Már megint te?
Látszik, hogy mostanában kicsit jobban el vagyok foglalva magammal, mint kéne, hogy legyek. Tudom, a legtöbb esetben önteltnek tűnök, és ebben azért van is igazság. Ritkán kérkedek a vagyonommal. Én az a nő vagyok, aki teljes mértékig magától értetődőnek veszi a pénzét. Nekem mindig is volt, mindig is lesz. Ez pedig megadja azt a magabiztosságot, hogy ezzel az egésszel foglalkoznom se kelljen. Nem akarok gazdagnak tűnni, mert nem akarok még gazdagabb lenni. Nincs hova. Úgy élhetem az életem, ahogyan akarom. De, ha olykor-olykor megemlítem az embereknek az ilyen körökben, hogy milyen is az az élet, amit én akarok élni, elszörnyülködnek. Olykor egy lakóautó mágikus kényelmét élvezem, máskor egy összkomfortos konténerházét valahol egy olyan környéken, ahol még a vezetékes víz hírét sem ismerik. Teljesen ellentéte egymásnak a két életem, a két életvitelem. De tény, ami tény, hogy abban érzem jobban magam. És ebben inkább idegennek.
Gyanítom, hogy megint egy kicsit az ezen való gondolkodás kötötte le a figyelmem az ominózus beszéd alatt is. Ezért nem esett le, hogy ez a pasas az est fő sztárja. Na igen… Mikor legutoljára vele találkoztam erőm teljes teljében voltam. Frissen, otthon, várva az élet nagyobb vagy kisebb kihívásaira. Az megint egy másik életnek számított. Egy előző életnek. Már nem várom a kihívásokat, már keresem őket. Csak azért, hogy ne kelljen arra godnolnom, mit vettek el tőlem…
- Nem, nem untatott. – Válaszolok, kicsi remegéssel a hangomban, mert egy pillanatra előtörtek az emlékeimből az illem különböző szabályai, amikre még jó nagyanyám igyekezett megtanítani régen. Amikor még úgy tűnt, hogy főképp ehhez hasonló körökben fogok majd mozogni, hasonlóan Jadához. – Nagyon. – Aztán persze észbe kapok, hogy én, én vagyok, a nagyanyám pedig már nem él. Szóval hozhatom a formám. Kicsi cinkos mosoly is megbújik a szám sarkán, megpróbálok némileg arrébb lépni. Távolabb a pasastól, attól az igazán erős kisugárzástól, bűvkörtől, ami körüllengi. Gondolom ezzel a bűvkörrel éri el, hogy az emberek védőpajzsa lehulljon, ő pedig kirabolhassa őket.
- Hm. – Vágok némileg morcos arcot, miközben megint hátrább lépek egyet. Barna szemeimmel a tömeget kezdem el vizsgálni és valamiféle időhúzásként még egy pezsgős poharat is leemelek az arra járó felszolgáló tálcájáról. – Szóval elhagytad a kövem. – Állapítom meg és hirtelen nem is tudom, hogy nevessek-e vagy egy két könnycseppet ejtsek. – Te meg milyen kétbalkezes tolvaj vagy? – Kérdezem némileg gúnyosan, miközben még mindig inkább a tömeget fürkészem és csak egy pillanatra találkozik az én kissé gunyoros tekintetem az ő kékjével.
Arcomon megint féloldalas, hitetlenkedő mosoly jelenik meg, miközben úgy döntök, hogy ha már számonkérés, akkor legyen igazi számonkérés. A mai napig nem igazán tudom, neki, mi volt olyan fontos abban a kőben, amihez halálfalók által ontott vér tapadt. Persze, a tolvajokban nincs túl sok becsület, tudom én ezt… Na, de ennyire?
- De. Ha az emléket kinyerted belőle. Akkor mégis miért keresed a Szilánkot ennyire? Mit tud az a fényes kő még mindig, hogy vállalod a barátnőd rosszalló tekintetével kísérve a beszélgetést velem. – Kicsit megbököm a mellkasát ujjammal, miközben a hátrálásból közelítéssé válnak mozdulataim. – Remélem nem félted a jó hírnevedet udvari körökben, mert erről bizony pletykálni fognak. Ha rajtam múlik, meg pláne. Ki vele! Miért kell a kövem? És, hogy a fenébe tudtad elhagyni?
Gyanítom, hogy megint egy kicsit az ezen való gondolkodás kötötte le a figyelmem az ominózus beszéd alatt is. Ezért nem esett le, hogy ez a pasas az est fő sztárja. Na igen… Mikor legutoljára vele találkoztam erőm teljes teljében voltam. Frissen, otthon, várva az élet nagyobb vagy kisebb kihívásaira. Az megint egy másik életnek számított. Egy előző életnek. Már nem várom a kihívásokat, már keresem őket. Csak azért, hogy ne kelljen arra godnolnom, mit vettek el tőlem…
- Nem, nem untatott. – Válaszolok, kicsi remegéssel a hangomban, mert egy pillanatra előtörtek az emlékeimből az illem különböző szabályai, amikre még jó nagyanyám igyekezett megtanítani régen. Amikor még úgy tűnt, hogy főképp ehhez hasonló körökben fogok majd mozogni, hasonlóan Jadához. – Nagyon. – Aztán persze észbe kapok, hogy én, én vagyok, a nagyanyám pedig már nem él. Szóval hozhatom a formám. Kicsi cinkos mosoly is megbújik a szám sarkán, megpróbálok némileg arrébb lépni. Távolabb a pasastól, attól az igazán erős kisugárzástól, bűvkörtől, ami körüllengi. Gondolom ezzel a bűvkörrel éri el, hogy az emberek védőpajzsa lehulljon, ő pedig kirabolhassa őket.
- Hm. – Vágok némileg morcos arcot, miközben megint hátrább lépek egyet. Barna szemeimmel a tömeget kezdem el vizsgálni és valamiféle időhúzásként még egy pezsgős poharat is leemelek az arra járó felszolgáló tálcájáról. – Szóval elhagytad a kövem. – Állapítom meg és hirtelen nem is tudom, hogy nevessek-e vagy egy két könnycseppet ejtsek. – Te meg milyen kétbalkezes tolvaj vagy? – Kérdezem némileg gúnyosan, miközben még mindig inkább a tömeget fürkészem és csak egy pillanatra találkozik az én kissé gunyoros tekintetem az ő kékjével.
Arcomon megint féloldalas, hitetlenkedő mosoly jelenik meg, miközben úgy döntök, hogy ha már számonkérés, akkor legyen igazi számonkérés. A mai napig nem igazán tudom, neki, mi volt olyan fontos abban a kőben, amihez halálfalók által ontott vér tapadt. Persze, a tolvajokban nincs túl sok becsület, tudom én ezt… Na, de ennyire?
- De. Ha az emléket kinyerted belőle. Akkor mégis miért keresed a Szilánkot ennyire? Mit tud az a fényes kő még mindig, hogy vállalod a barátnőd rosszalló tekintetével kísérve a beszélgetést velem. – Kicsit megbököm a mellkasát ujjammal, miközben a hátrálásból közelítéssé válnak mozdulataim. – Remélem nem félted a jó hírnevedet udvari körökben, mert erről bizony pletykálni fognak. Ha rajtam múlik, meg pláne. Ki vele! Miért kell a kövem? És, hogy a fenébe tudtad elhagyni?
