A főnix és a sólyom dala
Nem akartam túl sokáig húzni az elkerülhetetlent... most, hogy követni kezdett, úgy éreztem, tettünk egy lépést előre, és talán itt a ideje az elméjébe tekintenem, mielőtt valami ismét dekoncentrálja. A víz és a répa cseppet sem izgatta, amit eléggé furcsálltam, de ebben a pillanatban azért érthető volt, ha nem tudta magát oly mértékben elengedni, hogy egyen, vagy igyon. Ahhoz mégiscsak olyan mértékű bizalomra lett volna szükség, amit ekkora tömegben, öt másik zavart ló körében szinte lehetetlenség lett volna kialakítani. Így hát amikor szép lassan baktatott mögöttem, és elérkeztünk a kerítés másik végéhez, úgy döntöttem, a feladat első részét teljesítettem.
Zuck professzor hasonló gondolatmeneten járhatott, mert a háttérből így szólt.
- Aki úgy látja, kellően lenyugodott a választott ló, megpróbálhat belenézni az emlékeibe - adta meg a zöld jelzést a prof, mire szép lassan félig szembe helyezkedtem Főnixszel. Továbbra sem a direkt szembenállást választottam, sréhen közelítettem csak meg. Szerencsére épp elelget tanultuk a legilimenst ahhoz, hogy ne kelljen direktben a homlokához tartanom a pálcát, pár lépés távolságból ugyanolyan hatásos a varázslat.
Behunytam a szemem, és mélyen felkészültem a láttatlan információk befogadására, majd Főnix deres homloka felé irányítottam a pálcám, és kimondtam:
- Legilimens...
Kezdetben csak nyugodt, természetközeli képek jöttek, friss fű illata, zöldellő legelő, egy pocsolya, amiből Főnix a szomját oltotta, amikor nagyon szomjas volt... Aztán... valami oda nem illő tolakodott az emlékek közé. Zavaró, ijesztő röhögés... fekete csuklyák, égett állatszőr szaga... majd egy... menekülő csikó és egy... kislány... Éreztem a rémületet.... szinte helyette szorult össze a mellkasom, és helyette vacogott a fogam. A halálfélelem meglepően erős volt, nehezemre esett most az ő helyébe helyezkedni... valahogy... nem stimmelt a dolog.
Különös... olyan, mintha olyan erősen kapcsolódott volna ezzel a kislánnyal, hogy az ő szemszögén keresztül látta volna az eseményeket. Ez azért lehetetlen...
Megráztam a fejem, egy pillanatra lekapcsolódtam az emlékekről. Össze kellett szednem magam, kellett egy perc pihenő. Aztán, amikor valamelyest sikerült lecsendesíteni a gondolataimat, újra megpróbáltam kapcsolódni hozzá.
Ezúttal már emberi hangokat is hallottam, teljesen érthetően. - Szervusz, kicsi lány! Elkóboroltál?
De hát ez nem lehet... Itt ismét teljesen kizökkentem. Lehetetlen, hogy ilyen érthetően idézze fel az emberi szavakat, hacsak...
- Te jóságos Merlin... Mibe keveredtél? - néztem döbbenten Főnix szemébe most először úgy igazán.
Akármi is történt, éreztem, hogy erről Zucknak nem beszélhetek. Akkor nagy bajba sodornám ezt a... ló bőrbe bújt kislányt, aki szenvedett már így is eleget. Így hát fennhangon így szóltam Zuck felé:
- Azt hiszem, megvan az emlék... - nem szándékoztam hazudni, és nem is tettem. Megvártam, amíg professzorom közel ért hozzánk, aztán halkabban így folytattam. - Egy leégett istállóhoz és egy bikához kapcsolódik...
- Nagyszerű Hamox! Akkor nincs más hátra, mint törölni a traumatizáló emléket! - adta ki az ukázt Zuck.