A Csikóhal

Owen Redway pennájából

   

Roxmorts főutcájáról letérve, egy keskeny sikátor vezet a falu frissen nyílt ivójához, amelynek cégéréről egy csikóhal tekint le az érkezőkre. A kocsma belülről pontos mása az egykor London mugli részében álló, névadó ősének, annyi különbséggel, hogy a reinkarnálódott Csikóhal épületét átszövi a mágia.
Belépve egy hatalmas söntés előtt találja magát az ember, amely előtt bárszékek sorakoznak, de a vendégeknek lehetősége van akár bokszokba, vagy külön asztaloknál is helyet foglalni. A pult mögötti falat egy hatalmas festmény foglalja el, amelyen egy virgonc csikóhal vízbuborékokat ereget éppen, és amelyet a legkülönfélébb italokkal roskadásig megrakott polcok kereteznek.
A helységben a tégla, a fa, a beton és a feketére festett vas anyagok dominálnak. A falakon feltörekvő művészek alkotásai - festményei, fotói és versei - mellett a tulaj pár saját képe is helyet kapott.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

..a trágár szavak esélyesek...

Kaland. Csak egy kis kaland. Hiú ábrándot kergető vágyálomnak éreztem. Nem, egyszerűen engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Most nem. Olyan volt ez a gondolat, mint valami bűnös tiltott gyümölcs. Mint egy szentségtörés egy fogadalom ellen. A fogadalom ellen. Valójában persze semmi rossz nem volt ebben, én mégis bűnösnek éreztem magam. Igyekeztem megnyugtatni háborgó lelkiismeretem, hogy ezt is Volkováért teszem és tulajdonképp az Ő érdeke, hogy nem mondom meg hova megyek, kivel leszek. Utáltam már most ennyire gyorsan, ennyire hamar hazudni neki, de... hazugság ez valójában? Nevezzük csak ki nem mondott információs vákumnak. Arról nem tehetek, hogy Ő nem kérdez én meg nem vagyok köteles mindenről beszámolni neki… még. Sophie persze Anna pártján van, mostanság talán már túlzott mértékben is. A medál súlyosan húz le, mire mordulok egyet is kissé old a lánc a bőrömön való feszítésen.
Az utóbbi időszakban oly sűrűn hordott drága öltönyöket végre lecserélhettem arra a kényelmes terepruhákra, melyek a szabadság édes ízének ígéretét hazudták. Végre nem kellett attól tartanom, minden lépésem követik vagy figyelik. Az esély persze most is ott lebegett, de elég volt pár egyszerű kis bűbáj hogy nyomom vesztsék követőim ha tényleg akadtak, no meg egy ágrólszakadt küllem jóvalta kevésbé felismerhető még egy avatatlan muglinak is, mint egy sokezer dolláros elegáns uniformis.
Még a bőrkabát illata is ugyanaz volt, mondhatni, nemhiába ápolta Alfred dolgos keze míg pihent a szekrény mélyén. A sok évvel ezelőtti aroma, mintha csak időutazásra invitált volna most. És a hívást a lelkem valahol érezte, valahogy vágyta. Szinte sóvárogta. Annyival egyszerűbb volt mikor csak néptelen falvakon, elfeledett romokban vagy sűrű erdőkben kutattuk a kincseket a világ ezernyi táját. Hol Elliottal, hol Daviddel, hol csak egymagam. Mi változott azóta?
Hmm…Jobb kérdés, hogy mi nem?
Kontrázik vissza Sophie és tudom, igaza van. Minden más, mert minden alakul és formálódik. Még elképesztő módon én magam is. Mégis mikor akartam én egy orosz vérfarkas klán esküdt ellensége lenni? Mikor akartam magam mellett tudni egy nőt, akinek a népszerűsége a varázstársadalomban annyira jelentőssé vált, hogy még az aurorok is utána szaglásznak és védelmezni akarják?
Sose voltam az a hős típus, többre tartottam az életem, az egzisztenciám erre… két fogadott gyerek és Anna…
Anna…
Szólnod kellett volna neki
Sophie, mintha a kurva szócsöve lenne a lelkiismeretemnek, idegesítően szemrehányó. Csak egy újabb mély mordulással jelzem, hogy most már befoghatná, de persze nem teszi. Talán el is sétálnék a cégér mellett ha nem érezném meg a sok éves rutin miatt a mágiát, ami a falakból sugárzik. Azúrkék tekintetemmel egy perc alatt felmérem, jó helyen vagyok és határozott eleganciával lépek be a kocsma melegébe. Kő, fa és vas uralkodik, egyedi atmoszférát teremtve bent. Azt hinné az ember ezek az anyagok nem feltétlen illenek össze de jó taktikával és ügyes kézzel alkotva kellemes összhatás fogad odabent. A festmények meglepnek, nem épp a csikóhal  - a név ugyebár kötelez-, hanem a többi. Nem elvetélt ötletem a galéria nyitása, de Camden Eye és a Rosewood hotel után ez a projekt kurvára parkolópályára került.
Jó, hát érthető hogy fontosabb megmenteni Volkova csinos fejecskéjét…
- Nem hagynád már végre ezt abba, baszki?
Sziszegem dölyfösen mit sem törődve hogy valaki esetleg hülyének néz. Nincsenek mondjuk sokan, amit nem is annyira bánok. Pillantásom azt a személyt keresi, akit Walton leírt a telefonba. Nem volt egy kellemes csevej, de az eredményessége legalább kielégítő volt és Anna biztonságáért ez igencsak csekély ár. Ahogy az is, hogy itt vagyok. Miatta.
És talán… malacom van?
- Egy sört és két lángnyelvet.
Lépek a pulthoz rendezett arccal, kissé feszes de barátságos mosollyal. Mintha csak a Vakergér lenne, de itt nincs meg a kedvenc körasztalom a megszokott karcokkal, itt nem lép ki a Patkányfészekből vezető alagúton át senki, mert ez egy másik kocsma és egy másik életszakasz.
- Meg némi infót, ami gondolom itt sincs ingyen…
Kissé összeszűkült szemmel mérem végig a csapost, de szavaim után ott játszik egy ravaszkás félmosoly ajkaim szegletében. Hát igen, ez is csak üzlet, ugyebár…akárcsak Londonban.
A fickóban semmi különleges nincs és mégis valami oknál fogva sejteni vélem, akár ő is lehet az emberem. De bizonyosságot kell szereznem mielőtt a tárgyalási alapokra térek, elvégre nem adom ki akárkinek a titkaim vagy egyáltalán… a kilétem.

[Ez csak üzlet]

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

Nem ma fogok rekordot dönteni.
A pult mögött álltam, jobb lábamat hanyagul keresztbe téve a bal előtt, unottan könyököltem a simára csiszolt kőlapon. Bal szemem résnyire szűkült, ahogy pofazacskómat feltolva, ökölbe szorított kezemen pihentettem a fejem. A megállapításom a Csikóhal aznapi vendégkörére vonatkozott, akik csütörtök lévén igen csak csekély létszámban képviselték magukat nálam. Visszapillantottam a pulton heverő magazinra, hátha ezúttal sikerül meglátnom valamit, amely továbbvisz a rejtvényem megoldásában, de mindhiába, úgy tűnt ezen az álmos délutánon már az agyam sem úgy forog, mint ahogy kellene. Persze mondhatnánk, hogy egy kocsma üzemeltetéséhez azért nem kell sok gógyi, de én szerettem trenírozni kicsit a szürkeállományomat, és ha csak tehettem, rejtvényekkel, számmisztikai feladványokkal, vagy épp rúnafordításokkal tartottam frissen magam két kitöltött lángnyelv whisky között.
A kettes bokszban ülő páros mogorvább figurája, morgásra emlékeztető hangon megköszörülte a torkát, majd jelentőségteljesen intett egyet felém, mikor tekintetünk összeakadt a kocsma asztalainak erdeje fölött.
– Még egy kört mindkettejüknek? – kérdeztem.
Az ipse bólintott, mire én két whiskys pohár után nyúltam, és újabb adag borostyánszínű löttyöt töltöttem bele. Ismertem már a két férfit, így hát meg sem kérdeztem, hogy kérnek-e jeget az italukba, elég volt egyszer bezsebelnem a kérdésemért járó gyilkos pillantásokat tőlük. Tálcára helyeztem az italokat, majd kioldalaztam a pult mögül, megkerültem az üresen szomorkodó körasztalokat és a bokszukhoz léptem.
– Egészségükre! – mondtam, majd kicseréltem kiürült poharaikat egy-egy telire. A két férfi szó nélkül elvette, ezüstösen csilingelő hangon összekoccintották, majd szájukhoz emelték azokat. Egy utolsó pillantást vetettem rájuk, majd sarkon fordultam és visszatértem a söntés mögé, magamban átkozva modoráért a két egykori aurort, akik mára már törzsvendégnek számítottak nálam. Nem sokat tudtam róluk, és azt a keveset sem tőlük tudtam meg, így aztán nem is tudtam eldönteni, hogy mi több egyszerű pletykánál. Azt például elhittem, hogy kettejük közül a fiatalabbik valami pénzes, aranyvérű családból származó fickó, valamiféle Shafiq, vagy ki, korábban magas rangú tiszt volt, de aztán a háború után állítólag ideológiai okokból maga mögött hagyta a pályát. Azt viszont már kevésbé tartottam valószínűnek, hogy a vele szemben ülő, nyúzott képű veterán, vérfarkas lenne. Vállat vontam és arra gondoltam, hogy végül is nekem mindegy ki fia borja a két fickó, amíg megfelelő mennyiségű aranyat csorgatnak a kasszába. Ez utóbbival pedig, a modoruktól eltérően, sosem volt gond.
Visszahajoltam a rejtvényem fölé, és diadalmasan körmölni kezdtem a függőleges hét, „Ősi boszorkány, a mítosz szerint Japán teremtője” megfejtését: Izanami. A név valóságos gondolatcunamit indított el bennem, egyrészt mert nem is oly rég még japán antik rituáléeszközök után kellett kajtatnom, melynek sikere hozta el számomra magát a lehetőséget az afrikai utamhoz, másrészt mert nevetségesen primitív asszociációkat kezdett gyártani róla az agyam egy másik, számomra kedves névre. Oly mélyen belemerültem utóbbi gondolatmenet édesen nosztalgikus hangulatába, hogy észre sem vettem az érkező idegent.
– Nem hagynád már végre abba, baszki? – sziszegte az illető, én pedig hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy vajon nekem szánta-e a kérdést, vagy a hátam mögött monoton módon vízbuborékokat eregető csikóhalnak. – Egy sört és két lángnyelvet.
Kérem szépen...
A fickó végigpillantott a szűkös vendégkörön, miközben én az italokkal babráltam. Úgy döntöttem elengedem az illemtanórákat, és inkább csak némán kitöltöm a korsó sört és a két pohár lángnyelv whiskyt, amit kért. Abban a tudatban toltam az idegen elé a poharakat, hogy az első adandó alkalommal, amikor máshova figyel, beleköpök valamelyikbe.
– Parancsoljon! Egészségére! – ismétlem szárazon a ronggyá koptatott szavakat, miközben az alak összeszűkült szemekkel méregetni kezdett engem. Volt valami a mosolyában, amitől megszólalt a vészcsengő a fejemben.
– Meg némi infót, ami gondolom itt nincs ingyen…
Felvontam a szemöldököm, és közben igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy egy piszkos rongyot megragadva, poharat törölgetve nekidőljek a pultnak, mint holmi filmes közhelyben.
– Azt sehol sem osztogatják ingyen – felelem neki. – Még Hagridot is meg kell hívnom pár ingyen körre, hogy kifecsegjen ezt-azt az iskolában történtekről, pedig régi haverok vagyunk.
Pillantásom a pulton heverő magazinra, benne a félig kész rejtvényre téved. A sörös korsóra kiült pára nedves csíkot hagyott maga mögött a pulton, amikor a vendég elé toltam az italt. A tócsa most elkezdte feláztatni a magazin jobb felső sarkát.
– Vagy a megfejtésre kíváncsi? Mert akkor még várnia kell egy kicsit. Ma a szokottnál kicsit lassabban haladok.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

..a trágár szavak esélyesek...

– Parancsoljon! Egészségére!
Egy biccentéssel köszönöm meg mikor elém kerül a kért ital a megfelelő mennyiségben. Unott arccal küldöm az egyik lángnyelvet a korsóba és pöccintem vissza ügyes mozdulattal a poharat a csapos felé. Az végigszánkázik talpán tompa, mélyen kongó hangon és még csak fel sem borul. Évek, meg a rutin ez is.
Nem tudnám a túloldalon álló korát pontosan belőni és ez zavar. Van olyan idős, mint David vajon? Meglehet. Ahogy újra, érdektelen módon a rejtvénye felé görnyed eltűnődöm, van-e előnye ennek és ha igen, mégis mennyi. Az biztos, hogy tőlem fiatalabb. Nem látszik kifejezetten ambiciózusnak, de ez nem jelent semmit. Sokszor evés közben jön meg ugyebár az étvágy.
– Azt sehol sem osztogatják ingyen. Még Hagridot is meg kell hívnom pár ingyen körre, hogy kifecsegjen ezt-azt az iskolában történtekről, pedig régi haverok vagyunk.
Az öreg vadőr emlegetésére egy őszinte nevetés szerű szalad ki belőlem. Nem hitetlenkedő, inkább az az elmerengő fajta. Pedig nem akarok arra  a kurva kastélyra gondolni, ami ott tornyosodik a falu felett és talán valamelyik ablakból kinézve tökéletesen látszana is, mert keserédes emlékeket idéz fel csak bennem. Sophie-t, a kamaszkoromat, anyám elvesztését, a kicsapásomat és persze Hayes-t. Egyik sem jó emlék, de mind hozzám tartozó, a lényem része. Kurvára meghatározó része. És ezek közül az emberek közül mára már mindenki halott, vagyis Hayes ugyan csak félholt.. de ez, vagyis ő, nem lényeges.
– Vagy a megfejtésre kíváncsi? Mert akkor még várnia kell egy kicsit. Ma a szokottnál kicsit lassabban haladok.
A papír felé sandítok. Nem tudom elsőre melyik újság, mai? Tegnapi? Vagy múlt heti? Nem is igazán fontos. A lapok egy-két hétig cikkeztek csak rólunk Annával a Rosewood átadója kapcsán, végre nem a pofám virít minden egyes kurva oldalon a hotel miatt, szóval jó eséllyel nem ismer fel a fickó, innen legalábbis.
- Hmm, nem vagyok otthon a japán teremtéstörénetben. Kínát jobban ismerem…
Sophie sóhajtva nosztalgiázik egy sort a régmúlt emlékeken a Vörös papnőről. A medál újra nehéz lesz a nyakamban, nem durván épp csak jelzésértékűen.
- És talán ez várhat. Az információért cserébe pedig háromszor annyit fizetek, mint ezek itt. – bökök kezemmel az ital együttes árára utalva. Pár aprócska információmorzsáért talán beéri ennyivel, de ha nem szabja csak meg ő az árat, mit bánom én. A pénz nem akadály. Csak eszköz hogy elérjem a céljaim.  
- Egy bizonyos Redway-t keresek. Van egy közös ismerősünk, aki szerint itt találom meg.
Elbiccentett fejjel várom kiadja-e az emberem, aki sejtésem szerint önnön maga. S míg olvasni próbálok a testbeszédéből azon tűnődöm el vajon sejti-e hogy a múltja ugyanúgy visszaköszöntve kíséri árnyékot vetve a jövőjére, mint ez a kibaszott varázslóiskola erre az egyszerű kis kocsmára. És benne rám.

[Ez csak üzlet]

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

Követem a fickó tekintetét, és pár másodperc erejéig elidőzök a magazin rongyosra ázott sarkán. Mint holmi betegség, amely kezelés hiányában egyre mélyebbre hatol, mígnem létfontosságú szerveket nem érint, úgy nőtt másodpercről másodpercre a folt, és félő volt, hogy cselekvés hiányában hamarosan írással borított részhez ér. Csak egy mozdulatomba kerülne és megakadályozhatnám, hogy a víz kölcsönhatásba lépjen a tintával, ezzel megmentve a betűket a rájuk váró pusztulástól. Pár rövid pillanatig még kiélveztem isteni szerepemet, majd a papírköteg után nyúltam és a pult egy száraz részére helyeztem át.
– Hmm, nem vagyok otthon a japán teremtéstörténetben. Kínát jobban ismerem…
Szórakozottan törölgetni kezdem a pultot egy konyharuhával, felitatva a páralecsapódásokból ott felejtett vízcseppeket, oda sem figyelve a férfira.
– És talán ez várhat. Az információért cserébe pedig háromszor annyit fizetek, mint ezek itt.
Nem reagálok azonnal. Tovább dörgölgetem a simára csiszolt kőlapot, mintha valami roppant kellemetlen folttal viaskodnék, ami nem várhat egyetlen másodpercet sem. Még egy utolsó simítás, egy ellenőrző szemle részemről, aztán már nem tudom tovább tettetni a munkát. Az ismeretlen alak felé fordulok, de nem szólok, csupán a mozdulattal jelzem számára, hogy hajlandó vagyok meghallgatni a mondandóját.
– Egy bizonyos Redway-t keresek. Van egy közös ismerősünk, aki szerint itt találom meg.
A kettes bokszban ülők hirtelen szinkronban lecsapták asztalukra az üres poharaikat. Ezúttal a fiatalabbik fordult felém, mutatóujját felemelve, jelezvén, hogy újabb kört rendelne. Kihasználtam a pillanatot, és elodáztam a válaszadást, ezzel is értékes másodperceket nyerve magamnak a töprengésre.
– Egy pillanat türelmét kérem.
Újabb poharak kerültek elő, amelyekbe újabb adag whiskyk kerültek, hogy aztán tálcára pakolva a kocsmapultról a kettes boksz asztalára szállítmányozzam őket. Már visszafelé tartottam, mikor óvatosan – gondosan kerülve, hogy az ismeretlen észrevegye – kitapogattam farzsebembe süllyesztett pálcámat. Ugyan a vészcsengő még mindig ott csilingelt a fejemben, a tudat, hogy balhé esetén nem letolt gatyával, fegyvertelenül állok majd az idegen előtt, megnyugtatott.
– Redway… Redway… – morogtam töprengőnek szánt arccal magam elé. – A név ismerősen cseng, de az idejét sem tudnám megmondani, hogy mikor hallottam utoljára.
Szemem sarkából a fickó vonásait néztem, ám ő nem adta jelét annak, hogy felismerte volna mely filmjelenetből kölcsönöztem a hűvösnek szánt mondatomat. Hiába, nem mindenkinek kellett muglik közt felnőni. Ráadásul én egy agglegény, mintaszülőnek kicsit sem nevezhető keresztapát fogtam ki magam mellé, aki inkább tett be egy kazettát a videólejátszóba, mintsem komoly foglalkoztató feladatokkal kössön le engem. Így hát gyerekkorom nagyját a TV előtt ülve töltöttem, és rendkívül hasznos tudással töltöttem meg a fejem.
– Ha megtudhatnám ki küldte ide magát a kocsmámba, talán könnyebben eszembe jut majd, hogy hol hallottam ezt a nevet. De ezzel csak maximum időt nyer magának. Jól mondta, nem lesz ingyen az információ – hüvelykujjammal a pult végében álló, szalagokkal feldíszített, hatalmas befőttesüvegre bökök, mely előtt tábla hirdeti: Gyűjtés a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola Tanulóifjúságáért.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

..a trágár szavak esélyesek...

Érdektelenül figyelem a törlőrongyot, ahogy a kezében életre kelve a pultot vixolja fényesre. Mikor int hogy várjak, mert rendelést vesz fel csak némán hátra dőlök. Figyelem, ahogy a borostyánszín italok a poharakba kerülnek azok meg a tálcára és a fickó már ott sincs. Iszok egy kortyot a sörből, ami hideg. Mikor ittam utoljára? Annyi minden történt olyan gyorsan az utóbbi időben hogy alaposan lerészegedni sem volt időm. Talán hiba, talán kellett volna. Ez a mai sem lesz az az alkalom, ezt is tudom már.
– Redway… Redway… név ismerősen cseng, de az idejét sem tudnám megmondani, hogy mikor hallottam utoljára.
Ez a válasz már egy őszinte vigyort csal ki belőlem, mikor visszatérve teszi nekem magát. Kicsit emlékeztet fiatalkori énemre, és tetszik hogy nem adja könnyen a választ.
Kissé előre dőlök és azúrkék tekintetem fürkészően mustrálja de jól szórakozva kérdezek vissza.
- Oh, valóban? Biztos ez? Érdekes...
Remélem sejti hogy akár nagyobb summában fogadnék egyre nagyobb bizonyossággal, ő az emberem. Szereti kéretni magát, hát rendben. Végtére is nem egy könnyen kapható rossz kurva, ez is valami. Értékelni kell a mai világban…
– Ha megtudhatnám ki küldte ide magát a kocsmámba, talán könnyebben eszembe jut majd, hogy hol hallottam ezt a nevet. De ezzel csak maximum időt nyer magának. Jól mondta, nem lesz ingyen az információ.
Pillantásom most a bökés irányába vándorolva a cirádás feliratot fókuszálja be, majd felnevetek és a fejem rázom. Nem is magának akarja? Hihetetlen…!
Valahol meglep, hogy ennyire szívén viseli az ódon kastély lakóinak sorsát mert bár helyes kis kocsma ez, nem gondolnám hogy itt a főleg kiskorúaktól hemzsegő elfeledett faluban a Három Seprű árnyékában olyan kurva nagy lenne a fordalom. De mit bánom én, kezem a kabátomba siklik hogy jóval több galleont tegyek le az asztalra a törlőkendője mellé, semmint az indokolt lenne. Egy megnyerő mosoly kíséretében szólalok meg.
- Redway, amennyire tudom, csak az Összekötő néven ismerte. A kilétét eltitkolta előle, mint sokan mások elől is. Én azonban másik nevet is tudok mellé párosítani, ha érdekli őt persze. Amerika egyik leggazdagabb emberéét és ereklyegyűjtőjéét. Bár ha magát Waltont kérdeznéd, biztosan inkább üzletemberként mutatkozna be, mint jómagam is.
Hát igen, ebből sejtheti na meg a nosztagikus csibészes vigyoromból, hogy Walton meg én  egyívásúak vagyunk. Csak most épp… kissé fasírtban. De hát egy nő, pláne egy intelligens, művelt és különleges nő mindig ezt eredményezi.
- Szerinte Redway az egyik legjobb munkaerő egy kis… műgyűjtésre.
És most jön a vesébe látó pillantás. Vajon a pénz és a név elég, hogy megszavazza a bizalmat vagy szimplán lekoptat, mert totálisan érdektelen? Valamiért úgy érzem a kalandvágy ha egyszer beszippantott valakit nem ereszt olyan könnyen. Remélem ez esetben is így lesz, mert most hogy O’Mara szarba hagyott és dobbantott kell egy új szárnysegéd de sürgősen.

[Ez csak üzlet]

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

Összerezzentem a hirtelen felhangzó nevetéstől, és ezzel nem voltam egyedül a kocsmában. A két exauror mogorva pillantással kezdte méregetni a zaj forrását, nevezetesen a pult végében álló idegent, aki mindeközben kabátja mélyébe süllyesztette a kezét. Időm se volt a pánikra, a férfi marka ismét szabaddá vált, ám abban pálca helyett egy marék arany kapott helyet, melyet csilingelő hang kíséretében a pultomra szórt.
Egy röpke pillanatra elmerültem a galleonok számolgatásában, majd felpillantva a fickó mosolygós képével találtam szembe magam.
– Redway, amennyire tudom, csak az Összekötő néven ismerte. A kilétét eltitkolta előle, mint sokan mások elől is. Én azonban másik nevet is tudok mellé párosítani, ha érdekli őt persze. Amerika egyik leggazdagabb emberéét és ereklyegyűjtőjéét. Bár ha magát Waltont kérdeznéd, biztosan inkább üzletemberként mutatkozna be, mint jómagam is.
Arcom kifejezéstelen maradt a szavak hallatán, habár mellkasomban hirtelen nagyobb fokozatra kapcsolt a szívverésem. Volt valami hamisság a vendégem szemében, amely óvatosságra intett. Nem egy hozzá hasonló, haszonleső figurával találkoztam már az utam során. Jól tudtam, hogy az efféléknek azt sem szabad elhinni, amit kérdeznek.
– Üzletember, mi? – felhorkantottam, majd szórakozottan vakargatni kezdtem a borostámat. – És ugyan mit akar egy gazdag „üzletember” egy olyantól, mint Redway?
Átverni, kihasználni, meglopni, esetleg bosszút állni rajta, mi mást?
– Szerinte Redway az egyik legjobb munkaerő egy kis… műgyűjtésre.
Pár másodpercig némán álltam a férfi vesébe látó pillantását, amely idő alatt a légy zümmögését is hallani véltem. Valamiért úgy éreztem, hogy Shafiq és az öreg is nyitott fülekkel várja az eseményeket. Mikor újból megszólaltam, hangom komolynak, sőt mi több türelmetlennek hatott.
– Nem tudom ki maga, ahogy azt sem, hogy miért tesz úgy, mintha nem tudná pontosan, hogy kié ez a hely – a hátam mögött újabb buborékok pezsegtek fel a csikóhal szájából. – Viszont nem egy magához hasonló szerencsevadásszal találkoztam már ahhoz, hogy tudjam milyen az, amikor épp valami ostobaságba akarnak belerángatni.
Magam elé húztam a magazint, benne a félbehagyott kérdéssorral, majd tekintetemmel a pennám után kezdtem kutatni, melyet végül a sörcsap mellett találtam meg. Felvettem a korábbi hanyag pózomat és folytattam a rejtvényfejtést.
– Egyébként abból is látszik, hogy komolytalan ez a „műgyűjtés” projekt, vagy minek is nevezte – vetettem oda lustán, fel se pillantva az újságból – hogy engem keresnek és nem a professzort. Ő a nagy koponya, én csak… ehhez értek.
Beszéd közben gyors lefordítottam egy régi, rúnákkal írt szöveget, majd az így kapott szöveget beírtam a huszonkilences kérdés válaszaként.
– Vagy lehet félreértettem, és műgyűjtés alatt az itteni festményekre gondol. Ez esetben nyugodtan nézelődjön. Mindegyik eladó, de csak a saját képeim esetében tudok én árat mondani, a többihez maximum elérhetőséget tudok adni.
A két auror felállt, majd ketten két irányba indultak el. Az öreg a kijárathoz lépett és a kabátjával babrált, míg a fiatalabb, öltönyös a pulthoz lépett és további galleonokat szórt a pultra az idegen pénzérméi mellé.
– Minden rendben volt, uraim? Örültem a találkozásnak. Jöjjenek legközelebb is! – újfent félretoltam a feladatsort, majd a pennát az újságlapokra ejtve, a farzsebembe süllyesztett varázspálca után nyúltam. Úgy ítéltem meg, hogy már túl sok pénz hever a pulton, így pálcám egy intésével az auroroktól kapott összeget a kasszába, az idegen érméit pedig, az ígért módon, az üvegbe parancsoltam. Az öltönyös megköszönte az italt, majd társa mellé lépett, aki idő közben kitárta a bejárati ajtót, hűvös, őszi levegőt eresztve be a kocsmába. Egy utolsó, bizalmatlan pillantást vetettek a bőrkabátos idegenre, és bár lehet csak képzelődtem, de mintha megvonták volna a vállukat, mielőtt kiléptek volna a szűk sikátorba. Az ajtó kattanva csukódott mögöttük, ahogy kettesben hagytak minket a Csikóhalban.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

..a trágár szavak esélyesek...

A felém forduló figyelő tekintetekre csak egy sanda oldalpillantást vetek. Mióta Nott-al összesodort az élet kevésbé tartok az aurorok társaságától, de persze ez sem jelent semmilyen életbiztosítást.
Jobb lenne óvatosnak lenni
Búgja Sophie és tudom igaza van. Nem a csapostól tartok, ő nem a az az izompacsirta erővel oldok meg mindent fajta, ami nem is baj. Még csak nem is feltétlen az aurorok külleme a gond, lehet le tudnám akár bűbájjal, akár izomerővel is szerelni őket… ellenben a figyelem. Jobb lenne beleolvadni a szürkeségbe.
– Üzletember, mi?
Széttárom a kezeim, amolyan mit tehetek én róla stílusban. Érzem a hanglejtésen, hiszi is meg nem is. Bevallom, szeretem ezt. A szerepeket és az ezekből fakadó változatosságot. Néha jó egyszerű középszerű svindlernek lenni. Egy zsebtolvajnak minden kötöttség nélkül. Jó máskor, mint most is kalandorként ereklyék, ritka kincsek után szaglászni ami sokszor tud unalmas lenni vagy vezet zsákutcába, de voltak szorult helyzeteink is O’Marával. Ám az esetek többségében a többezer fontos öltönyökben a komoly ember szerepe nyitja meg előttem igazán a kapukat és velük a lehetőségeket. Az időm nagy része tehát erre a szerepkörre korlátozódik és csak akkor jövök rá mennyire hiányzik a többi vagy hogy azok is én vagyok, mikor kényszerűen ki kell törnöm ebből. Remélem nem válik okafogyottá a helyzet és Redway, aki ha jól sejtem velem szemben áll nem lesz sokáig olyan mint, egy szende menyasszony.
[color=#4444444]– Nem tudom ki maga, ahogy azt sem, hogy miért tesz úgy, mintha nem tudná pontosan, hogy kié ez a hely. Viszont nem egy magához hasonló szerencsevadásszal találkoztam már ahhoz, hogy tudjam milyen az, amikor épp valami ostobaságba akarnak belerángatni. Egyébként abból is látszik, hogy komolytalan ez a „műgyűjtés” projekt, vagy minek is nevezte, hogy engem keresnek és nem a professzort. Ő a nagy koponya, én csak… ehhez értek.[/color]
Széles vigyorral nézem őt elvégre olyan ez, mint egy beismerő vallomás a részéről és mikor felpillantva találkozik a tekintetünk, akkor hajolok csak közelebb és bökök a huszonkilences sorba frissen beírt rúnák megfejtésére.
- Ez pontosan elég.
Nyomom meg a legelső szót, hogy mély hangtónust adjon jelentőségét kihangsúlyozva. Mert igen, épp erre van szükség. Tudásra, némi állóképességre, céltudatosságra és eredményességre. O’Mara is az eszével jutott oda ahova, végső soron én magam is. Csak a Nott féle aurorok szakmájában előny a fizikum. Nekem gyors, csendes, eszes és lojális valaki kell. De vajon ő az e? Sophie szerint persze nem, de ő mindig sötéten látja az idegeneket tisztelet annak az egy kivételnek. A medál most is inkább a bőrömhöz simul, hogy minél messzebb kerüljön a másiktól.
- A professzor öreg, nem bírna hosszú utazást, ellenben ő is Redway-t ajánlotta. Ugye milyen kedves?
Nem hízelgek, ez valódi elismerés ami a hangomban is visszaköszön. Nem sokan látják be, ha egy feladat meghaladja őket és büszkék is arra hogy van, aki a tudásukat tovább viszi, túlnőve őket. Talán egy nap én is így leszek David-del. De az a nap nem ma van.
– Vagy lehet félreértettem, és műgyűjtés alatt az itteni festményekre gondol. Ez esetben nyugodtan nézelődjön. Mindegyik eladó, de csak a saját képeim esetében tudok én árat mondani, a többihez maximum elérhetőséget tudok adni.
Somolyogva pillantok szét, mintha csak most tűnnének fel a képek. Nem rossz egy-kettő, meg kell hagyni, de a többség azért elég középszerű. Épp ezt a pillanatot választja a kétszemélyes asztaltársaság, hogy a távozás mezejére lépjen, amit nem is bánok. Egy kurta biccentéssel köszönök el egy udvarias mosoly keretében mikor az egyik mellém lépve kifizeti a tartozását és ahogy ajtón kívül kerülnek kissé oldottabban hátrébb dőlve a szék támlájának támaszkodva szólalok meg.
- Alkut ajánlok. Megveszem az összes itteni festményt, és a munkáért cserébe annyi pénz ajánlok, amiből két Csikóhal is nyitható. Sőt ha kell egy teljes éven át finanszírozom a taknyos roxfortosok hobbigyűjtését is legyen az bármi, tök mindegy. A lányom majd örül ennek…
Vagy pont hogy nem.. közli nyers cinizmussal Sophie és a szarkazmusa szórakoztatóan üdítőnek kellene hogy hasson de most csak bosszant. Biztos a kurva kastély hatása ez is.
-  Szóval, kellően felkeltettem most már Mr. Redway az érdeklődését ahhoz, hogy hajlandó legyen meghallgatni a részleteket is?
Vonom fel a szemöldököm és rámeredek. Kicsit olyan ez mint a bűvész meg a kalap, épp leleplezi a meglepetést, de nincs értelme tovább futni a köröket. Ő maga vállalta fel igazából saját kilétét. Ha letagadja, akkor nem lesz semmilyen téren beszervezhető amúgy se. Keresnem kell ez esetben mást, ami nettó időveszteség és ezt bosszantó mód inkább Alexej kiiktatására szánnám. Kijárna már a fejébe egy csinos kis golyó a nevemmel. Ha meg mégiscsak elcsábítja az alku, kapok egy halom képet, ami mehet a Rosewood lakosztályaiba, egy halom taknyos által írt köszönőlevelet az íróasztalomra egy új munkatársat és ha az a munkatárs ügyes, márpedig a professzor és Walton is erről biztosított, akkor talán magát a fájdalom tőrét[/i[ is. Nem is annyira rossz, főleg ha az utóbbi.