Képtelen vagyok elhinni, hogy Miguel itt van.
Néha azon kapom magam, hogy egyszerűen csak nézem, mintha azzal, hogy elfordulok, vagy csak pislogok, eltűnne a szemem elől, én pedig felébrednék ebből az álomból, ahogy korábban is mindig tettem. Túl szép, hogy igaz legyen, túl szép, és mégis… annyira szeretném elhinni, hogy rendben lehetnek a dolgok közöttünk ennyi év után is. Csak… csak bár tudnám, hogyan is hozzam helyre.
-Találkoztam három osztálytársaddal is a nyáron - kezdek bele egy mosollyal a beszámolómba. Bárcsak tényleg ennyire egyszerű lenne a helyzet, és tényleg simán csak két testvér lennénk, akik a nyári élményeiket beszélik meg, és nem az lenne velünk, ami, ahol minden egyszerre sokkal könnyebb és sokkal nehezebb is. Könnyebb, mert olyan, mintha végre tudnék levegőt venni, teljesen, nem csak félig, mert visszakaptam a másik felemet, pedig sosem… sosem mertem reménykedni benne, hogy ez megtörténhet. És itt jön a nehéz rész, mert éveken keresztül próbáltam kényszeríteni magam, hogy tudjak nélküle is létezni, hiszen nem is érdemlek mást azok után, ami történt, elhitetni magammal, hogy jól vagyok, de most… Hiába tudtam, ki voltam én, kik voltunk mi valamikor, de mi van, ha túl sokat változtunk mindketten és már… sosem lehetünk újra ugyanazok és újra annyira közel, és mi van… ha valami megjavíthatatlanul elromlott közöttünk? Én vagyok az ok a szakadékért, amit kettőnk között érzek, még akkor is, ha nem merem hangosan kimondani, de ott van éjszakánként, amikor egyedül vagyok, a rémálmaimban. Miattam, csakis miattam történt minden.
Nem tudom, hogy hogy legyek az, akinek kellene, hogy legyek, akit… esetleg tudna... akinek meg tudna bocsátani. Nem merem elhinni, hogy nem gyűlöl már, hogy itt van és a vállamat átkarolva sétálgat éppen velem, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ez vajon meddig tart, hogy mikor rontok el újra mindent. Nem… nem tehetem tönkre ezt, csak… csak a megfelelő dolgokat kell mondanom, a megfelelő alkalommal és módon, megfelelően reagálva, mintha… minden rendben lenne velem, mintha nem érezném úgy, hogy minden éppen széthullik, mintha nem kezdett volna el repedezni valami mélyen belül bennem abban a pillanatban, hogy megláttam őt szeptember harmadikán,. Mintha nem járna minduntalan az a fejemben, hogy meddig fog tartani ez a hirtelen jött boldogság, mikor fog darabjaira hullani minden, mikor fogok én is még jobban széttörni. Hiszen ez az egész nem tarthat sokáig. Vajon Miguel mikor jön rá, hogy ugyanannyira rettenetes vagyok mint voltam… vagy talán azt gondolja majd, hogy még rosszabb lettem azóta? Vajon tényleg megbocsátott, vagy csak… úgy tesz? Bár ezért a gondolatért máris újfent elfog a bűntudat, és kedvem lenne felpofozni magam, amiért kételkedek benne. Hogyan kérdőjelezhetném meg pont őt? Miért nem tudom egyszerűen csak elfogadni, hogy…
Csak viselkedj normálisan. Miért nem tudsz normális lenni?
Nem akarná, hogy megjátszd magad.
De muszáj.
Miért nem vagy felszabadultabb?
Miért nem vagy boldog végre?
Mit szólna Miguel, ha ezt megosztanám vele? Érdekelné?
Ugyan, miért lenne kíváncsi erre? Örülj, hogy egyáltalán szóbaáll veled.
- Az egyikük Vianne, vele egyik reggel jógáztunk a parton. Ő igazán barátságos és segítőkész volt, pedig véletlenül el… elrontottam az egyik pozíciót - azt nem teszem hozzá, hogy nem elrontottam, hanem elestem, ráadásul rá szegény lányra, amikor kibillentem az egyensúlyomból egy egyébként állítólag nem nehéz warrior póz közben, amit segített kijavítani. Annyira szerintem még sosem voltam zavarban egész életemben, és természetesen sűrűn elnézést kértem tőle, amire bizonyára nem lett volna szükség, hiszen mások is csináltak hasonlót, nem is egyszer. Meglepett, hogy Vianne is itt van most - azt tudtam, hogy amerikai, és valószínűleg az Ilvermornyba jár, de nem gondoltam volna, hogy szeretne a Tusán is részt venni.
- A másik Rokuro. Vele a japán pavilonban találkoztam, miután… szó szerint belébotlottam és közben akaratlanul is… eltapostam pár árnyékliliomot. De utána segítettem neki átültetni őket - mesélem tovább ezt a valahogy végül meglepően… kellemesen végződő emléket, még ha nem is annak indult, mert tudom, hogy csak azért voltam ott, mert szerettem volna kiszakadni a gondolataimból. Ezért nem is néztem hogy… hova megyek. - Még leveleztünk is a nyáron - teszem még hozzá. Eredetileg csak udvarias szerettem volna lenni, nem is számítottam arra hogy vissza fog írni. Vagy, hogy én is válaszolni fogok, és most… azt hiszem, talán barátok vagyunk. Egy újabb meglepő tény, amit azt hiszem, emésztgetnem kell, de talán nem ebben a pillanatban. Most kizárólag Miguelre szeretnék figyelni, meg persze arra, hogy ne rontsak el semmit és mindent… jól csináljak.
- A harmadik pedig Solace, aki nagyon kedves volt. Képzeld, megtanította nekünk a buborékfej bűbájt - nem gondoltam volna, hogy ezt egy spanyol tengerparton fogom megtanulni egy amerikai fiútól. Eredetileg azt hittem, hogy ez is egy, a pavilonokhoz tartozó programsorozat része, mint a jóga vagy a röplabda, és bár Solace első ránézésre elég fiatalnak tűnt, de az egyik, mellette álló, alacsony lány mégis edzőnek hívta, így azt hiszem, valamennyire jogosan gondolhattam, hogy úszásoktató. Mint az aztán egészen hamar kiderült, nem volt oktató, csak egy diák, de akkor már udvariatlannak éreztem volna elmenni - a bűbájt viszont hasznosnak tűnt elsajátítani, így végül maradtam.