:: VerziókTyarának elege van? Hát neki is, pokolian elege. Gyűlöl veszekedni, legalábbis Vele, épp Vele, akiért életében a legtöbbet tett: minden egyes vád igaztalan a kínok fényében, de nem fogja felemlegetni a múltat. Nem fogja önmagát piedesztálra emelni, nem, most, itt és most kellene meggyőznie a feleségét arról, hogy fontos neki, hogy szereti, és hogy nincs igaza, de erre jelenleg képtelen. Indulatai csak újabb indulatokat gerjesztenek, egyre és egyre durvábbakat.
Pokolba a jégfallal, ami fékezi, csillapítja és elzárja a dühét.
Pokolba a szenvedéllyel, mikor ilyen ocsmány dolgokat vágnak a fejéhez!
Tekintete lángol, arca egyszerűen nem is hasonlít önmagára. Színtiszta, gonosz düh, igaz és őszinte gyűlölet. Hogy meri ilyen szavakkal illetni őt? Egyáltalán hogy képzeli?!
Tyara üvölt, üvölt, ahogy csak a torkán kifér, de nem ez teszi be a kaput. Hanem hogy megragadják a karját, melyen titkon évek óta hordja Minennek Az Okát. Ahogy a karmok az alkarjába vájnak, a mozdulat ösztönös, mint egy régi reflex. Eltaszítja a nőt, ellöki, olyan erősen, hogy akár el is eshet. A következő pillanatban keze lendül, hogy arcul üsse a dühítő démont.
Sose emelt még kezet rá, de most végre megmutatta hát? Az igazi arcát.
A büszkeségébe tipornak. Úgy beszélnek vele, mint egy utolsó, senkiházi szeméttel, mint egy kupac trágyával. A saját neje.
A saját neje...
Hátba döfték.
Melyikük is színlelt egész eddigi életében? Ki hazudott és mit?
Hirtelen két apró kéz váj alkarjába, a sötét tintával- és kígyóméreggel szennyezett húsba. Ő sem látja a Jegyet most, hisz a rábocsátott illúzió mindenki minden érzékét megcsalja, de a tudat attól még ott van. Felszikráznak az ocsmány vonalak, ahogy már nagyon régóta nem. Rémülten, (magától) undorodva rántja el a karját, épp azzal egy időben, hogy Tyara azt elengedi. A fájdalom azonban ott marad. Másik kezével rögtön odakap: dörzsölni kezdi, mint mindig, mikor évekkel ezelőtt is égetni kezdett, és közben dühösen, vicsorogva bámul a hálátlan szuka után, aki most a pálcája után kap.
Az övé is ott van azon a szekrényen. Fegyvertelen.
Nem fogják megtámadni. Kizárt dolog...
A pálca lendül, ő pedig marad, ahol volt. Nem ugrik félre, nem, ennyire azért nem fél a nőtől, aki most lehet borzasztóan dühös ugyan, de nem tud neki mivel ártani. Úgyis képtelen lenne rá. Gyenge hozzá...
Felemeli a fejét, büszkén és elégedetten. Tétele bizonyítást nyert. Tyara gyenge... Vele szemben. Ez a megtört hang, ez a tartás...
Szánalmas látvány.
Sose akarta ilyennek látni Őt.
Tönkretette.
Nem mozdul és nem szól. Nem rendíti meg, hogy nem akarnak tőle több gyereket. Egy gonddal kevesebb. Mikor Tyara a saját szívére céloz a pálcával, mintha megrándulna, hogy iramodjon, kezét leveszi alkarjáról, de végül mégse mozdul. Szúrós szemekkel nézi, ahogy Tyara lecibálja a briliánst az ujjáról. Ha ezt megteszi, nem lesz bocsánat. Ennél nagyobb sértést nem követhet el...
De megteszi.
Elkapja a parányi, ám annál értékesebb ékszert, szorosan erős markába zárja. Arca rideg, mint valami ezeréves márványszoboré. De a megvetés, ami rajta ül, érezhetőbb és sokkal mélyebben sebez, mint bármi más. Nem vicsorog, nem átkozódik és nem is fintorog: csak néz, hosszan, teljesen hideg tekintettel, mintha az előtte álló nő, a fia anyja és akit annyi éven át mindig a legelső helyre sorolt nem létező szívében, nem lenne számára többé senki. SENKI.
Az utolsó mondat pedig nevetséges. Egyszerűen röhejes.
Hiszen Tyara nem állt mellette. Nem állt mellette soha. Éppen ellenkezőleg!
Megvárja, amíg a nő teszi a dolgát, és átmegy a másik szobába, majd fogja magát, felöltözik, és viszi magával az eldobott gyűrűt is.
Majd ő megmutatja ennek a szerencsétlen kis libának, hogy kivel áll szemben. Vele nem lehet szarakodni. Dühösen ránt egyet a cipőfűzőn, feláll az ágy széléről, és miközben még ingjét gombolja, már lefelé siet a lépcsőn.
- Merry! - Nem csendesen szólítja, mint az imént. Ordít. És amint a szerencsétlen manó megjelenik, dühének egy részét itt helyben, rajta tölti ki. Majd amint kezébe kapja köpenyét, még visszanéz a bejárati ajtóból, de az se érdekelné, ha látna valamit.
Távozik.
Hosszú napokra és még hosszabb éjszakákra.
Senki sem ártatlan. A gyermek sem, akit oly féltő gonddal emel föl bölcsőjéből anyja. Bűnös a férfi, és bűnös a nő.
Dühösen öklöz a falba. Nem igaz? Nem lehet igaz! Utána akar menni, az arcába ordítani, hogy nem az ő hibája, hogy ez az egész nem miatta van, de nem, ehhez még ő sem elég gerinctelen. Kinyitja a markát, benne a gyűrű. Hosszan mered rá, legszívesebben apró darabokra zúzna, ha nem lenne ez egy 20 karátos dél-afrikai gyémánt.
Mindez azért van, mert Tyara terhes. Legutóbb is tele voltak sírásokkal és efféle hangulatingadozásokkal a mindennapjaik. Leginkább
ezértnem örült annyira annak a gyereknek ? akinek a létezéséről alig fél órája tud csupán (és máris másodszor vesztek össze azóta) -, de most már más, Merlinre, minden teljesen más. Elég volt csak elképzelnie a kislányát a karjaiban, és azt az örömöt, amivel Tyara majd a gyerekszobát díszítgeti.
Néma a düh, mely ismét felhorgad benne, ahogy emlékezetébe ötlenek az imént a fejéhez vágott sértések. Csak egy senkiházi jampec? Egy anyámasszonykatonája?
Komolyan ezt hiszi róla ez a nő?!
Felesleges itt dühöngenie, az nem vezet sehová. Jobb, ha elmegy, és lehűti magát. Jéghideg vízzel. Miközben megnyitja a csapot, és a zsibbasztóan hideg vízsugár alá áll, fejét legszívesebben ütemesen verné a márványborításos falba az ezüstcsap felett.
Mindez csak azért van így, mert minden egyes tényt, mely az ellenkezőjét bizonyítja, eltitkol Tyara elől. Nem, nem a többi nőt, ami a férfiúi virtust csupán más férfiak előtt bizonyítja. Nem is azt, hogy mivel keresi a kenyerét ténylegesen: Tyara annyit tud, befektetésekkel. Nem tudja, hogy a törvényes cégük bevételének nagy részét lopott és csempészett áruk teszik ki... De ez sem egy olyan tény, amiért felnézne az ember a férjére.
Nincs is olyan tette talán, amivel kiérdemelné a tiszteletet.
Soha nem is volt.
Legszívesebben venné a ruháit, és elmenne újra, talán Oliviához, de a pokolba is, ez itt az ő háza! Nem fog elmenekülni innen, mint valami hamisságon kapott hűtlen öleb. Tyara duzzogjon, ha akar, de az ő hálószobájában, az ő házában Draco az úr.
(...)
Csak áll a hálószobájukban, homlokát az alkarjára, karját a falnak támasztva, miközben keze alól a kinti hóesést nézi, nézi, mintha attól várná a megváltást.
Tényleg ennyire gyűlölik?
Ennyire? El kellene innen menni, de...
A gyerek abbahagyja a sírást a szomszéd szobában. Végre. Felemeli a fejét, és a körerkély ajtajához lép, ám mégis megtorpan a küszöbön.
Egy sötét árny jár odakint. Egy szál hálóingben. Megőrült? Megtébolyodott. Bizonyára. Összeráncolt szemöldökkel figyeli Tyarát. A fia ugye nincs nála?
Halkan kinyitja az ajtót, a hideg besüvít a házba. Nem szólítja meg a lidércet, csak nézi a távolból. Arca elé sűrű pamacsokat bűvöl a fagyos éjszaka. Olyan az egész, mint egy baljós látomás. Tyara áll, zokog, majd hirtelen előrelendül a teste. Felmászik a korlátra.
Mi?!
Egy percig habozik: ez most vajon csak ijesztgetés? Figyelemfelkeltés? Egy méternyi zuhanásba nem halhat bele.
De a lánya...
Két lépéssel ott terem Tyara mögött, és karjai közre zárják abban a pillanatban, ahogy előre dől - nem tudhatja, hogy igazából nem akarja megtenni. Nem tudhatja, honnan is tudhatná? Ő csak...
Félti.
Ahogy mindig is féltette.
Mindig, minden egyes cselekedetének ez volt a kiindulópontja és ez volt a végcélja. Az, hogy Őt biztonságban tudja. Halálfalóként... Kivitte a kastélyból a támadás előtt... Mindkét támadás előtt. Hazudott a Nagyúrnak és eltűrte a kínzást. Érte. Itt, Wiltshire-ben bújtatták, mert tudták, hogy ez az egyetlen hely, ahol nem keresnék. Mindenki előtt azt állította, hogy a jegyese a Mirol-lány csak azért, hogy elaltassa a gyanút. És azután... Azután kiadta a neveket: saját társai árulója lett azért, hogy megőrizhesse a jó hírét: azért, hogy Tyara ne egy bukott Halálfaló lekötelezettje legyen. Bármit megtenne érte.
Bármit. Csak a vérének nem tud parancsolni.
Ez akkora bűn?
Különben is, annak már rég vége.
Karjai között tartja az átfagyott, reszkető és zokogó nőt. Csitítja, nyugtatgatja apró, halk és érthetetlen semmiségekkel, addig duruzsol a fülébe, amíg a rángás és az ellenállás végre meg nem szűnik.
Szűz, tiszta, fehér hó hullik mindhármukra.
(...)
Amint a fürdőszobából belép a szobába, az erkély ajtaja is nyílik kívülről. Tyara lép be rajta, legalább olyan csurom vizesen, mint amilyen ő a köntös alatt. Elborzadva nézi a csapzott nőt, olyan, mint egy rossz rémmese egy szerencsétlen szereplője. Mint egy kislány, aki kimászott a kútból, és most bosszút akarna állni az első halandón, aki a keze ügyébe kerül. Tyara felemelt karral közeledik felé, de Draco gyorsabb. Elkapja a felé lendülő vékony és gyenge kezet, ahogy az imént... Hosszú percekkel ezelőtt.
Nem hiszi el, hogy ennyi idő eltelt, és a neje még mindig dühvel támad rá...
- Elég legyen ebből! - dörren rá kedvetlenül, de szigorúan. - Teljesen megbolondultál?
Úgy is néz rá... Mintha Tya nem lenne eszénél.
Mindig is gyengék voltak az idegei. Túl könnyen sírt és túl sokáig. Néha pedig érthetetlen mondatokat fűzött egymásba. Eddig nem tulajdonított mindezeknek jelentőséget, most azonban komolyan megfordul a fejében, hogy valamelyik nap szívességet kér volt háztársától, és elhívja, hogy vizsgálja meg Mrs. Malfoyt.
Így mégis csak diszkrétebb, mintha kettesben bevonulnának a Szent Mungóba.
Hiszen mégis miért van az, hogy az egyik pillanatban még tündéri angyal, egy asszony, akinél elragadóbbat nem is kívánhatna senki a más, a másikban pedig rosszabb három dühödt fúriánál is?
Csak akkor engedi el felesége csuklóját, mikor megbizonyosodott róla, hogy nem fogja ütés, rúgás, csípés vagy harapás érni. Ám ha ez nem biztos, kész le is lökni finoman a nőt az ágyra, ami úgyis ott van közvetlenül mellettük.
(...)
Hosszú, nagyon hosszú ideig folyatja magára a vizet, tudomást sem véve a külvilágról. Csak áll a zuhany alatt, és leginkább azzal van elfoglalva, hogy lehűtse az agyát. Jégbe fagyasztja. Kiűzi a sértéseket - hisz egy Malfoyt nem lehet megbántani! De mégis... Mi ez a csalódottság? Mintha csak...
Elhagyták volna.
Megint.
Csak épp most az teszi vele ezt, akitől a legkevésbé számított erre. Hátba támadják...
Ahogy elzárja a csapot, hallja, hogy csukódik az erkélyajtó odakint. Hallgatózik, majd mivel nem hall semmi egyebet, egyszerűen csak megtörölközik.
Egek, semmi másra nem vágyik már, csak egy meleg ágyra. Hajnali fél kettő is elmúlt már. Halkan nyílik a hálóhoz tartozó fürdőszoba ajtaja. Az első, amit észlel, az a sötét, és a nedves lábnyomok a szőnyegen. Majd a csendes, hosszú percek óta tartó sírás esdeklő, csukladozó hangjai.
Itt van. Itt van hát. És sír.
Az égre emeli tekintetét, majd vesz egy mély lélegzetet: mint amilyet a búvárok szoktak a nagy alámerülés előtt.
Akármilyen dühös is rá, akármennyire is megalázták, ez itt akkor is Tyara. A nő, aki gyermeket szült neki, aki miatt bármit megtenne, és aki dühében hozzávágta a jegygyűrűjét. Szereti, a pokolba is. Nem veszítheti el őt is, mint ahogy mindenki mást. Nem.
Kéz ér a csupasz, reszkető, csonthideg és nyirkos vállhoz hátulról.
Békülni akar, a kérdés csak az, hogy erre mennyire vevő a másik fél. Talán egyáltalán nem.
De nem adja fel. Nem az a fajta.
(...)
Hosszú, nagyon hosszú ideig folyatja magára a vizet, tudomást sem véve a külvilágról. Csak áll a zuhany alatt, és leginkább azzal van elfoglalva, hogy lehűtse az agyát. Jégbe fagyasztja, próbálja, de nem megy, egyszerűen nem.
Mégis mit képzel magáról...?! A felesége, Merlinre! Nem beszélhet így, egyszerűen nem beszélhet így vele... Ő tartja el. Ő a család feje. Tisztelettel tartozik iránta!
Még azt a nyomorult gyémántot is úgy hajította le az ujjáról, mintha egy ócska kis vacak bizsu lett volna. Egy ilyen szimbólum nem arra való, hogy csak úgy hajigálják az emberek. Egy ilyen szimbólum szent és sérthetetlen - Draco szemében. Tiszteletlen némber... Még hogy nem akar tőle gyereket?! Azt is elintézhetik...
Meg fogja ezt bánni... Nagyon meg fogja bánni.
Végez: elzárja a csapokat, és törölközni kezd. Odabentről hallja a zokogást. A jó életbe, hogy nem lehet végre elhallgatni... Hajnali kettő van, a mindenségit! Felveszi egyik szaténpizsamáját a sok közül, és elgondolkozik rajta, hogy talán keres magának egy szimpatikus vendégszobát, de azt már nem! Ez az ő háza, és az ő hálószobája. Nem fog megfutamodni.
Benyit a hálóba: Tyarát az ágyon, összegömbölyödve találja. Hangosan tesz-vesz, felhívva magára a figyelmet, jelezve, hogy egyáltalán nem kívánatos itt most ez a hisztéria.
Majd befekszik az ágynak abba a részébe, mely még érintetlen; magára húzza a takarót, és háttal a zokogó nőnek, próbál aludni. Ez persze nem megy, de nagyon igyekszik úgy tenni.
Első pillantása a széles, alacsony ágy innen nézve bal felére esik, melyben Tyara feküdt, mielőtt Draco alig két órával ezelőtt felkelt az ágyból, felöltözött, és távozott a kúriából. Egy pillanatig nézi a meleg, hímzett paplan alatt kecsesen alvó női testet; kigombolja csuklóját zavaró kézelőit, aztán beljebb lép. Lépteinek neszét puha szőnyeg nyeli el. Mielőtt megkerülné az ágyat, bal alkarjára pillantva meggyőződik róla, hogy a rég elfeledett billogot takarja-e még az órákkal ezelőtt elhelyezett bűbáj. A nő fejéhez lép, és leguggol az ágy mellé. Alig harminc centire van a homloka az alvó angyal homlokától.
Kisvártatva megtörténik az áhított csoda: az elragadó, barna csillagszemek kinyílnak, értetlenül ráfókuszálnak a férfi arcára, majd mosoly ül ki a porcelánarcra. Már mocorogna, hogy felkeljen, de nem... Nem akarták felébreszteni.
- Csss. Semmi. Aludj csak.
Aludj csak tovább, és álmodd, hogy nincsen semmi baj. Nincsen hír. Ma este még nem. Nincs gyanú, nincsenek vádak, nincsenek bűnök, és nincsen semmi.
Csak csend, és hó. És ti ketten.
~
Kicsim. Sajnálom, elvesztettem Dracot.
Mindez megtörténhet, megtörténhetett volna, vagy megtörtént. Fogalmam sincs.
~
