Roxfort RPG

Elhúzom a kupé tolóajtaját, arcomat megcsapja a beszorult levegő. Még mielőtt bármit csinálnék, az ablakhoz lépek, s kinyitom az ablakot. Ezt a meleget! Egyik kezemmel megfogom a bőröndömet, másikkal a ládámat, s bevonszolom. Ezután fogom Plutó ketrecét, kiengedem belőle, mire ő egy gyors ugrással fent terem az egyik ülésen. Vasból készült börtönét felrakom a bőröndöm mellé, majd én is leülök. Egy fél pillanat se telik el, Olive jelenik meg az ajtóban. Elfintorodik, ahogy megérzi a fülledt levegőt.
- Még ilyen hőséget! Azért nyugodtan beszerelhetnének ide egy ventilátort. - Rám néz, majd elmosolyodik. - Örülök, hogy látlak!
Megöleljük egymást, majd ő is elkezdi a cuccait pakolni. Én kinézek az ablakon, látom anyuékat, akik épp fontos diskurzust folytatnak Olive szüleivel. Végignézek a zsúfolt pályaudvaron, a rohanó diákokon, a felhalmozott csomagokon, a gyerekeiktől búcsúzkodó szülőkön. Az ablakból megpillantom Kathrine-t. Elmosolyodok. Kathrine és Olive voltak jó szerrel az egyetlen barátaim. Első évben hálótársak voltunk, bár én nem közeledtem feléjük, és elvonultam kis világomba, de ők ketten megtalálták a módját, hogy jobban megismerjenek. Nekik köszönhetem, hogy nem maradtam magányos a Roxfortban. Gondolataimból Bob, Olive macskabaglya vert föl erős huhogásával. Közben gazdája már letelepedett mellém, s elővett egy magazint. Már éppen azon gondolkozok, hogy miről szólhat az újság, ha Olive ekkora érdeklődést mutat iránta, amikor végre megjelenik Kathrine is. Nem is köszön, annyira koncentrál, hogy a kezében lévő terráriumot biztonságban tudja. Kis varangya, Lewis nyugodt brekegéssel nyugtázza, hogy végre biztos földre térjen. Kathrine állatszeretete az iskolában is megmutatkozik. Imádja a Legendás lények gondozása órákat. Miután bevonszolja a ládáját, ránk néz.
- Gondolom eszetekbe sem jutott volna segíteni. - jegyzi meg gúnyosan
- Olyan jó volt nézni ahogy küszködsz. - Olive olyan mozdulattan rázta meg szőke fürtjeit, hogy majdnem kicsapta a szemem. Ebben a pillanatban egy magasabb fiú lép be. Arca kissé vörös, talán a szégyentől.
- Bocsi de át kell ülnötök. - motyogja olyan halkan, hogy alig lehet hallani. Mindhárman értetlenül nézünk rá.
- Ezt meg hogy érted? - értetlenkedem.
- Sajnálom, de tényleg. - a fiú feje egyre vörösebb - De a haverokkal már lefoglaltuk, s mi pont nyolcan vagyunk...
Olive épp valami szellemes megjegyzésre nyitja a száját, de én leintem.
- Rendben, átmegyünk. Biztos van még hely valahol három embernek. - mondom, majd elkezdek szedelőzködni. Két barátnőm egy pillanatra elképedve néz rám, majd ők is pakolni kezdenek. Mire kiérünk a folyosóra, a vonat megindul. Olive szitkozódva követ. Hirtelen meglátok egy kupét, ahol csak egy ember ül. Bekopogok.
- Ööö... Szia! Ideülhetünk? Máshol már nincs hely.- szólalok meg. A lány meglepődve néz rám aztán Olive-ra, majd Kathrine-re, végül az állatainkra. Talán harmadéves lehet. Újra rám néz.

A lány udvariasan bemutatkozott. Kerek arcán egy mosoly villan. Haboztok egy kicsit, majd megszólalok.
- Szia! Én Emmeline Smethwyck vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek! - nyújtom felé a kezem. A két barátnőm sem rest.
- Olive Ketch, szolgálatodra.
- Az én nevem pedig Kathrine Hollow.
Pár percig teljesen néma csöndben ülünk. Én bambán hallgatom, ahogy zörgő robajjal száguldunk iskolánk felé, s közben azon töprengem milyen házba járhat útitársunk. Erről eszembe jutnak a ház versenyek, a házpont gyűjtés, s hogy milyen jó lenne idén megnyerni a ház kupát. Már ha idén megtartják a versenyt. Tudtam, hogy a háború valamit megváltoztatott, ami már soha nem lesz olyan mint régen. Hogy mi ez, azt nem tudom. Lehet, hogy a hangulat, lehet, hogy a kastély falai, még az is lehet, hogy a klubhelyiségek. Előhúzom táskámból aktuális olvasmányomat, de nem nyitom ki. Jo-ra pillantok. Hirtelen Kathrine előhúz valamit a táskájából.
- Na ki kér? - kérdezi vigyorogva, kezében egy zacskó Bogoly Berti féle minden ízű drazsét lobogtatva.
- Apropó nasi! Van egy halom csokibékám! - nevetek fel, majd könyökig beletúrok a táskámba. Mindig is szerettem az édességeket, de a varázsvilág finomságai a legjobbak. Már már törzsvendégnek számítunk az egyik Londoni varázsnyalánkság boltban, és mivel szinte minden Londoni látogatásunk során betérünk hozzá, a tulaj hozzánk dobott egy tucat csokibékát is ajándékba. Kiveszek négyet, az egyiket Jo-nak adom, majd a maradék kettőt barátnőim ölébe dobom. Óvatosan bontom ki, és gyorsan megragadom a kis béka nyakát, még mielőtt elugorhatna. Elkezdem majszolni, alaposabban szemügyre veszem a csomagolásban lapuló kártyát. Harry Pottert ábrázolja. Ez új. Nem is tudtam, hogy már ő is szerepel a nagy varázslók kártyái közt. Persze várható volt, elvégre legyőzte Tudjuk kit. Ránézek Jo-ra. Még nem bontotta ki az édességet.
- Ööö... Remélem nem veszed tolakodásnak, de hányadikos vagy? - kérdezem óvatosan. Jo megemeli a fejét, s mélyen a szemembe néz.

To Jo & Emmeline
avagy Morgan a pácban intermezzo

Menekülök. Igen, alig indult el a Roxfort Expressz, de én már most menekülőre fogtam. Na nem az iskola elől, sokkal inkább egy lány "futtat" most meg. Pedig az egész olyan jól kezdődött... élelmes felsőbb évesként kellően korán érkeztem, hogy kupét foghassak magamnak, illetve azoknak, akikkel együtt kívánok utazni, példának okáért Aila. Ez rendben is volt, mint ahogy az is, hogy bepakoltuk a csomagjainkat és kényelmesen elhelyezkedtünk, én az ablak mellett, Aila pedig velem szemben. Sőt, még az se lett volna baj, hogy picivel az indulás után a szervezetembe töltött nagyobb mennyiségű fekete tea angolosan kívánt távozni, így felálltam a kényelmesen párnázott ülésről és kiléptem a folyosóra a kupéból. A kocsi folyosóján pedig elindultam a mosdó irányába, ami önmagában véve nem hiba. A probléma a rossz időzítés: ugyanis amikor dolgom végeztével elégedetten távoztam az illemhelyiség nyitott ajtaján át, egy ismerős, sipítós hang ütötte meg a fülem. - Morgan!!! - a mandragórák megirigyelnék a hangot s én össze is rezzenek hatására, ösztönből fordítva hátat és veszem szaporára lépteim. Katie Raimbough az idegesítő hang tualjdonosa, kétségtelen. - Azt ígérted, hogy írsz nyáron! Hé! most hová sietsz! Várj! - elkövettem azt a hibát is még korábban, hogy az iskola falai között megígértem, hogy írok az ötödikes hugrás lánynak, de... elfelejtettem. Nem is véletlenül, mivel csak azért ígértem meg, hogy végre legyen oly kedves és hagyja utolsó iskolai étkezésem úgy elfogyasztani, hogy nem kell sem szőke fejét bámulnom, sem az idegesítően erős parfümét szagolnom. Katie mindig is kicsit furán viszonyult hozzám, de az utóbbi két évben kezdett kifejezetten zavaró lenni, hogy mindenáron valami szorosabb viszonyt kívánt velem ápolni. Nem mondom, aranyos leányzó, lenne, ha nem vált volna majdnem zaklatóvá, főleg amióta a Hollóhát csapatában őriztem a karikákat. Most pedig amint meghallom cipői sarkainak koppanásait, melyek, bár kifejezetten szeretem a magas sarkú cipellős nők látványát, az ő esetében módfelett idegesít, én is szaporázni kezdem lépteim, hogy kihasználjam gyorsaságom és meglépjek. Ezért is adott hangot annak a vágyának, miszerint álljak meg. Hát azt lesheti! Inkább menet közben átmegyek egy másik kocsiba s találomra vetődök be egy kupéba nem sokkal három lány után, akiket menet közben szúrtam ki. - Bocsi! - szinte beesek, ahogy kicsaptam az ajtót s be is tolom azt magam után. - Ne haragudjatok, csak kicsit meghúznám itt magam... - szemem olyan hely után kutat, ahová úgy ülhetek le, hogy valamelyik lány kitakarjon. - Morgan! - hallom a hangot közeledni s megforgatom szemeim. De az biztos, ha ez a fúria elkap, akkor nehéz percek következnek számomra... hiába, nehéz a zenészek élete. Meg a balett táncosoké, és a kőfaragóké is.

//úgy értelmeztem a "nem sokkal a lányok után"-t, hogy a bemutatkozás utáni szünetben, de még az édességek előtt, ha nem baj ^^"

A fiú hirtelen toppant be, és én csak azután veszem észre, hogy felteszem a lánynak a kérdést. Huh, tényleg nagyon bamba lehetek! Megpillantom Kathrine és Olive arcát. Tekintetük döbbenetről tanúskodik, ám mire észreveszem, hamar el is tűnik. Nem csoda, hogy nem kapták el az édességet. Ők is olyan meglepettek lehetnek, mint én. Pedig a fiú még szólt is hozzánk! El kell mennem fülészetre. Hirtelen meghallom Jo válaszát.
- Nem veszem annak, nyugi. Harmadéves vagyok. - ránézek. Kathrine épp visszahúzza tőle a drazsés zacskót. - És ti?
- Mi most megyünk ötödikbe. - kontrázza Olive, majd egy mozdulattal kinyitja a csokibékát. Oldalamra tekintek. Megpillantom a fiút, behúzott nyakkal ül mellettem. Vajon mikor huppanhatott le?Hallom ahogy Plutó kétségbeesetten vinnyog, a ketrecében. Előhalászok még egy csokibékát a tatyómból és a fiúnak adom. Ő rám néz, összekócolt haja a szemébe lóg. Ismerős. Azt hiszem Morgan-nek hívják. Igen, Morgan. Sokszor látom a klubhelyiségben. Olyan hatodikos vagy hetedikes lehet, de a korához képest elég magas. Asszem ő is játszik a Hollóhát kviddics csapatában. Idén én is jelentkezem a csapatba, hajtónak. Mindig is érdekelt ez a sport, s nagy megtiszteltetés lenne számomra, ha én is a Hollóhátat képviselhetném. Elveszi tőlem a dobozt, és elvigyorodik. Hirtelen Kathrine töri meg a csendet, s felteszi azt a kérdést, ami már engem is foglalkoztat.
- Mi elől bujkálsz? - egy félmosolyt küld Morgan felé, miközben a füle mögé tűzi egyik fekete tincsét. Plutó szűnni nem akaró nyávogása egyre elviselhetetlenebbé tűnik. Miért nem tud most aludni, az a kis ördög? Morgan szóra nyitja a száját, de én megelőzöm:
- Ne haragudjatok. Ugye nem baj ha kiengedem? Nem nagyon szereti a ketrecét. - kérdezem bizonytalanul, közben egyfolytában Plutó felé tekintgetek. Plutó nem az a fajta macska aki eltűri, hogy rákényszerítsék valamire. A maga ura. Viszont ha baj van, nem rest segíteni. Ezek a tulajdonságok egy emberre is igazak lehetnek. Eme viselkedése miatt, inkább kezelem embernek őt, mint egy kis háziállatnak.

To Jo & Emmeline
avagy Morgan a pácban intermezzo

Pánikszerűen rontok be egy kupéba, nem nézve, hogy ki, avagy mi is található itt. A cél most az, hogy a hugrás lány elől menedéket találjak, legalább kis időre. Közben azért felmérem, hogy hová is kerültem. A kupé alsóbb éves lányokkal van tele, a hollósok persze szemre ismerősök is számomra. - Oh, köszi! - mosolygok, hogy hajlandóak elviselni, amíg végveszélyben vagyok. Közben próbálok úgy elhelyezkedni, hogy inkább ők látszódjanak kifelé, tehát valahogy az ablak felé orientálódni, hogy a lányok kitakarjanak. - Köszönöm kedves, de egyelőre nem nassolnék. Viszont igazán kedves vagy. - villantok az egyik hollósra megnyerő mosolyt, aki volt oly kedves és még édességgel is kínált. Úgy látszik szerencsém van, megtűrnek és még kedvesek is... hiába, nem egy mardekáros kupé, ahol ferde tekinteteket kaptam volna... félreértés ne essék, nem általánosítok, de többségük azért tényleg így reagálna, legalábbis gyanakvóan fogadna. Persze így se nagyon maradhat magyarázat nélkül, hogy miként is vetődtem én ide. - Nos, két szó: Katie Raimbough. - jegyzem meg, miközben már egész jól kifújtam magam és visszaáll a légzésem. - Tudjátok amit csinál, kezd már zaklatás lenni. Ha nem lenne aranyvérű, már tavaly kapott volna valami drasztikusat, de idén szerintem az atyaég se kíméli meg... - azt hiszem kicsit elszaladt velem a ló ami szavaimat illeti, de a lányok társaságában mindig is könnyebben oldódok s most az iménti kissé felzaklatott. - Ömmm nekem van némi problémám a macskaszőrrel, de úgyis mindjárt mennék... - kicsit nyújtogatom a nyakam a folyosó felé, hogy meglássam, tiszta e a levegő. Kicsit tán még várni kéne, amíg visszafelé nem hallom kopogni a cipőket, ami azt jelezné, hogy Katie visszatérni igyekszik a helyére és feladta. - Egyébként Morgan Williamson vagyok, szolgálatotokra! - mutatkozom be végül egy újabb mosoly keretében, hiszen leesik, hogy oly bunkó voltam és még eddig ezt nem tettem meg.

//Most szombat-vasárnap nem tudom mennyire tudok majd írni, sűrű programom lesz reggeltől estig, szóval előre is bocsi :/ //

A fiú feloldódva mesélte el bajos kis történetét, róla, és a rácuppant lányról. Nem tudok mit mondani. Ahogy apám mondja: Mindig nő van a dologban. A lány tényleg ráakaszkodhatott, ha már menekül előle. De lehet, hogy a lány szemszögéből minden más. Én még sosem rajongtam senkiért, nem tudom milyen szerelmesnek lenni. Max könyvekből. Lényeg a lényeg, a lány nagyon szeretheti, ha ilyen messzire elment. A fiú nagy levegőt vesz mondandója végén, végül választ ad kérdésemre is:
 - Ömmm nekem van némi problémám a macskaszőrrel, de úgyis mindjárt mennék...  - elkezdi nyakát nyújtogatni a folyosó felé, hátha ott van még a lány - Egyébként Morgan Williamson vagyok, szolgálatotokra!
Tényleg Morgan a neve, nyugtázom magamban. Sorra bemutatkozunk, először Olive, majd Kathrine, Jo, és végül én is.
- Tulajdonképp nekem is… de ha résnyire kinyitjuk az ablakot, csak annyira, hogy levegő jöjjön be, megleszek.
Jo hangja meglepetésként ér, eltelik egy másodperc, mire felfogom, hogy a macskaszőrre céloz.
- Természetesen! - mondom, majd felállok, s egy mozdulattal felhúzom a keretbe foglalt üveget.
- Folyton vakarod az orrod. Csak nem allergiás vagy? - kérdezi Kathrine, közben Jo arcát fürkészi. Tényleg allergiás szegény? Most mi legyen. Ha nem engedem ki Plutót, előbb utóbb maga tör ki onnan. Viszont a másik esetben Jo az út végéig fuldokolni fog. Hirtelen eszembe jut. Mintha az egyik könyvemben írták volna, mi a teendő macskaallergia esetén. Egy varázslat is le van jegyezve ami bevonja a jószág bundáját egy időre, így nem vált ki a szőre allergiát. Gyorsan kinyitom a ládámat, kikeresem belőle a könyvet. Árlapozom, míg meg nem találom a keresett oldalt. Elmormogom a varázsigét, közben a pálcámmal a ketrec nyílása előtt körözök.Egy pillanatra halvány csillogás lengi be a cicát, de azonnal el is tűnik.
- Lássuk működik-e. Ha igen, akkor az út végéig nem kell aggódnod a tüsszögés miatt.- nézek Jo-ra, majd kinyitom a ketrec ajtaját.

To Jo & Emmeline
avagy Morgan a pácban intermezzo


Kényszerű száműzetésem azért nem oly keserves, mert kedves lányok közé sodort a sors, úgy veszem észre. Ennek pedig kifejezetten örülök, hiszen így nem kell feszélyezett légkörben utazni, vagy bármilyen más kellemetlenséget elszenvednie senkinek, még ha meg is zavartam köreiket. Jo arcán látom, hogy ismerős neki a név, amit Katherine kérdésére felelve mondok ki. Háztársak, úgyhogy villanásnyi időre már találkozhattak, bár miss Raimbough nem pont az, aki megjegyezne egy alsóbb évest, de szemmel láthatólag Jo azért ennél élesebb szemű megfigyelő. És, ahogy látom, a hollósok, ha nem is ismerik a delikvenst, de jelenleg inkább velem éreznek együtt. Annak is örülök, hogy ezt az egész kérdést nem feszegetik túlzottan. Lehet azért, mert a macska több figyelmet követel magának, mint én, aki inkább csak meg akarom húzni magam jelenleg. Ami azt illeti allergiám nincs teljesen kibékülve ennek az állatnak a szőrével s ahogy hallom Jo is hasonló cipőben jár, mire kap tőlem egy futó mosolyt. - Igazad van, az ablak segíthet. Meg az se gond, ha nem mászik rá egyikünkre sem... - tapasztaltam a Roxfortban, hogy amíg egy 50 centi távolságot tudok tartani az állattól, nagyobb gond nincs. Emmeline ötletét viszont érdeklődéssel fogadom. Érthető okokból ilyen bűbájról eddig nem olvastam, hiszen a macskákhoz kapcsolódó bármilyen mágikus dolgok soha a legkevésbé sem érdekeltek, érthető módon. Most azonban kíváncsi vagyok a varázslat hatásosságára, így maradok még kicsit a kupéban, hogy megtapasztaljam az eredményt... - Egyébként várjátok az új tanévet? - lehet sablon kérdés, de a tavalyi év után jogosnak érzem, hiszen mindenki gazdagodhatott károkkal és sebekkel, na meg az egymás iránti bizalom is megrendült sok esetben. A diákokat megosztották a történések s különböző magatartásformák alakultak ki, ami oda vezethet, hogy bizony most lehet valaki nem szívesen tér vissza, vagy gyanakvással fog még mindig környezetére, egy-egy diáktársára tekinteni. Még magam se tudom, hogy milyen lesz a "normális" kerékvágásba visszatérni, hiszen, ha belegondolok, nem volt még olyan tanév, amikor ne borzolta valami a kedélyeinket. Sirius Black, a Trimágus Tusa és azt követő incidens, a minisztérium beavatkozása, majd a félelem s végül a "rendszerváltás"... öt évből egyre se tudtam volna azt mondani, hogy olyan nyugodt tanévem lett volna, mint a szüleimnek annak idején.

Kinyitom a ketrec ajtaját, Plutó azonnal az ölembe ugrik, s hálásan dorombol, majd kíváncsian szemléli újdonsült utastársainkat.
- Hát persze! - felelem Jo kérdésére, majd, Plutó legnagyobb bosszúságára, lerakom az ülésre a cicát, s lehajolok, tollért és pergamenért. Gyorsan ráfirkantom, a varázslatot, majd odaírom mellé: Macskaallergiára, csak végszükségben! Átnyújtom a papírt a lánynak, aki egy hálás mosollyal nyugtázza. A tekintetemmel, keresem Plutót, jelezve neki, hogy már van idő simogatni, ám látom, hogy már Bobbal diskurál. A macskabagoly halk huhogással válaszolgat, azt az érzetet keltve, mintha tényleg kommunikálnának. Érdekesek az állatok. Közben Morgan hangja üti meg a fülemet.
- Egyébként várjátok az új tanévet? - kérdezi már-már unottan.
- A tavalyinál csak jobb lehet. - vonja meg a vállát Olive. - Vérre menően harcolni az iskoláért nem egy leányálom. - szomorúan rám néz. Én megrázom a fejem, jelzésképpen, hogy ezt a témát inkább hagyjuk. Nem akarok a tavalyi évre gondolni. Eleve nehéz volt az iskola, mivel mugli származásom miatt, a lehető legjobban megaláztak. Aztán jött a csata. Mindhármunk szerzett valamilyen harci sérülést, de én különösen. Eltalálta a fejemet egy átok, amitől holtan estem össze. Legalábbis, annak látszottam az életjeleim alapján. Ahogy utólag elmondták, nem lélegeztem, a szívem nem vert. Aztán felébredtem, és kutya bajom se volt. Viszont eléggé ráijesztettem két barátnőmre. Nem tudjuk milyen átok volt, de mindenesetre egy szép heg maradt a fejemen utána. Mázli, hogy a hajam eltakarja.
- A lényeg, hogy mi nagyon várjuk. - töri meg a ránk települt csendet Kathrine. Én némán bólintok, és elkezdem cirógatni Plutó szőrét, aki erre visszaugrik az ölembe.

To Jo & Emmeline
avagy Morgan a pácban intermezzo


Hiába kényszerű száműzetésben vagyok, annyira rosszul nem telik az idő, ami azt illeti. Szerencsére az alsóbb éves lányok rendesek és nem teszik nagyon szóvá az egész esetet. A macska, meg az allergia pedig kellemesen tereli is a témát, úgy érzem. Nos igen, ez azért gond tud lenni, mert a Roxfortban nem egy négylábú szőrgombóc császkál, ami azt illeti. Addig nincs mondjuk baj, amíg nem szívom be közvetlenül, vagy kerül a szemembe, mert akkor jönnek a gondok. Remélhetőleg ez a macska se fog rám mászni, a többit meg majd megoldja a nyitott ablak. - Értem. Ami azt illeti, szerintem nem lesz könnyű, de majd idővel kialakul valami ritmus, ami jól fog működni. - mondom megjegyzéseikre. - Bár én nem úgy gondolom, hogy az iskoláért harcoltunk,  hanem elsősorban a saját életünkért és jövőnkért. Emellett volt választási lehetőség is ott maradni, vagy beállni az evakuálandók sorába. - teszem még hozzá, mert azért a keserédes megszólalást nem hagyhattam válasz nélkül. Mindenkinek a saját döntése volt ott maradni és a saját felelőssége is. Sejtésem beigazolódott. Jó, nem kell ahhoz zseninek, vagy Merlinnek lenni, hogy valaki tudja, hogy az előző év mély sebeket hagyott a diákokban, de szomorú látni, hogy alsóbb évesek körében is ennyire mélyeket. Érdekes lesz így a légkör a kastélyban, annyi szent. - Azért örülök, hogy a várakozás egyikőnkben sem halt meg. - teszem még hozzá, majd felállok, hogy kikémleljek a folyosóra. Tiszta a levegő. - Ha viszont most megbocsátotok, én távoznék, mert minden holmim egy másik kupéban van és majd az iskoláig nem ártana átöltözni sem az egyenruhába... - nos igen, mugli ruhában szálltunk fel ugyebár, és a farmerom meg kockás ingem nem éppen a legjobb öltözet az iskolai tanévnyitó vacsorához. Persze az iskolától még messze vagyunk, de jobb most visszatérni, amíg tiszta a levegő. Így hát kihúzom a kupé ajtaját. - Örültem lányok, remélem a suliban még összefutunk, vagy ha Roxmortsban, akkor vendégeim vagytok egy vajsörre. - eresztek meg feléjük egy könnyed mosolyt, majd búcsút intek és kilépek a kupéból a kocsi folyosójára, hogy nesztelenül és észrevétlenül próbáljak a helyemre visszajutni.

//Köszöntem a játékot, nektek további jó szórakozást :) //

Néztem ahogy Morgan kisétál a kupéból, és eltűnik a folyosón. Egyrészről igaza volt, másrészről viszont nem tudom elképzelni, hogy aki már legalább a negyedik évét taposta a Roxfortban, nem állt be a csatasorba. Jo megjegyzése oldotja a hangulatot, rámosolygok.
- Hát igen. - szólok kissé zavarodottan - Roxmorts tökéletes hely, hogy eltöltsd egyik fölös délutánodat. Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogod.
- Így van! - helyesel Kathrine, közben bólogat. - Ha akarod, akár egyik délután körbe is vezethetünk! Aztán ha összefutunk Morgannel, behajthatjuk rajta az ígéretét. - kacsint egyet, s elkezdi simogatni a terrárium falát. Kis varangya elégetetten brekeg. Igen szép gesztus volt Morgantől, hogy meghívott minket. Imádom a vajsört, meg a varázsvilág édességeit. Szerencsére, a szerveztem miatt nem vagyok hajlamos a hízásra. Ha nem így lenne, akkor már gurulva térnék vissza az iskolába. Már látom magam előtt, ahogy belépünk a boltocska ajtaján, s megcsap minket a sok finomság illata. Őszintén kíváncsi vagyok Jo reakciójára is. Biztos el fog ámulni, ahogy én is harmadéves koromban. A gondolatra megkordul a gyomrom. Mintha egy varázslat lenne (lehet, hogy az is), meglátom a büfés kocsit a kupé ajtajában. Itt az ebédidő! Előkotrok pár galleont a zsebemből, hogy vegyek valami tápláló finomságot.

Elégedetten nyammogom a tökpitémet, közben egymást kínálgatjuk a sok finomságból. Ahogy látom, Jo arca felderül az ötletre, hogy a kíséretünkben fedezze fel Roxmorts csodás kis világát. Biztos vagyok benne, hogy ez egy erős kis barátság kezdete, s többé nem megyünk el egymás mellett az iskola folyosóin, anélkül, hogy legalább egy biccentéssel üdvözölnénk egymást. Kár, hogy eddig nem igen sikerült alsóbb évesekkel ismerkednem. Mindig is meg voltam győződve arról, hogy az idősebb diákok tudnak valamit, amit én nem. Most már belátom, tévedtem, hisz nem hiszem, hogy lenne bennem valami, ami Jo-ban nincs meg. Plutó is érzi az étel illatát, s nyávogással adja tudtomra, hogy ez nem csak az én ebédidőm. Kinyitom ládámat, s kiemelek belőle egy adag konzerv tonhalat. Miközben a csomagolással babrálok, a nyitott ládában tökéletes rálátásom nyílik, a taláromra. Eszembe jut, hogy Morgan már átöltözött. Lerakom a dobozt az ülésre, Plutó rögtön el is kezd lakmározni. Oldalra nézek, meglátom Olive fintorát. Elmosolyodok. Sose szerette a halat. Az ebédünk teljes csöndben zajlik, csak tompa hangok szűrődnek be a többi kupéból. Amikor az utolsó falatot is lenyelem, felállok.
- Azt hiszem én is megyek átöltözni, mindjárt jövök.
A bólintásoktól megnyugodok. Felnyalábolom a talárt, s kiszökkenek az ajtón. Jó tíz percbe beletelik mire sorra kerülök. A tőlem telhető legnagyobb sebességgel vedlek át, s sietek vissza barátaimhoz. Mikor belépek a kupéba, fura látvány fogad. Kathrine borzadt arcát látom, amint Jo-t bámulja. Odasiklik a tekintetem és én is ledöbbenek. A lány fején ott csücsül Kathrine varangya, Lewis. Olive int nekem, hogy csukjam be az ajtót, s az ablakot. Kathrine egy hirtelen mozdulattal felugrik, s elkapja, az immár levegőbe ugró kétéltűt.
- Szabad tudnom, hogy mi történt?- kérdezem, mire mindenki felém fordul.

Jo válaszán megnyugodok. Még csak az kellett volna, hogy máshogy történjen, mondjuk Jo arcára ugrik. Lewis mindig is arról volt, híres, hogy minden adandó alkalommal megszökik. Ha belegondolunk, ez nem is olyan különleges, elvégre minden varangy így tesz. Azonban Lewis sportot űz ebből. Nem egyszerűen elmenekül, hanem megvárja amíg üldözője közel ér. Ilyenkor szemtelenül brekeg, majd egy gyors mozdulattal tovább ugrál. Számos kellemetlen esetet tudnék felsorolni, amikor a kis breki szórakozott velünk. Kathrine azonban ennek ellenére is nagyon szereti.
- Én is valami ilyesmire gondoltam. - mosolygok vissza Jo-ra, majd elfoglalom megszokott kis helyemet, az egyik ülésen. Talárom egész kényelmes, a megszokotthoz képest. Érzem ahogy a szemei elnehezülnek. Egyre lejjebb kúsznak, míg végül becsukódik mindkettő. Valahonnan még hallom Jo hangját, ő is megy átöltözni.
A vonat hirtelen fékez. A sikító hangra kinyitom a szemem, felpattanok, a többiek ugyanígy tesznek. Jo már vissza is ért, észre sem vettem. A lámpák elsötétülnek, hirtelen este lett. Kilépünk mindhárman a folyosóra, ahogy látom, a többi diák is így tesz. Látok ismerős arcokat. Mögöttünk ott van Caelius Edevane, és a nővére, akivel az Abszol úton találkoztam. Még hátrébb a fiú, akit a Merlin Könyvtárban ismertem meg. Arca kissé beesett. Aztán meglátom Morgant is. Arca eltorzul a meglepődéstől, valamint a félelemtől. Előre nézek. Mindenki egy pontra mered. És meglátom őket. A halálfalókat. Fekete köpenyükben lassan haladnak előre. Maszkuk, akár a sötét jel. Egyre közelebb és közelebb érnek, a diákok arcára fagyasztva a jeges félelmet. Már csak pár lépésnyire vannak tőlünk, magamban reménykedek, hogy tovább mennek. Már csak három lépés. Kettő. Egy. Az egyikük megáll, pont előttem. Előhúzza pálcáját, s rám szegezi. Én a sajátom után tapogatok, de nem találom sehol. Kétségbeesek. Maszkja mögül hallom a szavakat, amik számos varázslóval és boszorkánnyal végeztek.
Kiáltva ébredek fel, talárom verejtékben ázik. Jobbra nézek, majd balra. Oké, még mindig a kupéban vagyok. Itt van Kathrine és Olive. Engem bámulnak. Tekintetem felkúszik az ajtóba, s megpillantom Jo alakját.