A pennám és én

[Egy újabb nap a túlélésre]

Egy újabb nap a túlélésre

Sebesen szálltam Mortho mellett a levegőben. Dermedten suhantunk, éreztük, hogyha megállnánk, mindennek vége lenne. A vérre szomjazó vadászokat most nem láttuk, de ez nem jelentette azt, hogy sikerült őket teljesen lerázni.
A város villódzó fényei mutatták az utat. Tudtuk, hogy el kell érnünk a menedékhelyet, minél gyorsabban. Időn és téren kívül szálltunk, utolsó erőtartalékainkat is felhasználva a meneküléshez. A rettegés csontjainkig hatolt, még az sem nyugtatott meg, hogy elértük az emberek körzetét. Ahogy az áramkerítés felhúzódott mögöttünk, megkönnyebbülten pörögtünk a tengelyünk körül és változtunk vissza emberi alakunkba.
Ösztönösen fogtuk meg egymás kezét, ahogy a menedékszállás felé sétáltunk. Ezek voltunk mi. Az életben maradt vándorok. Akik minden nap elgyászolták társaikat. Hogy mennyi időnk maradt, azt csak a sakkmesterek tudhatták, de velük egyelőre nem tudtunk kapcsolatba lépni, bármennyire is próbáltuk. Elkeseredettnek és hiábavalónak tűnt az egész.
Beérve megkönnyebbült sóhajok sokaságát hallottuk. Társaink lélegeztek fel, amiért ma is sikerült túlélnünk.
- Láttatok valamit? - kérdezték hangtalan pillantással, de mi csak a fejünket ráztuk. Hogyha volt is valaki, aki irányította ezt a formátlan káoszt, nem adott hírt magáról. Eltűnt érzékeink elől, akár a kámfor. Mi pedig hiába próbáltuk lelki szemeinkből kitörölni a látottakat, nem tudtuk. A meztelenül sikoltozó emberek látványát, akiknek ütött az órája. Ők mostanra megsemmisültek, ha fizikailag nem is, lelkileg bizonyosan. Az életet egy mozdulattal szipolyozták ki belőlük, hogy aztán csökött, tehetetlen testek maradjanak utánuk csupán.
A kétségbeesés szikrája uralkodott bennünk a nap további részében. Ahogy megírták a napunkat, tettük tovább a dolgunkat. Ha akartuk volna, sem tudtuk volna megállítani vagy megváltoztatni az eseményeket. A felderítést követően a vacsora készítésében segédkeztünk, megetettük az állatokat, megöntöztük a növényeket, és némán imádkoztunk azért, hogy a holnap más legyen.

Bágyadtan sütött a nap, amikor magamhoz tértem. Egy újabb nap. Új lehetőségek... új remények? Valóban így volt, vagy csak annyira elültették bennünk a reményt, hogy meg sem kérdőjeleztük azt? Hittünk valamiben, kérdés nélkül, tettük a dolgunkat, és vártuk a feloldozást, ami talán soha nem jött el.

Hogy hogyan képesek csupán vonalakkal irányítani a sorsunkat? Mi az, amit saját kútfőből teszünk, és mi az, amit más parancsára? Ez az örök kérdés mozgatja a mindennapjainkat. Színfalak között járunk, bábok módjára repülünk ki a bizonytalanba, hogy aztán a vadászok elkaphassanak. Ha mégis megmenekülünk, az csak merő véletlen, vagy céllal történik?

[Erre senkinek nincs felhatalmazása]

Erre senkinek nincs felhatalmazása

A fiú elkezdett mászni... hiába csúszott, hiába ázott, egyszer csak rájött, hogyan kell a gyökérbe kapaszkodva feljebb jutni. Keserves mászás volt... fájdalmas is. Lehorzsolta a karját, a térdét, a talpát, de valami megmagyarázhatatlan erő hívta, vonzotta maga felé. Szinte repítette. Ahogy mászott, az a régi, gyerekkori dallam kúszott a fülébe, és ő lassan, eleinte halkan, énekelni kezdett. Az éneklés fokozatosan hangosabb lett, kantálássá erősödött. Tudta, hogy nem adhatja fel, most kell rátalálnia a gyökereire, most kell elérnie őket. Ment... megállíthatatlanul mászott, amíg elérte a hegyormot. Akkor egy pillanatra megpihent, lenézett a gyönyörű, előtte elterülő fák takarta tájra, majd egy hirtelen mozdulattal felkapaszkodott.. a hegy tetején volt. Tett egy lépést... és ekkor egyszerűen beszakadt alatta a hegy teteje. Ő pedig zuhanni kezdett, úgy zuhant, mintha egy csigaformába került volna, centrikusan jutott egyre lefelé. Bár zuhant, mégsem félt, biztonságérzet és olyan bizonyosság töltötte el, amit még soha életében nem érzett. Lassan a zuhanás lelassult, és ő megérkezett valahova. Talaj került a teste alá. Óvatosan állt fel, furcsa fényt érzékelt, narancsos, vöröses fényt, ami finoman derengett a térben. Csak most vette észre, hogy furcsa, göcsörtös, indás fák és körülöttük keresztül-kasul ívelő gyökerek sorakoznak a térben mindenütt. Pont olyanok voltak, mint a gyökér, amivel feljutott. Óvatosan megfogta az egyiket és engedte, hogy a gyökér vezesse. Nem félt, csak tette a dolgát, tudta, hogy ez a feladata, követni a gyökeret, addig, amíg elér valahová, amíg elér a válaszig. Útja egy narancs színű folyó felett vezetett át, keskeny peremen haladt át, végig a gyökérbe kapaszkodva. Hogy mi történt volna, ha beleesett volna a folyóba, nem tudhatta... talán megmarta volna a víz? Talán szétégett volna benne? Nem volt tudása erről, mégis valami azt súgta, jobb, ha nem esik le. Ahogy haladt, a fák mintha mozogni, mocorogni kezdtek volna körülötte, izgatottá váltak. Hajladoztak, és mintha valami mély, ütemes hangot adtak volna ki a mozgásukkal. Kafiti átszellemült. Érezte, hogy már közel jár. Ösztöntől vezérelve egyszer csak ráugrott az előtte ágaskodó fa lombjára. Az pedig különös árnyként elnyelte őt, beszippantotta. A lombon belül kúszni kezdett lefelé, le a mélyre. Most már olyan volt, mintha ő maga is gyökér lett volna, a fa meghosszabbítása. Lassan elérte a törzs alját, ott egy percre megtelepedett és lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, egy kis, ajtó alakú fényt pillantott meg a törzsben. Könnyedén átlépett rajta. És... hirtelen meglátott mindenkit... mindenkit, aki valaha fontos volt a számára. A lelkek a levegőben "úszva" lebegtek, játszottak, nevettek egymással. Bár szeretett volna ő is lebegni, nem tudott, csak a földön járva ment tovább. Nagyanyja ráncokkal barázdált, szeretetteljes arcát pillantotta meg. Tudta, hogy most kérdezhet. Feltette azt a kérdést, ami régóta nyomta. Ami fájt neki.

- Hogy tudtok ilyen békével élni itt, amikor kint annyi a szenvedés, a fájdalom, és a gyűlölet?

- Nincs választásunk. Nem tehetünk semmit. Itt béke van. Öröm... és megtisztulás. Hogy ott mi történik, arra nincs ráhatásunk - tárta szét a kezeit Onnyo.

- De hát... én mindig azt hittem, azt tanítottátok, hogy a szellemvilág vigyáz ránk... hogy mindent meg akar oldani, helyes irányba akar terelni... És ti ehhez képest nem tesztek semmit... tehetetlenek vagytok? - hangzott el a számonkérés.

- Azért az túlzás, hogy nem teszünk semmit. Mi gyógyítunk. Aki eljut ide... aki az útja végére ért, azt mi meggyógyítjuk. Ennyit tehetünk, és ezt meg is tesszük. Szívből.

Kafiti csalódottan vette tudomásul a szavakat.

- Akkor, ha most visszamegyek... senki nem véd meg, senki nem fog segíteni? Ebben a gyűlöletben, ebben a harcban kell élnem és elpusztulnom? Mindenféle értelem és cél nélkül?

- Célja lehet annak, amit kint teszel. Ha te céllal teszed, akkor lesz értelme, akkor számítani fog. De a célt nem adhatjuk meg mi neked, ahhoz nincs jogunk - rázta meg a fejét Onnyo. Kaff egy pillanatra elgondolkodott, aztán kibökte, amit érez.

- Ha ezt tudom, akkor nem biztos, hogy vissza akarok menni!

- Megértelek - nézett rá fájdalommal és megértéssel a nagyanyja. De tudod, ha egyszer itt maradsz, már nem mehetsz vissza. Azután a létezésed nem szólna másról, minthogy mi lett volna, ha maradtál volna... és küzdöttél, tettél volna tovább... innen már nem tehetsz... itt már csak gyógyulhatsz és feloldódhatsz ebben a szeretetben. Tudom, hogy ez megnyugtatóbb... de tudod, ez megvár... Erről nem fogsz lemaradni. Ami viszont kint történne, arról igen.

- De akkor ezek szerint nincs olyan, hogy sorsunk, rendeltetésünk van? Hogy a szellemvilág kísér, vezet minket utunkon?

- Van vezettetés: apró jelek... ahogy a totemállatod időről időre megjelenik neked és üzenetet közvetít. Ott vagyunk az álmaidban, a megérzéseidben is. Veled vagyunk, ilyen formában, ez az egyetlen lehetőség arra, hogy kapcsolódjunk a kinti világhoz. Üzenhetünk, jelezhetjök, hogy érzünk, hogy látunk... ezzel adhatunk erőt. A jelenléttel. De azt mi sem tudjuk előre, hogy mi fog történni, hogy a világnak és a lelkeknek mi lesz a sorsa. Mi csak elkísérünk az utadon. Megszabni nem szabhatjuk meg azt. Erre senkinek nincs felhatalmazása.

Kaff csalódottan, de megértéssel a szemében bólintott. - Hát jó. Azért még maradhatok egy kicsit, itt veletek? Mielőtt visszamennék? - kérdezte reménykedve.

- Maradj! - ölelte magához a nagyanyja. Ez az ölelés más volt, mint amikor még élt. Meleg, megnyugtató érzés volt, mintha beférkőzött volna a bőre alá a lénye, akkor is, ha a testét igazából nem érezte. Nem is érezhette. Kaff átadta magát ennek a pillanatnak, az ölelésnek. Vett pár mély lélegzetet. Azután felébredt.

[A kérdés az...]

A kérdés az...

Nem volt menekvés. Elfogytak a kellékek, elfogytak a védőbástyák, elfogytak már a jelmezek, amik mögé bújhattunk. Mindannyian azért voltunk itt, hogy szembenézzünk démonjainkkal. Ugyan színes, ijesztő, sárkánymaszkunk rejtette arcunkat, soha ennél őszintébben nem néztünk szembe önmagunkkal. A sötétségben jön elő igazán a valódi énünk.
A tűz mámorító  közelsége, simogató lángjai csak még jobban segítettek abban, hogy szabadjára engedjük és tápláljuk azt a sötétséget, ami mindig is ott dobogott a mellkasunkon. Azt, ami talán kezdetben nem is a sajátunk volt, de kérdés nélkül odatelepedett, és azóta makacsul ott maradt. A félelemből táplálkozó gyanakvást, dühöt, agressziót, gyűlöletet... Énünk legsötétebb része most igazán elemében lehetett, őt éltettük, őt ünnepeltük. Miközben lángoló nyilakat lőttünk, táncoltunk, kántáltunk, és morgó hangokkal adóztunk neki, eggyé váltunk vele, eltűnt belőlünk a fény. Ezegyszer engedtük a sötétségnek, hogy teljességgel elnyelje azt. A démonok felröhögtek, kárörvendően vicsorogtak: eljött végre az ő idejük, győzedelmeskedtek a fény felett. Ám miközben kéjesen ünnepelték felülkerekedésüket, egy dologgal nem számoltak... Azzal, hogy most... mi könyörtelenül szembenéztünk velük. Azzal, hogy ezáltal képesek voltunk megszelídíteni őket. A szabadulás kulcsa sosem abban rejlett, hogy kivessük őket magunkból, hanem, hogy merjük megélni őket, teret adjunk nekik. Ezzel a szertartással megadtuk a nekik járó koncot, és közben, szépen-csendben, észrevétlenül visszanyertük fölöttük a kontrollt. Mert botor az, ki úgy véli, hogy lehet démonok nélkül élni. Ez képtelenség... a démonok mi magunk vagyunk. És aki retteg attól hogy belássa mindezt, az örökre elveszett...

Az éjszakai démontáncot másnap reggel egy letisztult, hideg reggel követte. A parázs néhol még finoman derengett a hamuban, emlékeztetve a tegnapi izzásra, ami bennünk zajlott. Most pedig eljött az ideje annak, hogy figyelmünket azon szellemek felé irányítsuk, akik már csak a magasból figyelnek minket. Hogy igazán közel legyünk hozzájuk, hosszú, fáradalmas menet következett a hegyek csúcsára. A legmagasabb pontra, hogy a lehető legközelebb érjünk fel hozzájuk. Mindannyian magunkhoz vettük a zászlót, amit magunk szabtunk, magunk festettünk ki, az alkotásnak nem szabott más határt, csak a képzeletünk. Ahogy felfelé kapaszkodtunk, kezünkben hordozva a zászlót - az enyém indigókék volt, arany pettyekkel, a nagyapám tiszteletére - ünnepélyes érzés járt át bennünket. Elkezdtünk kapcsolódni a szeretett lélekhez, akinek jelenlétét szeretnénk életben tartani. Hittünk benne, hogy ez a kapcsolat nem csak a képzeletünk szüleménye, hanem valódi. Apró jelek, sugallatok erősítették meg bennünk ezt a hitet. Lassan elértük a tetőpontot, ahol kemény mozdulattal állítottuk bele a zászlót tartó rudat a földbe. Mindez nehéz munka volt, de addig ütöttük a kemény földet, amíg meg nem állt benne a rúd. És aztán felpillantva magunkba szívtuk a látványt... Átjárt a kapcsolódás érzése, és elmém egyszerre visszajátszotta nekem nagyapám, Uzzavi szavait:
- A kérdés az, fog-e ez engem érdekelni a halálos ágyamon? Ha a válasz nem, akkor nem engedem meg magamnak azt a botorságot, hogy foglalkozzam vele.
Sokszor felelte ezt, egyik értékes mondása volt a sok közül. Olyasféle bölcsesség, amit magammal vittem, és gyakran tudatosítottam magamban. Eme gondolat szellemében élni... valódi kapaszkodót és csapásirányt adott életemben. És most, ahogy az égszínkékben táncoló indigó anyagot szemléltem, nem volt kérdés: mély hála járt át érte.