"Mondhatod, hogy az utóbbi esztelen barátság..."

Minden a nevetésről szól.
Arról, amit senki mással nem oszthatsz meg olyan tisztán.
Ami nélkül nem könnyebbül meg a lelked, nem guríthatod le a köveket a szívedről, hogy nyugodtan besétálj a Pokolba.
Néha ostobának tartasz minket.
Pedig csak irigyelsz. Irigyled a mosolyt az arcunkról, és a csillogást a szemünkből, amit soha, de soha nem fogsz megérteni bármennyire is szeretnéd...
Két alak üldögélt a tó tündöklő felszínével szemben, nézték az arany huzalokat, ahogyan szikrákat szórnak a tetején, és ahogyan rákacsintanak a söröz doboz fémlapjára. Két kis szék egymás mellett, és harsogó nevetés, mely megzavarta a madarak nyugalmát a közelben. Barátok voltak, testvérek, akik tudták egymásról, hogy mikor van szüksége a másiknak levegőre. Hogy a másik mikor mit választana, ha lenne rá lehetősége.
És talán együtt mennek majd a Pokolba... de már egyikük sem fél tőle.
Egyikük sem fél, mert tudják, hogy adtak valamit a másiknak, amit sosem veszítenek el. Néha mindenre gondolnak, amire a másiknak nem. Néha megbuknak, és néha elégnek a fájdalomban, de megtanultak bátrak lenni ahhoz, hogy elfogadják egymás hibáit.
És talán együtt mennek a Pokolba... de már egyikük sem fél tőle.
Csillognak, mint a lemenő Nap a tó felszínén, csillognak, mint a a sörös dobozra rákacsintó fényszál.
A pénz elveszik az életben.
A szerelmek elszöknek.
A barátok megmaradnak.
A Pokolban várlak, majd ott találkozunk.
Mert már egyáltalán nem félünk tőle.