem is fog sokáig tartani az, hogy megismerkedjen a szörnyeddel...
– Nos… megjöttünk az első helyszínre
- Nagyszerű - szűrtem ki a fogaim közül, és igyekeztem a belsőmben úrrá lenni a hidegen, de aztán csak alább kezdett hagyni. Elvetem azt az ötletet, hogy csak úgy beleállítom a rúnába a baltámat, ami a combomon lóg, mint valami örökös útitárs, meg akkor állt oda Elliot is, nem akarom kettészelni. Óvatosan én is odalépek hozzá, de egyelőre csak vizsgálom a rúnát, majd óvatosan kinyitom a ház ajtaját. Ami hangos sivoltás és egy vagon jég és hó meg minden egyéb hideg dologgal együtt kitárul, fájdalmas jeges heget képezve az ajtó előtt futó úton, mire én a felhoz préselem magamat és Elliotot is. Valami van a házban. Amiből ez a sok jég árad. Óvatosan belesek az ajtón és akkor meglátok valami jeges női alakot, amint egy nagy láda körül köröz és minden egyes mozdulatával egyre hidegebb lesz.
- Remek, itt egy fura szellem

– Szelídebb, mint egy macska. Sőt ezzel a bundával olyan, mint egy nyurga bárány – bizonygatta Søren, ahogy a kutya mellé került. Én pedig csak felvontam a szemöldököm válaszképpen, mintha azt kérdezném: Komolyan? Jó pár bárányt láttam már az életem során, főleg hogy egy legelő mellett nőttem fel. Ott Észak-Írországban szinten minden nagyobb mezőn előfordult egy-egy nyáj. De egyik sem volt ilyen, mint ez a Valkűr-izé. Azok féltek az embertől, nem sétáltak oda mellé szimatolni és furcsa, veszélyes hangokat kiadni. A bárány kezes volt, tudta, hol a helye.
– Inkább olyan, mint egy vérszomjas fenevad. – Jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Már a kikötés érdekelt és az, hogy jó messze kerüljek a tengertől, lehetőleg stabil talajra. Nem küzdöttem tengeribetegséggel, már megszoktam a hajózás, de azután a vihar után, amit átéltünk, nagyon is vágytam vissza a szárazföldre, hogy a kavargó gyomrom kicsit megnyugodjon. Beleszédültem a hatalmas hullámzásba, abba hogy a víz arcul csapott újra és újra.
A leitatós válasz nem lepett meg. Søren olyan férfinak tűnt, aki valamilyen módon megszerzi, amit akar… bár fogalmam sem volt még mindig, hogy engem tényleg akar-e. Az igazat megvallva jó ideje nem igazán hittem abba, hogy engem bárki is akar még. Engem érdekeltek emberek, bár akarásnak nem nevezném az érzést, amit bennem keltettek. Én csak egy valakit akartam két évig, most minden, ami történt idegen és furcsa volt… de tetszett.
Jól esett hát kilépni a talajra s távolra pillantva földet és sziklákat látni. Ez olyan volt, mint egy hazatérés. Én sosem voltam a víz gyermeke. Kerülte, tartottam tőle, mert erősebb volt nálam s én nagyon ritkán tudtam behódolni nálam nagyobb erőknek. Olyan voltam, mint a tűz. A víz csak kioltani tudta volna az erőmet.
– Az F betű az Ansuz volt, a másik környékén a térképen volt egy szikla és a közelében egy hegy is... Mellesleg az Ansus egyszerre jelent áldást, tanácsot, de ha fordítva van felvésve, akkor megtévesztést, félreértést és csínyt jelent. – Søren sokkal jobban értett nálam a rúnákhoz és ahogy beszélt róluk, volt a hangjában valami olyan hideg, északi szenvedély, ami még mindig lenyűgözött. Elhúztam a számat egy komor kis mosolyra, majd nagyot szippantottam a kellemesen langyos levegőből. Jó helyen voltunk. Ez a hely nem volt megfertőzve az emberektől. Ha valaki kincset rejtene el, hát éppen ezt találná megfelelőnek. S én éreztem is valamit, ahogy a levegőben vibrált… mágia volt, de nem tudtam eldönteni miféle s hogy távolról jön-e vagy éppen közelről.
– Miért érzem úgy, hogy ez utóbbival találkozunk majd… – sóhajtottam egyet, egyszerre izgatottan és szomorkásan. Nem tudom miért, de rendre olyan szörnyűségekkel találom szembe magam, amikből arra szokásom következtetni, hogy szinte vonzom a bajt. Nem is kicsit.
– Nos az engem sem hagy nyu... – kezdte, mikor a szörnye került szóba. Tudtam, hogy van neki… láttam, ahogy el tud veszni a gondolataiban, ahogy megszűnik számára a külvilág. Ismertem én ezt, túlzottan is ahhoz, hogy lerázzon valami béna kis szöveggel. Azonban, még mielőtt válaszolhatott volna normálisan, elértük a házat s azt a fura erőt. Tényleg az volt, hideg, lassító bizsergő érzés, amitől az ember megtorpant. Az én tekintetem a falra vésett rúnán állapodott meg. Tudtam, hogy Søren is kiszúrta, mert éreztem, ahogy átjárja a feszültség… mintha az, ami benne, bennem is ott lüktetett volna.
– Nagyszerű – mondta szinte sziszegve ki. Én elégedett voltam. Tudtam, hogy ez az érés valamit jelent, ezért is cirógattam végig a fordítva vésett rúnán. Szinte hívtam magamhoz annak az erejét. Az elégedettséget hirtelen egy halom heves érzés váltotta fel, hideg, fagy, sikítás és Søren erős karjai, amit a falhoz préseltek, hogy megóvjanak a hidegtől.
– Remek, itt egy fura szellem – mondta.
Én nem láttam a testétől, mit néz pontosan. Csak az a fagyos hideget éreztem, ami már annyira átjárt, hogy egyenesen reszkettem. Egy pillanattal később lestem meg én is az árnyat, ami ott lebegett a láda körül. Igazából bánatosnak festet.
– Helló… én Elliot vagyok… – próbáltam kedvesen magyarázni neki, mintha csak fel akarnám vidítani. Nem kell mindig azonnal támadni, nem igaz? – Ha megengednéd, hogy egy kicsit körbe nézzünk, akkor neked adnám ezt a szép… – Előhúztam a zsebemből egy csillogó papírba csomagolt cukorkát. Tényleg szép volt, rózsaszín-ezüst mintájával ebben a hideg fényben egészen beragyogott minden.
– Csak egy kis apróság – lebegtettem oda a szellem felé, közben azért hátrálva, úgy, hogy neki ütközzek Sørennek.

(https://i.pinimg.com/originals/8b/0c/48/8b0c4804b0c55f411308e7db4893d9bf.gif)

Adressat: Elliot

16+

A tenger zúgása, a sziklafalnak csapódó moraj, néhány sirály keserves rikkantása mint olyan idillikus békét teremt a szigeten, hogy akartalanul is arra gondolok: bár kiköthetett volna az a halászhajó egy kisebb szigeten, egy kis szárazföldön egy apró kicsit kis homokos parton, hogy legalább több esélyük lett volna a túlélésre. Túl kölyök voltam és ostoba, túl büszke és így romba döntöttem mindent. Elliot mögött haladok, lassú kimért léptekkel, és a lábam alatt elterülő ritkás, kissé fagyott fűvel borított talajt figyelem. Rettára gondolok, és az ő göcsörtös, heges, örökre elcsúfított hátára, és arra a napra, amikor a kalózok, akik kifogtak minket eladták a parton, én meg megint csak hagytam egy életet kicsúszni a kezeim közül. Vajon most hol vagy, merre jársz? Hogy bánnak veled, milyen az életed? Vajon eszedbe jut a tékozló bátyád, akire rábíztad az életed, és mégsem tudott megvédeni?
Gondolataimból a jeges, szívbemarkoló fájdalom rángat ki, ami elsőre talán le sem esik, hogy valami északi mágia lehet, mert szinte azt érzem önmagam lelke tép. Sikerül olyan mélyre szuszakolnom a lelkesedésem, hogy valahogy a rúnás vésett jel, és a láda körül lebegő szellem sem lobbantja fel bennem azt a tipikus harsány lángot. Belépek Elliot után a fagyos házba, szinte egyensúlyozni kell a jeges földön, hogy ne vágódjak hasra. Megzavar a szellem, vajon ők is úgy kísértenek a tenger habjai alatt? Az anyámat felfaló szörnyetegről már tudom a választ, hogy mindenhova követ, de vajon az apámmal mi lett?
– Helló… én Elliot vagyok… Ha megengednéd, hogy egy kicsit körbe nézzünk, akkor neked adnám ezt a szép… Csak egy kis apróság. - Figyelem, ahogy Elliot próbál valami cukorfélét adni a szellemnek, aki abbahagyja a körözést, és kíváncsi, tágra nyílt üreges szemekkel mered hol rá, hol pedig a rózsaszínes cukorra, száját csodálkozva kinyitja, és sűrű jeges levegő áramlik ki belőle. Elliot belém üttközik, amire nem vagyok kifejezetten felkészülve, megcsúszok vele, de szerencsére talpon maradok. A lény persze erre felkapja a fejét, mire harsány rikkanással felénk veti magát, én pedig a hátam mögé tuszkolom Elliotot, és megszólalok a nyelvemen.
- Jeg heter Søren Stærmose - muttakozom be, és megadóan felemelem a kezem, hogy semmi szándékom ezt a szerencsétlen női lelket bántani, aki itt lering ki tudja mióta egy láda körül, szakadt jeges, hófehér ruhában. Elmodnom neki, hogy segíteni szeretnénk, hogy nem bántjuk, mire a női alak valami zokogásfélét hallatva felrikkan, és megint körözni kezd, de kezében ott fogja a rózsaszín cukorkát is. Egy ideig még zokog aszellem, én meg hétrapillantok Elliot apró, törékeny alakjára, és halkan tátogok felé.
- Valami rossz történhetett itt, valahogy fel kell őt szabadítani - modnom, mire visszafordulok a női alak felé, és megkérdezem mi történt ezen a helyen. Igazából nem nagyon várom azt, hogy valami hosszú regét mesél, vagy egyáltalán megszólal, de a nő recés, jeges hangon beszélni kezd, miután dermedten lebegve felénk fordul.
- Túl sok mindent őriztünk itt. És mi lenni mohók. Elvakított a hatalom, és kíváncsiság. Mi őrőként voltunk itt, kik nem nyúlhattak ládákhoz. Nekük feladatunk vigyázni óvni őket, de mi megszegni ezt. Egyikünk kinyitni láda. Szörnyű sötét lep be minket. Szörnyű hideg jön. Szörnyű tűz emészt. Szörnyű lények falnak fel. Meghalni mind. Ti kincsért jönni. Ha felnyit összes láda, ha kiállni összes próba mi megszabadulunk. Készen állni erre?
Ránk szegezi tekintetét, én meg Elliotra nézve elvigyorodom majd komoran bólintok.
- Csalfa ládák. Némelyikbe semmi sincs, mégis nagy árat fizet kinyitása - suttogja jeges hangon, majd újra körözni kezd. Én pedig elgondolkodva húzgálom meg a szakállamat.
- Kicsit olyan érésem van, mintha egy másik világba csöppentünk volna - mondom Elliotnak, de aztán ismét elmosolyodom. - Ha már eddig eljöttünk, nem állít meg minket ez sem, igaz? - veregetem hátba, majd a nő felé fordulok.
- Så hører vi...
A kékes nő megdermed és abba hagyja a láda körül a körözést. Üres szemgödreit, amiben csak valami kékes fehéres fény pislákol ránk emeli. Ám amint a rejtvény elhagyná a száját, nem jönnek ajkából a szavak, majd, mind aki jól végezte a dolgát, újra körözni kezd a láda körül.
- Aha... szóval nem csak valami csíny van itt, hanem még a kommunikáció is megakad - dörmögöm elgnodlkozva, majd felsóhajtok. - Lehet adni kéne neki még valami cukorkát, hogy elismételje, hátha akkor jobban le tudom olvasni a szájáról. Vagy kereshetünk a házban nyomokat is... Ő úgy tűnik nem erőszakos fajta...

Bár már alaposan eltávolodtunk a víztől, ahogy odaértünk a romos kunyhóhoz, mégis éreztem a tenger sós aromáját, ahogy egészen beköltözött az orromba, elnyomva a nedves talaj bűzét. A szellő pedig nem csak ezt, hanem a hullámok sziklához csapódó zaját is egészen magával hozta onnan messziről. Ne gondolj arra… A hang rám parancsolt ugyan, a lelki szemeim előtt mégis megjelent a kilátás Tengerszem nappalijából. A hatalmas üvegablakok nem rejtettek el semmit – legalábbis belülről nézve – így a sziklákat a tenger hullámait sem. Sokszor álltam ott, kávéval a kezemben, teljesen egyedül és figyeltem a vizet. Nem azért, mert lenyűgözött, vagy mert szerettem. A tenger nem az én terepem volt, féltem tőle, mert tudtam, hogy erősebb nálam. Nem… azért álltam ott, mert magányos voltam szinte állandóan. Hiába bámultam a kandallót, Nat sötétedésig nem került elő s eleinte még a gyerekeket is inkább a szüleihez vitte, minthogy velem legyenek. Azt meg persze nem szerette, ha elmentem otthonról. Egy évet unatkoztam végig így, ha nem többet. Szánalmas egy élet volt.
Csak akkor volt időm megnézni magamnak a szellemet, mikor a cukorkát felé nyújtottam és abbahagyta a mozgást. Szomorúnak látszott, még úgyis, hogy csodálkozón kitátotta a száját s a hideg levegő megint utat talált hozzám. Nem zavart. Nem mozdultam, azt vártam, hogy mond valami vagy legalább közelebb enged a ládához… amúgy is! Mit foglalkoztam volna éppen én a hideggel? Annyi minden más vett körbe. Éreztem, hogy az egész környékben valami őrült, talán kicsit zabolázatlan mágia uralkodik, olyan amilyet az ember a minisztérium által agyonszabályozott városokban nem érezhet. Az épületeket ugyanazok a mágiák védték, még akkor is, ha értékes mágikus tárgyakat rejtettek bennük. Itt nem volt védelem, itt csak a szellem volt és a varázstárgy… vagy tárgyak, amik miatt itt voltunk.
Søren valahol mögöttem a saját nyelvén szólalt meg. Nem értettem, csak hallottam benne azt a északi keménységet, amibe megint beleborzongtam. Tetszett, hogy ez a nyelv is annyira hozzá tartozott, mint a hajó vagy az őrülten nagy hullámok szeretete. Belém hasított a felismerés, hogy mennyire el tudnám magunkat képzelni még ezer meg ezer kalandon együtt… de egy hang mégis azt súgta, hogy a végén nekem fájna megint. Pont olyan volt, mint a villában, ahol először találkoztunk és a csók után finoman szólva is elutasítottam.
– Valami rossz történhetett itt, valahogy fel kell őt szabadítani – mondta Søren, mikor a szellem már a cukorkával a kezében körözött tovább a láda körül. Ezúttal nem akarta minket megtámadni, de úgy festett, nem is különösebben érdekeltük.
– De ahhoz tudnunk kéne, mi történt vele és ezzel a hellyel… – mutattam körbe. Mindegy, nem vártam meg Søren válaszát, csak megköszörültem a torkomat és megint a nőre pillantottam. – Elnézést, hölgyem, el tudná mondani, mi történt itt? – próbáltam a lehető legudvariasabb lenni.
Meglepett kicsit, ahogy megállt a mozdulatban, majd bánatos képét egyenesen felénk vetette. Egy pillanatig nem szólalt meg, csak érezhettük a belőle áradó hűvösséget. Hagytam, hogy megint rám találjon, sőt egy lépést még tettem is felé. Nem támadóan, inkább úgy, mintha azt akarnám bizonyítani, hogy érdekel ő, segíteni akarok. Nyerd el a bizalmát… majd elvezet a kincshez.
– Túl sok mindent őriztünk itt. – Ahogy beszélt a hangja reszelős és fájdalmas volt. Szinte éreztem, ahogy minden szava apró tüskeként fúródik a szívembe. – És mi lenni mohók. Elvakított a hatalom, és kíváncsiság. Mi őrőként voltunk itt, kik nem nyúlhattak ládákhoz. Nekük feladatunk vigyázni óvni őket, de mi megszegni ezt. Egyikünk kinyitni láda. Szörnyű sötét lep be minket. Szörnyű hideg jön. Szörnyű tűz emészt. Szörnyű lények falnak fel. Meghalni mind. Ti kincsért jönni. Ha felnyit összes láda, ha kiállni összes próba mi megszabadulunk. Készen állni erre?
Az ő beszéde is északias volt és hideg, pont olyan, mint Sørené. Egy nőtől furcsa volt ilyesmit kihallani, ám mégis lenyűgöző. A társamra pillantottam, aki csak bólintva jelezte, ő bizony készen áll a dologra.
– Én készen állok. – Határozottan válaszoltam, mert a fülemben még mindig ott mantrázta a hang az állandó parancsot, ahogy kincsek közelébe keveredtem: Szerezd meg! Szerezd meg magadnak! Megremegtem, amint a szalag erőteljesen lüktetni kezdett a csuklómon. Izagatottságot éreztem.
– Csalfa ládák. Némelyikbe semmi sincs, mégis nagy árat fizet kinyitása – mondta a szellem még mindig tört angolsággal beszélt, ahogy ismét a láda körül kezdett mozogni. Hosszan bámultam rá, mielőtt megint Søren felé fordultunk.
– Nos, én szívesen megfizetem azt a nagy árat – Komisz vigyor ült ki az arcomra, mint mindig, ha valami érdekes helyen találtam magam. Az átkozott tárgyakat is gond nélkül megfogtam, de valahogy egyiktől sem lett semmi bajom… vagy még csak nem találkoztam elég veszélyes darabbal. – Persze nekem nincs is sok veszíteni valóm az életemen kívül. – Rántottam meg a vállamat.
– Kicsit olyan érzésem van, mintha egy másik világba csöppentünk volna – mondta Søren, de aztán ismét elmosolyodott. Jól állt neki ez is, valahogy olyan kemény és férfias arckifejezés volt ez is tőle. – Ha már eddig eljöttünk, nem állít meg minket ez sem, igaz?
– Semmi. – bólintottam egyetértően. Szinte egyszerre fordultunk a kékes színű nő felé, aki ismét szóra nyitotta a száját, ám abból egyetlen hang sem jött ki. Nem számított igazából. Az azért megmaradt az előző csevegésből is, hogy próbákat kell ki állni, de hogy azok mik s hogyan kezdődnek el, nem egészen voltak világosak. Az az érzésem támadt, hogy a ládát kell hozzá felnyitni.
– Vagy esetleg kinyithatnánk a ládát szaglászás helyett – válaszoltam és a szellemre pillantottam, akinek azonnal eltorzult az arca. Talán attól rettegett, hogy megint át kell élnie, amit életében. – Ne aggódj, megszabadítunk. Ezért jöttünk. – Mondtam a szellemnek és egy kicsit meghajoltam felé, hogy a tiszteletemről biztosítsam. Aztán hirtelen előkaptam a pálcámat és elkiáltottam magam: – Alohomora!
A láda kattanással feltárult. A kísértet jegetköpve-sikoltva slisszolt be a házas szemközti sarkába. Hirtelen hatalmas feketeség és hideg töltötte be a teret, ahogy hátra léptem, megfogtam Søren kezét és magamhoz rántottam, mintha meg akarnám védeni. Aztán… mintha egy másik világba kerültünk volna. Ahogy a sötétség oszladozni kezdett hatalmas jégmezőn álltunk, talán egy befagyott tó felett, ami körül hatalmas, végeláthatatlan fenyőerdő volt. Hidegnek kellet volna lennie, hidegebbnek, mint ott a kunyhóban… de nem volt. Ebből sejtettem, hogy ez csupán illúzió, ám a jégpáncélon ácsorgó, hatalmas, agyaros, páncélos medve még így is rendkívül ijesztőnek… és igazinak tűnt.
– Most kéne egy szerencse puszi… – közöltem de a pálcámat a morgó medvére szegeztem.

(https://i.pinimg.com/originals/8b/0c/48/8b0c4804b0c55f411308e7db4893d9bf.gif)

Adressat: Elliot

16+

Nem félem a halált, de ez az állapot, amibe a nő, és valószínűleg a sziget többi lakosa került elborzaszt. Olyan se nem halott se nem élő, és a két világ közötti lét lehet a legkeservesebb. Amikor sehova sem illesz, és mégsem halhatsz meg, nem vethetsz véget a kínnak, a gyötrő állapotnak, és egészen biztos vagyok benne, hogy a testét marja az éhség az örökös, deres fájdalom, az élet és a halál utáni keserves sóvárgás. Talán még a szellemek sorsa is kellemesebb, mint az, amilyen állapotban ez a nő libeg előttünk. A szívem elfacsarodik egy pillanatra, amikor a testvéreim jutnak az eszembe, és őszintén remélem, hogy bár a haláluk kínkeserves volt, megváltás számukra Hél földje. Az a hely még ennél az állapotnál is sokkal hangulatosabbnak mutatkozik. És egyszerűen képtelen lennék elviselni a látványukat, ahogy szellemként bolyonganak a tengerben.
Megrázom a fejem, és visszatérek a jelenbe, Elliot mellé, a lidércszerű nőhöz, a jeges házba, ahol ott van előttünk karnyújtásnyira a láda, és megint kezd pezsegni bennem az adrenalin, az izgatottság, és kíváncsiság, hogy mégis miket rejthetnek az itteni ládák. Bár a tárgyak kevésbé vonzanak sokkal inkább a hely és veszély kétségbeejtő homálya az, ami felpezsdíti a véremet. A kiszámíthatatlan veszélyé, ami bármikor lecsaphat és amitől akár az életed is veszheted. Ez pedig mindennél jobban izgalmasabb.
– Nos, én szívesen megfizetem azt a nagy árat. Persze nekem nincs is sok veszíteni valóm az életemen kívül.
- Azért azt még őrizd meg még egy kicsit - csapom vigyorogva hátba Elliotot, és ahogy hozzáér a tenyerem a hátához, kellemes bizsergés szalad végig rajtam. Nem igazán volt időm azon merengeni, hogy mégis mit érzek iránta, de valamilyen apró láng mindig is fel-fel lobbant bennem, akárhányszor hozzáértem, vagy pillantottam. Egészen addig míg el nem oltotta a lángot az a sárga szempár, ami mindig beleégette a sötétséget a bőröm alá.
Amíg idióta módon filozofálgatok és a szokásos háborúmat vívom a gennyes sárga szemekkel, a láda kinyílik és mi tényleg egy másik világba csöppenünk. Elliot kezét éreztem a sajátomban és még rántódtam is hozzá, aztán amikor eloszlik a sötétség félig megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy az a sötétség nem belőlem árad, hanem a ládából. Tekintetemmel gyorsan körbejárom a teret. A szívem meglódul egy pillanatra a hűvös, rideg fenyőerdő és az alattunk elterülő tó láttán. Mégis csak északi táj, ami szinte bele van vésődve a bőröm alá, hogy az otthonom mindig is a tenger és észak marad. Aztán a morgás felé kapom a fejemet és egy felpáncélozott agyaras jegesmedve kezdett felénk morogni és ágaskodni. A szám sarka megrándul, és egy elszánt kis félmosoly szökik az arcomra, ahogy elönt az a jóleső izgalom.
– Most kéne egy szerencse puszi…
- Esetleg egy ilyen megfelel? - kérdezem, aztán számat az ajkára tapasztva megcsókolom. Talán még ő is érzi tőle a lüktető szenvedélyt ami a bőröm alatt hömpölyög, aztán felegyenesedem, és előveszem a baltámat, a bal kezemmel pedig a fekete zakóm belső zsebéből előhalászom a fenyőpálcámat, és a másik kezemben megpörgetem a baltát, majd egy erős dobás kíséretében elhajítom, egyenesen a medve felé, de az csak átrepül felette.
- Nos, ez egy illúzió, de van egy olyan érzésem, mi attól még sérülhetünk - pillantok le Elliotra, majd megragadva arrébb szaladok a medve elől, aki heves morgás közepette akar minket esetleg elfogyasztani. Az a furcs érzésem támad, hogy bármennyire is igyekszem a part felé vergődni nem nagyon jutok hozzá közel. Aztán lepillantok a befagyott vízre, és felsóhajtok.
- Készülj, hogy lehet megint vizes leszel - mondom, majd magamhoz szorítva Elliotot, egy átokkal megpróbálom betörni a jeget. Ami nem egyszerű, miközben morog közben a hátam mögött egy agyaras medve, de remélem Elliotak sikerül így valamennyire fedeznie. Aztán egyszer csak sikerül betörni egy ponton a jeget, én meg teljes erővel rátaposok a repedésre, mire az szinte parancsszóra végigfut a tavon, majd nagy levegőt véve belecsapódok a vízbe, ami nem hideg. Mintha valami olyan helyen lebegnénk, ahol nincs levegő, de a víz érintése sem létezik. Teljesen elmerülök benne, és várom, hogy a medve is beleessen, de nem jön utánunk, így aztán egy idővel a felszín felé kezdek úszni, miközben nem eresztem Elliotot sem.
Ahogy megyek a felszín felé, viszont a víz egyre vízebbnek hat és egyre hidegebb. Amint a fejem kibukkan a tenger habjai közül morogva konstatálom, hogy nagyjából a hajó mellett bukkanunk fel. Ez egy nagyon érdekes illúzió. MInél gyorsabban kivergődök a partra, hogy ott aztán megszárítsam Elliotot.
- Hát ez rendkívül érdekes volt - morgom, és elvigyorodva megborzolom a haját, majd ha kifújjuk magunkat visszafelé indulok vele a házhoz. Vajon hol van a baltám...

A kezemben egy pillanatra sem remegett meg a varázspálca, hiába hatolt át a hideg a ruhámon. Nem volt olyan erőteljes és csontig hatoló, mint amire az ember egy ilyen havas-jeges világban számítana. A medve kétlábra állt, agyaras tüskés teste megfeszült, ahogy beleszimatolt a levegőbe, majd nagyot bömbölt az ég felé. Olyan volt, mint egy csatakiáltás, ami azt kívánta jelezni: „Elliot O’Mara-Rowle letépem a fejedet.” Én pedig ezt el is hittem. Képes lett volna rá, mégis csak vadállat volt… hatalmas és lenyűgöző vadállat. Merlinre, O’Mara, mi ez a különös érdeklődés a nagydarab állatok iránt? A hang hüledezett bennem egy sort, de közben őszintén reméltem, hogy a fejem a helyén marad a mai napra.
– Esetleg egy ilyen megfelel? – Fel sem fogtam a kérdést, Søren ajkai már az enyémeken voltak. Közéjük sóhajtottam, ahogy pálcát tartó kezem visszahúztam és végig simítottam a borostás arcon. Nem szúrt, inkább puha volt, olyan férfias, ahogy szeretem. Valami végig lüktetett a testemen és mintha ezzel a csókkal Søren maga adta volna át ezt az érzést. Megremegtem, fel sem fogva, hogy ő már elhúzódott és éppen egy baltát hajít szerencsétlen medve felé.
Nem akartam, hogy eltalálja. Nem akartam bántani egy állatot… és amint arra fordultam a gondolat még erőteljesebben hasított belém. A balta pedig egész egyszerűen átrepült rajta. Pislogtam kettőt, mire tudatosult bennem, hogy ez amit látunk olyan, mint egy illúzió. Ott van, de közben nincs is. Észbe kaptam végre, bár az ajkaim még bizseregtek a csóktól, így hát felemeltem a pálcám, a medvére szegeztem… nem valószínű, hogy sok értelme volt persze.
A medve újra mordult, majd megindult felénk. Nem futott, inkább erőteljesen cammogott, mint aki el akar szórakozni velünk. Sejthette, hogy fölényben van ebben az álomvilágban, ezért hát nem is erőltette meg magát, hogy tiszta erőből rontson nekünk.
– Nos, ez egy illúzió, de van egy olyan érzésem, mi attól még sérülhetünk – Søren megragadott és elhúzott előle, mire a medve megint felegyenesedett és még hangosabban bömbölt bele az erdős-tavas környezet furcsa csendjébe. Még egyszer ránéztem, mielőtt a vikingem felé fordultam, hagyva, hogy húzzon maga után a part felé. Hiába… akármennyire is rohant, mintha egy helyben toporogtunk volna, alig távolodva a medvétől, alig kerülve közelebb a biztonság ígéretét rebegő parthoz. Találj ki valamit… muszáj, muszáj, muszáj! A szavak úgy lüktettek bennem, mint a szalag a csuklómon. Újabb adag adrenalint pumpált belém a tény, hogy le kell győzni ezt a medvét.
– Nem az erő a lényeg itt… – mondtam Sørennek, mikor rájöttem, hogy akármit próbálunk erőszakosan csinálni, annak nincs értelme. Sem a medvére támadásnak, sem a rohanásnak nem volt következménye, egyszerűen, mintha nem létezett volna ezen a helyen ilyesmi. Túl kellett járnunk az illúzió eszén, azaz magunkhoz kellett térnünk a való életben ahhoz, hogy innen kijussunk.
Ahogy Sørenre pillantottam, láttam, hogy a befagyott tó felületét kémleli. Merlinre, ez az ember zseni… Hirtelen olyan csodálattal bámultam a vikingemet, mintha csak valami féle megváltó lenne. Soha életemben nem volt ennyire okos és talpra esett úti társam, persze soha nem is kalandoztam mással csak úgy, akinek volt tapasztalata a kalandok terén. Christopher volt talán az egyetlen ilyen, de ő meg rám bízta a piszkos munkát.
– Készülj, hogy lehet megint vizes leszel – mondta és magához szorított.
– Semmi sem jobb, mint egy kis jeges víz, ha az ember magához akar térni. – Válaszoltam halkan és vártam, hogy az átok, amit a tó felé küldött, hatni kezdjen. Szorosan lehunytam a szemem. Nem akartam sem látni, sem érzékelni mindazt, ami rám várt. A repedés hangja után talán egy pillanat telhetett el. Zuhanás, víz… de nem volt fagyosan hideg, mégis éreztem, ahogy a vízszerű valami alatt kellemetlen libabőr fut át rajtam. Hagytam, hogy most Søren diktáljon s vonjon maga után, miközben úszott ott a semmiben. A víz egyre hidegebbnek tűnt, egyre nedvesebbnek… egyre veszélyesebbnek. A testem megborzongott, ahogy megéreztem a levegőt a bőrömön és végre megtöltötte a tüdőm. A hajó mellett voltunk valamerre, és egyre közelebb a parthoz.
– Mi a fene… – motyogtam, ahogy a parton megpróbáltam lábra állni. A ruháim nehezek voltak a víztől, még mindig reszkettem, ahogy a haj a homlokomhoz tapadt. Éreztem, hogy Søren megszárított, de fel sem fogtam, mert csalódottságot éreztem. Nem értettem mi történt. Mármint nyilvánvalóan nem volt semmi a ládában, ha itt és nem ott kötöttünk ki, ugye? Megborzongtam a szellőbe még így is, de Søren meleg ujjai a tincseim között kicsit felmelegített.
– Nem volt érdekes. Tuti nem volt a ládában semmilyen kincs… – szontyolódtam el, ahogy nagy nehezen megindultam visszafelé a házhoz. – Akkor biztosan ott tértünk volna magunkhoz mellette, nem pedig a tengerben. – Az ajkaimhoz értem, mert a sósvíztől cserepesek lettek. Nem tetszett ez a kiszáradtság érzés. Mérgesen bámultam a távolban megint feltűnő házra, közben belekaroltam Sørenbe… nem mintha ez változtatott volna a dacosságomon. Máris utáltam ezt a helyet… legalább egy ősrégi karamellás cukorka lehetett volna benne.
Hozzá simultam Sørenhez, hátha az ő teste melegebb, mint az enyém. Már száraz voltam, de amikor a víz tényleg vízzé vált, akkor megéreztem a hideget. Még azért korai volt egy csobbanáshoz, ráadásul itt északon különösen fagyos a tenger még nyáron is. Fúj víz… fúj sós víz… fúj tenger… Megborzongtam, ahogy felfogtam, mi is történt. Undorodó fejjel bámultam az egyre közeledő házat.
Hamarosan el is értük a küszöböt. A láda feltárulva állt a közepén, a szellem azonban nem volt ott. Megszabadítottuk volna? Talán igen, hiszen a jeges hideg is eltűnt, a cukorkákkal együtt, amiket adtam neki.
– Nos, legalább egy megtévedt lelket megszabadítottunk… – állapítottam meg. Aztán elhúzódva Sørentől, beléptem a ház közepére és belenéztem a ládába. – Azt hiszem, ez a tiéd… – vettem ki a baltát, amit elhajított és felé nyújtottam. Sajnos kincs nem volt benne, ez pedig csalódást okozott. Kirángattam a zsebemből az immáron másodjára is elázott térképet. Most még inkább elmosódtak rajta a betűk és a felfestések.
– A legközelebbi jel az ūruz, egy toronnyal jelölték. Valószínűleg csak egy rom. Ha igazi torony lenne, már kiszúrtuk volna. – Állapítottam meg. – Hattarvík felé kell mennünk és pont félúton lesz oda. – Tettem hozzá és már mentem is ki a házból, hogy elinduljunk a deneverés torony felé. Nem gondoltam bele igazán ebbe a kalandba eleinte, de most még is megnyugtatónak éreztem, hogy a futhark betűinek megfelelően haladunk.

(https://i.pinimg.com/originals/8b/0c/48/8b0c4804b0c55f411308e7db4893d9bf.gif)

Adressat: Elliot

16+

Amikor visszaérünk a fagyott állapotban lévő kunyhóhoz, ahol eltűnt a nő szelleme, őszintén remélem, hogy nem fogunk több ilyen kóbor, elátkozott lelket látni, mert mindig eszembe jutnak a testvéreim, és az értelmetlen haláluk. És valahogy úgy érzem, az egész súly az én vállamra nehezedik, bennem bíztek,, én pedig képtelen voltam őket megvédeni. A gondolataimból ELliot hangja ránt vissza a valóságba.
– Nos, legalább egy megtévedt lelket megszabadítottunk… – Erre csak hümmögök egyet és bólintok. - Azt hiszem, ez a tiéd…
- Kösz, Elliot - húzom vigyorra a szám, miközben megkaparintom a baltát. Kissé talán túlságosan is sokat jelent nekem, így ez a mozdulatomon is látszik, ahogy elveszem a kezéből. Végigfuttatom az ujjaimat a baltára vésett motívumokon, és rúnákon.
Igazából senkit nem öltem meg vele, az anyámon kívül. Bár megtehettem volna. De mindig is a tisztességes küzdelmet becsültem, és nagyra tartom a varázspárbajt, mintsem azt, hogy orvvul hátba hajítsam ezzel a baltával. Inkább csak valami szimbólumként hordom magammal, egy emlék a családomról, az apámtól, akit meggyötört a szörnyeteg, és a testvéreimről. Meg azért elrettentő hatást is kelt főleg ha az egyik árus makacskodik és nem képes teljesíteni az alku saját részét. Becsúsztatom az övem szíjába. A láda meg minden bizonnyal üres, legalább is Elliot csalódott és bosszús tekintetéből erre következtetek.
– A legközelebbi jel az ūruz, egy toronnyal jelölték. Valószínűleg csak egy rom. Ha igazi torony lenne, már kiszúrtuk volna. Hattarvík felé kell mennünk és pont félúton lesz oda.
- Hát akkor indulás arra - csapom lelkesen hátba, majd elindulok oda, amerre a térkép mutat. A táj fülledt fagyos levegője, a kihalt csendje elsőre tűnt békésnek, de a tudat, hogy mi történt itt rátett egy lapáttal. A fű itt-ott jegesen zúzmarás, nem köröznek a sziget felett madarak, mintha el lenne átkozva.
Mivel kellemetlen az egész, kissé talán hosszúnak tűnő utat megtenni, megtöröm a csendet. Még ha a helyszín nem is éppen alkalmas erre.
- Na és mondd csak, te világ életedben ilyen kalandor lélek voltál? - pillantok felé, miközben caplatok valami kisebb emelkedőn.
Nekem igazából nem volt sok választási lehetőségem, mert a kalózhajón hozzá kellett szoknom a kalandokhoz, a rabláshoz és az öléshez is. Pedig már gyerekként is tartottam magam a tisztességes küzdelem elvéhez, és valahogy ha felajánlottam a párbaj lehetőségét eddig nem igen utasították vissza. A kapitány szerint van bennem olyankor valami állatias vadság, és némi elszánt tűz, aminek nem lehet ellent mondani. Mindamellett én imádok párbajozni, harcolni, mert értelmet ad ennek a kifakult léleknek ebben a testben, és egy rövid időre tüzet csihol bennem, és azokat a sárga szemeket is elkergeti előlem arra a rövid időre.
- A gyerekeid ez hogy viselik? - kérdezem aztán de úgy, hogy abba semmi ellenséges, vagy túlságosan kutakodó él nincs benne. Őszintén fogalmam sincsen, hogy vannak-e gyerekei, csak ez a kérdés valahogy kicsúszott a számon.
Ahogy lassan odaérünk a célhoz, látszik, hogy rom. Az egész hely egy rom, tele föld felett szálló fehér, minden bizonnyal fagyos gomolygással, és szinte recseg a talpam alatt a vékony jéggé fagyott föld. A tekintetemmel körbepillantok a romon, és kiszúrok néhány elgyötört megfagyott testet körülötte. De ezek halottak. Rothadó, máló halottak mind.
Hacsak kapzsiságból szegték meg a kötelességet, melyet rájuk bíztak, elítélhetném őket, de mégsem teszem. Inkább csak remélem, hogy a szenvedésükhöz képest megváltás a szellemüknek Hél Birodalmában lévő örök és üres bolyongás.
- Úgy tűnik nincs itt semmi. Pedig izgalmas lett volna valami szörnyeteggel itt is megkűzdeni - vigyorgok Elliotra, majd körbefordulok a helyszínen. - Van tipped, hogy merre menjünk?

Legalább Søren baltája meglett… vagyis csak ezzel próbáltam nyugtatni magamat, miközben kiléptünk a romos kunyhóból újra a friss levegőre, hogy a tornyos hely felé vegyük az irányt. Hogy volt-e értelme a rúnák szerint haladni? Nem voltam benne biztos, hiszen akármennyire is erőltettem a gyengén látó szemeimet, nem láttam semmi ilyesmit magasodni a távolba. Pedig biztos voltam benne, hogy a város közel van, legfeljebb egy órányi sétára innen.
– Azt hittem, hogy legalább minden rúnakőnél találunk valami kincset… elég csak a levegőbe szippantani – hát én így is tettem közben, majd folytattam: –, az ember máris érezheti micsoda mágia járja át a helyet. Nem csoda, hogy a térképész meg akart ölni ezért az információért. Ha van itt valami az nagyhatalmú és bizonyára rendkívül érdekes. – Magyaráztam és újabb lépést tettem a térkép szerinti irányba.
Csendesen bámultam előre, miközben haladtunk. Ahogy a szél végig cirógatott a szememen, pislogtam egyet. Még itt volt a tél hideg, fagyos emléke, kicsalt egy csepp könnyet a szememből.
– Na és mondd csak, te világ életedben ilyen kalandor lélek voltál? – kérdezte Søren, ahogy elértük egy kisebb lejtő alját. Reméltem, hogy ahogyan elérjük a tetejét kirajzolódik a várva várt torony. Azonban csak nem akart előbukkanni, így elhúztam a számat. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, mert megnyugtatott az illata. Nem is igazán tudtam, mit érzek vele kapcsolatban… mármint kedvelem… de valahogy furcsa…
– Hát, ha a természetemre gondolsz, mindig is kíváncsi ember voltam. A varázstárgyak is vonzottak már gyerekként… de kalandor… ha egyáltalán nevezhetjük annak azt, ami vagyok, nem igazán azért lettem, mert akartam. Egyszerűen rákényszerített az élet, miután kirúgtak a Roxfortból – vállat vontam. Ez még mindig, annyi év távlatában is érzékeny pont volt. Dumbledore sosem állt ki igazán értem és a tőle megszokott alaposság és agyafúrtság, mintha az én esetemben nem is létezett volna. Mindenfajta vizsgálat nélkül, koholt vádak miatt csapott ki. Pedig akkoriban még túl gyenge lettem volna ahhoz, hogy Cruciot használjak. Egyszerűen nem volt meg bennem az a hatalom, ami most igen… amivel most akár életet is elvennék. – Mostanra ez az egész átment szórakozásba. Élvezem, hogy megszerezhetem, amit akarok. Az élet másterületeire ez úgyis kevésbé igaz már.
– A gyerekeid ez hogy viselik? – kérdezte.
Hirtelen a lélegzetem is elakadt. Nem tudtam, honnan tudja, hogy vannak gyerekeim… vagy voltak… vagy akármi. Mármint igazából most nem tudom hogyan állok ezzel. Örökbe fogtam Averyt, vagy legalábbis magamhoz vettem és ő az egyetlen, akit lányomnak nevezhetek. A többiek Natnál maradtak.
– Hát… honnan tudod, hogy vannak gyerekeim? – Pislogtam rá, majd megköszörültem a torkomat. –Két évig voltam a házas. A férjemnek volt két gyereke, aztán befogadtunk egy bajba jutott kamaszlányt… és hát a közös gyerekünk, az én vérszerinti gyerekem majd nyáron fog megszületni. De azt hiszem, sosem fogom látni. – Keserűség költözött a számba, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Nem tudom, miért voltam ennyire őszinte vele. Talán, mert olyan nyugodt, határozott ember volt. Nem hittem volna, hogy visszaél az ilyesmivel. – Neked vannak gyerekeid? – kérdeztem, csakhogy végre ne én legyek a téma.
Nem tudom, miért de kicsit érdekelt Søren. Időnként éreztem, ahogy fellángol közöttünk valami, de közel sem olyan tüzesen, vadul, akarva, mint annak idején Nattal. Ő inkább magányos farkasnak tűnt, akivel egyszer-egyszer összejöhet az ember. Igazság szerint hiányzott tartozni valakihez. Talán ez volt az egyetlen dolog, ami a Nattal való kapcsolatomból, mint vágy megmaradt. Meglehet ezért is volt ez a se veled, se nélküled dolog közöttünk, pedig mindkettőnknek jobb lett volna, ha egyszerűen pontot teszünk az ügy végére.
– És mi a helyzet a te démonoddal… honnan er… – kezdtem bee, de akkor megláttam a romhalmazt, ami egykor a torony lehetett. Fagyos gomolygás járta át, ám mágia nyoma innen nem érkezett. Az valahol távolabb lüktetett.
– Ez… – nyögtem magam elé csalódottan. –Ez volna a torony?
Előrángattam a zsebemből a térképet, mikor Søren is konstatálta, hogy itt nem fogunk semmit sem találni. A térkép alapján arra fordultam, amerre a következő hely lehetett. Éreztem a mágiát onnan, nem Hattarvík irányából. Így hát a fejemmel arra böktem, nem az „f” hanggal jelölt település irányába. Ennyi volt a válaszom, ahogy megindultam s a távolból, alig száz méter megtétele után hatalmas fa bukkant elő. A levelein még csak levelek nyoma sem látszott és az egyre inkább borultnak ható égbolt alatt baljós kép mutatkozott. Egészen olyan volt, mint az a girbe-gurba fatörzs, ami alatt Reagan rothadó maradványait elégettem.
– Valami itt lesz… – suttogtam teljes beleéléssel. Éreztem ahogy a végtelen erő végig lüketett a testemen és vonzz arra. – Te nem érzed?
Ahogy elértünk a fához szellemnek nyoma sem volt. A tenyerem a törzshöz érintettem. Végig cirógattam durva felületén, hogy még jobban érezzem a benne dolgozó lüktetést. Valami erő összpontosult ott, amitől nem féltem… pedig talán kellett volna. A következő pillanatban a szívem még hevesebben kalapált, majd tiszta erőből hátra dobott.
A hátam a fagyos-füves földnek csapódott. Hangosan nyekkentem egyet és egy pillanatra annyira forgott velem a világ, hogy fel sem fogtam, a nedvesség, ami beteríti az arcomat eső volt.
– A fában van valami… – mondtam, ahogy felültem és Sørenre pillantottam. De ő valahogy más volt. Régi ruhák voltak rajta, csupa bőr meg prém… és ahogyan magamra néztem láttam, hogy rajtam is. A fán pedig egy arc rajzolódott ki. Egyenesen ott, ahol korábban érintettem a törzsét. Újabb illúzió volt ez.
A fán lévő arc eltorzult, mintha dühös lenne és ahogy kinyitotta a száját, felordított. Az ordítás olyan hangos volt, hogy a fülemre kellett szorítanom a kezemet. De már a föld is remegett, annyira, hogy repedezni kezdett alattam. Így hagyva, hogy fájdalmasan szaggassa a dobhártyámat, Sørenért nyúltam, hogy magam mellé húzzam. Az ordítás csatazajjá változott. Vikingek és páncélos szászok harcoltak egymással körülöttünk, olyan közel, hogy egy-egy kar vagy láb nekem ütközött. Éreztem, ahogy az arcomra vér fröccsen.
– A fa… – Emeltem meg a hangom, hogy Søren hallja, majd egyenesen neki rontottam a törzsnek, mintha csak testi erőmtől fogva kidönthetném.

(https://i.pinimg.com/originals/8b/0c/48/8b0c4804b0c55f411308e7db4893d9bf.gif)

Adressat: Elliot

16+

Elnézem Elliot csalódott arcát, bár én is így érzek. Ha az ember megkűzd valamiért szereti megkapni érte a jutalmat, főleg ha az életét is kockáztatja. De persze itt egyedüli jutalmat annak a nőnek a megszabadult szelleme kapott. Nem mintha ellene lennék, hogy jót tegyek. Csak mégis ha az ember az alvilágban mozog megszokja, hogy minden fáradozása után ott va valami ami azt igazolja megéri. Talán túl naiv feltételezés volt, azt hinni, hogy minden rúnánál van valami különleges.
– Azt hittem, hogy legalább minden rúnakőnél találunk valami kincset… elég csak a levegőbe szippantani, az ember máris érezheti micsoda mágia járja át a helyet. Nem csoda, hogy a térképész meg akart ölni ezért az információért. Ha van itt valami az nagyhatalmú és bizonyára rendkívül érdekes. - Úgy túnik ELliot is hasonlóan gondolkozhatott, mint én, de amint a levegőbe szippant vigyorra húzódik a szám. Bár én is érzem annak a valaminek az erős pulzálását ez az egész olyan tompa, hogy ha egyedül lennék biztos végigverekedném magam az összes rúnán. Mondjuk már csak az izgalom és a kűzdés kedvéért is. A kűzdés tart életben, az ad okot, hogy ne hagyjam magamon is győzedelmeskedni a szörnyet.
- Máregészen kíváncsi vagyok arra, hogy mégis mi az amit ez a hely rejteget, amiért még a kedves térképész is az életedre tört, és ammiért ekkora büntetést kaptak azok, akik itt őrzőkként maguknak akarták azt. Haalmas árat fizettek érte, lidércként, se nem élőként se nem holtként bolyongani a világban talán az egyik legnagyobb büntetés. - modnom eltnődve, és reménykedem, hogy egyik testvérem sem jutott erre a sorsra. Belesajndulna a szívem, ha látnám őket a tenger vizén kísérteni, tudván, hogy azért váltak ilyenné, mert képtelen voltam őket megvédeni az anyámat elemésztő szörnytől, és a tengertől. De nem hagyom, hogy a haldokló testük képe, hogy a kicsi húgom üres tekintete betemessen. Inkább menetelás közben megszólalok, hogy megtörjem a csendet és az emlékek fojtogatását. A táj, ahogy megyünk egyre előrébb, egyre zúzmarásabb, jegesebb és dermedtebb lesz. Szinte a bőrömön érzem a halál ismerős lenyomatát.
- Hát, ha a természetemre gondolsz, mindig is kíváncsi ember voltam. A varázstárgyak is vonzottak már gyerekként… de kalandor… ha egyáltalán nevezhetjük annak azt, ami vagyok, nem igazán azért lettem, mert akartam. Egyszerűen rákényszerített az élet, miután kirúgtak a Roxfortból. - Erre hümmögök egyet. Nem különösebben háborít fel a tén, sőt nem is kérdezek rá. Azt hiszem elég mély nyomot hagyhatott ez benne. És még nem is mondahatom azt, hogy nem tudom átérezni.
- Nem attól lesz valaki jó varázsló, hogy elvégzi az iskolát. Én sem fejeztem be a Durmstangot, csak az első évben jártam oda. Egymagad megtanulni életben maradni az iskola védőburka nélkül igazi kihívás, de az eremedménye mindig megvan - mondom elgondolkodva. A kalózok, akik megtaláltak engem és Rettát szerencsémre varázslók voltak, így nem okozott gondot a tapasztalatok megszerzése, bár elég kűzdelmes volt 11-12 évesen egymagam elsajátítani az átkokat és varázslatokat. De azt hiszem erősebb lettem, sokkal erősebb, mintha csak abban a sötét iskolában tanultam volna.
– Mostanra ez az egész átment szórakozásba. Élvezem, hogy megszerezhetem, amit akarok. Az élet másterületeire ez úgyis kevésbé igaz már. - vigyorra húzom a számat, miközben közelebb sodródom Elliothoz. A közelsége megnyugtató, a szem is messze van, és ez annyira jó érzés volt, hogy szinte felszabadultam mellette. SZinte, mert azt hiszem sosem leszek úgy igazán teljesen felszabadult.
- Jó dolog, ha az ember talál magának egy célt, ami életben tartja - dünnyögöm. Igazából csak ártatlan kérdés volt tőlem ez a gyerek téma, de valahogy ha blöffölök rá szoktam tapintani a lényegre, holott arra is fel voltam készülve, hogy azt válaszolja: nincsenek.
– Hát… honnan tudod, hogy vannak gyerekeim?
- Csak blöff volt - válaszolom őszintén.
- Két évig voltam a házas. A férjemnek volt két gyereke, aztán befogadtunk egy bajba jutott kamaszlányt… és hát a közös gyerekünk, az én vérszerinti gyerekem majd nyáron fog megszületni. De azt hiszem, sosem fogom látni. Neked vannak gyerekeid?
Erre egy hosszú hümmögéssel váratom a választ, mert őszintén én sem tudom. Lehet kapok majd egy csomó levelet régen meglátogatott nőktől, hogy amúgy fogllakozzak a gyerekeikkel,a mik amúgy az enyémek is. Sokszor voltam feszült és csak belemenekültem néhányszor a forró, heves szenvedélybe, csak hogy elzavarja valami az anyám szörnyének sárga tekintetét.
- Nem tudom. Az is lehet, hogy van egy csomó - vonom meg a vállamat.
– És mi a helyzet a te démonoddal… honnan er… – kezdte volna, mire őszintén megkönnyebülök, hogy a kérdés lógva marad alevegőbe, és a tekintetem a romos torony felé fordítom, és szinte vele egyött sóhajtok fel csalódottan. Csak egy céltalan kitérő, én pedig nem kedvelem az ilyen céltalan és felelsleges utakat. Hozzászoktam, hogy az idő és az út pénzbe kerül, és ha az áruért is megyek az elvesztegetett idő miatt csökkenhet az ára is.
– Ez… Ez volna a torony?
- Úgy tűnik...
AZtán ahogy felesznélnék, Elliot már lódul is tovább, én pedig sietve, öles léptekkel követem. Aztán a fa, ami előtt megállunk egyre kísértetiesebb képet fest, és az események olyan gyorsan peregnek, hogy mire felfogom, hogy ebből a fából valami vészjósló erő ered, Elliot már a földön van, én meg apáim régi ruháiban feszítek, Elliottal együtt. Nem mintha nem tetszene, kifejezetten jól is néz ki még Elliot is benne, de az egész römét elveszi a fa törzsében lévő arc ordítása és a hirtelen kibontakozó csata. Emberek feszülnek egymásnak, én meg Elliot felé lépek, felhúzva őt a földtől. Egy kósza kard eltalál, és érzem, ahogy a karomon csorogni kezd a vér.
– A fa… – ordítja Elliot, majd felé rohan, mire én követem. Még szerencse hogy a vikingek közzül is a testesebb fajtába tartozom így nem olyan nehéz átverekedni magam a harcoló tömegen, bár itt ott szerzek még némi vágást magamon, de nem nagyon izgatnak a sérülések. A fához érve megragadom Elliot karját, és az arc hatalmasra tartott szája felé mutatok, ahol már vér is bugyog kifelé, és mintha minden ordítással valami erősebb lökést is generálna, ami miatt úgy hat, sosem érhetjük el.
- A szája - mondom hangosan artikulálva - Fénylik benne valami - Előhalászom a pálcámat és egy védőburkot emelek körénk, abban reménykedve, hogy az egyre erősebb és metszőbb löketektől legalább egy kicsit megvéd minket, majd ütemesebb léptekkel az ordító fa arc felé vonulok.

A csatazaj olyan erővel hatott rám, mintha valaki hatalmas dobokot verne. Sørenen ősi viking ruha volt, rajtam pedig valami olyasmi, amit a képeken mindig szamurájokon láttam. Tetszett, de marha nehéz volt. Olyan groteszk, mégis gyönyörű volt ez a keleti ész északi világ egymás mellett. El is ámultam volna hosszú órákon keresztül, ha nem érezem meg az arcomra fröccsenő vért… és nem jön az a különös lüktetés a fa felől. A fa felől, aminek ebben a világban arca volt és egyre szélesebbre tátotta a száját, mintha csak azt akarná, hogy amikor belerohanok lenyelhessen.
Nem érdekelt a páncél, minden erőmet bevetettem, hogy neki rohanjak. Nem tudom miért, de úgy éreztem ezt kell tennem. Ki kell döntenem fel kell hasítanom, hogy megszerezzem a kincset, amiért idejöttünk. Nem botorkálhattam tovább, hogy fáj a lábam. Cselekednem kellett, mert akármennyire is tiszteletre méltó volt Søren, ez nagyon is az én dolgom volt. A vikingek mögöttünk küzdöttek, körülöttünk ordítások csendültek. Én nem illetem ide, ezt pedig az illúzió is tudta, talán ezért is változott meg rajtam a páncél. Eleinte ugyanis rajtam is viking jelmez volt, de aligha rendelkeztem bármiféle északi felmenőkkel. Még mindig inkább ázsiai voltam, mint európai, hiába a neveltetésem.
Csak akkor vettem észre, hogy Søren vérzik, mikor megragadta a karomat a fánál. A száj felé bökött, én pedig ahogy odanéztem láttam, ahogy onnan is vér buggyan ki és valami… valami ott csillog és… egy erő pulzált belőle egyenesen felém, utat talált a mellkasomba, hogy a szívem is átvegye. Tudtam, ott a kincs. Søren pedig ki is mondta: – A szája. Fénylik benne valami.
Nem figyeltem már rá, de tudtam, hogy varázsol. Nem érdekelt hát… fogtam magam, beledugtam a kezem a szájba és megragadtam a fémes valamit, ami benne volt. Ekkora a faarc ajkai a csuklómra haraptak. Éreztem, ahogy valami furcsa, fájdalmas erő hasít belém. Már nem csak a száj, hanem a kezem is vérzett. Mögöttünk a csatazaj még erősebb lett, aztán mintha az illúzió foszladozni kezdett volna körülöttünk. Eltűnt a táj, a harcolok, majd a zaj és végül nem maradt más csak a fémes tárgy a kezemben, a fájdalom a csuklómban… és aztán jött a fény.
Mikor kinyitottam a szememet a földön feküdtem a hátamon. Az a ruha volt rajtam, ami az illúzióban… mintha félig-meddig rajtunk maradt volna a hatása. Ahogy felemeltem a kezemben szorongatott kupát – amire bizonyára Wade is célozgatott – láttam, hogy az egész kézfejemet alkarközépig mély, vérző sebek borították.
– Áú – jegyeztem meg csak úgy mellesleg, majd vigyorogva felültem. Ez a kupa sokkal korábbi volt, mint az, amit legutóbb Wade-nek szereztem. Már csak az egyszerűségéből ítélve is. De volt benne valami veszélyes, nem szívesen emeltem volna az ajkaimhoz véletlenül. Az azonban biztos volt, hogy most már nem engedem el.
– Jól van a sérülésed? – kérdeztem és nagy nehezen feltápászkodtam, vigyázva, nehogy megint a fatörzshöz érjek. Láttam, hogy vérzik, mielőtt kivettem volna a szájból a dolgot, ezért aggódtam annyira. Azért nem akartam, hogy itt haljon meg vagy ilyesmi… főleg mert jelenleg nem éreztem magam elég összeszedettnek ahhoz, hogy gyógyítóvarázslatot hajtsak végre. Az egyik kezem szinte teljesen tönkre ment, a lábamban lüktetett a fájdalom.
– Ezt kerestük – Mutattam meg neki a vérés-aranyos kupát. – Azt hiszem, mondhatjuk, hogy sikeres volt az akció. – Kacsintottam rá aztán, majd belekaroltam a kevésbé sérült karommal. Bár nem mondtam ki, de szükségem volt rá, hogy a támaszom legyen. Nem akartam gyengének tűnni, ezért pontosan úgy vigyorogtam, mint addig és elégedett is voltam amúgy, ami azért sok mindent felül tudott írni bennem. Mégis csak előbb értem ide, mint az a hülye, aki majdnem kinyírt a térképért.

(https://i.pinimg.com/originals/8b/0c/48/8b0c4804b0c55f411308e7db4893d9bf.gif)

Adressat: Elliot

16+

Az igazat megvallva szívesen részt vettem volna ebben a csatában, bár arra kíváncsi lettem volna, hogyan keveredtek pssze és miért a takedák a vikingekkel. Viszont nincs időm arra, hogy ilyen kérdéseken gondolkozzak és vágyakozva nézzem a harcot, halgassam a halált, ahogy kipréseli az elullt őseim tüdejéből az utolsó levegőt egy erőteljes ordítás kíséretében. Némileg büszke is vagyok, mert mégsem egy gyáva népségből származom, akik csak úgy elinalnak a félelmetes szamurájpáncl láttán. Meg kell hagyni ezek a maszkok a szamurájok fején kifejezetten jól is mutatnak. De most sokkal fontosabb Elliot meg az, hogy vigyzzak rá, így kivonom a fenyőpálcámat, ami kellemesen simul a kezeimbe, és csöretek nagy léptekkel a férfi után, a latyakos, sártól és emberi tetemektől egyre sűrűbb, véres földön. Szinte hallom, ahogy cuppog a bőrcsizmám alatt a föld. Egy pillanatra felrémlik előttem apám megcsonkított, levágott lábú vergődő, hánykódó teteme, és az anyám estének összerogyása, amint a fejszét beleállítom a fejébe, és látom, ahogy a vér áztatja a fapadlót. Kívácsni vagyok van-e abban a lakásban valami szörnyű jelenség. Egészen biztos gonoszok által lakott fészeknek tartják a kisváros lakói. De ebben igazuk is van. A szörnyetek élt ott, azzal a különbséggel, hogy azóta már elköltözött és velem van, engem üldöz.
De most nem fontosak a sárga pillantások, a felhasított heg a fekaromon, a hátam mögött fel-felkurjanó halálhörrgések, csak Elliot számít és utána vetődöm, attól félve, hogy eltalálja valami repülő lándzsa, vagy balta. Nem mintha nem tudta volna magát megvédeni, de ami a fában lüktetett jobban vonzotta, így arra tippeltem nem igazán figyelt a környezetére annyira.
Aztán a következő pillanatban - kissé csalódottan - veszem tudomásul, hogy eltűnik a csatazaj, de a föld a taplunk alatt még mindig vérben és sárban ázik, nyoma sincsen a zöld, harmatos friss pázsitnak. És a cuccunk is, amit megkaptunk az illúzió alatt rajtunk marad. Elégedetten dörmögök az orrom alá, majd rápillantok Elliotra, aki a véres kezében szorongatja a... kupát.
- Roppant hatásosan festesz ebben a szamuráj páncélban, Elliot - bókolok vigyorogva, majd igyekszem összeforrasztani a faarc foglenyomatait a kezén. Lesznek nyomai, de azok csupán halovány hegek, mégsem vagyok medimágus, és a gyógyító varázslatok nem tartoznak a szakterületeim közé.
– Jól van a sérülésed?
- Remekül - bólogattam továbbra is mosolyogva.
– Ezt kerestük. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy sikeres volt az akció.
- Ezért a kupáért haltak meg annyian? Szinte érzem felőle, hogy valami nem stimmel vele, remélem sehol nem akarsz vele pohárköszöntőt mondani - hümmögök, majd odapillantok a vérző fához. Megesik a haldokló fán a szívem, ahogy látom inkább az ő vére szennyezi a földet, nem pedig az illúzió maradványa. De lehet itt már minden egybefolyt. Azért csak ki tudunk hajózni innen anélkül, hogy átlépénk valami ebilági és túlvilági határt, idő előtt. Nem viselném jól a testvéreimmel való találkozást. Kinyújtóztatom a tagjaimat amik recsegve ropogva roppannak ki, majd miután Elliot belém karol lassan visszaindulunk a hajómhoz, ami hűségesen ringatózik a lágy hullámok között, és Valkűr is vidáman dugja ki a fejét a korlát mögül amikor eghallja a vánszorgó lépteinket. A csempászet magányos dolog, nem gyakran társulok másokkal, nagy a kockázat. Vagy elárulhatnak, vagy elbasszák az egészet. Egy kutya pedig tökéletes társaság, főleg hogy nem félik úgy a vizet, mint a macskák.
A hajón aztán leülve szivarra gyújtok és egy sörösüveget nyújtok Elliot kezébe.
- Nagyon meg szeretnéd ismerni a démonomat, ha ennyiszer felhozod - mondom két pöfékelés között. - Viszont a tudás nincs ingyen - kacsintok rá.

magiske runer
(https://i.pinimg.com/originals/0d/e0/2d/0de02d451c34b0b05ee81859db4e9f5a.gif)

Søren
2001. március 25.

Erősen 16+

samurai outfit (https://i.pinimg.com/564x/46/ea/81/46ea817fb4dfd14aba817230efdae306.jpg)

– Roppant hatásosan festesz ebben a szamuráj páncélban, Elliot – mondta Søren, miközben gyógyítani kezdte a fa okozta sérüléseimet. Még mindig nem igazán fogtam fel, hogy kikerültünk a látomásból. Talán azért nem, mert a testem valahogy megragadt a valóság és az illúzió között. Nyoma sem volt a fehér ingemnek vagy a reggel felkapott nadrágomnak. Még mindig ugyanaz a szamuráj ruha volt rajtam, ami korábban. A pálcám pedig a kard helyére volt betűzve.
– Csakhogy semmi közöm a japánokhoz. Minden felmenőm kínai volt anyai ágon tudtommal… – nevettem Sørenre, miközben a sebek szépen halványodni kezdtek. Nem tűntek el teljesen, de azt a részét talán az idő is megoldja majd.
Talán egy kicsit kérdőn néztem rá, ahogy azt mondta jól van a sérülése. Láttam, hogy véres… persze abban a csatában az is az lett volna, aki nem harcolt. Rám is számos idegen vér fröccsent, az arcomra éreztem, ahogy több apró csepp is hullott. Vajon Søren látta a piros pöttyöket a bőrömön megülve, megcsillanva a furcsa kis fényben, ami uralta a környéket? Talán ezek is szertefoszlottak az illúzióval és csak az maradt rajtam, ami érintkezett a fával: a ruha. Még éreztem magamon annak a régi kornak az erejét, a csata feszült pulzálását. Az lüktetett végig az ereimben. Rajtam ez nyomot hagyott… rajtam képes volt… de vajon Søren érezte ezt vagy ő teljesen elszakadt attól a csatától? Úgy megkérdeztem volna, de valahogy nem láttam helyét faggatózásnak. Vissza kellett mennem a hajóhoz, hogy új erőt gyűjtsek és esetleg meggyógyítsam az ő sérülését.
– Ezért a kupáért haltak meg annyian? Szinte érzem felőle, hogy valami nem stimmel vele, remélem sehol nem akarsz vele pohárköszöntőt mondani.
– A kupáért vagy a kupa miatt… nem mindegy. – Magyaráztam, ugyanis az ujjaim alatt éreztem, ahogyan gonoszan lüktetett. Volt valami olyan erő benne, ami az embereket rossz dolgokra késztették. Éreztem, ahogy pulzál bennem tovább a feszültség, ahogy szinte érzem a vérízét a számban. Csak a bennem lappangó önuralom volt képes még győzedelmeskedni felette. – Van egy olyan érzésem, hogy iszogatás nélkül is pont elég veszélyes ez a szépség. – Tettem aztán hozzá és óvatosan simultam még közelebb Sørenhez. Nem mondom, hogy tökéletesen elfeledtetett velem mindent, de az illata elég volt ahhoz, hogy kicsit jobban érezzem magam.
A hajóhoz érve menten megláttam a vérebet. Na őt jó lesz távoltartani a kupától, mielőtt leharapja a legkedvesebb testrészedet, O’Mara, és akkor bizony nem lesz nyaláspálca az érdeklődöknek. Óvatos kis vigyorra húztam el a számat, majd popsit rázva sétáltam fel Søren előtt a fedélzetre. Egy ilyen szép szőrös fickó, mint ő megérdemli az ilyesmit. Nem mellesleg ez legalább olyan forróságot volt képes kiváltani az azonos neműekből, mint egy meleg nap a nyáron. Vajon felforrt a vér az ereibe? Hirtelen játékosabb hangulatom lett, ahogy helyet foglaltam a közelébe és a kezemben landolt sörös üveg tartalmából egy hatalmasat kortyoltam.
– Nagyon meg szeretnéd ismerni a démonomat, ha ennyiszer felhozod – mondta. – Viszont a tudás nincs ingyen.
Odahúzódtam hozzá és közel hajoltam az ajkaihoz, mintha meg akarnám csókolni. Ehelyett azonban csak résnyire nyitottam a számat, hogy forró levegőt leheljek felé. Ha megpróbált volna közeledni, hát hátra hajolok.
– Talán megtalálom a megfelelő fizetőeszközt hozzá. Most pedig kiszedhetnél ebből a páncélból, marhára nehéz. – Kacsintottam rá, majd mintha az előző flört meg sem történt volna, vártam, hogy nekem essen – és nem, nem olyan értelemben. – Tudod ki az én démonom? – kérdeztem aztán és a szemébe néztem ismét. – Éppen őt nézed.

(https://i.pinimg.com/originals/8b/0c/48/8b0c4804b0c55f411308e7db4893d9bf.gif)

Adressat: Elliot

16+

– Csakhogy semmi közöm a japánokhoz. Minden felmenőm kínai volt anyai ágon tudtommal… – vigyorog rám Elliot, mire megvakargatom a szakállamat.
- Úgy tűnik az illúzió sem nagyon tud a japánok és a kínaiak között különbséget tenni - dünnyögöm. Nem mintha én annyira értettem volna hozzájuk, de azért nagyjából el tudtam dönteni az ázsiaiakról, hogy hova tartoznak. A kínaiaknak elég a járásukat megfigyelni, mert trappolnak és a talppal lépkednek, mert náluk sok volt a mocsaras terület, amiben kellemetlen lehetett elsüllyedni. - Legalább engem eltalált - pillantok végig magamon. Az egész olyan volt, mintha csak egy kalandjáték során megszerzett bónusz kincseket kaptunk volna fizettségként, amiért kiálltuk a próbát. Nem is lenne rossz, ha több ilyen izgalmas helyzetben lenne részem, bár a csempészetet még mindig szívesen űzöm.
Egy kicsit még álldogálunk a fa mellett, de még mindig úgy érzem, hogy a csata részese vagyok, már csak azért is, mert valaki megvágott. Furán belém kúszott adrenalin lenyomata még egészen sokáig bizsergeti a tarkómat és a véremet is. Mintha még a hangok sem némultak volna el teljesen. Látom Ellioton, hogy valami kérdezni akar, de sürget az idő, és a hajóm sem állhat egy helyben örökké. De ha jól sejtem talán még benne is ugyan úgy lángol annak a csatának a heves nyoma.
Ahogy visszabandukolunk a hajó felé, és közelebb érzem magamhoz Elliotot, kevésbé égetnek a szemek, a tesvéreim szemei, a sárga pillantások. Eszembe jut, hogy van vajon a drága húgom, Retta, vele minden rendben-e. Éget a bűntudat, hogy az egyetlen életben maradt testvéremet is képes voltam így cserben hagyni. De biztos vagyok benne, hogy életben van. Mert akkor az ő kék pillantását is a hátamon érezném. Legalább is ezzel hitegetem magam. Szeretnék felkerekedni és megkeresni, de abban sem vagyok biztos, hogy ebben az országban van. Nem mintha a határok bármilyen módon akadályt jelentenének pont nekem. De azt hiszem tényleg rá kellene szánnom magam arra, hogy szépen lassan elkezdjem felderíteni Európa szerte a vöröslámpás negyedeket.
Annyira belemerülök ezekbe a gondolatokba, hogy észre sem veszem és a hajóm közelében vagyunk. Aztán az egész gondom pillanatok alatt el is seprődik valami távolabbi sötétebb mélységbe, amikor Elliot elkezdi magát riszálni előttem, én meg nem tudok nem elismerő pillantásokat vetni a formás, izmos fenekére és alakjára. Aztán ahogy közelebb hajolunk egymáshoz, szinte egyértelművé válik, hogy az egész csak egy roppant izgató játszadozás, amibe én is szívest örömest beszállok. Az élette élvezni kell, az alkalmakat a jelenben meg pláne. Mosolyra húzom a számat, miközben megcsap Elliot alkoholos, forró lehelete, de én is csak egy egészen picit hajolok közelebb, és sejtelmesen felvonom a szemöldököm.
- Talán megtalálom a megfelelő fizetőeszközt hozzá. Most pedig kiszedhetnél ebből a páncélból, marhára nehéz. –
- Szerencséd, hogy vetkőztetésben jó vagyok - kacsintok vissza én is, majd nekiesem lehámozni róla a pámcélt. Aztán amikor végre lehámozom róla játékos csókot lehelek a nyakára és a füle mögé.
– Tudod ki az én démonom? Éppen őt nézed - pillant mélyen a szemembe, mire elismerően hümmögök egyet és közelebb lépek felé.
- Ezt a démont meg tudnám szokni, minden nap - mondom kissé sejtelmes hangon, és addig hajolok hozzá, hogy éppen nem érnek össze az ajkaink. - Néha-néha kísérthetnél te is

Szerettem volna érezni valami forróságot Sørennel, mert jó volt a közelében. Ő kicsit olyan volt, mint én. Értette az életmódomat, érette, miért szeretem a szabadságom. Csak annyi volt a különbség, hogy neki a hajója volt a mindene, nekem meg az, ha kint lehettem és üldözhettem a saját álmaimat. Nekem sosem voltak nagy álmaim, mert ha vágytam is családra és gyerekekre, a keserű realizmus gyorsan elnyomta bennem az ilyesmit. Ezért hát mindig másba fektettem az energiámat, például varázstárgyak keresésére. Vajon Sørenben is van valami, amit ilyen erőteljesen el kell nyomni? Neki vajon, mik az igazi vágyai? Valahogy ő nem volt olyan nyughatatlan, mint én… talán nem is üldözött igazán semmit. De ha nem üldözött semmit, hát hogyan lehet szenvedélyes? Igazából szerettem volna Sørenben megtalálni ezt, előcsalni, bár nem magammal kapcsolatban… csak úgy az életével, a munkájával, hogy láthassam a csillogást a szemében, ami tüzes égen, ahogy beszél, ahogy tesz valamit. Valahogy úgy éreztem, neki ilyen nincs. Olyan nyugodt volt, mint egy tó felszíne egy napos, széltelen nyári délutánon, amikor nincs más, csupán a tikkadt forróság.
– Szerencséd, hogy vetkőztetésben jó vagyok – mondta és elkezdett a páncéllal babrálni.
Azért annak örültem, hogy a szamurájöltözet valamivel könnyebb, mint mondjuk a középkori lovagok fémpáncélja. Kétlem, hogy egy olyan cuccot elbírtam volna. Az én könnyű lépteimhez nem illett az ilyesmi, világ életemben osontam, cseleztem, nem védekeztem a külső támadások ellen. Ha nem tudtam elugrani időben, úgy benyeltem őket. Lényegében egy csoda volt, hogy még élek… de ezen igyekeztem nem túl sokat gondolkodni.
– Ha cicamicák bugyikáját szoktad lerángatni, aligha megyek sokra a tudással… – válaszoltam, bár addigra nagyrészt megszabadított a kényelmetlen öltözéktől, hogy alól kibukkanjon a fehér ing, a könnyű nadrág. Máris könnyebb volt lélegezni, csak Søren csókja miatt reszkettem meg egy pillanatra. Majdnem a legérzékenyebb pontomat találta el, éppen csak feljebb kellett volna helyezni az ajkait a fülemre.
Nem is tudom, miért mentem bele ebbe a démonos beszélgetésbe. Nem tudom, miért voltam képes megnyílni előtte, mert nem éreztem olyan hevesen a közöttünk perzselő kémiát, valahogy az is olyan nyugodt volt, mint Søren. Ez pedig inkább furcsa érzésket keltett bennem egyelőre. Mármint ott a házban, olyan volt, mintha ennél izzóbb lett volna, de tény, hogy ez a kellemes kis bizsergés jobban illett Sørenhez… hozzám pedig cseppet sem. Én ennél sokkal akaratosabb, sokkal vadabb voltam. Vajon ő is érezte közöttünk a furcsa kettősséget?
– Ezt a démont meg tudnám szokni, minden nap – mondta aztán kicsit sejtelmesebb hangon. Az elismerésre csak elmosolyodtam, de ajkaink még mindig nem értek össze. – Néha-néha kísérthetnél te is.
Elhúzódtam tőle, csakhogy éreztessem vele, ezt a játékot most én irányítom. Már éppen elég embernek dobtam magam oda könnyen. Nem akartam még egyszer megismételni, habár rendkívül vonzó lett volna, mert Søren külsőleg mindenképpen az volt, aki simán elcsavarja a fejemet. Ráadásul a belőle áradó északi nyugalom sem volt olyan rossz, csak nem igazán tudtam vele azonosulni, hiába tetszett annyira.
– Tudod, nem biztos, hogy jól járnál, mert ha én egyszer elkezdelek kísérteni nem lesz ilyen nyugis életed. – Mondtam és felé fordulva, egy ujjamat finoman végig húztam az ajkain. Søren minden porcikája tökéletes volt és biztosra vettem, hogy ő erről nem is tudott. A termete, az izmai, az arca, a szakálla, minden olyan erőről árulkodott, amiről én csak álmodozni tudtam.
– Nem biztos, hogy ennyit megérek…

(https://i.pinimg.com/originals/8b/0c/48/8b0c4804b0c55f411308e7db4893d9bf.gif)

Adressat: Elliot

16+

Nem voltam sosem az aheves érzelmes kölyök még akkor sem, amikor anym jól volt. Inkább örököltem azt a tipikus északi nyugalmat. Azt a fajta nyugalmat, amit a fenyvesek érasztanak magukból, amikor befedi a földeket a hó. Olyan nyugalmat, ami a tenger habzó mélységében rejlik. De a mélységben ott rejlik a sötétség, és úgy tűnik az is egyaránt ott pislákol bennem. Érzek valami lángolásfélét Elliot felől, valamit ami meg akar bennem mizdítani valamit. AMi szikrát próbál gyújtani, de egyelőre az egész lelkem vér és vízéztatta, így képtelen tűz gyúlni bennem hosszabb ideig. Talán a szem miatt is van. talán a múltam miatt is van.
Viszont az nem kétséges, hogy jól esik a társaságában lenni, mert egy olyan ember aki ugyan úgy nyughatatlan, mint én. Bár az okaink azt hiszem lehet különbözőek. Mert lehetetlen lenne számomra, hogy egy hosszabb időre megtelepedjek valahol. Szeretek mozgásban lenni, szeretek a hullámok habjain hajózni. Talán igazából csak a sárga szemű démonom elől menekülök. Azt hiszem ez tényleg igaz lehet. Pedig szinte vágyom arra, hogy egyszerűen végre elsodorja mellőlem valaki.
Fura páros vagyunk mi ketten Elliottal, mintha az egész valami kétélő penge lenne, az egyik éles és erős, míg a másik tompa és gyenge, és bár nehezem ismerem be magam a saját gyengeségemet tudom, hogy a tompább végű él az én oldalam. Furcsán nyugodt mederben vagyok, amiből nem olyan könnyű kiszakadni, és azt hiszem talán sosem voltam az a fajta, aki lángolni tud. A lángolással vajon meg tudtam volna védeni a testvéreimet? Talán az az egy szikra és tűz volt eddg az életemben, amikor apám baltáját anyám koponyájába mélyesztettem. És a családom halálával mintha a tűz is kihunyt volna belőlem.
– Ha cicamicák bugyikáját szoktad lerángatni, aligha megyek sokra a tudással… – mondja Elliot, mire félmosolyra húzom a számat és dörmögős hanggal válaszolok.
- pedig elég nagy rutint adnak ehhez a feladathoz. - mondom, majd miután megszabadítottam a páncélzattól, félig felvont szemöldökkel végigmérem, és egy kicsit csak kiélvezem azt, hogy a szemek sem tapadnak rám olyan égetően nagy fájdalommal, hogy láthatatlan helyeget égessenek a hátamon keresztül a lelkembe. Közben adok egy tál kutyakaját Valkűrnek, majd lassan eloldozom a kikötött hajót is. Aután fordulok csak vissza Elliot felé, hogy újra kicsit közelebb menjek hozzá.
– Tudod, nem biztos, hogy jól járnál, mert ha én egyszer elkezdelek kísérteni nem lesz ilyen nyugis életed. – mondja suttogó hangom, miközben kiélvezem, hogy az ujjai az ajikaimon végigsimítanak. Furcsa volt a köztünk bizsergő levegő, mert bár nem szikrázott valami bizsergett, és mindenképpen izgalmassá tette a dolgot. - Nem biztos, hogy ennyit megérek…
- Dehogy is nem - dünnyögöm, aztán hagyom, hogy végül is ő irányítson. - Mindenképpen izgalmas lenne kipróbálni milyen kizökkenni a nyugis életből. - Bár a csempészet nem mindig az, főleg ha az ember mondjuk háborús övezetben visz be vagy ki néhány dolgot. Vannak muglik is akik felkeresnek, így sok esetben nem hagyatkozhatok a hopponálásra vagy ilyenekre. Minden esetre talán az ilyen éles helyzetek miatt is kell megőriznem a nyugalmamat. Viszont azt hiszem Elliotnak hagynám, hogy kirángosson egy kicsit ebből a nyugalmi állapotból. Lehunyom a szemem és csak élvezem az érintését, miközben a hajó is lassan útra kel. Néha megbűvölöm, hogy hazavezessen, és jelenleg ez biztonságos ötletlen tűnik, ha úgy adódnak a dolgok, hogy eljátszunk és puhatolózunk a másikkal. Igazából még én magam sem tudom, hova vezet köztünk ez az egész, de minden pillanatát élvezem. És engedem neki, hogy ő irányítson.
Ahogy a hajó végül pár nap múlva megérkezik a kikötőbe nagyot lélegezve lelépek a fedélzetéről, és ha Elliot is kilép velem vigyorogva felé fordulok.
- Ez remek út volt, minden pillanata tökéletes volt a számomra - mondom kacsintva. - Remélem még lesz alkalmunk találkozni - mondom neki, aztán mint egy búcsuzóul csókot lehelek Elliot dús ajkaira, mielőtt elindulnék a többi hajóhoz, hogy meg nézzem, hogy haladnak a minkával az embereim. Igazából még vágyok is arra, hogy lesz alkalmunk újra kalandozni. Ha elment, egy ideig csak a gondolataimba mélyedve csorgok a hajnali köd derengésében, majd végül kavargó gondolatokkal vágok bele megint a szokásos munkába, miközben egy percét sem bántam meg, hogy azt a pár napot Elliottal tölthettem.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Roxfort RPG

Karakterek => Forlatt => A témát indította: Søren Stærmose - 2020. 04. 09. - 10:28:41