Dum spiro, spero

Látlak.
A mosolyod elkápráztat. Felém intesz? Tényleg felém? Nem. Csak a képzeletem játszadozik velem. Pedig nem hagyom száguldani, nem hagyom, hogy messze repüljek a valóságtól. Sose fogsz észre venni. Nem láttad a szerelmesek napján kapott ajándékodon a láthatatlan csók nyomomat. Nem érezted a parfümöm. Alig érezhetően, de ott volt. Érezhetted már rajtam, amikor elsétáltál mellettem.
Mondd, miben reménykedek? Csak a tekintetedet hadd élvezhetném egyszer. Akkor, amikor félre löksz, bár sosem tetted még. Inkább kikerülsz. Bár félre löknél, legalább érezhetném, milyen az érintésed.
Nézz rám! Ott ülök a sarokban! Arra várok, hogy mellém lépj és legalább megátkozz. Vagy szólj hozzám, mert érek ennyit. Te is tudod. Elválasztanak minket a saját, mérhetetlen korlátoltságaid. De én ezt is szeretem benned. A hűvösséged, az elérhetetlenségedet, hogy a szemed sarkából, talán a látómeződbe kerülök.
Nézz rám.
Átkozz meg.
Mindig láttam a szemeidben, az esélytelenségem nyugalmát, láttam, Seraphin Lamartin.
Látlak.