A szentjánosbogarak hallgatnak

2006. január 15., 11:37
Roxfort, Gyengélkedő
Malachi Maddock

Repeat after me: my current situation is not my final destination

Figyelmeztetés: 18+ öngyilkosság, vér említése, káromkodás

Világ életemben szomjaztam a pletykát és az információt. Imádtam tudni mindenről és tisztában lenni azzal, ami körülvett. Az utóbbi pár hónapban viszont annyi negatív hír ért és egyre több és egyre gyakrabban, hogy lassan eljutottam odáig, hogy nem kívántam többé semmiről tudni. Könnyebb lett volna csak elbújni, befogni a fülemet, békében és tudatlanul megpusztulni valahol. De hát, nem ilyen vagyok és természetesen a hír indokolatlanul hamar elért hozzám is. Egyetlen pillanatig habozok, Mal. Sajnálom, szörnyű vagyok, tudom. Nem fogom mutatni és nem fogod látni, de rettenetesen szét vagyok csúszva én is az eseteden kívül is, de az különösen nagyon taccsra vágott. Túl nagy az amplitúdója annak a rohadt hullámvasútnak, az én lelkem pedig nincs felkészülve ilyen szintű kitettségnek. Nem véletlen választottam mindig is a puha felszínességet: nem kell attól tartani, hogy a mélybe zuhanok, miután a fal egy részén már felküzdöttem magamat. Most éppen úgy érzem, hogy egy végtelen feketelyukba csöppentem, és nincsen vége, csak a folyamatos zuhanás, mely egyre mélyebbre ránt. Tegnap már végigcincáltam mindent, volt rá időm, bizony. Akármennyire is jól indult a reggel, nagyon hamar vége lett és én megint olyan egyedül éreztem magamat, mint egész életemben. Na, jó, ez túlzás volt, mert voltak mellettem emberek, akik támogattak, de soha nem éreztem úgy, hogy első lennék a sorban. Tegnapelőtt még így éreztem. Tegnap már nem. Tegnap megint én voltam az, akit könnyen ott lehetett hagyni, de hát, soha senkit nem hibáztattam ezért, teljesen megértettem a döntést. Tegnapelőtt még vártam is, hogy ez legyen. Tegnap már nem. Tegnap már hagytam magamat meggyőzni, hogy van értelme az egésznek és hogy ne hagyjam magamat bezárni. Kár volt. Tegnap tényleg az egész napom ott volt egyedül, hogy megpróbáljam elrendezni magamat, s egészen összekaptam magamat a végére. Akkor még nem tudtam, hogy ma hozzád fogok futni, Malachi.

Bocsáss meg kérlek hát, hogy habozok, mikor meghallottam a hírt. Nem miattad van. Miattuk. Tudom, hogy ott lesznek együtt és nem tudom, hogyan fogok reagálni, ha meglátom őket. De aztán eszembe jut az a novemberi nap, mikor Tetsuya levele a kezembe jutott és hogy akkor mennyire szétestem. Hasonlóan érzem most is magamat, ahogy arra gondolok, hogy a tested többé nem mozdul jéghideg keménységéből és kifejezéstelen tekinteted többé nem képes ellágyulni. Nem esem annyira szét, mint Tetsu esetében, úgy tűnik, az az eset valami réteget vont a lelkemre: a második ilyen hírnél jobban tartom magamat, de azt is tudom, hogy ez is csak pillanatnyi erő. Tetsuya esetében is a találkozásunk után kellett elvonulnom egy olyan helyre, ahol senki nem láthatott, hogy aztán remegve a földre csúszva meggyilkoljanak az érzelmeim és órákig képtelen legyek felállni a bőgésből, annyira remegtem. Mint egy kibaszott kisgyerek…

Hányingerem lett és forogni kezdett a világ, szívem hevesen kalapál, a gondolataim vad körforgásba kezdtek. Tudom, hogy nem vagyunk legjobb barátok, Malachi, de az elmúlt hónapokban együtt töltött idő alatt megkedveltelek. Valahogy melletted... Sokkal nyugodtabbnak érzem magam, mintha lenyugtatnád a folyamatosan kattogó gondolataimat és feszültségemet. Melletted soha nem éreztem magamat agresszívnak, mintha jelenléted számomra is békét adna. Nem tudom, most képes leszel-e erre Malachi, de nem is lényeges. Nem fogom hagyni, hogy még valakinek bántódása essen. Tudom, most is elkéstem, kurva szarul is érzem magamat miatta. Nem tudom, mit baszok el állandóan, de nekem ez nem megy. Nem érzem, nem tudom, nem vagyok ott… Cserébe utólag mindent meg fogok tenni érted, ami erőmből telik. Nem akarom, hogy bárki más is hasonlóan érezze magát, mint Tetsuya novemberben. Nemcsak azért, mert a legjobb barátom és testközelből néztem végig azt, ahogy belecsúszik az önmarcangolásba, mely nem engedte ki, s egészen egy bizonyos ablakig sodorta. Nem is akarom elképzelni, mennyire közel állt ahhoz, hogy végleg elrugaszkodjon. Most pedig te is képes voltál valami hasonló elrugaszkodásra. Talán úgy érezted, hogy ezzel könnyítesz azokon a láncokon, amelyek a mocsárba húztak? Túlságosan is megértettem azt, miért tetted, Mal. Túlságosan is… Rosszabb napjaimon nekem is rendszeresen eszembe jut, hogy könnyebb, egyszerűbb, jobb lenne, ha megtenném. De veled ellentétben én még ehhez is gyáva voltam. Veled ellentétben én nem hagyom, hogy a negatív gondolataim felülkerekedjenek, hogy átvegyék a hatalmat a tudatom felett, mert tudom, hogy akkor én is ott fogok feküdni, ahol te. Vagy ott sem. Szerinted miért viccelődtem és nevettem mindig? Könnyebb így. De Williamnek igaza volt ebben is: halálosan rettegtem attól, hogy mi lesz, ha elhal körülöttem a nevetés. Mi marad akkor nekem? A csend. És a csend veszélyes volt, mert előmerészkedtek azok a gondolatok, amelyektől te is annyira menekültél.

Ahogy felmerül bennem az összes lehetséges kimenetele annak, hogyan végeztél magaddal, a pánik úgy szorítja össze a mellkasomat, hogy levegőt is alig kapok. Biztos vagyok benne, hogy falfehér vagyok és a szememben is a kétségbeesés ül. Úgy futok hozzád, Mal, mint egy űzött vad, nem érdekel, kit lökök félre, nem érdekel, hányszor billenek meg vagy hányszor csúszok meg vagy esem neki a falnak. Most már nem habozok kicsit sem. Egy cél lobog előttem: hogy megbizonyosodjak, hogy élsz és hogy amennyit tudok, megtegyek érted. Az sem jut el a tudatomig, hogy ha nem lenne mit gyógyítani rajtad, biztosan nem a Gyengélkedőre kéne rohannom. Konkrétan berobbanok a Gyengélkedőre: a kétszárnyú ajtó hangosan csattan a falon, ahogy kivágom, de mire visszacsukódik szintén csattanva, addigra én már odabent futok és az ágyadat keresem, rajta téged.

- Malachi! - hagyja el megkönnyebbülten, de azért félve a neved a számat, ahogy először téged pillantalak meg. Szóval élsz. De mégis igazak voltak akkor a pletykák...? Egyetlenegy pillantást vetek rájuk. Csak egyet, de az is elég ahhoz, hogy a szívem fájdalmasan összefacsarodjon és a gyomrom még kisebbre zsugorodjon. Pedig tegnap már eljutottam addig, hogy örültem nekik, hogy végre megtörténik és mennyire jó lesz mindkettejüknek, de azért fáj még az egész, mert éppen kezdtem volna kinyílni és olyan szúrást kaptam, aminek vérzését még nem sikerült elállítanom, csak a falaimat sikerült visszaállítani, már amennyire ilyen lelki állapotban képes voltam. Biztos vagyok benne, hogy tisztán ki lehet olvasni a fájdalmat a szememből, de most ez sem érdekel. Ők sem. Te érdekelsz most. Elfordulok és úgy állok meg az ágyad mellett, hogy háttal legyek nekik. Muszáj volt megbizonyosodnom, hogy itt vagy és te vagy az, egy pillanatra megfogom a kezedet és megszorítom. Látom rajtad, hogy erőtlen vagy még és zavart, nem akarlak nagyon leterhelni. Szemed a zajra rámzizzen, összeakad a tekintetünk. A kétségbeesésem, az aggodalmam... és nehezen fogod fel, hogy ez miattad van, igaz? Hisz te nem vagy fontos senkinek...  - Mal... - mondom sokkal halkabban, elszorul a torkom, hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. Pont, mint Tetsuval: gondolataim szanaszét vannak, érzelmeim körülüttem hullámzanak, és most a te megnyugtató kisugárzásod sem elég egyelőre, hogy lelassítsd ezt a káoszt. Nem úgy, mint a hídon, ahol pár perc után teljesen lenyugodtam: most még kapkodom a fejemet, hogy felmérjem, hogy vagy és a lehető legtöbbet nyújtsam neked. Érezhető, hogy agyad még tompa a kapott bájitaloktól és még a reggel történtek zúgnak a fejedben, bár ezekről természetesen nem tudok semmit. Teljesen össze vagy zavarodva, igaz, Mal? Azt se tudod, hogyan küzdj meg ismét az élettel, melyet oly nehezen, de teljes meggyőződéssel engedtél el. Zavaros az éjszaka számodra, homályos foltok tarkítják a tűéles képeket, de emlékszel, hogy végül te visszakoztál, ugye? Remélem, tudod ezt, még ha én nem is. Még ha a miértek egyelőre homályba is vesztek. Ahogy megfogom a kezed, kissé visszaszorítod, de alig van erő benned még. Mindenesetre az már jó jel, hogy egyáltalán valamennyi erő van benned.

- Sajnálom, ha megijesztettelek... - mondod nekem, óvatosan elmosolyodsz mellé, majd szabad kezeddel megsimítod a fejem oldalát. Most is az én érdekeimet nézed, mi? Valami nem változik… - Behúznád kérlek a függönyt? Zavar a nyüzsgés – kérsz szelíden. Érzem, hogy erőtlen vagy, hagyd, hogy ezúttal én adjak erőt neked, kérlek.
- Hm... - válaszolom arra, hogy sajnálod. Tetsuya is ezt mondta. Kurvára nem jelent semmit. Tényleg nem. Utólag nem. Ahogy hozzám érsz, megfogom fejemet tartó kezedet, majd lecsúszom a földre és az ágyad mellé ülök, ahogy belehajtom a fejemet a kezedbe. Könnyebb így, nem akarom megvárni, hogy remegni kezdjenek a lábaim, miután az adrenalin eltűnik a testemből. - Ezer örömmel! - mondom halkan, majd a földön csúszva rántom be azt. Még egy pillantás. Semmi több. Emlékeztetnem kell magamat, hogy jobb is, hogy így történt, nekik jobb lesz, ebben biztos vagyok. De most rád nézek. Neked lesz valaha jobb, Malachi? - Úgy örülök, hogy látlak... - szakad ki belőlem részenként, felrakom a kezemet az ágyadra, a fejemet azon pihentetve nézek rád, aztán valami furcsa és megmagyarázhatatlan okból kifolyólag elmosolyodom. Lehet, a megkönnyebbülés. Lehet, csak a lelkeden lévő terhen akarok így könnyíteni, nem tudom. Egyelőre még nem vagyok biztos abban, hogy mivel is kezdjek, kérek egy pillanatot, amíg összeszedem magamat, de ígérem, nem fog sok időbe telni.

- Én is örülök neked – válaszolod a magad halk, szelíd módján. Valóban így van? Tényleg kedveled a társaságomat, Malachi? Érzed a bennem lüktető életet, ami szikrákat vetett a szememben, míg benned csak tompa fényként pislákolt épp? - Gyere ide! – kértél, ahogy feljebb tolod magadat és odébb csusszansz kicsit, hogy elférjek melletted. Még most is egy úriember vagy… És bár nem tudok róla, de bezzeg Solacenak hagytad, hogy előtted térdepeljen. Pír szökik az arcodra, ahogy eszedbe jut ez, de el is hessegeted. - A hírek zavarbaejtően gyorsan terjednek nálatok... – mondod helyette inkább.

- Mertem remélni, hogy nem fintorogva fogsz fogadni - vigyorgok rád, majd szemembe meglepettség kúszik, ahogy felinvitálsz az ágyra. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ez lehetne akár bántó is, de... Igazából miért lenne az? Meg hát, úgysincs mire megbántanom, nem? Úgyhogy egy kis fintort (a gurkó helye még mindig fekete volt a hátamon) követve bemászom melléd, a térdemet is felhúzom, fejemet pedig egy rövid ideig a válladra hajtom. Békés ez így most. Mintha minden rendben volna. Milyen kár, hogy nem így van. Kurvára nem így van. Jaj, Mal, nem könnyű ez így most, túl sok minden kavarog bennem, de szerencsére a te jelenléted már most kicsit ülepít az egészen. Csak most érzem meg, hogy a tegnapi napot teljesen egyedül töltöttem és mennyire hiányzott a társaság. Nem, nem random emberekre gondolok, hanem olyanokra, akik jelentenek is valamit az életemben. De nem akarom ugyanazokat a köröket futni, mint mindenki más. Nem akarom megkérdezni, mi történt, nem akarom megkérdezni, hogy vagy. - Nem akarlak fárasztani, Mal... Nem akarom, hogy ugyanazt a tekintetet és kérdést kapd meg huszadjára is. Fárasztó lehet és szerintem nem is segít talán. Nem akarok sajnálkozni vagy sajnálni téged. Azt szeretném, ha minden érzelmedet és gondolatodat érezhetném, hogy megértsem, mi van benned, de persze erre nem kérhetlek és valószínűleg nem is szeretnéd. Hogy lássam és értsem, és hogy ne kelljen egyedül viselned ezt, hogy átvehessek belőle valamennyit, hogy érezd, nem vagy egyedül és hogy tudjak segíteni. Tényleg segíteni. Nem csak úgy tenni vagy próbálkozni. Valódi segítséget szeretnék nyújtani neked - veszem el a fejemet a válladról, hogy rád nézhessek. Látni akarom a szemedet, a reakciódat. Te pedig szusszanva döntöd a fejedet az enyémnek. Lehunyt szemekkel élvezed a belőlem feléd szálló meleget, a szívdobogásom hangját, ami egészen elér hozzád is egy pillanatnyi csendben. Majd beszélni kezdek és hálát érzel, igaz, Malachi? Nem tudod, hogy mivel érdemelted ki a figyelmem, de hálás vagy nekem, mert nem szakítom fel újra a sebeket. Egészen addig, amíg folytatom, mert akkor kissé mintha gondterheltté válnál. Észre se veszem, hogy is tehetném, hogy elvárásokat állítok feléd, pedig ha valaki, akkor nekem nagyon is értenem kellene ezt, most mégsem gondoltam végig az egészet, ne haragudj. Lesütöd a tekinteted, ahogy rád nézek, ujjaid a lepedőt kezdik gyűrögetni.

- Sajnálom, de... nem tudom, hogyan tudnál, Gemma. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki a figyelmed, talán nem is vagyok rá méltó, nem az vagyok, akinek láttatni engedtem magam. Őszinte leszek... most még túlságosan fáj az élet is, hogy egyszerűen lássam a követkető lépést is... – sóhajtod reszketegen. Hagyom, hogy még egy picit olyan legyen, mintha minden rendben volna. Ha nem azért ülnénk itt, mert úgy döntöttél, hogy nem érdemes itt maradnod köztünk. Nem fogom hagyni, hogy még valaki feleslegesnek érezze magát. Lepillantok a lepedőt gyűrő kezedre, és inkább elhúzom azt, finoman megsimogatom a kézfejed.

- Ez a ki méltó rá és ki nem duma hülyeség. Ha én úgy érzem, hogy szívesen áldozok rád, akkor szívesen teszem és kész. Inkább örülj kérlek emiatt, mintsem stresszelj. Erre vannak a barátok, fordítva te is megtennéd értem, nem? – nézek rád. Igazából ha nem így gondoltad, az sem volt baj. Megpaskolom a kezed és elengedem. - Nem áltatom magamat, tudom, hogy nem én leszek az az ember valószínűleg, akivel mindent megosztasz, nem is várom el. Hogy is várhatnám? Ebben nagyon hasonlítunk, Mal. Emlékszem a hídon történtekre: kerülgettük egymást, próbáltuk állandóan visszadobni egymásnak a labdát, segíteni a másiknak, csak a magunk bajával ne kelljen törődni egyikünknek sem. Csak a másik. Egyikünk sem osztja meg ezeket könnyen, hát el sem várom tőled. Amennyit komfortosnak érzel, nekem az teljesen elég. Ha semmit nem akarsz megosztani, az is jó. Ne teherként éld meg ezt kérlek, hanem lehetőségnek, hogy megteheted, hogy megosztozol az egészen, hogy ne egyedül vidd tovább. Vállalok bármit, adj nekem, amit csak szeretnél. Ha szeretnél... - sugárzó mosolyt villantok rád, érezd, hogy komolyan gondoltam, és hogy nem baj, ha semmit nem akarsz átadni. Szememből kiolvasható, hogy tényleg nem probléma, csak legyél velem őszinte, könyörgöm.

- Hidd el, én is sokkal többet takarok, mint amennyit mutatok... - rántom meg a vállam. - Gondolom, a cikk után azért benned is felmerült, hogy átvertelek egészen eddig. Teljesen jogosan, valahol igaz is, hát mennyi mindent titkoltam. Egyikünk sem szereti kiteregetni a szennyesét. Szóval ennyi erővel én sem vagyok méltó a te társaságodra. De te is érzed, hogy ez hülyeség, ugye? - röviden felnevetek, ahogy óvatosan meglököm a vállad. - Te mit értesz az alatt, hogy nem az vagy, akinek láttatni engedted magad? Tudod, nem baj, ha nem akarsz válaszolni, nyugodtan mondd, hogy nem válaszolsz. Nem terhelni jöttelek, én nem, használd ki. Csak rohadt kíváncsi a természetem... - megint várok kicsit. Gondolkodom az utolsó részén, majd szélesen elvigyorodom, kicsit előredőlök, hogy jobban rád nézhessek. - Ha túlságosan fáj még minden is, akkor Gemma Jenkins a megfelelő embered! Majd én megmutatom, milyen vidám is lehet itt minden! – vigyorgok rád csillogó szemmel, rengeteg lehetőséget és történetet olvashatsz ki a szememből. Látom rajtad, hogy megint nem tudsz mit kezdeni a feléd irányuló önzetlenséggel. Tőled mindig mindenki akar valamit és ezt már megszoktad, igaz? Azt, hogy itt ülök veled és téged helyezlek előre... Talán ijesztő ez a figyelem? Mégis nagyon is szükséged van rá. A kérdésemre csak sután bólintasz, persze, hogy megtennéd. Te bárkiért megtennéd, nem igaz?

- Még nem tudom, hogy mit mondhatnék... Még túl friss és ködös minden és mégis már most erről beszél ezek szerint mindenki. Leginkább... félek - vallod be halkan. Félsz élni, lélegezni, jelen lenni. Félsz a jövőtől, a következményektől. De a mosolyom nyomán te is elmosolyodsz, az ad egy csöpp erőt neked talán. - Milyen cikk? - értetlenül vonod össze a szemöldököd. Te tényleg teljesen tudatlan vagy az elmúlt hét történéseit illetően, ami ez egyszer nem probléma, sőt, talán áldás is. Nem viselem jól, ahogy az emberek rám néznek az elmúlt két napban. Főleg azért nem, mert a legtöbb pillantásnak igaza lett: nem kellett volna hagynom semmit, csak egy piszok vagyok, egy zavaró tényező. Nem kellett volna igent mondanom… Téged meg a bájitalok tompítanak, nehezen fogsz fel minden szót, de szeretnéd, hogy ne hagyjam abba, igaz? Valami érthetetlen okból kifolyólag szereted, mikor beszélek. -  Jó lenne - visszafogott mosollyal viszonzod hát a vigyorom. Csak bólintok neked.

- Igazad van, nem ezzel kellett volna kezdenem, bocsánat. Még időd sem volt felfogni az egészet, én már tolom le a torkodon a sok faszságomat, mi? Bleee... - csóválom a fejemet. Megint megszorítom a kezedet, Mal, szeretném, ha éreznéd a támogatásomat. - Elhiszem... Szerintem én is félnék. Meghoztál egy döntést, ami... Mégsem történt meg végső soron és muszáj elmondanom, de rettenetesen hálás vagyok, hogy mégsem az lett a vége... De értem, hogy ezek után tartasz majd mindentől. Ki tudja, mit hoz ez maga után, igaz? Brr... Azt azért hozzáteszem, hogy itt - mutatok kettőnk közé. - Minden rendben! - mosolygok rád kedvesen, bár nem teljesen igaz, mert ismerem magam, a lényeg igaz volt: ő miatta nem volt semmi probléma. - Vagy nem ezektől félsz? - kérdezem tőled. Te pedig bocsánatkérően pislogsz rám. Túl sok most a történés, egyszerűen időd sincs felfogni. Tegnap még meg akartál halni, némán búcsúztál mindenkitől, elfogadtad a sorsod, menekülni akartál a szégyentől, a megaláztatástól és fájdalomtól, amit kaptál és okoztál. Most mégis itt vagy, lélegzel és veled maradt az összes érzelem és még... újak is kerültek melléjük. Nem tudod kiverni Solacet a fejedből, igaz? Megértem. Nekem sem könnyű nem azon gondolkodni, hogy vajon az elmúlt egy napban eszébe jutottam-e egyáltalán neki. Nem könnyítette a helyzetet, hogy alig pár ággyal odébb ott ü ő is.

- Jelenleg? Mindentől félek. Tényleg meg akartam tenni, Gemma. Meg is tettem... aztán megjelent Annie és bepánikoltam. Nem akartam, hogy lássa, majd... sikerült áttörnie az elhatározásomon. Most itt vagyok, sorra jöttök hozzám és én őszintén nem értem, hogy miért... Annyira másképp viselkedik mindenki, mintha a halál közelsége kifordította volna a világot a megszokott medréből - sóhajtva lejjebb csúszol kicsit és a vállamnak döntöd a fejedet. Többes számban beszélsz, mégis csak egy ember képe van előtted, igaz? Ám tényleg nem hitted, hogy ilyen sokaknak... fontos vagy. Milyen kár.

- Tudom - válaszolom neked arra, hogy meg akartad tenni. Nem kételkedem ebben. Hálás voltam Annienak, de még egy indokom volt megkeresni őt. Neki sem kell egyedül megbirkóznia ezzel, bár biztos vagyok benne, hogy nem fog beengedni. Milyen jó, hogy néha kitartó is tudtam lenni, igaz? - Malachi, a halálod közelsége kifordította a dolgokat... Nekünk legalábbis igen, akik jövünk hozzád. Én igyekszem mindig kimaxolni a barátaimmal a lehetőségeket, de a halál közelsége még bennem is felkorbácsolta az elveszettnek hitt időt és lehetőséget - mondom, majd hagyom, hogy nekem támaszkodj. Ezért vagyok itt elvégre.

- Nem hittem volna, hogy bárkinek is fontos vagyok... Főleg itt, egyszerűen nem találom a helyem a Roxfortban – sóhajtod őszintén. Mióta eljöttetek az Ilvermornyból, egyszerűen túl ingatag a lábad alatt a talaj, igaz? Nem találsz fogódzkodót és voltak emberek, akik nem is könnyítették meg a dolgod? Az az ember is kifordult önmagából és ezért nem lehettél elég hálás.
- Mert hülye vagy! - csípem meg kicsit a füledet, éppen csak, nem fájdalmasan, közben mosolyogva csóválom a fejemet. - Nyilván fontos vagy, csak nem veszed észre! - mondom, majd aztán ahogy folytatod, Mal, kicsit rosszul érzem magam. Ezt eddig nem is láttam, sajnálom. Nem is tudok hirtelen mit mondani, inkább csak... Finoman (és elég nyomorúságos pózban) átvetem a karomat a válladon és megölellek egy rövid ideig, még talán ringatlak is. Bocsáss meg, beidegződés, azt hiszem, csoda, hogy dúdolni nem kezdtem el. Aztán hátrébb csusszanok, hogy kapj levegőt, inkább a derekaddal egy vonalban ülök törökülésben és szembefordulok veled, hogy lássalak, de azért közel maradok, hogy halljuk egymást, de más ne halljon minket. Aztán elhúzom a számat, ahogy a cikket említed.
- Áhh, nem olvastad... Mindegy is... - legyintek, de aztán eszembe jut, hogy örülnék, ha te is megosztanál ezt-azt, szóval megemberelem magam, úgyis meg fogod tudni. Halkabbra veszem, nem tudom, mennyire hallatszódunk át hozzájuk. - Nagyon röviden: nagyon jól éreztük magunkat Connorral a bálon - fájdalmasan beszúr a mellkasom, kiengedek egy reszketeg sóhajt. Realizálom, hogy egy napja nem mondtam ki a nevét, még a fejemben is csak ő-ztem. - Túlságosan is talán... Megcsókolt. Az a ribanc Rita Vitrol meg ezt a képet választotta a cikkhez. Persze nem úszhattuk meg a lejárató cikket sem, aztán rólam elég hamar elég sok infót összegyűjtött, amiket eddig gondosan titkoltam, mert a mugli életem nem annyira szép, mint amit itt mutatok... – rántom meg a vállam, mintha ilyen lazán kezelném. - Ennyi igazából... – mondom.

- Nagyon sajnálom, Gemma... - mondod őszintén. - Láttalak benneteket a bálon, úgy tűnt, tényleg jól érzitek magatokat együtt – mondod nekem, nekem pedig megint összeszorul fájdalmasan a gyomrom. Persze azért rád mosolygok, Mal, ahogy te is elmosolyodsz. Nem a te hibád nyilván, de ez most nagyon betalál. Tényleg túl jól éreztem magam tegnapelőtt, ezért ilyen szar ez most. Azt gondolod, hogy a legjobbat érdemlem? Hogy reméled, hogy Connor is a legjobb nekem…? És azt is, hogy ami a tőlünk nem messze lévő ágynál történik éppen, nem befolyásolja a történéseket. Kár, hogy ekkora tévedésben vagy. Inkább vidámabb vizekre szeretnék evezni, Mal, nem azért vagyok itt, hogy mindketten kurva szarul érezzük magunkat.

- Nem kifejezetten tudom egyelőre komolyan venni a sajnálatodat, bár hallom, hogy őszintén mondod. Helyette inkább kezdjünk el azon dolgozni, hogy megoldjuk a kiváltó okokat, hogy ne történjen meg újra. Mondom, nem kell velem. De csak akkor jelent valamit a megbánásod, ha komolyan is gondolod és teszel érte - mondom magamhoz képest komolyan. Ha valamit megtanultam Tetsu esetéből, akkor ez. - Jól éreztük magunkat... - akaratlanul pillantottam a függönyön túl lévő párosra. Már mindegy volt úgyis, jó volt a múlt idő oda.

- Én... nem úgy gondoltam... - esik le neked, hogy mit is mondtál az előbb. Kedvelsz minket, nagyon is, de te... nehezen hiszed el, hogy bárki képes téged magadat kedvelni. Azt gondolod, szerethető vagy ideig-óráig, míg szem előtt vagy, de amint kikerülsz a látómezőből? Mintha soha nem is léteztél volna? Nagy tévedésben vagy, Mal, a barátaid vagyunk, fontos vagy nekünk.- A cikkre értettem, Gemma - mosolyodsz el lágyan. - De tudom, hogy igazad van. Madrigal professzor hallott minket Annievel, és... azt ígérte, hogy kapok segítséget. De ez nem ennyire egyszerű. Túl sok a titok, ami nem csak az enyém és túlságosan régről eredeztethetőek az okaim... Túl régóta cipelem és már nem tudom, hogyan szabaduljak meg tőle – vallasz nekem nehezen. Ennél többet jelenleg nem tudsz nyújtani, de nem is kell. Nem tudsz még nem árnyalva beszélni, még minden túl friss... Lágyan rászorítasz a kezemre, ahogy feléjük pillantok. Nem szólsz, csak némán támogatsz.

- JAAAA! - esik le viszonylag hangosan a dolog, be is fogom a számat, ne zavarjalak se téged, se őket. Ahogy folytatod, határozottan bólintok arra, hogy kapsz segítséget. Tudod, milyen boldoggá tesz ez? Jó látni, hogy van remény, még ha a folyamat hosszúnak is ígérkezett. Megint bólintok. Ó, Malachi, ha tudnád, mennyire megértelek! - Nekem nem kell magyaráznod, teljesen megértem... - suttogom feléd, talán még sosem voltam ennyire nyílt veled. Ennyire őszinte. Egyetlen egy pillanatra adok neked betekintést magamba úgy igazán, mert túl jó szavakat használtál. Ott láthatod a szememben az egészet, mind a hét évet, az összes keserűséget, fájdalmat, bántalmazást, az összes problémát, a veszteséget, az apró örömöket, az összetartást, ami szintén nehéz volt, a bizonytalanságot... A lemondást, a beletörődést, a szégyent, az önutálatot. Mindent. Jobban értelek téged, Mal, mint szeretnéd. Még ha a részleteket nem is értem, amiről beszélsz, az érzelemvilágot, a mázsás terheket, a reményvesztettséget értem. És nem én leszek az, aki erőnek erejével kikényszerítem belőled, mert én sem szeretném. Úgyhogy csak én is megszorítom a kezedet, hogy érezd a támogatásomat, úgyis érted, mit akarok ezzel mondani, nem? Azt hiszem, ebben jók vagyunk talán. Inkább mesélek neked, hátha jobb kedvre derít. Hátha meg tudom mutatni, hogy van vidámság még. Mosolyodra még szélesebben vigyorgok.

- Hát, akkor készülj, Mal, mert sajnos, mindennap itt foglak boldogítani, ha nem bánod! A végén még meg is fogsz unni, heh! - lököm meg megint a vállad. - Meséltem már azt az esetet, amikor poénból az idősebb öcsémmel megpróbáltunk a kukásautóba kerülni? Meg akartuk nézni, milyen is a szeméttelep szemétként, ha már a nagybátyánk aznap csak kilencvenhatszor nevezett minket annak. Na, hát, nem voltunk túl okosak, bár tényleg sikerült bejutni a sok szemét közé, nem is értem, hogyan. De kurva büdös volt, Merlinre! Mondanom sem kell, a többieknek volt egy útja a kukásautó után, miután Ash elmesélte, hogy sikerült a terv. Jack teljesen kiégett, jogosan. Nem csoda, hogy már most őszül - nevetek fel, hát kurva komikus volt biciklivel üldözni a kukásautót, de szerencsére hamar meglettünk. El is mesélem neki a részleteket is. Számodra pedig elmúlik a pillanat, hogy megkérdezd, boldog vagyok-e. Jobb is, hogy nem teszed, Mal, ha ebbe belekérdeznél, nem tudom, tudnám-e tartani ezt az oldalamat és nem azért vagyok itt, hogy szétessek. Nem előtted, nem azok után, amin keresztülmentél. És pláne nem előttük. Néhol értetlenség barázdálja a homlokod, ne haragudj, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy neked nem annyira egyértelműek a mugli világ alapvetései, mint nekem. Talán csak felületes ismereteid vannak, de látom rajtad, hogy tetszik a lelkesedésem és a végén halványan ugyan, de fel is nevetsz, ami csak még jobban megnyugtat, hogy akkor nem próbálkozom teljesen hülyeséggel.

- Van egy sejtésem, hogy igazán kalandos gyerekkorod volt… - mondod nekem a végén.
- Kalandos... Ez jó szó! Valóban az volt, bár azért voltak elég veszélyes kalandjaink is. Meséljek még neked párat? - kérdezem tőled, hátha segít ez.
- Az jó lenne... - szusszansz egyet. Érzem, hogy örülsz, hogy nem kell beszélned, nem kell kicsit gondolkodnod, csak hagyod, hogy a hangom felkapjon és picit szabad lehess. Örülök, hogy egy minimálisan legalább tudok segíteni. Tisztában vagyok azzal, hogy nem én leszek az, aki megoldja a gondjaidat, de ha legalább egy kicsit tudok könnyíteni a helyzeteden, hogy utána máshogy tudj nekiállni a gondok megoldásának, akkor már sikeresnek érzem ezt az egészet. Mivel látom, hogy segít az, ha beszélek és jelenleg ezzel tudok a legtöbbet tenni, mesélni kezdek mindenféle vidám gyerekkori történetet. Egyébként ezekről a jó időkről szeretek beszélni, ezzel nincs bajom és néha emlékeztetőt kapok, hogy mégsem olyan kurva szar minden. Nem mindig. Én komolyan mondtam, Mal, hogy jövök hozzád. Nem hagyom, hogy elhagyjon a fény, szeretném megtartani körülötted, úgyhogy mindennap meglátogatlak, valamikor többször, rövidebbeket. Sokat beszélünk, még belőled is kicsikarok pár iskolai sztorit, én legalábbis igyekszem jobban megérteni és megismerni téged, ha hagyod. Egyszer-egyszer, mikor a hangulat és a beszélgetés is úgy alakul, rátérek a komolyabb részre, de hagyom, hogy csak annyit ossz meg, amennyi komfortos. Meglepsz viszont, Malachi. Nem tudom, mivel érdemlem ki bizalmad és őszinteséged, de rengeteg mindent megosztasz velem. Elmeséled, hogyan akartad megtenni, elmeséled, hogy a bátyád, TJ, mindig ott van veled, mióta az eset megtörtént. Ott volt a hídon is, igaz? Nem mondom, hogy nem terhel meg, amit mondasz, mégis szeretnék minél többet tudni, hátha tudok valamit tenni. Örülök, hogy kapsz szakszerű segítséget is és szégyellem magamat, hogy nem vettem észre a jeleket, pedig mi hasonlítunk egymásra, Malachi, nagyon is. Eszembe jutnak Ash szavai, hogy nem érdekelnek annyira az emberek, hogy tudjak ezekről és évekkel később is képesek kísérteni. Mert igazak sok esetben: elvégre ha tudok az ilyen háttérinformációkról, akkor felelősséget kezdek érezni a másik iránt, hogy megóvjam. A felelősségtől pedig menekültem, mint tudjuk. Borzasztó voltam, igaz? Valószínűleg. Azt is elmeséled, hogy apáddal rossz a viszonyod, de ezt már az első beszélgetésünk óta sejtem, de azt nem tudtam, hogy ennyire. Nézd meg, Mal, még ehhez is tudok kapcsolódni, ha nem is teljesen úgy. Kínosan ügyelsz viszont a részletekre és ezt a viselkedést ismerem, Malachi, el akarsz hallgatni valamit, amivel nincs probléma, csak így tudom, hogy több van itt, mint amit megosztasz. Sejtem, miről van szó és tudom, hogy te is sejted, hogy sejtem a titkodat, mégsem kérdezek rá hangosan és úgy érzem, ezért te rettenetesen hálás vagy. Majd egyszer magad fogod elmondani nekem vagy nem. Az sem probléma, így is sokkal többet kapok tőled, mint amire számítottam eredetileg és remélem, te is úgy gondolod, hogy adtam valamit. Még Barbonnal is összefutok néha itt, ami meglepő, de nem tulajdonítok neki nagy figyelmet kifejezetten, szíve joga meglátogatni végülis, mégis van valami furcsa az egésszel kapcsolatban, de egyelőre nem foglalkozom vele. Annieval együtt is töltünk időt veled természetesen. A lényeg nekem az, hogy jobban legyél és ehhez igyekszem a legtöbbet nyújtani.

Egy meglepetést mégis készítek neked. Az egyik nap megihletődöm, amikor azt mondod, hogy nehéz az egyedüllét, mert akkor üt nagyot igazán az egész és én túlságosan jól megértettem ezt. Sokat gondolkodom, mit tudnék adni, ami segítene ebben, hiszen nem tudunk mindig veled lenni és te sem akarnád ezt. Aztán hirtelen ugrik be a megoldás, bár jó nehéz projektbe kezdek, amihez napokat kell éjszakáznom és több ember segítségét is kérnem kell, de egyik délután végre sikerül hatalmas vigyorral átnyújtanom a saját kézzel és mágiával készített kis ajándékot. Kicsit szerettem volna reflektálni a kapcsolatunkra, így jött az ötlet, hogy egy fém szentjánosbogarat készítek neked, aminek a potroha világít is, ha megnyomod, így ha sötétben lennél, akkor is körbelenghet a fény. Sőt, még azt is sikerült megoldani, hogy ha megrázod a szerkezetet, akkor a közös nevetésünk is hallatszik belőle. Titok, hogy csináltam ám! Mindenesetre így adom át neked ezt a kis apróságot és remélem, azért valamennyi jelentéssel bír számodra is. Végre ismét megszólalnak hát a szentjánosbogaraink. Van még remény, Mal.