Oldal nyomtatása - Lovagok körfolyosója

Errol

A klubhelyiség szinte tele van beszélgető hugrásokkal és csak néhol látni olyan diákokat akik a tanulásra próbálnak meg összpontosítani. Eddig én is tanultam, vagy legalábbis megpróbálkoztam vele, de elég kevés sikerrel jártam ezért inkább hagyom a francba az egészet. Van még bőven rá időm, így inkább visszasüllyesztem a táskám legmélyére, ahonnan valószínűleg soha nem is fog előkerülni, de ez már egy másik történet lesz. Körbenézek újra, hátha van valahol egy szabad eldugott hely, de szinte mindenhol vannak, nekem pedig egy elhagyatott magányos helyre van szükségem ahol csak én vagyok meg esetleg a gondolataim. Az ajtó felé veszem az irányt, hátha találok valami elhagyott zugot az iskolában, aminek nagyon tudnék örülni. Azóta törnek rám ezek a hangulatingadozások mióta a nyáron történtek után visszatértem a Roxfortba. Kissé zárkózottabb lettem a történtek hatására. Megpróbáltam már teljesen elfelejteni az egészet, de nem igazán ment, viszont megtaláltam az eddigi legjobb megoldást a bajomra. Ilyenkor céltalanul és ösztönösen mászkálok a folyosókon, egészen addig, amíg újra „jobban” nem leszek. Most is ezt teszem és kilépek a zajos folyosóra. Csak úgy találomra elindulok az egyik irányba aztán majd lesz velem valami. Magam elé bambulva, üres, semmitmondó tekintettel sétálok, és nem nagyon veszek tudomást a külvilágról. Ezekben az eddig nem megszokott percekben talán jobb is békén hagyni, mert nem sok hasznomat lehet venni. Egyszerűbb megvárni, amíg valamennyire visszatér belém a régi énem és nem a kicsit depis lány áll majd előtted. Kikerülök egy kisebb társaságot, akik épp a következő kviddicsmeccs esélyeiről beszélnek. Még mindig fogalmam sincs merre is akarok menni, vagy hol akarok lenni, csak követem a folyosók és lépcsők váltakozását és néha hol jobbra, hol balra fordulok és majd ki kötök valahol. Egyszerű terv és még könnyen kivitelezhető is. Tízperces bolyongás után azt hiszem rátaláltam a tökéletes helyre. Egy hosszú folyosó telezsúfolva lovagi páncélokkal. Ennél jobb helyet nem is találhattam volna a magányos gondolkozásra. Egyre beljebb sétálok, hogy ne nagyon találjanak meg vagy legalább ne lássanak meg. Így is volt részem szerintem elég bámulásban azalatt az út alatt, amíg ideértem. Teszek még néhány lépést az egyik páncél mellé, amelyet máskor biztosan kiröhögtem volna, hiszen nem mindegyik páncél büszkélkedhet rózsaszín tollakkal a fején. Most azonban még egy mosollyal sem jutalmazom szegényt. Inkább a falnak támaszkodok a páncél mellé és hallgatom a nagy csendet ami jólesik és egy kicsit fel is frissít. Belegondolok, hogy milyen unalmas is lehet lovagi páncélként itt ácsorogni egész nap. Aztán hirtelen felindulásból megszólalok.
-Unalmas és szar az élet nem igaz? – kérdezem, bár fogalmam sincs kitől, hiszen elméletileg rajtam kívül nincs itt senki. Csak én és ez a néhány szerencsétlen páncél aki kénytelen elviselni a társaságom. Lehet, hogy kezdek egy kicsit bedilizni?

Abby

Az ódon páncélok, még most is makulátlanul ragyogtak, hála a házimanók kitartó munkálatainak. Furcsa mód, Errolnak még sosem jutott eszébe ezeken a nevetséges hangulatelemeken gondolkodnia. Merthogy többre nem tartotta ezeket. Még az sem fordult meg a fejében, hogy valami riasztó bűbájjal lennének ellátva, és támadás esetén harcba indulnának. A tavalyi események alatt ugyanis nem járt errefelé.
- Francba... - motyogta orra alatt, mivel már megint elterelődött gondolatai olvasmányáról, ami még mindig két animágus levelezésének könyvbefoglalása volt. Mikor próbálta visszaidézni magában, hogy mire emlékszik utoljára a könyvből, szomorúan vette észre, hogy az csak három oldallal visszább található. Már megint elbambult. És ez nagyon is zavarta, mivel ő nem éppen egy szórakozott jellem. Legalábbis, eddig senki se ezt mondta róla. Ezen megint felkapta egy kicsit a vizet, és lecsapta maga mellé a könyvet. A folyosó kiváló akusztikája miatt sokáig visszhangzott mozdulata. Ki is nézett a beugróból, ahol helyet foglat, de nem látott senkit. Csalódott tekintettel nézett a könyvre, és saját sikertelenségére gondolt, és folyton azon töprengett, vajon mit csinálhat rosszul? Persze, persze ő is tudja, hogy nem mehet mindig minden csettintésre, de nem nagyon volt hozzászokva a kudarchoz, ezért is frusztrálta ez az érzés.
- Rohadtul nem érdekel... - nem a legegészségesebb dolog a magunkba beszélés, de feltehetően sokkal inkább lenne bolondok házába való a skót fiú, ha megvonnák ettől a rossz szokásától - Akkor is sikerülni fog.
Az elszántság kiérezhető hangjából, és még valami megvetésféle is, ami leginkább saját magára összpontosul, illetve egy alternatívára, hogy feladja az egészet. Nagyon utálná ezért saját magát.
Aztán lassan behunyta a szemét és próbált a már eddig előcsalogatott fekete bundájára fókuszálni. Egy rövid idő után érezni is kezdte azt a borsództató érzést, hogy szőrszálai megsokasodnak és nőni kezdenek, és habár csukott szeme miatt nem látta, feketévé is változott bundája, és leginkább egy nagyon fura, nyúlánk majomemberhez kezdett hasonlítani. Erőlködését azonban hirtelen hangok szakították félbe. Furcsa, mintha érzékszervei egy leheletnyivel élesebbek lettek volna, eddig nem nagyon figyelt fel erre. (Ahogy most azt sem tudta, hogy fülei észrevétlen hegyesedni kezdtek haja alatt, akár egy kutyáé) Nem látta ki az új jövevény, de be tudta azonosítani merről jött, aztán hirtelen abbamaradt a zaj.
~Francba... Ennek is pont itt kell lennie... Van annyi folyosó, miért pont ez?~ Fejében megszólaló vádló hangnem olybá tűnik, mintha egyedül övé lenne a Roxfort. Aztán hirtelen meg is szólal az új jövevény. Hangja alapján biztos lány, habár erről szemével nem győződhetett meg, mivel a beugró falának jóságos takarásában kuporgott. Pár másodpercig csak az keringett a fejében, hogy mikor megy el, de aztán... Kaján vigyor csillant meg arcán, és egy gyerekes csíny terve fogalmazódott meg benne. Torkához emelte szőlővesszejét, és szinte csak tátogva mondta el a "Sonorius" varázsigét.
- Na de kérem, Kisasszony! - Hangját az aranyvérűek modorosságához hasonló lejtéssel küldte útnak az éterben - Mi már az iskola alapításától itt állunk, és hallott minket panaszkodni? Soha. - Csak úgy zengett a körfolyosó, aminek akusztikája kivehetetlenné tette a hang forrását. Ugyanúgy jöhetett jobbról, ahogy balról - Pedig higgye el mennyire hiányzik egy jó italozás!

Errol

Most komolyan egy lovagi páncélhoz beszélek?! Tudom, hogy nem vagyok mostanában túl épelméjű, de azért ez már egy kicsit sok. Hiszen ők nem elméletileg nem hallanak és nem is fognak válaszolni az én idióta hülye kérdéseimre. A folyosó ugyanolyan csöndes és néptelen mint eddig, legalábbis annak tűnt egészen a következő másodpercig amikor is egy férfihang töltötte be a folyosót. A hirtelen jött hangra összerándulok és eleinte fel sem fogom, hogy mit is mond tulajdonképpen és csak fél mondatokat fogok fel az egészből. Most akkor mi van? –merül fel bennem a kérdés. Nem lehetek ennyire hülye, ennyire nem mehettek agyamra a történtek, hogy már hallucináljak tőle. Vagy mégis? Nem, ez egyszerűen lehetetlen, hogy ez a vasdarab, vagy nevezzük nevén páncél válaszoljon. Ez abszurd. Ilyen nincs. Nem létezik. Nem és kész. Komolyan, ha így folytatom akkor nem a Roxfortban kell eltöltenem a következő napokat, hanem a Szent Mungó egyik zárt osztályán a többi elmebeteg között. Az ijedség amilyen gyorsan jött, majdnem olyan gyorsan ment el, ráadásul egy csomókérdést és kételyt hagyott maga mögött, amin megint rágódhatok majd egy darabig, de egy valamiben biztos vagyok. Én nem vagyok normális. Néhány másodpercnyi agyhalál után felmerül bennem, hogy mi van akkor, ha csak valaki szórakozik velem. Hiszen nincs is ma annál jobb poén, mint a szebb napokat is látott Abigail Wolffal szórakozni. De az is lehet, hogy már ez is csak túlzásba vitt paranoia. Viszont egyre inkább elkezd érdekelni hogy honnan jön a hang, mert hogy nem a páncélból az biztos, ennyire azért még én sem vagyok hülye, de ha mégis a páncélból jön a hang esküszöm önszántamból bevonulok egy elmegyógyintézetbe. Eléggé bátortalanul, de kilépek a folyosóra hátha látom a hang forrását, vagy bármi mást amiből kiderülhet valami. Körbenézek egyszer, körbenézek kétszer, háromszor, sőt négyszer is viszont semmit nem látok. Nem örülök túlságosan a dolognak, mert egyre inkább az az elmélet válik igazzá, hogy a páncélhoz dumáltam és ő válaszolt nekem, vagyis bediliztem. A folyosón továbbra sem észlelek mozgást, ezért inkább a B tervet alkalmazom, azaz tovább beszélek hozzá hátha egyszer lebuktatja magát, ha meg nem akkor így jártam. Ez van, ezt kell megszokni és elviselni, még ha nehezen is megy. Újra körbenézek, hogy biztos legyek a dolgomban aztán nagy levegővétel és…
-Nem még nem hallottam önt vagy bármelyik más sorstársát panaszkodni soha. – szerencsére, de ezt már csak magamban teszem hozzá. – És bocsásson meg, ha az előbb megsértettem önt. – ezaz, már magyarázkodom is neki, komolyan kezdem elhinni, hogy én tényleg nem vagyok normális. – Italozás… hmm nem is rossz ötlet, nekem is jól esne néhány üveggel.
Most már nincs más, hátra, mint várni a következő választ figyelni és fülelni. Mást úgy sem nagyon tudok tenni. Hosszú másodpercek lesznek ezek, már előre érzem…

/bocsi a késésért... csak hét közben koleszban vagyok és nem mindig jutok géphez /: /

|Abby|

Nyakához szorított pálcával lapul és kíváncsian fülel a válaszra szőrös kis hősünk, akinek teljesen kiment a fejéből az érkező miatt, hogy még mindig egy félresikerült transzformáció eredményeként tetszeleg. Nesztelenül várta a lány reakcióját, de az jó darabig csak hosszú csönd volt.
~Na mi lesz már?~ noszogatta az ismeretlent és egyre feszültebben várt. Sokszor azon kapta magát, hogy majdnem kibújik a fal jótékony takarásából, hogy meglesse mi a helyzet odakint, de aztán úgy volt vele, hogy elszámol még hatvanig, és, ha ezután is csak síri csend hallatszik akkor leleplezi magát. Néha elvesztette a számolás fonalát, mivel úgy érezte, hogy pálcája lassan közvetlenül a gégéjét fogja masszírozni, amire nem nagyon vágyik. Valószínűleg megfulladna, és milyen halál az, ami észrevétlen egy roxforti folyosó eldugott pontján éri az embert, méghozzá a saját gyerekes csínye miatt. Ilyenre neki nincsen szüksége. Már épp kezdte volna feladni a reményt, mikor újra felcsendült a már előbb is hallott hang. Errol egy darabig nem tudta mit válaszoljon az újabb mondatokra. Csak ült és gondolkozott. Több volt ez, mint egy kisebb hatásszünet, talán fél perc is eltelt, mire az ő fénysebességgel száguldó gondolatai a fejében A-ból B-be értek, ugyanis édesapja jutott eszébe, akivel nagyon keveset veszekedett, de sajnos nem semennyit. Minduntalan előjött, hogy "neked egy barátod sincsen", és onnantól nem volt megállás. A szemtelen fiú is kegyetlenül visszaszólt apjának, és talán csak azért nem kezdtek még párbajozni, mivel neki még nem lehetett pálcát ragadnia az iskolán kívül.
Sóhajtott egy nagyot, ami szintén visszhangzott a teremben a bűbáj miatt, majd normalizálta a hangját, és felállt. Előballagott 'rejtekhelyéről' és a lány felé fordult.
- Egy roxmortsi hétvégén megihatunk valamit... - ajánlotta fel az eléggé groteszk képet mutató fiú. Arcát, és iskolai talárja, illetve sapkája alól kilátszó testrészeit dús, fekete szőr borította, és füle feltételezett helyén valami hegyes dudorodott ki fejfedője alól, és fogai is egy kicsit hegyesebbek voltak, de ez a változás elhanyagolható és nehezen észrevehető a többivel szemben. És az elhangzott mondattal egy időben a nem túl bizalomgerjesztő nyúlánk 'valami' elindult a lány felé. Talán még is jobb lett volna, ha a páncélok maguktól beszélnek?

Errol

Jól sejtettem, tényleg hosszú másodpercek vártak rám. Semmi reakció nem érkezett eddig az utolsó mondatomra. Kezdett egyre zavaróbb lenni a csend ami körülvett. Na mi lesz már?! – tettem fel a kérdést, de persze csak magamban. Azért egy beszélő lovagi páncélt még sem sürgethetek bármennyire is szeretném. Egyre türelmetlenebb vagyok, talán már túlzottan eluralkodott rajtam a kíváncsiság és az izgatottság érdekes egyvelege. Lassan elkezdek sétálgatni a folyosón, hol jobbra, hol balra teszek néhány apró és zajtalan lépést, miközben minden érzékszervemmel figyelek, hátha végre észreveszek valamit, ami talán segíthetne rajtam. Telnek a másodpercek, de az is lehet, hogy percek teltek el így, de semmi változást nem észlelek, ezért továbbra is járkálok fel s alá a folyosó egy részén és várok. Mást úgyse nagyon tudok csinálni, maximum annyit, hogy elhúzok innen a francba, de ez per pillanat eléggé valószínűtlen. Ekkor végre maghallottam azt, amire oly régen vártam. Egy hangos sóhajtás, ami betöltötte a folyosót, majd jóval halkabb léptek zaja. Az ezt követő másodpercek néma csenddel és megdöbbenéssel teltek. Nem pont erre számítottam bevallom öszintén. Egy szőrös arcú és kezű valamivel találtam szembe magam, akin egy sapka és talár volt, tehát valószínűleg egy diák áll most előttem és reagált a néhány perccel ezelőtt elhangzott mondataimra. Nem ismertem fel a hangját de abban biztos vagyok, hogy fiú az illető. Fogalmam sincs, hogy miért nézhet ki így és ez miatt beállt nálam egy pár pillanatig tartó agyhalál. Próbálom rendezni a gondolataimat és közben ügyelni arra, hogy mindebből semmi vagy csak alig látszódjon meg valami az arcomon. Néhány gyors gondolatmenet után úgy döntöttem, hogy válaszolok neki, hiszen nem is ismerem és ezekben az időkben lehet, hogy jobb is, ha nem vagy bunkó egy vadidegennel és talán nem is olyan veszélyes mint aminek elsőre tűnik.
-Részemről rendben a dolog. – mondom neki, miközben megpróbálok egy mosolyt kiültetni az arcomra, hogy ne tűnjek annyira meglepettnek, ijedtnek vagy barátságtalannak. Mivel időközben eléggé közel jött hozzám, úgy gondolom nem ártana bemutatkozni sem mivel szerintem nem ismerjük egymást.
-Egyébként Abby vagyok. – nyújtom felé a kezemet egy sokkal barátságosabb kinézetű mosoly következtében. Majd még gyorsan hozzáteszem: -Te pedig az egyik lovagi páncél szinkronhangja lennél, ugye?

|Abby|

~Te meg mit csinálsz?~ Torkolta le magát gondolatban, miközben valami barátságos ábrázatot erőltetve az arcára sétált a lány felé, habár ez nem nagyon volt kivehető a jelenlegi állapotában.
~Csak azért csinálod ezt, mert valaki azt mondja neked, hogy ez így jó? Így normális?~ Az érvekre azonban egyből jöttek a válaszok is.
~És mi van, ha igaza van? Még sosem próbáltad, hátha jobb a magánynál a barátkozás. Dehogynem próbáltad már! Csak éppen mindenki kiröhögött! De az más volt, ez a lány biztos érettebb gondolkodású, mint azok a hülyék Glasgowba, nem mellesleg ő nem mugli, így elhiszi, hogy varázsló vagy.~ Idézte fel múltja egy darabját, és habár nem teljes belenyugvással, de a vívódó énjei közül a negatív belement a cselekvés folytatásába, de már készülődött egy 'én megmondtam' mondattal. Ezután már bátrabbak voltak a léptei (talán kicsit túl bátrak), és megállt a lány előtt. Próbált mosolyogni, de csak egy pszichopata fogvicsorítást tudott elővarázsolni, és ezt ő abszolút nem észlelte, de szerencsére fárasztónak találta, ezért hamar abbahagyta.
~Ennyit rólad...~ Intézte magabiztosan szavait pesszimista énjéhez, habár az már teljesen felszívódott, és ettől a fiú is egy kicsit nyíltabbá vált. Ennek hatására újra meg szerette volna villogtatni éles szemfogát, de oxigénhiányos szervezet megfújta a vészriadót és szinte látta lelki szemei előtt, ahogy egy piros égő villogni kezd agyában miközben elviselhetetlen sipító hangot hallat. A szőr alatt nem látszódhattak a hatalmas karikák szeme alatt, amit az alvászavar okoz neki.
~Csak ne most, csak ne most...~ Próbált úrrá lenni azon, hogy szervezete ne most pótolja be az éjszakai hiányosságot, betegségével jár ugyanis, hogy képes néha spontán elaludni. (és természetesen ez a ritkább tünet, ha jelentkezik akkor csak a legrosszabb esetekben, a gyakoribb tünet, hogy nem tud elaludni pedig minden más esetben jelen van.) Szerencsére ki tudta harcolni, hogy csak egy hatalmas ásítás legyen az eredménye, ő pedig udvariasan eltakarta arcát kezeivel, de már akkor érezte, hogy valami nem stimmel, és mikor vette volna el, akkor látta is, hogy fekete a keze. Fekete és szőrös.
- Basszus... - szaladt ki a száján és el is felejtette a lány imént feltett kérdését. Rögtön eszébe jutott, hogy épp az animágiát gyakorolta, mikor az Abbynek nevezett diák 'megzavarta nyugalmát'. Becsukta a szemét és koncentrálni kezdett, erőlködött és ennek az eredménye az lett, hogy szépen lassan visszanyerte szőrtelen alakját. Sapkája alól kilógó haja újra szőkés-barnás, frissen borotvált arca sima lett. A sapka alól dudorodó hegyes fül is visszanyerte régi alakját, illetve szemfoga se volt már olyan éles. Az összkép már kevésbé volt torz: Egy nyurga fiú állt Abby előtt.
- Öö... bocsánat... - vakargatta zavartan tarkóját.
~Te hülye! Édesapád megmondta, hogy ne fedd fel senki előtt a titkod!~ Szidta le magát, és ha egyedül lett volna, akkor a házimanókhoz hasonló szadizmussal kezdte volna bántalmazni saját magát, de kontrollálta magát, leginkább a lány érdekében, akinek az arca elég ismerős volt számára, és úgy emlékezett, hogy egy órán látta már.
- Igen, én lennék az... - válaszolt a feltett kérdésre, ami még csak most jutott el tudatáig. - Mellesleg, Errol vagyok. - mutatkozott be. - Bocsánat, ha megijesztettelek, de... - nem is tudta igazából, hogy folytassa a mondatot, ezért inkább újabba kezdett. - Maradhatna ez kettőn között? - nézett kérdően az új ismerősre...

Errol

A szőrös srác most már teljesen előttem állt. Nem nagyon tudok mit kezdeni a kialakult helyzettel, nincs más mint megpróbálni barátságosnak mutatkozni, még ha elsőre nehéznek tűnhet is. Ásít egyet, amit úgy nagyjából megpróbált eltakarni, ami majdnem sikerült neki teljesen, de azért a másodperc egy tört részéig láthattam az eléggé élesnek tűnő szemfogait. Hirtelen kirázott a hideg, de továbbra is igyekszem nyugodtnak maradni vagy legalábbis annak látszani, bár egyre inkább úgy tűnik, hogy ezt egyre nehezebb lesz megoldani. Még mindig csak állok és várok, hátha valami emberi oldalát is megmutatja az illető. De ez helyett egy teljesen más dolog történt. Ezek szerint ezen a napon semmi sem lesz úgy ahogy én azt legelőször elterveztem. Becsukta a szemét és olyannak nézett ki mint aki nagyon erőlködik. Szép lassan eltűntek a fekete szőrszálak az arcáról, kezéről, a sapka alól pedig az eddig látott fekete szőrzet helyét szőkésbarna hajtincsek lógtak ki. Egyre inkább nézett ki embernek mint valamiféle állatnak, így végre megnyugodtam egy kicsit, hogy mégsem valami szörnyeteggel találtam szembe magam a folyosón. Ekkor ugrott be a hatalmas felfedezés, miszerint a velem szembenálló illető animágus, vagy legalábbis tanulja az animágiát én pedig megzavartam a gyakorlásban. Remélem nem haragszik rám, hogy miattam nem sikerült átváltoznia normálisan.
-Bocsánat –mondja a tarkóját. Lehet, hogy nekem kellene inkább bocsánatot kérnem, hisz mégiscsak én zavartam meg őt, bár mondjuk ő meg eléggé megijesztett, sőt még majdnem az őrületbe kergetett az idióta poénjaival.
-Semmi gond, én is jövök egy bocsánatkéréssel amiért megzavartalak.
Kölcsönös bocsánatkérés kipipálva már csak a nevét kellene megtudni. Megpróbálom áttúrni a memóriám, hátha valahonnan beugrik az arca de akárhogy is erőltetem az agysejteim, semmi használható infót nem sikerül belőle kihalászni. És végre elérkezett a várva várt bemutatkozás nagy pillanata is, bár sokat nem segített rajtam ez se, de legalább a nevét már tudtam. Errol… Errol… Errol… még így sem ismerős, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy az itt eltöltött hat évem alatt biztosan láttam már.
-Valahogy túlélem majd az általad okozott ijedséget. – válaszolok neki félig viccesen, félig komolyan, majd folytatom – Persze ez az egész megmarad kettőnk között, de csak ha te se híreszteled el, hogy egy lovagi páncél elhívott inni.
Rámosolygok, és próbálom minél lazábbra venni a figurát, ezzel is megpróbálom oldani a feszültséget, ami még kis mértékben is, de azért köztünk van.
-Egyébként már régóta próbálgatod az animágiát, vagy ez nemzetbiztonsági titok? – próbálok beszélgetést kezdeményezni, hátha sikerül legalább egy kicsit is megismerni, ha már így összefutottunk. Nem szeretek az ilyen sablonszövegekkel ismerkedni, mert úgy nem mindig lehet megismerni az embert és hát elég unalmas tud lenni az egész.
-Bocsi, ha esetleg túl tolakodó lennék. – kezdek bele a mentegetőzésbe, nem sokkal azután, hogy az előző mondat elhangzott. –De néha talán túlzottan kíváncsi vagyok…

|Abby|

~Első benyomás, mi...~ Kedve lett volna kinevetni magát, de nem gúnyosan, hanem úgy szívből jövően, egészségesen. Ebből mindössze csak egy baráti mosoly lett. Végtére, ez is több, mint a semmi. Egy darabig csak állt ott, úgy, hogy már majdnem bele is vörösödött a csendbe, de a lány szavai megmentették ettől és utat adtak a megdöbbenésnek, ugyanis hirtelen eszébe jutott az a pillanat, mikor meghallotta a léptek zaját (már értette, hogy miért tűnt sokkal élesebbnek a hang, már-már bántóan élesnek néha). Visszaemlékezett, hogy akkor mennyire pokolba kívánta a lányt, hogy tűnjön már el végre, és hagyja őt nyugton a magányában, ahol otthon érzi magát.
~Hülye vagy te, Errol, mondtam már?~ Az önkritika gyakorlásának világnapja volt, olybá tűnt, hisz általában egoizmust tükröző jelleme ma valahogy bent maradt a takaró alatt, pedig még annyira nem is jött meg a nyálkás, ködös őszi idő, de ha itt lett volna, akkor se számított volna első osztályú mentségnek, lévén, hogy Errol szerette ezt az időt, és ezért feltételezte, hogy, ha ő szereti, akkor még teste legapróbb kvarkjának is szeretnie kell. Nem tudta miért, valahogy így érezte.
- Á, te ne kérj bocsánatot, már egy ideje át voltam változva, mikor bejöttél. - szabadkozott a skót fiú, majd újabb (leginkább erőltetettnek tűnő) mosolyt nyomott el a lány következő megjegyzésén.
- Merem remélni. - vagy valami ehhez hasonlót motyogott orra alatt, de még mielőtt a lány elkezdhette volna kibogarászni, hogy a hangkép alapján melyik szót formázhatta meg, ismét megszólalt, most már érthetőbben. - Rajtam ne múljon. - szólt a biztató hang. - Bár, ha ez a vágyad belebújhatok az egyikbe a következő roxmortsi hétvégén.
~Hát ez szar egy vicc volt.~ Kommentálja saját magát, de azért lelkesen mosolyog hozzá, hátha.
- Még új vagyok a 'szakmában'. Formai átváltozás a füleimen meg a fogaimon kívül még egyszer se volt esedékes. - hangja fokozatosan szontyolodott el, de a következő mondatot lélegzetvételnyi szünet nélkül folytatta, újra magabiztosan - De hát egyszer meg lesz az eredménye. Igen, majd egyszer biztos meglesz. - bizonygatta leginkább magának, mint a lánynak. - Mellesleg elég érdekes egy ága a transzformációnak, és piszok nehéz, legalábbis nekem az. - újabb szünetet tartott és valami furcsa gondolattól vezérelve fölemelte a fejét. Pontosan teste vonalának meghosszabbítását nézte és hosszú másodpercekig hunyorított, végtére meggyőződött arról, hogy nem csak a fény táncol, valóban egy pók ereszkedik le, ezért egy aprót hátra lépett, hogy utat engedjen a hálószövőnek.
- Egyszer szeretnék látni egy acromantulát. - jegyezte meg csak úgy spontán - Sőt, tartani szeretnék. Vagy ha acromantulát nem is, valami különleges állatot. A hipogriffnek is örülnék. Harry Potter egy mázlista, hogy repülhetett olyanon. Másodikba hallottam, amikor az egyel fölöttem járók beszéltek róla. - ismét nem hagyott szünetet, és ugyanolyan közömbös hangnemben teljesen más témáról kezdett beszélni. - A kíváncsiság jó dolog. Én is az vagyok... azt mondják. - toldotta meg a végét és közben egy pillanatra sem tévesztette szem elől az ügyködő kis ízeltlábút.
~Aranyos egy jószág.~ Gondolta, majd gyengéden fújdogálni kezdett felé és nézte, ahogy aprókat majd egyre nagyobbakat himbálódzik, de hamar ráunt és visszafordította tekintetét Abby felé.

Errol

- Ha nem muszáj, akkor nem ragaszkodom a lovagi páncélhoz. – válaszolom a valószínűleg poénosnak szánt megjegyzésre, ami nem igazán tűnt annak, de per pillanat ez érdekelt a legkevésbé, hogy mi mennyire poénos. - Azt hiszem egy életre unszimpatikusak lettek ezek a rozsdás vasdarabok. – jegyzem meg csak úgy mellékesen. Aztán választ kapok a saját kérdésemre is, amiből ténylegesen kiderül, hogy nem egy torzszülött állt előttem néhány perccel ezelőtt, hanem egy animágiát valószínűleg titokban tanuló srác. Elkezdte magyarázni, hogy eddig nem sok sikerrel járt, amikor megpróbált átváltozni. A hangján egy pillanatra hallatszik a szomorúság, de ez csak egy apróbb kilengés lehetett, mert nemsokára újra a magabiztosság árad a szavaiból. Egy kicsit sajnálom a fiút amiért eddig nem sikerült neki a mai gyakorlását pedig én rontottam el. Eléggé pocsék időzítés volt az már egyszer biztos, de ami megtörtént az megtörtént. Az időt szerencsére nem lehet visszatekerni, aminek azért is örülök, mert a pocsék kissé depressziós kedvem is egyre inkább eltűnik és kezd visszatérni a régi jobban kedvelt Abby is. Nem nagyon tudok mit felelni az általa elmondottakra, hiszen nem tudom milyen nehéz lehet átváltozni mert én még soha nem próbáltam és van egy olyan érzésem hogy egy darabig nem is fogok próbálkozni a mágia eme igen különleges és nehéz fajtájával. De azért megpróbálok összehozni valahogy egy épkézláb mondatot mivel nem akarok bunkónak tűnni.
- Egyszer biztosan sikerülni fog. – bíztatom én is majd még hozzáteszem: - Én is érdekesnek tartom a mágiának eme fajtáját, de nem hiszem, hogy valaha is képes lennék megtanulni. És a kezdeti sikertelenségek miatt valószínűleg hamar feladnám.
Néhány másodperces hatásszünet következik majd hirtelen újra Errol szólal meg. Teljesen másról kezd el beszélni, mint eddig. Kicsit váratlanul ért a gyors témaváltás, de megpróbálok alkalmazkodni az új helyzethez.
- A pókfélékért én is rajongok. – jegyzem meg némi lelkesedéssel a hangomban. - Jah tényleg egy mázlista, mondjuk én nem ültem volna fel a hátára a hipogriffnek, bár biztos izgalmasabb vele repülni, mint egy seprűn.
Hamarosan az is kiderül, hogy ő is az az embertípus, aki kíváncsi. Még egy dolog ami mindkettőnkben közös. Most vettem csak észre mi az, amit eddig figyelt miközben velem beszélt. Egy apró pók lógott kettőnk között, akivel egész jól elszórakozott egy darabig majd újra rám kezdett el figyelni. Valamit fel kellene dobni témának de nem igazán jut eszembe semmi olyan ami valószínűleg mind a kettőnket érdekel. Nehéz egy olyan emberrel beszélgetni, akit alig ismersz épp ezért még inkább megerőltetem az agysejteimet valami értelmes téma után, hátha eszembe jut valami, de eddig semmi.
- Tudod miért szeretem a pókokat? – kérdezem tőle, de nem várom meg a válaszát, hanem gyorsan válaszolok is. – Mert képesek mindig újrakezdeni akármi is történjék velük.
Ez az Abigail, te is tudsz aztán értelmes dolgokról beszélni. – korholom saját magamat. –Azért egy kicsit jobban is megerőltethetted volna magad.

|Abby|

Hát igen, a viccek sosem voltak az erősségei, ahogy a kapcsolatteremtés sem, ezért abszolút nem tudta, hogy miről beszéljen, vagy egyáltalán miről szoktak olyankor, amikor két ismeretlen találkozik azzal a céllal, hogy ismerősökké legyenek. Várta, hogy a lány belekezdjen valamibe, ő meg majd alkalmazkodik hozzá, de úgy látszik mindkettejüknek szegényes volt a repertoárja ilyen téren. Valószínűleg ennek volt köszönhető a gyakori csend, ami beállt a beszélgetésükbe, ami csak arra volt jó, hogy Errol szunnyadó negativitását felszínre hozza, és már-már ott tartott minden egyes alkalommal, hogy gyorsan elköszön és elviharzik, mivel a lánynak úgyis van jobb dolga, minthogy az ő hülyeségét hallgassa, de az mindig megszólalt a fordulópont előtti pillanatban, és ennek kifejezetten örült, mivel csalódnia kellett a világba vetett bizalmatlanságában minden ilyen alkalomkor.
- Köszi... - próbált erőltetni egy mosolyt, amiért biztatta őt a lány, de nem sikerült a legjobban.
- Váú... - csak ennyi csúszott ki a száján, mivel eddig nagyon kevés, nem dehogy, egy lánnyal sem találkozott aki nem sikítozott volna menten a nyolclábúaktól.
~Így dölnek meg a sztereotípiák Errol... Szokj hozzá...~ Ez a belső dualitás azért volt kifizetődő, mert mindig igaza volt, még akkor is, ha tévedett. Talán pont ez tette gyakran flegmává és egoistává. Ő igazából utált seprűn repülni, valahogy sosem értette mi abban jó. Sokkal szívesebben futott, csak egyszerűen kiállt a ház kapuja elé és kifutott a faluból, egyenesen a határba, és mindig csak a nagy farönknél állt meg, hamarabb vagy később sosem, történhetett akármi. De a seprűlovaglás... az nem az ő világa, valahogy nincs meg a biztonság érzete közben, bezzeg egy hippogriffen! Na ott egészen más lenne a helyzet. De már rég nem ez volt a téma. A lány követte a spontán megjegyzését és egészen szépen fűzte tovább a gondolatmenetet.
újrakezdés...
Nem szerette ezt a szót. Valahogy mindig is menekülésnek hatott az ő szemében, gyávaságnak.
~Akkor neki se úgy sikerült ez a nyári szünet, mint ahogy tervezte.~ Vonta le a következtetést az előbbi kijelentésből, és egy pillanatra úgy gondolta, hogy talán a legempatikusabb megoldás lenne, ha egy keserű mosollyal, illetve helyesléssel hagyja úszni a beszélgetés ezen témáját, de hamar meggondolta magát.
- Miért jó az újrakezdés? Ha egy facsemetének beteg lesz az egyik ága, akkor azt le kell metszeni, nem az egészet kidobni a francba, hogy újat ültessünk, mert mire az új megnő addigra a régi, már egy szép vaskos fává terebélyesedne, amit nem forgat ki a szél, de a magoncot könnyen kitépné. - hangja a legkevésbé sem volt tudálékos, vagy kioktató, inkább réveteg, mintha ő maga is olvasná a szavakat és azért mondja ilyen lassan, hogy megértse. Pedig saját gondolatai voltak, nem másé, pusztán ellenőrizte a kimondással, hogy van-e benne hiba...

Errol

Újrakezdés…
Nem sorolnám a kedvenc szavaim közé, mert túl sok rosszat, túl sok rossz emléket rejteget számomra, valahogy nincs pozitív jelentése számomra. Talán még valamennyire érthető is, hiszen két olyan esemény is történt az életemben, ami miatt valamilyen szempontból újra kellett kezdenem az egész életemet. Hál’ Istennek nem az alapoktól kellett kezdenem sosem, de akkor is annak számít, ha az embernek egyszer csak meghalnak a szülei és megszűnik minden, ami addig biztos volt számára, amiket újra elő kell majd teremtenie egy másik helyen, de már nem ugyanazokkal a személyekkel. Jah és az Endéknél történtek sem úgy alakultak, mint ahogy kellett volna, bár az annyira nem volt szörnyű, mint az évekkel korábbi eset.
Nem tudok tovább a gondolataimba süllyedni köszönhetően a srác rövidke monológjának, melyre kénytelen vagyok odafigyelni, hogy minden egyes szavát és magát az egész gondolatot megértsem és felfogjam. Érthetően mondja a szavakat meg minden csak egy kicsit végig kell gondolnom nekem is a mondandóját, hogy teljesen megértsem és valamennyire normális választ adjak rá. Igaza van a srácnak, mert ha nem teljesen veszett ügy a dolog, akkor felesleges az alapoktól kezdeni. De mi van olyankor, ha az egész már eleve halálra van ítélve? Ha teljesen felesleges minden erőfeszítés, mert nem ér semmit, nem segít és még az is elképzelhető, hogy csak ront a helyzeten. Bár lehet, hogy ez csak hozzáállás, gondolkodás és tapasztalatok kérdése. Legalábbis szerintem nagyban függ ezektől a dolgoktól is, hiszen ha valaki nem vesz tudomást azokról a dolgokról, amik érték akkor nem is kell foglalkoznia az újrakezdés gondolataival és csak éli tovább ugyanúgy az életét mintha mi sem történt volna. Én ezekre a dolgokra nem igazán vagyok képes, próbáltam már, hogy nem vettem tudomást az engem ért dolgokról, de hiába való volt minden egyes kísérlet, nem voltam képes úgy csinálni mintha mi sem történt volna…
- És mi van akkor, ha betegség átterjed a többi ágra is? Akkor nem lenne egyszerűbb egy újat ültetni, mint folyamatosan szenvedni azzal, hogy a beteg ágakat eltüntessük? - Jó néhány másodpercnyi hatásszünet után végre én is kimondom a nagy nehezen összekapart gondolataim lényegét. Igyekeztem a példát követve válaszolni és szerintem ez most úgy nagyjából sikerült is. Nem biztos, hogy épp a legjobbal álltam elő, de még mindig ez volt a legjobb, ami az eszembe jutott. Én hoztam fel a témát, amit lehet, hogy valamennyire már meg is bántam, mivel nem gondoltam bele az esetleges következményekbe, azaz nem gondoltam arra, hogy majd így lecsap Errol erre a szóra, az újrakezdésre. De ez most már igencsak késő bánat. Az eddig elhangzottak alapján nem úgy tűnik, hogy egy véleményen lennénk ebben a témában. Ami végül is nem olyan nagy katasztrófa. Nem lehetünk mindig mindenkivel ugyanazon a véleményen. Az unalmas lenne, és nem tudnánk jókat vitázni.
Kíváncsi vagyok a fiú reakciójára és a gondolataira esetleg az érveire. Már ha egyáltalán be akarja bizonyítani, hogy neki jobban igaza van. Még annyira nem ismerem, de nem hiszem, hogy hagyná magát és kétlem, hogy nem akarná bizonygatni az ő igazát. A fiúk általában szeretik, ha nekik van igazuk. Bár ki tudja lehet, hogy ez alól pont ő lenne a kivétel? Na majd kiderül...

|Abby|

~Ennyit erről.~ Nagy sóhajjal suhant át empatikus énjéből egy másikba, ami nem biztos, hogy hosszú életű, nyugalmas beszédet fog eredményezni, de hát nem is erről híres a skót. Unottan, szemforgatva, gyerekes grimaszolásokkal hallgatja végig a hugrabugos mondandóját. Sokáig gondolkodott rajta, hogy gúnyos éllel megfogalmazza a Teszlek Süveg döntésével való egyetértést, de aztán lemondott róla inkább. Legyen boldog így, ha neki ez a boldogság.
- Aki hülye, haljon meg. - vette át a stafétát abban a minutumban, amint a lány befejezte, de természetesen nem hagyta ennyiben. Nem is ő lenne az, ha nem akarná mindenképp rátukmálni részletes és (ő maga szerint) tökéletes álláspontját mindenki másra, akinek agyi kapacitását alacsonyabbnak tippeli, mint sajátját. Aztán szokott nagyokat hasalni az ilyeneken, de hát majd meglátjuk mit hoz a jövő. - Az életképtelenek, képtelenek az életre - ez eléggé lekezelővé sikerült, de hát ez van - Akik meg képtelenek az életre, azoknak nem kell, nem szabad élniük. Ilyen egyszerű. Ha meg hülyék voltunk és annyira, de annyira balfas(zé betű)ok, hogy elfelejtettük idejébe rendbe tenni a mi kis fánkat, akkor meg ne mást, ne a sorsot, ne a betegséget okoljuk, hanem saját magunkat. - ad hangot saját véleményének, majd kérdően néz a lányra, várva valamiféle reakcióra, de még mielőtt az esedékes lenne (az se zavarná, ha a lány első szavait akasztaná meg az új mondattal), ismét belekezd. - Az élet nem sakk, vagy robbanós snapszli, de még csak egy alattomos átok sem, amit a finite incantatem-mel meg nem történtté lehet tenni. Itt nincsen második élet, itt nincs try again gomb, de még undo sem. - talán ezeket a mugli-játéktermes utalásokat nem biztos, hogy értette a lány, de nem nagyon törődött vele - Ha elrontottad, elrontottad. Slussz-passz, kész, vége. Ne siránkozz, állj fel és menj tovább. - A vége tartalmát tekintve biztatásnak is felfogható lehetne, de hangsúlyával egyértelműen lecseszéssé, körberöhögéssé változott, hogy erre nem sikerült magától rájönnie...

Errol

!nyomokban obszcén szavakat tartalmaz!

-Kösz. –reagálok szűkszavúan az általános kijelentésére. Ennél azért többet vártam volna tőle első reakciónak. Na jó, oké, bevallom, lehet, hogy igaza van, de hát nem lehet mindenki egyforma. Az mekkora szar lenne már. Még bele gondolni is rossz, hogyha ugyanolyan gondolkozásvilágú és jellemű emberekkel lennék körülvéve, mint én, vagy ugyanolyanokkal lennék én is felszerelve, mint az előttem álló srác. Belőlem, belőle, néha még egy is sok, nem hogy több száz vagy éppen több millió. Azt hiszem Errolt és engem nem arra teremtettek, hogy jól kijöjjünk egymással. Két teljesen más világban élünk, mellékesen megjegyzem szerencsére, mert nem biztos, hogy el tudnám viselni magam ilyen okoskodó, azt hiszem én tudom a legtöbbet és az IQ-m nagyobb mint a tied ezért csak és kizárólag nekem lehet igazam típusú embernek. Próbálnék reagálni a kis monológjára, de még mielőtt kiejthetném az első három szót már folytatja is. Kapom szépen és eléggé rendesen az osztásokat, amelyeknek van alapja, és némelyik jogos is lehet. Na de mit tud ő, pont ő, akivel jóformán ez az első beszélgetésem, az én jó szar életemről? Nem volt ott egyszer sem amikor meghoztam a pocsék döntéseimet, meg akkor sem amikor olyanok történtek amik a padlóra küldtek eléggé rendesen. Arról meg nem tehetek, hogy érzékenyebb vagyok az ilyen változásokra, még akkor is, ha volt amelyiket én okoztam. Az enyhe depresszív felfogást is hiába próbálom elüldözni az életemből, hogy visszatérjen helyére az optimizmus vagy valami ahhoz hasonló dolog. Lehet, hogy neki eddig kegyetlen jó élete volt, de nekem nem. A tököm ki van már ezzel a háborúskodással, meg már úgy unblock mindennel.
Volt néhány dolog, amit nem teljesen értettem a rövid(?!) mondókájában, de azt hiszem a lényeg megmaradt. Érdemes lesz néhány dolgon majd elagyalnom, de azért nem hagyhatom ennyiben a dolgokat. Lehet, hogy most sikerült a porig aláznia. Istenem legyen rá büszke, ez most nem volt nehéz feladat. Ha ő ebben leli örömét hát tessék, megkapta, amire vágyott. Nem tudom, néhány dolgot miért mond, azt hiszi ezekre én nem jöttem rá magamtól? Hogy nem lenne sokkal egyszerűbb szarni az egészre és figyelmen kívül hagyni a múltat és élni a „boldog” kis nyamvadt életünk tovább mintha mi sem történt volna ezen az átkozott világon.

- Lehet, hogy kénytelen vagyok egyetérteni veled, de nem mindenki fogja fel így a dolgokat. Emberből vagyunk és ez azzal is jár, hogy vagyunk olyan szerencsétlenek és barmok, hogy követünk el hibákat. Jó, elismerem én is hülye voltam, mert hagytam, hogy ide fajuljanak a dolgok az életemben. Na és? Nem mindenkinek nulla az érzékenységi szintje. Ha meg elbasztam az életemet, akkor jogom van ahhoz is, hogy álljak az összedőlt életem felett és siránkozzak. Nem igaz? Hiszen én csesztem el az életem nem? Ezt akartad hallani? Igen, én is hibás vagyok, azért mert totálisan szar az, amit mi itt életnek nevezünk. – na ez egy szép kis kifakadás volt, de hát nem éppen arról vagyok híres, hogy átgondoltan cselekednék egyes helyzetekben. Azt hiszem, itt és most leszögezhetem, hogy nem leszünk puszipajtások a sráccal, és ez szerintem kölcsönös.

- Komolyan azt hiszed, hogy az utolsó mondatodra, már nem jöttem rá korábban? Azért ennyire hülye én sem vagyok. Még ha most jelen pillanatban ez nem is látszik. Pusztán nem vagyok arra képes, hogy csak úgy mindenről megfeledkezve éljem tovább az életemet. Ilyen egyszerű. – most könnyedén rá tudnám magam venni arra, hogy hátat fordítsak, és itt hagyjam a srácot a picsába a többi nyomorult lovag páncéljával együtt, de kíváncsi vagyok a reakcióira. Meg ezt a helyzetet nem hagyhatom csak úgy annyiban. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne…

|Abby|

Errol belelendült. Gunyoros mosolya egy pillanatig sem lankadt, sőt a lány kifakadó monológja közben, mintha még szélesebb, még irritálóbb lett volna. Az ember hajlamos azt hinni, hogy az apró fehér fogak, valami hihetetlenül gonosz manók, akik düht, indulatot szítanak az emberben és megfertőzik még a legnyugodtabb lelkét is ezekkel az alattomos érzelmekkel. Pedig ilyen teremtések nincsenek. A skót fiú pusztán fukarkodik a szavakkal, ahogy népe a pénzzel. Ezért a légvonalban közelít meg minden problémát, ami természetesen nem a megszokott formula ebben a túl prűd, túl hanyatló társadalomban. Pont ezért egyenesíti ki mondataival az össze-vissza tekert tükröt, hogy mutasson végre valós képet, ne torzítsa az így is szétzilált jelent. Persze az emberek nem szeretnek szembe nézni gerendáikkal. Szálkáikkal annál inkább, mert akkor el tudják hitetni elméjükkel, hogy csak furán csillan a fény, nincsen semmi oda nem illő a csarnokvízbe, ugyan már! És akkor Dreenman miért ilyen? Ő is elsiklik megannyi jellemhibája fölött, átugorja göröngyeit? Erre mindenki rábólintana rögtön, sőt még a hollóhátas is. Mosolyogva ugyan, de rábólintana. Tudja, hogy képtelen lenne megértetni efféle komplikált pszichés dolgokat egy olyannal, aki máshogy látja, szemléli, értelmezi a világot, mint ő (ó, és itt most távol áll az intelligencia, logika hiánya!). De ezzel nincs is semmi baja, amíg ennyire ignorálni tudja a külvilágot, mindenféle érdemtelen megnyilvánulásával együtt. De hát most messze nem róla és meg nem értettségéről van szó (amiért roppant mód hálás saját magának, hogy nem úgy alakította megszólalásaival a beszélgetést, hogy ez jöjjön ki belőle) hanem sokkal inkább a lány tragédiájáról, aki (nagyon sok emberhez hasonlóan) összetört a háborútól és mindenféle képzeteket, eszméket, varázslókat tesz magában felelőssé. Pedig mindennek így kellett történnie. Kauzalitás. Ok-okozat. Az alkotó pihen, a gép forog. Ami talán paradox, ha maga a gép alkotta magát.

- Nem. Ezt te akartad hallani. - szúrós kijelentés, szúrós tekintet - Én csak ingerforrás vagyok. A földdarab a zoknidba, ami elkezdi basztatni a lábad, és neked végre lesz mire hivatkozva kibújni az idegesítően szoros lábbeliből és vakarózni. Én csak ennyi vagyok jelenleg. Üres lap, amire ugyan kivetíthetsz dolgokat, de a valóságot csillantja vissza. - fejét lassan, gúnyos (megszállott?) félmosollyal dönti oldalra. Pszichopata gyilkosokat szoktak így elképzelni az emberek. Azonban pálca, közelítő lépések, vérszomj elmarad. Lelki terror ez inkább, bár a fiú számára egy hétköznapi véleménynyilvánítás, egy közömbös nap közönyös pillanat. Semmi extravagáns, és ugyanannyira szürke, mint a tegnap, vagy a szobája fala. Nincs különbség, nincs megváltás egyik szóban sem. Sablonok építik fel, sablonok töltik ki az ő életét is. Beletörődött? Megszokta, de attól még minden szavában felragyog a megvetés és a lázadás a hétköznapiság és funkció nélküliség ellen.
- Nem jöttél rá. Eszedbe jutott, forgattad már nyelveden, vetted kezeid közé, és talán végigmérted szemeddel is. De nem-jöttél-rá. - lassan tagolta a szavakat. Nem a lekezelés végett (minő kivétel!), sokkal inkább, hogy belefészkelje a lány agyába az egyszerű mondatot, és megértesse rosszul használta ezt a kifejezést eleddig. - Egy átlagos lány vagy, átlagos problémákkal, átlagos életkedvvel. Ilyenekkel van tele a Roxfort, ilyenekkel van tele Anglia. Csak nem mindenki kezd el sírni az első szembejövőnek. - megcsóválja a fejét, majd ismét szemkontaktust vesz fel, hogy tömören odalökje a véleményét - Gyerek.

Errol

Na jó az előbbi véleményemet lehet, hogy gyorsan megtagadom és fénysebességgel felveszem a nyúlcipőt és amilyen tempóban csak tudok elhúzok innen jó messzire, valami olyan helyre ahol senki sem lát és újra egyedül lehetek. Térjünk vissza az önmarcangoláshoz és a depis életmódhoz, legalább nem kell szembenéznem mások véleményével és saját magammal sem. Mennyivel könnyebb lenne, mennyivel egyszerűbb, mennyivel… A francba most már! Abba kellene hagynom végre ezt a gyerekes felfogást, de semmi erőm és kedvem nincs hozzá. Jah és utálom a pofára eséseket is, pedig nem egy kijutott már az eddigi rövid életem során, szóval lenne okom itt panaszkodni meg előadni a nagy világfájdalmat, bár tény, hogy ez az állapot már jó néhány hónapja tart és már jó lenne kilábalni ebből az időszakból, de olyannyira sikerült mélyre csúsznom, hogy a talpra állás nem lenne egyszerű folyamat. Vagy csak én állítok be minden ilyesféle próbálkozást kudarcnak, csak hogy ne kelljen szembenéznem semmivel sem? Mert hát jobb meghúzódni a sarokba és előadni a „nagy halált”, mint felállni végre és azt mondani, hogy elég volt.
Eléggé jól megkapom a leosztást, azt hiszem, ezt egyhamar nem teszem zsebre vagy ha mégis akkor olyan bitang nehéz lesz, hogy egy darabig elfilózgatok rajta, hogy miért is kaptam. Mert hát igaza van. Részben. Nehogy már teljesen igazat adjak nekik, talán ennyi még maradt bennem, hogy ne lássam be az összes hibámat és hülye döntésemet, pusztán azért mert végre valaki jól leteremt. Aminek igencsak itt volt már az ideje. Ezek után talán végre talán megemberelem magam és hajlandó leszek újra normálisan felfogni a dolgokat. De az is lehet, hogy ez valami családi dili, mert mostanában Jamie sem olyan mint régen. Úgy látszik nekünk Wolfoknak csak ilyen elb@szott élet jutott. Na tessék már megint ez a fajta hozzáállás. Úgy tűnik én semmiből sem tanulok… vagy csak nem akarok…
- Kösz. Igazán kedves tőled, hogy annyira foglalkozol az emberekkel, hogy még tükröt is tartasz nekik. – szólok vissza, bár lassan semmi értelme ennek a vitának, jelen helyzetben én állok rosszabbul és nagyon úgy néz ki, hogy ebből nem én fogok nyertesként kikerülni. De ez már csak egy ilyen szituáció. Azt azért nem gondoltam volna, hogy a mai napon még ez is meg fog történni. Jobb lett volna abban a tudatban maradnom, hogy annyira bediliztem, hogy már azt képzeltem, hogy a páncélok beszélnek. Akkor legalább nem kellene gondolkoznom, hogy mit kellene másképp csinálnom, csak a gyengélkedőn kellene előadnom, hogy én igazából normális vagyok és a páncélban igazából Joe kapitány lakik, aki régi jó barátom, de nyugi ő kedves és barátságos és nem akar bántani senkit. Ööö… azt hiszem az agyamra ment az eddigi életem.
Lehet, hogy vissza kellene vágnom valahogy. Nem lenne szabad ennyiben hagynom a dolgokat, pláne nem egy olyan embertől, aki egyáltalán nem ismer. De valahogy egyáltalán nincs hangulatom a vitakozáshoz, őleg nem egy ilyen témában. Korábban nem gondoltam volna, hogy valakivel már az első találkozáskor összekapok pusztán csak azért, mert máshogy látjuk a világot és másképpen éljük meg a velünk történteket. Inkább csak hallgatok. Az egyszerűbb, na meg könnyebb. Részben igaza van, hiszen mostanában mindenkinek elege van mindenből, főleg a háborúból, akármerre jár az ember, alig találni olyan arcot ahol a boldogság halovány szikrája egyáltalán még látszik.
Gyerek. Ez a szó talán még jó darabig fog csengeni a fülemben. Nem gondolkodhat és cselekedhet mindenki úgy, mint egy felnőtt még akkor is, ha nemsokára eléri azt a kort, amely szerint annak számít. A felfogásomat, a mostani gondolkozásmódomat lazán lehetne gyerekesnek nevezni, de mit tehet az ember, hogyha érzékenyebben fogja fel a dolgokat, mint az átlag? Inkább összeszedem a bátorságomat és megpróbálok valami értelmeset reagálni, hátha összejön. –Persze, nevezz csak gyereknek. Megértem én, el is fogadom, hiszen igazad van. Gyerekes a felfogásom, na és aztán? De inkább hagyjuk ezt a témát a francba, ebből már sok jó úgy sem fog kisülni. Annyit lehet, hogy mégiscsak sikerült elérned, hogy elgondolkozzak az egészen. Azért köszönöm szépen a beszélgetést. Hasznos volt, valamilyen szempontból. További szép napot. – zárom le a beszélgetést inkább. Felesleges tovább húzni a témát, inkább én vetek véget az egésznek, minthogy még tovább hallgassam ezt. Hátat fordítok a hollóhátas srácnak, majd újra arrafelé veszem az irányt, ahonnan jöttem. Azt hiszem, most magányra lenne szükségem, hogy átgondoljam a mai napot. Talán itt lenne az ideje egy kis változtatásnak.

Köszönöm szépen a játékot! (:

Roxfort RPG

Múlt => Nyugati szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2010. 07. 24. - 20:12:58